HWSW Informatikai Kerekasztal: HWSW Informatikai Kerekasztal -> filmek

Van valami megmagyarázhatatlan vonzalmam az olyan filmek felé, ahol a főhős hátrányos helyzetű, vagy épp beteg. Inkább beteg. Nem a Hamupipőke-történetekre gondolok, a happyend nem mindig illik ezek végére, inkább a többé-kevésbé életrajzi indíttatásúak tetszenek. A kapcsolatok alakulása az talán, ami megfog. A kisgyerek a szuperhőssel azonosulva világokat ment meg a gonosztól, a háziasszony kiszakad a szürkeségből, amíg Rosalindának szurkol, én pedig elhiszem, hogy van valaki, aki igazán el tudja fogadni a hülyeségeimet.

A történet nálam is, mint kortársaim közül sokaknál, a Rain Man-nel kezdődött valamikor általános iskola vége felé. (Hogy micsoda bődületesen rossz a magyar cím, az Esőember, arra csak sokkal később jöttem rá.) Road movie, így hívják azt a filmes műfajt, ahol egy utazás köré épül fel a történet. Akkor szeretem, ha egy vagy több szereplő nem csak fizikailag jut el A-ból B-be. Szeretem ezt a filmet.

A továbbiak sorrendjét nem igazán tudom felidézni.
Nagy kedvenc a Shine. Innen ismerem Geoffrey Rush nevét, ő volt talán az első színész, akinek nem azért jegyeztem meg (akaratlanul is) a nevét, mert mindenhol azt hallottam, hanem az alakítása miatt. (Most olvasom, hogy Oscar szobrocskát is vihetett haza érte.) Maga a történet semmi extrát nem kínál, a karakterek (és a populáris komolyzenei betétek) viszik a filmet. David Helfgott, akiről a főszereplőt formázták (helyenként túlzásokkal, persze), idén májusban a Kongresszusi Központban adott koncertet.

Ott volt az Egy Csodálatos Elme. John Nash közgazdaságtant tanul a Princeton-on, ahol szobatársa, Charles próbálja őt kirángatni a munkamániából több-kevesebb sikerrel. Matematikától távoli folyamatokra adott matematikai modellek létrehozásával töltött élete rövid idő alatt gyökeresen megváltozik, amikor egy titokzatos ügynökség számára kezd kriptográfiai munkákat végezni. Az ezekkel járó veszély egyre nagyobb, és már családját is veszélyezteti, de nem a történetről akarok írni, hanem hogy a valós John Forbes Nash a gazdaságot felforgató játékelméleti publikációi után éveken keresztül vendégeskedett különféle kórházakban, ahol paranoid skizofréniával és annak járulékos betegségeivel kezelték. Később visszautasította a kezeléseket és a gyógyszereket, és saját módszerével gyógyította önmagát. A betegségére matematikai magyarázatot alkotott. Hogy ez, vagy felesége kitartó és áldozatos támogatása segített többet, az nem tisztázott, viszont felépült annyira, hogy egyebek mellett Neumann Elméleti Díjat majd közgazdasági Nobel díjat vegyen át, és újra szakterületén publikáljon.

A Forrest Gump-ot valamiért nem tudom olyan örömmel nézni, mint a fentieket.

Édes November. Heh, egy romantikus film, nem is illik igazán a fenti felsorolásba, mégis itt van. Megint az emberi tartás és pozitív szemlélet az, ami miatt szívesen nézem meg időnként.

A felsorolásba beleillene ugyan, de egyáltalán nem tetszett a Szépség és a Szőr Diane Arbus munkásságáról (amit egyébként nagyra tartok). Érdekelt az antiszociális viselkedés, érdekelt a fotós világ, mégis a végeredmény valami holivudi katymasz lett, egyáltalán nem váltotta be a reményeket.

A Nevem Sam ezen a héten következik, hasonlítják a Rain man-hez és a Gump-hoz is, kíváncsi vagyok.

Van még valami? Biztosan kihagytam párat, de ami jobban érdekelne, az az, hogy '88 előtt voltak-e ilyen filmek. (Nyilván igen, ha nem volt annyira zárt a társadalom.)