HWSW Informatikai Kerekasztal: Ma született - HWSW Informatikai Kerekasztal

Ugrás a tartalomhoz

Mellékleteink: HUP | Gamekapocs

  • (25 Oldal)
  • +
  • « Első
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • Utolsó »
  • Nem indíthatsz témát.
  • A téma zárva.

Ma született Értékeld a témát: -----

#341 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 19. 05:58

Április 19.


Idézet

Gózon Gyula  (Érsekújvár, 1885. ápr.19. - Bp. 1972. okt.8.): színész

Kép

Rákosi Szidi magán-színiisk.-ját végezte. Pályafutását 1902-ben kezdte el vidéken, Polgár Károly színtársulatánál. 1906-tól 1910-ig Nagyváradon játszott, s mind játékával, mind kitűnő énekhangjával az élvonalbeli színészek közé került. Nagy Endre szerződtette pesti kabaréjához, ahol egy évadot töltött, majd az újonnan megnyílt Népoperához szerződött. Egy év múlva visszatért a kabaréhoz, majd a Király Színház tagja lett (1919). Ugyanakkor megindította saját vállalkozásában a Muskátli Kabarét. Itt Berky Lili volt a primadonna, akivel 1917-ben házasságot kötött. Ettől kezdve többnyire együtt szerződtek kabarékhoz vagy színházakhoz. 1927-től a Belvárosi Színház, 1929-től az Új Színház tagja volt. Igazi feladatát a drámában találta meg, bár sohasem lett hűtlen az operetthez. 1935-ben a Nemzeti Színház szerződtette. A negyvenes évek elejétől a zsidótörvények miatt nem játszhatott. 1945-től élete végéig a színház tagja volt. Itt a tragikus és komikus alakok hosszú sorát alakította, mindig emlékezetes sikerrel. Már a némafilm korában, 1914-ben kezdett filmezni, de rendszeresen csak a hangosfilm bevezetése után vállalt filmszerepeket, amelyek fokozták népszerűségét. 90 filmben játszott főszerepet.

Kép

Gózon Gyula

Kiskoromban a színész minden volt számomra. E ténynek bizonyára mélyen fekvő és szerteágazó okai vannak (az egyes számú ezek közül az, hogy édesanyám eredeti foglalkozása szerint színésznő volt), ám mindegy is, hogy mik voltak ezek az okok, egyelőre. Most csupán azt kívánom leszögezni, hogy ez így volt. Különben is, már a legkorábbi időkben annyira megdöbbentett, hogy van valóság, amely nem valóság, mégis az; annyira foglalkoztatott, mitől színész a színész, hogy csak jóval később, felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy óvodáskorom tájt én a szüleim és a nagyszüleim imágóit, különböző aspektusait láttam bele egyik-másik színészbe. És bonyolult belső viszonyom fűzött hozzájuk. Vagy azok az aspektusok ott voltak bennük? Csak megláttam? Mert még annyira kicsi voltam, hogy képes voltam rá?

Nem valószínűbb, hogy minden egészen korán színházba, moziba járó gyermek ilyesfajta bonyolult viszonyba keveredik a rendszeresen látott színészekkel és a szerepeikkel?

Amikor az Én és a nagyapám volt az új magyar filmsiker, és én vagy ötször megnéztem - ami röhej máskülönben, mert minden idők egyik legrosszabb magyar filmje volt, ha nem a legroszszabb, és már akkor is az volt, még a korabeli nézők számára is az volt, emlékszem például apám legyintésére, de a számomra (aki akkor, 1955-ben kezdtem az iskolát, épp azon az őszön, amikor a filmet bemutatták, és már túl voltam minden csalódáson, vagyis jól meg voltam alázva, biztos voltam benne, hogy alkalmatlan vagyok az életre) nagyapám és Gózon Gyula között csak annyi volt a különbség, hogy az ő filmbeli története végén happy end van, a miénkén meg nincsen. Nem is lesz.

Nekünk végünk van: nincs végünk.

Hiányzik a VÉGE felirat: iskolába kell járni. A Nagypapát el fogják szállítani a hülyék intézetébe. Gózon Gyulának (akit ködösen azonosítottam a szereppel) a filmen megbocsát az unokája (és a proletariátus), ámbár a filmbeli nagypapa cserbenhagyta mind a kettőt, én viszont, a jövő, aggkori szenilitását nem bocsátottam meg a nagyapámnak. Az apám mégúgy se. (Aki a vérrel-verejtékkel dolgozó nép volt a mi családunkban.)

Hogy Gózon a filmben munkakerülő, alkoholista segédmunkás, munkásszálláson élő nincstelen, aki az ital miatt hagyja cserben a kisunokáját (meg a proletariátust), az én nagyapám pedig egy megcsúfolt életű kiskereskedő, akit Hitler és Sztálin közös erővel tiport a flamóba, holott soha életében nem ivott egy kortyot sem, és nem hagyott cserben engem, ellenben úton-útfélen, mindmáig én hagyom cserben őt (mikor megszököm tőle, mikor csak tudok, holott vigyáznia kell rám), illetve az apám hagyja cserben őt, a fia, aki szociális otthonba viteti, ha csak egyszer is felgyújtja a pehelypaplant - mindez nekem mit sem számított.

Az első pillanatban.

Minderről lassan már egy életművet írtam. Mégis, Gózon Gyulára emlékeznem olyan, mintha hosszú idő után belém villanna a nagyapám. Vele együtt az első vétkeim. Újra kell gondolnom az életemet, ha rá gondolok. Latabárral is így vagyok. Salamon Béláról már említést tettem. Bennem az ő alakjuk összeforrt a nagyapáméval. És az én saját kiskori arculatommal. Latabár Kálmáné az apáméval is. Még sokaké összeforrt mivelünk - a képzeletemben.

Vagy hol?

Mi a különbség?

Anyám Sennyei Vera. Anyám Sulyok Mária. Anyám, bizonyos tekintetben, Olthy Magda. Ferrari Violetta. Ruttkai Éva. Berek Kati.
És még sokan mások.

Apám Bilicsi Tivadar. Később Kabos Gyula. Apám Mányai Lajos. Apám végül Páger Antal, a Villa Negrából.

Az első időkben, mondjuk '56-ig, én a két Lotti vagyok. Meg a kis Muk. És a bagdadi tolvaj.

Gózon Gyula alsó ajka lefittyed, mikor már nagyon öreg. Vastag, lila száj. Vérlila. Aláfutásos-lila. Véraláfutásos. Egyébként csodálatosan fütyült vele. Tanúja vagyok a fütyülésének, nemcsak filmvásznon figyelhettem meg, de közelről, személyesen láttam és hallottam. Mint kis versmondó, együtt léphettem fel vele egy ünnepi műsorban, a Goldmark-teremben, 1958-59 tájt. Vagy az anyám lépett fel vele, és én csak elkísértem őt?

Így is, úgy is történhetett. Külön história. Ám e fellépésekről maradt emlékképeim legfényesebbje G. Gy. fütyülése. Hogy ő, a reszketeg öregember, az utolsó szám, a tekintélyes izrealita főattrakció - némi magyar nótázás után? - fütyürészik. Mintha valami édes, lágy hangú síp szólalt volna meg, varázssíp, bűvöletre képes. Orpheusz sem muzsikálhatott elragadóbban.

Még most is hallom.

A férfiszínészek egy része jól fütyül, ez képességük része. De őnála többről volt szó. A Monarchia békessége áradt a füttyéből. Boldogság áradt belőle, az első idők idillje. Az, amit Hamvas Béla a legritkább művészetnek nevez. Gózon Gyula idill teremtésére volt képes, szimpla fütyülés által. Nagyon meglepő és vigaszteli volt ugyanakkor. Ajkai alig moccantak. A hangokat főként a nyelvével képezte... Ó, de hát még mindig, ötven év elteltével is azt szeretném kitalálni, hogyan csinálta! A nézőtér megemelkedett tőle, összehangolta a szíveket, a lélegzeteket. Ha így lehet fütyülni, gondoltam, akkor talán még sincs semmi baj! Az életet valahogy túl lehet élni. Gózon Gyulára kéne bízni a dolgokat... Őt mindenki a nagyapjának érezte, valószínuleg még a felnőttek is.

Birkaarca volt.

Dülledt szemei. Ráncai, táskái, húsos álla, petyhüdt nyaka.

Mintha azt mondta volna a képe: "Ilyen a jóság, tanuld meg, fiam. Kicsit idomtalan, tudod. A maga ártatlanságában csúnyácska, mivel igaz. Azért is olyan nyugodt. Birkavédtelen az igazság. Jóság és igazság nem két dolog. Egy."

Ő volt a magyar filmeken a vidéki ember, a kisvárosi tisztesség.

Nem tudom, vannak-e még ilyen magyarok. Ez a karakter nem siet, szívesen beszélget. Nem tételez fel roszszat senkiről. Nem gyanakszik. Ráér. Ha egy tárgyat kézbe vesz, de ha csak megemlíti, az a tárgy megnyugszik, egzisztenciális értelemben megtisztul a kezében, megjuhászodik: megvalósul.

A bögre kávé, amit ő tart a kezében, vagy a kalap, vagy a levél, annyi, azonossá válik önmagával. Magatartása azt sugallja, hogy a világ és a dolgok pillanatnyilag nem a legjobb arcukat mutatják felénk, de türelmesnek kell lenni, édes fiam. Aki goromba, ahhoz kedvesnek kell lenni. Olyan a partnereihez, ha szerepük szerint ellenségei is, mintha együtt katonáskodtak volna. A nőkhöz meg olyan, mintha mind a távoli rokona vagy legjobb barátjának a húga lenne, akikre vigyáznia kell. A másik ember személye iránti tisztelet valamenynyi szerepe attitudjének magától értetődő része. Más világból való volt. De az a világ teljesen elpusztult, mire én születtem. Már csak ő maradt belőle hírmondónak. Meg a nagyapám. Tapintatosan szomorú ember. Minden szerepében az.

De legyőzi.

Úgy beszélek róla, mintha ismerném. Azt képzelem, tudok róla mindent. Vagy mégsem őt ismerem, csupán a szerepkört, amit "Gózon Gyulának" hittem?

Netán az a valaki, akit vele összetévesztek, ha nem is teljesen én vagyok, és a nagyapám, de fantomkép, akit az Én és a nagyapám-ban és a Hippolyt, a lakájban nyújtott alakításai alapján a kisfiúi tudatomban tákoltam össze róla?

Amit görcsösen őrizgetek mindmáig?

És az ő személyiségéhez semmi köze nincsen?

Kamaszodva a beavatottak ostoba gőgjével pillantottam a naiv nézőre, aki azt hiszi, hogy Szakács Miklós az rossz ember, a Gobbi Hilda művésznő viszont mint a csepegtetett méz, született szívjóság, maga a Szabó néni a Szabó családból. Még nem hallottam a szakmában róla kerengő történeteket, de azt már tudtam, belülről tudtam, hogy nem ártatlan lélek. Persze anyám is mesélt róla egy s mást. De hát már eleve boszorkánynak ismertem meg (a János vitézben). Miért, talán nem volt az?

Hogy is van ez?

Az öregség bölcsessége volt ő az én számomra.

Mint a nagyapám. Ahogy zsebre vágott kézzel, rosszkedvuen álldogál, mindegy is, hogy melyik szerepében és hány éves korában, hiszen ő mindig öreg volt, öregnek született, látom őt, kifejezéstelen arcot ölt, hogy ne keltsen szánalmat abban, aki ránéz, ez az alakítás egyik trükkje, de nem trükk, nincsenek erre szavak, a nagy színészek a testiség verbalizálhatatlan metaforáit használják, nem eszközöket.

Lefittyed az alsó ajka.

Kamaszosan fisztulál a hangja, ha akarja, az a ritkaszép, meleg bariton.

Nincs remény, ezt mondja minden szerepében, nem azért kell végigcsinálni a dolgokat, méghozzá nyugodtan, emberhez illőn, mert van remény. Hanem éppen azért, mert nincs. De erről - pontosan ezért - nem is kell beszélni: ezt nem kell eljátszani, édes fiam. Színészkedni nem kell, elég nagy a baj már anélkül is. Természetesen kell viselkedni. Az öregség nem jelent erőtlenséget. Az öregség csupa elfojtott hisztéria. Azért csuklik meg a hangom, mikor pillanatig a határán vagyok annak, hogy kiengedjem a kezemből a gyeplőt, mert az nem igaz, édes fiam, hogy nem kell megmutatni, hogy minden férfi szamár. De bizony hogy meg kell. Van bennünk egy szamár, aki időnként fölnyihog. Van bennünk egy buta indulat. Erős, de sötét. Azt nem engedjük ki.

És nem sírunk. Összevonjuk a szánk.

Beszél hozzám. Most is. Annyira bennem van, hogy akár igaz, akár nem, amit a kapcsán leírok, diktálja egy hang, a Gózon Gyula hangján.

Lassan ötven éve hallom.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#342 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 20. 06:08

Április 20.

Idézet

Jelky András  (Baja, 1730. júl. 30. - Buda, 1783. dec. 6.): világjáró utazó.

Kép
[ Kattints ide a teljes méretű képhez ]

1754-ben mint szabó-mesterlegény indult vándorútra. Hanauban katonának fogták, de megszökött; Hollandiában újra fogságba került, s egy K-Indiába induló hajóra toloncolták. Számtalan kaland (hajótörést szenvedett, kalózok rabságába esett, rabszolgának adták el stb.) után 1758-ban Batáviában telepedett le. 1760-ban Ceylonba került s egy évig élt a vadonban. Batáviába (a mai Djakarta) való visszatérése után vagyonra tett szert, a holland kormányzóság titkos tanácsosává nevezték ki. Hivatalos megbízásból követségben járt Japánban. 1770-ben Japánban holland követ. Felesége halála után 1777-ben visszatért Európába, 1778-ban hazajött Mo.-ra és Budán élt haláláig.

Hevesi Lajos: JELKY ANDRÁS KALANDJAI

Élő, valóságos személy volt Jelky András. Kalandos életét ő maga le is írta, Hevesi ezt az életrajzot dolgozta fel regénye alapjául. Tanulni vágyó szabólegény, aki azért indul a nagyvilágba, hogy mesterségbeli tudását gyarapítsa. Útja előbb Bécsbe vezet, de rövidesen onnan is tovább, Párizsba készül. S bár ettől kezdve hosszú évekig vándorol, kalandozik, épp Párizsba nem jut el soha. Porosz katonák erőszakos toborzása elől menekülve Hollandiába kerül, ahol egy lelketlen kereskedő foglyul ejti és sok szerencsétlen társával együtt Kelet-Ázsia felé viszi hajóján, hogy eladja őket az ottani emberpiacon. Sűrű egymásutánban peregnek az események. Jókor jött hajótörés szabadítja meg Andrást a gaz kereskedőtől. Megmenekül a hullámokból, s egy másik hajón eljut Dél-Amerikába. Amikor sok bolyongás után reméli, végre hazatérhet, kalózok kezébe kerül és onnan, egy afrikai kikötő rabszolgapiacára. Innen is megszökik és most a szeszélyes sors Kínába sodorja, kuktának egy előkelő mandarin házába. Hogy mentse az életét, a holland gyarmati hadsereghez szerződik. Jáva szigetére kerül, ahol a kormányzó segítségével a város legmegbecsültebb szabója lesz, meg is nősül, amikor újabb fordulat szétzúzza megtaláltnak vélt boldogságát. Ismét katonai szolgálatra szólítják, különleges megbízatással. Itt is derekasan helytáll. Csellel megtöri a ceyloni bennszülöttek lázadását, híressé válik, de röviddel ezután már emberevők foglya és kis híja, hogy nem a pápuák gyomrában fejeződik be kalandos pályafutása. Különös szerencsével menekül innen is, és amikor visszatér alakulatához, hősként ünneplik, magasrangú állással jutalmazzák, sőt egy szép napon azt is megéri, hogy őt küldi a holland kormány követnek a japán császár udvarába.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#343 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 21. 06:06

Április 21.


Idézet

Táncsics Mihály (1799-1884)

Kép

XIX. század egyik legjelentősebb magyar demokrata gondolkodója 1799. április 21-én született az akkor még Veszprém vármegyéhez tartozó településen. Édesapja telkes jobbágy volt, s ő maga is életének első két évtizedét jobbágyként élte le a bakonyalji kisközségben. A személyesen is megtapasztalt jogtalanság késztette arra, hogy minden tehetségével és erejével a jogegyenlőségért és társadalmi igazságosságért harcoljon.

Pályája a jobbágysorból a takácsmesterségen és a tanítóskodáson át ívelt a radikális elveket valló publicista politikusi munkásságig. Már felnőtt fejjel végezte tanulmányait. Politikai nézeteit könyvekben népszerűsítette, mely munkák forradalmi szelleme miatt 1847-ben bebörtönözték, s csak 1848. március 15-én nyerte vissza szabadságát. A szabadságharc ideje alatt is a demokrácia következetes megvalósításáért küzdött: "Minden erőmet, tehetségemet arra fordítom, hogy magyar hazánk, az európai nevezetes országok sorában méltó helyet foglaljon el" - írta 1848 nyarán lapjában, a Munkások Újságában. A nemzet fejlődése és a társadalmi haladás Táncsicsnak egyaránt fontos volt. A bukás után hosszú évekig bujkált, majd újabb hosszú börtönbüntetést szenvedett. A kiegyezés után ismét aktívan politizált, rövid ideig működő lapja, az Aranytrombita a kapitalizálódó Magyarország jogfosztottjainak a szegényparasztoknak, és munkásoknak az érdekében tevékenykedett.

Az életútját bemutató kiállítás egykori szülőházában 1971-ben nyílt. Az épület a falu régi utcavonalas házsorának jellegzetes nyugat-magyar típusú oldaltornácos háza. Jelenlegi külsejét az 1910-es években történt átépítés során nyerte el. Az épületbe belépő látogató a szabadkéményes, középen kenyérsütő-kemencével ellátott konyhába jut. A két szoba közül a konyhától balra eső helyiség a XIX. század közepének paraszti lakáskultúráját mutatja be. A jobboldali szobában elhelyezett kiállítás Táncsics Mihály mozgalmas, harcban, szenvedésben bővelkedő életpályáját követi nyomon. Korabeli újságokból származó metszetek, fotók, s Táncsics munkáiról készült fotómásolatok segítségével tárul föl a látogató előtt a jobbágysorból indult író küzdelme s élete.


Budavári utca, ahol a börtöne volt:
Kép

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#344 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 22. 06:00

Április 22.

Idézet

Falusi Mariann 1959

Kép

1980-ban végezte el a Konzervatóriumot, majd 1983-ban diplomázott a Zeneművészeti Főiskola tanárképző szakán.
1983-ban a Ki Mit Tud győztese volt a jazzénekes kategóriában. Szintén ettől az évtől 1988-ig a Stúdium Dixieland szólóénekese volt.
1985-ben Kubában,
1986-ban Mongóliában fesztiválgyőztes.
1985-88: a Pesti Színház társulatának volt tagja
1988 óta a Pa-Dö-Dő vezetője

Színházi szerepei:
-Ronette (Menken: Rémségek kicsiny boltja)
-Foster-Braqden: Színezüst csehó
-Lehár: A mosoly országa
-Ezüst prosti (Szakcsi Lakatos-Csemer: Cigánykerék)
-Sebastian (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok)
-Burgess-Márton-Pierrot: Mechanikus narancs
-Violet (Dunn: Gőzben-—> Lang Györgyi rendezte)
-Nancy (Bart: Oliver)

Filmszerepei:
-Eldorádó (1988)
-Laura
-Ámbár tanár úr (1998)

Kép

Necc: Mire emlékszel vissza a kamaszkorodból?

Falusi Mariann: Hogy roppant rossz voltam, de valami rettenetes módon. Állandóan tele volt az ellenőrzőm osztályfőnöki és igazgatói rovókkal. Rendkívül aktív voltam, folyamatosan nagy volt a szám. Akkor még volt úttörő mozgalom, KISZ, és én mindenütt mindig nyüzsögtem: teljesen mindegy volt, hogy mit, csak csinálhassak valamit.

Állandóan fiúkkal barátkoztam, ki nem állhattam a lányok tutyi-mutyi, "milyen ruhát veszünk föl" attitűdjét, imádtam a srácokkal jönni-menni, kirándulni, velük lehetett azokat a dolgokat csinálni, amelyek a tinédzserkor legszebb részei. A mostani fiatalokat sajnálom, mert ők leginkább a plázákban szoktak "kirándulni" - lehet, hogy nem mindenki, de ez nem igazán tetszik nekem.

N: Mi mindent jelentett az, hogy "aktívkodtál"?

FM: Rettenetesen sokat sportoltam, kosárlabdáztam, folyamatosan edzésekre jártam, ugyan 156 cm magas vagyok, de irányító és ifjúsági válogatott voltam. Első gimnáziumban kezdtem különórán is énekelni tanulni, és attól kezdve már csak ezzel voltam elfoglalva: zongora, szolfézs és minden hozzá tartozó óra. Előtte elég rendesen cigerettáztunk, minden szünetben rohantunk le a hátsó kapu mögé. Két hónapig dohányoztam, puha dobozos, füstszűrő nélküli cigerettát, szóval nagyon erőset szívtam. Aztán amikor egyszer énekórán voltam, azt mondta a tanárnő, hogy döntsem el: énekelni akarok vagy dohányozni... Azonnal abba is hagytam, nem jelentett gondot, mert a célom volt a fontosabb.

Faliújságot is szoktam készíteni - és az egyikért ki akartak rúgni politikai fegyelmivel. Egy La Fontaine mese volt rajta, és azt mondták rá, hogy az Szovjetunió és Románia ellenes politikai uszítás.

Necc: Melyik mese volt az?

FM: A róka és a holló. Elég komoly volt a helyzet, mert másnap mire mentem az iskolába, az igazgatónő (aki valaha Rákosi Mátyás titkárnője volt, tehát eléggé ki volt hegyezve ezekre a dolgokra) a plakátot már a széfjébe zárta. Először, mit sem sejtve, még én szitkozódtam, hogy miért teszik tönkre a munkámat, mert ez egy elég hosszú, négy vagy öt méteres, komoly faliújság volt.

A szünetben behivattak és kérdezgetni kezdtek, hogy hogyan találtam ki és miért pont ezt választottam. Erre mondtam, hogy mert ez volt a legrövidebb, de őket nem győztem meg, bár tényleg semmi szándékosság nem volt bennem.

N: Mennyi idős voltál akkor?

FM: Akkor voltam másodikos gimnazista (1975. - a szerk.) Fegyelmi eljárást végeztek és végül politikai fegyelmivel akartak kirúgni, ami akkor azt jelentette, hogy akkor örökre nyolc általános iskolás végzettségem marad, mert azzal sehova nem vettek volna át abban a rendszerben. Azután apukám bejött és beszélt velük, megmondta a magáét és végül elmentem egy másik iskolába - önszántamból... Így oldódott meg ez a dolog.

N: Ha most visszagondolsz, volt a dolognak bármi valós alapja?

FM: Az ég adta egy földön semmi, tényleg, Ilosvai Krisztiánnal csináltuk ketten, ő gyönyörűen rajzolt (ma festőművész), és tényleg azért választottuk, mert egyrészt én imádom La Fontaine-t, de másrészt, mert ez volt a legrövidebb és közismert is volt. Ez amúgy tipikusan a rossz az, aki rosszra gondol esete volt, még abba is belekötöttek, hogy zöld volt az alapszín, ami reakciós szín...

N: Milyen érzés volt ezt gyerekként átélni?

FM: Nagyon érdekes, mert tulajdonképpen akkor találkoztam először magával a politikával. Egészen furcsa volt, mert a felnőttek játékának tartottam, addig nem találkoztam olyannal például, hogy zsidózás, ez volt az első alkalom, egészen addig én egy nagyon komoly burokban éltem. Egészen döbbenetes volt számomra, hogy valaki így belém kötött - mert én ezt annak éltem meg - hiszen, hogy a plakát alja kék vagy zöld, az számomra teljesen mindegy volt, és aki ebbe belemagyaráz bármit, az egy ***. Valójában azért volt ez nagyon rossz érzés, mert ettől kezdve megrendült a bizalmam egy csomó mindenben és abba is hagytam az aktívkodást.

N: Volt valaki, akivel ezt komolyan meg tudtad beszélni, aki elmagyarázta ezt az egészet?

FM: Apukám magyarázta el, hogy ez az egész miért történt. Arculcsapás volt, amikor megértettem, hogy mialatt egy gimnazista valamit a közösségért tesz, közben a felnőttek vélt vagy valós múltbéli sérelmeiket vetítik rá, és egy igazságtalan helyzetet teremtenek. Egyszer egy showműsorba szerettem volna az igazgatónőt behívatni, szembesülni akartam ezzel -felnőttként, hogy ezt hogyan merte, képzelte, hogyan volt bátorsága egy gyerek sorsát ilyen dologgal így befolyásolni. Nem találták meg, sajnos meghalt.

N: Akkor sikerült végül átkerülnöd egy másik iskolába?

FM: Igen, de a tehetetlen dühük abból is kitűnt, hogy azt az osztályt, amibe jártam és ami egy nagyon összetartó és nagyon jó osztály volt, szétrobbantották, elosztották a többi osztály között, hogy ne legyen úgy együtt a társaság, még az osztályfőnökünket is eltanácsolták az iskolából.

N: Mi lett a barátokkal?

FM: Érdekes dolog, mert majd az összes fiúval tartom a kapcsolatot azóta is. Vagyis azokkal, akikkel annak idején a "másszuk meg a visegrádi hegyet, de nem onnan, ahonnan szabad" című kalandjaink voltak, a mai napig tartom a kapcsolatot, még ha csak úgy is, hogy egy évben egyszer telefonálunk, de tudom, hogy mi van velük.

Barátnőm egy maradt meg, ő már a másik iskolából. Egy padban ültünk, de ővele olyan szinten megtaláltuk egymást, hogy a mai napig - bár ő már külföldön él - minden évben elutazunk valahova együtt úgy három hétre, és olyankor átbeszélünk mindent, ami történt velünk.

N: Mit látsz a legnagyobb különbségnek a ma és a "tegnap" között, ha a fiatalokról van szó?

FM: Úgy gondolom, hogy ma a fiatalok sokszor nem akarják azt a szabadságot, hogy ők maguk határozzák meg a saját maguk számára a dolgokat, hanem inkább elfogadnak egy felső irányítást. Annak idején az iskolában, meg az egész fiatalságom alatt, én arra törekedtem, hogy megtaláljam a saját utamat, azokat a dolgokat, amiket én szeretnék csinálni, ahogyan csak én tudom, és ahogyan én akarom. Soha nem próbáltam meg, a közösségi élet ellenére sem, beállni bármi mögé. Ha valamit akartam, akkor inkább én voltam a vezető, és azt mondtam, hogy aki akar, az jöjjön velem. Szerintem az a legfontosabb, hogy a gondolkodás, a szabad gondolkodás, lehetőségét az emberek, és főleg a fiatalok, tartsák meg maguknak.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#345 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 23. 05:58

Április 23.

Idézet

Törzs Jenő  (Bp., 1887. ápr. 23. - Bp., 1946. febr. 1.): színész.

Kép

1906-ban végzett a Színművészeti Ak.-n. Egy évig a Thália Társ. színpadán szerepelt. Innen szerződtette 1907-ben a Magyar Színházhoz Beöthy László. 1923-ban a Rcnaissance Színházhoz szerződött, 1924-ben a Belvárosi Színház ig.-ja lett. 1925-től a Vígszínház tagja. Egy év múlva visszaszerződött a Magyar Színházhoz. 1928-tól ismét a Vígszínház, 1932-től 1941-ig újra a Magyar Színház tagja. 1945-ben a Nemzeti Színház szerződtette, de Bp. ostroma alatt megrendült egészségi állapota miatt már csak egyetlen szerepben tudott fellépni. Felesége Forrni Rózsi színésznő volt. Néhány nagyszabású, a realista színjátszás legnemesebb eszközeivel érzékeltetett szerep között játszott társasági vígjátékokban és színművekben, bohózatokban, zenés vígjátékokban, operettekben.

Kép

Egy imaginarius arckép.
Törzs Jenő.


1.
Négy éve már, de emléke frissen él bennem ma is. A Thália Társaságban láttam először Törzs Jenőt. Ez a lelkes, csupa fiatalemberekből alakult szintársaság a modern irók szinpadi reprezentálására vállalkozott modern, nyugati szintechnikával. Ez akkor volt még, mikor a "Nyugat" is csak "Szerda" volt, sőt még az se. Egynéhány ember akart valamit csinálni, valami mást, mint amit akkor dolgoztak ... valami ujat ... De mit ? ... És akkor Magyarország legérdekesebb szinháza a Thália volt és akkor Magyarország legnagyobb drámai szinésze Törzs Jenő volt ... Pedig de kevesen ismerték akkor !

2.
Mint Rank doktort láttam először Ibsen "Nórá"-jában. Azóta már láttam Zacconi Rank-ját is. De milyen szűrkén, mennyire tulságos értelmességgel és naturalizmussal hatott rám Törzs alakítása után a Zacconi-Rank. Zacconi nagy realisztikus művészete csak megmarad, bámulatba ejt és gyors asszociációkra ösztönzi az intellektualitást. Ellenben Törzs az ő elegáns, a ki nem mondott vívódásokat és magába rogyanó letöréseket virtuózosan sejtető boszorkányos játéka megbabonázott. Valami metafizikai uton megkerűlve az értelmet, sejteti meg az író sorközötti vallomásait. Az ő játékában nincsenek aláhuzások, hangsulyozások. Ő még a sorközöket sem emeli ki, csak sejteti, csak illúziókat ad, mint az író. - "Toute la nuance, pas la couleur" ! A parnasszusi iskola jelszavát láttam megvalósítva a szinpadon az ő technikájában. Nem naturálista vagy realista művész, mint Zacconi, hanem szeretném azt mondani, hogy - nem a Nemzeti Színház retorikusaival, hanem a realistákkal s kűlönösen Zacconival szemben - romantikus szinész volt. A szinjáték pernassienje.
Csak köszönt, csak azt mondta: "Eljöttem" s én már tudtam, hogy ez a Rank doktor, jaj, nagyon sokat csókolt, sokszor szeretett és bűnösen ölelt. Vétkesen sokat adott és a szemeiből látom - a reminiscenciák árján megpihent, okosan, nyugodt csillanású szemeiből látom - hogy ugyanannyit kapott. A hangjának a titkos vibrálásából, a mozdulatainak kiszámított szögletességéből, a hangsulyozásának monotonságából eredő nyugtalanságból ismerem meg Rank doktort. Szinte mindegy, hogy mit mond.
Milyen egészen más ez, mint a Zacconi pathologikus megjátszása. Nála ennek nyoma sincs. Nem tolakszik elő a betegségével. Csak a hangjában, csak a szemében, a mozdulataiban van valami kűlönös, sejtelmes, talán abnormis ... talán beteg ... Nem vonszolja magát naturálista görbedséggel. És mégis már az első felvonásban ott látom Rank doktor fején a Baudelaire Ámorját. Szépen rátelepszik az orvos koponyájára, egy szalmaszáron keresztűl szivja belőle a velőt s mint a szappanbuborékot, a levegőbe fujja tréfás, felfúvott arccal. S míg Rank Nórával semmi dolgokról beszél, a doktor vállán ide-oda billeg a csontváz koponya s panaszosan suttog a játékos Ámorhoz:

"Ce jeu féroce et ridicule
Quand doit-il finir ?
Car ce que ta bouche cruelle
Éparpille en l'air
Monstre assasin, c'est ma cervelle
Mon sang, et ma chair !"
(Baudelaire : "Amor et le craue").

S én semmit se hallok az egész játékból, csak ezt a suttogást. Mintha meglennék babonázva. A szinpadon valami csoda történt. Rank doktor beszél Nórához semmi dolgokról s én fátyolos szemmel, de élesen látok egy csontvázkoponyát, melyen Ámor trónol, fújva a levegőbe az életet, a Rank doktor életét, aki épp most búcsúzik. Meggyújtja a szivarját, körűlnéz még egyszer - és mindenki tudja, hogy most látja utóljára. Csak annyit mond, hogy : "Jó éjszakát" - és mindenki tudja, hogy most Rank doktor elmegy meghalni.
Istenem ! Soh'sem fogom elfelejteni ! Tudok-e majd én így búcsúzni, ha egyszer majd nekem is el kell mennem meghalni ?! Ilyennek, ilyen nagynak láttam Törzsöt a D'Annunzio ;,Cittá morte" jében is.
A modern, nagy színésznek nem a szavakban, hanem a szavak közé kell játszani az író sorközötti vallomásait.

3.
1-2 év után újra láttam Törzsöt a Magyar Szinházban. A "Sas fiók"-ot adták.
Ha az embert a kedvese faképnél hagyja, csinál valami bolondot, de ha egy rajongott színészben csalódik, rendszerint okosat csinál : kiábrándul.
A színpadról pokoli kiabálások csattogtak le. Mondjuk, hogy nagyszerű kiabálások. "Megrendítő naturalizmus." A Sasfiók sír és kiabál és dűhöng, mert letörtek a szárnyai. Búcsúzik. Elmegy meghalni. Ezért volt a kiabálás. A közönség nagyszerűen meg volt hatva. De nekem fájdalmasan húzódott mosolyra az ajkam, mert a Rank doktor búcsúzására gondoltam.
Azután megnéztem újra, meg újra, más és más szerepekben. Most utóljára a "Sárga liliom"-ban láttam. Nem az, aki volt. Jó színész, kitűnő színész. De hol van a nagysága !
Szeretném látni megint a "Nórá"-ban.
Hátha ... ki tudja ?... hátha ...

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#346 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 24. 06:13

Április 24.

Idézet

Boráros János  (1775-1834)

Kép

Kevesen vannak manapság, akik tudják, hogy az 1875-ben Boráros térre átkeresztelt egykori Fa tér kinek a nevét is viseli valójában. Sőt gyaníthatóan a legtöbben azzal sincsenek tisztában egyértelműen, hogy a Boráros név mögött személynév rejlik, hiszen a terület közkeletű elnevezése még csak nem is Boráros János tér, hanem csupán Boráros tér. Pedig Boráros János, akit a főváros akkori vezetése 125 évvel ezelőtt méltónak talált arra, hogy Budapesten közterület örökítse meg emlékét, jeles és - sajnos - méltatlanul elfeledett alakja a “régi századforduló” körüli pesti várospolitikának. Hosszú és eredményekben bővelkedő városi közéleti pályája során volt tanácsnok, bíró, polgármester, sőt országgyűlési követ is. Ami mindig minden tevékenységében azonos volt, az Pest városához való szoros kötődése. Manapság, amikor a rendszerváltást követően eltelt tíz év múltán egyértelműen leszögezhetjük, hogy már nem csupán feléledőben van, de lábra is kapott és megszilárdult a jó értelemben vett, egészséges lokálpatriotizmus, amely tudatosan vallja, hogy a szülő- és lakóhely ismerete és fejlesztése az ország kulturális kincsének egészét is gyarapítja, semmiképp sem érdektelen felidézni Boráros János emlékét. Annál is inkább, mivel a XVIII. század utolsó negyedében, amikor Boráros megkezdte később magasba ívelő közéleti pályáját, korunkhoz hasonlóan erős fluktuáció, valamint számos nemzetiség jelenléte jellemezte a gyorsan fejlődő Pestet. Boráros ebben a közegben tudta bizonyítani azt, amit manapság számosan kérdőjeleznek meg, hogy a nagyvárossá váló, heterogén összetételű Pestet is lehet szeretni.
Pest városának XVIII. század végi állapotát jórészt még mindig a Buda felszabadítása utáni időszakban megindult fejlődés irányvonala szabta meg. Amikor 1686-ban a Lotharingiai Károly vezette csapatok véget vetettek a törökök budai uralmának s ezzel gyakorlatilag mind Buda, mind pedig Pest felszabadult a félhold befolyása alól, a két városba nagyméretű bevándorlás indult meg a kedvezően megváltozott helyzet következtében. A Pesten szerencséjüket keresők többsége, az akkori kormányzati politikának megfelelően jórészt Ausztriából, Bajorországból, Morvaországból stb. érkezők római katolikusok és német anyanyelvűek voltak, ezek a jellemzők azonban korántsem voltak kizárólagosak. Pest, kedvező fekvéséből adódóan - víz partján és kereskedelmi útvonalak mentén feküdt, hegyvidék és síkság találkozásánál - kezdettől kereskedelmi csomópont volt, így aztán a Pesten letelepedők tekintélyes része kereskedelmet űzött, e réteget pedig soha nem jellemezte vallási és nemzetiségi homogenitás. Különösen nagy számú volt a kereskedők között a zsidóság és a görögség aránya. Ezek közül előbbi nem szorul bővebb magyarázatra, ám a görögség fogalma a XVIII. században korántsem azt takarta, amit manapság. A görög, gyakorlatilag gyűjtőneve volt az egykori török alattvaló, balkáni eredetű kereskedőknek, függetlenül attól, hogy szülőhelyük vagy anyanyelvük szerint valójában törökök, örmények, délszlávok, albánok, netán eredendően görögök voltak. A XVIII. századi magyar várostörténetből ismert, hogy a két kereskedőcsoport gyakorta egymás rovására igyekezett nagyobb teret nyerni, eleinte váltakozó sikerrel. Így volt ez Pesten is, s így került a városba Boráros János családja is, amely szintén egy görög eredetű kereskedőcsalád amely itt vélte megtalálni szerencséjét. Ez az elképzelés korántsem nélkülözte a logikát, mert kevéssel az 1686-os felszabadítás után az uralkodó, Lipót császár és király az úgynevezett Diploma Leopoldinummal 1703-ban visszaadta mind Pestnek, mind pedig Budának a szabad királyi városi rangot az azzal járó jogokkal s az azokból fakadó előnyökkel együtt. Amikor Pest ennek szellemében tanácsot választott, a város tehetősalakjai kedvező anyagi helyzetük mellett természetesen igyekeztek a különféle tisztségek révén várospolitikai befolyásra is szert tenni. Ebből a folyamatból természetesen igyekeztek kivenni részüket a görög kereskedők is, ami azonban a német többségű Pesten korántsem volt egyszerű feladat. 1705-ben egy bizonyos Manoli nevű görögnek mégis sikerült a választások során bekerülnie a tanács testületébe, azonban még maga a tanács sem volt tisztában azzal, hogy - görögök - akik vallásuk szerint ortodoxok voltak - bekerülhetnek-e egyáltalán ebbe a jeles grémiumba. Így aztán Manolit mint szavazati jog nélküli tagot, törvényszéki esküdtként iktatták be. Ez az eset jelzi, hogy dacára a vagyoni gyarapodásnak, a döntően német anyanyelvű Pesten a várospolitikában korántsem volt könnyű érvényesülni egy görög származású családnak. A Boráros-család azonban a XVIII. század derekára már bizonyosan leküzdötte ezt az akadályt, amiben nyilván szerepet játszott az 1703 óta eltelt majd fél évszázad során létrejött számos változás, egyebek mellett a németség abszolút fölényének visszaesése éppúgy, mint a család asszimilációja, amit jól jellemez az immár vezetéknévként viselt, egyértelműen magyar hangzású Boráros név. A család első tagja, aki helyet kapott Pest város külső tanácsában és így elsőként viselt magasabb városi köztisztséget a Borárosok közül, bizonyos Boráros Ferenc sebész volt, aki 1769. április 24-én választatottak be a külső tanácsba. Napra pontosan hat esztendővel később, 1775. április 24-én egy fényes karrier vette kezdetét: ezen a napon lett ugyancsak a külső tanács tagja Boráros János százados, királyi táblai ügyész. (A két dátum egybeesése nem véletlen: a választásokra két évente került sor, mindig Szent György napján, azaz április 24-én.) ..........

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#347 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 24. 23:34

Április 25.

Idézet

Szabó Sándor (1915-1997)

Kép

Sir Alfred Hitchcock Topaze című spionázs-filmjében nézhettük az elmúlt héten Szabó Sándort, Michel Picolli és Philipe Noiret között vezérkari kémelhárítóként játszott a történet végkifejletében. Nem nagy szerepet, de előkelő pályatársak közt, előkelő rendező világgá hordozott mozimunkájában. A tegnap elhunyt Szabó Sándor – a magyar színháztörténetben szinte egyedülállóan – megélt céhe idegen nyelven művelt tevékenységéből. Nem lett világhíressé. Haza is jött, odahagyva alkalmi hollywoodi nyúlfarknyijait és Broadway-foglalkoztatásait (utóbbiakat a Bécsből amerikanizálódott Kurt Kasznarnak köszönhette, aki elunta nemzeti turnén játszani a Mezítláb a parkban deres halántékú amorózóját és átadta a magyar menekültnek).
Színészi sikertörténet a Szabó Sándoré. El sem végezte még a Színiakadémiát, máris a Nemzeti szerelmesszínésze. A háború után bontakozik ki angolosan laza eleganciájú szerepköre: tweedzakóban, gyökérpipával kezében főmérnök, szalonszerelmes, föltaláló. Államosítás után büntetőszerződést kap feleségestül Miskolcon. (Hírlik: 1956 őszén angoltolmácsként az ausztriai menekülttáborban miskolci igazgatójáról lesújtó információkkal szolgál. A volt direktor megy Brüsszelbe világosítónak. Szabó a Broadwayra tart.)

Legendája ott lebegett a hátrahagyott hazai színházak fölött. A nézők éltették, akik csudájára jártak a Magyar Néphadsereg Színházában elszerepelt Cyranójának. Talán nem volt olyan egyszeri Rostand szavalósa, csak üdítően következett a Foster ezredes bűnösnek vallja magát című antiimperialista háromfelvonásos után. Nem szívesen tévednék, úgy emlékszem, Péter apostol verseivel a szegedi Dóm előtt fogadta vissza az anyanyelvi színészt. Fölzengett baritonja az asztmatikusok kórusában. Kimagaslott szálfatermetével és a klasszikus színpadi viselkedést megmodernítő hagyományőrzésével. Leszolgált egy büntetőévadot a pécsi Nemzetinél. A Táncpestis tanácskozási jelenetében kiemelkedett, és máris visszaszerződött a Víghez. A Királyi vadászatban magától értetődő eleganciával viselte a gamásnit, beretvaéles nadrágbúggal feszesen, mégis hajlékonyan ült, járt. Molnár Ferenc-i volt, elmés, hódító, színpadot betöltő, emlékezetbe belekapaszkodó. A malíciájával takarékos Sulyok Mária sziszegte: Nem figyelte meg? Kihúzta a haját. Amikor elment: még göndör volt. Mire visszajött: kiegyenesedett minden hajaszála. Ez volt minden változás. Csaknem húszéves hiányzás után ott folytatta, ahol államosították. Tiszta dikcióját a régi Nemzeti csiszolta, nyalkaságát a szerelmes szerepkör, választékosságát a Vígszínház. Klasszikus hősnek indult. Társalgási szépember lett belőle. Súlya érződött a színpadon Harold Pinternek a Pestiben adott Gondnokában is. 1915-ben született. Elhunyt modern színészi pátriárkánk.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#348 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 26. 06:10

Április 26.

Idézet

Keleti Márton Bp., 1905. ápr. 26. - Bp., 1973. jún. 20.): filmrendező

Kép

KépKépKépKépKépKépKép

A sorozat kiválasztott 12 filmje közül a filmvígjáték egyedüli képviselője Keleti Márton A tizedes meg a többiek című filmje. A forgatókönyvet Dobozi Imre írta és Szász Péter volt a konzultánsa. Az 1945-ös filmnek két és negyed millió nézője volt. Ez a jelentős közönségsiker önmagában véve nem magyarázza meg azt a rangot, amelyet ez a filmvígjáték megérdemelten vívott ki a szakmai közvélemény előtt is. A FIPRESCI már említett konferenciáján a magyar film külföldi barátainak szemszögéből nézhettük végig és fedezhettük fel filmművészetünk egyik jellegzetes specifikumát, a történetiséget. Olyan filmeknek a példáján elemezték ezt elsősorban, mint a Szegénylegények, Hideg napok, Tízezer nap, Apa, amelyek szintén szerepelnek ebben a sorozatban. Meglepődve fedezték fel azt a könyörtelen szenvedélyt, amellyel az új magyar filmművészet "mélyreható és fájdalmas vitába kezd a maga nemzeti legendáival". Teszi pedig mindezt a jelen érdekében, mert a mai problémák megoldására csak az illúzióktól mentes, önismerettel rendelkező nép lehet képes. Így válik a történelmi önvizsgálat a jelen társadalmi tudat fejlődésének eszközévé. Ahhoz azonban, hogy valóban ezzé váljon, az önszembesítésnek tömegesnek kell lennie. A közönségfilm problémáiról pár évvel ezelőtt a Filmkultúra szerkesztőségben ún. kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt. Éppen A tizedes meg a többiek című Keleti-filmre utalva jutottunk arra a megállapításra, miszerint kétféleképpen lehet jó filmet csinálni. Az egyik mód: valami újat felfedezni, ahogyan a tudományban a tudós kísérletezik. A másik: valamit népszerűsíteni. Az első módszerrel dolgozónak szükségképpen vállalnia kell a szűkebb érthetőségi kört, a másik viszont arra törekszik, hogy minél szélesebb körben terjessze az igazságot. Valóban így van. Mind a két funkció egyformán jogosult és szükséges. A döntő csak az, hogy a felfedező tevékenység és a népszerűsítés is igaz ügyre irányuljon. Keleti filmje éppen azzal kapcsolódik be a magyar filmművészet fő sodrába, mert ilyen dologra vállalkozott, amikor a humor eszközeivel népszerűsítette mindazt a törekvést, amely filmművészetünk legigényesebb alkotásait jellemzi. Igaza van Hegedűs Zoltánnak, amikor a Népszabadságban azt írja a filmmel kapcsolatban: "Biztos keze és még biztosabb szeme legyen annak, aki át akar vezetni bennünket az érzékenység, a nemzeti önérzet, az igazán tiszteletre méltó és tiszteletre aligha méltó dolgok Scyllái és Charybdisei között." Keleti Márton bravúros kormányosnak bizonyult.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#349 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 27. 06:12

Április 27.

Idézet

Őze Lajos  (Szentes, 1935. ápr.27. - Bp. 1984. okt.21.): színész.

A Színművészeti Főiskolát 1956-ban végezte el, s utána két évadot a miskolci Nemzeti Színháznál töltött. Ezután a budapesti Nemzeti Színház szerződtette, amelynek haláláig tagja volt. Kezdetben mély átélési készséggel jellemszerepeket, később főszerepeket játszott. Különösen emlékezetesek a Shakespeare-művekben - köztük a II. Richardban - továbbá a Csongor és Tündében, a Szecsuáni jólélekben, az Éjjeli menedékhelyben nyújtott alakításai. Munkásságával hozzájárult a kortárs m. írók - Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre és mások műveinek színpadi sikeréhez. A Nemzeti színpadán utoljára A fizikusok c. darabban Möbius professzor szerepében lépett fel, és 1984. nyarán a gyulai Várszínházban Módos Péter Itt a földön is c. darabjában. Filmművészi munkásságát számos karakterfigura életre keltése őrzi. Már súlyos betegen vállalta Bacsó Péter Hány az óra Vekker úr? c. filmjének főszerepét. A filmet már nem tudta befejezni. A munkafelvételekből ~ emlékfilm készült.

Ady Endre: A mesebeli János

Áprilisi riadó [1961]

Ártatlan gyilkosok [1973]

Egy kicsit én... egy kicsit te [1984]

Ékezet [1977]

Emberrablás magyar módra - nálunk ez lehetetlen [1972]

Kép

Ezek a fiatalok [1967]

Gyula vitéz télen-nyáron [1970]

Halhatatlan légiós, A [1970]

Holtak visszajárnak, A [1968]

Kard, A [1976]

Katonazene [1961]

Két vallomás [1957]

Kojak Budapesten [1980]

Madárkák [1971]

N.N. a halál angyala [1970]

Napforduló [1977]

Októberi vasárnap [1979]

Ötödik pecsét, Az [1976]

Szép história [1983]

Tanú, A [1969]

Tükörképek [1976]

Ünnepnapok [1967]

Zongora a levegőben [1976]

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#350 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 28. 06:02

Április 28.

Idézet

Hopp Ferenc  1833

Kép

Hopp Ferenc 1833. április 28-án a morvaországi Fülneken született. Németajkú családban cseperedett fel.

1845-ben Pestre költözik, ahol egy távoli ismerős, Calderoni István, optikus szárnyai alá kerül. Segédlevelének megszerzése után nem sokkal Bécsbe indult, az akkori időkben megszokott, tapasztalatszerző vándorútra. Nem sokkal később már az Egyesült Államokban, New Yorkban találhatjuk. Innen négy év után tért haza Pestre.

Ekkor veszi feleségül Calderoni egyetlen lányát, s társul be apósa, később világhírű cégébe. Azonban a házasság nem bizonyult tartósnak, hiszen fél év után elváltak, s Hopp Ferenc soha többé nem nősült meg.

Az optikusi üzletből, a tanszerellátásból és ingatlan ügyletekből származó nyereség lehetőséget adott Hoppnak, hogy idejét kedvtelésének, a földrajzi és földtani ismeretei bővítésének, az utazásnak és a műtárgyak gyűjtésének szentelhesse. Szinte beutazta a Föld minden pontját: a világkiállítások helyszíneitől kezdve, az akkori újonnan épült vasútvonalakon és az óceánokon át bejárta Európát, Észak-Amerikát.

Kép

1882-ben indult első világkörüli útjára, melyet további négy követ. Ezen utazások alkalmával ellátogat Ausztráliába, Indiába, Kínába, Japánba, Észak- és Dél-Amerikába, Afrikába. Utjairól számos fotográfiát, műtárgyakat, ásványokat, drágaköveket hozott haza, melyeket különböző tudományos célokra ajándékozott. Utazásairól a Magyar Földrajzi Társaság ülésein, különböző előadásokon számol be.

1919 szeptember 9-én hunyt el, Andrássy úti villájában. Végrendeletében számos nemes célú adományozás mellett megalapította a ma is nevét viselő Hopp Múzeumot.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#351 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 29. 06:15

Április 29.

Idézet

Fényes Adolf (1867, Kecskemét - 1945, Budapest) Festő.

Kép

Jogi tanulmányait félbehagyva 1884-től 1887-ig a Mintarajziskolában Székely Bertalan és Gregus János növendéke. 1887-1890 között Weimarban Max Thedytől tanult, 1891-ben Párizsban a Julian Akadémiát látogatta, majd újabb két évet töltött Thedynél. 1894-98 között Benczúr Gyula mesteriskolájában működött. Pletyka c. képével 1895-ben a Képzőművészet Társaság díját, 1897-ben a Civódással Rudits-ösztöndíjat nyert. 1898-ban megkezdett Szegény ember élete c. festményciklus a kritikai realizmus legszebb magyar termékei közé tartozik.

Az 1900-as évet Olaszországban és Franciaországban töltötte. Részt vett a szolnoki művésztelep létrehozásában, 1902-től minden nyarat Szolnokon töltött. A szegényemberek élete sorozat után a plein air foglalkoztatta, festményeit világos színek, egyszerű kompozíció jellemzik. 1918 után első korszakát mesejellegű bibliai, jelképes témájú "romantikus" korszak váltotta fel. 1924-ben állami nagy aranyérmet kapott, 1927-ben Háromkirályok c. képe a varsói képzőművészeti társulat Diplôme d'Honneurjét nyerte el. Az 1929-i barceloniai világkiállításon Gran Premiót kapott. Utolsó gyűjteményes kiállítását 1936-ban A Fränkel Szalonban rendezte, ezután már keveset festett, 1944-ben elhurcolták, a felszabadulást súlyos betegen érte meg. Művészete a realizmus és a plein air festés legjobb magyar eredményei közé tartozik

Kép
[ Kattints ide a teljes méretű képhez ]

Révész Béla: Fényes Adolf • Portré-kísérlet

Az ifjú aggastyánok ismerős bús alakjai a magyar művészetnek. Nem úgy fiatalok eme aggastyánok, hogy fiatalos tovább buzdulással művelnék a művészetüket, de az öregség csüggedtsége alkonyodik rá, az évekkel megszámolt nem öreg életükre.
A magyar mennybolt: sors. Alacsony és aki nagyon fölemeli a fejét, beleütközik a magasságba.
Ezért járnak olyan sokan horgasztott fejjel művészetünk mezőnyein…
A legszebb lendülések megszegődnek.
A dóm, mely úgy tetszik emelkednék, kalyibává válik.
A napfölkelte úgy harsonázik, hogy déli verőt ígér naplementéig és belerútul a didergős szürkeségbe.
A táltos-vers, az ostromos próza udvarlón megjuhászodik, a bronzos, gránitos szobor-monumentum giccses gipszbe alakul, a forradalmas vászon szende alázatosságba lebukik…alig indult fiatalok, imént még nyalkák, mennydörgő-garabonciások és ifjan, a férfikort üdvözlő üde ezüsttel a halántékuk mellett már, „beérkezettek,” elvégzettek, vének.
Keretet igyekszünk megvonni e mogorva megállapításokkal, hogy ezzel a megvilágítással közelebb érjünk a mindenképpen talányos művészhez: Fényes Adolfhoz.
Öregszik, de a forradalmas ifjúsága elkíséri. Talán negyven éve, amikor a fotografáló, pepecselő festőművészek békés parcellájáról arrébb állt, azután a nagybányaiakat megtalálta és azoktól is különködve, megfestette impresszión túlemelkedő, klasszicizáló festményeit. Impresszió, naturalizmus a korszaka, de sűrítetten több, ami a vásznain van, mint hangos visszhang, féktelen meglátás.
Lefogott örvénylés a képein.
Tragédia, bensőség, világszemlélet, a kifejezések fölényes tisztaságával. Tehát klasszikusnak mondható a teremtő-erőnek érettsége, melynek termékei: „Az anyaság,” „A család,” „Az özvegy.”
Negyvenéves Fényes Adolf, híres, nagy munkái mögötte vannak, mesterségbeli tudása annyira befejezett, hogy a horizont is csukódnék, a rangja a piktúrában olyan, hogy merevülhetne szoborként, pénzi, portéka-ázsiója szilárd, mint a hajdani Danubius-papírok, magyar karrierek között él, győztesen, megroppanás, megrokkanás nélkül, kívánhatna-e többet? – és máról-holnapra cserbenhagyja plasztikus életét, feltétlen diadalait, Danubius-biztonságát…
Rejtély látszik, a legérdekesebb talányossága művészetünknek.
Beszélgetek Fényes Adolffal, hogy miként adná a nyitját a titokzatosságnak, amit én sejtek.
Óvatosan kérdezősködöm és elhulló, gyanútlan a mondanivaló, ahogyan a művész válaszol.
Fényes Adolf régi, nevezetes képeiről beszélgetünk.
Emlékszik-e „Az özvegy,” „Az anyaság” modelljeire?
Hallom, a festő az utcán találkozott az alakjaival, beinvitálta őket a műtermében, naturalisztikus hűséggel vigyázta a modelljeit, de mindig többet látott az alakjai mögött, mint amennyit az elkészült festmény elmondott.
Bizalmasan beszélgetünk, megtudom, hogy Fényes Adolf papi családból származik, ükágon is bibliaforgató emberek az elődjei, ő is bibliás ember, érdekes, ahogyan mondja:
– Nagyon szeretem a bibliát… De csak úgy akarom ismerni, ahogyan gyermekkoromban olvasgattam…
– A mai biblia-, evangélistamagyarázatokat kikerülöm, nem olvasom…
– Ne bolygassa meg semmi, ahogyan én az istenes világot látom…
A szolnoki mezőket járjuk.
A művész friss passzióval beszélget arról, mennyire szereti ezt a tájat, a naplementét, a felhőket, a magyar falvak gunnyasztó csöndjét, festegeti is egyre az ábrákat, „geometrikus” szabályokat respektálva, a „dekoratív” festenivalót is megpillantva, de a tájkép mögé még mást is érez, lát…
Megforgatjuk egy élet tartamát, őszinte gondolatok hangzanak el, melyek bátorítják a sejtő gondolatot, ami rejtély, pompásan nyitódik, a hirtelenség, mely úgy tetszik, hogy máról-holnapra cserbenhagy egy művészi hitvallást, nem hirtelenség, szerves történet, a pálya folyamatossága, kulminálás, mely csak most emeli ívét, az ötvenkilencedik évnek magaslatán – eltörött ívelések, torzók honi szomorúságai fölött.
A vallomásszerű, sokszor ismétlődő terefere innen és onnan sorakoztatta a bizonyosságokat elgondolásunk mellé, hogy Fényes Adolf már naturalista korszakában olyan lelki szerkezetű festő volt, mint amilyennek manapság mutatkozik, csak nem tudott róla.
Éppen ez az őszinteség viszi kereső útjain a művészt és ennek a karakteres tulajdonságnak fölismerése fedi fel a titkot is, ami tulajdonképpen sugárzó nyíltság.
A bolyongás a pesti szegénység utcáin, megpillantása a láthatatlan nyűgeitől elfáradt asszonynak, megjelenése a műteremben és a vászon komor síkján: „Az özvegy” már beszél arról, hogy ez a festő a modellt csak motívumnak érzi és sokkal több az ábrázoló naturalizmusnál: a kép zengése: meghatottságról, egy rejtőző világ lírájáról, mely még a tárgyi modell körül szövi az álmait és csak a költögető idő dolga s modell lesz az álom…

A mesteri naturalizmus terméke: „Az özvegy,” elsőrangúan alkalmas arra, hogy megértsük Fényes Adolf mai „ellentétes” piktúráját. Valami zsong a bágyadt asszony körül, kendős arcának, összekulcsolt kezeinek csöndes szomorúsága megrezdít valamit, szinte kimondhatatlan bensőséget. Pedig hisszük, ez a titokzatosság szabta meg Fényes Adolf titokzatos és legvilágosabb útját.
Talán úgy fejezzük ki magunkat, belső látás az, amitől már „Az özvegy” vászna is világot nyit a modell mögé.
Költők, költő-írók, költő-festők hétpróbás privilégiuma lenne a kimondhatatlan. A festők közül Böcklinre gondolunk, aki tagbaszakadt, jól táplált mitológiai alakjaival svájci költő, mint ahogy Fényes Adolf, biblián, szentírásokon, rabbiősökön keresztül, ízig-vérig magyar festő.
Az elejtett vallomások, hogy mennyire más Fényes Adolfnak az alföldi felhő, a naplemente, a gunnyasztó magyar falu, a bibliás emlékei, amiket ne bolygasson meg az újjáalakító tudomány, tulajdonságok, amelyek halkan, finoman bizonykodnak, hogy ez a festő tulajdonképpen megtalálta magát, amikor elhagyta volna a régi életét.
Művészet-problémák dolgában is elgondolkoztató Fényes Adolf pályaútja.
A festő megnyilatkozása? ha költő…
A fantasztikum, romantika, sajátos hangulat, másvilági színek bolygatják a fantáziákat: verssel, belletrisztikával és a látomás, ének, a napvilág elé kikerekedik, ha a festő mint költő jeleníti meg magát…
A belső látás megzendül Fényes Adolfnak már legkorábbi képein és elhúzódva az objektumos témáktól, mindinkább rámerül vásznaira az az álomvilág, melynek fölharsanása olyan ismeretlenül lepte meg az embereket.
Hogyan történt?
Zárkózó előkelően is hajlik Fényes Adolf a vallomásra. Érzi, nem furcsálkodó kíváncsiság a firtatásom.
Kérdezem a művészt, meg tudná-e pregnánsan jelölni, miben különbözik mai művészetének megnyilatkozási formája, a mai munkamódja a régitől?
Olyasmit érintettem, amire a válasz régen megérlelt lehetett és már mondja is biztos szavakkal a művész:
– Azelőtt a modell állt előttem és lefestettem, ma a kompozíció minden gondom…
Egyszerű meghatározás, de úgy gondoljuk, mögötte rejlik a művész új korszakának minden különössége.
A szavak természete, hogy skálázik bennük a fogalom ezer árnyalata.
Kompozíció?
Hangozhat közömbös jelentéssel: megkonstruálunk valamit, hogy kifejeződjék, de hangozhat úgy is, hogy zúg a fogalomtól, amit jelezni óhajt.
Például. Előttem egy kis terjedelmű festmény. A formáival, színeivel, sugallatával már az álomvilágból való, ahonnan Fényes új képei fölbukkannak. Megragadó a hevületével, de érződik rajta: a születés; tényleg vázlat és mondja Fényes:
– Még nem készültem el a „kompozícióval”…
Megtudom, hogy ez az embrió-festmény-vázlat három év előtt készült. Azóta foglalkozik a témával a művész és most készül arra, hogy a „nagy” képet megfesse.
Műhelytitkok tárulnak elém… a kis képek seregét látom, valamennyi kísérlet és évek múlnak, míg nagy vászon lesz belőlük, mire megérik: a kompozíció…
A modell: futó hirtelenség és elkészül a festmény.
A kompozíció: harc, vívódás, hogy kimondani tudjuk magunkat…
Helyes gyanakvásunk megerősödik, amikor egy lélek ránk forduló ábráit így, megpillantjuk.
A költő tulajdonsága az, hogy bizarr bensőjében évekre elágyaz, motívumot, gondolatfoszlányt, sugdosó sejtelmeket és a vázlatot annyiszor kiterveli, kimelegíti, mígnem a magzat kipenderül a napvilágra.
Komolykodva, mosolyogva tanakodunk. Én már tudom, hogy Fényes Adolf új kibontakozása nem misztérium, megfordulás, meghökkentő újrakezdés, de azért hiszünk abban, hogy hajlamos lelkek nem kerülhetik el sorsukat – a mai időjárásban.
A mai időjárás!: a tegnapi!, már csaknem nemzedéknyi, mely igen értett hozzá, hogy a lelkek síkját megragadja és hegybe-völgybe megrengesse őket…
Csak ez a viharzás lehet a magyarázata, hogy életünknek legtépőbb naturalizmusa fölé a mai művészet kibontotta a romantikát.
Persze ez a romantika húszmillió halott után más, mint gőgicsélő hajdan, valamikor. Romantika: a misztikus drámáival, elhatalmasodott legegyénibb lírájával, regény felé kívánkozó belletrisztikájával, de még az izmusaival is, mert valamennyien, a káprázat után esdnek, mely kivezetne a föltorlódó káoszból. Nem véletlen az sem, hogy a freudizmus tudománya éppen az elmúlt tizenöt évben került a szellemi mozgalmak élére…
Beűzve magunkba, elfordultan a hömpölygő iszonyatosságoktól, ha küzdeni akar is a művészet az életért, a másik életért, ennek a művészetnek szárnyai a romantika felé csapdosnak.
Fényes Adolf művészete szinte kíséri az új korszak éveit és képei fölé gyűjtő fölírással oda lehetne helyezni a fogalmat. Romantika.
Fényes Adolf új irányú képeinek első darabját, 1912-ben festette. A világháborút ígérő Balkán-háborúk idején! Ez a piktúrája mélyült, marasztalta a művészt és megérkezett 1914 és a többi évek.
Fényes Adolf soha többé el nem hagyta „kompozícióit”.
Abszolút tudatos festő, de hogy miként fordult meg a művészete, arról akadozva beszél Fényes Adolf. Bizonyos, hogy a lélekzörgető világ-évek feldörömbölték Fényes Adolf szunnyadó lelkiségét is, de azért a művész vallomástalan elhallgatása mondja el a legigazabb vallomást:
– Megtörtént…
A Fényes Adolf első, realista képein is föltetsző „belső látás” merítette föl piktúrájának új világát, mely elénk nyílott volna a világháború nélkül is, de úgy véljük, a szedelőzködés, forrongás éveit siettették a Szerencsétlenség komprimált évei.
Az önkéntelenség áradó ereje jelölte ki Fényes Adolf pályaútját és ez a tulajdonsága csillog meg akkor is, amikor felel a kérdésre:
– Hová?
– Nem tudom…
És mindent elmond, ahogyan megjegyzi:
– Festek…
Szárnyaszegett fiatalok között, friss távlatok előtt, tüzes homlokkal, fehér hajjal…

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#352 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 04. 30. 05:59

Április 30.

Idézet

Lakatos Géza (1890-1967)  Katonatiszt, miniszterelnök.

Kép 

Harcolt az első világháborúban. Késobb vezérkari tiszt lett, tanított a Ludovika Akadémián, 1928 és 1934 között katonai attasé volt Prágában. Hazatértét követoen vezérkari és csapatszolgálatot egyaránt ellátott. 1941-ben hadtestparancsnok lett, 1943-ban pedig a keleti fronton tartózkodó megszálló erők parancsnoka. 1944-ben egy ideig az 1. magyar hadsereg vezetője. 1944. augusztus 25-től október 16-ig miniszterelnök. Támogatta Horthy béketapogatózásait, de erélytelen politikája megkönnyítette Szálasi hatalomátvételét. 1944 végén a nyilasok letartóztatták. A háború után a szovjetek is internálták egy ideig. Később kivándorolt, Ausztráliában hunyt el.

Kép

"Koronatanúja - részben cselekvő részese - voltam a katasztrófába torkolló erőfeszítéseknek. Mindig távol állt tőlem a karrierizmus. Ha vállalkoztam a szinte emberfeletti, súlyos feladat végrehajtására, tettem ezt kizárólag a magyar katona kötelességtudatával" - írja második világháborús visszaemlékezéseiben Lakatos Géza. A katonatiszt, majd miniszterelnök Lakatos emlékiratain kívül a köteteben több, a szerző személyéhez kapcsolódó dokumentumot is talál az olvasó.

Kép

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#353 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 05. 01. 06:49

Május 1.

Idézet

Zrínyi Miklós (1620-1644)

Kép

Nagyon nagy múltú, nagyon nagy hatalmú családból származott. Legrégebbi ismert ősei az Árpádok korában vitézlő és hatalmaskodó tengerparti Brebiri grófok voltak, nyilván olasz származásúak, akik elkeveredtek a még nagyobb hatalmú horvát hűbérurakkal, a Subicokkal, a későbbi Frangepánok elődeivel. A Brebiriek és Subicok a magyar király hűbéreseiként összerokonultak a délvidéki magyar nagyurakkal, így lettek a Zrínyi grófok óriási birtokú főalakjai mind a magyar, mind a horvát történelemnek. (A horvát történelemben Zrinszky néven szerepelnek; Zrínyi Miklós a magyar költészet klasszikusa, de öccse, Zrínyi Péter, a bécsújhelyi vértanú, Zrínyi Ilona apja, horvát költő volt, és Petár Zrinszky néven a horvát irodalom klasszikusa.) A dédapa, a legendás hírű idősebb Zrínyi Miklós egyszerre volt féktelen kiskirály és a honvédelem példás bátorságú és példás halálú hőse, a ,,szigetvári vértanú". A hitviták korában, ahogy a főúri érdek kívánta, úgy változtatták vallásukat. Még a költő is reformátusnak született, de gyermekkorában a család császárhűsége szükségessé tette a visszakatolizálást. Mire Zrínyi Miklós még kisgyermekként árvaságra jutott, a család buzgó katolikus lett, s az apa végrendeletében Pázmány Péter gyámságára hagyta fiait. Pázmány pedig lelkiismeretes gyám volt, aki maga gondoskodott a fiúk, különösen a már kora ifjan feltűnően értelmes Miklós neveltetéséről. Grazban, Bécsben, majd Pázmány székhelyén; Nagyszombatban végezte iskoláit, korán eljutott Velencébe is, felserdült ifjúként magyarul, horvátul, latinul, olaszul, németül egyforma biztonsággal tudott beszélni, írni, olvasni. Járatos volt az ókori latin irodalomban és az itáliai reneszánsz kultúrájában. Vergiliust ugyanolyan alaposan ismerte, mint Torquato Tassót, a reneszánsz nagy epikus költőjét; Tacitus műveiben ugyanolyan otthonos, mint Machiavelli politikai és hadtudományi írásaiban. De ismerte és szerette Balassi költeményeit is és a hazai krónikásénekeket. Mindezektől tanult, és senkinek sem lett szolgai utánzója. Kora szerint már a barokk ízlés körében élt, de emberi-költői egyénisége vérbelien reneszánsz volt. A barokk misztika és cikornyásság idegen volt és maradt tőle. Egyértelműség, ésszerűség, szemléletesség - ezek a reneszánsz erények jellemzők egész irodalmi munkásságára.

Kora ifjúkorától fogva versel. Húsz- és huszonöt éves kora közt tölti be életét elsősorban a költészet. A későbbi években történelmet kell csinálnia. Később politikus, hadvezér, hadtudományi író, publicista, a nemzet élesztője. A későbbi években alig-alig ír verseket. Költői műveinek gyűjteményes kötete, az Adriai Tengernek Syrenaia 1651-ben jelenik meg, a költő ekkor harmincegy éves. Tudtunkkal ezek után már csak egyetlen fiának halálára írt elégiája és a magyar királyokról tervezett epigrammaciklus néhány darabja készült el. A fegyverek közt benne is elhallgattak a múzsák. Ezzel az egyetlen verseskötettel és benne a Szigeti veszedelemmel azonban ő a század irodalmi főalakja.

Szerelmes verseit idilliumoknak nevezi. Példaképei az antik idillek és azoknak barokk utánzatai voltak, de Zrínyi idilliumai sehogyan sem emlékeztetnek sem az epikus jellegű vergiliusi idillekre, sem a mesterkélt barokk idillekre. Szívből jövő lírai hangjuk, gazdag képviláguk - habár más formában - inkább rokon Balassi költészetével. Szerelmes versei mind későbbi feleségéhez, Draskovich Eusebiához szólnak, őt nevezi Violának, a virágénekek példaadása szerint. Boldog házasságával meg is szűnik szerelmes költészete - az ábránd valósággá vált, minek tovább epekedni? Ezután már csak az elégia számára van lírai hangja, hiszen elveszti kisfiát, és elveszti fiatal feleségét is. Kevés boldogság adatott életében. Politikai és hadvezéri terveit is szüntelenül akadályozza az az udvar, amelyet szolgálni kíván, míg végül belátja, hogy csakis az udvar ellenében érhetők el a nemzet céljai. Hanem amikor erre az útra lép, következik a tragikus véletlen formájában megjelenő szükségszerű halál.

Politikai szándékait azonban előbb költészetében, majd elméleti írásaiban hagyta reánk. Ez a politikai szándék íratta vele az első magyar nemzeti eposzt, a Szigeti veszedelmet. Bizonyítani és lelkesíteni akart vele. Azt hirdette a költészet nyelvén, hogy elérkezett a győzedelmes háború ideje a törökök ellen. Felidézte a három nemzedékkel azelőtti történelmet, saját dédapjának küzdelmét és vitézi halálát. Vergiliustól és Tassótól tanult módszerekkel beleépítette művét a nagy eposzok világtörténetébe. Verselése ugyan méltóságteljesen nehézkes, de szerkesztése mintaszerű, szemléletessége, emberábrázolása, gondolatgazdagsága nemcsak igazi remekművé, hanem a mi számunkra is érdekes olvasmánnyá teszi a fülünknek oly ódon négyes rímelésű, a sormetszetekkel nem törődő tizenkettes sorok áradását.

És azután következtek a hadtudományi munkák a korszerű hadsereg megteremtése érdekében: a Tábori kis tracta meg a Vitéz hadnagy. Majd megírta politikai eszményének kifejezésére Mátyás király történetét, és végül publicisztikai irodalmunk első remekét, a Ne bántsd a magyart avagy Az török Áfium ellen való orvosságot. Ez a vitázó könyv eszmei alapja lehetett volna a nemzet önvédelmi harcának.

Valójában azonban a költő Zrínyit ugyanúgy alig ismerték a kortársak, mint a politikai írót. Az a nemesség, amelyhez szólni akart, alig-alig olvasott. Az nép, amelynek fegyvert akart adni a kezébe, javarészt nem is tudott olvasni. A barokk papoknak pedig nem kellett az, amit az egyre veszélyesebbnek felismert Zrínyi ír. Így a maga korában a kevesek költője volt, hogy majd csak másfél évszázaddal később, a felvilágosodás ismerje fel benne a nagy elődöt. Csokonai már olvasta és becsülte, de igazából Kazinczy fedezte fel, ő adta ki újra. Ő nevezi el a Szigeti veszedelmet Zrínyiásznak, ahogy olykor mi is említeni szoktuk. Ez a nagy költő és nagy vitatkozó tulajdonképpen nem hatott a maga korára, s amikor nyilvánvalóvá vált nagysága, már régi klasszikusként foglalta el a helyét a magyar irodalom történetében.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#354 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 05. 01. 23:25

Május 2.

Idézet

Kézmárszky Tivadar  (Szepesváralja, 1842. máj. 2. - Bp., 1902. máj. 18.): szülész, egyetemi tanár

Kép

Orvosi oklevelét a pesti egy.-en 1865-ben szerezte. Rövid hazai kórházi gyakorlat után két évet külföldön töltött. 1869-1872 között a pesti egy. szülészeti klinikáján tanársegéd. 1876-tól rk. 1879-től r. tanár. Nagy érdeme a hazai bábaügy megszervezése és a korszerű szülésznői oktatás bevezetése. Bábaképző intézetet alapított. Az ún. bábatörvény egyik előkészítője. A semmelweisi aszepszis korai követője volt.

".... Óriások megkezdett munkáját folytatni nem könnyű feladat, mert visszatekintve mindig ott a viszonyítási alap. Látjuk, mivé fokozódott le Semmelweis szelleme Diescher János 10 éves utódlása alatt. Úgynevezett Semmelweis-iskoláról alig beszélhetünk, tanításához csak később szegődtek az „apostolok”. A különben kitünő Kézmárszky Tivadar bábakönyve első kiadásában a gyermekágyi lázat tárgyaló résznél még elő sem fordul az anyák megmentőjének a neve. Későbbi könyveiben aztán alaposan bepótolta. "

(Eszünkbe jut Fodor József tagtársunk statistikai tanulmánya A hosszú életről, melyben kimutatta, hogy a magyar tudós élete a legrövidebb az európai nagy nemzetek tudósai közül: az osztrákokénál átlag 11,7 évvel rövidebb, 16-tal az angolokénál, míg a francziákénál 19,3-del rövidebb! Semmelweis! Balassa! Balogh Kálmán! Antal Géza! Schwimmer Ernő! Csönd a ketreczekben! Mihalkovics! Laufenauer! Kézmárszky Tivadar! et cetera! mind-mind igen rontották a magyar statistikai eredményeket!)
.....

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#355 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 05. 02. 22:59

Május 3.

Idézet

Korda Zoltán (1895 - 1961) filmrendező

Bátyja, ~ Sándor mellett kezdte pályafutását a Corvin filmgyárban (1917-től 1919-ig), majd a Star filmgyár műtermeiben dolgozott 1924-ig. Ekkor bátyja után Berlinbe, később Londonba költözött. 1930-49 között Hollywoodban forgatott. 1950-ben Londonban, majd ismét Amerikában élt. Mint filmrendező és filmvállalkozó világszerte jó nevet vívott ki magának.

KépKép

KépKép

 
The brother of Alexander Korda, Zoltan Korda achieved recognition in his own right as a director of action films. A one-time cavalry officer, Korda entered films as a cameraman and later became an editor before moving into the director's chair in the '30s at his brother's London Films. It was as a director that his military background proved invaluable -- Zoltan Korda knew how to deploy men and horses to maximum effect, and the battle scenes in the films he directed, including The Four Feathers and Drums, as well as parts of The Thief of Baghdad, helped make those movies among the most exciting in history. During World War II, Korda also directed Sahara for Columbia Pictures, which remains one of the most enduring and impressive of World War II action films and one of Humphrey Bogarts best pictures as well.

One of the ironies of the relationship between Zoltan Korda and his older brother was their politics. Zoltan was a liberal with leftist leanings, where Alexander was a proud British imperialist -- all the funnier, because they were Hungarian-born -- and the two frequently clashed over the content of their films. Zoltan would shoot a picture like Sanders of the River as a sympathetic portrait of oppressed peoples under an imperialist system, and Alexander would recut the material to reflect the pro-British position. In later years, they reached an accomodation of sorts, with Zoltan directing and Alexander distributing a film adaptation of Alan Paton's anti-apartheid book Cry The Beloved Country.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#356 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 05. 03. 21:29

Május 4.

Idézet

Hankiss Elemér  1928 Szociológus.

Kép

Az ELTE BTK angol-francia szakán végzett 1954-ben. Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársaként kezdte pályafutását. 1957-ben letartóztatják, 10 hónapot vizsgálati fogságban tölt. 1963-tól 1965-ig az Európa Könykiadó angol-amerikai-német szerkesztőségének vezetője, majd 10 éven át az MTA Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa. 1975-2000 között az MTA Szociológiai Intézetének, azóta Politikatudományi Intézetének főmunkatársa. 1990-től 1993-ig az MTV elnöke. A 90-es évek elején tanított a Stanford és a Georgetown Egyetemen, 1999-ben a firenzei Európai Egyetem vendégprofesszora volt.

Kép

Kérem, ne higgyenek senkinek, aki azt akarja elhitetni Önökkel, hogy könnyű embernek lenni. Hogy könnyű emberként élni ebben a világban. Mert egyáltalában nem biztos, hogy a világmindenség közepén csücsülünk, s pláne nem, hogy körülöttünk forog a világ. Lehet, hogy a peremén kapaszkodunk, mint annak idején János Vitéz vagy Háry János, már nem emlékszem pontosan melyikük.


Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz

Ki ne emlékezne a Magvető Gyorsuló idő című sorozatára, e tipikus szocialista termékre? Szinte újságpapíron, rosszul fűzve jelentek meg a piciny könyvek. Ám zsebre vághatók, metrón, vonaton is könynyedén olvashatók voltak, csupa vérfagylaló társadalomtudományi munka. Azóta nagyot változott a világ, a magyar könyvkiadókat is áthatotta a kapitalizmus. A/5-ös formátumban, a legminőségibb papíron, kemény fedéllel és kötésben jelennek meg a társ. tud. munkák. Isten tudja, miért. Amúgy nem is kapitalista metódus ez, mert a német, angol stb. könyvkiadók az ilyes köteteket még mindig úgy adják ki, ahogyan rég a Magvető is. Itt valaminő komolykodás zajlik, de semmi értelme sincsen. Hacsak nem az ára, forintban.

Hankiss Elemér legjobb munkáit az említett sorozat darabjaiként ismertem meg, mi több, azokon is szocializálódtam. Újabb könyveit is lelkiismeretesen olvasom. A Helikon nyomatja mostanság, képzőművészeti albumok szintjén. Fel lehet tenni őket a nappaliban a polcra, lássák a vendégek is.

Az itt tárgyalt tanulmánykötet címe arra utal, hogy ma a proletárok számára is elérhető, ami a reneszánszban csupán a leggazdagabbaknak jutott. Civilizációs váltás történt, értékrendváltás meg ilyesmi, máma már a mának élünk csak, az élvezeteknek, a gyarapodásnak, korábban meg nem. Kínos ismertetnem az első rész tanulmányait, mivel nem mondanak semmi újat. Még Hankiss másfél évvel korábban megjelent művéhez, Az emberi játékokhoz képest sem. Maga is több helyütt utal rá, hogy itt most folytatja vagy részletezi azt, amit ott elkezdett. Ráadásul sosem bírja ki, hogy ne legyen terjengős a kérdésfelvetésnél, ami önmagában véve nem lenne baj, ha nem lenne unalmas. Egy gimnazista csaj talán elalél, amikor olvassa, hogy Mi az életem, mi az élet célja, értelme?, Honnan jöttem, ki vagyok, merre tartok?, a míveltebb olvasó azonban szeretne valami konkrétabbat is, ami alatt persze nem triviálisat értek, noha abból is van éppen elég. Meg belemagyarázásból. Például a fogmosás szimbolikus funkcióit elemezve jut el odáig, hogy a reggeli fogmosás nem más, mint a mulandóság felett aratott győzelem, mivel a fogpasztareklámok azt sugallják, hogy a fogmosástól egészségesek maradunk mindörökké. Ja, nem is tudom. Lehet, hogy a Vegáról csöppentem ide, de ha este nem mosok fogat, nem tudok elaludni, csuda tudja, miért nem, de nem (hacsak tökrészeg nem vagyok), halhatatlanságérzetet ugyanakkor sose éreztem fogmosás közben.

Az első részből mindazonáltal ki kell emelnünk egy írást. Arról szól, hogy a társadalomtudomány miért nem foglalkozik a félelem kérdésével. Ugyan ebben is van halandzsa, miszerint idegen világban él az ember, pláne meg szimbolikus védőhálókat gyártunk magunk oltalmazása céljából, ám ugyanitt jelen van a régi Hankiss is, aki hatalmas műveltségét ötvözi tudományos kutakodással, és nem restell naphosszat könyvtárban bözögélni. Ez áll a kötet második részére is, melyben leginkább a tudós, és nem annyira a közíró, a publicista értelmiségi működik. Itt Magyarországról, a lassúcska országról olvashatunk, értékrendekről és azok válságáról, erkölcsről, közérdekről, közelmúlt és jelen társadalmi tudatáról. E kérdésekben H. otthon van, tudjuk régről. A harmadik rész, az Egy ország keresi a helyét írásaiban viszont megint visszacsúszik a publi szintjére, részben újságcikkekről vagy újságcikkszintű elemzésekről van itt szó, köztük a kötet mélypontját jelentő cikk, mely a Mi vagyunk az ország - Gondolatok a millenniumról címet viseli. Kötetben olvasva bizony nem nagy élmény szembesülni olyan ötletekkel, hogy a millennium alkalmából milyen filmet, CD-t, képeskönyvet kellene készíteni, vagy hogy miért szóljon majd a harang. Újságban még csak-csak elmegy, de egy majd´ kétezer forintos, reprezentatív kiállítású kötetben sehogy sem.

A könyvet két történelmi dokumentum zárja. Arról szólnak, miként élte meg Hankiss Elemér azt az időszakot, mikor is tévéelnök volt. Elkésett, ám szórakoztató darabok. Történt egyszer, hogy egy rádiós szerkesztő éhségsztrájkba fogott Gombár Csaba rádióelnök lemondását követelve. Na de: Válaszképpen két kitűnő popénekesnő vetette fel az ötletet, hogy éhségsztrájkot kezdenek ők is, de ők mellettünk - amúgy is van némi súlyfölöslegük. Nos, ha ők kitűnőek neki, úgy egyfelől ízlésficama van, másfelől tényleg egy általános értékválság közepette élünk egy idegen világban (mint azt H. centrális tétele más miatt állítja).

A könyv nem válik alapművé, egyetemi profok sem fogják diákjaikkal olvastatni. Közben meg laza, könnyed, olvasmányos, és néhol szellemes. Hosszú, nosztalgikus nyári estékre javallható.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#357 Felhasználó inaktív   phan_tom 

  • Törzsvendég
  • PipaPipaPipa
  • Csoport: Fórumtag
  • Hozzászólások: 978
  • Csatlakozott: --

Elküldve: 2004. 05. 04. 11:42

Május 4.

Audrey Hepburn

:respect:  :respect:
"Fear is the path of the dark side.....  I sense much fear in you.."

#358 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 05. 05. 06:01

Május 5.

Idézet

Radnóti Miklós  (1909-1944)

Kép

Áldozat volt a parasztból lett katona, aki elesett Voronyezsnél vagy magfagyott a hómezőn; áldozat volt a hazaszerető államférfi, akit kivégeztek; áldozat volt a zsidó kispolgár, akit a Dunába öltek; áldozat volt a kommunista munkás és a kommunista értelmiségi. Áldozat lett a költő is. Évekkel előbb García Lorcát lőtték agyon az ottani fasiszták, 1944 őszén Radnóti Miklóst lőtték agyon az itteni fasiszták. Akkor is új versek, szép versek voltak a zsebében, amikor meghalt. Idővel a tömegsírból indultak a halhatatlanság útjára ezek a végső költemények. Akik kivégezték, nyilván nem tudták, hogy a kor egyik legkitűnőbb költőjére lőnek. Ha tudták volna, nyilván még egyszer belelőnek. A fasizmus és a kultúra kibékíthetetlen ellenségei egymásnak. (Göring hírhedett mondása volt: "Ha ezt a szót hallom: kultúra - azonnal pisztolyom után kapok.")

Radnóti Miklós a budapesti Új-Lipót-város műveltséget szerető kispolgárságából indult útjára. Korán elárvult fiú volt, rokonok segítségével tanult és verselt gyermekkorától kezdve (tizenöt éves korában már nyomtatásban is láthatta költeményeit). Rokonsága kereskedelmi vagy ipari pályára szánta. Érettségi után el is küldték Csehszlovákiába textilipart tanulni. De külföldön is irodalmi érdeklődése növekedett, és legszívesebben irodalmat tanított volna. Amikor tehát már huszonegy éves fővel hazaérkezett, beiratkozott a szegedi egyetemre magyar-francia szakra. Ott találkozott össze a nagy hírű professzorral, Sík Sándorral. Sík Sándor katolikus pap volt, költő és esztéta, akiben sajátosan vegyült a vallásosság, a haladó szellem és a költői avantgardizmus. Hatása igen erős volt tanítványaira, így Radnótira is, tőle kapta korai költői korszakának expresszionista ízeit és csapongó szabadvers-formáit, talán tőle kapta életútjának olykor fellángoló vallásos hangulatait, amely idővel a katolizálásig vezetett, de tőle kapta óriási irodalomtörténeti és esztétikai műveltségét, és fokozta benne az érzékenységet a haladó eszmék iránt, ami idővel elvezetett a szocializmushoz.

A másik fontos hatást a Szegedi Fiataloktól kapta. Ezek a haladó szellemű egyetemisták izgatott érdeklődéssel fordultak az elnyomott nép felé, tanulmányozták a falvak életét, a népi mozgalmak legbaloldalibb szárnyához tartoztak; idővel sok jutott el közülük a kommunizmusig.

Ilyen körben fejlődött Radnóti lázongó szellemű, hamar eredeti hangú költővé. Mire eljut a tanári diplomáig, már ismert költő, doktori disszertációja, amelyet Kaffka Margitról írt, feltűnt az irodalomtörténet körében. És még közvetlenül diplomája előtt meg is nősült: szerelmi házassága meghitt, harmonikus magánéletet biztosított számára. A hitvestársi szerelem megfogalmazása az ő költészetében érte el századunk magyar irodalmában a legmagasabb színvonalat.

Diplomája után azonban sehogyan sem tudott tanári állást kapni. Hiába volt már neves költő, elismert irodalomtörténeti szakember - zsidó családból származott, és a harmincas évek derekán a rendszer egyre nyíltabban volt fasiszta: az is zsidónak számított, aki rég nem volt az, a közép-európai fasizmusnak pedig az antiszemitizmus, méghozzá nem vallási, hanem fajbiológiai (tehát állattani) alapon álló antiszemitizmus volt az egyik legfőbb felszíni megnyilvánulása. Radnóti tehát élt, amiből élhetett: házitanítóskodásból, műfordításokból, alkalmi kiadói munkákból.

Az ellenforradalmi rendszert eleve ellenségesnek tudta, egy ízben már bíróság elé állították vallásgyalázás miatt (méghozzá egy lényegében vallásos érzelmű verse miatt); a Szegedi Fiatalok körében megismerte a falusi nyomorúságot is; egyre jobban értette a munkásmozgalmat; külföldi útjain nemcsak a világirodalom tárult elébe, hanem a gyarmati népek elnyomatása is. Megértette az imperializmus lényegét, és egyre jobban közeledett a szocializmushoz. Párizsban - ahol életében többször is megfordul - már részt vesz a spanyol nép szabadságáért tüntető antifasiszták mozgalmaiban. Az illegális kommunista mozgalommal régóta rokonszenvezik. Párttag ugyan nem lesz belőle, de a kapcsolat egyre szorosabb. A harmincas évek végén már szocialista költőnek tudja magát.

És világnézete, érzelemvilága mentől közelebb áll a szocializmushoz, költői mondanivalói mentől jobban telítődnek a nagy politikai mondanivalókkal, verselése annál inkább távolodik a korábbi szeszélyes, szabad verses avantgardizmustól. A szocialista költő igényli, hogy mindenki megértse, tehát a különböző izmusok zárt körökhöz szóló kifejezésformáitól legföljebb gazdagodhat, de nem használhatja a nehezen vagy alig, vagy éppen egyáltalán nem érthető kifejezéseket. Ugyanakkor a szocialista költő azt is tudja, hogy miközben merőben új világot épít, nem a semmire építi, hanem elmúlt évezredek hasznos eredményeire, tehát nem tagadja, hanem felhasználja az öröklött versformákat. Számára a szabad vers nem a tervezett formájú vers helyére lépett, hanem melléállt, hogy gazdagítsa a költészet eszköztárát. A nagy szocialista költők - Aragon, Becher - a korai avantgardizmus után, amikor kommunista költők lettek, kifejezésmódjukban visszatértek a klasszicizáláshoz. És József Attila, a kor legnagyobb szocialista költője, költészetünk századbeli legnagyobb formaművésze volt. Ez a folyamat játszódott le Radnóti költészetében.

Formakincsét nagymértékben csiszolta műfordítói gyakorlata. Bravúros fordító volt: klasszikusoktól szürrealistákig tudott bármiféle költészetet bámulatos formahűséggel tolmácsolni. A szabad versek mesterének hamarosan kezéhez simult az alexandrin is, a hexameter is. Műfordításai kötetnyi terjedelműek; a legtöbb verset a XVII. századbeli Lafontaine-től és a szürrealista Apollinaire-től fordította, mintegy jelezve is irodalmi érdeklődésének széles látóhatárát.

Babitscsal idegenkedtek egymástól (Babits félt a politikától, Radnóti félt a politikátlanságtól), de azért a Nyugat is teret adott a Radnóti-verseknek. Sőt az egyik verseskötete is mint a Nyugat kiadása jelent meg. Kötetei minden nehézség ellenére 1940-ig egymás után jelennek meg, 1940-ben Válogatott versek című kötete is napvilágot láthat. Ettől kezdve azonban már rettegés és szakadatlan megpróbáltatás az élete. A "munkaszolgálat" olyan látszólag katonai behívás volt, amely lényegében rabságot jelentett, majd 1942-től kezdve lényegében halálraítéltséget. 1940-től 1944-ig Radnóti javarészt munkaszolgálatos. Néha hetekre, olykor hónapokra hazaengedik, majd újra jön a behívóparancs.

Ezekben az években emelkedett a jó költő a nagy költők közé. Az emberi lélek tiltakozásának, a nagy felháborodásoknak, a nagy reménységeknek, a nagy vágyaknak, a haza, az otthon és a hitves iránti vágyakozásnak ódai-elégiai hangvételű, humanista eszmei töltésű, formájában most már végképpen kikristályosodott klasszicizáló kifejezője lett. Közben itthon két műfordításkötete is megjelent, de ekkor írt saját költeményei már csak a felszabadulás után, Tajtékos ég címen kerültek az olvasó elé, hogy ki-ki látva lássa: Radnóti milyen nagy költővé emelkedett a megpróbáltatásokban.

De összes verseit csak akkor lehetett kiadni, amikor évek múltán a közös sírból kikerültek a legvégsők: a bizonyos halál tudatának szívszorongató vallomásai. Ezekkel teljes a költői kép.

Most már tudjuk, hogy délről, a jugoszláviai Bor felől terelték a menekülő tömeggyilkosok az áldozatokat Németország felé. Közben öldösték őket. Így lőttek agyon a Sopron megyei Abda község határában huszonkét, útszélre állított áldozatot. Köztük volt Radnóti Miklós is.

Holtteste fölött nemsokára összeomlott az a régi világ, amely megölte.

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

#359 Felhasználó inaktív   DzsiAr 

  • Senior tag
  • PipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Fórumtag
  • Hozzászólások: 3.927
  • Csatlakozott: --

Elküldve: 2004. 05. 05. 10:16

Greminger János

Idézet

Kép

A genetika nyilván úgy rendelkezett, hogy Greminger János egész életében fáradhatatlanul rendezkedjen, talán még álmaiban is. Intézkedett, szervezkedett a pályán a palánkok alatt – lapunk nem véletlenül választotta meg a század magyar kosárlabdázójának –, s változatlanul ezt tette később egyesületében, a Bp. Honvédban a sportiskola élén, majd a piros-fehérek ezredesi rangig jutó ügyvezető elnökhelyetteseként.
Ez a fegyelmezett, katonás igyekezet jellemezte eredményes sportvezetői pályáját is az Országos Testnevelési Hivatalban a rendszerváltást megelőzően a Sportági Főosztály helyettes vezetőjeként 1988-ig – első nyugdíjba vonulása előtt –, majd a hivatal helyettes elnökeként 1994-től 1998-ig.
A napokban 52 nevet tartalmazott az a javaslat, amelyet a sportági szövetségek és különböző sportszervek ajánlásai révén tettek le Gyurcsány Ferenc sportminiszter asztalára abból a célból, hogy közülük 12-őt május 6.-án, a Magyar Sport Napján a Nemzet sportolója címmel tüntessen ki. Ezen a megtisztelő listán a kosárlabdázás képviseletében ott szerepelt a hajdani Európa-válogatott, a nemzeti együttesben 156-szor (1951–64) szerepelt Greminger János is, a sportág történetében máig egyedülálló sikert elért, az 1955-évi Európa-bajnokságon aranyérmet nyert együttesünk játékmestere.
Akár szimbolikusnak is tekinthetjük: éppen az említett jeles sportnap előtt született, május 5-én – 1929-ben – Szegeden. A kivételes sportember most tölti be hetvenötödik életévét. Fegyelmezett menetrend szerint éli életét – otthon is tervez, rendez, tesz-vesz, intézkedik –, amelyből nem maradhat ki a sport ma sem. Naprakészen követi sportéletünk folyamatait, változásait, a kosárlabdázásét megkülönböztetett figyelemmel, persze. Rendszeresen, hetente kétszer-háromszor teniszezik – télen-nyáron. Szükségtelen mondani: ő szervezi a partikat, sőt játék közben rá jellemző módon oktat-szervez-irányít-dirigál, azaz vezényeli a játékot. Közbevetve jegyezzük meg szervezési hajlamánál egy pillanatra elidőzve: a Magyar Olimpiai Bizottság nem ok nélkül jelölte őt olimpiai küldöttségünk csapatvezetőjének Szarajevóban, Calgaryban, Alberville-ben és Lillehammerben is, tehát megszakítás nélkül 1984-től 1996-ig (ma is a MOB tiszteletbeli tagja).
Valljuk be, a hetvenöt éves kort már önmagában is egy bizonyos "teljesítmény" megélni manapság. A rendszeres és intenzív teniszezésért ráadásul közhelyszerűen tovább dicsérhetnénk, de ennél jelentősebb elismerést érdemel. Mindez ugyanis azért valóban bámulatos, mert az ünnepeltet korábbi éveiben súlyos betegségek támadták meg: szívinfarktus egyebek között, kockázatos operációkon jutott túl, s hallatlan akaraterővel nyerte meg sorra életre-halálra menő harcait. Konok, szívós, elpusztíthatatlan, s érdeklődése a világ dolgai iránt ma is töretlen. Korát és minden fenyegető előzményt meghazudtolva sikeresen dacol az évekkel, s természetesen ezt a sajátos "sikerszériáját" is, mint szinte valamennyit az életében, a sportnak köszönheti, amely – túlzás nélkül és sokunk számára követendően – mindig mindenben győzelemre sarkalló életformája volt és marad.
Az örökkön rendezkedő "nagy kombinátort" számos kedves sporttársa, barátja, híve készült köszönteni. Nos, Greminger úgy szervezte meg a jubileumot, hogy lehetőleg mindenki megkülönböztetett vendégének érezhesse magát: külön-külön ad "fogadást" a régi kosarastársaknak, a teniszező partnereknek, s ugyanígy a sportvezetőknek, valamint a családnak.
Ezeken a 75-ös jubileumi eseményeken nyilván ez hangzik el a leggyakrabban: Isten éltessen még sokáig, János!

Szerkesztette: DzsiAr 2004. 05. 05. 10:18 -kor

A valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne.

#360 Felhasználó inaktív   lameXpert 

  • Őstag
  • PipaPipaPipaPipaPipa
  • Csoport: Kitiltott
  • Hozzászólások: 43.097
  • Csatlakozott: --

Hozzászólás ikon  Elküldve: 2004. 05. 05. 22:42

Május 6.

Idézet

Temessy Hédi  (1925-2001)

Kép

Pályafutását 1948-ban kezdte a Művész Színházban. 1977-től a Magyar Filmgyártó Vállalat társulatának volt tagja. Számos magyar filmben nyújtott emlékezetes alakítást. Játszott a Különös házasság, a Rokonok, az Utószezon, a Sellő a pecsétgyűrűn, az Imposztorok, a Hangyaboly, a Tűzoltó utca 25., a Régi idők focija, a Herkulesfürdői emlék, a Mephisto, a Jób lázadása, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire, az Európa messze van, valamint A világ legkisebb alapítványa című alkotásban.


DVDs mit Hedi Temessy
Heidi
Heidi - DVD 07: Die weißen Brötchen & andere Geschichten
Heidi - DVD 08: Ein Nachmittag im Wald & andere Geschichten
Heidi - Ihre Welt sind die Berge & andere Geschichten (Folge 1)
Playboy - Baywatch Babes
Heidi - DVD 03: Winter in den Bergen und andere Geschichten
Heidi - Ein Brief von Tante Dete und andere Geschichten (Folge 2)
Heidi - DVD 06
Heidi - DVD 04: Frühling in den Bergen & andere Geschichten
Heidi - Folge 9
Heidi - Folge 10
Im Auftrag des Drachen
Heidi - Folge 5
Die Mädels vom Immenhof
Heidi in den Bergen
Ferien auf Immenhof
Hochzeit auf Immenhof
Immer Ärger mit Hochwürden
Heidi - Ein Sommer voll Glück
Frühling auf Immenhof

¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."

Téma megosztása:


  • (25 Oldal)
  • +
  • « Első
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • Utolsó »
  • Nem indíthatsz témát.
  • A téma zárva.

1 felhasználó olvassa ezt a témát.
0 felhasználó, 1 vendég, 0 anonim felhasználó