[Denevér]

idézet:

---

Ezt írta LAMExPERT:
Ma már ott tartunk, hogy nem Verdi, már nem is az énekes, hanem a rendezõ, sõt, a hangmérnök a fontos. Õrült pénzeket adnak ugyanazon mûvek különbözõ feldolgozásaiért, holott
egyetlen felvétel is tökéletesen elegendõ.
[/quote]

Nekem peldaul a popzene, klasszikus zenekari feldolgozasai tetszenek. Az rendben, hogy a Queen eredetiben az ami, de a Royal Filharmonikusok, vagy a London Rock azert megsem ugyanolyan felvetel, mint amikor valami noname szinfonikus zenekar (netan egy midi file...) produkalja ugyanazt...
Szeretem meghallgatni az adott dallamot ha profin kidolgozott a hangszerelese... Ha ez epp nem szamit, akkor inkabb dudolom, semmint kialkudjak egy torz feldolgozas hallgatasaval.

Ami a hangfeldolgozas 1000 apro vs. 5(*magas, mely,kozep).1 pontsugarzo temat illeti, belatom, hogy technikailag nem kepes eloallitani ugyanazt a hangteret a ket kulonbozo megvalositas. Azoban felotlott bennem a hologram mint olyan, ami ugye egy magyar talalmany, es igazabol egy ter-metszet lezersugarral. A fenykepnel sokkalta jobb ter-kep huseggel. A hangter holografikus lekepezeset meg nem is tartom elvileg kivitelezhetetlennek, de ami a visszaadasat illeti hat kisse maceranak tunik.

Egyaltalan ket pontsugazoval lehet tobb mint ket ponsugarzobol felvett hangot elethuen visszaadni valamilyen keveresi/kesleltetesi eljarassal?

Talan az lehet majd az idealis amde iszonyat draga megoldas, ha egy vonos 4es eseten 1 magas nyomo helyett 4 magasnyomo van egy dobozban, es mind a rogzites soran egyenkent kerul rogiztesre az osszes hangszer, majd a visszaadaskor minden egyes hegedut kulon magasnyomo szolaltat meg... (es ez mondjuk 5 fallal, hogy terben az interferenciak megegyezzenek az eredeti ter interferenciaival)

[lameXpert]

idézet:

---

Kemény rock a Neandervölgyben

Ne hagyja senki megtéveszteni magát: neandervölgyi tudósítónk nem popszámokról ír, hanem egy mélyenszántó eszmefuttatást próbál riportázsnak álcázni. Aki ettõl sem riad vissza, kösse fel a kõbaltáját, és hajrá, irány a paleolit!

Boldogult szinténzenész koromban, a beat-korszak hajnalán, mikor minden bokorban egy beat-zenekar burjánzott, a hangerõt mi varjasban mértük. Varjas bácsi a klubgondnok volt, s így munkaköri kötelességbõl popszakértõ. Hogy elértük az egy varjas hangerõt, azt onnan tudtuk meg, hogy Varjas bácsi felrohant a dobogóra, és üvölteni kezdett, hogy halkuljunk le. Tíz varjasnak az számított, ha nem csak ordított velünk, de a konnektorokból is kirángatta a madzagokat. Zenei kérdésekben Varjas bácsi megfellebezhetetlen ítész volt. Rendszeresen beült a próbákra, és ellenõrizte szórakoztatóipari készülõdéseinket. "Ezek a csimpánzmajmok - dünnyögte elégedette, ha valami megtetszett neki - tudnának tisztességesen is játszani, ha akarnának..." A fenti mondat a Beatles lassú dalaiig bezárólag volt érvényben. Azon túl (kemény rock irányban) Varjas bácsi bajszán meredezni kezdtek a szõrszálak. "Mint az orángutáng a kõbaltájával. Ez bezzeg tetszik a többi õsembernek." Annyira a gondnoki státusz magasából szórta ránk ítéleteit, hogy még õsembertani ismereteit sem mertük vita tárgyává tenni. Csak néha tûnõdöm el azon, milyen szép is volna, ha Varjas bácsit valami ismeretterjesztõ célzatú idõgép átröppentené a paleolitba. A könnyûzene születésének korszakába...
...A Neandervölgybe. Íme, hát itt vagyunk. A dátum kissé tisztázatlan, mert az idõszámítást még vagy húsz-harminc ezer évvel késõbb fogják feltalálni. Néhány füstölgõ vulkán, egy-két távolban legelészõ szaurusz teszi kellemesség a neandervölgyi érkezési csarnok hangulatát. Egyszemélyes fogadóbizottságunk Ól-Szál, a Savrad nemzetség ifjú tagja, a Kong és reccsen címû kõtáblák szrekesztõje. Körszakállt és finoman cizellált bunkót hord, ez utóbbival szerzi be mindennapi pecsenyének valóját. (Uááá! Wap-Dab-Lumá-De-Wap-Pab-Bum! Tuttifrutt! A szerkesztõ megjegyzése.) Varjas bácsit külön üdvözli, régóta keres már egy biztos ítéletû könnyûzenei szakértõt. Ne vesztegessük feleslegesen az idõt - sok a dolgunk. Itt, születése pillanatában akarunk megismerkedni a könnyûzenével, majdani hatásának mechanizmusával, terjedelmi korlátaival, "alkatrészeinek" mûködésével. Talán még egy mércét is találunk, amivel majdan, ezredévek múltán, különbséget tehetünk a szórakoztató mûfajban is az értékek és a talmiságok, a dögös és a híg zenék között... Mindannyiunk elõtt ott lépdel Varjas bácsi - s az õ magabiztossága csak fokozza a bennünk mindig megbúvó bizonytalanságot: mûvészet-e a szórakoztató zene egyáltalán? És ha igen; vannak-e biztos ismérvei? Elballagunk a Neandervölgy szélére. Lefekszünk a fûbe, hegyezzük a fülünket. Elõször is, sorban meg akarjuk hallgatni, milyen hanghatások érhetik az õsembert. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nemlétezõ dolgokat nem fog kitalálni - nem is tud -; ha zenélni kezd, másolni igyekszik majd a körülötte lévõ akusztikus világot. Gyorsan rájövünk, hogy háromféle hangcsoport az, ami egész életén keresztül végigkísér egy becsületes õsembert. Az elsõ a természeti eredetû hangok csoportja. A szél fújása, az állatok hangja, a madarak csicsergése, a föld morgása - ez közvetlen hangkörnyezetünk. Az õsember megtanulja, hogy különféleképpen kell reagálnia ezekre a hangokra. A halk és magas hangok - csendes szélsusogást, madárcsicsergés - általában a biztonságot jelentik: most szabad elernyedni, pihenni... A mély hangok viszont általában ijesztõek: egy mammutcsorda közeledésének tompa puffogása, egy földrengés vagy vulkánkitörés moraja félelmet, harci készültséget ébreszt. Még riasztóbbak az éles és magas, erõs hangok: ezek többnyire az állatok, madarak vészjelei, és az õsember számára is veszélyt jeleznek.
A hangok második csoportja meglehetõsen érthetetlen... Ezek elektromos eredetûek: villámláskor hallhatók. A villámlás hangja mindig más és más: csattan, dörög, tompán morog. Minél közelebb a zivatar, annál élesebb, annál riasztóbb - a mély, távoli hangok inkább csak fenyegetõek, ez a megfoghatatlanság, no meg az, hogy a mennydörgés többnyire tüzet hoz magával, csupán egyet jelenthet: azt, hogy a Magas Istenségek ezen a nyelven beszélgetnek. Egymással is, vele is.
A harmadik hangcsoport az emberek hangja. Még nem tudhatja, hogy egyszer ezt Vox Humana-nak nevezik és minden zenemûvészet csúcsának tartják. Ezzel a hanggal kifejezhetõk az érzelmek, az öröm, a szomorúság, a fájdalom. Még az állatok hangját is utánozni lehet vele. Ez a hang minden más hangnál hajlékonyabb, és az ember maga
irányíthatja. A három nagy hangcsoport úgy veszi körül az ember, mint a víz az úszót. Ha nem akar elmerülni benne, meg kell tanulnia tájékozódni a hullámok között, fenntartani magát minden helyzetben. Ehhez persze sokat kell gyakorolnia. A törzs tagjai idõnként furcsa szerszámokat készítenek. Ezek a szerszámok nem vadászatra valók: hangokat csiholnak ki belõlük, olyan hangokat, amelyek valamelyik természeti hangjelenségre emlékeztetnek. Este a tûz körül "lejátszhatják" velük a másnapi vadászatot vagy háborút.
Ez nagyon fontos. A vadászat, a háború együttes felidézése, eléneklése és eltáncolása már a másnapi cselekvés része. A hangsúly itt a közösségen van: a közös ritmus, a közös mozdulatok olyan élményt jelentenek, amely harmincezer év alatt sem veszített erejébõl. A ceremóniában résztvevõknek a pulzusa egyazon sebességgel ver, egy közös, irányító, rendezõ erõ tartja hatalmában õket. Ez az erõ: a zene. A Varázsló adja meg az ütemet. Kezében nagy, lapos dobozt tart. A sámándobot. Ez puhán kifeszített bõrbõl készül - a Varázsló úgy üti, hogy megfeszíti, és magas, pergõ, ugatott ritmusokat ver rajta, egyre gyorsabban, gyorsabban, majd elengedi a bõrt, s mély, tompa puffanásokkal szólal meg rajta az istenségek hangja. A törzs tagjai kisebb-nagyobb, üreges fa- és kõdarabokat ütögetnek egymáshoz, mindig a Varázsló üteméhez igazodva. A hangokat sokszorosan visszaverik a sziklák - ez aztán a hard rock... Van ott még egy másféle zeneszerszám is: egy ágra feszített bél, amit egy másik ágacskával dörzsölnek. Ezt már a ceremónia vége felé használják - a lakoma utáni békét idézik fel vele.
A Varázsló ütemes, harci és hívó kiáltásokkal ûzi mágiáját. Furcsán kiáltozik. Egyes hangokat hosszan kitart, hangja fölfele és lefele ingadozik. Énekel. A kitartott hangokat a horda vele együtt üvölti. Varjas bácsi elégedetten néz ránk: ezt ti is így csináljátok. Mit válaszolhatnánk, hiszen igaza van. A legtöbb mûvészet innen, a tábortûzi közös szertartásból eredezteti magát. A régi beatkoncertek sajátos hangulata ebbõl, a közös mozgásélménybõl ered. Mozgásélmény, amit gyakran nem a valódi mozgás - a tánc - hanem a mozgást imitáló zene hívott elõ. S a leglényegesebb benne, hogy az egész élmény közös. Ilyen, csoportos áldozás minden rock-koncert (még mai, elsatnyult és elüzletiesedett formájában is), és szoros rokonságot tart a Varázsló és a törzs által elõadott és megélt paleolit-operával ... Igaza volt, Varjas bácsi, valóban így csináljuk. Így és ugyanezért. A régen elfelejtett közös ceremóniáért.
No és a zene, maga a zene? Változott-e a kõkorszak óta? Funkciójában semmiképpen. Hatásmechanizmusában sem. Gondoljuk végig, mi is történik, miközben a Varázsló a dobját üti. (Tekintve, hogy a vaskorszak még nincsen feltalálva, stílusát nemigen nevezhetnénk heavy metal rock-nak.)
"Kezdetben vala a ritmus" - és íme, itt vagyunk, a ritmus kezdeteinél. A ritmus - idõbeliség. A mûvészet önmagában feltételezi a formát, így idõbelisége sem lehet szervezetlen, amorf. Nézzük, hogyan szervezõdik ez a forma. Legalább három ritmus elemre van szükség egy olyan elemi formáció létrejöttéhez, amely még ritmus-jellegû. Egy ütés önmagában annyi, mint az egyenesen a pont: "elõttre" és "utánra" osztja fel az idõt. Két egymást követõ ütés meghatározza a mértéket: mintegy távközöket jelöl ki az idõben, amely távközök rendszeresen ismétlõdhetnek. Az idõ szakaszok sorozatává válik - ez az ütem. A tulajdonképpeni ritmus csak a harmadik ütés megjelenésével jön létre. Ez az ütés elfoglal valamiféle pozíciót az ütem által egységekre bontott idõben, s így helyével fejez ki valamit. Hogy világosabb legyen a dolog, megkérjük a Varázslót, játssza le nekünk legkedvesebb ritmuselemét. Õ átszellemült arccal egy szinkópát üt sámándobján.
Itt az elsõ ütés csak a talppont; a második ütéssel válik értelmessé: ütemmé. A mi lejegyzésünk szerint most nyolcadokban múlik az idõ. A harmadik nyolcad helyén szünetet, ütéshiányt találunk. (Az ütés nemléte is ritmuselem!) A negyedik nyolcadra ismét ütés következik. Ez értelmezi az elõbbi ütéshiányt és visszaállítja az
ütemet. A szinkópa "lefolyása" tehát: indulás - meghatározás - lassulási feszültség (hiány) - feloldás. A törzs szemmel láthatólag vidáman fogadja az új játékot. Nyomban elkezdik tapsolni kedvenc buzdító ritmusukat, a "let's go!" ritmust.
Ez talán a legbuzdítóbb ritmus, amit az emberek valaha is kitaláltak. Az elsõ két negyed meghatározza az ütemet. A következõ nyolcadok pontosan kétszeres sûrûsödést hoznak. A negyedik negyed helyén ismét "szabályos" negyedet találunk, amely feloldja az elõbbi sûrûsödési feszültséget, visszaállítja a rendet és mintegy lezárja ez elsõ periódust. Ezt most már négy nyolcad sûrûsödõ feszültsége követi - olyan erõs, hogy szinte már az alapütemet is képesek vagyunk nyolcadokban mérni. A csattanó a legérdekesebb. A hangsúlyos sûrûségre egy hiány válaszol, mégpedig igen fontos helyen: a második periódus felezési pontján. A hiány most nagyobb súlyt hordoz, mintha ott ütés állna. Ezt a hiányt egy nyolcadnyi távolságban követi egy ütés, ami az elõbbi szünettel együtt is fenntartja a kétszeres ütem érzetét. Végül egy negyednyi ütés zárja le a ritmusképletet: azzal tudja befejezni mindkét periódust, hogy visszatér vele a negyedes ütem.
A ritmus lefolyása tehát: indulás - meghatározás - sûrûsödés - periódus lezárás, aztán pedig: a sûrûsödés meghatározóvá válik - hangsúlyos hiány - sûrûsödés - lezárás, csattanószerûen. Mindebben jól megfigyelhetõ a ritmus dialektikája. A hallgatóság szinte a testében érzi az idõ múlását; a ritkulások és sûrûsödések olyan élményt keltenek benne, mintha mozgást élt volna át.
A ceremóniában rengeteg ritmushangszer vesz részt: dobok, csörgõ-börgõ szerszámok. Ám nem csupán ezek hordozzák a ritmust. Minden hang önmagában is zenei esemény - tehát a ritmusnak is hordozója. Az ének, a dallam ritmus-funkciót is betölt. De nemcsak azt. Minden hang: zenei esemény és minden zenei esemény: hang. Méghozzá egyetlen hang. Igaz, ha csupán egy húr pattan, akkor is felhangok sorozata képzõdik az alaphangokon kívül (feltéve, hogy a Varázslónak nincsen Moog-szintetizátora) - de ha egy egész zenekar szólal meg, akkor is egyetlen, sajátságos hangjelenség képzõdik. A gyakorlott fül képes kihallani az összhangzásból az összetevõket, ám az egész, együttvéve - ezt késõbb esetleg akkordnak is nevezhetjük - mégis egyetlen, önálló valami. Két szóló hang együtthangzása tehát nem annak a kettõnek az összege, hanem minõségileg új hangjelenség.
A hangok egymástól való távolságát, ha egymás után szólalnak meg, lépésnek is nevezhetjük. Egy lépés: két egymás után felcsendülõ hang. Ha úgy képzeljük el, hogy a ritmus egy vízszintes vonalon (az idõ egyenesén) hoz létre sûrûsödéseket és ritkulásokat, a dallam már függõleges irányban is elmozdítja a történést. Fölfelé és lefelé
történhetnek lépések, illetve sûrûsödések és ritkulások. Az, hogy milyen hangok szólalnak meg, hangsornak is nevezhetõ. (Valamilyen félreértés folytán az elmúlt háromszáz évben túlságosan hozzászoktunk a nyolcfokú, dúr és moll harmonizálású hangsorokhoz. Az elmúlt harmincezer évben azonban számos más hangsor létezett, számos
harmonizálási szisztémával: az ainók háromfokú rendszerétõl az indiai tizenkétfokúságig. Olyan rendszer is létezik, amely nem írható le szokásos öt vonalas kottarendszerünkben.)
Zenei koordináta-rendszerünkben a következõ dimenzió: a zene dinamikája. Tekintve, hogy a fájdalomszint és a hallhatósági küszöb között kilenc-tíz nagyságrend a távolság, ez a legtágabb, a legtöbb viszonyításra alkalmat adó dimenzió. A zenei történések dinamikai távolsága, közeledése és eltávolodása plasztikussá teszi mozgásélményünket.
A ceremóniában részt vevõ kedves õsemberek valóban átélhették a zene segítségével a másnapi vadászatot. A zenét elõállítók és a hallgatók szinte együtt mozogtak az eseménnyel (éppúgy, mint az elmerült szurkoló a meccsnézéssel), és valóban megtörténtnek érezhették az elzenélt eseményeket. Ezt ki is mozogták magukból: eltáncolták a zenét.
- Jól van, na, fiú - mondja barátságosan Varjas bácsi -, de csak nem akarod azt mondani nekem, hogy a ti õrjöngésetek, meg a je-je-je, az ugyanaz a zene, mint amit a rádióban vezényel az a Ferencsik. A Bétóven is hangos, de mégsem olyan idétlen dolog, mint a ti Bitlisz együttesetektõl a Tvisztelj, csávó. Én meg csak a szépet szeretem. A ti zenétek mégiscsak ezekéhez a majmokéhoz hasonlít... (Hát persze! De ide tartozik a Szeressük egymást, gyerekek is!) A zenét újra és újra föl lehet idézni. (A mozgásélménnyel együtt.) Vagy úgy; hogy közmegegyezéses jelekkel leírják a lényeges információkat és újra elõadják, vagy úgy, hogy technikai eszközökkel
konzerválnak egy elõadást. Van egy harmadik mód is - a legõsibb -: a hallgató megjegyzi a zene egyes elemeit, ezt magában eldúdolja, vagy fütyüli, s közben az egész hangzást hallani véli. Ha eldúdoljuk a Kilencedik zárókórusát, valószínûleg nem saját hangunkra figyelünk, hanem belülrõl az egész hatalmas zenei apparátust halljuk. A komoly zene, az egyházi zene elsõsorban elõadásra készült - az volt a célja, hogy esztétikai élményben részesítse mindenkort hallgatóit. A slágerek létrehozásának szándéka más: "könnyen alkalmazható" zenék ezek, egy-egy zenei fordulattal... az emberek szeretnék majd újra és újra meghallgatni. esetleg megtanulni. (Minden klasszikus pesti sláger-szerzõnek az volt az álma, hogy a suszterinasok fütyüljék a dalát az Üllõi úton. A modernebbek már megelégszenek fütyülés helyett a hanglemezeladási statisztikával, suszterinas helyett a Kisstadion két-estényi közönségével.) Az õssláger pedig itt keresendõ, a Neandervölgyben. Az itteni, esti ceremóniák egy-egy dallama, fordulata másnap is eszébe juthat egy õsleánynak, õslegénynek. Esetleg eldúdolják. Esetleg kis dalocskák is kerekednek a dallamokból. És lassan-lassan, alig néhány évezred alatt kiformálódik belõlük valami, ami egyszerû, "használatra szánt" kisformájú mûfaj: a népdal - a könnyûzene õse.
A népdal mindaddig elegendõ is volt, amíg nem jöttek létre az emberi társadalmakban olyan rétegek, amelyek önálló szubkultúrával rendelkeztek. Azok már elutasították a népdalt, mint hozzájuk nem valót, és kezdték kiformálni saját "könnyû mûfajaikat". Egy trubadúr nem alacsonyodhat odáig, hogy jólismert népdalokat zengjen szíve hölgyének. És a Buddenbrook-ház leánygyermeke sem énekelgetheti szabad idejében a lübecki csapszékekben honos dalokat.
A népzene dalkincse letisztult, szép - de általában mennyiségileg kevés. Az alkalmazott zenének pedig az a sorsa, hogy egy idõ után megtanulják, megunják és elfelejtik. A könnyûzene mindenkori szerzõgárdája gondoskodik arról, hogy új és új dalocskák szülessenek, amelyeket gyorsan el lehet felejteni. A népdal és a könnyûzene végülis kettéválik - de nem szûnik meg a rokonságuk. Csupán megindul a népdal-utánzatok és -variációk sorozatgyártása. Mai korunkban, a tömegkommunikáció általánossá válásával, már keveredhetnek is a népek dalai, vagy dalstílusai.
Így történhetett meg, hogy a hatvanas évek elején százmilliókat kapott el egy hullám: a beat. Mibõl eredt? Elsõsorban a fekete blues és a rockká keményített fehér country keveredésébõl. De felfedezhetõk benne az angol többszólamú éneklés hagyományai, a késõromantika harmóniavilága és - késõbb - a közép- és dél-amerikai zene elemei is. A döntõ azonban nem ez volt. A lényeg: lehetõvé vált az elektromos hangerõsítés és az elektronikus hangkeltés. Elõször a zenetörténelemben akkora hangerõt lehetett kelteni; hogy minden hallgatónak - a fájdalomküszöbéig hatót. Varjas bácsi már érezte ezt... hogy ha elég nagy a hangerõ, akkor a világ minden jelensége a zene függönye mögé kerül, a hallgatót szinte teljesen beborítja a muzsika. Nem lehet másra figyelni, csak a zenére; a hallgatóság szinte nem is képes másra, mint hogy teljesen átélje a zenei mozgást. Nagyon sok embernél még a szívmûködés és a lélegzés is teljesen a zene-diktálta ütemre áll rá. Furcsa, látszólag ellentmondásos dolog ez: a zene mindenkit bezár önmagába - ugyanakkor a csoportos zenehallgatás, a koncert hozza meg a valódi beatzenei élményt. A zene itt irányító szerepet játszik. A külsõ világ jelenségei közül mindazokat, amelyek a zene ellen hatnak, a hangerõ általában kikapcsolja; azokat, amelyek gátlásainkat feloldják, érvényre juttatja. Az elõadók általában viselkedési módokat szuggerálnak, s az egyén akkor tudja legjobban elengedni magát, ha kritika nélkül aláveti magát ennek a diktátumnak. Hatalmas ez a közösségi élmény... utoljára itt, a Neandervölgyben láthattunk ilyet. A zene, mint vezérlõ erõ, szép lassan megszervezi a résztvevõk eksztázisát. A zene monoton, a ritmusképletek állandóan ismétlõdnek, a hallgatók egyre inkább tûzbe jönnek és közösen, közösségi élményként élik át az eksztázist. A világtörténelem harmincezer év alatt bebizonyította, hogy a csoportos eksztázisnál nincsen nagyobb szervezõ erõ.
Fokozzák a hatást az elektronikus hangszerek- Amit a régi akusztikus hangszerek megközelíteni sem tudtak: a szintetizátorok szinte tökéletesen utánozzák a természetet. Nem elérhetetlen többé a természet elektromos hangjelenségeinek titokzatos, félelmetes világa sem: a villámlás, a mennydörgés minden változata elõidézhetõ.
Titokzatos, visszhangos, furcsán vibráló effektusok jelenhetnek meg a zenében, amelyek még a dallamot is feloldják, sikolyt, zuhanást, szélsüvítést, sziklarobajt utánoznak - új, érdekes világ dübörög elõ a hangfalakból. S mindezt azért az élményért, kedves Varjas bácsi, amit itt ezek a doboló, táncoló, kiáltó õsemberek élnek át.
Hogy melyik zene jó, melyik a rossz? Nincsen rá abszolút mérce - de vannak "kapaszkodók". Ilyen kapaszkodó az eredetiség igénye: a jó könnyûzene legyen eredeti... Csakhogy a modern popzene - harmónia világában, zenei felépítésében - nemigen haladja meg a XIX. század világát. Nem is nagyon léphet tovább, különben elveszti rajongóit. Ha viszont megmarad ennél, közhelyes lesz, s még az átlagos "suszterinasok" is unni fogják, már megszólalása pillanatában. Slágerszerzõk örök dilemmája ez: eredetiség - vagy elkoptatottság? Anélkül, hogy biztos receptet adhatnánk. egyvalamit pontosan kell látnunk. Az pedig az, hogy a könnyûzenében nem a szöveg vagy a zene számít - hanem a hangzás. (Tehát az adott szöveg, adott zenei fordulattal, adott hangszereléssel vagy - elektronikus zenérõl esvén szó - keveréssel) Ha a hangzás eredeti, új, s könnyen felfogható, akkor a dal - bizonyos rétegek körében - népszerû lesz. A mai könnyûzenének alfája és omegája az újszerû hangzás.
Búcsúzzunk el most kõkori barátainktól - vagy inkább ne is búcsúzzunk el tõlük, inkább hívjuk meg magunkhoz õket: Ól-Szál szerkesztõt, törzsi Varázslóját (és természetesen Varjas bácsit). Üljünk le velük egy átlagos, szokvány-hifivel berendezett szobába. Tegyünk fel néhány lemezt, és hallgattassuk meg velük. Az elsõ pillanatokban biztosan rémület tör ki rajtuk a beszélõ, zenélõ, éneklõ ládák hallatán, de idõvel megszokják ezeket a szerkezeteket és lassan már unni is kezdik majd a sok-sok egyforma, méla unalommal ismétlõdõ zenei megoldást. Reméljük, meghallják azért a különbségeket is. Itt van a Pink Floyd: A Fal, A Hold sötét oldala a könnyûzene legjobbjai közé tartozik - ezzel szemben az Állatok, a Bárcsak itt lennél vagy az Umma-gamma szinte csak zajháttérnek használható. Az Emerson-trió Muszorgszkij-feldolgozása (az Egy kiállítás képei). a Bartók-adaptációt is tartalmazó Barbarians vagy a Tarkus címû lemeze igazi zenei csemegéket kínál - a Szerelempart, vagy a trió nevét viselõ fekete album nem több öncélú szintetizátor-visíttatásnál, zongora-püfölésnél. Végigkövethetõ ez a kettõsség a szintetizátorok újkori bajnokainál is: Walter Carlos, Isao Tomita, a Kraftwerk, a Tangerine Dream, Jon és Vangelis, Mike Oldfield lemezein. A sûrû, élményekkel teli zenei pillanatokat körülveszik az öncélú vakogások, nyivások, berregések és fütyülések, sistergések és szörcsögések. Amibõl csak az a tanulság, hogy hiába a pillanatnyi "sound", a hangzás bûvölete -- zene nélkül nincs könnyûzene sem.
- No de mégis! - méltatlankodhat Varjas bácsi - hát mûvészet ez egyáltalán?
- Nem tudom - tûnõdhet el a Varázsló -, hogy érdemes volt-e nekünk feltalálnunk a zenét, és ezen belül a könnyûzenét?
- Egyáltalán - kérdezheti a Szerkesztõ, olvasóival együtt - érdemes-e a könnyûzenében is némi mûvészi invenciót keresnünk?
A válasz: hazai popzenénk néhány ritkaszép pillanata. Koncz Zsuzsa néhány dala, Bródy néhány zenébe foglalt dalszövege, Cseh Tamás iróniája. A válasz: a világ kultúrájának adott új értékek olyan sorozata, amely Bob Dylantõl és a Beatlestõl a Hair (régi!) elõadásain keresztül egészen a Pink Floyd összefoglaló koncertjéig. A Falig ível.
A könnyûzene: iparmûvészet. Alapvetõ funkciója nem több, mint hogy díszítse, szebbé, kényelmesebbé, kellemesebbé tegye világunkat. De néha, egy-egy ritka pillanatban önálló, szuverén mûvészi értékek is keletkeznek belõle, s ezeknek a világ kulturális kincseskamrájában a helyük.[/quote]

Sós Péter János

[lameXpert]

idézet:

---

Audioland

Ezt a trópusi országot, amely valahol az Északi és a Déli Sark között terül el, éppen két egyenlõ részre osztja az Ekvalizátor. Kiterjedése Kelet és Nyugat irányában már nem teljesen egyenlõ mértékû, de a határokat nem lehet pontosan megvonni, mert az audiolandiak semmiben sem ismernek határt. Így tehát nem tudjuk, mekkora is ez az ország. Bizonyos geográfiai meggondolások alapján valószínûsíthetõ, hogy kerülete semmiképpen sem haladja meg a 40 ezer kilométert.
Sõt, a legújabb ûrfotókat tanulmányozva egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Audioland tulajdonképpen egy korong alakú síkság, mint ezt oly jól szemlélteti Prof. Andreas Felvideeki illusztro-spekulatív módszerrel készített ábrája. A korong egyenletesen forog, az óramutató járásával megegyezõ irányban, 33 1/3 fordulatot téve minden percben. E forgás mechanizmusáról még vitatkoznak ugyan a teoretikusok (a régebbi Dörzskerék-elvet, illetve a Transzmissziós tant újabban kiszorítani látszik a Direkthajtás-elmélet), abban viszont megegyeznek, hogy a forgómozgást valamiféle belsõ motorikus erõre kell visszavezetni - ami egyben a Föld forgására is magyarázatot adna. Ez a modern elmélet igazán jól összhangba hozható azzal a hagyományos felfogással, miszerint az egész Földgolyó tulajdonképpen Audioland körül forog.
Az éghajlat trópusi. A talaj száraz, erõsen barázdált. A levegõ elektromossággal telített, rendkívül gyakori a villámlás, kivéve amikor a Lenco-patak kicsap medrébõl és elárasztja a környéket. Az ár elvonulásával bõséges, termékenyítõ iszap marad vissza. Audiolandot szinte kizárólag férfiak lakják, nõk itt nemigen bírják ki - rejtély, hogy akkor a lakosság hogyan szaporodhat ilyen õrületes ütemben. Õsidõk óta rendelet tiltotta, hogy serdületlen ifjak lépjenek az ország területére, de ezt ma már nem veszik szigorúan, sõt, nemrég törvénybe iktatták, hogy felmentés adható, ha az ifjú ember atyja jelentõs anyagi áldozatot mutat be a keramovilli templom papjai elõtt. Ez nem helyettesíti ugyan a férfivá avatást, de azért ez is elég pogány szertartás. Az államvallás egyébként, az akusztiko-fetisizmus részben az Ó-, részben az Új-, részint pedig a Legújabb Testamentumon alapszik, attól függõen, mikor melyik van divatban. Külföldieknek elég annyit megjegyezniük belõle, hogy vitatkozni nem ajánlatos, mert máshitûekkel szemben az audiolandiak sohasem tanúsítottak túlzott vallási türelmet. Az ország védszentje a jámborsága folytán mártíromságot szenvedett Szentül Asziszi. Az államforma is egyedülálló: demokratikus anarchia, sok-sok miniszterelnökkel. (Kormányfõk beiktatása minden kedden és pénteken 8-tól 4-ig, jelentkezés személyesen, levélben vagy telefonon.) A közigazgatás egyetlen eszköze a kiterjedt hifi-sajtó. Mindazoktól, akik egy-egy sajtóhiba következtében öngyilkosságot követtek el, a másnapi számban ünnepélyesen elnézést kérnek. A szakfolyóiratok, magazinok hiánytalanul megtalálhatók a Nemzeti Könyvtárban, amelynek lépcsõfeljárójánál Hif-fy, a költõ szobra áll: felemelt kézzel a hobbijára esküszik. Legalábbis ezt mondják a látogatóknak - de a bennszülöttek tudják: a költõ ebben a pózban éppen azt fogadta meg, hogy soha többé nem ad hitelt a nyomtatott betûnek.
Az audiolandiak gyakran kényszerülnek nagyobb kiadásokra, tehát pénzkeresõ elfoglaltság után kell nézniük. Népszerû a gyûjtögetõ életmód, sokan márkanevekre vadásznak, mások szívesen halásznak a zavarosban. Szerte az országban virágzik a cserekereskedelem. Hogy az iparról és a mezõgazdaságról is szóljunk: itt fõleg elméleteket gyártanak - s ennek folytán szelet vetnek és vihart aratnak.
Ami a közlekedést illeti, gyakran látni az audiolandiakat, amint egy- és kétkerekû szerkezetekkel közlekednek. Van, akinek hat-nyolc is van a birtokában, másoknak nem jut ennyi, de az biztos, hogy ebben az országban mindenkinek többje van egy kerékkel.
A hivatalos nemzeti sport a szeánsz, vagyis a szellemidézés, ez nagyon népszerû. Úgy játsszák, hogy mindenféle használati tárgyakat cipelnek a szobába, majd körülülik az asztalt, és utána mindenki arról gyõzködi a többieket, hogy õ látja a legtöbb szellemet. Ja igaz, közben a zene is szól.
Az audiolandiak nagyon szeretik az élõ természetet is. Kedvenc viráguk a magnó-lia, kedvenc állatuk pedig Nessy, a Loudness-i szörny, akit úgy ábrázoltunk volna, hogy éppen benn ül egy Brüel & Kjaer-féle ketrecben, de akkor a kép nem lett volna realisztikus, mert ez az állatfaj általában szabadon garázdálkodik.[/quote]
Darvas László

[Sipi]

Én is jó dolognak tartom egy-egy sikeresebb pop-rock elõadó dalainak szimfonikus feldolgozását (láttam már Queen és Beatles feldolgozást, és megvan az ABBA feldolgozása).
Nem értem, minek kell(ene) a filmhangon kívül a zenére is kiterjeszteni a térbeli, sokcsatornás hangzást. Hangversenyen sem ülök be a zenészek közé, a teremhangokért pedig kár ez a nagy felhajtás. Persze lehet, hogy a könnyûzene számára jó lesz...

[S W]

idézet:

---

Ezt írta Sipi:
Nem értem, minek kell(ene) a filmhangon kívül a zenére is kiterjeszteni a térbeli, sokcsatornás hangzást. Hangversenyen sem ülök be a zenészek közé, a teremhangokért pedig kár ez a nagy felhajtás. Persze lehet, hogy a könnyûzene számára jó lesz...[/quote]

Hát pl. egy Bach orgonamû ami nem az orrod elõtt szól hanem a templomban állsz, Csajkovszkij 1812 - je ahol a csatatéren dörögnek az ágyúk, Grofés Grand Canyon Suite: - a Felhõszakadás - ahol a vihar kellõs közepében érezheted magad - hogy csak a legkommerszebbeket emlitsem, de nagyon élvezetes volt Mike Oldfield Tubular Bells - a londoni koncertje DVD - n.

[lameXpert]

idézet:

---

Ezt írta SW:
Hát pl. egy Bach orgonamû ami nem az orrod elõtt szól hanem a templomban állsz, Csajkovszkij 1812 - je ahol a csatatéren dörögnek az ágyúk, Grofés Grand Canyon Suite: - a Felhõszakadás - ahol a vihar kellõs közepében érezheted magad - hogy csak a legkommerszebbeket emlitsem,.............[/quote]

Mindezeket - csodálatos térben - kettõ, még csak nem is soku-sok utas hagfallal, gyönyörûen elõ lehet adni.

[Sipi]

Néhány felvételért nem érdemes megvenni a drága sokcsatornás rendszert. Arról nem is beszélve, hogy egy 5x6 méteres kis szobában hogyan helyezed el a sok hangfalat. És egy nagy igazság: aki sztereóan nem tud jó felvételt csinálni, az nem fog tudni 5.1-ben sem. Egy jó sztereó rendszer is lehet olyan jó, mint egy sokcsatornás (például LP-rõl Nekem ez a véleményem.

[lameXpert]

idézet:

---

Monitor a monitoron

Csatahajónak kicsi. Folyami cirkálónak, azaz monitornak már csaknem megjárja, a hangsugárzók között pedig mindenképpen hatalmasnak számít az angol Tannoy cég Classic Monitor elnevezésû a maga bruttó 300 regisztertonn... literjével, 230 literes nettó térfogatával. Dehát a studióberendezések többnyire ilyenek - habár léteznek aprócska monitorok is..........

Tannoy Classic Monitor

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hangmérnökei a közelmúltban szubjektív meghallgatás-sorozatot szerveztek, hogy több, ismert hangsugárzó-rendszer közül kiválaszthassák a számukra legalkalmasabb stúdiómonitort - ez teszi idõszerûvé a mi teszt-riportunkat. A Tannoy Classic Monitor immár jelen van a Hanglemezgyár lehallgatószobáiban, és mostantól fogva jelen lesz a lemezgyári felvételek hangképében is. A stúdiómonitor ugyanis a hangfelvételek menetközbeni ellenõrzésére szolgál: így kontrollálja a hangmérnök, hogy vajon helyükön vannak-e az egyes szólamok ("keverés"), kiegyenlített-e a frekvenciamérleg, nem kell-e változtatni a hangszíneken ("szûrés"). Az ily módon létrehozott hangkép sohasem önmagában optimális, hanem mindig csak a felvétel közben használt lehallgatóberendezéssel együttvéve. Ebbõl nem kevesebb következik, mint az, hogy ha a monitornak hibái is vannak, (s melyik hangsugárzónak ne volnának!), akkor e hibáknak mi az inverzét, azaz pont a fordítottját fogjuk hallani a hanglemezekrõl.
Hogy ez mindenki elõtt világos legyen, vegyünk egy példát: egy olyan hangsugárzót, amely valamilyen oknál fogva a kelleténél gyöngébben sugározza a fafúvósok hangját. Mondjuk, lyuk van a frekvenciagörbéjén. Nyilvánvaló, hogy a hangmérnök errõl a hangsugárzóról folyvást keveselni fogja a fuvolát (és persze még mindazt, ami ebben a kritikus frekvenciatartományban dominál), tehát az egész hangszercsoportot viszonylag nagyobb intenzitással keveri a
zenekar hangtömegéhez, vagy pedig hangszínszabályozással igyekszik pótolni a hiányzó terceket, esetleg teljes oktávot. Az eredmény: ha másféle hangsugárzón hallgatjuk a mûsort, sokallni fogjuk a fuvolaszólamot.
Sajnos, ez a veszély mindenképpen fennáll, bármilyen monitornál maradjunk is, mert minden hangsugárzó tökéletlen (hogy a fejhallgatókról ne is beszéljünk). Csak az segít, ha a hangmester tökéletesen kiismeri a munkaeszközét, ha "kalkulálni tud" annak hibáival... netán még azt is el tudja viselni, hogy a kész hangfelvétel a stúdióban nem szól ugyan tökéletesen, de "valójában" így lesz majd igazán jó. (Vagy ennyit azért ne várjunk el a hangmérnököktõl?) Mindenesetre úgy gondoltuk, hogy hifisták és stúdióemberek számára egyaránt tanulságos lehet, ha a mi módszereinkkel is megpróbáljuk meghatározni, vagy legalábbis jobban kiismerni a Tannoyok hangképét.

Monitorok ha találkoznak

Etalon gyanánt természetesen most is a Spendor BC1-es hangdobozokat használjuk. De ha úgy tetszik, mi most tulajdonképpen a Tannoyokkal minõsítjük a saját referencia-hangsugárzónkat, újra megvizsgálva a Spendorok hangkarakterét, újra felmérve erényeiket-hibáikat. Hiszen, akárcsak a hangmérnököknek a stúdiómonitor, nekünk is munkaeszközünk a Spendor BC1. Tökéletesen ismernünk kell - elvégre mi a mi monitorunkkal mérjük a közhasználatra
szánt hangdobozokat.
Nem tévedésbõl vagy játékosságból neveztük monitornak a BC1-et is. Ezt a 45 literes hangsugárzót éppúgy stúdióhasználatra szánták, mint a Tannoyt, csak éppen nem túl nagy légterû lehallgatóhelyiségekbe (ez ki is derül a Spendorok specifikációjából). Lakószobában természetesen jól érzi magát a BC1, így válhatott belõle kedvelt "szobahangszóró".
Mármost, ami a Tannoyokat illeti, ezeket elsõsorban stúdiók használják, de: egyrészt maga a gyár hifistáknak is ajánlja a hangdobozait - másrészt pedig egyáltalán semmi sem indokolja, hogy a 300 literes vagy nagyobb hangdobozok ugyan miért ne szólhatnának jól a lakószobában is. Például a híres-nevezetes Klipschornt elsõsorban hifistáknak szentelték, holott ez a sarokdoboz pontosan fél köbméteres! Tekintélyes méretûek a Legfelsõbb Hifi világában divatbajött szub-basszushangsugárzók is, pedig ezeket aztán tényleg csak lakásban használják (a válóper után). Mellesleg, láttunk már olyasmit is, hogy két nagy Altec szólt egy 7 négyzetméteres zeneszobában - no de hagyjuk az abszurditásokat. Elég annyi, hogy nagyon is helyénvaló dolog lakószobában is összehasonlítani a különbözõ méretû hangdobozok hangját. (Az árdifferencia mellesleg nem olyan nagy, mint hinnénk: a hatalmas Classic Monitor mindössze másfélszer drágább a kis Spendornál!)
Voltaképpen ugyanazt tesszük, mint két évvel ezelõtt, amikor a Magyar Rádió által választott monitorral, helyesebben annak egy változatával, a JBL 4333A jelû hangsugárzóval mértük össze etalonunkat. (HFM 3. szám, "Referenciák".) Van azonban egy nagy különbség. Amikor a Rádió a JBL mellett döntött, szinte semmiféle
támpontja nem volt a híres amerikai hangszórógyár propagandáján kívül.
A hanglemezgyáriak sokkal lelkiismeretesebben jártak el: mint már említettük, szubjektív meghallgatásokon határozták meg, melyik márkánál maradjanak. A következõ cégektõl kértek be mintákat: Tannoy, JBL, Klein+Hummel, Spendor - és egyben ez lett a helyezések sorrendje is...
Nem hisszük, hogy a Spendor gyengébb szereplése miatt presztízsveszteség érte volna a Hifi Magazint. Hiszen nekünk nem valamiféle "tökéletes" hangsugárzóra van szükségünk, hanem egy jóminõségû, középkategóriájú dobozpárra. De azért nehéz tagadni, hogy az ember hiú, szívesen védelmezi a saját ötleteit, a saját ideológiáját, fáradsággal megszerzett információit - és ezek az információk azt sugallják, hogy a Tannoy hangképe nem jó referencia.
Addig is, amíg a saját szeánszainkon meg nem gyõzõdünk az ellenkezõjérõl, hadd kapaszkodjunk bele a hanglemezgyári meghallgatás-sorozat egyetlen, de lényeges hibájába: a szeánszokat túlságosan tágas teremben tartották, sokkalta nagyobb légtérben, mint amekkorát bármelyik Spendor be tudna sugározni. Igaz, nem a BC1-gyel, hanem a BC3-as típussal próbálkoztak; abban még egy 30 centis mélyhangszóró is van; a doboza nagyobb, a basszusa feltétlenül mélyebbre hatol - de az akusztikai teljesítménye változatlanul csekély. (Talán még egy fenntartásunk lehet a Hanglemezgyár szeánszaival szemben. Kizárólag stúdió-emberek vettek részt rajta: hangmérnökök, zenei rendezõk. Hiányoljuk a laikus zenebarátok, s méginkább az aktív zenészek önálló zsûrijét.)
Kételyeinket, aggályainkat megosztottuk a Hanglemezgyár szakembereivel. Becsületükre szóljon: felülemelkedve az "én hangszóróm - te hangszóród" komplexuson, habozás nélkül kölcsönadtak egy pár Tannoyt, sõt, készséggel vállalták, hogy résztvesznek az egyik szeánszon is. Nagyon õszinte köszönetet mondunk ezért Csintalan László stúdióvezetõ hangmérnöknek és kollégáinak. Sokat segítettek abban, hogy realisztikusabb képet kapjunk a kétféle hangsugárzó-típusról. A hangmérnököknek egészen másfajta szempontjaik vannak ugyan, mint a hifistáknak, de számunkra ezek a szempontok is igen fontosak. Hogy ez az érdeklõdés kölcsönös-e, azt nem tudjuk - csak reméljük.

Tannoy "Dual Concentric"

Ez a nevezetes hangszóró legalább negyedszázados; az ötvenes évek végén már ez volt a Tannoy-hangdobozok "motorja". Akkoriban már rangjuk volt a hatalmas membránoknak, léteztek nagyteljesítményû, tölcséres csipogók is, és mindenki belátta, hogy jó basszust csak nagy hangdobozokból remélhetünk. Már azt is sejtették a konstruktõrök, hogy: végigrakni hangszórókkal a doboz elõlapját, mint gombokkal a kabátot - ez nem valami elegáns megoldás. Úgy vélték, emiatt nem egységes a hangkép, emiatt esik szét mélyekre és magasakra, mert hiszen máshonnan szól a dohogó és megint máshonnan a csipogó.
"Pontszerû forrásból kéne sugározni a hangot!" Így aztán koncentrikus elrendezésû hangszórókkal kezdtek kísérletezni, magyarán: csipogót építettek a dohogó közepébe. Sokan készítettek ilyen hangszórót az idõk folyamán (a filmstúdiókban például ma is kedvelnek egy öreg Altec-et, egy 40 centis mélyhangszórót, osztott-tölcsérû kis csipogóval a közepében, keresztfrekvenciájuk: 3kHz), de egyik konstrukció sem volt annyira szellemes, mint a Tannoyé.
Ebben a Dual Concentric-nek keresztelt motorban egyazon mágnes tere veszi körül a mély- és a magassugárzó tekercsét. Az egyik tekercs a hatalmas papírmembránt mozgatja - elöl. A másik tekercs egy homorú dómszerûséget hajt meg - a hátoldalon. Ez a kis dóm egy nyomókamrán, majd pedig egy fémtölcséren át kisugároz a nagy membrán közepébõl. A fémtölcsér talán még 10 centi hosszú se volna, de a papírmembrán alkotója tovább folytatja az exponenciális tölcsér vonalát, miáltal a tölcsér mintegy meghosszabbodik. Minél hosszabb egy tölcsér (és minél
nagyobbra tágul), annál mélyebb hangokat képes tisztán lesugározni, így aztán a Tannoy névleges keresztezési frekvenciáját egészen mélyre: 1kHz-ig leszoríthatták...
Ismételjük: a Tannoy az egyik legelegánsabb hangszóró-rendszer, amellyel valaha is találkoztunk - de ha megkérnénk egy mai hangszóró-konstruktõrt, hogy mondjon véleményt a Dual Concentric-rõl, ezt kapnánk: "A kutya ott van eltemetve, hogy mindkét hangszórót erején felül dolgoztatják; a mélysugárzót túlságosan magasra, a magassugárzót túlságosan mélyre engedték. Egy 40 centiméter átmérõjû membrán, méreteinél fogva, néhányszáz Hz fölött már nem dolgozhat szabályszerûen, azaz dugattyú módjára, hanem itt már össze-vissza kalimpál. Ezért az ilyen nagy hangszórók hangját a modern, jóminõségû rendszerekben 2-300Hz fölött kíméletlenül lekaszálják. Kínlódik a Tannoyban a magassugárzó is. Az, hogy a papírmembrán meghosszabbítaná a fémtölcsért, közönséges blöff, hiszen a tölcsér akkor tölcsér, ha merev. Az ennyire rövid, alig 10 centis tölcséreket 4-5kHz-tõl felfelé szabadna használni. A Tannoy Dual Concentric-nak tehát szüksége volna egy középsugárzóra 300 és 5000Hz között."
Félreértések elkerülése végett, ez nem valamiféle megszállott, külön utakon járó szakember véleménye, hanem úgyszólván hangtechnikai banalitás. Tehát nemcsak a "modernek": a Spendor, a KEF vagy a Rogers tervezõi beszélnének így, hanem a konzervatív tábor: a JBL, az Altec vagy a Klipsch konstruktõrei is - sõt magának a Tannoynak is van olyan hangsugárzója, amelyben középsugárzó hidalja át a kritikus sávot.
Ennyit az elvekrõl. Hogy aztán az elvek mennyiben esnek egybe a gyakorlattal? Végtére is minden hangsugárzó valamiféle kompromisszum szülötte. Elképzelhetõ, hogy a Tannoy más természetû elõnyei kiegyenlítik mindazokat a hátrányokat, amelyek a konstrukció ismeretében nagy valószínûséggel elõre láthatók.
A Dual Concentric hangszóró egyes részletein nyilván sokat finomítottak az idõk folyamán (membránanyag, felfüggesztés, mágnes), de az alapelv 25 év óta változatlan. Háromféle méretben gyártják ezt a Dupla Koncentrikus hangszórót: 40, 30 és 25 centiméter átmérõjû membránnal. Mindhármat "csupaszon" is árusítják, doboz nélkül, de keresztváltóval, és természetesen doboztervet is kap hozzájuk a vevõ. (Csak egyetlen rajzot nem hajlandó kiadni a gyár: az õsrégi GRF-dobozét - pedig hej, de sokáig bicikliztünk érte úgy 10-12 évvel ezelõtt, még mint Tannoy-hivõk! A GRF egy ménkû nagy sarokdoboz, és elõre is, hátrafelé is exponenciális tölcsérnek van kiképezve.)
Maga a Tannoy cég évrõl-évre a legváltozatosabb méretû és fantázianevû dobozokkal jelentkezik (Arden, Berkeley, Eton stb. - már az összes régi angol városka és kollégium nevét elhasználták), de mindegyik dobozból a jó öreg Dual Concentric hangját halljuk. Illetve, a rend kedvéért: a legújabb Tannoyok némelyikében már másféle hangszórók vannak, de ezekkel mi még nem kötöttünk ismeretséget.

Classic Monitor

Szóval, sokféle monitora van a Tannoynak; a Classic az egyik legnagyobb és legmonitorabb. Mint a Tannoyok többsége, ez is basszreflex-rendszerû. (A reflexdobozok és egyáltalán a mélysugárzók természetérõl a HFM 5. számában részletesen írtunk.) A reflex-nyílás alul van: négy, egyenként 10cm átmérõjû körre osztották, belül ezek rövid csõben folytatódnak. A Classic külmérete 1030*722*436 milliméter, térfogata 230 liter, súlya 60 kilogramm. A dobozfal, legalábbis az elõlapé, 1 coll vastag. A belsõ légtér csillapítóanyaga üveggyapot. Tetszetõs szövet védi felül a (természetesen 40 centis) hangszórót, alul a reflexnyílásokat. Közbül egy fekete sáv húzódik, rajta a Dual Concentric hangszóró ábrája és három szabályzógomb. Mindhárom a magassugárzó frekvenciaátvitelét befolyásolja. A gombok közül kettõnek 4-4, a harmadiknak 5 állása van, tehát a Classic Monitoron 4x4x5=80 féle görbét keverhetünk ki, ha ekvalizálni kívánjuk a terem akusztikáját, vagy ha a hangmérnök nem pontosan a hangszóró fókuszában ül, és ezért nem a kellõ arányban hallja a magashangokat.
"Ha bármiféle kétséged támad, hagyd középállásban a szabályzókat" - mondja a kézikönyv, és ha valamivel, hát ezzel mélységesen egyetértünk.
A keresztfrekvencia, mint már említettük, 1kHz. Az X-váltóról csak annyit sikerült kiderítenünk, hogy igen jó minõségû alkatrészeket használnak fel hozzá, és hogy a magassugárzót egy transzformátorral illesztik a rendszerhez, optimalizálva az érzékenységét, impedanciáját. A hangszórócsatlakozók úgy vannak kiképezve, hogy
kétféle üzemmódban is használhassuk a monitort: vagy a saját keresztváltójával passzív rendszer gyanánt, vagy pedig külsõ, aktív keresztváltóval. (Ilyenkor mind a magas, mind a mélysugárzót önálló teljesítményerõsítõ hajtja, a keresztváltó pedig az elõerõsítõ és a végfokozatok közé kerül.)


Gyári adatok

A Classic Monitor hatalmas termeket képes besugározni. Meglehetõsen érzékeny (a kézikönyv szerint 40Hz és 20Hz között wattonként átlag 92 decibelt produkál, 1 méterrõl mérve), s ráadásul jól meg is lehet hajtani. Általában 150, de ha kell, akár 300 wattos teljesítményerõsítõvel is használhatjuk. Kisebb szobában 50-100 watt is elegendõ. Monitorunk tûrõképességét a következõképpen specifikálják:

50Hz-1kHz: 120 watt folyamatosan (31 volt RMS)
1kHz-20kHz: 60 watt folyamatosan (22 volt RMS)
50Hz-1kHz: 500 wattos csúcs (63 voltos csúcs)
1kHz-20kHz: 250 wattos csúcs (44,7 voltos csúcs)

Ennyi a terhelhetõsége. Mármost, ami az akusztikai teljesítményét illeti: az a bizonyos 120 watt elektromos teljesítmény 112 decibelnyi, az 500 wattos csúcs pedig 119 decibelnyi hangnyomást kelt a Classic Monitor közvetítésével. (Süketszobában, 1 méterrõl mérve.) Összehasonlításul: a Spendor BC1 legfeljebb ha 98-100 decibelt képes teljesíteni - de már ettõl is légcsõhurutot kap. A Tannoy frekvenciaátvitele a gyár szerint 40Hz-20kHz, ±3dB, terczajjal mérve. Ez bizony elég komolytalan specifikáció, hiszen "tercekkel mérve minden görbe lineáris". (Mi természetesen szinuszjellel mérünk.) A torzítási tényezõt, pontosabban a harmadik harmonikus értékét az alábbiak szerint adják meg:

90 dB: 0,5%, 40 Hz-20 kHz
110 dB: 2%, 80 Hz-20 kHz
112 dB: 3%, 80 Hz-20 kHz

A névleges impedancia 8 ohm. minimál-értéke 5,5 ohm.

...............

Szeánsz

Minden szeánszok legnehezebbike, mondhatni: leglehetetlenebbike a hangdoboz-teszt. Mert két-két rivális lemezjátszó vagy erõsítõ békésen megfér egymás mellett a polcon, de a hangsugárzók bizony alaposan belekönyökölnek egymás oldalába, s nem hagyják érvényesülni a másikat. Vannak, akik ezért azt állítják, hogy a hangsugárzókat nem is szabad egymással összehasonlítani, mert az eredmény eleve irreális lesz. Tulajdonképpen be sem szabadna vinni egyazon szobába két hangdobozpárt. Hiszen a kétszer két dobozt lehetetlen úgy elrendezni, hogy teljesen azonos legyen a sztereó színpaduk; hogy a két hangkép fókusza (a "sztereó szék") ugyanarra a pontra essék, és így a
hallgatóságnak ne kelljen ide-oda kapkodnia a fejét. Az egyetlen megoldás az volna, ha az egyik dobozpárt felraknánk a másiknak a tetejére - csakhogy a hangsugárzók nem szívelik egymás közelségét, mert a szomszédos felületekrõl úgynevezett korai hangvisszaverõdés indul meg, és elkeni a sztereó hatást; csökken a színpad mélysége, a hangkép nem tud eléggé elszakadni a hangszóródobozoktól. Ugyanez lesz az eredmény akkor is, ha a dobozok közel kerülnek a falakhoz, csak ilyenkor - hogy nagyobb legyen az örömünk - még döngeni is fognak.
Ebbõl a szempontból a szoba sarka a legrosszabb hely. További érv a hangsugárzók A-B tesztje ellen: a két hangdobozpár kölcsönösen elronthatja egymás basszus-átvitelét! A hangdobozok ugyanis, különösen a reflexsugárzók, mint amilyen a Tannoy és a Spendor, afféle hangolt üregnek számítanak, és "elszívhatják" a másik doboz keltette hangenergia egy részét. (Az ilyesfajta üregekkel és köcsögökkel már a régi-régi idõk építészei is sikeresen csillapították a termek rezonanciáit.) Végül pedig számolnunk kell azzal, hogy minden hangsugárzó minden szobában egy kicsit másképpen viselkedik.
Elismerjük, hogy ezek az aggályok jogosak. Mégis, rendíthetetlenül fenntartjuk, hogy az A-B összehasonlítás eredménye (többé-kevésbé) így is reális, mert a hangsugárzók olyannyira határozott, félreismerhetetlen, szókimondó karakterek, hogy egyéniségüket tûzön-vízen át érvényre juttatják. Belátjuk azonban, hogy a hangdoboz-szeánszok eredményét a szokásosnál óvatosabban kell interpretálni.
Óvatosabb hangra kell váltanunk már csak azért is, mert a Hifi Magazin most lábujjhegyen bár, de túllépi illetékességi körét. Más dolog ugyanis tapasztalatokat gyûjteni a hifisták számára, s megint más beleszólni a hangtechnika belügyeibe, amelyekhez végülis nem értünk. A bõrünkbõl mi sem tudunk kibújni, de imitálhatunk egy kis tudathasadást. Elõször magunk mondunk véleményt a két monitorról, hogy aztán öt másik zsûrinek adjuk át a helyünket, és végül megpróbáljuk közös nevezõre hozni a hatféle véleményt. Ha ez nem megy, akkor legalább keresni fogjuk a nézetellentét magyarázatát. Kell ehhez egy kis egészséges skizofrénia. Fõleg a Hifi Magazin szerkesztõjének lesz rá szüksége, tehát annak, aki a teljes szeánsz-sorozatot levezette, 18 óra hosszat hallgatta váltogatva hol a Tannoy, hol a Spendor hangját, s aki most az egyszerûség kedvéért át is vált egyes szám elsõ személyre.

Függöny fel!

Mondhatom, bajlódtunk eleget, amíg megtaláltuk a nagy monitorok helyét a mi átlagos méretû, 5,5*4*3 méteres kis "zenés házi-színházunkban". A rövidebbik, tehát 4 méteres fal mentén helyeztük el õket, 60-80 centivel elõrehúzva a hátsó faltól, és az oldalfalak mellett is szabadon hagytunk vagy 30-35 centiméternyi helyet. A kis Spendorokat már eleve állványon tartjuk, de a Tannoyoknak is sokat használt az a jó 25 centis alkalmi lábazat, amelyet mindenféle vaskos lexikonból, értelmezõ szótárakból és különféle hifi-újságok három teljes évfolyamából tákoltunk össze nekik. A Tannoyok nagyon magasak, a Spendorokat nem rakhattuk rájuk, így hát nem maradt más hátra, sorba állítottuk a monitorokat, aszimmetrikusan: Tannoy, Spendor - megint Tannoy, megint Spendor. A két dobozpárnak tehát egyenlõ volt a színpadszélessége - csak sajnos, ez a színpad a szokásosnál jóval szûkebb lett, azonkívül kapcsolgatáskor minduntalan elfordult (forgószínpad?), hiszen a Tannoyok balabbról, a Spendorok inkább jobbkéz felõl szóltak. Nekünk, akik beállítottuk õket, igazán nem volt nehéz kitalálnunk, mikor melyiket halljuk. Akkor még, a fõpróbán, ez nem is volt nagy baj. De hogy megkezdõdhessék az elõadás, hogy végre kiadhassuk a jelszót: "függöny fel!" - szükségünk volt még valamire.
Mire? Természetesen magára a függönyre. A hangszóró-vakteszteknek elengedhetetlen kellékük egy "átlátszatlan, de hangáteresztõ" szövet - javaslom bárkinek, szerezzen ilyet, ha tud. Még a Textilipari Minõségellenõrzõ Intézettel is konzultáltunk, és végül az ottaniak tanácsára egy viszonylag vastag, de meglehetõsen lyukacsos, háziszõttes anyagot kerítettünk. Ez a függöny valószínûleg több magashangot nyelt el, mint szerettük volna, pedig meglehetõsen transzparens volt; tény, hogy még át is lehetett látni rajta, úgyhogy ügyeskednünk kellett, nehogy fel lehessen ismerni a szövet mögött a kétféle hangdoboz sziluettjét - de sejtettük, hogy hiábavaló dolgot mûvelünk, és függöny ide, függöny oda, senkit sem fogunk megtéveszteni: a Tannoy és a Spendor hangkaraktere változatlanul szélsõségesen elütött egymástól. Egyáltalán, bármit csináltunk is ezekkel a hangsugárzókkal, nem voltak hajlandóak feladni az egyéniségüket. A Classic Monitornak még a szintszabályzóit is megpróbáltuk összevissza tekergetni, és bár éreztünk némi eltérést a hangképben, a Tannoy mindvégig Tannoy maradt. Talán mondanom sem kell,
hogy végül minden szabályzógombját visszaforgattuk középállásba. Mi ugyanis nem hiszünk abban, hogy hangszínszabályzással alkalmazkodni lehetne a szoba akusztikájához. Helytelenítjük is az efféle kézbentarthatatlan manipulációkat.
Valószínûleg mindkét dobozpár lényegesen rosszabbul szólt, mint ahogyan szólhatott volna, ha széjjelebb tolhattuk volna õket. Mint már elmondtuk, az egyik Tannoy nem volt kifogástalan állapotban, de a mérések eredményét ekkor még nem ismertük. A falak és a rivális dobozpár közelsége mindkét monitort zavarhatta valamelyest, fõleg a Spendort, mert ennek a hangsugárzónak (a tervezõk koncepciója szerint is!) teljesen szabadon kell állnia. Végül, ami azt az effektust illeti, hogy a szobában levõ hangszóródobozok elszívhatják egymás basszusát: a hatalmas Tannoyok aligha zavartatták magukat az ötszörte kisebb Spendoroktól, ezzel szemben elképzelhetõ, hogy az utóbbiak boldogabbak lettek volna, ha nincs mellettük két 230 literes, mélyfrekvenciára hangolt üreg.

I. A Hifi Magazin zsûrije (Spendor 3-0)
II. "Studióemberek" (Tannoy 3,5-2,5)
III. Lemezbarátok; szimfonikus zene (Spendor 3-0)
IV. Lemezbarátok; könnyûzene (2,5-2,5).
V. Ez is, az is (Tannoy-fölény - fõleg kezdetben)
VI. Zenészek (Spendor 4-1)

Stúdió-stúdiumok

Nem kétséges, hogy mindkét hangsugárzó-típusnak megvannak a maga erényei és hibái. Mi sem volna kényelmesebb mint beletörõdni hogy "más kell a stúdióba, más kell a lakószobába". Sajnos, ez az oly logikusan hangzó közhely a legjobb esetben is csak féligazság. Mind a Tannoynak, mind pedig a Spendornak olyan jótulajdonságai vannak, amelyek a stúdiógyakorlatban és a hifiben egyaránt hasznosak de a hibáik elkedvetleníthetik a hangmérnököt is, a zenebarátot is.

A Tannoy gyorsabban követi a zenei impulzusokat. Muzsikája emiatt elevenebb (hifi-erény!), egyszersmind jobban követni tudja az egyes szólamokat (stúdió-erény). Ijesztõen rossz frekvenciaátvitele miatt azonban teljesen felborítja a szólamok arányát. Tizennyolc órai lelkigyakorlat nyomán hajlandó vagyok megesküdni rá, hogy a Classic Monitor idõnként teljes hangszercsoportokat eltüntetett, máskor pedig képes volt egybemosni a vonósokat a fúvósokkal. Ez az oka annak is, hogy nincs igazi tere: nem a hangszerek lépnek ki a hangszóróból, hanem a hangszer-testek foszlányai, zavaros, mesterséges visszhang gyanánt. Az audiofil ezt súlyos hibának nevezi - de azt hiszem, ugyanezt a hangmérnök sem tartja bocsánatos bûnnek. A Tannoy életszerûbben viselkedik az idõ dimenziójában, dehát ezenkívül azért a térnek is megvan a maga három dimenziója, és ezek nem kevésbé fontosak. A Classic Monitornak tulajdonképpen az a legnagyobb erénye, hogy nagy teremben is lényegében ugyanúgy tud szólni, mint a kisebb szobákban - ha ez a képessége nem volna meg, elavult konstrukciónak nevezném. (Az már más kérdés, hogy az utódai sem éppen tökéletesek.) Mellesleg, a stúdiók lehallgatószobái általában nem túl nagyok, a hangmérnök többnyire nincs rászorulva a nadráglengetõ hangerejû monitorokra. Meggyõzõdésem, hogy a Tannoy-jal dolgozó hangmesternek iszonyúan résen kell lennie, ha fenn akarja tartani a szólamok összhangját, s nem akar abba a hibába esni, hogy a Tannoy csöppet sem kiegyenlített hangzásképének inverzét örökítse meg a szalagon. Egy másik szempont: mivel a Tannoy legnagyobb erénye a lendületessége (jóval "dögösebb" a hangja, mint a közhasználatú dobozoké), a stúdióemberek fülét - sajnos - a jövõben is kevésbé bántja majd a magyar hangfelvételek ismert gyengéje: a dinamikahiányuk.
Azt hiszem, hogy ha a hangmérnök ezt mind figyelembe akarja venni, rá fog jönni: nem is olyan könnyû dolgozni a Tannoy-jal!...

A túlsó oldalon

Úgy érzem most magam, mint egy régi anekdotában a kisbíró, aki a csaták után kidobolja, mekkora károkat sikerült okozni az ellenségnek. "És a mieink veszteségei?" kérdik az emberek. "Azt a túlsó oldalon dobolják!" Gyorsan hozzáteszem, hogy a Tannoy és a Spendor egyáltalán nem háborút, hanem csupán lovagi tornát vívott egymással, és a nemes párviadalnak nem az volt a célja, hogy kárt tegyenek egymásban, hanem hogy kiderüljön, vajon eléggé tündöklõek-e a két vitéz fegyverei. Szó ami szó, a Spendor páncélzata is éppen elég rozsdás. Eltekintve a nem éppen precíz basszustól (amely inkább a kis méretekbõl következõ, elkerülhetetlen kompromisszum), a BC1 legjellegzetesebb hibája: a visszafogottsága. "Kifinomult úriemberek társasága zenél" - mondta zenészbarátaink egyike a szeánszon. A Spendor hangképe rendkívül gazdag, kiegyenlített, teres - de egy kicsit élettelen, steril. Ez bizonyára a stúdiógyakorlatban is hiba, a hifiben pedig úgyszólván bûn, és a könnyûzene-kedvelõk különösen nehezen bocsátják meg. Hogy aztán a kifejezetten szimfonikus zenére szánt Spendor BC1 még így is, és még popzenében is (változatlanul!) jó etalon lehet Magyarországon - arról nem annyira az angol, mint inkább a hazai gyárak tehetnek.
Ennek a túlságosan lágy hangzásnak több oka is lehet. Az elsõ és a kézenfekvõbb: bármennyire szép is a BC1 frekvenciamenete, azért ezt a görbét mégis csak hangsugárzó, nem pedig erõsítõ rajzolta - tehát dimbes-dombos. A prezensz-tartomány (a jelenlét-érzetet adó 1-4kHz) gyönge, sõt: két teljes oktáv süpped be itt. A második ok talán a bonyolult keresztváltóban keresendõ, ez is "elfüggönyözheti" a hangképet. A harmadik ok nem más, mint éppen a Spendor sima frekvenciagörbéjének záloga: a híres bextrén-membrán. Ez a mûanyag elnyeli a saját rezgéseit (a hagyományos papírmembránok ehhez képest zizegnek), viszont jóval nehezebb is a papírnál: kicsit több idõre van szüksége, hogy meglendüljön. Ha a zene crescendói nem túl gyors felfutásúak, a Spendor lépést tart velük, és a pianisszimókból elõbb-utóbb eljut a fortisszimó állapotába. A tulajdonképpeni dinamikatartománya tehát elegendõ volna, de minthogy a gyors, impulzus-szerû zenei történéseket már nehezebben tudja nyomon követni, a dinamikája végsõ soron egy kicsit beszûkül. Az új hangszórótechnika így is jobb a réginél, de távolról sem tökéletes - mindazonáltal semmi baj sincs addig, amíg a Spendorral csak a többi (olcsóbb) hangdobozt mérjük. Ámde abban a minutában, amikor monitorunkkal az erõsítõket, hangszedõket kezdjük minõsíteni, ugyanabba az utcába jutunk, mint a hangmérnökök a saját "mérõeszközükkel". Miként a hangsugárzók bármelyike, a BC1 is részrehajló bíró. Egy kicsit mindig azoknak a készülékeknek kedvez, amelyek az õ hangképének inverzét, azaz fordítottját produkálják, vagyis: a felsõ basszusuk visszafogott (a Spendor mélyhangja meleg, enyhén bummogó), a középmagastartományuk pedig egy árnyalatnyival erõltetettebb a kelleténél (tehát feltupírozza monitorunk gyöngébb prezenszét). Másrészt az is kétségtelen, hogy a Spendor kissé nagyvonalúan, nem elég éles ceruzával rajzolt hangképe elkenheti a legfinomabb árnyalatokat. Ezzel mi már régóta számolunk. Szeánszainkon biztonsággal meg tudjuk határozni az egyszerûbb, olcsóbb, átlagos lemezjátszók és erõsítõk értékét, de elbizonytalanodunk, amikor már hifi és szuperfi között kellene különbséget tennünk.[/quote]Darvas László

[lameXpert]

idézet:

---

Talonba tett etalonok

Annyiszor hivatkoztunk már etalonokra, sõt "referenciákra", hogy most már aztán tényleg tisztázni kéne, melyiken mit értsünk. Amúgyis elõfordult, hogy következetlenül használtuk ezeket a szavakat, méginkább magukat a készülékeket. Mottónk az lehetne, hogy "változnak az idõk, és változunk benne mi magunk is, a készülékeink is". Görög mondás, akárcsak a többi, régi, híres dialektikus szállóige, mint: "kétszer nem ülhetsz bele ugyanabba a hanglemezbe" stb. Az etalon és a referencia szavak tulajdonképpen ugyanazt jelentik; egy kicsit mirajtunk múlik, hogyan használjuk õket. Önkényesen ugyan, de mi azt szeretnénk referenciának nevezni, ami "messze van", amihez már csak ritkán, esetleg soha többé nem férünk hozzá, tehát amire már csak hivatkozni tudunk, habár joggal, hiszen kipróbáltuk. Ilyen volt a lemezjátszó-futómûvek között a Micro-Seiki DQX-1000, a hangszedõk közül az EMT TSD 15, a Fidelity Research FR1-Mk3F, a Dynavector Karat Ruby, a SupexS D-901; a csöves Radford végerõsítõ és a másik, a Rádiótól kölcsönkapott Harman-Kardon Citation XVI. teljesítményfokozat, a receiver-kategóriából a Marantz 4400, vagy a kisteljesítményû olcsó erõsítõk legmenõbbike, a NAD 3020, amelynek az elõerõsítõje különösen méltó a figyelemre. Referenciáink közé számítjuk a Pannónia Filmstúdiótól kölcsönzött Revox A700-as orsós magnót is. A hangsugárzók közül a JBL 4333A és a Tannoy Classic Monitor szolgált olyan auditív tapasztalatokkal, amelyekre utólag is érdemes hivatkozni. És végül, de nem utolsó sorban említjük azt a csaknem komplett hifi-láncot, amelyet ebben a számunkban tesztelünk: a Linn Sondek/Ittok/Asak lemezjátszót, a Linn (valójában: Naim) MC-fokozatot, az AGI 511A elõerõsítõt és a Naim NAP 250 teljesítményerõsítõt.
Mi a referencia-készülékek révén szerzünk hírt a nagyvilágról; így kerüljük el, hogy csupán valami speciálisan pannon hifit kísérletezzünk ki, amelynek már nem volna köze az igazi audiofil-gyakorlathoz. A referenciák révén hitelesítjük etalon-készülékeinket, "munkaeszközeinket", amelyeket kezünk ügyében tarthatunk (vagy legalábbis bármikor elérhetünk), s ezekkel az etalonokkal minõsítjük aztán a közhasználatú hifi-készülékeket.
Minden árkategóriában más-más etalont illik használni. Ez nem is olyan magától értetõdõ. Például az általunk nagyra becsült Hi-Fi News & Record Review egyik szakírója bármiféle hangdobozt következetesen a drága Quad elektrosztatikus sugárzóhoz hasonlít. Ezáltal tökéletesen le tudja írni a hangkarakterüket, s egyáltalán: nagy-nagy igazságokat mond; csak ezeket semmire se lehet használni. Még semmitmondóbb, ha például a hangszedõket nem egymással, hanem mindig a mesterszalaggal mérik össze. Aki vásárolni akar, azt szeretné tudni, melyiket vegye és melyiket ne vegye. Mégpedig árkategóriánként.
Etalonjaink (akárcsak a referenciáink) nem állandóak. Néha hosszabb idõre talonba kerülnek, esetleg végleg eltûnnek a süllyesztõben. Hiszen változik a technika, nemcsak külföldön, hanem belföldön is, és változik (hálistennek) a piaci kínálat. Az a készülék, amelyik tegnap még jónak, olcsónak és hozzáférhetõnek számított, ma már talán nem is olyan olcsó, vagy nem lehet beszerezni, esetleg ugyanennyiért jobb is akad nála. Mindenkori etalon-készletünknek a hazai realitásokat kell tükröznie. A (számunkra) legmagasabb árkategória etalonjainak kettõs szerepük van. Nemcsak arra szolgálnak, hogy hozzájuk mérjük a bolti darabokat: hangszedõt hangszedõhöz, erõsítõt erõsítõhöz stb. Hanem egyszersmind ezek alkotják azt a kontrollberendezést, amelybe belepróbálgatjuk az olcsóbb készülékeket. Ilyenkor ugyanis a hangszedõvel kell minõsítenünk az erõsítõt, erõsítõvel a hangsugárzót és így tovább. Mint egy ízben már leírtuk: az etalon nemcsak mérce, hanem mûszer is. Most pedig vegyük sorba jelenlegi etalonjainkat, hifi-láncszemenként.

Hangszedõk.

Többé-kevésbé bevált etalon az 1200 forintos Ortofon FF15E/II. az alsó, a 2700 forintos VMS30/II a középsõ kategóriában. (Semmi esetre sem tévesztendõ össze a hasonló árú, de csúnyább hangú VMS20E/II-vel, amelytõl pedig kezdetben sokat vártunk.) A drágább hangszedõk osztályában hosszú ideig a Sonus Gold Blue-t használtuk, de idõközben áttértünk a mozgótekercses hangszedõkre, és miután az Ortofon MC10/STM-72 nálunk is forgalomba került, indokoltnak láttuk, hogy ezt használjuk etalonnak. Ezt a típust egyébként rövidesen felváltja az MC10/II. jelû modell, amelyrõl jó híreink vannak. A Sonus talonba került, de idõnként mégis szóhoz jut, mint legutóbb a vele legalábbis egyenértékû, mágneses rendszerû Technics EPC-205/III tesztjén is. A Technics-et - noha szintén meg voltunk elégedve vele, s noha kapható - azért nem jelöltük etalonnak, mert nem szabványos felerõsítésû, hanem SME-papuccsal van egybeépítve, és ez bizonyos mértékig korlátozza a használatát. Másrészt, "mûszernek" az elõbb említett hangszedõk egyike sem elég pontos. Erre a célra az Ortofontól kölcsönkapott MC30-as hangszedõt használjuk, egyelõre (jobb híján) a T-30 transzformátorral.

Hangkarok.

Amíg több tapasztalatot nem szerzünk, megtartjuk etalonnak a Hadcock GH 228-as hangkarokat. Õszintén szólva, egyébként sincs más típusból két egyforma példányunk. Alkalomadtán, fõleg, ha SME-típusú fejszerelvénnyel egybeépített hangszedõt kell tesztelnünk (Technics EPC-205C/III, Ortofon Concorde stb.), kölcsönkérünk egy klasszikus SME 3009/II-t. Nincs kizárva, hogy ez utóbbit akár már most is felcserélhetnénk valamelyik olcsó japán gép karjával, de hát ezek külön nem kaphatók.

Lemezjátszó-futómû.

Mindenképpen olyanra van szükségünk, amelyre két kart lehet szerelni. Eddig jól megvoltunk a Mechanikai Laboratórium direkthajtású futómûvével, legutóbb azonban a Linn Sondek tesztje bebizonyította, hogy a legjobb készülékek valóban észlelhetõen többre képesek, mint amit megszoktunk. Ebbõl le kell vonnunk a tanulságokat.

Orsós magnók.

Általában a Revoxokat tekintjük etalonnak: az A77-et és a B77-et, illetve a tulajdonunkban levõ (nagysebességû) G36-ot, amellyel alkalomadtán mesterszalagokat is szeretnénk készíteni. A realisztikusabb árkategóriában az Akai GX4000D az etalon. Ha sikerülne megtervezni és országos méretekben megszervezni a módosítását, akkor természetesen a módosított változat lehetne a mérce. Nem mondjuk, elkelne már valami jobb is, és mi szívesen választanánk helyette valami mást - ha újabb, nívós orsós magnó kerülne forgalomba Magyarországon, ami pillanatnyilag nem látszik túlságosan valószínûnek. Az Akai egyszersmind a kazettás szalagjátszók mércéjéül is szolgálhat, 9,5cm/s-on, illetve - ha valóban jó kazettás gép kerül a kezünkbe - 19cm/s szalagsebességgel.

Kazettás magnók.

A Nakamichikrõl továbbra is nagy véleménnyel vagyunk, de ez mit sem változtat azon, hogy az elsõ számunkban említett Nakamichi 700-at a mai napig sem sikerült rendbetenni. Metált amúgysem fogad. Ezért választottuk helyette - még mindig igen nívós etalonnak - a Pioneer CT-F1250 jelû gépet, amely változatlanul a rendelkezésünkre áll, és bár vannak a világon jobb magnók, azokból alig néhány tucat szivárgott be az országba. Nem látjuk értelmét, hogy drágább etalont keressünk. Az idehaza is forgalomba került, értelemszerûen sokkal olcsóbb kazettás csévélõk közül kezdetben a Pioneer CT-506-ost választottuk, õszintén szólva, akkor, amikor még nemigen volt mibõl választani. Ezt most is jó gépnek tartjuk, de nem éri el az Orion SM 250 minõségét, és nincs rajta metál-állás. Az Oriont jobbnak tartjuk az idõközben forgalomba került 10-12 kazettás deck bármelyikénél (különös tekintettel a példásan sima basszusátvitelére!). Még akkor is, ha csúnya, és az üzembiztonsága sem sziklaszilárd. A vásárló - és az Orion gyár! - persze ezt sem hagyhatja figyelmen kívül.

Fono-elektronikák.

A kezdetben propagált Revox elõerõsítõ-panelt többé nem használjuk. Tulajdonképpen ma is etalon lehetne az alsó
árkategóriában, hiszen máig is meghaladja az összes bolti készülék minõségét. Frekvencia-balansza azonban nem teljesen precíz (sajátos felsõ-basszustöbblete van és a legfölsõ sávban is kiemel), ezért nem eléggé precíz "mûszer". Mivel a fono-elõerõsítõ viszonylag könnyen megépíthetõ láncszem, feltehetõen sokan megpróbálják elkészíteni a valamivel drágább, de precízebb és szebbhangú HFM I-et, amelynek rajzát 10. számunkban közöltük. Õk velünk együtt ugyanazt tekinthetik - a mi szóhasználatunkkal élve mércének és mûszernek. (Mindazonáltal: lásd mûszaki korrekciónkat a Hangszerviz végén!) Hangsúlyozzuk azonban, hogy más hazai konstrukciók ugyanilyen jónak, akár jobbnak is bizonyulhatnak. Az igazi extraklasszisok feltétlenül még szebben szólnak.

Teljesítményerõsítõk.

Ugyanígy a Linn/Naim lánc tesztje bebizonyította, hogy igenis jókora különbség van a 200 fontsterlinges Quad 405 és a négyszerte drágább Naim NAP 250 között. Tény, hogy a Hifi Magazin születésekor a NAP 250 volt a jelöltünk, de nem mertük rászánni magunkat egy ennyire drága végfok behozatalára. Túlságosan provokatív lett volna, mint ahogyan ma is provokatív - habár nekünk megkönnyítette volna a dolgunkat, ha ilyen mûszer van a kezünkben. Marad tehát egyelõre, jobb híján, a Quad. Önálló teljesítményerõsítõ továbbra sem kapható Magyarországon, habár az Orion SE 260 (kvázi-etalonunk) "szép reményekre jogosít", s talán új életre kel majd, önálló végfok formájában. Felbukkanhat még egy-egy szeánszunkon az öreg BEAG EA 057 is, de ez a fõnix többé már nem fog poraiból megelevenedni. Inkább csak a szívünket fájdíthatjuk és a hazai gyárakat froclizhatjuk vele.

Hangsugárzók.

Kontrolleszközünk, a Spendor BC1 mint mûszer is meglehetõsen pontos és mint mérce is kellõképpen magas. A hazai dobozok közül egy idõben a HS 40-essel kísérleteztünk, ma is ezt tartjuk a legszimpatikusabbnak, de ennek is megvoltak a maga nyavalyái, meg aztán ez a típus már nagyon régen lefutott. Így aztán nincs igazi olcsó etalonunk. A két szomszédvár, a Videoton és az Orion közül inkább az utóbbi van tekintettel a mi ízlésünkre, ezért a legfrissebb VT-sorozatot is az Orionokhoz mérjük, a HS 280-ashoz és 500-ashoz, de ezeket nem tekintjük igazából etalonnak. Sajnos, kénytelenek vagyunk kiteregetni a kártyáinkat: nincs ász a kezünkben, a talon pedig üres.[/quote]Darvas László

[S W]

idézet:

---

Talonba tett etalonok [/quote]

Sajnos azóta az egész HiFi Magazin, Darvas László és az etalonok talonba kerültek. Szégyen hogy ma Magyarországon nincs olyan sajtótermék mely az általuk kijelölt irányon haladna tovább, nincsenek etalonok, a prospektus izû kiadványok csak vásárlásra buzditanak. Egy HiFi Magazin elegendõ lökést adott negyedévnyi gondolkodáshoz, tervezgetéshez, kisérletezgetéshez és szinte akarva-akaratlanul csepegtette a jó izlést, tudást az arra fogékony zenebarátok sötétben tapogatódzó fejébe. Az egész dologban az a legetikátlanabb hogy a mai hifi ágazat mondhatni az õ kezdeményezõkézségükbõl fejlõdhetett, gyarapodhatott a mai szintre, de arra már a jelenlegi szinvonalukból nem telik hogy tovább lépjenek.
Balczó Andrástól megkérdezték mi a titka sikereinek? Erre azt válaszolta ha mindenki annyit tenne rá az edzésadagjára amenyit õ tett rá mindenki anyival jutna elõbbre!
És itt van az eb elhantolva...

[lameXpert]

idézet:

---

Zene a falak között

Elõzõ cikkünkben bemutattuk a hangszereket: hogyan mûködnek, hogyan szólaltathatók meg, milyen jó és rossz tulajdonságaik vannak. De nem elég õket csupán önmagukban vizsgálni, hiszen a hangszerek általában nem a szabadban, hanem valamilyen zárt helyiségben, elõadóteremben szólalnak meg és a hanghatás erõsen függeni fog a terem tulajdonságaitól. Sokszor hallani olyan megjegyzéseket, hogy egy teremnek jó vagy rossz az akusztikája; de vajon mit jelent ez? Milyen akusztikai tulajdonságokkal lehet jellemezni egy termet - és hogyan befolyásolhatjuk ezeket a tulajdonságokat?

*
A zárt terek néhány akusztikai tulajdonságát könnyen megfigyelhetjük. Aki próbált már fürdõszobában énekelni, tudja, hogy bizonyos magasságokban milyen megnyerõen zeng a hangja. A nagy nappaliban aztán már nem lesz annyira elragadtatva magától. Egy másik érdekes jelenség viszont éppen a nagy termekben figyelhetõ meg. Ha például egy templomban az orgona hirtelen elhallgat, még hosszú ideig halljuk az utolsó hangot, amint lassan-lassan elcsendesedik. Az elsõ esetben az úgynevezett teremhangokat észleltük, míg a másodikban az utózengést figyelhettük meg. Ezekrõl és a termek egyéb tulajdonságairól a következõkben még részletesen írunk. Elõbb azonban nézzük meg, hogyan is terjed a hang más- és másféle környezetben.
Ha a hangforrás szabad térben sugároz, a hang intenzitása (erõssége) fordítottan arányos a forrástól mért távolság négyzetével, vagyis a forrástól 2m távolságban negyedakkora intenzitást mérünk, mint egy méter távolságban stb. Ha egy kisméretû hangforrást úgy helyezünk el a szabadban, hogy visszaverõ felület ne essék a közelébe, akkor a hanghullámok a forrásból kiindulva minden irányban gömbszerûen terjednek tova. Az 1. ábrán az intenzitás változását ábrázoltuk, a forrástól való távolság függvényében. Ha a hang erõsségét intenzitásszintben vagy hangnyomásszintben fejezzük ki, akkor a távolság megkétszerezõdésével a szint mindig 6dB-t csökken. A hang szétterjedését azonban egyszercsak megállítja a terem. Hogyan terjednek szét a hanghullámok a teremben és hogyan jutnak a hallgató fülébe? Tételezzük fel, hogy egy rövid idejû impulzust adunk a hangszóróra. Rövid idõvel azután, hogy az ily módon keltett hanghullám elhagyta a hangforrást, valahol eléri a terem falát. A fal nem engedi továbbterjedni a hangot, (elsõsorban) visszaveri vagy elnyeli. A magas hangok az optikából ismert visszaverõdési törvény szerint változtathatják irányukat, vagyis a hanghullám beesési szöge ugyanakkora, mint a visszaverõdés szöge. Ez a törvény azonban csak addig érvényes, míg a határoló felületek sokkal nagyobb méretûek, mint a hang hullámhossza. Közepes és magas frekvenciákon ez többnyire így van, kivéve, ha a hang útjába kerülõ akadályt székek vagy személyek jelentik. Az ilyen kisebb méretû akadályokat a hullám megkerüli, "elhajlik".
A hullámok minden ütközésnél veszítenek energiájukból, így a teremben létrejövõ többszörös visszaverõdés során lassan elenyésznek. Próbáljuk meg (közelítõleg) leírni, hogy a visszaverõdések eredményeképpen hogyan is éri el a forrásból kiinduló hang a hallgató fülét. Mint már említettük, a hangforrásból a tér minden irányában hanghullám indul ki. Válasszunk ki néhány tetszõleges irányt, s kövessük a hangsugarak útját. Mindegyik hangsugár rövid idõn belül elér valamilyen falfelülethez, ahonnan ütközés után kisebb energiával és megváltozott irányban terjed tovább. A következõ ütközésnél újból irányt változtat és tovább csökken az energiája. Ez a folyamat elméletileg a végtelenségig ismétlõdhet, valójában azonban a hangsugarak hamar elveszítik energiájuk nagy részét, s annyira elhalkulnak, hogy már nem érzékeljük öket. ............. Elõször az úgynevezett közvetlen hang éri el a hallgatót, minthogy a hangforrás és a hallgató távolsága mindig kisebb, mint bármelyik visszavert hangsugár útja. Egy bizonyos idõkésés után beérkezik az elsõ visszavert impulzus, s ezt követik a többszörösen visszaverõdött jelek. A hallgató tehát, legalábbis elvben, három fázisát éli át ennek a folyamatnak:

1. A közvetlen hang megérkezése
2. Az elsõ visszaverõdés
3. A többi visszavert hang együttese - ezt zengõ hangnak nevezzük.

A hatás nagyon erõsen függ attól, mekkora az idõkésés a közvetlen és az elsõ visszavert impulzus között, illetve, hogy mekkora az a teljes idõtartam, ami a közvetlen hang megérkezésétõl addig eltelik, míg a visszaverõdött impulzusok hallásküszöbünk alá süllyednek. Hogy ezt a kérdést megvilágíthassuk, pár szót kell ejtenünk hallásunk egy érdekes sajátosságáról. Az emberi hallás tanulmányozása során végzett kísérletek kimutatták, hogy az egymáshoz idõben túl közel esõ hangingereket nem különböztetjük meg: összegezzük õket. Két, egymást követõ impulzus hatására ugyanaz az érzet alakul ki bennünk, mintha egy impulzus érte volna a fülünket, csak éppen a két impulzust hangosabbnak halljuk az egynél. Ez a jelenség akkor figyelhetõ meg a legjobban, ha a két jel túlnyomórészt magas komponensekbõl áll, és ha a színképük és idõbeli lefutásuk is hasonló. Ilyen feltételek mellett a két jel teljesen összeolvad, ha idõ-különbségük kisebb, mint 30-35 milliszekundum. A teljes elkülönüléshez, vagyis ahhoz, hogy tiszta visszhangot halljunk, már legalább 100ms idõkülönbség kell. Ha a második jel beérkezéséig 35-100ms telik el, a hangot zavaró mértékben visszhangosnak ítéljük.
Tekintettel arra, hogy a hang terjedési sebessége levegõben kb. 340m/s, a teljes összeolvadáshoz 10-11m-nél kisebb, a teljes elkülönüléshez 34m-nél nagyobb útkülönbség szükséges. Egy neves amerikai akusztikus, Beranek 1962-ben megvizsgálta a világ 54 legjobbnak tartott hangversenytermét, és azt találta, hogy egy hangversenytermet akkor érzünk kellemesnek, ha a közvetlen hang és az elsõ visszaverõdés között az idõkésés kisebb mint 20ms (azaz 0,02 másodperc). Egy, a téglatestet közelítõ alakú teremben a legtöbb hallgató a hozzá legközelebb esõ oldalfalról kapja az elsõ visszaverõdést, a terem közepén azonban már lehet, hogy a mennyezet veri vissza hamarabb a hangot. Az elsõ visszaverõdés idõkésését szabályozni lehet megfelelõ visszaverõ felületek behelyezésével-belógatásával.
A többi visszaverõdés hatása minõségileg más. Mint az ábrán is látható, ezek között az idõkésés már nagyon kicsi: érzékelésünkben összeolvadnak. Hatásukra a hang zengõbb lesz, és a hangossága is növekszik. Ez, mint már említettük, az emberi hallás összegzõ tulajdonságának a következménye. Ámde a terem nemcsak szubjektíve tûnik hangosabbnak, mint a szabad tér. Ha nem impulzusokat vizsgálunk, hanem a forrás folyamatosan kelti a hangot, akkor a teremben megnõ a fizikailag mérhetõ intenzitásszint (hangnyomásszint) is. A korábban kisugárzott hang többszörösen visszavert komponensei ugyanis hozzáadódnak a késõbben kisugárzott direkt hanghoz. Nyilvánvaló, hogy az eredõ hangnyomás nagyobb lesz, mint ha a forrás szabad térben sugározna. Minél kevesebb energiát vesztenek a hanghullámok visszaverõdéskor, azaz minél keményebb és simább a falfelület, annál nagyobb lesz ez a szintemelkedés. Azt szokták mondani, hogy a teremben egyszerre van jelen a közvetlen hang és a zengõ hang. A folyamatosan sugárzó forrás bekapcsolása után a zengõ hang addig növekszik, amíg el nem ér egy egyensúlyi állapotot. Ekkor a forrás által kisugárzott hangenergia éppen fedezi a falak, berendezési tárgyak és a hallgatók által elnyelt hangenergiát. Ha a forrást kikapcsoljuk, a közvetlen hang azonnal megszûnik, de a zengõ hang még egy ideig hallható, bár erõssége fokozatosan csökken. Az az idõ, amely alatt a zengõ hang szintje 60dB-t csökken, az úgynevezett utózengési idõ.
A teremben kialakult hangtér tehát két összetevõbõl áll. A forrás közelében a közvetlen hang az erõsebb. Ha a forrástól eltávolodunk, egyre nagyobb lesz a zengõ hang hatása, s a forrástól nagy távolságban, illetve a visszaverõ felületek közelében már a zengõ hang az uralkodó. Olyan teremben, ahol a visszaverõdés nagy (például egy templomban, vagy a direkt ilyen célra készített zengõszobában) a tér majdnem minden pontjában a zengõ hang fog dominálni. Hallásunk - szerencsére - a közvetlen hangból mindig meg tudja állapítani a hangforrás helyét, még akkor is, ha a zengõ hang van túlsúlyban. Még a hosszú utózengésû templomokban is a kellõ irányból halljuk a hangot. Nem baj tehát, ha a hallgatóságot olyan helyre ültetjük, amelyben már a zengõ hang dominál. Aki egyáltalán hallott már a termek akusztikájáról, tudja, hogy a terem minõsége egyértelmû kapcsolatban van az utózengési idõvel. Bár a képlet sokkal bonyolultabb, semhogy egyetlen adattal megfogható legyen, az utózengési idõ igen jó felvilágosítást ad arról, hogy mennyire "életszerû" a terem. Nézzük csak, mint is jelent az utózengés és hogyan lehet megtervezni.
Kapcsoljunk be egy hangforrást, majd egy bizonyos idõ elteltével kapcsoljuk ki. ......... Mint már említettük, a forrás hangenergiát sugároz a térbe, ami a sokszoros visszaverõdések folytán felhalmozódik, de ugyanakkor fokozatosan el is nyelõdik a falakon, a teremben levõ tárgyakon és személyeken és a levegõben. Amikor a forrás által a térbe sugárzott energia (idõegységenként) megegyezik az elnyelt energia mértékével, kialakul az ábrán is látható állandósult állapot. Ha az utózengési idõ nagy, ez az állandósult szint is nagyobb lesz. De a túl nagy utózengési idõ már zavarja a zene élvezetét, mivel egybemossa, külön-külön érzékelhetetlenné teszi az egymást rövid idõvel követõ különbözõ hangokat. Egy terem utózengési mennyisége a hangforrás teljesítményétõl és a terem térfogatától függ, az energia elnyelésének mértéke pedig a felületek és tárgyak elnyelési fokától. Minél nagyobb egy terem, és minél kisebb a falak elnyelése, annál nagyobb lesz a teremben mérhetõ utózengési idõ. Közelítõleg a következõ képlettel lehet egy terem utózengését kiszámítani:

T = (0,16V)/(F*?)

ahol V a terem köbtartalma köbméterben, F a terem felülete
m2-ben és ? a felületi elnyelési fok (T pedig az utózengés,
szekundumban).
Hogyan határozhatjuk meg egy terem teljes falfelületének átlagos elnyelési fokát, ha e felületet eltérõ tulajdonságú anyagok borítják?
A különféle anyagok elnyelési fokát kikereshetjük a megfelelõ táblázatokból. Mivel az elnyelési fok nagymértékben függ a frekvenciától, az egyes frekvenciasávokban külön-külön kell kiszámolni az átlagos elnyelési fokot. Néhány felület elnyelési foka például 500Hz frekvencián a következõ:

ablaküveg (3mm vastag) = 0,03
vakolt téglafal = 0,09
velúrszõnyeg = 0,20

Az elnyelési fok azt jelenti, hogy a kérdéses felületre beesõ hangenergia ekkora hányada nyelõdik el. Ebbõl bárki könnyen kiszámíthatja például egy padlószõnyeggel borított üres szoba utózengési idejét 500Hz-en. Legyen a szoba mérete 5x4x3 méter, legyen rajta 5m2 ablakfelület, és legyen a padlója szõnyeggel borítva. Az elnyelés mértékét külön-külön ki kell számítani a falra, a szõnyegre és az ablakra, s mindezt össze kell adni.

F = (5*0,03+20*0,20+69*0,09)m2 = 10,36m2

A szoba utózengési ideje:

T = (0,16*60) / 10,36 = 0,935s

A mély hangok általában sokkal kevésbé nyelõdnek el, mint a magasak. A 10kHz fölötti hangokat egy szõnyeg vagy egy vastagabb függöny gyakorlatilag tökéletesen elnyeli, míg az egészen mély, 100Hz-nél alacsonyabb frekvenciájú hangokra ezek teljesen hatástalanok. A zárt termek utózengési ideje ezért alacsony frekvencián általában jóval magasabb, mint közepes frekvenciákon. Az egészen magas hangokat viszont már a levegõ is jócskán elnyeli, s 10kHz-en még a tökéletesen visszaverõ felületû zengõszobában sem lehet 1 másodpercnél hosszabb utózengési idõt elõállítani.
De milyennek is kell lennie egy jó terem utózengési idejének? Ha szabad térben, esetleg nagyon kis visszaverésû teremben (süketszobában) hallgatunk zenét, a hangzás nagyon üresnek tûnik. Egy bizonyos fokú zengés javítja a hang életszerûségét, kellemesebbé teszi azt. Ez a hatás akkor a legkedvezõbb, ha az utózengés a frekvenciától függetlenül körülbelül 1,5-2 másodperc. ................. Az elõbb elmondottak alapján számíthatunk rá, hogy a terem utózengése mély hangokon jóval magasabb, a magasakon viszont kisebb lesz a kívánatosnál. A teremakusztikai tervezés és kivitelezés egyik legnagyobb feladata éppen az, hogy úgy csökkentse a terem utózengési idejét mély frekvenciákon, hogy a közepes és magasfrekvenciás utózengés ne csökkenjen, sõt: az utóbbi még növekedjen is. Eközben még azt is figyelembe kell venni, hogy a teremben helyet foglaló hallgatóság (természetesen létszámától függõen) nagymértékben növeli a terem elnyelését, s ezzel befolyásolja az utózengést. Problémát jelent az is, hogy beszédre kisebb, kórusmûhöz hosszabb utózengés kívánatos, mint zenekari elõadáshoz. Ezen csak az segít, ha az elõadóterem falainak felületét módosítani lehet.
Ilyenkor a terem falain vagy a falak mentén olyan forgatható vagy eltolható tartószerkezetek vannak kialakítva, amelyek egyik részét nagy elnyelésû, a másik részét erõsen visszaverõ anyag borítja. Ha a terem utózengési idejét csökkenteni akarjuk, akkor az elnyelõ felületeket forgatjuk kifelé, ha viszont zengõbbé kívánjuk tenni a termet, a visszaverõ felületek kerülnek kívülre. Ismeretes olyan megoldás is, hogy a falmélyedésbe szerelt elnyelõanyagot egy zsaluzat vagy egy tolóajtó választja el a teremtõl. A zsalu, illetve a tolóajtó nyitásával-csukásával folyamatosan változtathatjuk az elnyelés mértékét.
A terem akusztikai jellemzõi közül eddig kettõvel ismerkedtünk meg: a bensõséges hatást befolyásoló késleltetési idõvel és az életszerûséget befolyásoló utózengési idõvel. Nem beszéltünk viszont arról, hogy mekkora legyen a zengõ energiahányad a fülünket közvetlenül érõ hanghoz képest. Bebizonyítható, hogy ha a közvetlen hang jóval kisebb, mint a zengõ hang, akkor már kellemetlennek, összemosódónak érezzük a hangot. Ezért az elõadótermekben gondoskodni kell arról is, hogy a hallgatóságot közvetlenül érõ energiahányad minél nagyobb legyen. (Ez is ellene szól annak, hogy az utózengési idõt túl nagyra növeljük.) De, mint korábban már láttuk, a forrásból kiinduló közvetlen hang a távolsággal gyorsan elhal. Mit tehetünk ez ellen? Elõször is megváltoztathatjuk a hangforrás méretét. A nagy felületû hangforrásból kiinduló hangok már egy sík mentén terjednek, és sokkal kevésbé csökken az energiájuk. Nagy felületû hangforrás lehet már maga a zenekar, vagy sok megfelelõen elhelyezett hangsugárzó, de azt is megtehetjük, hogy nagyméretû hangvetõkkel irányítjuk a hangot a nézõtér felé. Végül a hangversenyterem megfelelõ kialakításával is növelhetjük a közvetlen energiahányadot. ................
Minél nagyobb a terem, annál súlyosabbá válik az energia-ellátás problémája. Igen nagyméretû termekben, például sportcsarnokokban már csak úgy oszthatjuk el egyenletesen az energiát tisztán akusztikai módszerekkel, ha az utózengést is megnöveljük. Akkor viszont a visszhangosság már zavaró lesz - mint ezt némelyik régi templomban is megfigyelhetjük. A másik lehetséges megoldás, hogy mesterségesen hangosítjuk a teremnek hangenergiával már csak rosszul ellátott részeit. Ámde nagyon kell vigyázni rá, hogy a mesterséges hang idõkésése kicsit nagyobb legyen, mint a közvetlen hangé! A legjobb hatást akkor érjük el, ha a mesterséges hang csak a zengõ energiahányadhoz járul hozzá, s mintegy kijátszva hallásunkat, így növeli meg az egyébként gyenge természetes hang erõsségét. Ilyenkor észre sem vesszük, hogy mesterséges hangerõsítés is mûködik a teremben. Nem beszéltünk még a cikkünk elején említett teremhangokról. Mindeddig azt feltételeztük, hogy a hang a fényhez hasonlóan egyenes vonal mentén terjed. Ez azonban csak addig igaz, míg a terem méretei jóval nagyobbak a hang hullámhosszánál. Tudjuk, hogy a hullámhosszat úgy számítjuk ki, hogy a hangsebességet elosztjuk a frekvenciával. Mivel a hang sebessége levegõben és szobahõmérsékleten kb. 340m/s, az 1000Hz-es hang hullámhossza 34cm, a 100Hz-esé pedig 3,4m. Látható, hogy nagyméretû hangversenytermekben csak az egészen mély hangoknak a hullámhossza mérhetõ össze a terem méreteivel. Egészen más lesz viszont a helyzet, ha a kisebb elõadótermekre, vagy éppen lakószobákra vagyunk kíváncsiak.
Ha a terem valamelyik mérete közel esik a fél hullámhossz egész számú többszöröséhez, a teremben - akárcsak egy húron vagy egy sípban - rezonancia alakul ki, amely a hangot jelentõsen felerõsíti. Ez az a hatás, amelyet legjobban a kádban énekelve tapasztalhatunk ki: bizonyos hangok éneklésekor a hang jelentõsen felerõsödik, és erõsen zeng a fürdõszobában. Ilyenkor rátaláltunk a fürdõszoba valamelyik sajáthangjára. Mivel azonban a szoba vagy terem nem egydimenziós, mint amilyen a húr vagy a keskeny levegõoszlop, a sajátfrekvenciáit leíró képlet sem olyan egyszerû. Bonyolultabb alakú terem sajátfrekvenciáit rendkívül nehéz kiszámítani, ...................
A sajáthangok hullámhossza éppen kétszerese a szoba megfelelõ méretének. Ha a terem leghosszabb méretét jelöljük mindig a-val, akkor f100 a legmélyebb sajáthang frekvenciája. Egy 5x4x3m-es szobában például f100=34Hz. Képletünk alapján bárki kiszámolhatja saját szobájának "teremhangjait". ................ Maradjunk azonban még az elõadótermeknél. Egy átlagos méretû elõadóteremben a legmélyebb sajáthangok frekvenciája a néhányszor 10Hz tartományba esik, esetleg még ennél is alacsonyabb. Ugyanakkor ezek a rezonanciák nem lesznek túl élesek, mert az ennyire mély hangokat az ajtók, ablakok, álmennyezetek elég jól elnyelik. A megmaradó kisméretû kiemelés csak javít a terem akusztikáján, hiszen egyrészt már a hangforrások (hangszerek vagy hangsugárzók) sem tudnak elég nagy energiát sugározni ilyen mély frekvenciákon, másrészt hallásunk is nagyon érzéketlen az ilyen mély hangokra. Túlságosan nagy méretû teremben a legerõsebb sajáthangok már nem is esnek hallásunk tartományába. (A lakószobákban egészen más lesz a helyzet!) Összefoglalva az eddigieket: láthattuk, hogy a terem akusztikai minõségét három fõ tényezõ határozza meg: az elsõ visszaverõdés idõkésése (amely nem lehet túl nagy), a közvetlen hangenergia aránya a zengõ hanghoz viszonyítva, végül pedig a terem utózengési ideje. E három tényezõ nem független egymástól, s ezért a termek kialakítása és berendezése során könnyen elõfordulhat, hogy az egyik tényezõ javulása a másik romlásával jár együtt. Azt is láttuk, hogy a terem méretétõl függõen ezek a tényezõk nem azonos súllyal esnek latba. Igen nagy termekben a hangenergia biztosítása a legnagyobb gond; átlagos méretû teremben az utózengés beállítása megy a legnehezebben.
Nem kívánunk belemenni a hangversenytermek akusztikájának részleteibe; az eddig elmondottakkal csak az volt a célunk, hogy megvilágítsunk bizonyos alapfogalmakat, s érzékeltessük, hogy az akusztikai tervezés igen bonyolult és hosszadalmas munka, amelynek végeredménye nagyon sok tényezõtõl függ. Építészeti vagy belsõépítészeti szempontból lényegtelennek tûnõ apró változtatások teljesen tönkretehetik egy terem akusztikáját. S mivel nincs olyan egyértelmû módszer, amellyel a terem akusztikai tulajdonságait pontosan meg lehetne tervezni, elõfordulhat, hogy a gondos, esetleg még modellkísérletekkel is alátámasztott tervezõ munka sem vezet kielégítõ eredményre. Külön kell hangsúlyozni, hogy az akusztikai tervezés a közhiedelemmel ellentétben nem követi az építészeti tervezést, hanem megelõzi azt. Ez még nem került be kellõ mértékben az építészek köztudatába: sok esetben olyan kész helyzet elé állítják az akusztikai tervezõt, amelybõl az már nem is találhat kivezetõ utat.
Térjünk át most már a lakószobákra. Mi a legfõbb különbség a lakószoba és az elõadóterem között? Elsõsorban a méretük -másodsorban pedig az, hogy a lakószobában legtöbbször mesterséges, hangszóróból jövõ hangot hallunk. Nézzük meg, mennyiben alkalmazhatjuk a teremakusztika már megismert fogalmait a lakószobákra. Nem szeretnénk azonban félrevezetni az olvasót. Nagyon távol vagyunk még attól, hogy általánosan használható receptet adjunk a lakószobák akusztikai szabályozására. Egyelõre valóban csak az eddig megismert alapelveket próbáljuk átvinni a sokkal kisebb méretû lakószobákra. Láttuk, hogy egy átlagos, 5x4x3m-es üres szobában 500Hz-en legföljebb 1 másodperces utózengést várhatunk. Nyilvánvaló, hogy a hangversenytermekre megállapított 1,5-2 másodperces legkedvezõbb utózengést lakószobában lehetetlen létrehozni. Elvben ugyan törekedhetnénk arra, hogy a szoba utózengését erõsebben visszaverõ felületek alkalmazásával növeljük, de ezzel éppen az ellenkezõ hatást érnénk el. Egyrészt jóval erõsebbek lennének a teremrezonanciák, másrészt fellépne egy másik, igen kellemetlen akusztikai jelenség, az úgynevezett csörgõvisszhang. Ha egy üres szobában tapsolunk, észrevehetjük, hogy a tapsolás hangja kellemetlenül csörögve visszhangzik. A jól visszaverõ, egymással szemben levõ párhuzamos falak között ide-oda verõdik a tapsolás hangja, és a visszavert hang szabályos idõközönként éri el a fülünket. Ez a hatás nem ugyanaz, mint amit a teremhang okoz. A csörgõvisszhang impulzusszerû, sok nagyfrekvenciás összetevõt tartalmazó hangokkal hozható létre, míg teremhangokat csak alacsonyfrekvencián kelthetünk. A teremhangok és a csörgõvisszhangok miatt tehát mindenképpen csillapítani kell a szobát. Vigyázni kell ugyanakkor arra, hogy a csillapított "süketszobában" a zene teljesen üresen hangzik, gyakorlatilag élvezhetetlen. Sokan azt hiszik, hogy a hallgatott hang minõsége annál jobb, minél inkább hasonlít a szoba akusztikailag egy rádióstúdióra. Ez nagy tévedés! A stúdióban felvételek készülnek, és a mikrofon jóval érzékenyebb a visszhangokra, mint a fülünk. Ezt mindenki tapasztalhatta már, aki lakásában mikrofonnal magnófelvételt készített. Visszajátszáskor meglepõdve tapasztalja, hogy a felvételen olyan visszhangok jelennek meg, illetve füllel alig hallható zajok olyan mértékben felerõsödnek, hogy a felvétel egyáltalában nem hangzik természetesnek. Ezért van, hogy a felvételre szolgáló stúdiókat igen erõsen csillapítják. A lehallgatással szemben egész mások a követelmények. Ne törekedjünk tehát a csillapítás minden áron való növelésére.
Mit követhetünk el, hogy lakószobánk akusztikája jobb legyen? Küszöböljük ki az egymással szemben levõ párhuzamos felületek okozta csörgõvisszhangot. Ezt legegyszerûbben úgy érhetjük el, hogy a két felület visszaverõ képességét nagymértékben eltérõre állítjuk be. Ha például a padlót szõnyeg borítja, a mennyezet és a padló között már nem alakulhat ki csörgõvisszhang. A párhuzamos falak egyikére nyitott könyvespolcot tehetünk, de az már nem jó, ha a másikat is könyvespolccal borítjuk. Akusztikailag ugyanis ez az eset sem kedvezõ. (Akárcsak a túlzott aszimmetria sem. A legjobb, ha a két szemközti falon váltogatva helyezzük el a csillapító felületeket.) Persze általában a csörgõvisszhang nem okoz túl nagy problémát, egy normálisan bebútorozott lakószobában igen kicsi a valószínûsége annak, hogy kellemetlen csörgõvisszhang alakuljon ki. Ha mégis ilyesmit tapasztalunk szobánkban, nézzük meg, hogy valamelyik hangszóró nincs-e két egymással szemben levõ, jól visszaverõ falfelületet összekötõ egyenesben. Az egyik felület csillapításának a növelésével vagy a hangszórók áthelyezésével a legtöbb esetben kiküszöbölhetjük ezt a kellemetlen jelenséget. A megfelelõ bútorozás a teremhangok élességét is csökkenti. Kis mértékben a frekvenciájuk is csökken, ha a falak elnyelését növeljük, de kevésbé csökken a frekvencia, mint amennyire a rezonancia élessége mérséklõdik. Általában már a bútorzat is elegendõ mértékben csillapítja a teremhangokat, baj csak akkor van, ha több sajáthang egybeesik, és ezen a frekvencián a hangszóró is éppen kiemel. Ilyen esetben kellemetlenül "döng" a szoba. Ezt a kellemetlen hatást elvben mindig meg lehet szüntetni, de néha csak sok-sok próbálkozás árán találjuk meg a megoldást. Minthogy a szobát nem nagyon tudjuk elhangolni, a szóba jöhetõ módszerek arra korlátozódnak, hogy növeljük a csillapítást, illetve áthelyezzük a hangsugárzóinkat. A mélyhangú döngést különféle lemezek hajlító rezgésével lehet a legjobban csillapítani. Ilyen lemez lehet például egy falburkolat (lambéria). Az a lényeg, hogy a burkolat mögött levegõ legyen, úgy, hogy a hang hatására a burkolat hajladozni tudjon. Ez a hajlító mozgás jó hatásfokkal emészti föl a hang energiáját. Ha a lemez saját csillapítása nem elegendõ, mint például a vékony fémlemezeké, akkor a lemez mögé elnyelõ anyagot kell tenni. Ez például habszivacs lehet, vagy kõzetgyapot. (Megjegyezzük, hogy a lakótelepi lakások betonpaneljei is ilyen kis csillapítású lemezek, amelyek a mély hangok hatására rezgésbe jönnek, de a szobából elvont energiát nem emésztik föl, hanem a túlsó oldalon lesugározzák. Ezért a lakótelepi házakban a mély hangok igen nagy távolságra is eljutnak, a szomszédok nagy örömére. Gondoljunk erre akkor, amikor mélyemelést állítunk be az erõsítõnkön!) A lemezrezonátor méretezése nagyon bonyolult számolást igényel. Egyszerûsíteni lehet viszont a problémát azzal, ha csak a legalacsonyabb frekvenciát határozzuk meg. Abban az esetben, ha a lemez saját hajlító mozgásától eltekintünk, és csak a lemez mögötti levegõréteg rugalmasságát vesszük figyelembe, a rezonanciafrekvenciát a következõ képlet segítségével számolhatjuk ki:

f = 6000 / (m*d)

ahol m egy négyzetméternyi lemez súlya kilogrammban, d pedig a faltól való távolság, méterben. A képletben csak a lemez súlya szerepel, mivel úgy tekintjük, mint a légrugót terhelõ tömeget. Ha ugyanezt a tömeget kisebb vastagságú, de nagyobb sûrûségû lemezbõl hozzuk létre, a lemezrezonátor mély elnyelése javulni fog, mert a saját hajlító mozgásai is energiát emésztenek föl. A hajlító rezgések frekvenciája nagyon bonyolult módon függ a lemez méreteitõl, de minden esetben a vastagság négyzetével arányos. Ezért a fele olyan vastag lemez hajlító rezgéseinek frekvenciája negyedakkora lesz.
A hangszóró elhelyezésére még nehezebb általános érvényû szabályt mondani. Nyilván arra fogunk törekedni (egyebeken kívül), hogy minél kevésbé gerjesszük a terem sajáthangjait. Jó tudni, hogy a leges-legmélyebb teremhangok nem veszélyesek. A hangszóró mérete nagyon kicsi a hullámhosszhoz képest, szinte pontszerû hangforrásnak tekinthetõ, s mint már tudjuk, az általa létrehozott hang erõssége a távolsággal csökken. Sík állóhullámot az ilyen hangszóró csak akkor tud létrehozni, ha a szobában a zengõ hangtér dominál - lakószobában azonban ez sohasem fordulhat elõ.
A teremhangok kérdése rendkívül bonyolult, éppen ezért nem is foglalkozunk tovább vele. Néhány egyszerû szabályt azonban megjegyezhetünk. Elõször is, a hangszóró nem fogja gerjeszteni azokat a sajáthangokat, amelyek félhullámhossza kisebb, mint a hangszóró faltól való távolsága. Például a faltól 1 méterre állított hangszóró 170Hz fölötti sajátfrekvenciát már nem gerjeszt. Azokat a teremhangokat viszont, amelyeknek a negyedhullámhossza közel esik a faltól való távolsághoz, erõsen gerjeszteni fogja. Példánkban ez a frekvencia 85Hz körül lesz. Vigyázni kell arra, hogy ez a tartomány ne essen egybe a hangszóró valamelyik kiemelésével. A másik ökölszabály, hogy a két hangszórót egymástól ne tegyük olyan távolságra, amely éppen megegyezik valamelyik saját hang hullámhosszával. Ha kellemetlen kiemeléseket, döngéseket tapasztalunk a mély tartományban, a következõ eljárást ajánljuk. Elõször is számítsuk ki a teremhangok frekvenciáit. Ha úgy látjuk, hogy a hangfalunk kiemelése környezetében sok sajáthang várható, próbáljuk óvatosan odébb tologatni a dobozokat. Ha ez nem segít, megpróbálkozhatunk a falburkolattal, vagy - ha a döngés csak egyetlen jól meghatározott hangmagasságnál jelentkezik - megpróbálhatjuk "leszívni" egy úgynevezett Helmholtz-rezonátorral. ............... Persze, ha igen mély frekvenciákat akarunk csillapítani vele, a Helmholtz rezonátorra is jó nagy méretek adódnak. Szükség esetén kihasználhatjuk a szoba berendezési tárgyait, és például valamelyik ágy alatti holt teret is kialakíthatjuk rezonátornak. Néhány dologra azonban vigyáznunk kell. Egyrészt a térfogatnak légmentesen zártnak kell lennie, mert minden olyan rés, amelyen levegõ tud ki-be áramlani, beleszámít a nyílás felületébe. Másrészt, nem jó, ha a rezonancia túlzottan éles, mert ebben az esetben a rezonátort nagyon nehéz lesz ráhangolni a kívánt frekvenciára - fõleg otthoni körülmények között. (Ráadásul a nagyon éles rezonanciagörbéjû rezonátorok nagyon kellemetlen meglepetést okozhatnak. A rezonátor ugyanis elsõsorban energiatároló: a külsõ térbõl összegyûjti az energiát, a saját belsõ terében raktározza, s eközben el is nyel valamennyit belõle. Az "éles" rezonátorban nagyon magas lesz a belsõ energiaszint. Ha most kívül hirtelen megszûnik a hang, a rezonátor belsejében tárolt energia kisugárzódik. A kisugárzás annál tovább tart, minél élesebb a rezonancia. Ez a hatás csúnyán eltorzíthatja a hallgatott zenét.) Kevésbé lesz éles a rezonancia, ha a nyak rövid, esetleg csak egy nyílás helyettesíti. Célszerû azonban fenntartani az utólagos hangolás lehetõségét. Például úgy, hogy a rezonátor zárt dobozán téglalap alakú nyílást vágunk, amely elõtt egy kis lemezt tudunk eltolni. Így a felület nagyságát folyamatosan változtathatjuk, s ezzel széles határok között hangolhatjuk rezonátorunkat. (A rezonátor nyílását célszerû a falak közelében elhelyezni, mert ott a hangnyomás mindig magasabb!) Tételezzük fel (a játék kedvéért), hogy sikerült szobánk akusztikáját "tökéletesen" beállítanunk. Nincs benne csörgõvisszhang, és a sajáthangjait is egytõl-egyig "kiirtottuk". Mi lesz az eredmény? Egy teremakusztikai szempontból túlcsillapított szoba, amelyben a zengõ hang csak a falak közvetlen közelében nõ a közvetlen hang fölé... A lakószobában a zenét hallgató személy gyakorlatilag mindig a közvetlen hangtérben ül; ezért van az, hogy a hangszóró tulajdonságai sokkal erõsebben befolyásolják a kialakuló hangteret, mint a szoba. Nagy szerencse ez a hifista szempontjából! Ezért jöhet egyáltalában szóba, hogy hangszórón át hallgathassunk zenét! A lakószoba akusztikai tulajdonságai igen nagy jelentõségûek akkor, ha természetes hangforrások szólnak a szobában. A zongora vagy a hegedû hangja egészen más lesz, mint a hangversenyteremben. A rövidebb utózengés és a visszavert hangok kisebb idõkésése miatt a hangzás jóval szegényesebb. A lakószoba akusztikája ezért komoly gondok elé állíthat például egy kamarazenélést kedvelõ baráti társaságot - a hifista viszont elsõsorban a felvétel helyének akusztikáját, illetve a felvételt keverõ hangmérnök által létrehozott téreffektusokat fogja hallani. A jó felvétel, meg persze a nívós visszajátszó-berendezés szinte beviszi az embert a hangversenyterembe. Ez persze természetes. A mikrofonok, amelyekkel a felvételt készítették, nemcsak a közvetlen hangot, hanem a visszaverõdéseket is észlelik, ezért a felvételben már az eredeti színhely utózengése és idõkésései is benne vannak. A hallgató az elsõ visszaverõdést és a zengõ hangot is a hangszóróról fogja hallani, és kevésbé érzékeli saját szobájának hatását. Csak az igazán jelentékeny akusztikai hibák okoznak észrevehetõ torzulást a hangtérben. Ezért is helyeztük a hangsúlyt cikkünkben a két legveszélyesebb hibára. A hangversenyteremtõl kiindulva eljutottunk tehát a lakószobáig. Persze, meglehetõsen leegyszerûsített képet festettünk, mert nem akartuk elvenni az olvasó kedvét. Most már bevallhatjuk: senki sem tudja igazán, mitõl ítéljük jónak vagy rossznak egy terem akusztikáját. Azok a szempontok, amelyekrõl eddig beszéltünk, inkább negatív értelmûek. Vagyis, ha az utózengés nem jó, ha túl sok vagy túl kevés a visszaverõdés, akkor valószínû, hogy a terem akusztikáját szubjektíven is rossznak ítéljük. Fordítva viszont ez nem áll: lehet egy terem az említett paraméterek szempontjából tökéletes, meghallgatva pedig pocsék. Az a baj, hogy nem tudunk még eleget az emberi hallás sajátosságairól, nem tudjuk, hogy az ítéletünk kialakításában melyik akusztikai paraméternek mekkora a jelentõsége. A mûszeres mérések szerint például a termek és lakószobák igen nagy mértékben visszahatnak a jelre, szinte tökéletesen felismerhetetlenné teszik mind a spektrumát, mind az idõbeli lefutását. És mégis, ennek a szubjektív hatása (szerencsére) sokkal kisebb, sokszor alig vehetõ észre.

*

S ha ez egyszer már így van, mit tegyünk: örüljünk neki. Fogjuk fel úgy a dolgot, hogy ha az akusztikusok már mindent tudnának az emberi hallás fiziológiájáról, a termek akusztikájáról és a zenei hangokról - akkor mi maradna a hifistáknak? A mi feladatunk most tehát az lesz, hogy keressünk jellegzetes lakószoba-típusokat, és próbáljuk meg, vajon kézben tudjuk-e tartani legalább ezeknek az akusztikáját. Ha kísérleteink eredménnyel járnak - újra jelentkezünk.[/quote]

Angster Judit & Miklós András

[lameXpert]

idézet:

---

A jövõ körvonalai
Nemrég, 10. számunkban felidéztünk egy húsz évvel ezelõtti, futurisztikus amerikai újságcikket (Hifi-sci-fi, avagy Silverberg jóslata), amely annakidején a hatvanas-hetvenes évek mûszaki fejlõdését próbálta elõre jelezni. Ezúttal magunk is jóslásra adjuk a fejünket, hogy felmérjük, mivel gazdagíthatja a High Fidelityt az ezredforduló - és mi az, amit ebbõl a magyar hifisták is élvezni fognak.

"Bármi, amire szüksége van a társadalomnak, elõbb-utóbb megvalósul, ha ez nem ütközik a természet alaptörvényeibe." Egy méltán nagysikerû könyvbõl idézek. Szerzõje Arthur C. Clarke, a neves angol Science Fiction író, akitõl kölcsön is vettem kötetének címét (A. C. Clarke: A jövõ körvonalai, Gondolat Kiadó, 1968.) Õ ugyan csak a létfontosságú vívmányokat próbálja elõre jelezni, így a közlekedés, az információáramlás, az ûrkutatás, a molekuláris biológia stb. távlatait méricskéli, és nem foglalkozik olyan részletkérdésekkel, mint a High Fidelity, de könyve azért fényt vet a mi hobbink jövõjére is. Sajnos, Clarke túlon-túl nagyvonalú látnok: neki csak az a fontos, mit hoz a jövõ, és teljesen mindegy, hogy mikor. Az emberiség életében egy évszázad is annyi csupán, mint egy porszem a homokórában. (A homokóra végülis korszerû idõmérõ eszköz, hiszen tele van kvarckristállyal.) Az ám, de ha valaki türelmetlen, és nem bírja kivárni azt a mindegy hogy hány évszázadot vagy évezredet, és csupáncsak azt szeretné felmérni, mit hoz a következõ 15-20 esztendõ? Tudom: önzõek vagyunk, nem akarunk tovább látni az orrunk hegyénél, s kíváncsiságunknak határt szab - a nyugdíjkorhatár. De azért, ha már futurisztikus utazásra szánjuk el magunkat, lépjük át gondolatban legalább a jövõ század küszöbét - évszázad helyett mindjárt évezredet is mondhatunk, nem kerül semmibe, és jobban hangzik -, de álljunk is meg tüstént a 2001. esztendõ táján. (Ez a dátum szintén Clarke-tól való. Bizonyára sokan ismerik az õ Ûrodisszea 2001
címû bestsellerét; a könyv, meg a belõle készült film is szavatoltan van annyira zûrös, mint amennyire világos logikájú esszégyûjtemény A jövõ körvonalai.) Nagymerészen tehát nem ugrunk nagyobbat, csak 18 évet. Nincs szükségünk idõgépre, nem röppenünk ki a jelen vonzáskörébõl. Így viszont nem is szabadulhatunk meg attól a köteléktõl, amelyet Clarke egyszer és mindenkorra letép magáról, amikor így ír:

"...a jövõnek egyetlen vonására, a technikára szorítkozom, és nem foglalkozom az erre épülõ társadalommal. Ez nem jelent olyan erõs korlátozást, mint amilyennek tûnik, hiszen a tudomány a jövõn sokkal inkább uralkodni fog, mint amennyire a jelenen uralkodik... Hiszem - és remélem -, hogy politika és közgazdaságtan a jövõben nem lesz többé olyan fontos, amilyen a múltban volt. Eljön az idõ, amidõn mai, e tárgykörökre vonatkozó vitáink legnagyobb része éppoly triviálisnak vagy semmitmondónak fog tûnni, mint a hitviták, amelyekre a középkor legélesebb elméi vesztegették energiájukat."

Nekem is ez a véleményem. Legszívesebben el is éldegélnék még néhány száz évig, csak hogy meglássam, igazunk lesz-e. De félek, hogy akárcsak Clarke, én is le fogok késni errõl a randevúról. Bele kell törõdnöm, hogy várható nyugdíjaztatásom idején - micsoda véletlen, éppen 2001-ben esedékes! - politika és közgazdaságtan éppúgy uralkodni fog tudományon, technikán és kultúrán, akárcsak napjainkban teszi. És ezért a High Fidelity sorsáról sem elmélkedhetek anélkül, hogy ne definiálnám témaköröm politikai és közgazdasági axiómáit.

A Rés innensõ oldalán

Ami a nagypolitikát illeti, nem fogom rajta sokat törni a fejem. Mint minden hifista, magam is fölöttébb békeszeretõ ember vagyok (kivéve, amikor a vesszõparipámról vitatkozom), és feltételezem vagy legalábbis remélem, hogy a hifi-technika fejlõdését nem fogja egyszer s mindenkorra lezárni az a nemkívánatos esemény, amelyet egy egészen másfajta, hátborzongatóan fejlett technika idézhet elõ. Tömören: bízom benne, hogy 2001-ben is lesz hifi (meg minden egyéB). Ezzel tehát meg is volnék. Nehezebb feladatnak látszik a közgazdasági prognózis. Isten mentsen, hogy szakszerû elemzésekbe bonyolódjam - de attól is óvakodni szeretnék, hogy a turista szemével nézzem a világot.
Hogy tisztán lássuk a jövõt, helyesen kell megítélnünk a jelent, tudomásul véve, hogy van korunknak egy jólismert és számunkra módfelett kellemetlen jelensége: a "Technological Gap", azaz a Technikai Rés, amely a fejlett és a kevésbé fejlett országok között tátong. (Még nagyobb persze a rés a közepesen fejlett és a teljesen szegény országok között, dehát minket most nem az érdekel, hogyan lehetne utolérni bennünket, hanem hogy mi hogyan érhetnénk utol másokat.) A határokat nehéz megvonni, de nyilvánvaló, hogy a nyugat-európai államok többsége, köztük Ausztria is a rés túlsó oldalán terül el, Magyarország pedig az innensõn, az embernek tehát könnyen az a kényszerképzete támad, hogy a hasadék éppen Hegyeshalomnál húzódik, holott, ha nem ragaszkodunk speciális közép-európai nézõpontunkhoz, felderíthetünk még néhány hasonló szakadékot, például a Pireneusok lábánál meg máshol is. Dehát ismétlem, bennünket az érdekel, hogy nekünk mikor sikerül átkapaszkodnunk a túloldalra. Nehezíti a dolgunkat, hogy odaát egységesen és kizárólag dollárban számolnak, nálunk pedig még nem egészen világos, hogy miben.
A mûszaki cikkek Nyugaton általában egy teljes nagyságrenddel olcsóbbak, mint Magyarországon. Ebbõl az következik, hogy tucatnyi dolog, amely a Technikai Rés túloldalán már csupán hétköznapi, közhasznú holmi, nálunk még luxuscikknek számít, kimondva vagy kimondatlanul. (Egy kabarétréfából: "Az autó nálunk nem luxus, hanem drága!") Ilyen kvázi-luxuscikk Magyarországon minden hifi relikvia: a
lemezjátszó, a rádió, a hangdoboz meg a többi - szóval, az egy nagyságrendnyi árdifferencia minden kétséget kizáróan fennáll. Azt a hifi-tornyot, amely nálunk ma még az átlagember tíz havi jövedelmét emészti fel, Mr. Smith vagy Herr Schmidt egyetlen hónap alatt kényelmesen kifizeti. Viszont már neki is nyolc-tíz havi jövedelmébe kerül egy Linn/Naim fajta szuperlánc - és azt megvásárolni odaát is
fényûzés a javából.
Lehet vitatkozni rajta, hogy a legutóbbi húsz év folyamán nõtt-e a Technikai Rés vagy sem - annyi biztos, hogy szûkebb nem lett. Vajon 2001-ig, ami már nem is olyan távoli idõpont, sikerül-e közelebb férkõznünk a fejlettebb országokhoz? Erre a kérdésre a legtöbb közgazdász azt válaszolná: még nem, az óvatosabbak pedig így gogalmaznának: "mindent el kell követni, hogy a rés ne növekedjék".
Azt már tudjuk, hogy a magyar gazdaságnak a nyolcvanas években nagyon össze kell szednie magát ahhoz, hogy egyáltalán tartani tudja a lépést és egyelõre nem tudunk olyan gazdasági motívumról, amely ugrásszerû változást hozhatna a kilencvenes években.
Felületesen szemlélve a dolgot, a Rés azáltal is csökkenhet, hogy a legfejlettebb nyugati országokon végleg elhatalmasodik a válság. Ez azonban elõször is nem valószínû, másodszor nem segítene rajtunk, harmadszor pedig az ilyesmi úgy megrázná az egész világgazdaságot, hogy a nyílt gazdaságú, szorgalmasan kereskedõ Magyarországot biztosan visszavetné a fejlõdésben. Tapasztalhattuk már, hogy ha a nyugatiak rosszul állnak, nem vásárolnak tõlünk, tehát nem jutunk elegendõ dollárhoz - egyszóval többet vesztünk a vámon, mint amennyit nyerni vélünk a réven. Jóslataimban tehát abból indulok ki, hogy az élvonalbeli technika és a miénk között 2001-ben is ugyanakkora lesz a
különbség, mint ma. Közben, persze, "mindenki lépik egyet". Esetleg kettõt.
Tudom, sokan únják a közgazdasági részleteket. Szeretném meggyõzni õket, hogy a lényegrõl beszélünk, ugyanis a High Fidelity különösen érzékenyen reagál mindarra, ami a világgazdaságban történik. A mûszaki újdonságok elkerülhetetlenül ugyanazt az utat járják be: a kereskedelem kacskaringós és bukdácsoltatóan rögös útját. Hadd illusztráljam ezt egy kis rendhagyó írásmûvel, amely nem különösebben humoros ugyan, de mûfaját tekintve mûszaki humoreszknek nevezhetõ.

A Highfidelon története

A távol-keleti Cziczamitsu Co. Ltd. mérnökei megkonstruálják az eddigi legtökéletesebb hifi-berendezést, a Highfidelont. A gép kezdetben 165 ezer dollárba kerül, de amikor már több százan rendeltek belõle (stúdiók fõleg), a gyár drasztikusan csökkenteni tudja a költségeit, és ma már nem kér többet, csak - tipikus amerikai árképzés 99999 dollárt és 95 centet.
Lényegesen több vevõt már nem sikerül verbuválni, tehát mérnökök és kereskedõk közös munkával egyszerûsíteni kezdik a masinát. A frekvencia-átvitel alsó határát felemelik 5Hz-rõl 36Hz-re, a felsõt leszállítják 500kHz-rõl 30kHz-re. A dinamikasávot, amely 116dB volt, most 57 decibelre redukálják. A torzítást eredetileg mérni sem lehetett, de most mégis megengedhetõnek nyilvánítanak 0,05%-ot és így
tovább. A Highfidelon minõsége azonban - állítólag változatlan marad, hiszen ezeket a nüánszokat az emberi fül úgysem hallja meg.
Ez a Highfidelon, a B változat már nem kerül 20 ezer dollárba sem (tudjuk: 5 centtel olcsóbb!), és a gyár rövidesen piacra dobja a C modellt, amely további egyszerûsítések fejében igen hasznos szolgáltatásokat kínál, mint amilyen az FVT (Fejbiccentéssel Vezérelhetõ Távhangerõszabályzó), ez igazán nem hiányozhat egy olyan masináról, amelynek az ára - még mindig - 9999 dollár és 95 cent.
Habár Amerikában ez már nem drágább, mint nálunk egy Orion torony.
Íme: a Highfidelon megtalálta az utat a lakásokba! Igazán csak mellékesen említem, hogy ezidõtájt már a magyar pénzügyõrök is tudomást szereznek a Highfidelonról, és a Bizományi Áruházban feltûnik az elsõ C modell. Kikiáltási ára félmillió forint.
Idõközben azonban "odaát" - hogy is mondjam - bizonyos kételyek merülnek fel. Némelyek gúnyosan Lowfidelonnak becézik a gépet, és azt állítják, hogy meghamisítja a zenét. A józanabbak szerint a C modell igenis kiváló készülék, valamivel feltétlenül jobb a hagyományos gépeknél, de azért nem teljesen ugyanaz, mint a B modell, vagy - pláne az Alapgép. Egyszóval hátrányai is vannak. Ahhoz, hogy a Highfidelon tovább olcsóbbodjék, a vásárlóközönség széles tömegeit kellene megnyerni, ámde a többség egyelõre megmarad a hagyományos készülékeknél, hiszen azok sokkal olcsóbbak, sõt: most aztán tényleg lemegy az áruk. Sokan mégis megveszik a Highfidelont, és
számolgatják, mikor lesz már pénzük egy B-változatra, amikor is a C modellt majd el kell passzolniuk valakinek. Ez az az idõ, amikor honfitársaink kiterjedt családkutatást folytatnak külföldön, és régen feledett rokonokat ásnak elõ a homályból. Egyesek pedig tudni vélik, hogy máris küszöbön áll egy újabb, valóban felülmúlhatatlan technika, a Matskacziczu Co. Ltd. szabadalma, a Superfidelon, addig tehát a legokosabb tartózkodni bárminemû pénzkidobástól. Mûszaki részletek egyelõre nem ismeretesek, csak annyi biztos, hogy az új készülék árcéduláján sok lesz a kilences számjegy.
Ennyi volt, mese volt, talán igaz sem volt - de az sincs kizárva, hogy már többször is megtörtént.

Vesszõparipák viadala

"Bármi, ami nem ütközik természeti törvénybe, megvalósul - mondja A. C. Clarke -, ha van rá igénye a társadalomnak". Helyesebb így fogalmazni: "... ha a társadalom igénye elég erõs". Semmi kétségem aziránt, hogy a High-Hyper-Superfidelonok igenis létrehozhatóak, de korántsem biztos, hogy a Társadalom valóban hõn áhítja ezeket a találmányokat. A hifi népszerû hobbi ugyan, de száz ember közül legfeljebb ha egy az elszánt hifista, és még a hifistáknak is csak a tizedrésze vagy még annyi sem tartja létfontosságú dolognak a minden tekintetben élethû hangátvitelt. Hiszen az emberek túlnyomó többsége csakis könnyûzenét hallgat, számukra a tökéletes hangátvitel fogalma már eleve definiálhatatlan. Hálistennek, a komolyzene-kedvelõk is jobban tudnak összpontosítani a zenére magára, semhogy ne tartanák elviselhetõnek akár a durva hangátviteli hibákat is. És ez Nyugaton sincs másképp.
Valamikor majd, egy nagyon távoli jövõben, amikor a társadalom (ha igaz) összehasonlíthatatlanul gazdagabb és gondtalanabb lesz, talán ráállnak a mérnökök, hogy kerül amibe kerül, de az egy-két ezreléknyi audiofil kedvéért mozgásba hozzák a kutatóintézetek és az ipar teljes gépezetét. Megkonstruálják (ha ez egyáltalán lehetséges) a legtökéletesebb hangátviteli eszközöket, amelyek természetesen azon nyomban hozzáférhetõvé is válnak bárki számára... A mi korunk hifijének azonban apja csupán a Mérnök - a gépek szülõanyja ma még a Kereskedelem. Tovább szõve ezt a hasonlatot: az apák egymagukban nem hozhatnak gyermeket a világra, az anyának viszont - a Kereskedelemnek
- mindnyájan jól ismerjük a törvénytelen gyermekeit, akik után egyetlen valamirevaló mérnök se vállalná az apaságot.
Még valami. Ne feledkezzünk meg róla: a hifi csak egyetlen hobbi a sok közül. Ne is találgassuk, milyen izgalmas, színes, új vesszõparipákat tartogat számunkra a jövõ. Elég számbavennünk az idõtöltés mai népszerû ágazatait (kultúra, sport, technika, játék) - ezek végülis mind versenytársai egymásnak. Az emberiség túlnyomó többségét eleve a tévé fogja (fogja?) lekötni. A magam részérõl mindig is idegenkedéssel fogadtam ezt az áldottanátkozott, bölcsen-ostoba szerkezetet, és a lelkem mélyén Clarke-nak adok igazat: "akit az istenek el akarnak veszejteni, elõször tévével ajándékozzák meg". De azért én sem tudok szabadulni a televíziós házimozi varázsa alól. Amikor a képrögzítés végleg függetleníti a nézõket a központi mûsorforrástól, a színes tévé és a képmagnó minden családi templom fõoltárára kerül - és a hifi nyilván csak a mellékoltáron kap helyet. A két fõ mûszaki hobbi, a kép-, illetve a hangtechnika részben támogatja egymást és párhuzamosan fejlõdik - részben viszont egymás ellen dolgozik és versenyez az emberek szabadidejéért.
Mindent összevéve, a High Fidelity jövõjét a század utolsó évtizedeiben az határozza meg, hogy az emberek mennyire erõsen kívánják a sokféle technikai ágazat közül éppen a hangtechnika fejlõdését, és mennyit hajlandók fizetni érte -a nyugati világban.
Ezt kellene megjósolnom.
A Technikai Rés innensõ oldalán pedig nemcsak az a kérdés, hogy mennyit, de az is, hogy milyen pénznemben vagyunk hajlandóak fizetni - habár ez nemcsak a hajlandóságon múlik. A magyar gazdaságnak 2001-ig nemigen lesz dollárja a hifisták számára, és ha mégis, hát azt nagyon-nagyon meg fogja fizettetni velünk, már csak didaktikai okokból is. Nincsenek adataim róla, de benyomásaim szerint a nyugati eredetû hifi-készülékek minden egyes dollárjáért legalább 100 forintot tesz le a vevõ a hazai boltokban. Ennél azonban sokkal rosszabb volna a merev tilalom. Mert némi kínlódás árán forintért is lehet fabrikálni egyet s mást, de nehéz elképzelni olyan, nívós hangátviteli láncot, amelynek legalább a kényesebb láncszemeit ne Nyugaton kovácsolták volna. És nyilván a jóslataimat is csak erre alapozhatom.

A jövendölés kockázatai

Mielõtt tényleg nekikezdenék a jövendõmondásnak, még elmondom A. C. Clarke aggályait a jövendölés kockázatairól. Szerzõnk sorbaveszi mindazokat, akik megpróbálták megjósolni a jövõt - és alaposan melléfogtak. "A tények gondos elemzésébõl kitûnik, hogy ezek a baklövések két csoportba sorolhatók, amelyek egyikét nevezzük a józan ész, másikát a képzelet csõdjének." Az elsõre azok szolgáltattak jó példát, akik kételkedtek a repülõgép vagy az ûrrakéta megvalósíthatóságában akkor, amikor ezekhez a találmányokhoz
tulajdonképpen már minden "együtt volt". Ha helyesen mérték volna fel az addigi ismeretanyagot, nem lettek volna annyira pesszimisták. A másik, a képzelet csõdje bárkinél beállhat: senkitõl se lehet elvárni, hogy elõre jelezzen olyan felfedezéseket, amelyek nem következnek a Kor ismeretanyagából. Ilyen felfedezésnek számít a röntgensugárzás, a magfizika, a relativitáselmélet, a fényképezés - és természetesen a hangrögzítés is.
Ami engem illet, földhözragadt a fantáziám, sosem lett volna belõlem jó scifista. Kérem az Olvasót, engedje el nekem a Terem Minden Pontjában Egyszerre Energizáló hifi-berendezés, úgyszintén a halántékra illeszthetõ, az agy bioáramaival interferáló Elektróda Hangsugárzó leírását. A képzelet csõdje ellen védtelennek érzem magam. Remélem, tévedésemet 2001-ig nem fogják a fejemre olvasni.
Viszont a józan ész csõdjét mindenképpen szeretném elkerülni. Nagyon is jól tudom, persze, hogy nem bírom korunk ismeretanyagának még a High Fidelityre vonatkozó részét sem, de úgy érzem, hogy amit kihagyok a számításból, az nem fog megvalósulni két évtized leforgása alatt. Mert minden mûszaki újdonságnak elõbb meg kell vívnia csatáját a kereskedelem hadszínterén.
És most aztán már igazán jósolni fogok. Nem, nem, elõbb még mondok egy paradoxont: "a hifi olyan, mint a retúrjegy". Tényleg olyan, ugyanis csak visszafelé érvényes. Tessék felidézni azt a jelenetet (Eric Knight híres regényébõl), amikor is Sam Small vitatkozni kezd a vasúti pénztárnál:

- Kérek egy jegyet oda-vissza.
- Oda-vissza. Jó. Hová? (Kérdi a pénztáros.)
- Hát ide vissza, na hallja, ez természetes.

És Sam sehogyan sem akarja leszögezni, hová utazik. Ilyen, tétova utasok ácsorognak a High Fidelity jegypénztáránál
is. Menettérti jeggyel a zenét szeretnék hazavinni, onnan, ahová a hangmérnök juttatta. A kérdés tehát nem úgy hangzik, hogy: "merre tart a hifi?", hanem: "merre tart a stúdiótechnika, és hogyan nyeri vissza a zenét a High Fidelity?" Prognózisomat így nem a hifi-, hanem a stúdiótechnika kilátásaival kell kezdenem.

Az elsõ láncszem

Arra a kérdésre, hogy melyek a hangátviteli lánc legelsõ láncszemei, a legtöbben azt válaszolnák: a mikrofonok. Pedig a legelsõ láncszem alighanem a koncertterem! (Legalábbis a szimfonikus zenében. Megrögzött pop-rajongók, akik komolyzenérõl hallani sem szeretnek, most elõreszaladhatnak az olvasásban; találkozunk egy oldallal késõbb.) A jó hangfelvételnek ugyanis alfája és omegája: a színhelye!
Nem szeretnék belekeveredni abba a vitába, hogy vajon zenei szempontból melyik a különb: a koncertfelvétel-e (mert elevenebb és hitelesebb), avagy inkább a stúdiófelvétel (mert ott nem köhög és fészkelõdik a közönség, meg aztán újra lehet játszani az elrontott részleteket) - de tudjuk: amikor a zenészeket csillapított falak közé zsúfolják, a muzsika száraz lesz és rideg és unalmas; ha pedig
visszhangosítani próbálják, csak elmaszatolódik tõle. Azt a meghittséget és jelenlét-érzetet, amely a helyszín akusztikájából fakad, mesterséges eszközökkel még imitálni sem lehet.
Félreértés ne essék: nem a képzeletem mond csõdöt. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a távoli jövõben egy megszállott kutatócsoport (elektromérnökök, fizikusok, számítógépesek és természetesen aktív zenészek "team"-je) kikísérletezi azt az elektronikus rendszert, amely koncertteremmé varázsolja a legfahangúbb stúdiót is. Másrészt, sokkal egyszerûbb megmaradni a hagyományos helyszínnél, tehát a minél jobb akusztikájú hangversenytermeknél. Igaz, szörnyen drágák - de a stúdióépítés költségei éppennyire abnormálisak. Még akkor is, ha egyelõre eltekintünk a fentebb pedzegetett csodaelektronikától.
Stúdió és stúdió között persze igenis van különbség, sõt: jobb ma egy jó stúdió, mint holnap egy rossz hangversenyterem. Sajnos, ez a bölcs mondás nem segít a magyar hangmestereken: nekik a stúdióik is szegényesek, és jó akusztikájú hangversenytermekhez sem tudnak
hozzáférni. Nem is igen jöhet számításba bármi is a Zenekadémia nagytermén kívül; a kisebb-nagyobb templomok, a Vigadó vagy akár a budapesti Olasz Intézet közül valójában egyik sem képes befogadni a szimfonikus nagyzenekart. Igazán jó terem persze Nyugaton sem minden bokorban terem.
Épül-e magyar hangversenyterem a közeljövõben? Úgy hallom, igen: egy osztrák cég közremûködésével, az õáltala építtetett szálloda szomszédságában, az egyik legzajosabb fõútvonal mentén... Az épület persze "többcélú" lesz. Eredeti rendeltetése szerint "kongresszusi terem, amely elektronikus eszközökkel hangversenyteremmé alakítható". Ezt a koncepciót, Gott sei Dank, sikerült megváltoztatni, és amit végülis az osztrákok megépítenek, az "hangversenyterem, amely elektronikus eszközökkel kongresszusi teremmé alakítható". Azt már tudjuk, hogy az utózengési idejét, mely paraméter szinte mindent eldönt, nem zenére, hanem beszédre optimatizálták - ez a terem aligha lesz a magyar hangfelvételek temploma.
Továbbra is hiányozni fog nekünk egy igazi, nem "többcélú" aula, amely nem kongresszusi palotának épülne, nem tárgyalóközpontnak, nem táncháznak, nem oktatási centrumnak - hanem koncertteremnek. Magyarországon tehát a hangátviteli lánc legelsõ láncszeme az ezredfordulón is gyönge marad - hacsak a Rádió és a Hanglemezgyár nem lesz képes megteremteni a jövõ évszázad hangfelvételi stúdióit.

Mikrofonozás

Ha a hangátviteli lánc a koncertteremmel (illetve stúdióval) kezdõdik, akkor a második láncszem nem más, mint a hangmérnök, a maga mikrofonjaival. A mikrofontechnika afféle fekete tudomány (túlságosan is sok megérzés kell hozzá), vagy talán inkább az alkalmazkodás tudománya:
alkalmazkodás a termek akusztikájához. Tulajdonképpen az a körülmény, hogy valamely hangmérnöknek általában milyen teremben kell felvételt készítenie, meghatározza az illetõnek a filozófiáját is. Nyilvánvaló, hogy akit szûk és rossz akusztikájú stúdióba kényszerítenek, legszívesebben minden egyes zenésznek külön mikrofont dugna az orra alá, csakhogy végleg megszabaduljon a falak jelenlététõl - és
elõbb-utóbb eleve esküdni fog a közel-mikrofonozás módszerére. Ezzel szemben akinek megadatik, hogy jó akusztikájú termekben dolgozhat, igyekezni fog nem csak a zenészek játékát, hanem a teljes akusztikai történést leképezni. Ehhez viszonylag kevés mikrofont kell használnia,
és ezeket is messze kell vinnie a mûvészektõl, hogy ne csak õket halljuk, hanem a teremhangokat is, persze éppen a kellõ arányban. (Mindez, hangsúlyozom, csakis a szimfonikus zenére vonatkozik. A popzene kitûnõen, sõt, elemében érzi magát a stúdióban, mert éppen itt találta meg a maga optimális felvételtechnikáját, sajátos hangzásvilágát.)
Ennyit tehát a mikrofonozásról - de mit mondhatunk magáról a mikrofonról, amely (mint az úgynevezett átalakítók: a hangsugárzók, hangszedõk, fejhallgatók) korántsem tökéletes találmány? A profik ma szinte kizárólag kondenzátormikrofonnal dolgoznak. Ez fölényesen jobb a dinamikusnál (még inkább, mint az elektrosztatikus hangszóró vagy fejhallgató a hagyományosnál!) De azért nem éppen hibátlan, ami már abból is kiderül, hogy ahány gyártmány, annyiféle hangkarakter. Nyilván ott a baj, hogy a mikrofonmembránoknak mint a hangszórómembránoknak is - tömegük van, tehát nem mozoghatnak tehetetlenségmentesen.
Már mentegetõdztem amiatt, hogy a fantáziám nem éppen tehetetlenségmentes. Inkább csak analógiákban tudok gondolkodni. Hangszórót már hallottam olyat, amelyiknek a "membránja" ionizált gáz, vagyis plazma. Ugyanígy mikrofonban is el tudnék képzelni ionizációsat, azaz plazmarendszerût. (Ha majd mutatnak egyet.) Függetlenül azonban a membrán anyagától, a mikrofon így is csak analóg jelet ad le. Ezért kezdõdik a digitális hangátviteli lánc (amelyrõl majd alább szólok) egy Analóg/Digitális átalakítóval. Vajon nem lehetne-e olyan mikrofont építeni, amely a hangrezgések keltette elektromos feszültséget azonnyomban digitális jelekké alakítja, tehát kettes számrendszerben kódolva adja ki magából, feleslegessé téve
(vagy legalább magába foglalva) az A/D konvertert? Ez a gondolat már a profi hangászokat is foglalkoztatja, habár egyelõre még nem jutottak tovább annál, hogy: "de jó is lenne egy ilyen mikrofon!" Mindazonáltal, ha hihetünk a futurológus Clarke-nak: amire igazán szükség van, elõbb-utóbb megvalósul - márpedig a digitális mikrofonra biztosan szükség lesz.

Digitális - ma és holnap

Azt hiszem, Olvasóink többségének van már fogalma a digitális hangrögzítésrõl. (Támpont: "A digitális forradalom", HFM 7.) Most csak röviden foglalom össze a lényegét. Eltérõen a hagyományos, analóg eljárástól, amely folyamatosan tolmácsolja a zenét, a digitális rendszer a filmvetítéssel és a televíziózással tart szellemi rokonságot, amennyiben apró mozaikokra bontja az akusztikai történést.
Ezeket a mozaikokat mennyiségekkel fejezi ki, kettes számrendszerben tárolja és közvetíti, végül pedig visszaalakítja folyamatos, "analóg" jelekké. A digitális hangátvitel minõsége elsõsorban két paraméteren múlik: hogy a mozaikok mennyire sûrûn követik egymást, illetve, hogy mekkora az a legnagyobb szám, amelyet egy-egy ilyen mozaik még ki tud fejezni. Az elõbbi paramétert mintavételi frekvenciának nevezik; legalább kétszer akkorának kell lennie, mint amekkora a hangátviteli sáv. A második paraméter a felbontás, ezt "bit"-ben adják meg. A legjobb
digitális rendszerek mintavételi frekvenciája 44-50kHz, felbontása 16 bit - többre a jelenlegi rendszerek nem képesek. Pedig mindenképpen többet várunk! A digitális technika elõnyei annyira lenyûgözõek, hogy elterelték a figyelmet a hátrányairól. A felvétel zajtalan, a dinamika szinte tetszõlegesen nagy, a basszusátvitel különösen mély és tiszta - viszont a magastartományban félreismerhetetlenül jelen van valami tolakodó idegenség. Állítólag ez csak a korai digitális hang jellemzõje, és a második generációs készülékek sokkal szebben szólnak majd... Gyanítható azonban, hogy annak az érdes hangszínnek igenis megvan a maga oka. Amikor a digitális jelet visszaalakítják analóggá, 20kHz környékén közbe kell iktatni egy iszonyatosan meredek magasvágó szûrõt, s az már néhány kHz-nél is beleszól a fázismenetbe, megzavarja
a tranziensátvitelt. Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha a mintavételi frekvenciát alaposan felemelnék. Hasonlóképpen elégtelennek látszik a másik paraméter is, a 16 bites felbontás. Hogy tisztázzuk az álláspontokat: a magam részérõl meg vagyok gyõzõdve róla, hogy a jövõ a digitális technikáé, és valószínûnek tartom, hogy a digitális hangátvitel a végletekig tökéletesíthetõ - de kétlem, hogy jelenlegi formájában egyértelmûen volna jobb az analógnál. Jóslatom: hiába fogják szabványosítani az alacsony mintavételi frekvenciájú és csekély bitszámú készülékeket, a rohamosan fejlõdõ technika fel fog rúgni bármiféle elhamarkodott szabványt! Rövidesen meg fog jelenni a digitális jelrögzítõk egy harmadik generációja, és ez annyival lesz különb a maiaknál, mint a mi félvezetõink a hatvanas évek tranzisztorainál. Az elsõ jelzés: a dbx cég új digitális processzora, 700kHz-es mintavételi frekvenciával. De ezek a harmadik generációs berendezések még mindig csak afféle magnók lesznek, tehát nem tiszta elektronikák, hanem finommechanikával párosított hibridek, amelyek szalagot tekercselnek oda meg vissza, ahogy ezt a jó öreg XX. században tanulták... Bezzeg nem ezt teszi majd a digitális magnók negyedik generációja - ha ugyan magnóknak nevezhetjük õket, ezekben ugyanis már egyáltalán nem lesz mozgó elem: az információt nem szalagon tárolják, hanem buborékmemóriák miriádjaiban. És ez még csak nem is sci-fi. Legkésõbb az ezredfordulón, de talán már sokkal elõbb is hallani fogunk ilyen "buborékmagnót". Persze, amikor ezek bevonulnak a professzionális gyakorlatba, a stúdiók többsége továbbra is elsõ vagy második generációs digitális rendszerekkel dolgozik, a kisebb stúdiók pedig vidáman elzenélgetnek a nagyoktól kiselejtezett analóg szalagjátszókkal. Nem mindenkinek van pénze a legújabbra és legdrágábbra - és ez húsz-harminc év múlva sem lesz másként. Mégis, bízom benne, hogy a bennünket zenével ellátó nagyüzemek (a Rádió és a Hanglemezgyár) viszonylag hamar, tehát legfeljebb 4-5 éves csúszással mindig átveszik az élvonalbeli technikát.
Ámde a stúdiótechnika nem önmagáért való dolog, és éppúgy nem választható el a High Fidelitytõl, mint a hifi sem a stúdiógyakorlattól. A nagyközönség éppen mostanában kezd ismerkedni az új digitális médiummal, a Compact Disc-kel, azaz a "lézeres" hanglemezzel. Ha a fogadtatás kedvezõ, mi több: lelkes, netalán: felülmúlja a várakozásokat - akkor ez nagyban felgyorsíthatja a stúdiók "digitalizálódásának" folyamatát... ami ismét csak visszahat a CD forgalmára és így tovább... mígnem az ezredfordulón a stúdiók már egyáltalán nem is használnak mást, csakis digitális berendezéseket.
Ellenkezõ esetben, tehát ha a CD nem váltja be, vagy nem rögtön váltja be a hozzá fûzött reményeket és kereskedelmi számításokat, akkor az analóg technika még 2001-ben is velünk marad. Visszatérve a jelenbe, tartozom az igazságnak annyival, hogy egyelõre nem is az analóg és a digitális stúdiótechnika között van a nagy különbség, mint inkább a stúdiómûsor és a házistúdiók mûsorának minõsége között. A nívós analóg stúdiómagnók nagyon szépen tudnak szólni; ami engem illet, talán életem végéig is megelégednék ezzel a hangminõséggel - otthon. Paradox dolog, hogy ezt a hangminõséget csakis a digitális technika közvetítésével lehet eljuttatni a lakásokba!

A konzerv

Ha eltekintünk azoktól a koncertektõl, amelyekrõl néhanapján közvetítést ad a rádió, a hifisták kizárólag hangkonzervet fogyasztanak, mégpedig háromfélét. Az elsõt készen kapják a boltban és bármikor felnyithatják (hanglemez, mûsoros kazetta), a másik ugyancsak késztermék, de nem lehet bármikor felbontani (rádióadás). A harmadik konzervféleség a mélyhûtött árunak felel meg, ez a magnófelvétel, amely többnyire az elõzõ kettõrõl készül. Hangkonzervjeink eddig kizárólag analóg-típusúak voltak; a hibrid-lemez ugyanis semmiképpen sem nevezhetõ digitálisnak.
Megváltozott a helyzet. 1983 tavaszán. A két óriáscég, a Philips és a Sony tervszerû, összehangolt akció keretében világszerte piacra hozta a régenvárt digitális lemezjátszókat, az elsõ "lézeres" lemezekkel együtt, amelyeknek választéka jelenleg mintegy 200 kiadványt ölel fel. A CD-játszók ára 4-500 fontsterling (6-800 dollár); bizony, ez két komplett hifi-torony ára. A kis ezüstlemezkék is másfélszer drágábbak a hagyományos fekete korongoknál. A premier mindenesetre megvolt. A közönség, a szakemberek, a gyárak egyaránt kíváncsian figyelik a fejleményeket, és jómagam sem adnám egy vak lóért, ha meg tudnám jósolni a CD sorsát. Megpróbálni azért megpróbálom, de csak a CD-premier sajtóvisszhangja alapján, hiszen
nekünk magunknak még nincs tapasztalatunk a Compact Discrõl. (Azóta már van - lásd A Felkelõ Nap Háza címû cikkünket. A szerk.) Mindent egybevetve, a bemutatkozás sikeres volt. A CD drága ugyan, de nem drágább, sõt, még olcsóbb is, mint a High End Audio istentõl-embertõl elrugaszkodott szuperlemezjátszói, amelyek között a Linn még a szerényebbek közé tartozik. Nem utolsó szempont, hogy a Compact Disc vevõi megtakarítják az MC-elõerõsítõ, a fono-elektronika és a keverõfokozat árát és az ezekkel a láncszemekkel való hifizgetés lelki gyötrelmeit.
Más oldalról: a CD-lemezek hangminõsége kielégítõ ugyan, de a legtöbb Compact Disc nem szól úgy, mint a jó berendezésen lejátszott nívós analóg lemez. És vajon az igazi tömeggyártás bevezetésével nem esik-e a CD színvonala? Fogas kérdés. A "szakma", azaz a hifi-készülékekkel kereskedõ cégek többsége - Angliában - arra tippel, hogy 5 év múlva a hifi-lemezjátszók eladásából származó pénz felét már a CD-készülékek után kaszírozzák.
(Tessék jól megfigyelni ezt a mondatot: nem véletlenül van ilyen faramuci módon megfogalmazva!) Úgy vélik, addigra a CD-játszók ára a felére csökken - igaz, egyszersmind megjelennek a "szuper" és "de luxe" kivitelû változatok is. Nyilván magasabb áron... A nyugatiak 10 évre teszik azt az idõt, amelynek végére a CD keresztültör, teljes zenei választékot kínál, kinövi gyermekbetegségeit és minden kétséget kizáróan bebizonyítja fölényét. De még ezzel sem szorítja ki a lakásokból, sõt: még a hifisták otthonából sem az analóg lemezjátszót. Hiszen a fekete korongok
milliárdjai továbbra is közkézen forognak. Késõbb aztán, talán újabb 10 év elteltével mégiscsak eltünedeznek, és csupán a konzervatív zenebarátok gyûjteményét díszítik - mint manapság a 78-as fordulatú sellaklemezek...
Igaz, akkorra már a CD sem lesz a régi. Mind újabb, jobb és olcsóbb generációi születnek, és az sincs kizárva, hogy ezek nem lesznek kompatibilisak egymással(!). Hogy mást ne mondjak, a "lézeres barázdalyuggatás" nagyon kritikus és költséges mûvelet; kizárt dolog, hogy ne lehetne a kódot fototechnikai úton is sokszorosítani, ahogy ezt a Soundstream cég ajánlja... Amikor pedig a stúdiókban megjelenik az elsõ "buborékmagnó" akkor a CD-tulajdonos audiofileken ugyanaz az idegesség vesz majd erõt, mint most, amikor a szép szíjhajtású (vagy direkthajtású), mozgótekercses hangszedõjû lemezjátszójukat féltik. Végülis mi, magyar hifisták ugyanazt fogjuk végigélni, mint a nyugatiak, csak jóval lassabban. Ahogy fokról-fokra elõbb a magasszínvonalú analóg, majd az elsõ-, második-, harmadik generációs digitális technikát importáljuk (fõleg magánúton, persze), az azt megelõzõnek egy kissé lejjebb megy az ára. Az elérhetetlen luxuscikk elérhetõ luxuscikké válik, majd afféle tartós fogyasztási cikk lesz belõle, mint a hifi-toronyból - és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy hifi-relikviáink láttán már senki sem ütõdik meg, nem irigykedik és nem érzi provokálva magát. A divatjamúlt készülékek veszítenek az értékükbõl. Vajon mikorra nevezhetjük divatjamúltnak a mai átlagos torony-hifit? És mikorra a Dualt, a Thorenst, a Linnt? A digitális lemezjátszó: logikai áramkörök halmaza, megfejelve finommechanikával, telerakva különleges technológiát kívánó anyagokkal - nem tartom valószínûnek, hogy az Orion vagy a Videoton egyhamar vállalkozna rá. Hacsak nem kooperációban, nyugati cégekkel együttmûködve. Jó tudni azonban, hogy az ilyesfajta ügyletek nem azt a célt szolgálják, hogy élenjáró technológiát ültessenek a szikes magyar talajba. Csaknem mindig arról van szó, hogy a nyugati cégnek valamilyen oknál fogva még gyártania kell egy régebbi készüléket, holott ma már egészen más és egészen új dolgokkal foglalkozik. A régit ilyenkor átpasszolja valakinek, akinek ez is nagyon jól jön. Mégis, egy ilyen ügylet folyományaképpen digitális lemezjátszók maradnának Magyarországon, és ami még fontosabb: lenne hol megjavítani õket! Hogy a magánúton behozott CD-játszókkal mit kezdünk, ha felmondják a szolgálatot, nem tudom. Az egyetlen lehetõség: visszaküldeni õket a gyárnak.
Ezt mind végiggondolva oda lyukadok ki, hogy Magyarországon az analóg lemezjátszók még jó 15 évig, talán 2001-ig is a helyükön maradhatnak. És ha ez így igaz, akkor miért várjunk a CD-játszókra ölbetett kézzel? Ha analóg, legyen analóg - de legyen sokkal jobb a maiaknál. Elképzelni sem tudom, hogy ne lehetne idehaza is lényegesen jobb lemezjátszót gyártani azoknál a mûanyag tojáshéjaknál, amelyekkel a Pionics, a Panakai és a többi hongkongi gyár lát el bennünket. A hangszedõt persze külföldrõl kell hozatni - de azt se tõlük. Egyszóval biztos vagyok benne, hogy a hazai High End Audio egy magyar lemezjátszóval, magyar MC-illesztõvel és magyar fono-elektronikával fog kezdõdni. Alig-alig lesz rosszabb(?) az országba bekeveredõ, elsõ generációs CD-játszóknál - és harmadannyiba fog kerülni. Nálunk mások az árarányok, mint Nyugaton.
Más a helyzet a digitális szalagjátszóval. Már említettem, hogy a kép és a hangtechnika néha egymás ellen dolgozik, néha pedig segíti egymást. Azt is pedzegettem, hogy a jövõben a színes tévé és a képmagnó a családi oltár közepére kerül. Nos, erre a két készülékre valóban van igénye a társadalomnak, hiszen sokkal többen áhítoznak képmagnó, mint mondjuk egy CD játszó vagy egy pár jó hangdoboz után. Ha viszont a videomagnó már megvan, akkor féligmeddig a digitális audio-magnó is megvan, csak még ki kell egészíteni egy PCM-processzorral. (Az tartalmazza az A/D és a D/A konvertert és az összes kiegészítõ elektronikát - a jelek rögzítésére pedig a képmagnó szolgál.) Ma még iszonyatos luxusnak látszik: színes tévé, képmagnó, PCM-processzor és a többi... de az átlagember biztosan ebben a sorrendben szeretné kiépíteni házistúdióját. És ha mindez együtt van, akkor a hifi úgyszólván házhoz jön, ugyanis a tévé egészen biztosan sztereofonikus lesz: képet is, hangot is lehet felvenni róla.
Amikor idáig fajulnak a dolgok, addigra már a rádió- és televízióállomások is digitális úton rögzítik a hangot. És innen már csak egy lépés a digitális mûsorszórásig. A digitálisan feldolgozott információ érzéketlen a zajra - ugyan hol lehetne ezt jobban kamatoztatni, mint éppen a rádiózásban? (Vagy a tévézésben! A digitális tévé-rendszerek szabványosítása éppen napirenden van!) Elõbb természetesen kétféleképpen szórnák a mûsort: analóg és digitális jeleket sugároznának párhuzamosan. Késõbb - amikor már mindenki áttért a sokkal jobb minõségû, zajtalan zenéjû digitális tunerek használatára - végképp beszüntetnék az analóg adásokat. Ezt mi már nem fogjuk megérni, de 2001-ig egészen biztosan hallunk még tökéletesen zajtalan, digitális formában kisugárzott és fogadott rádióadást. Nyomatékosan hangsúlyozom: zajtalan rádióadást. A digitális hangátvitel annyira "csendes", hogy értelmüket vesztik a zajcsökkentõ elektronikák, dbx-tõl Dolby-ig. (A-tól B-ig vagy akár Z-ig.) Ezek csak addig élnek, amíg az analóg szalagjátszók.
Apropó: mi történik a kazettás magnókkal? Ezek még jóideig szolgálni fognak bennünket. Akinek nincs sok pénze, vagy legalábbis nem akar sokat áldozni a hifire, továbbra is kazettás magnón fogja bömböltetni a legújabb slágereket, otthon, vagy még inkább a Trabantban és a Zsiguliban, hogy enyhítse a hosszú autóutak egyhangúságát... Minél olcsóbb a gép, annál inkább ellenáll a digitalizálási áramlatnak. A szimpla, egymotoros-kétfejes, kommersz masináknak sokkal kevesebb a félnivalójuk, mint a kacsalábon forgó Nakamichiknek.
Magyarországon az analóg kazettás magnók talán még az ezredfordulón is uralni fogják a piacot. És nem is lesznek olyan rosszak. A nagy japán cégek folyvást javítanak tömegcikk-gyártó technológiájukon, és ez a tendencia a legolcsóbb árkategóriában is érezhetõ, úgyhogy remélhetõleg a mi devizaszegény külkereskedõink is fognak még örömöt okozni a vásárlóközönségnek. Az orsós szalagjátszókhoz egyre kevesebben fognak ragaszkodni. Akinek kevés a pénze, kiegyezik a kazettákkal, aki pedig van annyira tehetõs, mint amennyire a zenét szereti: elõbb-utóbb átnyergel a digitális vesszõparipára.

Erõsségünk: az erõsítõ

A digitális technika azzal kecsegtet, hogy stúdióminõségû hangot hoz a szobánkba. Reméljük, beváltja ígéretét. De analóg vagy digitális: egyremegy, mert a Hang minõségét elsõsorban a lánc vége határozza meg, a hangsugárzó, illetve a lakószoba akusztikája. Most veszem észre, átugrottam egy láncszemet: nem szóltam a teljesítményerõsítõ fokozatról. De még ha végleg elfeledkezem róla, akkor sem követek el nagy mulasztást. Az erõsítõtechnikát ugyanis már többé-kevésbé kézbentartják a mérnökök. Igaz, még a legjobb erõsítõk hangkaraktere között is van némi különbség, de ezek a gépek már oly kevéssé torzítják el a hangot, hogy forradalmi változásnak nemigen nyílik tere. A hangminõségen legalábbis aligha fognak drasztikusan javítani. Természetesen elvárjuk a mérnököktõl, hogy egyre kisebb, egyre kevésbé forró és mégis egyre nagyobb teljesítményû és persze minél olcsóbb készüléket produkáljanak. Hogy hogyan csinálják majd, nem tudom megjósolni - de ezt nem is tartom fontosnak. Ismétlem, a 2001. év teljesítményerõsítõje nem hifibb, hanem praktikusabb lesz a mainál.
Kivételesen hadd lássam rózsaszínû szemüvegen át a hazai perspektívát is. A legcsekélyebb kételyem sincs afelõl, hogy 2-3, de legfeljebb 4-5 éven belül értelmetlenné válik Nyugatról hozni erõsítõt - hacsak nem valami javíthatatlan sznob számára. (Erre a körülményre persze tekintettel kell lennem, ezért most még csak óvatosan merek tusst húzattatni: "pricc, pracc - procc"). Attól kezdve pedig már számunkra is az lesz a legizgalmasabb kérdés, hogy az egyébként jóhangú teljesítményerõsítõt hogyan lehet olcsóbbá tenni és miniatürizálni, megnyitva az utat a multiamplifikálás, azaz a többutas erõsítés irányában. Erre nemcsak azért lesz szükség, hogy szebben szóljon a zene - hanem azért is, hogy egyáltalán beférjünk a szobánkba!

Négy fal között

Ugyanis, a szoba mindig sokkal kisebb, a hangdoboz pedig mindig sokkal nagyobb a kívánatosnál. Vagy tágítanunk kell az elõbbit - vagy szûkíteni az utóbbit. A lakószobák, sajnos, az utóbbi idõben egyre kevésbé hajlandók tágulni. (Enyhe vigasz, hogy ez világjelenség, tehát Nyugaton is így van.) Már annak is örülnünk kell, ha az ezredfordulóra egyáltalán lesz lakása mindenkinek, és jut külön szoba minden zenekedvelõnek. Bele kell törõdnünk, hogy a High Fidelity 2001-ben jellegzetesen házgyári, sõt: lakótelepi hifi lesz. Ez két szempontból is szomorú dolog. Elõször is, a házgyári lakásnak mindmáig az a lényege, hogy kispórolnak belõle mindent, amit csak lehet. Mit szóltok például az ötszintes, de liftnélküli házakhoz?! Reméljük, az építészek a jövõben kevésbé lesznek felelõtlenek, de csodát ne várjunk tõlük, és ne számítsunk arra, hogy a lakások között kellõképpen szigetelni tudják a hangot. Ez megintcsak nem a technikai tudáson, hanem a gazdaságossági számításokon múlik. Egyelõre még egy közönséges táskarádió is tökéletesen elegendõ, hogy ideggyógyintézetbe küldhessük a szomszédainkat; a hifi már csak ráadás. Nyilvánvaló, hogy a békés egymás mellett élés szabályait mindenkinek be kell tartania, és ez alól még az sem kaphat felmentést, aki becsülettel elõfizet a Hifi Magazinra. Annál is kevésbé, mert mi sem vagyunk okosabbak. A lakások utólagos hangszigeteléséhez mindenekelõtt sok-sok hely kell, az pedig éppen a lakótelepi lakásokból hiányzik a leginkább. Ami mármost a lakáson belüli hangot, azaz a lakószoba akusztikáját illeti, nem vagyok ennyire pesszimista. Tényleg nehéz ugyan elképzelni elõnytelenebb akusztikájú szobát a betonfalúnál, különösen, ha alacsony és ráadásul még virslialakú is, de én már laktam ilyen 560x300x260-as szobában, és állítom, egész elfogadhatóan szólt benne a zene...

Mi van a dobozban

És akkor most beszéljünk a hangdobozról, a háziasszony kedvenc bútordarabjáról. Bármilyen meglepõen hangzik, nem vagyunk kétségbeejtõen elmaradva az átlagos nyugati hifihez képest. Inkább az az igazság, hogy mi és az átlagos nyugati hifi együtt vagyunk kétségbeejtõen elmaradva az emelt kategóriához, vagy pláne a High End Audióhoz viszonyítva. Ha valakinek sikerül kicserélnie az Orionjait Pioneerokra, Sansuikra, miegymásra, alig-alig fog javítani a hangképen. Ezzel szemben ha sikerül kicserélnie a Pioneerjait vagy Sansuijait a nívós középkategória valamely darabjára (Rogers, Mission, Spendor, KEF, Quad, Infinity, AR, másfülûek számára a JBL és hasonlók), azt tapasztalja, azonnal vagy néhány napon belül, hogy megváltozott körülötte a világ. Nem vagyok biztos benne, hogy még feljebb rukkolva a létrán, többszörös pénzt fizetve a szuperkategóriájú hangsugárzórendszerekért, ismét ugyanekkora hatást lehetne elérni. Ezzel azt akarom mondani, hogy a hangszórótechnika ma még gyermekcipõben, sõt, hátulgombolós ruhában jár, és kilóg belõle a hátulsó fertálya. Tisztelet a kivételnek, de a hangsugárzótervezõk tudománya jelenleg abból áll, hogy "ad hoc" fadobozokba tetszõleges hangszórókat és keresztváltókat dugnak, és ráadásul még meg is vannak sértõdve, ha valakinek nem tetszik a doboz hangja. (Nem hazai gyárakról: nyugatiakról beszélek!) Ha abból indulunk ki, hogy a tervezõk hajlandóak lesznek elsajátítani azt a matematikai alapot, amely elvben bármelyiküknek rendelkezésére áll, továbbá veszik a fáradságot, és megismerkednek szakmájuk eddigi eredményeivel - akkor az ezután következõ 20 évben nagyon becsületes hangsugárzókat tervezhetnek, még a szokványos dinamikus hangszórókból is. A magam részérõl fõleg ebben látom a fejlõdés útját. A magyar konstruktõrök számára pedig egyáltalán nem is látok más utat. No és mi a helyzet a különleges hangsugárzókkal? (A szakzsargon egzotikusnak nevezi - én inkább futurisztikusnak hívom õket.) Ezek egyelõre túl drágák ahhoz, hogy elterjedjenek - és túl kevéssé vannak elterjedve ahhoz, hogysem olcsóbbak lehessenek. Azonkívül: bármilyen szépen szólnak, egyikük sem tökéletes. A Quad elektrosztatikus rendszerének 23 év után most itt az utódja, de nem számottevõen, vagy legalábbis nem egyértelmûen jobb a réginél. Akárcsak a többi
elektrosztatikus hangszóró, ez sem megy elég mélyre és nem lengeti meg elég erõsen a levegõt. Hasonló kifogásokat olvashatni a másik fajta nagy táblahangszóróról, a Magneplanarról is. (Ennek a típusnak a membránja át meg át van szõve a tulajdonképpeni lengõcsévével.) Az Infinity cég az elektrosztatikus rendszer egy "magnetosztatikus" változatával kísérletezik, és príma magas és középsugárzókat gyárt, de a basszust most is dinamikus hangszóróval adja vissza. Néhány fejezettel ezelõtt szóbahoztam a plazmahangsugárzót - de ma még abból sincs szélessávú típus a piacon, sõt: a laboratóriumban sem. Ezeket egyébként mind elfogadhatnánk a Jövõ Hangsugárzóinak, ha nem foglalnának el olyan sok helyet a szobában. A Quadot például legalább 1,5-2 méterre kell tenni a faltól, vagyis egy lakótelepi szobának legfeljebb a közepére állíthatnánk, a hallgatóság pedig a szoba sarkaiba szorulna - nem éppen ideális sztereofónia. Gyanús egyébként, fölöttébb gyanús, hogy bármiféle hangsugárzót használunk is (ma és 2001-ben), továbbá, bármiféle szobában hallgatjuk is a zenét, a hangdobozokat mindenképpen el kell húzkodni a falaktól, ha azt akarjuk, hogy igazán szépen szóljanak. Kérdés, nem segíthetünk-e magunkon valamiféle ravasz elektronikával? Hadd legyek konzervatív: én nem hiszek benne. Pótlólagos elektronikákkal be lehet állítani egy kompromisszumos hangképet az egyébként rossz akusztikájú teremben. De aki a High Fidelity maximumára törekszik, az 2001-ben sem nélkülözheti a házi koncerttermet: a nagyméretû, kellemes akusztikájú szobát, amelyben a hangsugárzókat kényelmesen távol tarthatja a falaktól. A High End Audio a lakáscserével kezdõdik. Habár, ha a dobozok nem túl nagyok, esetleg mobilizálni lehet õket... Ez most még idegesítõen hangzik, de elõbb-utóbb annyi lesz már az olcsó, praktikus kis elektronika az asztalfiában! Olyan nagy fáradság, ha zenehallgatás elõtt egy gombbal többet kell megnyomnunk? "Hangdoboz ki!" - és a ládák engedelmesen elõgurulnak a szekrényfalból. Amikor pedig elpakoljuk a kazettáinkat, egy utolsó gombnyomásra a hangdobozok szépen visszagördülnek a falba. Nyilvánvaló, hogy ehhez mindenképpen miniatürizálni kell õket, nem lehetnek nagyobbak 50-60 literesnél. Vigyázat: nem mai típusú kommersz dobozról beszélek, hanem olyan basszussugárzóról, amely 30Hz-ig tökéletesen lineáris! Utópisztikus ötlet? Annyira nem utópisztikus, hogy ma is megvalósítható, csak ma még nem gazdaságos. Íme az egyik receptje. Végy egy kisméretû, de igen nagy löketû, iszonyatosan jól terhelhetõ hangszórót. Zárd szûk, agyoncsillapított dobozba. A torzításait csökkentsd mozgásvisszacsatolással. Használj hozzá 4-500 wattos erõsítõt. (Ahá, itt van a kutya elásva!) És máris megkapod azt a szubbasszussugárzót, amely kizárólag 30 és 100Hz között használható, éppen-hogy-csak szobahangerõn. Most már csak a többi hangszóróra van szükséged. Meg persze a többi erõsítõre. Mert a mini-basszusdoboz ára: a maxi erõsítõ. Sõt: a sok erõsítõ. És itt lép jogaiba a multiamplifikálás, azaz többutas erõsítés. Ha a teljesítményerõsítõk jók, olcsók és kicsik, akkor egy-egy hangsugárzó-rendszerben érdemes külön-külön teljesítményerõsítõvel hajtani minden egyes hangszórót. Ez már önmagában is elõnyös, mert a végfokozatok így jobban "kézbentarthatják" a hangszórókat. A többutas erõsítésû rendszer keresztváltója általában szintén aktív elektronika, és közvetlenül az elõerõsítõ után következik a láncban. Mivel így mindegyik hangszóró hangszintjét külön szabályozni lehet, a multiamplifikált hangsugárzók könnyebben alkalmazkodhatnak a szobák akusztikájához - könnyû szívvel lemondhatunk az úgynevezett ekvalizátorokról, vagyis azokról az elektronikus szörnyetegekrõl, amelyekkel az elszánt hangbarátok a lakószobájuk akusztikáját szeretnék rendbe hozni, persze eredménytelenül. Jó tudni, hogy a multiamplifikálás sem képes csodákra: nem csinál elektrosztatikus hangszórót a dinamikusból, nem szünteti meg az olcsó hangszórók nyavalyáit, a dobozrezonanciákat, a diffrakciókat, a teremhangokat. De módot ad az intelligens konstruktõrnek arra, hogy a rendelkezésére álló eszközökbõl a maximumot hozza ki, és mindig megtalálja a legjobb kompromisszumot. Márpedig a hangszórótechnika mindig is a kompromisszumok mûvészete lesz.
Ezt persze még sok mindenrõl el lehetne mondani. Például magáról a High Fidelityrõl is. Az emberéletrõl úgyszintén - no de nem akarom filozófiai sziporkákkal súlyosbítani ezt az amúgyis hosszúra sikeredett futurisztikus esszét.[/quote] Szekám Pál alias Darvas László

[lameXpert]

idézet:

---

(Vallomás.) A munkás ott áll a gép mellett, meghúz egy kallantyút, megnyom két gombot, elfordít egy reteszt háromszor jobbra, negyedszer balra, s miközben kiemeli a gépbõl a munkadarabot, azon töpreng, "teremtõisten, ugyan mi indokolja az én oly céltudatosnak látszó mozdulataimat?" És elképzeli magát, gép és munkadarab nélkül, amint ugyanazt a mozdulatsort ismételgeti - milyen értelmetlen az egész! Mit tehetne mást: megpróbálja megérteni, mi megy végbe a gépben. Ha megértette, megnyert egy csatát. Készülhet a következõre. Csinálom a mozdulatot - lesz belõle alkatrész. Csinálom a mozdulatot - lesz belõle fõegység. Csinálom a mozdulatot - lesz belõle gép. Csinálom a mozdulatot...?
Az ember nehezen viseli, ha nem látja át munkájának gyakorlati szükségszerûségét, tiszta indítékait. Ezeket az indítékokat egyre nehezebb megtalálni; ahogy ajtóról ajtóra beljebb megyünk a Társadalmi Munkamegosztás feliratú épületben. Tollforgatóknak különösen nehéz a dolguk, ha értelmezni-indokolni akarják munkájukat és saját magukat. Nézzünk egy meglehetõsen extrém példát.
Különféle emberek különféle földi javakat termelnek. (Elsõ ajtó az épületben, mindjárt a földszinten.) Szabadidejükben szórakozni szeretnének, mondjuk zenét hallgatnának, erre valók a zenészek (további ajtó, az elõzõ szobából nyílik). A zenésznek hangszerre, tehát hangszerkészítõre van szüksége (újabb ajtó, ez már a harmadik). A legtöbb ember nem megy el a zenéért, úgy kell a helyükbe vinni.
(Negyedik ajtó: készülékgyártók; ötödik ajtó: hangmérnökök, mûsorcsinálók.) A készülékeket ellenõrizni, minõsíteni kell: nyissunk be a hatodik ajtón.
És a hetedik ajtó mögött is ül valaki; éppen újságcikket ír arról a bizonyítványról, amelyet arról a készülékrõl állítottak ki, amely azt a mûsort fogja közvetíteni, amelyen azok a hangszerek hallhatók, amelyeken azok a zenészek játszanak, akik az úgynevezett produktív embereket szórakoztatják.
Ennyi áttétel aggasztóan eltávolítja az emberfiát azoktól a bizonyos Tiszta Indítékoktól. Munkába menet minden reggel hat szobán, hét ajtón kell általmennie, asztalokat-székeket, elfoglalt embereket kerülgetve - nehezen lel szellemi rokonokra: ahogy szobáról szobára õdöng, úgy érzi, a mérnökök japánul beszélnek, a zenészek kínaiul. Végül is a harmadik szobában érzi magát a legjobban, a hangszerkészítõk között. Igaz, õk évszázadok óta csiszolgatják instrumentumaikat, mi meg legfeljebb egy-két évtized óta a mieinket.
De a lényeg ugyanaz: minden apróság, minden árnyalat, minden lehellet létfontosságú, mert fokról fokra így fog majd egyre szebben szólni a zene.
És, ha meggondolom, az õ hangszereik csak egy-egy szólamot tudnak. A mi instrumentumainkon viszont egyszerre szólal meg a teljes szimfonikus nagyzenekar.[/quote]

[lameXpert]

idézet:

---

Azért "állványok", így, többesszámban, mert kétféle van belõlük. Mindkettõ fekete, mindkettõnek Szonáta a neve, és mindkettõnek ugyanaz a szerkezete: egyetlen, vastag körkeresztmetszetû vascsõ, ráhegesztett alap-, illetve tetõlappal, csak éppen ezek a lapok az egyik állványtípuson háromszögletûek, a másikon pedig négyszögletûek. A központi pillér üres, nincs kiöntve homokkal vagy akármivel, a zárólapok pedig vékonyak - a Szonáta állványok tömege ezért viszonylag csekély. Alul fémtüskén támaszkodnak, a tüskék csavarmenetesek, a csavarfej belül hatszögletû, és van hozzájuk egy-egy anya is, hogy meg lehessen húzni õket. A legkényelmesebben úgy lehet szabályozni, hogy felülrõl imbusz-kulccsal tekerjük a csavart, alul pedig villáskulccsal megszorítjuk az anyát. Szép, tiszta munka. A négyszögletû állvány tetõlapja halálpontosan a Heybrook HB1 mérete (ez aligha a véletlen mûve!), a talapzat valamivel szélesebb.
........ A háromszögletû Szonáta alap- és tetõlapja egyaránt arasznyi oldalhosszúságú, egyenlõ oldalú háromszög; ezt a típust feltehetõleg kisebb hangdobozok alá szánták. Némiképp kevesebb anyag kell hozzá,......
Speciális hangsugárzó-lábazat Magyarországon eddig egyáltalán nem került forgalomba - eltekintve attól a másfél-kétszáz darab, Talpnak, illetve Tönknek keresztelt jószágtól, amelyet a Hifi Magazin javaslatára gyártott az Iskolabútorgyár, illetve árusított a RAMOVILL Hifi Áruház. Emlékeztetõül: azokat az állványokat mi a Heybrook-típusokról véltük másolni, de a konstrukciójuk valójában eltér az igazi HB-állványokétól, egyebeken kívül abban is, hogy homokkal voltak kiöntve, tehát nehezek voltak. Nem szóltak rosszul - de nem is szóltak annyira jól, mint a Nyugaton vásárolt márkás fémlábak. Ez az üzlet aztán valamiért kútba esett, a gyártás nem folytatódott, és azóta sem kapni hangdobozállványt Magyarországon. A kecskeméti Artel Kft jó érzékkel fedezte fel magának azt a piaci hézagot, amelyet ezzel a különleges hifi-segédeszközzel lehet betömni.
Akár úttörõnek is nevezhetjük õt (magunkat meg cserkészeknek). A hangsugárzó-lábazatok, ezt nem gyõzzük hangsúlyozni, teljesértékû hifi készülékek. Mégha értelemszerûen kevesebbet írunk is róluk, mint a "normál" készülékekrõl, hiszen mérni nem tudjuk õket (pontosabban: fogalmunk sincs, mit kéne mérnünk).....[/quote]

[Sipi]

Olvassa még valaki ezt a témát, vagy már csak idézgetésekre tellik?

[S W]

Még van bõven idézhetõ anyag a HiFi Magazin CD - n...

[lameXpert]

idézet:

---

Hogyan csináljunk rossz hangsugárzót - I.

Milyen könnyû is azoknak, akik jó hangsugárzót szeretnének! A polcokon ott találják a szakkönyveket, a könyvtárban a folyóiratokat, és ha ez mind mégsem volna elég, szóban is bõségesen kapnak tanácsot azoktól, akik már maguk is kipróbálták (fényes sikerrel!) a legkülönfélébb hangszórókat, doboztípusokat, keresztváltókat. Nem csoda, hogy mindenfelé csak úgy hemzsegnek a jobbnál-jobb hangsugárzók. Dumát lehet rekeszteni velük. No de ha valaki rossz hangsugárzót szeretne? Õ hová forduljon irodalomért, technológiáért, szaktanácsért? Bizony, õrá senki se gondolt. Kétrészes cikkünkkel enyhíteni kívánunk ezen a súlyos méltánytalanságon, amennyiben "gyorstalpaló tanfolyam" keretében szellemi elsõsegélyt nyújtunk mindazoknak, akik döngõ, huppogó, ködös, mosott, esetleg érdes, csörömpölõ hangú, dinamikátlan, zeneietlen, egyszóval: rossz hangsugárzót szeretnének. Beismerjük, a tudomány mai állása szerint nem lehet bármelyik konstrukciót azonos eredményességgel elrontani.
Minden egyes hangsugárzó egy külön világ - alaposan ki kell ismernünk, hogy garantáltan elbaltázhassuk a hangminõségét. De ne csüggedjünk! Mindegyiknek megvannak a maga nyavalyái!

*

A kétütemû villanymotor

Kezdetben volt a membrán - és még ma is megvan, mert ma se nagyon tudunk hangot kelteni másképp, mint hogy egy dugattyúval elõre-hátra pumpáljuk a levegõt - és ezt a dugattyút membránnak nevezzük. Különféle alakzatokat ölthet, különféle anyagokból készülhet, különféle módon mozgathatjuk, de a lényegen ez nem sokat változtat: motorunk hagyományosan kétütemû. Igaz, nem benzinnel mûködik, hanem villannyal.
Persze, a leggyakrabban úgy lendítik meg a membránt, hogy ráerõsítenek egy tekercset és azt erõs mágneses térbe "mártják" - ezt hívják dinamikus hangszórónak. Amikor a tekercsbe áramot vezetünk, a membránnal együtt ugrándozni fog a feszültség ütemében, elõre-hátra, szabályszerûen. Azt hihetnénk, ebbõl menthetetlenül valami jó hangszóró fog kijönni. De nyugalom: csak az elv mozog ilyen szép simán
- a membrán már sokkal idegesebben fog rángatódzni. Nézzük csak, hogyan is mûködik a dinamikus hangszóró. A metszetrajzról elhagytuk a hangszórókosarat, a mágneses rendszert és a lengõcsévét, így most különösen jól látszik, hogy a "motor" valójában egy szûk kör mentén hajtja meg a membránt - holott a teljes membránfelületre szeretne hatni egyszerre! Ha a membrán annyira szilárd volna, mint a Gellérthegy, akkor persze így is késlekedés nélkül követné a motor utasításait. Lévén õ azonban csupán egy vékony, tölcsér (vagy dóm) alakú lapocska, hajladozni kezd, nem dolgozik "uniszónóban". Mélyebb frekvenciákon még egységesen pumpálja a levegõt, de ahogy felfelé haladunk a frekvenciaskálán, elõfordul, hogy a peremkerületek még javában kifelé mozognak, holott a centrum már rég elindult visszafelé. Ennek folytán a membrán "betörik". Más-más
tartományai ellenfázisban sugároznak, ami aztán üdvösen jelentkezik mind a frekvencia-, mind pedig az impulzusátvitelben. A betörés jelenségét (3. ábra) mi dómsugárzón mutatjuk be, mert azon szemléletesebb, de a kónuszos membránok is ugyanígy tesznek. Sõt, még ígyebbül. Ugyanis a dómok lengõcsévéje a membránfelülethez képest nagy, és úgy-ahogy, de alátámasztja a kis kupolát. Ezzel szemben a mélyhangszórókban, hogy úgy mondjuk, sok a membrán és túl kevés a lengõcséve... A betörés természetesen nem csak egyetlen frekvencián következik be, hanem folyamatosan-periodikusan érvényesül, egy bizonyos frekvenciától kezdve. S akárcsak az emberek: az elsõ betöréstõl kezdve a hangszórók sem ártatlanok többé...

Az elsõ betörés annál magasabb frekvenciára csúszik, minél merevebb a membrán. Ha a membrán síklap volna, nem nagyon volna tartása, ezért általában valamiféle tölcsér-alakzatot adnak neki: kúposat, exponenciálisat, hiperbolikusat - lehet kísérletezni vele.
Csodák azonban nincsenek, és az elsõ betörés helye végülis a méretektõl függ, azaz minél nagyobb a membrán, annál hamarább betörik. Még a 20 centi átmérõjûeket is eléri a végzet úgy 7-800Hz környékén - hogy a nagyobb basszushangszórókról ne is beszéljünk. Elégedetten dörzsölhetjük a tenyerünket: hangsugárzónk minden valószínûség szerint pocsék lesz.
Sajnos, a konstruktõrök mindenféle ármányosságra vetemednek, hogy "biztosítsák magukat betörés ellen." Illetve, a betörés tényén nem változtathatnak ugyan, de a hatását eliminálják azáltal, hogy impregnálják a membránt kígyóhájjal-varjúmájjal, mindenféle kenceficével. Ha rossz hangsugárzót akarunk gyártani, nehogy az istenért impregnálni próbáljuk a membránt! Vagy ha már mindenképpen kenni akarjuk, olyan anyagot válasszunk, amely rövid idõn belül kiszárad! Készítenek membránt különféle mûanyagokból is: bextrénbõl, polipropilénbõl, egyebekbõl. Ezek jobban csillapítják sajátmagukat, mint a papír. Egyes konstruktõrök ravasz szendvicsszerkezetekbõl alakítják ki a membránt, miáltal sokkal merevebb lesz, és csak magasabb frekvenciákon törik be.
De azért ne veszítsük kedvünket! Mindennek megvan a maga hátulütõje, például szinte biztosra vehetjük, hogy ezek a speciális membránfajták súlyosabbak a hagyományosnál, nehezebb meglengetni õket, nagyobb a tehetetlenségük, "lassabbak", magasabb frekvenciákon romlik az átvitelük! És ami a legörvendetesebb: elmegy az érzékenységük! Ugyanakkora hangerõhöz most majd sokkalta nagyobb teljesítményt kell belepumpálnunk a hangszóróba, miáltal - ha szerencsénk van - akár le is égethetjük a lengõcsévét. Alternatíva: az erõsítõ erõlködik, nem bírja a strapát, csörömpölõ hangon "klippelni" kezd - és ezt a hallgatóság a hangsugárzónak fogja tulajdonítani. A sportszerûség kedvéért be kell ismernünk, legalább egymás között, hogy ilyenkor valójában nem a hangsugárzó az, ami rosszul szól de végülis a cél szentesíti az eszközt.
A betörés igen hatásos, mondhatni kriminális jelenség, semmiképpen se hanyagoljuk el, ha rossz hangsugárzót akarunk. Már csak ezért is mellõzzük az úgynevezett elektrosztatikus hangsugárzókat, mert azoknak a motorja ha nevezhetjük így ezt a ravaszul megkonstruált kondenzátort - egyszerre hajtja a teljes membránfelületet, megfosztva bennünket a betörés okozta amplitúdó- és fázismizériáktól. Ráadásul az impulzusátvitele is szégyellnivalóan hûséges. Sebaj, azért ezekkel is van elég gond, mint még látni fogjuk. Akárcsak az ELS, együtemben lengeti a teljes membránfelületet a ribbon, azaz szalagsugárzók motorja is, de ettõl a típustól kevésbé kell félnünk: hálistennek, a ribbonok ma még inkább csak a legfelsõ frekvenciasávban használatosak. Egye fene, ha a csipogó szépen szól - majd elrondítjuk a hangot valahol másutt. Ez egyébként is elegáns megoldás, mert olcsó hangszóróból nem kunszt rossz hangsugárzót építeni, a jó ribbonok viszont fölöttébb drágák.

Hogy a betörés elõnyeit kellõképpen méltányolni tudjuk, tekintsük a dinamikus hangszórót olyasfajta szerkezetnek, amelyen a membránnak csupán egy kis központi részét noszogatják, bizakodva, hogy a többi is majdcsak utánamegy. Ebbõl a konfigurációból még sok-sok áldás fakad.
Amikor ugyanis az elektromos jel megérkezik, a membrán úgy viselkedik, mint a tó, ha követ dobnak bele: hullámzani kezd. A hullám a partról visszaverõdik, koncentrikus gyûrûk alakulnak ki rajta. A hangszórómembránon úgyszintén. Az angolban ezt a jelenséget csomóponti rezonanciának hívják, de nevezhetnénk gyûrûrezonanciának is. Meg kell jegyeznünk, hogy ilyen szép, szabályos gyûrûket, amilyeneket az ábrán látni, csak egészen kitûnõ, teljesen homogén membránok produkálnak. A szokványos membránok "térképe" ennél sokkalta cifrább, mert a gyûrûkre egy sereg egyéb rezonancia is rárakódik.
Például harangrezonancia. A hullámzás ugyanis nemcsak koncentrikusan gyûrûzik, hanem a membrán kerületén is végigfut. Igaz, van valami, ami ezeket a rezonanciákat csillapítani tudja: a membránszél. Kárhozatos módon felfogja a hullámokat, és ahelyett, hogy szépen visszaverné, esetleg elnyeli õket. Csakhogy - haha! - másfajta redõzet mérsékli a koncentrikus, és megint másféle a keresztirányú hullámzást. Mindkét fajta rezonancia csak akkor csillapodna, ha a membránszélt kétféle alakzatból kombinálnánk. Ez a tipp egyébként a BBC kutatóitól származik - ments isten, hogy kövessük a tanácsukat! Akkor ugyanis nem élvezhetjük ki teljes mértékben a gyûrû- és harangjátékot.

Mágnesbe mártva

Az elõbb már láttuk a membránt motor nélkül. Nézzük most a motort, membrán nélkül, pontosabban azt a mágneses "fazekat", amelybe a lengõcséve merül. Mint látjuk, az erõvonalak csak egy igen rövid szakasz mentén futnak párhuzamosan. Alul-fölül "szóródik" a mágneses tér, és ott már nem kontrollálja a tekercs mozgását. Minél merészebbeket lendül a cséve, annál inkább fogy a csillapító erõ, és megfordítva: minél kisebb a csillapítás, annál inkább lengeni kezd a tekercs. Rezonanciafrekvencián a hangszóró azt danolja, hogy: kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát. Mindezt olyan hangon, mint valami beteg traktor.
Nekünk persze pont ilyen hangszóróra van szükségünk, másoknak viszont esetleg eltér az ízlésük a miénktõl. Õk vagy azt teszik, hogy növelik a légrés hosszát (minek folytán a tekercs nem tud kiszaladni) ehhez azonban olyan drága mágnes kéne, amilyet senki sem enged meg magának. Ezért inkább a csévét tekercselik hosszabbra, hogy egy része mindig benn maradjon a résben. Ennek a "jut is, marad is" filozófiának az az eredménye, hogy noha az áram a teljes tekercsen átfolyik, a tekercs nagyrésze éppen kinn van a lyukból, és nem vesz részt a munkában. Emiatt aztán alaposan elromlik a hangszóró érzékenysége.
Egyébként is: ha hosszabb a tekercs, könnyebben nekiütõdhet valahol az "alagút" falának, hacsak nem növelik a munka precizitását - de nem, azt nem növelik, hanem inkább tágabbra méretezik az egész légrést. Ez megintcsak az érzékenység rovására megy.

Kikosarazott hangszórók

Cikkünk nem merészkedik túl a közhasznú ismeretterjesztés határán; nyilvánvaló, hogy azok az Olvasóink, akik el kívánnak mélyülni a hangszórótechnika matematikájában, vagy a mágnesek és a tekercselés technológiájában, jobbnál-jobb ötletekkel gazdagíthatják a hangsugárzók elbaltázásának mûvészetét. Mi inkább csak az egyszerû, de hatékony módszerekre összpontosítunk.
Például, ha már úgyis kibontottuk a hangszórókosarat, érdemes még egyszer körülszaglászni a membránszél körül. Elõzõleg csak amiatt aggódtunk, vajon nem fogja-e csillapítani a membrán sajátrezonanciáit - s közben megfeledkeztünk arról a vidító lehetõségrõl, hogy a membránszél netalán maga is hozzájárul a bajokhoz. Pedig erre minden esélyünk megvan. A membránszél egész életében, folyton-folyvást rugózik, hajladozik, szívós anyagból kell készülnie, különben nem fogja bírni a strapát. (S gondoljuk meg: mi nem üzemképtelen hangsugárzót akarunk, hanem mûködésképeset - csak éppen rosszat.) De ha a membránszél túlságosan merev, hajladozás közben redõk, gyûrõdések, keresztbarázdák képzõdnek rajta, és ide-oda ráncigálják a membránt.
Márpedig a membrán igen kényes az ilyesmire. Még azt is megérzi, ha ügyetlenül erõsítik fel rá a kivezetõ kábeleket. Azt is megérzi, ha rászáll egy pille. És valóban van rajta pille: így hívják ugyanis a rugószerû, impregnált textilkorongot, amellyel a mozgó rendszert "központosítják", hogy a cséve ne lötyögjön a légrésben, és elõre-hátra se ficánkoljon túl nagyot. Némely konstruktõrök semmit sem szeretnek kockára tenni, és biztos ami biztos: jó erõsen megfogják a membránt a pillével. A hangszóró ettõl merevebben rugózik, vagyis felmegy a rezonanciafrekvenciája, elmegy a basszusa. De, hogy el ne térjünk tárgyunktól: a pillének ezen kívül magánélete is van. A membránszélhez hasonlóan tárolni tudja és persze vissza is tudja sugározni az energiát.
Lassan mindent kipakoltunk a hangszórókosárból; már csak maga a kosár van hátra. Szimpla alkatrésznek látszik, bizonyára csak apróbb hibákat lehet elõidézni rajta. No de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli! A legtöbb hangszóró afféle pléhboy: kosarát nem öntik, hanem vékony lemezbõl húzzák. A lemeznek alig-alig van tartása (ha "elhúz", esetleg az egész hangszóró tönkremegy), egyébként is rezonanciára hajlamos, különösen, hogy hátul ott ringatózik rajta a jóval nagyobb tömegû mágnes. Hogy valamelyest stabilabbá tegyék, hátul csak egészen kis ablakokat vágnak rajta, miáltal üreg képzõdik a membrán mögött, és most az fog rezonálni. Mi több, a hangszórókosáron most kisebb lett a kijárat, mint a bejárat: a levegõ csak elõrefelé távozhat szabadon, hátrafelé már préselnie kell magát. A legtöbb kommersz típus hátoldalán akkorácska nyílást sem hagynak, mint a membránfelület fele.
(Olvasóink most feltehetõleg csavarhúzót ragadnak, és gyorsan megnézik saját hangszóróikat... Nem fognak csalódni!) Felírhatjuk tehát a hármasszabályt: ha rossz hangszórót akarsz, akkor
1. ne öntött, hanem húzott hangszórókosarat használj,
2. ne vágj rajta, csak szûk börtönablakot és
3. nehogy véletlenül megtámaszd, kiékeld vagy bármi más módon rezgésében gátolni próbáld a mágnest a kosár hátoldalán!

Szelíd motorok

Ha összeraktuk a motort, jól-rosszul, mûködni fog a hangszórónk ugyancsak jól-rosszul. A legjobb esetben úgy, ahogy ezt a 10. ábra szemlélteti, vagyis az átvitele csak egy viszonylag szûk sávban lesz lineáris. Alul-felül rezonanciák lépnek fel rajta. Ehhez az ábrához két kommentár kívánkozik. Elõször is, a fundamentális rezonancia tartományát kiegyenesíthetik ugyan, ha a csillapítási tényezõ, a Q értékét 0,7-en tartják, de az impulzusátvitel még mindig nem lesz tökéletes. A "Q= 0,5" rendszer voltaképpen egyáltalán nincs "túlcsillapítva", hanem csak éppen annyira van megfogva, hogy ne legyen önrezgése. Választhatunk, mit rontsunk el: a basszusátvitelt-e, avagy inkább az impulzusátvitelt. Minderrõl bõvebben írtunk 5. számunkban ("A három kívánság - mese felnõtteknek a mélyhangsugárzó dobozokról").
Másik észrevételünk azokat a bizonyos "lehetséges" további rezonanciákat érinti. Ezt is el lehetne tüntetni, ha a tervezõk gondosan méreteznék a motort - de hát ki az ördög akar gondosan méretezni?! Mi rossz hangsugárzót akarunk, és elégedetten konstatáljuk, hogy a kommersz hangszórók további rezonanciái nem lehetségesek, hanem úgyszólván kötelezõek. Elnézve a 10. ábrát, bizakodva mondhatjuk, hogy ebbõl az életben nem lesz "20Hz-20kHz". S ha megszelídítjük a motor rezonanciáit, többnyire tovább szûkül az átviteli sáv. Tologathatjuk a hangszórót ide-oda a frekvenciaskálán: a nagy membrán mélyebbre, a kicsi magasabbra hatol, de igazából egyikük sem tud többet 4-5 oktávnál.

Több dudás egyszólamban

A nagyméretû, szélessávú hangszórók miatt tehát ne fájjon a fejünk, ezek feltehetõleg igen gyatrák lesznek. A kisméretû hangszórók pedig hiába szélessávúak; mert a basszustartományban nem tudnak leadni elegendõ energiát, és ha erõszakoskodunk velük, leégnek, kiszakadnak, megpukkadnak. No de ha sok-sok kis hangszórót teszünk egymás mellé?! Van is ilyen hangsugárzó, meglehetõsen népszerû is: a Bose 901. Kilenc lyuk van rajta, mint a híres hortobágyi hídon (meg a BEAG Bifrons nevû dobozán). De azért ne ijedjünk meg tõle. Legelõbb is vegyük észre, hogy ezek a 12-13 centis hangszórók nemhogy nem kicsik, hanem meglehetõsen nagyocskák, tehát 10kHz fölött már igencsak hamisan fognak dudorászni. Mi több, be fogják bizonyítani, hogy több dudás nem fér meg egyszólamban.
A hangszórók ugyanis csak addig szórják a hangot, amíg a membránjuk kisebb a hang hullámhosszánál. A magasabb frekvenciájú (azaz kisebb hullámhosszúságú) hangot már korántsem szórják szét, inkább elõrefelé lökik (11. ábra). Ha két hangszórót teszünk egymás mellé, átvitelük át- meg átlapolódik: frekvenciától függõen a tér különbözõ pontjaiban hol erõsítik, hol gyengítik vagy akár ki is olthatják egymás hangját, úgy, ahogy ezt a 12. ábra kecses pálmalevelein szemlélhetjük. Hogy ez nem üres spekuláció, bizonyítsa 13. ábránk, az Orion HS 700-as irányjelleggörbéivel. Ennek a doboznak 2-2 zengõje és csipogója van, és valóban nagyon szép interferenciákat produkál.
Még szebb alakzatok jönnek ki, ha nem ketten, hanem többen dudálnak együtt. A kilenclyukú Bose-ról nincs adatunk, van viszont a nyolchangszórós BEAG HOX 22-rõl. Irányjelleggörbéje remélhetõleg meggyõzi a kétkedõket, hogy nyugodtan szerzõdtethetünk akárhány hangszórót ugyanabba a csárdába. Esélyeink - hogy rossz hangsugárzót fabrikáljunk ezzel egyáltalán nem csökkentek!

Macskazene

Pedig még nem is hozakodtunk elõ minden érvünkkel. Például ki gondolná, hogy a hangszórók nyávogni is tudnak? Persze, nem a szögsebességük ingadozik, mint a magnóké vagy a lemezjátszóké. Mellesleg, az utóbbiak sem mindig úgy nyávognak, mint a letaposott farkú macska: a tisztességesebb gépek nyávogását jóformán észre sem lehet venni. Éppen csak hogy elkeni vagy érdesebbé teszi a hangképet - és a hangszórók nyávogása is csak ilyen. Annyi különbség mégis van, hogy a magnók-lemezjátszók a tökéletlenségük folytán nyávognak - a hangszórók pedig elvbõl!
Ezt az elvet a fizikában Doppler-effektusnak nevezik. Legismertebb és egyben a szívet-lelket leginkább gyönyörködtetõ megjelenési formája az a dübörgésbõl a vijjogásig emelkedõ, majd újra dübörgésbe süllyedõ zaj, amelyet a fel-le száguldozó motorkerékpárok csapnak. A szabály úgy szól (hétköznapi nyelvre fordítva), hogy minden hangforrás, amely közeledik hozzánk vagy távolodik tõlünk, nyávogni fog. A nyávogás mértéke a forrás sebességétõl függ. Nos, ami a hangszórómembránt illeti, ez egyebet sem tesz, csak hol közeledik, hol meg távolodik. Egy szélessávú rendszer (álljon bár egyetlen nagyméretû, vagy több apró hangszóróból), megszólaltatja az 50, de a 15000Hz-es hangot is. Mélyfrekvencián a membrán jó nagyokat leng, mondjuk ±4 millimétert. Az 50Hz-es jelet ez nem zavarja, hiszen neki csaknem 7 méter a hullámhossza, mit neki az a pár milliméter. A 15000Hz-es frekvenciának azonban már nem ez lesz a véleménye, minthogy az õ hullámhossza csak 22 milliméteres. Lényegében az történik, hogy csipogónk ±18 százalékkal elõre-hátra kóvályog a levegõben.

Egyszerû hasonlattal élve, példánkban az 50Hz játssza a motorkerékpárt, a 15kHz pedig a hangját. Csak ne feledjük, hogy ezzel egyidõben ugyanígy motorozik a többi hang is: a 100Hz az 50Hz-en, az 1kHz a 200Hz-en, a 6711Hz a 389Hz-en, szóval az összes frekvencia a nála alacsonyabb összes többi frekvencián! Mindezt ki is lehet mérni, intermodulációs torzítás formájában.
Sajnos, a Doppler-effektus nem eléggé hatékony: csak a szélessávú rendszerekben érvényesül igazán. Mégis, töltsön el bennünket nyugalommal az a tudat, hogy a hangszórónk halkan bár és tapintatosan, de szünet nélkül nyávog. Kivéve, ha a membránja nyugalomban van. ("Mondja, Maga mindig dadog?" "Nnnem. Csak ha-a-a bbbe-beszélek.")

Tölcsérek dicsérete

A tölcséres hangsugárzót nem a Doppler-torzítás ellen találták fel, inkább csak menetközben derült ki, hogy ez a fajta hangsugárzó kevésbé "nyávog". A tölcsér eredetileg arra való, hogy növelje a hangszórók hatásfokát. Azáltal, hogy a membrán impedanciáját a levegõ impedanciájához illesztik, kisebb membránfelülettel és jóval kisebb erõsítõvel is nagyobb hangnyomást lehet kelteni. Nem csoda, hogy a nagyobb tereket a legtöbbször tölcséres hangszóróval sugározzák be; popkoncerteken is mindenünnen tölcsérek tátonganak a felrázandó hallgatóságra. A hetvenes években a tölcséres hangszóróiról és különösen a háromutas sarokhangsugárzójáról híres P. W. Klipsch teleírta a szaksajtót, bizonygatva, hogy a "direktsugárzóknak", vagyis tölcsér nélküli hangszóróknak túl nagy a Doppler-torzításuk, tehát hifi-hangot kizárólag a tölcsérektõl remélhetünk. Annyi kétségkívül igaz, hogy a tölcséres sugárzók kitûnõ hatásfokúak, nem kell erõlködniük, a membránjuk alig-alig mozdul, márpedig a Doppler-nyávogásnak az a feltétele, hogy a membrán minél erõteljesebbeket lendüljön. Az Olvasó most bizonyára undorral félresöpri a tölcséres hangszórókat, mint hasznavehetetlenül jó típusokat.
Hadd védjük meg a tölcsérek becsületét: ha csekély is a Doppler-torzításuk, torzítanak õk eleget, csak másféleképpen. Például már a tölcsér torkolatában fellépõ nagy nyomás is okozhat akkora intermodulációt, hogy egymagában kárpótol bennünket a Doppler-cirmosokért. A tölcsérfal is folyvást rezonál, feltehetõleg ezért van a legtöbb tölcséres csipogónak olyan szép csörömpölõ hangja. De a legfõbb érv a tölcsérek mellett: a kellemesen hullámzó frekvenciaátvitelük. A 16. ábrán különféleképpen méretezett tölcsérek átvitelét szemléltetjük. Látható, hogy mindegyik görbe alsó szakasza erõsen dauerolva van. Hogy kedvet csináljunk a tölcsérekhez, a 17. ábrán bemutatunk egy különösen szép frekvenciagörbét, egy neves stúdiómonitorról. Ilyen jó eredményre azonban ne számítsunk, a legtöbb tölcséres hangszóró hepehupái ennél sokkal mérsékeltebbek.

A tölcsérek átviteli karakterét az magyarázza, hogy a hanghullámok ide-oda verõdnek a torok és a szájnyílás között. Ezt azért jó tudni, mert a szokványos hangszórók membránja is tölcséralakú (!), és bizonyos frekvenciákon ennek megfelelõen is viselkedik. Ezt a tölcsért azonban ráadásba kapjuk, nem kell külön fizetni érte. Mára ennyit. Reméljük, sikerült bizakodást csepegtetnünk Olvasóink szívébe. Fel a fejjel, igenis lehet rossz hangszórót csinálni! Következõ számunkban a rossz hangszóródobozok és 'rosszóverek elõállításának legcélszerûbb módszereirõl értekezünk. Jelszavunk: nem vagyunk védtelenül kiszolgáltatva a technika tökéletességének![/quote]

Szekám Pál

[DDL]

idézet:

---

Ezt írta SW:
Még van bõven idézhetõ anyag a HiFi Magazin CD - n...[/quote]

És ha még a kezedbe is veszed a nyomtatott változatát?!!

Üdv: DDL

[DDL]

Egy két mai újságnak (netesnek pláne) el kellen olvasni, mert sokat tanulhatnának belõle.

Üdv: DDL

[subvoice]

Hogyan csináljunk rossz hangsugárzót - I.
Rég mosolyogtam ennyit, kíváncsian várom a folytatást.