[doszy]

http://index.hu/sport/foci/pusfer1117/

[Satriani]

Nem láttam játszani, de megkönnyeztem. Egyszer találkoztam vele személyesen, életre szóló élmény. Isten nyugtassa, örökké emlékezni fog rá a futballvilág.

[Lulu64]

[Necros]

                               

   

Nagyon szomorú vagyok, de legalább már nem szenved tovább.

[gazdi]

Nyugodjék békében. 

[Aruns]

R.I.P.
A valaha élt alighanem legnagyobb labdarúgó volt (ballábas csatár ilyen nem születik soha többé, az biztos) Sajnos az a durva betegség már csak vegetálássá silányította az utolsó idejét, jobb Neki már így...

[Schwarzmueller]

      Sajnalom! Isten nyugosztalja.

[Carmaged]

[biglaci]

"Szent Péter legjobb igazolása..."

Nyugodjék békében Öcsi bácsi!

[Cadaver]

[Dzsano]

R.I.P.

Hullanak nagyjaink: nemrégen Gregor József, most meg Puskás Ferenc.

[Eleanor]

"1927 áprilisában születtem Kispesten, ami akkor még csak egy Budapesthez tartozó falu volt, nagyon szerény házakkal. A családom egy picike lakásban élt, [...] nagyon közel a Kispest pályájához. [...]

A környezõ utcákban nyüzsögtek a gyerekek. Nem volt nagy különbség köztünk. Mindenki szegény volt, s a szülõk közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a foci fantasztikus és olcsó mulatságot jelentett számunkra. Anyám késõbb azt állította, hogy amint felálltam - lehettem vagy tíz hónapos -, már belerúgtam a labdába. [...]

Mi, a környékbeli srácok mindig együtt voltunk napkeltétõl napnyugtáig. [...] minden idõnket a grundon töltöttük. Egész Budapest tele volt akkoriban a "mienkhez" hasonló üres telkekkel, s ezeken temérdek kölyök futballozott. Nem mindig volt cipõnk, elõfordult, hogy mezítláb játszottunk. Gyakran igazi labdánk sem volt, s ha másra nem futotta, valaki csinált egy rongylabdát vagy loptunk valahonnan egy kicsi teniszlabdát. Ehhez tudtunk hozzájutni. Csapatokat alkottunk és áthívtunk más utcákból jött gyerekeket ellenfélnek. Nagyon komoly csaták voltak ezek, a játékban nem ismertünk tréfát. Mindenki úgy hajtott, mintha az élete függne a gyõzelemtõl. Vagy még több: a csapat, a grund, a barátok becsülete. [...]

Ahogy cseperedtünk, egyre közelebb kerültünk a kispesti futballklubhoz. Bármit elvállaltunk, amivel segíthettünk, csakhogy a pályán, az "igazi futball" közelében lehessünk. Pucoltuk a cipõket, gereblyéztük az akkor még földes pályát, ilyesmi. Cserébe dél-utánonként kölcsönkaptunk egy igazi futball-labdát, ráadásul ingyen bemehettünk a nagycsapat elsõ osztályú bajnokijaira. [...]

A kispesti klubban több olyan futballszerelmes volt, aki járta a grundokat, s figyelte a kissrácok játékát. [...]

Mi, kölyökjátékosok, nemcsak a bajnoki meccsekre mehettünk be ingyen, de megnézhettük a profik edzését is. És ahogyan ezt a gyerekek teszik, azonnal megpróbáltuk utánozni, amit tõlük láttunk. Az igazság az, hogy így tanultuk a legtöbbet, már akkor is, mielõtt leigazoltak volna bennünket. Aztán mikor a kölyökcsapat tagjai lettünk, már volt edzõnk is. [...]

Úgy tizenkét éves koromig elég kicsi voltam, de aztán elkezdtem nõni. Mindig is erõs voltam és gyors, sokat szaladtam. [...]

A klub gondolt ránk, minden edzés után kaptunk egy pohár tejet és egy nagy karéj vajas kenyeret, hogy erõsödjünk. Imádtunk focizni, imádtuk a klubot. [...] Az ország egyik legjobb ifjúsági csapata volt a miénk, százharminc-száznegyven gólt is berámoltunk szezononként. Majdnem mindegyikünkbõl elsõ osztályú játékos lett, ami ritkaság, sõt, Cucuval [Bozsik József] ketten még a válogatottban is szerepeltünk. Mi nemcsak csapattársak, hanem nagyon jó barátok, már-már testvérek is voltunk, mindenben segítettük egymást a pályán és azon kívül is. [...]

[Sniper]

R.I.P.

Szerkesztette: Sniper 2006. 11. 17. 10:58 -kor

[DzsiAr]

Az indexen találtam


George Best
Az edzõ


Miután befejezõdött nálunk az 1991-92-es szezon, Denis Law meg én Ausztráliába repültünk; fiatal játékosok edzésére szerzõdtettek bennünket. Sydneytõl kicsit délre dolgoztunk, New South Walesben, a Tehetséges Futballisták Iskolájában, amely akkor vagy három éve mûködött. Az ausztrál fiatalok egy-két hetet töltöttek ott, és a munka éppúgy magában foglalta az alapok megtanítását a kisgyerekeknek és a technikai képzettség fejlesztését az idõsebbeknél.

A futball soha nem lesz annyira népszerû azokon az alsó fertályokon, mint a krikett, de azért rengetegen szeretik, sõt boldogan mondhatom, egyre többen. Amennyire meg tudom ítélni, ez három dolognak köszönhetõ: hogy jobb nevelõmunkát végeznek és buzgóbban népszerûsítik a futballt legalsó szinten; hogy nagy számban vannak futballrajongók az olyan országokból érkezett bevándorlók között, mint Olaszország, Görögország és Vietnam, akik erõs és virágzó közösségeket alkotnak; és hogy szép sikereket ért el az ausztrál nemzeti válogatott, és majdnem kijutott az 1994-es vb döntõjébe (Argentínától kaptak ki oda-visszavágón).

Denis és én négy hétre kötöttünk szerzõdést az iskolával. Az elsõ reggelen épp húztuk magunkra a melegítõt, amikor hallottuk, hogy egy csapat fiatal ausztrál teli torokból cikizi az iskola egyik edzõjét. Ki tudtuk venni a beszélgetésükbõl, hogy az illetõ, akárcsak mi magunk, épp most érkezett rövid idõre szóló szerzõdéssel. És szegény fickó rögtön a viccek céltáblája lett.

- Tudjátok, mit csináljunk? - hallottam az egyik fiú szavait. - Kérjük már meg, hogy szaladjon egy kicsit a labdával.

Hatalmas röhögés.

- Láttam, ahogy ment át a pályán ma reggel. Úgy caplatott, mint egy víziló. Ekkora pocakkal képtelenség focizni - mondta egy másik hang.

- Ja, az aztán a has - kiáltotta valaki más, és nevetett hozzá. - Én még ilyet nem is láttam - teljesen kitölti a melegítõt!

Újabb visongó nevetés.

- Na jól van, srácok - szólalt meg valamelyik. - Ma õ lesz az edzõnk, úgyhogy próbáljuk rávenni egy kis futásra a hájpacnit. Lefogadom, hogy a teste még vagy tíz percig kocogni fog, miután befejezi a futást.

Fékevesztett röhögés hallatszott a szomszédos öltözõbõl. Denis meg én áldottuk a szerencsénket. Egyikõnk sem lett volna szívesen annak a másik edzõnek a helyében - ezekkel a srácokkal. Mikor elcsitult a nevetés, egy mély, dörgõ hang hasított a levegõbe. - Ti nevethettek, de szerintem ez egyáltalán nem vicces.

Elõször azt hittük Denisszel, hogy az edzõ védelmezõre talált, de a dörgõ hang csak rátett egy lapáttal az elõzõekre.

- A szüleink szép pénzt fizettek érte, hogy idejöjjünk, és az iskola egy ilyen kövér balfácánt szerzõdtet edzõnek. Mi a frászt bír ez megtanítani nekünk a futballról?

Egyetértõ morgások.

- Tegnap is gyalázatos volt az egész - közölte Dörgõ Hang a többiekkel. - Nem is értjük, hogy mit mond, annyira rosszul beszél angolul, és kötve hiszem, hogy valaha is komoly focista volt. Egy hájpacni!

A többiek egyetértettek vele, és ami kemény, de vicces cikizésnek indult, az most kezdett komolyan eldurvulni. Féltettem azt a fickót, bárki legyen is.

Megjött az iskola egyik vezetõje, és kihívta a srácokat a pályára. Denis is kiment, hogy átvegye a csoportot, amelyet kijelöltek neki. Nekem csak késõbb kezdõdött az órám, ezért úgy döntöttem, sétálok egyet a pályák körül, hogy megérezzem a hely légkörét.

Az egész nagyon jól szervezettnek tûnt. A fiúk és lányok korcsoportok szerint tanulgatták a futballjáték legkülönfélébb elemeit. Minden gyereknek volt egy labdája, és csak arra tudtam, gondolni, hogy mennyire szerencsések. Ez aztán a csodálatos élet! Itt tanulhatják ezt a gyönyörû játékot a türkizkék ég alatt, egy olyan iskolában, amely legalább olyan jól fel van szerelve, mint a lilleshalli edzõtábor, ahol az angol válogatott szokott edzeni.

Ég és föld, ha visszagondolok rá, hogy én meg a belfasti utcákon tanultam meg focizni. Akkoriban ha valakinek akár csak egy mûbõr Frido labdája volt, már olyan népszerû lehetett a srácok között, mint különben csak a legnagyobb hõseink, mint Davey Crockett vagy Dick Barton. A labda birtokosa volt a nagyfõnök. Ha azt gondolta, hogy a lövése gól lett, pedig a többiek tisztán látták, hogy a kapufaként szolgáló kabátkupac mellé ment, akkor megadták neki a gólt. Mert ha nem, akkor fogja a labdáját és hazamegy. Mintha egy õrült diktátorral focizott volna az ember, akinek mindig a kedvében kell járni.

Akkoriban én a Wolvesnak szurkoltam, és karácsonykor új pár csukát kaptam - alig vártam, hogy fölvehessem. Sárga ingben - az hasonlított a legjobban a Wolves régi, aranysárga mezére -, fekete klottgatyában és szürke zokniban, aminek két zöld karika volt a visszahajtott részén, kirohantam a házból karácsony reggelén.

- Ma ki vagy? - kérdezte apám.

- Johnny Hancocks - feleltem, elképzelve, hogy én vagyok a trükkös Wolves-szélsõ, és rohantam megnézni, kapott-e új labdát Napóleon karácsonyra.

Ahogy sétálgattam a pazar pályák körül, összeszámoltam, hogy összesen hat csoportnak van éppen foglalkozása. A legtávolabbi csoport két részre oszlott. Amikor közelebb értem, azt is láttam, hogy mi okozta ezt a szakadást. Egy csapat fiú rá se hederített az edzõre, és céltalanul rugdosta a labdát egymás között.

Az edzõ egy labdát tartott a hóna alatt, és próbált elmagyarázni valamit a toporgó kölyköknek. Nem sok sikerrel.

Tény és való, nem volt valami sportos alkat: nagydarab, majdhogynem hájas fickó, hátrafésült haján több az olaj, mint egy autószerelõ törlõrongyán. Az arca petyhüdt és szürke, éles ellentétben tanítványainak napbarnított, friss ábrázatával. A jókora pocaktól majd' szétpattan rajta a melegítõalsó gumija.

Ahogy közelebb mentem, kis zúgás támadt a fiúk között, és hallottam, amint valaki a nevemet mondja, miközben már mindannyian rám figyeltek, nem az edzõjükre. Rámosolyogtam, és a labdákkal teli háló felé biccentettem, hogy szabad-e használnom õket. Visszamosolygott, amiben egyszerre volt bosszúság és megkönnyebbülés, mindenesetre jelezte, hogy csak tessék, bátran.

Kiszórtam a labdákat a smaragdzöld gyepre, és magamhoz hívtam a rebellis csoportot. Miután megint együtt volt az osztály, felállítottam tíz labdát egymás mellé, a kaputól körülbelül huszonöt méterre. - Meg fogom kérni az edzõtöket, hogy ilyen távolságról lõjön kapura, és próbálja eltalálni a felsõ kapufát. Mit gondoltok, hányszor fog sikerülni neki? - kérdeztem a fiúktól.

Vonogatták a vállukat, toporogtak, s végül Dörgõ Hang szólalt meg: - Egyszer! Ha szerencséje van - mondta, vádló ujjal az edzõre mutatva.

Aztán megkértem az edzõt a mutatványra. Odacaplatott a labdához. Fölpillantott, bemérte a távolságot, ballal fürgén kitámasztott, jobbal pedig finoman alányesett a labdának. A röppálya tökéletes parabola volt. A labda halk csattanással pattant meg a keresztléc tetején.

Miután így bemérte a távolságot, a második labdát már erõvel rúgta meg. A labda még a röppálya emelkedõ szakaszán volt, amikor a keresztlécnek csapódott, mintha csak egy hangvillát rezegtetne meg. A köpcös edzõ következõ nyolc lövése is mind eltalálta a felsõ kapufát. A srácok leesett állal bámulták.

Elszaladtam az egyik labdáért, és odanyestem az edzõnek. Mellel levette, s a labda azonnal a varázshatalmába került. Jobbal-ballal dekázott, a legkisebb erõfeszítés nélkül csinálta ezt vagy fél percig, aztán elindult a kapu felé. Odafelé jobb lábbal dekázott, visszafelé ballal, és egyszer sem érte a labda a gyepet.

Mikor az edzõ visszaért hozzánk, jobb kezemet felemelve jeleztem neki, hogy folytassa csak, ahogy neki tetszik.

Biccentett, még egy kicsit dekázott jobb lábbal, aztán felrúgta a labdát a levegõbe. Elõrehajolt, és a labda megpihent a tarkóján. Megfeszítette nyakizmait, amivel megint fölpattintotta a labdát a levegõbe, és elkezdett fejelgetni magában.

Mikor ezt megunta, enyhén hátradöntötte a fejét, és a labda most a homlokán pihent meg néhány másodpercre. Aztán megint megfeszítette nyakizmait, és a labda fölszökkent a levegõbe.

A srácok elismerõen ujjongtak és fütyültek, miközben az edzõ elõször a térdével pattintott egyet a labdán, aztán elõbb a cipõje külsõ élével, majd a sarkával kezdett dekázni, s végül megint fölrúgta magasra.

- Ottagól! - kiáltotta, mikor a labda esett lefelé. Elõredõlve, jó harminc méterrõl rárúgta. A lövés majdnem kiszakította a hálót. A srácok lelkesen ujjongtak és tapsoltak.

Az edzõre mosolyogtam, és felemeltem a kezem, jelezve, hogy most már magára hagyom. Méltóságteljes mosollyal megdöntötte a fejét, és egyetlen finom biccentéssel megköszönte a segítségemet. Már indultam tovább, amikor ismerõs hangot hallottam. - Ez fantasztikus volt! - mondta Dörgõ Hang. - Mondja, ki maga? Még a nevét se tudjuk.

Megfordultam. - Csak hogy tudd - mondtam szigorúan, fölemelve a mutatóujjamat. - Õ Mr. Puskás.

Igen, a köpcös edzõ nem más volt, mint Puskás Ferenc, annak a csodálatos magyar válogatottnak az esze, amelyik 6:3-ra megverte Angliát 1953-ban, a Wembleyben, ami az angol válogatott elsõ hazai pályán elszenvedett veresége volt. Aztán játszott a fantasztikus Real Madridban, amelyik ötször nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját 1956 és 1960 között, és úgy gondolom, ma is meg kell hajolnunk elõtte, mert a futball igazi géniusza volt.

[Necros]

Idézet: DzsiAr - Dátum: 2006. nov. 17., péntek - 10:58

George Best
Az edzõ

Ezt megkönnyeztem.

[nord^]

Nyugodjék Békében

[Gery80]

Szegénynek jobb már így. 85 szörös válogatott,84 gólt szerzett. Soha nem lesz még egy ilyen.

[neirda]

Senki  és semmi nem pótolhatja, amit egyszemélyben az Országunk ismertebbé tételéért tett !!
Ha külföldön azt mondtad  magyar vagy - rádcsodálkoztak !!
Ha kimondtad : PUSKÁS ÖCSI , már tudták ki vagy , és honnan jöttél .

Nyugodjék Békében.



Valaki multkor Zenthe Ferenc halálával kapcsolatban  kb ezt irta : csak ez a haláleset  nehogy elinditson egy lavinát...

Elmennek azok az emberek akikre mindenki felnézett !!

[Capri]

Szerintem az Elhunyt Puskás Ferenc cím jobban hangzana.

R.I.P. 

[Drummaster]

Nyugodj békében, Öcsi bácsi.