[Rosen]

PERNECZKY Géza

Kismesterek


Dávid mester fõleg kisalakú csendéleteket festett. Az utolsó kép, amit befejezett, különösen kicsinyre sikerült, mert nem volt rajta más, csak egy szabadon lebegõ szappanbuborék.

A buborékon azonban kissé legömbölyített sarkokkal ott tükrözõdött a mûterem ablaka is. És ha az ember közelebbrõl nézte a képet, akkor az is kiderült, hogy ezen az ablakon át ki lehet nézni az utcára. Finom hajszálecsettel voltak a dolgok az utcán megfestve: a szemközti ház homlokzata, egy lovas kocsi az úttesten, meg néhány sétáló alak. Fehér galléros emberek, akik a holland tizenhetedik század ízlése szerint voltak öltözve.

Dávid mester sokáig vizsgálta az elkészült képet, és nem nagyon zavarta õt e közben az, hogy tudta, a szappanbuborék gömbölyû felületén a dolgok, például az ablak is, duplán tükrözõdnek, mert a buborék hátoldalán is megjelenik a kép, igaz, hogy akkor már – ahogy homorú felületû tükrökben az történni szokott – a fejetetejére állítva. Ha akarom, bármikor megfordíthatom a képet, – gondolta. De aztán megérkezett Bartolomeusz, egy festõkollégája, akinek éppen meghalt a felesége. Illett hát elbeszélgetni vele.

A jövevény természetesen azonnal észrevette az állványon álló kicsinyke képet, közel hajolt hozzá, és a buborékban tükrözõdõ ablakon át kinézett az odafestett parányi méretû utcára. Aztán elfordult a képtõl, és a mûterem igazi ablakához lépett. Látszott rajta, hogy megpróbálja a valóságban is ellenõrizni azt, amit a szappanbuborákba pillantva látott.

– A kocsi már elment – szólalt meg Dávid mester – És persze hazamentek az emberek is. Csak a ház szemben ugyanaz.

Tulajdonképpen nem várt választ a látogatójától. Bartolomeusz azonban egy idõ múlva mégis csak megtörte a csendet:

          o Nem jó a buborékod, Dávid.

Az illedelmesen várt, hogy kiderüljön, miért nem. Bartolomeusz azonban nem tudta, hogy mondja-e, vagy nem. Még egy jó darabig eltûnõdött a kép elõtt, mielõtt újra megszólalt volna.

– A buborék elpattan. A tied meg nem. A te buborékod olyan, mintha a nagy hidegben megfagyott volna. Sehol a világon azonban nincsen ekkora hideg.

Dávid mester meg volt lepve. Összefonta a karját a mellén, és úgy válaszolt:

          o Ezt a buborékot nem modell után festettem.
          o Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Bartolomeusz.
          o Hogy ez a buborék nem itt a szobában van.
          o Hanem?
          o Hanem az emberek lelkében. Ott elõfordul ekkora hideg.

Mindketten ingerülten hallgattak. Bartolomeusz bizonytalan léptekkel hátrált vissza az ablaktól.

– Ez a buborék a halál pillanatát ábrázolja – tette hozzá még Dávid mester kimérten. – Azt a képet, ami mindörökre így marad.

Bartolomeusz háta megroppant. Újra az állványon álló kis kép felé fordult, és úgy tett, mintha a buborékban tükrözõdõ alakokat vizsgálta volna. De könnyes volt a szeme.

– Érdekes, most nem látom, mi van az utcán – mondta aztán. Dávid mester odalépett melléje, és egy határozott mozdulattal megfordította a képet, úgy hogy az most a fejetetején állt.

– Így sem? – kérdezte.

Bartolomeusz értetlenül fordult feléje. Kérdezni akart valamit, de aztán hirtelenül megértette. Õ is festett már korábban különbözõ görbe felületeken tükrözõdõ tárgyakat. Dávid mester, aki közben már megbánta, hogy ennyire elragadta a hév, magyarázni próbálta:

          o Lehet, hogy így érvényes.

Aztán a tekintetével kísérte, ahogyan Bartolomeusz sarkon fordul és szótlanul elhagyja a mûtermét. Mikor a barátja már kint volt az utcán, nyomott kedéllyel õ is az ablakhoz lépett. Csak annyira futotta figyelmébõl, hogy látta, valaki átmegy a túloldalra. Zavarában az arcát dörgölte.

Aztán fogta a palettáját, kikevert egy opálos fényû világos színt, és csillogó folttá maszatolta a szappanbuborékban tükrözõdõ borotva éles utcaképet.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

Magyar vér


Mint a villám, járta be a hír a várost: Rózsa utca öt szám alatt felrobbant a paprika!

A durranás olyan nagy volt, hogy elõször azt sem lehetett tudni, hogy mi történt. Az emberek fejüket vesztve futkostak ide-oda, és az sem nyugtatta meg õket, hogy röviddel rá feltûntek a rendõrség és a tûzoltóság hangosan tülkölõ kocsijai is. Sokan a tûzoltók után iramodtak, hogy megtudják, honnan jön a veszedelem, vagy hogy miféle baj esett rájuk. De ezeket az embereket rendõrkordon tartóztatta fel mindjárt a Rózsa utca elején.

Végül azonban a hatóságok szigora sem akadályozhatta meg, hogy ne váljon köztudottá: – a Porcaja Lajos féle fûszerüzlet repült a levegõbe, mert az erõs paprika, amelybe – hej! – régi szokás szerint lõport is kevertek, egy könnyelmûen eldobott cigarettavégtõl tüzet fogott. A robbanás füstölgõ rakétaként repítette az üzlet küszöbén beszélgetõ bevásárlókat a szemközt lévõ kokárda- és koszorúárus kirakatába. Pár lépéssel odébb egy trafik elõtt a Zsölözsmérõl a fõvárosba felutazott gazdászlegények egy csoportja éppen a ló-futtatások eredményeit akarta megtudakolni. A fejük felett lévõ ablakokat a légnyomás mind a nyakukba borította, és a sebekbe, amelyeket a lehulló üvegcserepek okoztak, beledörzsölõdött a finoman szitáló piros-paprika is, úgy hogy a megsérült fiatalembereket erõs kezekkel kellett lefogni, nehogy a fájdalomtól a vesztükbe rohanjanak.

Súlyos károkat szenvedett a közli szolgabíró-otthon is, ahol az urak éppen a tarokkártya szenvedélyének hódoltak. A tornácon kártyázó szolgabírók arcába égõ sebeket mart a robbanás erejétõl a levegõbe emelkedett fûszerõrlet, és a mindent elárasztó erõs-paprikától több kártyapakli annyira vörösre színezõdött, hogy mint teljesen használhatatlanokat, ki kellett õket vonni a forgalomból. A katasztrófa azonban a Porcajáék melletti ház udvarán hatott a legszörnyûbben. Itt egy özvegyasszony éppen a tyúkjait etette. Szemtanúk mesélik, hogy a forró levegõ, amely a durranás pillanatában száguldott végig az udvaron, egy csapásra megfojtotta a vidáman káráló szárnyas jószágot, és a sistergõ-lángoló paprika elviselhetetlenül csípõs levessé változtatta a baromfinak kitett ivóvizet.

Szerencsére a kivezényelt hatósági közegek azonnal ellenintézkedésekbe mentek át, és nekiláttak, hogy mentsék a menthetõt. Elõször két kocsiderék homokot szórtak szét a Rózsa utcában, majd a tûzoltóság kannákból locsolt tejföllel oltotta el a lángoló gazdalegényeket. A tönkrement baromfit kiosztották a cigánysoron, ahol nagy volt az öröm a váratlan lakoma láttán. A városházán pedig úgy döntöttek az illetékesek, hogy addig is, amíg Fiumébõl megérkeznek az új kártyapaklik, a szolgabírák a közületi kártyákat forgathatják.

Sajnos azonban a hivatalosak nem számoltak eléggé az eset lélektani következményeivel, azzal ugyanis, hogy a sajnálatos baleset erjesztõen fog majd hatni a politikai életre. Az indulatok tényleg szenvedélyes formát öltöttek – már a következõ nap elharapództak a nemkívánatos ribilliók. Felelõtlen elemek több vidéki városban merényletet követtek el a helyi fûszeresboltok ellen, és Kalocsán, valamint Szegeden egy-egy paprika-malom is a levegõbe repült. A megtévesztett lakósság ezekben a városokban kitûzte a nemzetiszínû lobogót. Harmadnap paprikarobbanásokat jelentettek több más nagyobb településrõl és megyeszékhelyrõl is.

A kormány rendkívüli tanácskozásra ült össze, és a szakminiszter elrendelte, hogy a lakósság felelõsségteljesen viselkedjen. A kiadott rendelet szerint a vidéken a csendõrség, a fõvárosban pedig az erre a célra újra a hivatalukba visszahívott hajdúk kötelesek további intézkedések meghozataláig a paprikára vigyázni.

Szobakerült az is, hogy csökkentik az õrölt paprikába kevert puskapor mennyiségét. Amikor azonban kitudódott, hogy a kormány mirõl tárgyal, azonnal néptömegek verõdtek össze a fõvárosban és spontán tûntetõk lepték el vidéken is a forgalmasabb utcákat. Attól kellett tartani, hogy a nyugtalanság átterjedhet a katonaságra is, az pedig a vég kezdetét jelentené. Az élelmezésügyi minisztérium egyik államtitkára – mint ünnepi szónok – arról próbálta meggyõzni a hallgatóit, hogy a puskapor kivonása a népélelmezésbõl nemcsak a paprikarobbanásokat csökkentené a minimumra, hanem a magyar konyhát is közelebb hozná az európai ízléshez. A puskapor nem tesz jót a gyomornak – hangsúlyozta az államtitkár, de kifütyülték. Az emberek tudták, hogy mire megy ki a turpisság, és nem titkolták, hogy úgy érzik, hogy a paprika lõportalanításával egy régi jogától fosztanák meg a nemzetet.

Végül a kormány is belátta, hogy az ilyen irányú intézkedéseivel nem hogy csillapítaná a veszélyt, de inkább csak olajat önt a tûzre. Így hát elállt a lõpor forgalmát korlátozó szándékától. Ám a visszavonó rendelkezések már késõn érkeztek, és bekövetkezett az, amitõl a józanabb kedélyû megfigyelõk már régóta tartottak: itt-is ott-is vidáman kezdtek ropogni a paprika-tüzek és egyre több ünnepi vacsorát jelentettek a napilapok a lakósság körébõl is. Arról cikkeztek az újságok, hogy lám, az emberek most még erõsebben paprikázzák meg a kamrában található élelmiszereket, és annyit esznek a piros méregbõl, amennyi csak beléjük fér.
Nyílt titok, hogy mire gondolnak közben. Azon a véleményen vannak, hogy nem érdemes a fûszerekkel különösebben takarékoskodni. Küszöbön állnak ugyanis a komoly változások!

[Rosen]

PERNECZKY Géza

A megjavult miniszter


Az alábbi történet nem igaz, úgy találtuk ki az olvasó épülésére.

Azzal kezdõdik, hogy egy egzotikus tengerparti üdülõhelyen egyszer fölmerül egy “európai író”, aki ott ül a homokban, és unalmában különbözõ színû kavicsokat gyûjt. Ahogy gyûjti a kavicsokat, ráköszön egy ismeretlen úr, és durván kivesz a kezébõl egy kövecskét: – Szabad? Itt találta?

Az író mérgesen fölnéz, és látja, hogy egy cserzett bõrû, lebarnult férfi áll elõtte, kis nyírott bajusszal, vagy a nélkül. Nehéz eldönteni, hogy latin-amerikai vagy európai származású, ez is attól függ, hogy hol mi hat jobban, vagyis, hogy melyik országban hozzuk forgalomba a történetet. A férfi nem tekint vissza az íróra, hanem továbbra is az ujjai közt forgatja a kavicsot, s így vizsgálgatja. Erre föl az író is jobban megnézi, melyiket vette el tõle az idegen. Látja, hogy arról a fekete kavicsról van szó, ovális alakúról, erõsen lapított formával, amit azért emelt ki a homokból, mert X-alakban mindkét oldalán fehér csíkok keresztezik rajta egymást, mint valami keresztpánt.

– Majdnem hibátlan, – mondja most az idegen. – Majdnem, hogy egyforma mind a két oldala.

– Ritka az ilyen, – teszi hozzá az író, aki legszívesebben azonnal visszavenné a kavicsot.

– Mit talált még? – kérdezi az idegen. Leguggol az író elé, és elveszi tõle a maradék kavicsokat is. Meg kell jegyeznünk, hogy az ilyesmi akkora szemtelenség, hogy olvasóink közül többen talán el sem hiszik, hogy megeshet. Még nem biztos tehát, hogy ezt a fordulatot tényleg ennyire kihangsúlyozzuk ebben a történetben. De bárhogy is legyen, az mindenképpen valószínû, hogy a kavicsok nem valami különlegesen érdekes mintázatúak, legfeljebb szép színûek. Csak két smaragdzöld foltos szilánk, meg egy zebra csíkos kavics érdemelnek némi figyelmet.

Az író idegesen nézi az elkobzott kavicsokat, utánuk is nyúlna egy félszeg mozdulattal, de az idegen idejében észreveszi ezt, gyorsan feláll, aztán pedig elgondolkodó arccal még egyszer átvizsgálja a zsákmányt.

– Gyûjti a kavicsokat? – kérdezi aztán.

– Nem, – válaszolja az író mérgesen. – Általában nem gyûjtök kavicsokat, legfeljebb csak akkor, ha szabadságon vagyok. És akkor is csak ritkán.

– Meddig marad? – kérdezi az idegen, és most, elõször, tényleg ránéz az íróra. Itt le lehet egy kicsit írni az idegen tekintetét, ahogy néz. Például: a szemei szigorúak, de érdeklõdõk. Vagy: a tekintete közömbös, ám mégis valamiképpen nagyon irritáló. Nem, inkább szigorúan érdeklõdõ, maradjunk meg ennél. Ki fog ugyanis derülni, hogy az idegen nem lehet közömbös az íróval szemben.

Az író kelletlenül válaszol. Elmondja, hogy marad még egy darabig. Hiszen nyaral. Az idegen láthatólag meg van elégedve ezzel a válasszal. Azzal búcsúzik el, hogy: – Na, akkor úgy is találkozunk még.

Az író utólag bánja egy kicsit, hogy ennyire bután viselkedett. Úgy érzi, hogy könnyen befolyásolható, mi meg megállapíthatjuk azt is, hogy túlzottan is kíváncsi a természete, mert például most sem bosszankodik azon, hogy az idegen magával vitte a kavicsokat, annyira lefoglalja a kérdés, hogy ki ez az ember. Mi a csudát akar tõle?

Ezt kérdezzük mi is. A történetet tehát úgy folytatjuk, hogy az írót másnap kiültetjük ugyanarra a helyre, és néhány kavicsot is nyomunk a kezébe. Az író ott ül a homokban, és úgy tartja a kavicsokat, mint az eladó lány, akinek már meg van a hozománya. Az idegen azonban nem jár arra, mert ilyen az élet. És itt be is fejezhetnénk a történetet, de az író makacsabb, és látjuk, hogy harmadnap is ott ül a homokban, hiszen nyaral.

Ekkor azonban már egyetlen kavics sincs a kezében, minek fárassza magát. Álmodozva néz maga elé, míg egyszer váratlanul mégis csak megjelenik elõtte az idegen úr. Most fürdõruhában van. Valószínûleg úszott egyet, de lehet ennek már vagy fél órája is, mert egészen száraz már.

– Ahá! – mondja az idegen, és üdvözli az írót. Az ez “ahá” annyira rosszul áll neki, hogy az író már bánja, hogy miért nem keresett valami egészen más partszakaszt magának. Az idegen leül melléje, és bemutatkozik. Elég, ha csak késõbb írjuk be ide a nevét, hiszen még nem határoztuk el, hogy miként hívják. Biztos, hogy doktor ez és ez, vagyis olyan név, hogy az olvasó is azonnal érzi, hogy itt valami jogász doktorról van szó. Az író is megmondja a saját nevét, amit meg azért nem jegyzünk ide, mert amúgy is világhírû. Az idegen tényleg bólint is a névre, úgy látszik, ismeri.

Egy darabig aztán beszélgetnek a környék jellegzetességeirõl, hogy például milyenek errefelé az emberek, a természet, vagy az állatok, és így tovább. Az a benyomásunk támadhat eközben, hogy az ismeretlen is eléggé idegen szemmel nézi a környéket, talán nem idevalósi, valószínûleg õ is nyaraló. Az író az állatokról szólva megemlíti, hogy a teheneknek itt olyan szürkés-barna színük van, amilyent különben még nem látott marhában. Ez a kis részlet azért fontos, mert sokat emel a történet hitelességén – a marháknak ugyanis azon a környéken tényleg ilyen a színe. Miután ezt elárultuk, talán már az sem hat meglepõnek, ha tudatjuk: az idegen, miután ráunt a csevegésre, jobbat gondol, és meghívja az írót egy kávéra. És ami szenzáció: – a saját lakásába!

Vagyis ez az úr mégis csak a közelben lakik, mindjárt a parti sétányon. Az író csodálkozik is rajta, hiszen nem így gondolta. Saját ház – csak nem? De a közlés tényleg igaznak bizonyul. Végül is miért ne. Minden nyaralóhelynek van valami partmenti korzója kertes házakkal és szállodákkal az egyik oldalon, és stranddal, vagy rögtön a tengerrel a másikon. Az idegen is egy ilyen kertes házban lakik, ami, tegyük hozzá, annyira szokásos fazonú, hogy nem is foglalkozunk itt vele. A ház lakói: A háziúron kívül kívül még egy nagy kutya és az obligát házvezetõnõ, aki egy idõsebb asszony. A háziúr nyilván a korábbi háztartásából hozta õt ide.

Az írónak nem tetszik a nagy kutya, pedig az láthatóan jól nevelt állat. Csak kezdetben ugatja meg a vendéget, utána közömbösen visszavonul a kertbe. A háziasszony még kevésbé tetszik, noha az még hamarabb vonul vissza, és egyáltalán nem hallatja a hangját. Csak a kávét szervírozza föl. A teraszon isszák a kávét, miközben az idegen úr elmondja, amit mi már a történet címébõl amúgy is tudunk, vagyis, hogy õ egy miniszter, és azt is közli, amit most hallunk elõször: – hogy már nem aktív. Éppen számûzetésben van.

Az író örül ennek, mert úgy érzi, hogy mégis csak érdemes volt foglalkozni a dologgal. A történet, amibe lehet, hogy kissé könnyelmûen sodródott bele, lám most váratlanul sokat emelkedett azzal, hogy kiderült, milyen prominens szereplõi vannak. Csak azt nem érti még, hogy miként fog az idegen úr, aki állítólag miniszter, ahogy azt a történet címe is ígéri, megjavulni. De mint tapasztalt író, ráhagyatkozik az eseményekre. Azt gondolja, majd kiderül.

És csakugyan, egy idõ múlva tisztázódik is, hogy mit kell a miniszter megjavulásán érteni.

A dolog úgy játszódik le, hogy a kávé után az idegen úr megmutatja az írónak a kertet. A kertben helyi szokás szerint pálmák nõnek és fa nagyságú fikuszok, meg még néhány olyan növény, aminek a nevét az író képtelen azonnal megjegyezni. Csak a rózsákban biztos, mert azok egyetlen kertbõl sem hiányozhatnak, és aligha cserélhetõk össze más virággal. Így jutnak el történetünk szereplõi a kert végéhez, ahol egy kisebb ház áll, olyan mûhelyszerû épület. Ezt a házat csak nem rég renoválhattak, miközben, úgy tûnik, át is alakították egy kissé. Mert ami szokatlan, kívülrõl, a kert felõli oldaláról három ajtó nyílik rajta egymás mellett, és minden ajtó mellett van még egy szoba ablak is, igaz, ezeket rács fedi. Az író megállapítja magában, hogy az átalakítás során, úgy látszik, három különbejáratú vendégszobát csináltak a régi épületbõl. Talán tea-konyhával és a szokásos mellékhelységekkel, de akkor azok bizonyára a túloldalra néznek. A házigazda kinyitja az egyik ajtót, és megmutatja, milyen egy ilyen vendégszoba belülrõl. Természetesen be van bútorozva, de elég szerényen. Az író véletlenül észreveszi, hogy a bejárati ajtón nincsen belülrõl kilincs.

– Mint egy börtön! – kiált föl, mielõtt észbe kapna.

Az idegen úr nevet, és bólintva helyben hagyja. Az író már menne is kifelé, de a háziúr maradásra inti, és az asztalról egy lapos tálat húz közelebb. A tálban a tegnapelõtt elkobzott kavicsok vannak. Az író örömmel nyúl a keresztpántos fekete kavics után, amit azonnal felismer. Még nincs hozzá bátorsága, hogy zsebre is vágja, csak forgatja a kezében. – Mint egy zsandár, – mondja, mert még elevenen látja maga elõtt a rácsos ablakokat is, ahogy a kerti úton a kis házhoz közeledtek. De aztán elszégyelli magát.

Szerencsére a háziúr nem sokat törõdik a megjegyzéssel, hanem maga is kivesz egy kavicsot a tálból. Most látja az író, hogy vannak itt olyan darabok is, amik nem tõle származnak. A háziúr egy kerek, vörhenyes pontozású és finom rozsdás foltokkal ellátott nagyobb fajta kavicsot tart éppen a kezében és kissé elgondolkodva mondja:

– Biztos ismeri azokat az embereket, akiknek vörhenyesen szeplõs az arca, és ahogyan öregszenek, lila erek ütnek ki a bõrükön. Az ilyen emberek barátkozó természetûek, és rendszerint rövid, tömzsi a lábuk.

Az író csodálkozva néz a háziúrra. Arra gondol, hogy lám, ez mennyivel jobb író lehetne nála. Na persze, ha egyáltalán írni kezdene... Aztán ellensúlyozásul megjegyzi:

– Maga utálja az embereket, nem?

– Ahogy vesszük, – válaszolja a másik, és kurtán fölnevet. Ezt a fölnevetést csak az író fogalmazza meg magának ilyen fanyar stílusban. Mi úgy jellemezhetnénk a háziúr viselkedését, hogy abban volt némi káröröm is, mintha csak sejtené, hogy az író mennyire irigykedik rá a jó megfigyelõ képességéért.

Így kezdõdik a beszélgetés, melynek során kiderül, hogy a házigazda fantasztikus terveket forgat a fejében.

Elképzeléseinek az a kiinduló pontja, hogy soha nem késõ rájönni arra, hogy minden ember értékes, egyszeri és megismételhetetlen csodája a természetnek. Ezt az idegen úr most egészen komolyan gondolja, dacára annak, hogy korábban miniszter volt. Természetesen nem arról van szó, hogy miután megbukott, rögtön ilyen értelemben változott volna meg a természete – ennél mi színvonalasabb irodalmat produkálunk, arról nem is szólva, hogy õ is éppen az ellenkezõjét szeretné elhitetni velünk. Nem, a megtérése nem így történt, hanem úgy, hogy a tengerparton unatkozva színes kavicsokat kezdett gyûjteni, akár az író, és eközben rájött arra, hogy nincsen közöttük két egyforma.

Bár hónapokon át mással sem foglalkozott, mint azzal, hogy két teljesen azonos kavicsot találjon, és a lakása is megtelt eközben a földre terített újságpapírokkal, amiken a sekély vízbõl kiemelt kavicsok szárította – aztán persze még több helyre lett szüksége akkor, amikor elkezdte osztályozni is a különbözõ színû, alakú, és mintázatú köveket –, nos, bár tényleg alapos munkát végzett, mégis hiába volt minden próbálkozása, a természet ellenállt az igyekezetének. A kavicsok – még a legszabályosabbak is – mindig egy kicsit csorbának vagy elrajzoltnak tetszettek, és a legkisebb anomália is elég volt ahhoz, hogy minden kavics összetéveszthetetlenül egyéni darab legyen. Egyetlen kavicsnak sem akadt párja, akármennyit is kereste.

A fölfedezés, hogy a kavicsok ennyire különbözõk, komoly válságba sodorta a volt minisztert, majdnem súlyosabb krízisbe, mint hivatalának az elvesztése. Mert amíg csak miniszter volt, addig az volt a dolga, hogy az embereket osztályozza, és rendelkezéseket hozzon, hogy azok egységesen viselkedjenek. Amióta azonban a kavicsokkal bajlódik, tudja, hogy az ilyenfajta osztályozás céltalan. Pedig a kavicsok viszonylag egyszerûek. Mennyivel kilátástalanabb kell, hogy legyen a klasszifikálás az emberek esetében, akik sokkal bonyolultabbak, mint a kövek! Érthetõ, hogy miért olyan nehéz kormányozni õket. És ezt csak ilyen késõn fedezte fel!

– Szóval az egész minisztersége egy fabatkát sem ért? – kérdi erre föl az író. Megint megfigyelhetjük, hogy túl gyorsan szokott nyilatkozni. És tényleg, a háziúr, amikor ezt hallja, kesernyésen el is húzza a száját. De aztán megemberli magát, és nagy lelkesültséggel ecsetelni kezdi, hogy miként szeretné hasznosítani a fölfedezését.

Megtudjuk, hogy a volt miniszter úgy döntött, hogy nem tartja meg magának a felismerést, hanem másokat is rá fog vezetni az igazságra. Hogy kik jöhetnek szóba? Érthetõ módon elsõsorban a pályatársaira gondolt. Mivel kényszerlemondatása óta nem nagyon bízott az aktív politikusokban, bukott diktátorokat, váratlanul leköszönt vagy lemondatott minisztereket, forradalmak által elûzött tábornokokat és munkájukat vesztett rendõr-fõparancsnokokat akart meghívni magához. Sajnos azonban az elképzeléseit részletezõ meghívó levelekre, amelyeket az exkluzív ajánlat kihangsúlyozásával küldött el a címzettekhez, eddig csak igen kevés visszhang érkezett, és akik válaszoltak, azok is csak azért tették ezt, hogy kimentsék magukat. Mintha nem lennének biztosak benne, hogy komolyan vehetik a dolgot, vagy mintha nem bíznának abban, hogy a kurzusok ingyenesek.

– Én azonkívül félnék is, – szakítja félbe most az író a háziurat. És miközben ezt mondja, lassan visszateszi a keresztpántos kavicsot a tálba.

– Arra gondol, hogy nem vagyok normális? – kérdi ingerülten a volt miniszter.

– Ha én nem is gondolok rá, az olvasó már régóta biztosan ezt teszi, – von vállat az író. Közben azonban érzi, hogy a társalgás váratlanul veszélyes fordulatot vett, és arra gondol, hogy jó lesz uralkodnia magán. Közönyösséget színlel, de meg van ijedve.

– Miért? Annyira valószínûtlen, hogy ha valaki az életét hiábavalóságokkal töltötte, akkor az ilyen legalább idõsebb korában valami értelmeset mûvelhet?

Ez most kissé enyhültebben hangzik. Mintha a volt minisztert mégis csak valami belsõ bizonytalanság gyötörné. Érezhetõ, hogy szeretné, ha igazat adnának neki. Az író arra gondol, hogy talán az eddigi fölényeskedése is csak színlelés volt. És ha így van, akkor alapjában véve szánalmas egy figura ez a volt miniszter. Fölsóhajt, és egy pillanatra visszatér az önbizalma. Igyekszik a házigazdájának is juttatni valamennyit belõle:

– Nem, egyáltalán nem valószínûtlen, hogy valami hasznosat tehetne. Hányan voltak már, akik elõször érett korban jöttek rá az igazságra! – Biztos, hogy ezzel egy nagy igazságot mondott ki, de az író mégis érzi, hogy elvétette valahol a dolgot. Még nem tudja, hogy miért, de biztos benne, hogy ezt az utolsó mondatot mégsem lett volna szabad ilyen ellenõrizetlenül kieresztenie a száján.

A volt miniszter nem is sejti milyen aggodalmak foglalkoztatják az írót, sõt, kissé fel is derül a hangja, amikor folytatja. Elõadja, hogy mivel a hivataluktól visszalépett, vagy onnan elüldözött prominensek nem fogadták el a meghívását, változtatott a koncepcióján. Számos olyan kormány van szerte a világon, amik börtönben tartják a megelõzõ rezsim minisztereit. Most tehát ezeknek a kormányoknak írt, és felajánlotta, hogy hajlandó átvenni a politikai rabokat egy-egy javítókúrára – természetesen az elvárható garanciákkal. Az utód-kormányok mindig azt szokták hangsúlyozni, hogy õk mennyivel emberségesebbek, mint amilyenek az elõdjeik voltak. Nos, most bebizonyíthatják, hogy tényleg azok. Járuljanak hozzá a leváltott garnitúra átneveléséhez.

Az író most arra gondol, hogy a volt miniszter azt hiszi, hogy minden politizáló ember, ha történetesen börtönben kerül, rögtön annyira formálhatóvá válik, mintha viaszból lenne. És ehhez az ötletéhez csináltatta azokat a zárkákat, és a kilincs nélküli ajtókat. Bõdület. De hogyan mondja meg ezt a vendéglátójának?...

A volt miniszter érzi, hogy az író már nem figyel rá, és látja, hogy csak a kavicsokkal babrál. Megszakítja az elõadását, és õ is belenyúl a tálba. Kivesz egy kavicsot, és változtat a hangján:

– Persze ismerni kell az embereket hozzá, hogy sikerüljön az átnevelésük. Meg kell látni bennük, hogy miféle karakterek. A kavicsok is ilyen természetûek. Maga például hogyan interpretálná ezt a követ? – és az író kezébe nyomja a kavicsot, amit az elõbb a tálból kivett. Az író ránéz a kõre, de nem látja. Még mindig a gondolataival van elfoglalva. A volt miniszter félreérti ezt a csendet, és diadalmasan mondja:

– Látom, nem könnyû feladat. Pedig maga író...

Erre föl az író tényleg megnézi a kavicsot. A kavics tompán lekerekített aszimmetrikus darab, vörhenyes-barna, itt-ott szürkés árnyalatokkal. Apróbb világos foltok, meg nagyon halvány, szerteágazó erezetek vannak rajta. Az alsó fele lapos, a felsõ része viszont eléggé domború. Azon kívül az alján, ahol laposabb, éles körvonalakkal egy világosabb folt kerekedik. Nagyon ismerõsnek tûnik a formája, de az író nem tudná megmondani hirtelen, hogy honnan. A háziúr segít neki:

– Olyan, mint egy vadgesztenye, – Az író bólint, és leteszi a kavicsot az asztalra. – És így, a laposabb oldalára helyezve, – folytatja a háziúr, – inkább hasonlít valami zsíros, szétfolyó masszára. Mint egy levágott ökör mája... mivel hogy annyira vörhenyes.

Az író zavartan hallgat. A volt miniszter azonban folytatja:

– Látott már henteseket munka közben? A friss hús csak úgy dagad a bõrük alatt. Az ilyen emberek viszonylag gyorsan megbetegszenek...

– Honnan tudja? – veti közbe az író.

– Nem tudom. Csak állítom. Intuíció, de be szokott jönni. És ne felejtse, az egész nem más, mint egy kavics interpretációja.

Az író még mindig a kavicsot nézi az asztalon, és dühös magára, hogy miért nem neki jutott eszébe a hasonlat az ökör májával. Vagy hogy vadgesztenyére hasonlít. Hiszen majdnem hogy kiabál, annyira vadgesztenye. Aztán a volt miniszterhez fordul:

– Mire jó ez az egész?

– Tréning, – válaszolja a háziúr, és most megint nagyon biztosnak látszik.

Az író erre megint csak felkapja a fejét, mert ez érdekes. Talán érdemes lenne csakugyan megírni, érdekelheti az olvasókat is, ami ebbõl kikerekedhet. Jobban oda kell hát figyelnie. – Tréning? – kérdi, és igyekszik szórakozott arcot vágni.

– Maga egy ostoba ember, – válaszolja erre a volt miniszter. A hangja higgadt, visszautasítást nem tûrõ. Az író nem szól semmit, vár. A másik folytatja: – Maga még mindig nem érti, hogy mire jók a kavicsok.

– Dehogyis nem, – védekezik az író. – A kavicsok arra jók, hogy lássuk, mennyire különbözõek. És, hogy belássuk, hogy az emberek is hasonlóak hozzájuk. Ahány kavics, annyi ember, és mind más, mint a többi, mind érdekes. Akarja, hogy tovább is folytassam? Maga odaadná a kavicsokat azoknak a politikai foglyoknak, és addig traktálná õket újabb és újabb kavics-dózisokkal, amíg a kúra pozitív eredményre nem vezetne. Amíg meg nem térnének, és emberségesebbek nem lenének. De aztán – gondolom – visszaküldené õket a börtönbe.

A háziúr nem válaszol, hanem föláll és átmegy a kis appartement fürdõszoba-részébe. Egy lavórral a kezében tér vissza. A lavórban egy kevés víz van, és a víz alatt különbözõ színû kavicsok.

– Észrevette már, hogy a víz alatt a kavicsok sokkal élénkebb színekben pompáznak, mint szárazon? Nincs olyan ember, akinek a fantáziáját meg ne ihletné egy marék színes kavics, ha tiszta vizet öntünk föléje. Figyeljen ide! A kurzus lényege a következõ: Az átnevelésre érkezett jelöltek az elsõ hetekben felügyelet mellett a part menti vízben fürödnének. Ez megteremti az elengedhetetlen belsõ felszabadultságot. Közben aztán maguktól is rájönnének, hogy a kavicsok milyen szépek, ezen a partszakaszon ugyanis semmi más érdekes dolog nincsen, csak az átlátszó víz a parton, és alatta a színesen csillogó kavicsos föveny. A fõ dolog, hogy lássák, hogy a kavicsok mennyire szépek, és aztán az, hogy gyûjteni is kezdjék õket. Akkor aztán kikerülhetetlen, hogy azt is belássák, hogy mennyire különbözõek. A legtöbb emberben ugyanis természetes hajlam van rá, hogy megpróbálja az egyforma kavicsokat külön csoportokba gyûjteni. Amin persze csak bizonyos mértékig sikerülhet, mert nincsen két egyforma kavics a világon. Ha erre rájöttek, feladatként lehetne adni például, hogy a legszebbekrõl jellemrajzot is írjanak...

– Írjanak? – kérdi az író, és nevetni kezd. – Úgy érti, hogy házi feladatot kapnak a kavicsokról?

– Igen, a kavicsokról, vagy azokról a dolgokról, esetleg emberekrõl, amik a kavicsokról az eszükbe jutnak. Nem nehéz, az egész csak tréning kérdése...

– De ha még sem jut eszükbe senki? Végül is a politikusok nem nagy emberismerõk.

– Na, de hát éppen ez a lényege a kurzusnak, hogy azzá váljanak! – vág az író szavába türelmetlenül a volt miniszter. – Hogy az emlékeik alapján egyre jobban megértsék, mennyire különbözõek az emberek. Rekonstruálhatják magukban az ismerõseiket, a mozgásukat, az arányaikat, a jellemzõ fordulataikat. Színeket, súlyokat, halmazállapotokat asszociálhatnak az egyes emberekhez, és néha még a belsõ szerveikrõl is kaphatnak valami intuitív benyomást. És aztán bõvíthetnék az így megismert emberek körét. Például a gyerekkori emlékek alapján... – A volt miniszter tovább beszél, és az írónak egyre inkább az lett az érzése, hogy ezt a rábeszélõ hangot jól ismeri, hiszen mások is próbálkoztak nála már vele. Igaz, azok kavicsok nélkül jöttek, de nem ez a lényeg. Amit akartak, az mindig ugyanaz volt... Amikor a házigazda egy pillanatra megáll, az íróból azonnal ki is bukik, hogy mi zavarja õt. Szinte kiabál a volt miniszterrel, annyira felindul közben:

– Maga el akarja nekem adni ezt a történetet! Úgy értem, el akarja érni, hogy írjak az ötletérõl, írjam meg, mint valami regényt, vagy novellát. Olyan szuggesztíven, mintha igaz lenne. Azt hiszi, hogy majd horogra akadok. Hogy belátom, hogy minden adva van a sikerhez,... a híres szerzõ, meg a szerencsés véletlen ezzel a titokzatos idegennel, aki felkínálja neki az eredeti ötletet, miközben maga is szereplõje a történetnek. Abszolút összkomfort! De egy írónak kevés az ötlet! Sztori kell ide, történet. Valami épkézláb eseményre van szükség, aminek lehetnek meghökkentõ fordulatai is, már úgy értem, hogy az író mindig olyan helyzetet szeretne, ami konfliktusok bonyolítására képes. És az egésznek kell, hogy legyen valami logikus, a történet lezárása felé haladó vonalvezetése is, amit utólag az olvasó is szükségszerûnek érez, mert az ilyen megoldást aztán úgy éli át, mint egy felszabadító zokogást valami jobb fajta temetésen. Igen, elismerem, kissé szakzsargonban beszélek. De hallott már a katarzis fogalmáról? Na hát, az kell, nem pedig ötlet...

A házigazda meglepve hallgat. Látszik, nagyon csalódott. Aztán azt mondja:

– Maga nem hiszi, hogy az embereket a kavicsok megváltoztathatják. Nem hiszi, hogy végre kinyílhat a szemük.

– Én azt nem hiszem, hogy ennek az egész történetnek valami értelme lenne. Ezt nem tudjuk eladni az olvasónak. Mert mit ér el azzal, ha a tényleg megjavulnak a vendégei? Vagy foglyai – mert hiszen foglyokról van szó... Úgy is visszatérnek utána a börtöneikbe. Vagy szabadon akarja engedni õket? Ha így képzeli, hát az is lehetséges, de az akkor egy teljesen másik történet – és még kavicsok sem kellenek hozzá. Fenébe azzal a kurzussal. Egyáltalán...

A volt miniszter most kétségbeesetten felkiált:

– De hiszen én vagyok a legjobb példa rá, hogy a tenger, meg a parti föveny mire képesek! A kavicsok, és a velük való foglalkozás! Mint egy kurzus. Ezek mind hihetõek. Szépek! Én megjavultam!

Az író csüggedten hallgat. Kis szünet után a volt miniszter szólal meg. Mintha õ is belefáradt volna a vitába:

– Maga milyen befejezést adna a történetnek?

Az író nem tudja. Inkább visszakérdez:

– Hogyan képzelte el eddig? Tényleg szabadon eresztené õket?

– Nem. Miután megtanulták, hogy a kavicsokon keresztül megbecsüljék az embereket, meg kell tanulniuk azt is, hogy nem rendelkeznek ezekkel az embertársaikkal. Önmagukkal sem. És ehhez az ismerethez is a kavicsok segítenék el õket. Az utolsó aktus ugyanis az lenne, hogy azokat a kavicsokat, amiket a leginkább megszerettek, és amikrõl esetleg tanulmányokat is írtak már, egy csónakkirándulás keretében kivinnék a nyílt tengerre, és a mélyvíz fölött kiborítanák. A kavicsok visszatérnének a mélybe, senki nem találhatná meg többé õket. Így lenne ez rendjén.

Az író meredten nézi a volt minisztert. Arra gondol, hogy a bukott politikusoknak tulajdonképpen buddhista kolostorokba kellene vonulniuk. Olcsóbb és egyszerûbb lenne, mint a börtönök vagy a javító intézetek. Még soha nem érezte magát annyira közel a nirvánához, mint most, hogy ennek az embernek a geometrikusan merev, és mégis rajongó arca lebegett ott elõtte. Az írót lenyûgözte, de taszította is a volt miniszter könyörtelen és javíthatatlan gyermetegsége. Elképzelte, amint a csónakban áll, és katonás hangon vezényel. És szinte látta, ahogy a foglyok a víz fölé hajolnak, és a vezényszóra sorban kiürítik a kosaraikat. Aztán nevetni kezdett.

– Mit nevet? – mordult rá a háziúr.

– Maga tényleg kievezne velük a nyílt tengerre? – kérdi hitetlenkedve az író, és a fejét rázza. – Mert akkor már tudom a történet végét. Roppant egyszerû elképzelni, mi történne. Ha már korábban nem ölték volna meg, hát megtennék azt most, ott, a tengeren. Valahol messze a partoktól belöknék a vízbe. És búcsúzóul a nyakába öntenék a kavicsokat is. Logikus a befejezés?

– Nem. – A volt miniszter szigorúan néz az íróra, feláll, és az ajtóhoz megy. – Magának még gondolkodnia kell a jó befejezésen. A fürdõszobában talál kavicsokat hozzá. A viszontlátásra.
Azzal kilép a szobából, és rácsukja az íróra az ajtót. Az író nézi az ajtón a helyet, ahol a kilincsnek kéne lennie.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

Az orchidea eset


Egy híres jogász, aki különösen a bûnügyi perrendtartás szabályait gazdagította egyedülállóan szellemes kommentárokkal, egyszer véletlenül egy orchideára bukkant. A virág a járda szélén feküdt, valaki elveszthette. A jogtudóst azonban az a fajta nyugtalanság fogta el, amit bûnesetek, vagy szabálysértések láttán szokott érezni. Az orchidea szára ugyanis annyira rövidre volt metszve, hogy az már természetellenesnek látszott. De maga a növény is szabálytalannak tûnt, mert ilyen kihívóan különös és szép virággal eddig még soha nem találkozott. Úgy feküdt a földön, mint egy egy messzi tájról idesodródott különös tartalmú üzenet. Fölemelte tehát az orchideát, és hogy alaposabban megvizsgálhassa, hazavitte.

Elsõsorban a színei voltak pompázatosak. A legnagyobb sziromlevél, a amely fodrosan lobogva koronázta meg a virágot, a narancs tüzes melegébõl hajlott fokozatosan a fakó lilába, és onnan tovább a foszforeszkálóan fehér tónusok párás árnyalataiba. Gerezdes tagolású felületén finom erezetek futottak, és ezeket az ereket barnás foltok kísérték. Ott, ahol a sziromlevél a virág törzséhez illeszkedett, ezek a barna foltok árnyékos tömeggé álltak össze és egy feketén sötétlõ barlang száját vették körül. A kehelyszirmok, amelyek jobbról-balról ennek a barlangnak a bejáratát õrizték, egy-egy spirálisan megcsavart miniatûr kardpengére emlékeztettek, lendületesen sodrott szegélyeik pedig kénsárga fényben fürödtek. És ahogy a két kehelyszirom fokozatosan elvékonyult, a szirmok felületén egyre több apró vörös folt vált láthatóvá – mintha aprócska lámpások jelezték volna, hogy a sziromlevelek vége közeledik.

A jogtudós figyelmét azonban leginkább a virág alsó részét képezõ ajakszirom kötötte le. Ez a gömbölyded fenekû, öblös pohárkához hasonló szerv csaknem szabadon lebegett, mert csak egy ívben hajló vékony nyél segítségével ízesült a virághoz. Rózsaszínû volt, de ez a rózsás árnyalat lejjebb püspöklilába hajlott át, és a pohárka fenekén sötétbordó árnyalattá mélyült. Az ajakszirom felsõ peremére egy sajátságos alakú nyelvecske hajolt. Finom szõrszálak vették körül, és piros szemölcsök nõttek a közelében. Ez a nyelvlecke volt az orchidea nemi szerve. És ami még érdekes volt, a pohár-alakú ajakszirom mélyére tekintve az eddig felsorolt valamennyi színárnyalat visszfénye ragyogott fel. Ezt a fényjátékot egy harmatcsepp okozta, amely úgy görgött a pohárka fenekén, mint egy víztiszta üveggolyó.

A jogtudós, miután megcsodálta a fantasztikus virágot, megállapította, hogy csak egy dolog hiányzik hozzá, hogy abszolút tökéletes legyen, még pedig az, aminek a hiánya már kezdetben is zavarta õt: a hosszú szára. A rövid csonk, amin az orchidea ült, szinte felbõszítette. Nehezen volt elképzelhetõ, hogy a természet ilyen rövid szárú orchideafajt hozott volna létre. Tudta, hogy nem lesz nyugta addig, amíg mindent meg nem tud errõl a növényrõl. Egy kisebb fajta poharat vett elõ a vitrinbõl, megtöltötte vízzel, és beléje állította a virágot. Aztán pedig újra nyakába vette a várost.

Mint a tudományos diszciplínákban jártas szakember, tudta, hogy miként kell a kutatásait elkezdenie. Fölkereste azokat a komolyabb kapacitású könyvesboltokat, amelyekben a jogi publikációkat is szokta vásárolni, és közönyösséget színlelve botanikai szakmunkák után érdeklõdött. Végül, több boltban való böngészés után, megvett valahol egy orchidea-határozót, amelynek mind a terjedelme, mind pedig az ára elõször alaposan meghökkentette. A kötet elõszavába beleolvasva azonban megtudta, hogy az orchideák családjába mintegy huszonötezer faj tartozik. Ez az adat meggyõzte õt arról, hogy ha sikert akar elérni, akkor nem garasoskodhat az eljárási költségekkel.

Ezután egy egész délutánt szentelt a talált virág azonosítására. Sikerült is a huszonötezer fajta között egyet találnia, amelynek a leírása eléggé ráillett a tulajdonába került példányra. A határozókulcs által megadott jellegzetességek úgyszólván mind feltalálhatóak voltak rajta, és a fennmaradó apróbb eltérések legfeljebb azzal voltak magyarázhatóak, hogy a fajta egy nemesített hibrid-változat volt, amelynek minden példánya hajlandóságot mutatott arra, hogy a szirmain szokatlan elszínezõdések lépjenek fel. A jogtudós hangosan olvasta fel magának a nemesítés alapjául szolgáló orchideafaj latin nevét: – Paphiopedilum Venustum. Már majdnem becsukta a könyvet, amikor a lap alján lévõ jegyzetekre siklott a tekintette, és ott megakadt a szeme a virág köznapi nevén is: – Vénusztopánka. Ez a név tulajdonképpen csak a tudományos elnevezés köznyelvi változata volt, mégis másként hangzott, mondjuk így: érzékiebben, majdnem hogy színpadiasabban csengett. A nagy jogász kissé zavartan nyúlt a pohár után, amelyben az orchidea állt, és most teljesen más szemmel vizsgálta felül a virágot.

Nem volt nehéz felfedeznie, hogy az edényszerûen kiöblösödõ alsó ajakszirom révén kapta az orchidea ezt a nevet. Ez a sziromképzõdmény valóban egy papucs orrához hasonlított, és ráadásul még egy elegánsan megkötött maslival is rendelkezett – a két spirálisan megcsavarodó kehelylevél ugyanis úgy lebegett kétoldalt a papucs fölött, mint egy maslira kötött szalag két vége. A cipõcske sarka pedig a fölfelé hajló tarka sziromlevél lehetett volna. Ez a fodros szegélyû nagy virágszirom persze egészen a bokáig nyúlna föl, és így borítaná be hátulról, a sarok felõl a lábfejet. Mármint Vénusz lábfejét – ahogy a jogtudós azt kissé megilletõdve megállapította magában.

Ahogy azonban a virágot közel emelte a tekintetéhez, valamit nem talált rendben. Hamarosan rá is jött, hogy mi nyugtalanítja. Az ajakszirom öblös mélyérõl – vagyis a papucs orrából – eltûnt a víztiszta harmatcsepp. Túl száraz volt, úgy látszik, a szobalevegõ, és a virág szirmai közt felgyûlt parányi mennyiségû víz elpárolgott közben.

A híres jogász csak most gondolt elõször arra, hogy az orchidea esetleg rövid idõ múlva el is hervadhatna. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy remélte, a lemetszett virágra vonatkozó pontos adatok ugyanolyan hiteles forrásanyagot képeznek majd, mint maga az eredeti növény. Ha tehát idejében rögzít minden lehetséges információt a virágról, akkor elég bizonyítékkal rendelkezik majd az eljárás lefolytatásához, még ha az orchidea el is fonnyadna közben. De hogy miféle eljárásra készült tulajdonképpen, azt önmaga elõtt sem tisztázta. Csak annyit tudott, hogy valahányszor a virágra pillantott, mindig valami sürgetõ kényszert érzett, és meglegyintette õt az esedékes procedúrára való készülõdés szele.

Színes kartonlapokat emelt ki tehát az íróasztalfiókjából, amelyeket a dolgozatait elõkészítõ jegyzeteléshez szokott használni, és valamennyi karton fejlécére fölírta: Paphiopedilum Venstum. Aztán alcímként a különbözõ színû kartonlapokra különbözõ szempontokat jegyzett fel. Mindjárt az elsõ kartonra kiírta a botanikai szakkönyvben talált legfontosabb adatokat. Aztán újra elhagyta az otthonát, és egy tucat kisebb-nagyobb mitológiai valamint mûvészettörténeti kötettel a hóna alatt tért vissza.

A következõ nap sorra utána olvasott mindannak, amit a különbözõ könyvek Vénuszról, illetve a mûvészettörténelemben elõforduló Vénusz-ábrázolásokról írtak. Amit fontosnak és érdekesnek talált, azt kijegyzetelte. Csupán az a karton maradt még üres, amelynek a felsõ szegélyére a “Vénusz cipõje” cím volt írva. Tulajdonképpen ez lett volna a legfontosabb adat, de a könyvekben sehol sem talált említést arról, hogy az istennõ miféle lábbelit hordott volna. E tekintetben még a mûvészettörténeti munkák gazdag illusztrációs anyaga sem nyújtott segítséget: – Vénusz ugyanis majdnem valamennyi színes képoldalon meztelenül volt ábrázolva, és ha véletlenül valami áttetszõ fátyol vagy könnyû tunika fedte is a testét, még az ilyen esetekben is mezítláb maradt.

Egy újabb nap telt el azzal, hogy a neves tudós dohogva és elégedetlenkedve az egyetemi tanszékek könyvtárait bújta, és amikor ott sem találta meg, amit keresett, a városban található filológiai kutatóintézetekben kilincselt. Vénusz cipõjérõl azonban maguk az antik mitológia és irodalom szakértõi sem tudtak semmi közelebbit sem mondani. Végül az egyik ismerõs könyvtári alkalmazott visszahívta õt telefonon, és örömmel közölte, hogy megtalálta a keresett adatot egy könyvben. Amikor azonban a jogtudós a részletek után érdeklõdött, kiderült, hogy a tisztviselõ ugyanannak az orchidea-határozónak egy példányára bukkant, mint amit kutatásai kiindulópontjaként még az elsõ nap megvásárolt. Vénusz cipellõje úgy látszik csak mint virágnév volt ismert.

Leverten olvasta át még egyszer a különbözõ színû kartonokra írt feljegyzéseit. Végül arra a lapra, amelyet a Vénusz cipõjérõl szóló adatoknak szánt, fölírta: – “Az istennõ nem hordott lábbelit”. – Majd kis gondolkodás után odajegyezte még: – “Talán azért, mert orchideákon lépkedett”.

És ebben a pillanatban minden világossá vált elõtte. A virág szára azért volt olyan rövidre nyesve, hogy ne zavarjon a járásban. Ki lépkedne hosszú szárú, ide-oda csapódó “fûzõkkel” ékes orchideákban? A jogtudós, amint magához tért a felismerés okozta könnyû sokkból, a vizespohárhoz fordult, amelyben az orchidea állott. Megdöbbenve látta, hogy a pohárból közben majdnem teljesen elpárolgott a víz, és a virág fonnyadtan, erõtlen-lappadtan hajlott a pohár peremére.

Óvatosan egy vízbe mártottpapír zsebkendõre fektette, majd a zsebkendõ szabadon maradt felét ráhajtotta az ochideára. Ezután az így betakart ájult virágot a tenyerére tette, és úgy rohant ki vele az utcára. Sietõs léptekkel haladt, amíg csak el nem érte azt a helyet, ahol napokkal azelõtt a virágot találta. Körülnézett, és amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, a kis csomagot a járda mellett zöldellõ gyér növésû fûre fektette. Ott kitakarta az orchideát – a virág úgy feküdt a vízzel átitatott zsebkendõn, mint egy harmatos nyoszolyán.

Itt az utca csak az egyik oldalán volt házakkal beépítve. A túloldal egy parkra nyílott, és ezen az oldalon szabályos távolságban padok voltak a zöld élõ sövény mellé felállítva. A nagy jogtudós átment az úttesten, és ott leült az egyik ilyen padra. Olyan helyet választott magának, ahonnan szemmel tarthatta a közeli bokrokat és ösvényeket, de a túloldali járdaszegélyt is jól láthatta a csaléteknek oda kihelyezett Vénusztopánkával. Az istennõt várta.

Másnap reggel egy munkába sietõ köztisztviselõ talált rá, amint még mindig a padon ült, és félrebillent fejjel, félig nyitott szemekkel egy olyan irányba nézett, amit nem lehetett semmilyen megszokott földi iránnyal azonosítani.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

    Oszlopcsarnok


    – Nem tudom, hogy zeneköltõi fantáziájának találékonyságát becsüljem-e jobban, avagy káprázatos készségét, ahogy fürge ujjazatát a klavíron futtatja, - szólt a Homo Musicus a huszonnyolcadik életévét már betöltött Beethovenre gondolva. Közben pálcájával finoman megkoppintotta a tükörfényes kopott járdaburkolatot.

    – Ah, barátom, – válaszolta kísérõje, egy ifjú hölgy, akinek kecses testét ezen a napon fehér selyemtunika födte – én már nem teszek fel magamnak ilyen kérdéseket. Ludwig kétségtelenül egy titán. – És az ifjú hölgy mélyet sóhajtott, de mivel a romantika korszaka nem érkezett még el, csak újabb tizennyolc esztendõ leteltével szánta rá magát, hogy könnyedén el is ájuljon.

    A Homo Musicus tekintete a felhõkkel tarkított égboltra siklott. Hosszan mérlegelte az elhangzottakat.

    – Tekinthetem szavait úgy, mint társalgásunk expozéját? – kérdezte aztán a barátnéjától. Az némán bólintott. – Akkor a szonátaforma szabályai szerint most meg kell ismételnünk témáink bemutatását – folytatta a férfi, és pálcáját magasra lendítve jelt adott az auftaktra:

    – Nem tudom, hogy zeneköltõi fantáziájának találékonyságát becsüljem-e jobban, avagy káprázatos készségét, ahogy ujjazatát a klavíron futtatja.

    – Ah barátom, – válaszolta a selyemtunikás hölgy, akit föntebbrõl már ismerünk – én már nem teszek föl magamnak ilyen kérdéseket. Ludwig kétségtelenül egy titán. – Ezután az ifjú hölgy arra gondolt, hogy most megint tizennyolc évet kell várnia, amíg elájulhat, de mivel ez ismétlés, az összesen harminchat.

    – Rátérhetünk a kidolgozásra! – tört fel a Homo Musicusból. – Úgy rémlik, hogy fénylõ C-dúrban kezdtük el a beszélyt.

    – Mily lelkesítõ! – viszonozta az ifjú hölgy nagy hévvel. – Ludwig új zongoraszonátája is C-dúrban van tartva, ahogy azt a minap lovaglás közben elárulta. – Az ifjú hölgy arcán pír jelent meg. Homlokán aranyszalagból készült diadém feszült, és e fejék elején egy apró briliánskõ csillogott díszes foglalatban. Ez a kõ most erõs kék fénnyel ragyogni kezdett. – A C-dúr mindenegyes hangja olyan, mint egy márványoszlop – folytatta a hölgy lelkesen. – A hét hang Ludwig szerint hét egymás szépségét fokozó márványoszlopnak tekinthetõ, és hogy a sor szimmetrikus tökélyre emelkedhessen, egy oktávnyi távolságban újra megismételjük az elsõ oszlopot.

    A Homo Musicus most elõször pillantott barátnéja arcába.

    – Nem viszi túlzásba a rajongást, kicsikém? – kérdezte aggódó hangon. Majd belekarolt az ifjú hölgybe, és így indultak el hazafelé. Útközben a Homo Musicus még megjegyezte:

    – Nem tudom, hogy zeneköltõi fantáziájának találékonyságát becsüljem-e jobban, avagy káprázatos készségét, ahogy fürge ujjazatát a klavíron futtatja... – A hölgy titokban megszédült egy kicsit az örömtõl, mert megértette, ez most a repríz. De nem akarta elárulni, hogy váratlanul érte a szonáta-formához való ilyentén hûség. Inkább úgy tett, mint aki természetes könnyedséggel kapcsolódik a befejezõ akkordokhoz, és még egy ügyes kódát is kanyarított a tételt lezáró frázisokból:

    – Ah barátom, minek erre most visszatérni? Én már nem teszek fel magamnak ilyen kérdéseket. Ludwig egy titán, és ami az ujjait illeti...

    ...azok csak egy oszlopcsarnokhoz hasonlíthatók! – fejezte be a mondatot a Homo Musicus, és pálcájával most tényleg nagyot koppantott az utca kövezetén.

    – Mily durva ez az epilóg... – suttogta az ifjú hölgy elsápadva. Megállt, és legszívesebben hátrált volna egy lépést.

    A Homo Musicus azonban újra belékarolt, most már egy kissé erélyes volt ez a mozdulat. – Végtére is az empire küszöbén állunk – gondolta magában, és némi elégtételt is érzett eközben. De elhamarkodott dolog lett volna errõl akár csak egyetlen hangos szót is szólnia. Kurtán bólintott hát, és karján a hölggyel újra elindult. Már nem voltak messze a befejezéstõl.

    Menet közben kisütött a nap, és meleg fénnyel aranyozta be a szóban forgó márványoszlopokat.

 

[Rosen]

PERNECZKY Géza

    Pacifik

    A helyes irányt a sirályok torka mutatja hajnali négykor: – a tenger az utolsó õszinte víz. Pelikán-fehérek ilyenkor már a felhõk és kéken világítanak a gyárkémények. Ahogy kihátrál az éjszaka, szédítõvé tágul az öböl. Hátunk mögött a part és a leguruló kövek csattogása. Ahogy elérik az utat, hullámokat vernek a sima aszfaltburkolaton. Az úttest még kilométerekkel odébb is zizegve adja tovább a váratlan fájdalmat.

    A harangok azonban fémes hangon jelentik e a nap gyõzelmét, testük kongó hidrogén-kagyló. Aztán a reggel vékony zsinórrá nyújtja a sztratoszférát. Amint elpattan a húr, fölmerülnek a víz alól hinaras díszükkel a koldusok.

    A világszervezet közleményei szerint ezen a napon is tíz millió köbméter civilizációt hordanak a Csendes Óceánba a folyók, de az még gyõzi habzóan tiszta fehérnemûvel és a testét védõ korallzátonyokkal. Továbbra is menetrend szerint járnak majd a bálnák, és ha a víztükör mélyére nézünk, látni fogjuk, hogy zavartalanul forog a kajmánok tíz karja. A gyerekek szerint víz alatti szélmalmok õrlik zizegõ finomságúvá a homokot. Kint a parton is serényen folyik a munka, és a fürdõszobákban az emésztés. Az üres csigaházakból kecsesen kinyúlva hadonásznak az asszonyok. Néha lehúzzák a mandula-szagú klozetteket, és egy orgona összes sípja sem érne fel az eközben képzõdõ vízoszlopok dübörgõ zajával.

    A város mögött, ahol a vadon kezdõdik, a tengerrõl érkezõ szél meztelenné gyalulta a kõsziklákat. A medvék két lábra állva ölelik át a fenyõket, és így mondanak misét a kipusztult indiánokért. Mesélik, hogy egyszer egy õrült filmrendezõ skót dudásokat hozatott erre a vidékre. Kockás ruhájukat azonban felitta az õszi lombtakaró, és a dudájukban a száraz nyarakon kiveszet a léghuzat.

    Ha vakító erõvel süt a nap, néha leereszkednek e muzsikusok a völgyekbe. Arcukon ilyenkor közérthetõ formában rajzolódik ki az eltiltott zene, és az emberek kikapcsolják a rádiójukat valamint a televíziós készülékeiket. A passzát-szelek megérkezéséig merev várakozás üli meg a völgyeket, de aztán vadul száguldó ménesek képében siet a vihar a megátkozott muzsikusok segítségére. Megtörténik a csoda: – a kecskék nyúzott bõre ütemesen rángani kezd és a hangszer vergõdve felnyerít. Ez volt egyébként a legkülönösebb, amit gombaszedés közben a kaliforniai partokon John Cage tapasztalt.

    Az öregedõ mûvész – említsük meg ezt is – évtizedek óta már csak sót nyal. Hiába, a halhatatlanság nem terem édes gyümölcsöket! A róla szóló egyszerû költeményt, amelyet egy koncert hallgatása közben egy tehetségtelen tanítványa költött, itt közöljük:
    Elõl leng a haja, hátul a szakálla,
    Himnuszok a feje, és míg énekel,
    Szándékos, hogy figyelmetlen
    (figyelmesen szándéktalan)
    Hosszú copfot fon az összehordott reményekbõl.
    Így osztja el
    a köves part mentén
    a testi jelenlétet.
    Már több napja tart, hogy jelen van.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

A szõke ország


Mint a világ bármely részén, itt is a zöld az uralkodó szín. Zöldek a fenyõk, zölden virítanak a rétek, zöld árnyékuk van a hegyeknek és világoszöld szirmokat hajt a fakó encián. Csak a föld szõke, mert a gyakori fagy és az olvadó hó kimossa a színeket a talajból, azonkívül ott a gyökerek közt a foszforeszkálóan sárga agyag is. Lenhajú lányok fekszenek átfagyott testtel keresztbe-kasul arasznyira a talajszint alatt.

Az emberek azonban csak ritkán fáznak, mert állandóan a kezük ügyében van a rozspálinka, a füstölgõ vodka. Ha ittak, víztiszta tekintettel néznek utána az égre, amely szintén szõke. Lassan hullik a felhõtlen égbõl a hó, a pelyhekké fagyott harmat, és míg az emberek nem néznek oda, jávorszarvasok lélegzik föl a pálinkás üvegek halvány árnyékát. A viszonyokat jól jellemzi, hogy oly keveset beszél a lakosság. A farkasok, amelyek õsidõk óta látogatják a falvakat, kiitták a szavakat a férfiak mellkasából. Az asszonyok meg amúgy is némák, csak ha szülnek, akkor jajgatnak erõsen.

Az ország nagyobbik fele ismeretlen, és a jeges tengerig húzódik. A fiatalok, akik tornacipõben járják az északra vezetõ utakat, bizony ritkán jutnak el a horizontig. A csend és a gazdátlan pára finom kristályok alakjában gyûlik fel a zsebeikben, és amikor az utolsó fenyõfához érnek, figyelmeztetõen lidérclángra lobban. Ha mégis tovább merészkedünk, seszínû fûvel találkozunk – a jelenség oka a klorofil egy albínó változata. Ezen a füvön apró rágcsáló állatok legelnek. Egyszer egy gimnazista zsebretett egy ilyen állatot, de amikor hazaérve elõhúzta, látta, hogy a ruha ráncai közt lerakódott csend megmérgezte a zsákmányul ejtett jószágot. Az állat testén áttetszõ csillagszórók nõttek, és a szobalevegõvel találkozva zizegve vízzé olvadtak. Maga az állat annyira kõkemény lett, hogymegõrzésére egyedül az ásványtani szertár látszott alkalmasnak.

A szõke országban egyszer egy érthetetlen tömegbaleset történt.

Egyszer egy paraszt túl nagy fába vágta a fejszéjét. A fejsze a fokáig hatolt a fatörzsbe, és ott úgy megszorult, hogy meg se moccant többé, hiába próbálta a férfi kihúzni. Makacs természete volt azonban a parasztnak – három nap, három éjjel küszködött a balta nyelével. Végül már az egész falu körülállta, és úgy figyelte. Mikor a férfi a harmadik nap éjszakáján elvesztette az eszméletét, ujjai még mindig a balta nyelét markolták görcsösen. A legjobb barátja lépett mögéje, hogy megszabadítsa a kínjaitól. Ennek is kezében volt a baltája, azt vágta hát a paraszt hátába. A falu némán figyelte, mi történik. Mozgás csak akkor támadt, amikor az áldozat öccse, aki szintén magával hozta a baltáját, az irgalmas gyilkost egyetlen csapással a földre terítette.

Elkeseredett dulakodás kezdõdött, amelynek során rendre ölték egymást a férfiak. Az utolsót, aki egy keskeny pengéjû késsel dolgozott, a megveszett asszonyok szedték széjjel. Mint késõbb azt egy környékbeli drámaíró megállapította, azért, mert a rájuk szakadt özvegységükben úgy érezték, hogy ellenállhatatlan vágy hajtja õket, hogy a késes férfivel közösüljenek.

A dolog késõbb finomabb irodalmi feldolgozást kapott: a fába szorult balta itt csak szimbólum volt, és a szûnni nem akaró szerelmet jelképezte. Más interpretációk szerint egy régi rítus romlott változatával állunk szemben – a romlás aztán úgy látszik ragadósnak bizonyult. A legérdekesebb magyarázattal azonban egy fizikus szolgált. Szerinte a tömegbalesetet egy tragikus véletlen okozta. Nevezetesen az a körülmény, hogy a falu a sarkkörön túl feküdt, ahol nyáron soha nem nyugszik le a nap. Ha csak egy percre is a fenyõfák koronája mögé süllyedt volna, akkor a paraszt is azonnal elengedte volna a balta nyelét, és nem került volna sor a sajnálatos lefolyású hisztériára.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

    Szumátra


    A láz hirtelen a homlokába tódult, és veríték lepte el a halántékát. Leült, annyira meglepte a dolog. Úgy érezte, hogy most megérti a bûnözõket, akiknek teste jódos oldatok után kívánkozik, és mivel ezt az ízt másként nem kapják meg, kapkodva gyilkolni kezdenek.

    Ahogy az alkony közeledett és a hõség is csökkent, minden erejét összeszedve elindult az úton a bambuszok között. Drótkerítés vette körül az orángután-rehabilitáló állomást. A kapuban fehér köpenyes lányok köszöntötték, akik elfelejtették begombolni a ruhájukat, és látni engedték a combjuk közt sötétlõ malájfekete szõrzetet. Az állomásra beszállított orángutánok suta bukfencekkel közeledtek. Nehéz és húsos mancsaikkal, amelyeken rózsaszín fénnyel világított a köröm, a hasát és a mellét tapogatták. Ajkaik tányérrá csücsörítve meredtek elõre. Az egyik állalton azonban már nem lehetett segíteni – fejét a földre fektetve agonizált.

    A teáját kavargató szövetkezeti tisztviselõ elmondta, hogy a vanília felvásárlási ára itt alig tizedrészét teszi ki az európai piacokon elért eladási árnak. A különbség a kikötõvárosok nagykereskedõinek és csomagolóvállalatainak a zsebébe vándorol. Marxot a tisztviselõ csak mint fegyveres mozgalmat ismerte, a közgazdaság kérdéseiben inkább a misszionáriusokra hallgatott.

    A másnapi postával érkezõ Frankfurter Allgemeine azt írta, hogy a hesseni protestáns egyház összegyûlt püspökei a kábel-televízió bevezetése mellett foglaltak állást. Amikor a malária leteperte, még mindig a kábeltelevízióról fantáziált. Az iránt érdeklõdött, hogy lehet-e kinint kábelek útján közvetíteni. A lányok nevettek, mert azt hitték, hogy csak humorizál. Persze, látniuk kellett volna a Luther-köpenyes férfiak sorfalát, és azt komolyságot, ahogy ezek az emberek az erõs huzalok végét tartották. Végtelen imákat mormoltak, és ez az ima az elromlott képernyõn kavargó hóvihar képében jelentkezett.

    Amikor az orvos napok múlva megérkezett, csak a hóvihar elültét tudta már megállapítani.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

A tönkrement vendéglõ


A szóban forgó vendéglõ két mellékutca keresztezõdésénél az egyik sarokház földszintjén üzemelt. A környék kertes tisztviselõtelep volt, ennek megfelelõen a vendéglõ is a középosztály ízléséhez igazodott.

Sáfrány színû félhomály borongott az étteremben, bordó függönyök takarták el a mellékhelységek felé vezetõ ajtót, a belsõ világításról pedig történelmi stílusban tartott karos sárgarézlámpák gondoskodtak. A helység hosszanti falára egy több méter hosszú csiszolt tükör volt fölerõsítve, ez a hibátlan fényû, drága berendezési tárgy volt az étterem kellemes hangulatának a legfontosabb biztosítéka. Az étkezõ vendégek többnyire úgy ültek, hogy kissé féloldalra fordulva jól láthatták magukat benne, sõt a tükrön keresztül akár a hátuk mögött lévõ utcára is bármikor kitekinthettek.

Az egyetlen vendég, aki pillanatnyilag az étteremben ült, most volt itt elõször. Bár a környéken lakott, eddig nem nagyon érezte szükségét annak, hogy átlépje az étterem küszöbét. Egy egyetemi tanszéken dolgozott, filozófus volt, és a logikával rokon diszciplínák voltak a speciális szakterülete. Talán ezzel volt magyarázható, hogy idegenkedett a megmagyarázhatatlan és irracionális fénytörésû dolgoktól. Mivel megfigyelte, hogy a vendéglõ forgalma inkább csak este lehet jelentõs, hiszen déltájban soha nem étkezett ott egyszerre több, mint egy-két vendég, nem akarta a spontánul kialakult szabályt megzavarni, és az étterem forgalmát indokolatlanul növelni. Különben is a menzán étkezett. Most is csak azért tért be, mert szórakozottságból éppen az étterem kirakatnagyságú ablaka elõtt állt meg egy kicsit tûnõdni, és mielõtt még felocsúdhatott volna, a vendéglõs, aki nyilván észrevette õt, kijött az utcára. Mintha ismerõs lenne, úgy üdvözölte, és ellenkezést nem tûrve betessékelte az étterembe. Az ebéd egyébként nem volt rossz, a sör pedig egyenesen frissítõen hatott az újsütetû vendégre.

– Elég ritkán tévednek be ide emberek, – jegyezte meg aztán a vendéglõshöz fordulva, aki az asztala közelében támasztotta a falat. Lehet, hogy udvariatlannak tûnt ez a megfigyelése, de ennyi revánsra jogot tarthatott magának azután, hogy egyébként õ bizonyult gyengébbnek a vendéglõssel szemben. Az azonban egyáltalán nem vette szívére a dolgot, sõt, földerült arccal lépett közelebb.

– Könnyû munka, – válaszolta közlékenyen.

A vendéget meglepte ez az õszinteség, és csak akkor folytatta a párbeszédet, amikor a szája újra üres lett, és az ételt egy korty sörrel le is öblítette.

– És megtalálja így a számítását?

A tulajdonos arcán látszott, hogy jól mulat magában a vendég hihetetlen naivitásán. Majd a falon függõ nagy tükör felé fordulva könnyedén odavetette:

– A vendégek száma mindig a duplája.

A tanszéki munkatárs féloldalra fordult, és ekkor megpillantotta magát a tükörben. Fölnevetett, majd levágott egy újabb szelet húst, és a falatot még mindig a tükör felé fordulva a szájába vette. Aztán fogta a söröspoharat, és a tükörképére emelve húzott egyet belõle az egészségére. A jelenet kissé ostobán hathatott, úgy hogy utána hirtelen el is szégyellte magát érte, de már nem volt visszaút. Krákogva megszólalt:

– És ha fizetésre kerül a sor, a pénzt is nyilván duplán kasszírozza be.

A vendéglõs cinkosan bólintott. Aztán egy kulcscsomót vett elõ a zsebébõl, és a tükör mellé lépett. A sáfrány színû tapétával bevont falon egy ajtócska volt, amit a tapéta mintája szinte láthatatlanná tett. Miután ezt a trezor-ajtót az egyik kulccsal kinyitotta és sarkig kitárta, a vendéglõs a jobbjával mélyen benyúlt a szabaddá vált szekrénybe, amelynek a belseje láthatóan a tükör mögé vezetett. Nyújtózkodva próbált a karjával még mélyebbre hatolni, és némi kurkászás után meg is találta amit keresett. Egy kis köteg bankjegyet húzott közelebb magához, majd a pénzt kiemelte a szekrénybõl. Meglobogtatta a köteget, aztán baljával könnyedén ráütött a bankjegyekre. Majd zsebrevágta a zsákmányt, és gondosan újra bezárta a titkos fiókot.

– Az elõzõ négy uraság cehjének a tükörképe, – közölte.

A tanszéki munkatárs végigette a menüt, fizetett, és nyomban távozott. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy megvárja, míg a vendéglõs az õ pénzének a másodkiadását is elõhúzza a fal mögül. Idegesítette õt ez a kéretlen bûvészmutatvány, ripacskodásnak érezte, és úgy gondolta, hogy megbocsáthatatlan hiba volt már az is, hogy még az elején, ott a kirakatüveg elõtt állva oly könnyen engedett a gyanúsan szívélyes invitálásnak.

– Tegyük fel azonban, hogy komolyan gondolta, és nem viccnek szánta a mutatványt a pénzzel, – morfondírozott magában, amíg a munkahelye felé baktatott. A trükk a tükör mögé benyúló titkos pénzszekrénnyel nem hagyta õt nyugodni. – Tegyük fel, – mormolta tovább – igen, tegyük fel, hogy tényleg duplán kasszíroz.

Ez ugyan abszurdnak tûnt, de a tanszéki munkatárs a saját kutatási területének a történetét ismerve azt is tudta, hogy nem teljesen légbõl kapott az ötlet. A filozófiai intézetbe érkezve leemelt a polcról néhány szakkönyvet, és átlapozta bennük a szubjektív idealizmussal és az ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozó fejezeteket. A vendéglõs paradox vicce olyan logikára épült, amely epizodikusan már a Szokratész-elõtti görög filozófusoknál feltalálható volt, de amely elõször csak néhány tizenhetedik- és tizennyolcadik századi európai gondolkodónál érte el fejlõdésének csúcspontját. A szolipszizmus tanításához tartozott a kérdéses tétel, és úgy szólt, hogy egyedül és kizárólag csak a tudatban lévõ dolgok tekinthetõk igazán létezõknek.

Újszerû volt azonban az a hallatlan optimizmus és – igen, mondjuk ki – az a csepûrágók színvonalát is megszégyenítõ közönségesség, amivel a klasszikus tanokat a vendéglõs értelmezte. Mert egyetlen korábbi szerzõ sem alacsonyodott le odáig, hogy a pénz sikeres forgatására alkalmazta volna a tudat prioritásának a tételét. Mi több, a vendéglõs – mert kifizetõdõnek látszott – valami egészen vakmerõ bizalommal még azt is létezõnek fogta fel, amit nem is a tudat, hanem csupán a tükör mutatott neki. Mintegy a bûvészmutatványok rekvizitumaihoz utalta át a szellem funkcióit. Most, hogy átgondolta az egészet, a tanszéki munkatárs egyenesen fel volt háborodva akkora morális züllöttség láttán, miközben azt is érezte, hogy ha a vendéglõs komolyan hiszi azt, amit a megduplázott pénzzel mûvelt, akkor ez most filozófia-történeti fordulópontot is jelenthet. Az emberek butasága és kapzsisága – gondolta – olyan általánossá vált, hogy, íme, kisajátította magának a racionalista filozófia néhány szélsõséges fordulatát is, csakhogy hasznot húzhasson belõle.

Megvitatta a kérdést néhány kollégájával is, akik azonban inkább csak mulatságosnak tartották az esetet. A tanszéki logikus azonban azon a nézeten volt, hogy nem ártana ellenõrizni a dolgot – volt ebben a történetben valami, ami sehogy sem stimmelt. Végül abban állapodtak meg, hogy másnap együttesen mennek el majd a sarki vendéglõbe ebédelni.

Közvetlenül a tükör elõtt álló egyik asztalnál foglaltak helyet. A vendéglõs jókedvûen szolgálta ki õket, látszott rajta, hogy nem is sejti, hogy minek köszönheti a szerencséjét. Amikor azonban fizettek, és már menni készülõdtek, az elõzõ napról már jól ismert vendég váratlanul a vendéglõshöz fordult, és arra kérte õt, hogy ismételné meg a trükköt a dupla kasszírozással. A másik három úr ugyanis filozófiai kérdésekkel foglalkozik – magyarázta – és õ maga is a logikai tudományok kutatója. Az eset a megduplázott pénzzel a szakmájukat érintõ szempontok miatt érdekes, és mind a négyen örülnének, ha saját szemükkel láthatnák, hogy miként mûködik a tükör logikája. Hogy igaz-e, hogy megduplázza a bevételt.

A tulajdonos zavarba jött, és mosolyt erõltetett magára. Aztán szabadkozni kezdett, de a vendégei nem tágítottak. Végül megkérdezte, hogy az urak tényleg a filozófiai tanszék munkatársai e. Mert semmiképpen sem szeretné, ha a dolog véletlenül a hatóságok tudomására jutna, vagy az adóhivatal tisztviselõi elé kerülne – anélkül is elég nehéz az élete. Miután tisztázódott, hogy ettõl nem kell tartania, hiszen tényleg csak egy filozófiai kérdés eldöntéséhez kérnek tõle segítséget, még mindig zavartan elõkotorta a zsebébõl a kulcscsomóját, és ideges pillantásokat vetve az utcára kinyitotta a falba süllyesztett szekrény ajtaját. Aztán bizonytalan arccal, mintha attól félne, hogy nem talál semmit, benyúlt a tükör mögé. Kis tapogatódzás után azonban csakugyan elõhúzta azt az összeget, amit a négy filozófus az imént fizetett.

A vendégek megfeszített figyelemmel kísérték minden mozdulatát, és meggyõzõdhettek róla, hogy a mutatvány a pénzzel rendben van, mert az összeg valóban a szekrény mélyébõl került elõ. De biztos, ami biztos, mégis arra kérték a vendéglõst, hogy ott, elõttük, számolja meg a pénzt, tényleg megegyezik-e. Miután az rutinos sebességgel átpergette az ujjai közt a bankjegyeket, a négy vendég bólintott és megköszönte a baráti szívességet. A vendéglõs már zsebre akarta vágni az egészet, amikor a logikai tudományok kutatója még egyszer megszólalt:

– Szóval biztos benne, hogy a már egyszer fizetett összeg tükörképét tartja a kezében?

A vendéglõs bólintott.

– De akkor az írás is tükörírás a bankjegyeken! És az ilyen pénz nem érvényes! – kiáltotta diadallal a vendég. – Mit tud az ilyen fonákjukra fordított bankjegyekkel kezdeni?

A vendéglõs meglepetten nézett a logikai tudományok kutatójára. Úgy látszott, hogy nem érti az egészet.

– Jó ember – kezdte az magyarázni, – maga eddig tévedésben élt. Ha igaz lenne, hogy eddig mindig duplán kasszírozott, akkor már egy egész halom olyan pénz lenne forgalomban, ami maga kezébõl került volna át másokhoz, és aminek minden sora, minden betûje tükörírással lenne írva. De egyetlen ilyen bankjeggyel sem lehet a városban találkozni. Én nem tudom, hogy ezt a mutatványt hogyan csinálja, de az biztos, hogy nem gondolta végig a dolgot a tükörrel...

Hatásos szünetet tartott. Aztán kimondta a gondolatmenet utolsó logikus következtetését is:

– Még ha eddig el is hitte, akkor sem lehet igaz, hogy olyan jól keres. Maga eddig nem vette észre, hogy csak a felét bírja annak, amivel egész idõ alatt gazdálkodott!

Ezzel megfordult, és elindult a kijárat felé. Arra gondolt, hogy most végre kiegyenlítette a számláját, amiért délben az akarata ellenére jött be ide. Nos, ennek most vége. Visszafordult még, és intett a barátainak is, hogy azok is jöjjenek.

A kollégák még mindig az asztal elõtt álltak. A vendéglõs meredten bámult a levegõbe, majd a zsebéhez kapott, és elõrántotta a pénzköteget. Látszott rajta, hogy végre megértette, mi a probléma. És a tanszéki személy azt is látta, hogy a vendéglõs miként üt kétségbeesve a homlokára.

És hallotta az éles és átütõ erejû csattanást, amely õt is megbénította egy percre.

Olyan volt, mintha villám csapott volna a vendéglõbe. Emberünk a tanszékrõl szédülten állt, és ahogy lassan magához tért, látta, hogy a vendéglõ csak fele akkora. A hosszanti fal, amelyen a tükör függött, elõreugrott, és elnyelte a terem hátsó asztalsorát. A vendéglõs, és a három kollégája, akik a fal menti asztaloknál álltak, nyomtalanul eltûntek. Az egész helység most sokkal szûkebb volt, és a nagy kirakatüvegen át beesõ fény is erõteljesebben világította be az utcához közelebb került falakat. A kopottas-fakó tapéta, a használt abroszok, és a megmaradt két asztalsor seszínû, öreg bútorjai kiábrándító tárgyilagossággal rajzolódtak ki ebben a fényben.

Az egyetlen megmaradt vendég két lépést tett a terem közepe felé, de aztán megállt, mert megpillantotta magát a tükörben. Kissé álldogált még, mintha riadtan arra várna, hogy a kollégái csak elõkerülnek, de aztán megfordult, és hazamenekült. Másnap, hogy ne kelljen az intézetbe bemennie, beteget jelentett. A sarokra, ahol a vendéglõ állt, csak egy hét múlva merészkedett el.

A vendéglõ még mindig fele akkora volt – az asztalokról azonban valaki már leszedte a terítékeket, és az ajtón is egy lakat függött. A kirakatüveg mögött a földre állítva pedig egy feliratos tábla ékeskedett: – Üzlethelység kiadó.

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Tulipán-novella


    Legyen történetünk kiindulópontja az a feltevés, hogy Jakab mester néha olyan virágokat is festett, amelyeket hiába keresnénk a természetben. Ezek a fantasztikus rajzolatú és elbûvölõen szép tulipánok csak egyetlen kertben virágozhattak, még pedig abban, amit egy-egy derûs órájában mesterünk képzelt maga elé.

    Ezek az új fajta virágok a már ismert fajták újszerû kombinációiról születtek – hogy is történhetett volna másként. Legyenek hát flamingó színû tulipánok sárga csíkokkal – a sárgásan fodros és a szirmaik szegélyén vörösen csíkozott fajtákból keverve. Vagy egyesítsük a vérvörösen sötét árnyalatú, rojtos körvonalú variánst egy liliomra emlékeztetõ törtopál színû fajtával! Jakab mester képein az így kombinált vonások egy olyan tulipánban öltöttek formát, amely sötétvörös foltokkal volt tarkítva, akár egy ragadozó sárkány, de ugyanakkor a szirmain úgy futottak végig azok a bizonyos halvány-opál árnyalatú ér-szálak, ahogy azt csak az úriasszonyok csuklóján látjuk. Elképzelhetõ, hogy az egész virágot aztán az a dekadensen kecses liliom-derék tette felejthetetlenné, amelyet különben a gótikus szentképek madonna-alakjain figyelhetünk meg.

    Ha tényleg így volt, akkor az is bizonyos, hogy Jakab mester nehezen vált meg ezektõl a fantázia-képektõl. A kis festményeket többnyire megtartotta magának, vagy legfeljebb olyan ismerõseinek ajándékozta el õket, akiket úgy is gyakran meglátogatott. Ilyenkor viszontláthatta kedvenc képeit is. Idegen kézre bízni õket már csak azért sem lett volna tanácsos, mert a nem létezõ tulipánokról kiszivárgó esetleges mende-mondák rossz hírbe hozták volna a mûtermét.

    A foglalkozása ugyanis az volt, hogy olyan illusztrációkat festett, amik hitelesítõ úti-levélként szolgáltak a tulipán-tõzsdén eladásra kínált virághagymák mellett. Haarlemben vagyunk, az 1600-as évek elsõ évtizedeiben. A ritka tulipánfajták árát a spekulánsok csak az aranymûvesek finom mérlegén képesek megbízható pontossággal megállapítani. A vevõ persze, amikor alkuszik, a késõbb kivirágzó növényt még nem láthatja, csak a hagymákat mérlegelheti. Szükség van hát olyan festõ-mesterekre, akik szemléltetõ képet tudnak festeni arról a tulipánról, ami a hagymából majd késõbb kihajt. Egy-egy ilyen festmény, ha mûvész kezétõl származott, néha több száz holland forintba is belekerült abban az idõben. De ha meggondoljuk, hogy voltak tulipánfajták, amelyeknek a hagymájából egy fél gerezd került ugyanennyibe, akkor megértjük, hogy kifizetõdött a kis képecskéket megrendelni, és a tulipán-tõzsdén a hagymák mellé tenni.

    Érthetõ, hogy Jakab mesterrõl, aki egyike volt a tulipánokat festõ kismestereknek, ma már nem sokat tudunk. Sõt, talán azt az állítást is megkockáztathatnánk, hogy személyérõl semmi mondanivalónk nem lenne, ha nem bátorítana találgatásokra annak a valószínûsége, hogy kellett lennie olyan holland mesternek, aki az igazi virágok mellett néha kitalált tulipánokat is festett. Ezen az úton haladva hatalmasodott el bennünk az a meggyõzõdés, hogy ezt az embert Jakabnak hívják. Legyen hát Jakab mester történelmi személy! Ezzel a gondolati aktussal talán azt is elérhetjük, hogy mesterükkel együtt a kis alakú képek, mi több, a rájuk festett kitalált virágok is valamiképpen testet öltenek majd. Elõfordulhat, hogy így – évszázadokkal azután, hogy tulajdonképpen idõszerû lett volna, hogy létezzenek – most hirtelenül, és csaknem indokolatlanul, mégis életre kelnek. Hírre és népszerûségre tesznek szert, az emberek beszélni kezdenek róluk.

    Ehhez szükségünk van természetesen egy érdekes történetre is, és egy olyan tulipán-kereskedõre, aki az eseményeket azzal indítja el, hogy 1626-ban rábukkan egy Jakab mester féle kitalált tulipán-képre. Nevezzük ezt az embert Jan van Waagenveldnek, és tételezzük fel, hogy Utrechtben élt. Higgyük el ennek az utrechti spekulánsnak, hogy a kis csendéletet egy haarlemi útja során Jakab mester unokahúgánál pillantotta meg. Ha tényleg így történt, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy van Waagenveld meg volt bûvölve a képtõl, és természetesen azonnal elhitte, hogy a egy igazi tulipánfajtát ábrázol. Rögtön érdeklõdni is kezdett, hogy hol kapható, miféle tenyészet.

    Az asszony, aki a festményt potom összegért, rokoni alapon vásárolta meg Jakab mestertõl, elõször – így illik – jót mulatott van Waagenveld mohó kíváncsiságán, még ugratta is õt, hogy a tulipán mesés fajta, és a piacon csodás árat adnak érte, de aztán elárulta, hogy a kép csak tréfa, afféle “schert”, és elmesélte, hogy nagybátyja szórakozásból fest ilyen kitalált virág-csendéleteket. A spekulánsban azonban már megmozdult valami, amit mi, jóindulatú megfigyelõk talán ihletnek neveznénk, de amirõl mások, realisztikusabb hajlamúak úgy nyilatkoznának, hogy a végzet. A megtréfált kereskedõkre jellemzõ türelmetlenséggel válaszolt az asszony kacarászó szabódására. Ha már nincsen ilyen tulipán, legalább a róla festett képet akarta megszerezni, és hogy nyomatékot adjon az ajánlatának, leszámolt az asztalra ötszáz forintot. Az asszony csak némi vonakodás után egyezett bele a vásárba, és hogy lelkiismeretét megnyugtassa, az összegbõl késõbb húsz forintot átadott a helyi árvaház elöljáróinak.

    Látjuk, a történet olyan olajozottan indul, mintha igaz volna. És ha végig gondoljuk, hogy miként folytatódhatna, akkor csak egy megoldás kínálkozik: Waagenveld addig fáradozik, amíg sikerül az elbûvölõ hatású festményen látható tulipánt a valóságban is kitenyésztenie. Adjunk neki ehhez tíz esztendõt. És legyünk abban biztosak, hogy van Waagenveld közben nevet is talált az új változathoz. Lehet, hogy emberünk elõször Jakab mester unokahúgáról, vagy esetleg magáról Jakab mesterrõl akarta elnevezni az új tulipánfajtát. De ha így is volt, biztos, hogy hamar rájött arra, hogy ez az elnevezés nem lenne elég rangos. Végül is úgy döntött, hogy “Szent Jakab tréfája” legyen a név, és ezzel nem csak Jakab mester kaphat kerülõ úton méltó emléket, hanem egyúttal a szükséges mithologikus-heraldikus íz is belevegyülhet a kitenyésztett tulipánfajta adataiba.

    Van Waagenfeldnek ezen kívül még egy bravúros fordulat rejtõzött a tarsolyában. Virágot ugyanis olaszul mutatta be “Scherzo del Sant Jacob” néven, és azt állította, hogy a pápai udvar kertészetébõl származik. Ez az állítás nem nélkülözött némi frivolitást a protestáns Hollandiában. És ha arra gondolunk, hogy az ország csak nemrég vívta ki függetlenségét a spanyol koronával szemben, akkor ennél már csak az a híresztelés lett volna csiklandósabb és vonzóan merészebb vagy veszélyesebb, ha Waagenveld Szent Jakab spanyolországi tiszteletével hozta volna kapcsolatba a virágot. Ez azonban nem volt szükséges. Ne felejtsük, hogy a 17. századi Európában az apostol nevérõl mindenkinek a Szent Jakab ereklyéjét õrzõ spanyoloroszági város, Santiago de Compostela jutott az eszébe – az odavezetõ zarándokút pártolása, vagy nevezzük így, üzemeltetése volt a korszak egyik legbusásabb hasznot hajtó vállalkozása. Vagyis a név perfekt volt, mert egy csipetnyi politika és önös hátsógondolatok is rejtõztek mögötte. Szûkebb utrechti körökben azonnal nagy sikert aratott az új kreáció, úgy hogy van Waagenveld el is határozta, hogy a következõ szezonban megjelenik egy kosár méregdrága tulipán-hagymával a haarlemi tõzsdén, és diadalra viszi az evangéliumi asszociációkat ébresztõ virágot.

    Érezzük, hogy elbeszélésünk itt kikerülhetetlenül a holland tulipán-mánia vakmerõ fordulatainak az örvényei közé sodródik, és ha nem vigyázunk, magunk is hajótörést szenvedhetünk. Megnyugtató lenne, ha a szerzõ e ponton kissé utána nézne a hiteles történelmi forrásoknak, és ahelyett, hogy kiagyalt fordulatokkal próbálkozna, ezekre az adatokra támaszkodna.

    A legtöbb részletet Hoog és Couvée “Tulpomania” címû munkájából tudhatjuk meg – ezt a dolgozatot ugyanis éppen a haarlemi Frans Hals Museum adta ki. Érdekes továbbá a “Blumenspeculatie in Nederland, de Tulpomanie en de Hyacintehandel” címû kötet is, amelyet Ernst H. Krelage jelentetett meg az ezerkilencszáznegyvenes évek elején Hágában. És micsoda szerencsénk van! – közvetlen utalásokat találhatunk van Waagenveld tulipán-spekulációira vonatkozóan azokban a tizennyolcadik századi följegyzésekben, amelyek hosszú lappangás után a hallei városi levéltárból kerültek elõ. Ezek a jegyzetek valószínûleg a Lipcsében 1745-ben kiadott “Großes Vollständiges Universal-Lexikon” 55-ik kötetéhez készültek, vagyis ahhoz, amelyben a “Tulpe” címszó is szerepel – csak aztán valami miatt mégis kimaradtak a kész munkából.

    E kéziratos forrásanyagban Jan van Waagenveld nevét természetesen így leírva nem leljük fel, de igenis elõfordul egy Peter van Walkenberg, akit másutt meg ugyanez a kézirat Wagenbergnek titulál – és lehetetlen, hogy ez a személy ne legyen azonos a mi emberünkkel!

    A hallei kézirat szerzõje ugyanis tudni véli, hogy ez a bizonyos Walkenberg robbantotta ki felelõtlenségével az 1637-es nagy összeomlást a tulipán-tõzsdén. Van Walkenberg állítólag egy olyan tulipánfajtát próbált eladni, amelyet a jelenlévõ haarlemi és amszterdami kereskedõk egyáltalán nem ismertek, és amelynek a hiteléért csupán két utrechti spekuláns kezeskedett, akik azonban Waílkenberg barátai voltak, vagyis az üzletben érdekelt, és ezért a többiek számára megbízhatatlannak számító partnerek. A kétkedéssel fogadott új fajta tulipánhagymák sorsát aztán a szemléltetésként mellékelt festmény közelebbi vizsgálata pecsételte meg. E képrõl ugyanis ez a bizonyos Wagenberg azt állította, hogy egy római mûvész munkája, és hogy a pápai udvar megrendelésére készült.

    A korabeli viszonyokat ismerve csak van Wagenberg hiányosnak mondható mûveltségével magyarázható, hogy ennyire elvetette a sulykot. Az amszterdami tõzsdézõk, akik jártasak voltak valamennyire a festészet kérdéseiben, és nem ritkán szép kis gyûjteményt õriztek odahaza, azonnal gyanút fogtak, és kijelentették, hogy a kis csendélet nem lehet olasz munka. Ilyen képet csak holland mester festhetett. El is küldtek nyomban a haarlemi festõcéh valamelyik tagjáért, hogy az szakértõi véleményt mondjon a csendéletrõl. És ha bízhatunk a Großes Vollständiges Universal-Lexikon adatgyûjtõinek a megbízhatóságában, akkor el kell fogadnunk azt a kissé irodalmias fordulatot is, amivel a hallei kézirat lep meg minket, nevezetesen, hogy a kihívott festõ nem volt más, mint a kép megalkotója – mi tudjuk a nevét is: Jakab mester.

    Így hát csak természetes, hogy a haarlemi mûvész azonnal felismerte a keze munkáját, és azt is könnyen magunk elképzelhetjük, hogy miként mentegetõdzött és hogyan esküdözött, hogy soha nem festett volna kitalált tulipánokat, ha tudta volna, hogy könnyelmû asszonyszemélyek vigyázatlansága folytán az így festett képek valamelyike egyszer még a tulipán-tõzsde urainak a szeme elé kerülhet. A forrásmunka van Walkenberget is idézi, aki, ami a képet illeti, kénytelen volt beadni a derekát, de aki kétségbeesve fogadkozott, hogy a festményen ábrázolt páratlan szépségû tulipánfajtát szorgalmas munkával és a Mindenható kegyes segítségével utólag valóban kitenyésztette. Legyenek a jelenlévõk türelemmel, és várják meg, míg a tulipánhagymákból a képen ábrázolt csodálatosságok kihajtanak. Az összegyûlt tõzsdézõknek természetesen ehhez nem volt sem kedve, sem ideje. Senki sem hitt már az utrechti spekulánsnak, és a haarlemi fogadóban rendezett árverés botrányba fulladt.

    Mert miután a “Scherzo del Sant Jacob” ára a kezdeti csillagászati magaslatokról ily módon a mélybe zuhant, hirtelenül és teljesen érthetetlenül a többi fantasztikus árú tulipánfajta hitele is megrendült, noha ezeket a fajtákat a szakemberek kitûnõen ismerték, és értéküket eddig igen nagyra becsülték. A tulipán-tõzsde az egyik pillanatról a másikra omlott össze, szétpattant, mint egy túl nagyra fújt buborék. A bukásból aztán néhány nap alatt általános nemzeti katasztrófa lett, mert Hollandia egész financiális élete jutott válságba vele. Hiába próbálták az érdekeltek, maga a kormány is, a nemes tulipánfajták árát garantálni, és ezzel a tragikus csõdöt meg nem történtté tenni – a tulipánmánia végét nem lehetett már elodázni. Bár a kehely-alakú, és pazar színekben pompázó virág továbbra is kedvelt maradt Hollandiában, az aranynál is drágább tulipánhagymákkal való spekulációnak örökre befellegzett.

    Ennyit Jakab mesterrõl, és az általa festett csendéletekrõl. Az utrechti kereskedõrõl azonban, akit a nem létezõ tulipánfajtáról festett kép oly végzetes módon ihletett meg, lenne még mondanivalónk. Mert ha történetünk talán túlságosan is a józan ész szabályai szerint ért véget, azért még nem kizárt, hogy a befejezésként kínálkozó erkölcsi tanulságot megfejelhetjük egy merész hipotézissel. És kitõl várhatnánk ehhez segítséget, ha nem magától a tragikus hõstõl, van Waagenveldtõl, vagy ahogy a hallei kézirat õt nevezi, Peter van Wagenbergtõl?

    Mert érdemes egy kissé elgondolkodni azon, hogy hol vétette el a dolgát ez az ember. Miért nem nem várt például még egy-két évet az új tulipánnal, miért nem várta ki legalább azt, hogy a híre jobban elterjedjen? Talán a kialakult gyakorlatban bízott túlságosan? Abban ugyanis, hogy egy tulipánfajta annál értékesebb, minél kevésbé ismert, minél ritkább és hozzáférhetetlenebb? A tulipánmánia motorja valóban ez a lehetõségek határát feszegetõ játékszenvedély volt. És ha követjük az ebbõl a hazárd szisztémából levonható következtetéseket, akkor oda jutunk, hogy felismerjük: –a legértékesebb tulipánfajta az a változat, amelyik olyan ritka, hogy hagymáinak száma kevesebb, mint egy...

    Az ilyen virág tehát csak a metafizika kertjében virágozhat, és léte a különös ritkaságok egyik határesete. A plátói ideák létformáival rokon exisztencia ez – csak sejtelmünk lehet színérõl és formájáról, mert soha meg nem pillanthatjuk és le nem szakíthatjuk. Lehet, hogy éppen ez a költõien megfoghatatlan képzet vezette Jakab mester ecsetjét is, amikor a fantázia-tulipánjait festette. A tulipánok tulipánját kereste, és tudta, hogy a hozzá vezetõ út nem a kertek kitaposott ösvényein át vezet. Elsõként és egyetlenként kell e tulipánfajta felé a kezét kinyújtania – a virág a vakrámára feszített vászon fehér ködtakarója mögött rejlik.

    Kell-e mondanom, hogy már régóta él bennem a gyanú, hogy Jan van Waagenveld is végiggondolta ezt az utat a tulipánok tulipánjáig? És ha ez igaz, akkor az 1626 és 1636 közötti tíz esztendõt sem a csodálatos virág kitenyésztésére fordította, hiszen ezzel csak ártott volna a nemes tulipánfajta ideális tökéletességének – sõt az árának is. Talán egyszerûen csak arra várt, hogy Jakab mester eltûnjön a porondról, vagy legalább is annyira megöregedjen, hogy kimenjen a divatból, és elmaradjon a foglalkoztatott tulipánfestõk mellõl. A nevezett tíz esztendõ alatt így nem is a tulipán, hanem az ötlet nõtt nagyra, érett meg a tõzsdére. Talán helyesebb is, ha éppen ezért nem is tekintjük Jan van Waagenveldet sem egyszerû szélhámosnak, vagy kapzsi üzletembernek.

    Inkább látnok, költõi menedzser volt õ, aki végre megértette és tökélyig fejlesztette a tulipánmánia mibenlétét. És az 1636-os tõzsdei összeomlással is csak az történt, ami mindig is történni szokott, ha egy gondolat vagy egy mesteri praktika tökélyre jut és ezzel eléri lehetõségeinek a határát. A csillagok ilyenkor túl közel kerülnek a földhöz, a közelgõ üstökös felrobban, és fölégeti a városokat.

    Ebbõl az 1636-os évbõl ugyanis az amszterdami évkönyvek különösen sok temetésrõl adnak hírt. Nem járvány, hanem a tulipánmánia áldozatai duzzasztották fel ennyire a statisztikai adatokat, hiszen a tõzsde összeomlásával a tönkrement polgárok százai süllyedtek szegénységbe, s lettek öngyilkosok. Jan van Waagenveld – vagy, ha úgy tetszik Peter van Wagenberg – nevét azonban hiába keresnénk a holland halálozási krónikákban. Az utrechti spekulánsnak sikerült Flandriába menekülnie, ahol aztán a spanyol hatóságok börtönébe került, és végül a bakó végzett vele. Személye a kortárs történetírók szemében oly jelentéktelennek tûnt, hogy meg sem említik e munkák a kivégzését. Csupán általánosságban ad hírt egy holland évkönyv arról, hogy a tulipáncsalókat a spanyolok többnyire halálbüntetéssel sújtották.

 

[Rosen]

PERNECZKY Géza

    Az úri társaság

    Mindenekelõtt a mellények. Legyenek azok csak fehérek és lehetõleg atlaszból. A nadrágok fénye pedig vetekedjen a lakkdobozokéval. Legyen hozzá fekete selyem zongoraszó, és ringlispílként forogjanak fölötte a csillárok. A lányok csak emeljék magasra a lábukat – különösen a bal lábat. És dobják csuklójukat kecsesen az udvarlóik ölébe.

    Azon kívül részesítsük elõnyben a kistermetû tenorokat. Az igazi tenor mindig vigyázban áll. Nyakkendõje csokorra van kötve, fehérnemûje pedig szorosra húzva. A kabátka galambszürke, jól illik hozzá a borvörös lélekmelegítõ. A gombok lehetõleg kettõs sorban, egymáshoz közel felvarrva. A gyöngyház-készlet pedig a toalett-asztalka fiókjában, minden eshetõségre készen. A tenor nagy bánata, hogy Chopin a keringõit nem énekhangra, hanem zongorára írta. Pedig mennyire illene hozzá!

    Most jöhet az ördög. A járása bicegõ, és ami szokatlan, szimmetrikusan biceg mindkét irányban. És ha a nadrággombján teker egyet, akkor elõre-hátra biceg. Nehéz rajta kifogni.

    Az úri népek kevés szóból is megértik egymást. Most például az a szó járja, hogy “tessék”. Mindenki tessékel. Az ördög a zsebében hordja a tessékjét, és belépõjegyet árul azoknak, akik meg akarják nézni. Két hegedûs áll kétoldalt, õk húzzák hozzá a kontrát, mindig csak a kontrát hozzá. Az ördög szereti az unalmas kontrákat és azokat a szavakat, amikbõl az úri közönség megérti egymást.

    Fellép azonban a dobos is. Nagydobja van, azt püföli. Az úri társaság jót kacag a doboson, mert azt hiszi, hogy bohóccal áll szemben. A dobos arca tényleg fehér.

    A parkettának ez a fajtája a tizenkilencedik századból való. A viasz hozzá meg õsrégi, talán már az egyiptomi fáraók is ezzel keményítették az arcvonásaikat. A dobos a viasszal felfényezett parketten áll, és a tükörképe leér a földszinti fodrászüzletig. A bársonyfüggönyök is mértéktelen mélységekig lógnak alá, így veszik körül a jelenetet. A viasz tovább fényesedik ettõl. El is csúsznak rajta néhányan.

    Az ördög azonban ügyesen táncol. Felkéri sorra a lányokat, aztán a fiúkat is. Az ördög, ha bál van, szerelmes. Látni is, mert ahogy lépked, üres cérnagurigák csúsznak ki a nadrágja szárából. Vidáman gurulnak szerteszét, majdnem úgy, mintha feltekert szerpentinek lennének.

    Mégis minden jóra fordulhatna, ha nem lennének azok a szemüvegesek. Az elsõ szemüveg Molotov elvtársé. A másodikat Dalles külügyminiszter úr hordja. Aztán szemüveget látunk több afrikai államférfin is. Mao-Ce-Tung azonban nem hord szemüveget, õ ad a hallhatatlanságra.
    Ezernyi professzor lép most a terembe, és hangos tapsolással tessékeli ki az úri társaságot Európából.

 

[Rosen]

Franz Kafka

Az ítélet

TÖRTÉNET FELICE B. KISASSZONYNAK

Vasárnap délelõtt történt, gyönyörû tavaszi idõben. Georg Bendemann fiatal kereskedõ ott ült magánszobájában, a folyó mentén hosszan sorakozó, jóformán csak magasságra s színre különbözõ, könnyed szerkezetû házak egyikének elsõ emeletén. Éppen befejezett egy levelet; külföldön tartózkodó, ifjúkori barátjának írt, játékos lassúsággal zárta le a borítékot, majd könyökét az íróasztalra támasztva, kinézett az ablakon a folyóra, a hídra és a szemközti parton halványan zöldellõ magaslatokra.

Azon tûnõdött, hogy ez a barátja, ki elégedetlen volt otthoni elõrejutásával, évekkel ezelõtt szó szerint elmenekült Oroszországba. Most pedig üzlete van Pétervárott, eleinte igen virágzó, lassan azonban megrekedõ üzlete, ahogy egyre ritkuló látogatásai alkalmával panaszolja. Mindhiába hajszolta hát idegenben az életet, idegenszerû körszakálla alig rejthette csak gyerekkorából ismerõs arcát, kezdõdõ betegségrõl árulkodó sárgás színét. Mint elmondotta, valójában nincs kapcsolata honfitársai ottani kolóniájával, ám a helybeli családokkal sem áll jóformán semmiféle társadalmi érintkezésben, s így végképp agglegénységre adta a fejét.

Ugyan mit írjunk az ilyen embernek, ki nyilvánvalóan rossz vágányra futott; sajnálhatjuk, segíteni nem tudunk rajta: Tanácsoljuk neki esetleg, jöjjön haza, teremtse meg itt az élete alapját, újítsa fel régi jó kapcsolatait, hiszen mi akadálya – azonkívül bízzon barátai segítségében? Ez azonban nem jelent egyebet, mint hogy minél kíméletesebben, annál sértõbben azt is közöljük vele, hogy eddigi próbálkozása csõdöt mondott, hagyjon fel végre mindeffélékkel, térjen haza, s tékozló fiúként viselje a bámuló tekinteteket; hogy csak a barátai értik valamelyest; s hogy valójában nagy gyerek, követnie kell szépen itthon maradt, sikeres barátai példáját. S még így is biztos–e, hogy a sok gyötrelem, melyre elszánnánk, célhoz vezet a végén? Talán még hazatéríteni se sikerül õt – hiszen maga mondta, nem érti már az itthoni viszonyokat –, és mindennek ellenére mégis idegenben marad, a tanácsok csak tovább keserítik, barátaitól messzebb hidegítik. Ha azonban követné a javallatot, és – persze nem szándékok, de a tények következtében – kedveszegetten itthon maradna, sem barátai körében, sem nélkülük nem lenne boldoguIása, szégyenkezés gyötörné, nem lenne se hazája, se barátja többé, nem jobb–e akkor, ha marad idegenben, ahogy eddig? Hiszen, ily körülmények között, képzelhetõ–e csakugyan, hogy elõrejut?

Ha tehát azt akarjuk, hogy akár a levélkapcsolat is fennmaradjon, tulajdonképpen nem közölhetünk vele semmit, olyasmit sem, amit különben a legtávolabbi ismerõsnek is gátlás nélkül megemlítenénk. Három éve nem járt már idehaza a barát, indokolta pedig ezt, kevéssé meggyõzõen, az oroszországi politikai viszonyok bizonytalanságával, melyek eszerint egy kis üzletember rövidke távollétét sem engedik; holott valójában százezrével járják oroszok a világot. E három év alatt azonban épp Georg számára változott meg sok minden. Anyjának körülbelül két éve bekövetkezett haláláról, amióta is idõs apjával él közös háztartásban, még értesítette a barátját, aki részvétét nyilvánította levelében, melynek száraz hangvételét csak az indokolhatja, hogy az ilyen esemény feletti gyász idegenben elképzelhetetlenné válik. Georg azonban ez idõ óta, sok egyébbel együtt, az üzlet dolgait is igen határozottan a kezébe vette. Talán míg az anya élt, az apa, kizárólag a maga véleményét érvényesítvén az üzletben, megakadályozta fia önálló cselekvését; talán az anya halála óta, bár továbbra is az üzletben dolgozott, tartózkodóbb lett, talán – és ez meglehetõsen valószínû – szerencsés véletlenek még fontosabb szerepet játszottak itt, tény az, hogy az üzlet két év alatt váratlanul fellendült, meg kellett kettõzni a szemé³yzetet, a forgalom ötszörösére nõtt, s kétségtelenül további fejlõdés ígérkezett.

A barát azonban mit sem sejtett e változásról. Régebben, utoljára talán a részvétnyilvánító levélben, rá akarta beszélni Georgot, vándoroljon ki Oroszországba, s részletesen ecsetelte azokat a lehetõségeket, amelyek Pétervárott épp Georg üzletágában várhatók. Georg üzletének jelenlegi állása mellett eltörpültek ezek a számok. Üzleti sikereirõl mégsem volt kedve írni barátjának; s ha most utólag tenné ezt, csakugyan furcsán festene.

Így Georg megelégedett azzal, hogy mindig jelentéktelen eseményekrõl írjon; s effélék, ha egy nyugodt vasárnapon elgondolkozunk, seregestül tolulnak emlékezetünkbe. Nem akart mást, mint hogy barátjában továbbra is megmaradjon szülõvárosa emléke úgy, ahogyan e hosszú idõ alatt bizonyára kialakíthatta, megszokhatta. Így történt, hogy Georg leveleiben, meglehetõsen nagy idõközzel, háromszor is beszámolt valami közömbös személynek egy ugyanolyan közömbös lánnyal történt eljegyzésérõl, míg végül, Georg szándékával homlokegyenest ellenkezõen, barátja érdeklõdni kezdett e különös eset iránt.

S õ mégis sokkal szívesebben írt effélékrõl, hogysem tudassa, õ maga is eljegyzést ült egy hónapja bizonyos Frieda Brandenfelddel, jómódú család leányával. Menyasszonyával gyakran emlegették ezt a barátot s a különös levelezést, melyet Georg folytatott vele. „Szóval az esküvõnkre el se jön – mondta a lány –, nekem pedig jogom lenne minden barátodat megismerni.” „Nem akarom zavarni – felelte Georg –, jól érts meg, valószínûleg eljönne, legalábbis azt hiszem, de feszélyezné a dolog, vesztesnek érezné magát, talán irigyelne, és bizonyára elégedetlenül utazna haza egymagában; és sosem oldódna fel benne ez az elégedetlenség. Egyedül – tudod, mit jelent az?” „De hát nem értesül–e majd másképp is a házasságunkról?” „Ezt persze meg nem akadályozhatom, ám jelenlegi életmódját tekintve, a dolog valószínûtlen.” „Ha ilyen barátaid vannak, Georg, egyáltalán nem kellett volna eljegyezkedned.” „Igen, ebben hibásak vagyunk mindketten; de most sem akarnám másképp.” S amikor a lány, Georg csókjai nyomán hevesebb lélegzettel, azt mondta még: „Tulajdonképpen mégis bánt”, Georg valóban ártatlan dolognak tartotta, ha mindent megír a barátjának. – Ilyen vagyok, és így kell elfogadnia – mondta magában –, nem kanyaríthatok olyan embert magamból, aki a barátságára méltóbb lenne valahogy, mint így vagyok.

És ezen a vasárnap délelõttön írt hosszú levelében csakugyan tudósította barátját az eljegyzésrõl, még hozzá ekképpen: „A legkülönb újságot a végére tartogattam. Eljegyezkedtem bizonyos Frieda Brandenfelddel; jómódú család leánya; jóval a te távozásod után telepedtek le itt, vagyis aligha ismerheted õket. Lesz még alkalmam többet írni menyasszonyomról, most hadd mondjak annyit, nagyon boldog vagyok, kettõnk viszonyában pedig olyas változás állt be, hogy személyemben ezúttal hétköznapi barát helyett boldog barátot üdvözölhetsz. Nemkülönben menyasszonyomban – aki szívélyesen üdvözöl, és legközelebb maga is ír Neked õszinte barátnét, ami egy agglegény számára nem elhanyagolható szempont. Tudom, sok minden akadályoz, hogy meglátogathass bennünket, nem mégis esküvõm lenne–e a legjobb alkalom, hogy ez egyszer minden akadályt félretolj az útból? Bárhogy történjék is végül, tekintettel semmire ne légy, cselekedj legjobb belátásod szerint.”

E levéllel a kezében ült Georg hosszasan az íróasztalnál; arcát az ablak felé fordította. Lentrõl egy arra járó ismerõse köszönt fel neki; épp hogy válaszolt egy szórakozott mosollyal.

Végül zsebre vágta a levelet, és szobájából egy kis oldalfolyosón átment apja szobájába, ahol hónapok óta nem járt. Erre egyébként nem is volt semmi szükség, hiszen naponta találkozott apjával az üzletben, együtt ebédeltek egy vendéglõben, esténként pedig, bár mindegyikük magáról gondoskodott, hacsak Georg, mint ez gyakrabban megtörtént, barátokkal nem idõzött épp, vagy a menyasszonyánál, látogatóban, többnyire elüldögéltek egy kicsit, mindketten újságjukba mélyedve, a közös nappaliban.

Georg csodálkozott, milyen sötét az apja szobája még ezen a délelõttön is. Ilyen árnyat vet hát a nagy fal, mely a keskeny udvar túloldalán magasodik. Apja az ablaknál ült a sarokban – a sarkot megboldogult anyjának különféle emlékei díszítették –, és újságot olvasott; a lapot ferdén tartotta maga elé, ekképp próbálván ellensúlyozni gyenge látását: Az asztalon ott voltak a reggeli maradványai, nem sok fogyhatott a jelek szerint.

– Ó, Georg! – mondta az apa, és nyomban elindult felé. Járás közben szétnyílt nehéz köntöse, két szárnya körülverdeste alakját. „Apám még most is óriás”, mondta magában Georg.

– Elviselhetetlenül sötét van itt – mondta azután.

– Igen, sötét van – felelte az apa.

– Az ablakot is becsuktad?

– Jobban szeretem így.

– De hát odakint kellemes meleg van – mondta Georg, mintegy iménti szavai folytatásaként, s leült.

Az apa leszedte és egy ládára rakta a reggeli edényt.

– Tulajdonképpen csak azt akartam mondani neked – folytatta Georg, és elmerülten nézte az öregember mozdulatait –, hogy mégis megírtam Pétervárra az eljegyzésemet. – Kihúzta a zsebébõl, majd visszaejtette a levelet.

– Pétervárra? – kérdezte az apa.

– Csak a barátomnak – mondta Georg, apja tekintetét keresve. „Az üzletben mégis egészen más – gondolta –, mint ahogy itt ül elterpeszkedve, ahogy a karját keresztbe fonja a mellén.”

– Igen. A barátodnak – mondta az apja, megnyomva a szót.

– Hiszen tudod, apám, hogy elõször el akartam hallgatni az eljegyzésemet. Tapintatból, nem másért. Magad is tudod, milyen nehéz ember a barátom. Úgy gondolkoztam, máshonnan értesülhet ugyan a dologról, még ha magányos életmódját tekintve ez nem valószínû is – ezt meg nem akadályozhatom –, mégse én legyek, akitõl megtudja.

– És most meggondoltad magad? – kérdezte az apa, az ablakdeszkára tette a szélesen kiterített újságot, rá a szemüvegét, melyet meg a kezével takart le.

– Igen, meggondoltam. Ha igazi jó barát, mondtam magamban, boldog eljegyzésem neki is örömére lesz. S ezért nem haboztam tovább; tudatom vele a hírt. Mielõtt azonban bedobom a levelet, gondoltam, elmondom neked.

– Georg – mondta az apa, és szélesre húzta fogatlan száját –, hallgass ide! Eljöttél hozzám, hogy megbeszéld velem a dolgot. Ez kétségkívül becsületedre válik. De mindez semmi, sõt rosszabb a semminél, ha a teljes igazságot el nem mondod. Nem akarok ide nem tartozó dolgokat felbolygatni. Drága anyánk halála után történt egy s más rút dolog. Meglehet, ezeknek is eljön az ideje, és talán hamarább, mint gondolnánk. Az üzletben ez–az elkerüli a figyelmemet, titkolni talán nem titkolnak semmit elõlem – korántsem akarom azt feltételezni most, hogy bármit is eltitkolnának –, nem vagyok már elég erõs, emlékezetem kihagy, pillantásom nem éri át a dolgok sokféleségét. Ez elsõsorban a természet rendje, másrészt anyánk halála is jobban megrendített, mint téged. De ha már itt tartunk, a levelednél, kérlek, Georg; ne akarj becsapni. Apróság, szót sem érdemel, tehát ne akarj becsapni. Létezik csakugyan ez a te pétervári barátod?

Georg zavartan állt fel. –Hagyjuk most a barátaimat. Ezer barát sem pótolja az apámat. Tudod, mire gondolok? Nem kíméled magad eléggé. De az idõs kor is követeli jogait. Nélkülözhetetlen vagy számomra az üzletben, jól tudod, ám ha az üzlet árt netalán az egészségednek, holnap becsukom mindörökre. Ez nem megy így. Más életmódot kell találnunk számodra. Egészen másmilyet. Itt ülsz a sötétben, holott a nappaliban gyönyörû világos van. Csipegeted csak a reggelit, ahelyett hogy jó erõben tartanád magad. Csukott ablaknál ülsz, pedig milyen jót tenne a levegõ! Nem, apám! Orvost hívok, utasításait követjük majd. Szobát cserélünk, te költözöl az elülsõbe, én ide. Semmi sem változik körülötted, mindenedet magaddal viszed. De erre még ráérünk, elébb dõlj le egy kicsit, nyugalomra van szükséged. Gyere, segítek neked levetkõzni, majd meglátod, értek hozzá. Vagy mindjárt átmégy az elülsõ szobába, és egyelõre az én ágyamba fekszel. Ez egyébként ésszerû lenne.

Georg közvetlenül apja mellett állt, ki most mellére csüggesztette bozontos, õsz fejét.

– Georg – mondta halkan, mozdulatlanul az apa.

Georg nyomban letérdelt melléje, látta apja fáradt arcát, ahogy a szeme sarkából óriásira növekvõ pupillái rászegezõdnek.

– Nincs neked barátod Pétervárott. Mindig is nagy tréfacsináló voltál, és velem szemben sem türtõztetted magad. Ugyan, miért lenne épp ott barátod! Nem hihetem.

– Emlékezz csak, apám – mondta Georg, felemelte apját a karosszékbõl, s ahogy ott állt most gyengén, kibújtatta háziköntösébõl –, nemsokára három éve lesz, hogy barátom itt járt nálunk, látogatóban. Emlékszem, mennyire nem kedvelted. Legalább kétszer letagadtam elõled, bár ott ült épp a szobámban. Nagyon is megértettem, hogy ellenszenves neked, barátom különös ember. De azután mégis egészen kellemesen eltársalogtál vele. Akkoriban olyan büszke voltam, hogy odafigyelsz rá, bólogatsz és kérdezgeted. Ha utánagondolsz, emlékezni fogsz a dologra. Hihetetlen történeteket mesélt akkoriban az orosz forradalomról. Hogy például az egyik üzleti útján látott Kijevben valami csõdület közepette egy papot az erkélyen, ahogy széles, vérzõ keresztet metszett a tenyerébe, felemelte a kezét, és szólt a tömeghez. Hiszen olykor magad is elmesélted azután ezt a történetet.

Georgnak eközben sikerült újra leültetnie apját, és a vászon alsónadrág fölött hordott trikónadrágját meg a zokniját is óvatosan lehúzta már. A nem túlságosan tiszta fehérnemû önváddal töltötte el; íme, elhanyagolja az öreget. Bizonyára az õ kötelessége lett volna, hogy ügyeljen rá, vált–e például rendszeresen fehérnemût. Menyasszonyával még nem beszélte meg, hogyan is alakul apja jövõje, hallgatólagosan feltételezték ugyanis, hogy az apa ott marad egyedül a régi lakásban. Most azonban Georg a leghatározottabban úgy döntött, magával viszi apját leendõ otthonába. Hiszen a gondoskodás, amelyben az öreg ekképp részesülhetne, csaknem késeinek is látszott már.

Karján vitte ágyba az apát. Szörnyû érzés fogta el, amikor az ágyhoz vezetõ néhány lépést megtéve észrevette, hogy apja közben az óraláncával játszik a mellén. Nem tudta nyomban lefektetni sem, oly erõsen kapaszkodott az óraláncba.

Ám alighogy ágyban volt, mintha rendbe jött volna minden. Maga takarózott be, maga húzta a takarót egészen a válláig. Felnézett Georgra, és a tekintete nem volt barátságtalan.

– Ugye, most már emlékszel rá? – kérdezte Georg, bátorítóan bólintva.

– Jól be vagyok takarva? – kérdezte az apa, mintha nem tudná megnézni, kellõképp betakarta–e a lábát.

– Szóval jólesik már az ágy – mondta Georg, és még jobban bebugyolálta.

– Jól be vagyok hát takarva? – kérdezte az apa még egyszer, és mintha különös figyelemmel várta volna a választ.

– Légy nyugodt, jól be vagy takarva.

– Nem! – kiáltotta az apa, úgy, hogy a felelet csaknem kérdés volt, és olyan erõvel lökte le magáról a takarót, hogy az röptében szélesen kibomlott, s õ máris felegyenesedve állt az ágyon. Csak fél kezét támasztotta könnyedén a mennyezetnek. – Le akartál takarni, tudom én azt, galambocskám, de letakarva, azért még nem vagyok. És ha végsõ erõm is ez, számodra elég lesz, még sok is. Hogyne ismerném a barátodat. Õ lenne a szívem szerint való fiú. Ezért is csaptad be annyi éven át. Mi másért? Azt hiszed, nem sírtam miatta? Ezért zárkózol be az irodádba, ugye, senki ne zavarjon, a fõnök dolgozik csak, hogy írhasd Oroszországba a hamis levelecskéid. De apádat szerencsére senkinek sem kell megtanítania, hogyan lásson át a fián. Azt hitted most, hogy fölébe kerekedtél, úgy fölébe kerekedtél, hogy a hátsóddal rátelepedhetsz, és meg se moccan, és drágalátos fiam akkor elhatározza, megnõsül!

Georg ránézett apja rémképére. Pétervári barátja, akit az apa egyszeriben oly jól ismert, úgy megrémítette, mint még soha. Látta õt, elveszve a messzi Oroszországban. Az üres, kirabolt üzlet ajtajában látta. A polcok romjai, a szétdúlt áruk, a gázlámpák lezuhanó karjai között ott állt még épen. Miért kellett ilyen messzire utaznia!

– Nézz csak rám! – kiáltotta az apa, és Georg szinte önkívületben rohant az ágyhoz, hogy elkapjon, amit lehet, megtorpant azonban félúton.

– Mert felemelte a szoknyáját – kezdett fuvolázni az apa –, mert felemelte a szoknyáját, így ni, az ocsmány liba – és hogy megmutassa, miképpen, felhúzta a hálóingét; hogy látszott a háborús sebhely a felsõcombján –, mert felemelte a szoknyáját, így, meg így, meg így ni, megkörnyékezted, és hogy zavartalanul kielégíthesd magad, meggyaláztad anyánk emlékét, elárultad barátodat, és ágyba dugtad apádat, hogy meg se moccanhasson. De tud még moccanni, vagy nem?

És ott állt, teljességgel a maga erejébõl, és toporzékolt. Lénye tisztánlátást sugárzott.

Georg egy sarokba húzódott, minél messzebb az apjától. Jó ideje eltökélte, mindent tüzetesen megfigyel, nehogy kerülõ úton, hátulról vagy fölülrõl érje meglepetés. Most visszaemlékezett a rég elfelejtett elhatározásra, és megint elfelejtette; ahogy rövid cérnaszálat húzunk át a tû fokán.

– De barátodat nem érhette árulás! – kiáltotta az apa ide–oda mozgó mutatóujjával is megerõsítvén kijelentését. – Képviselõje voltam itt; e helyt.

– Komédiás! – Georg nem tudta magába fojtani e felkiáltást, nyomban rájött, hogy kár volt, és beleharapott; de már késõn – a szeme megmerevedett közben –, beleharapott a nyelvébe, hogy összecsuklott a fájdalomtól.

– Igen, persze hogy komédiáztam! Komédia! Jó szó! Mi más vigasza maradt öreg, megözvegyült apádnak? Mondd – és a válasz pillanatáig légy még eleven, élõ fiam –, mi egyéb maradt nekem, hátsó szobámban, hûtlen személyzetem üldözése közepette, lelkem mélyéig megvénülten? De a fiam diadalujjongással vonult át a világon, üzleteket kötött, melyeket én készítettem elõ, bukfencet hányt örömében, és a feddhetetlen ember zárkózott arcával hagyta faképnél az apját! Azt hiszed, nem szerettelek, én, a nemzõd?

„Most mindjárt elõredõl – gondolta Georg –, bárcsak elvágódna, bárcsak összetörné magát!” Átsziszegett fején e szó.

Az apa elõredõlt, de el nem vágódott. Mivel Georg, várakozásával ellentétben, nem közeledett, felemelkedett megint.

– Maradj ott, ahol vagy, nincs szükségem rád! Azt hiszed, van még erõd, hogy idejöjj, s csak visszatartod magad, mert így akarod. Hogy tévedsz! Még most is én vagyok az erõsebb! Egymagamban talán ki kellene térnem elõled, anya azonban nekem adta erejét, barátodhoz pompás szövetség fûz, vevõid itt vannak a zsebemben!

„Még az ingén is van zseb!” – mondta magában Georg, és úgy vélte, ezzel a megjegyzéssel, az egész világ elõtt lehetetlenné teheti. Csak átvillant az agyán ez a gondolat; mert mindent szüntelen elfelejtett.

– Karolj csak a menyasszonyodba, és jöjj szembe velem! Elsöpörlek az utamból, azt sem tudod majd, hogyan!

Georg fintorgott, mintha nem hinné. Az apa bólintott csupán a sarok felé, ahol Georg állt, szavai igazságát megerõsítendõ.

– Milyen jót mulattam rajtad, ahogy ma idejöttél, és megkérdezted, írj–e barátodnak az eljegyzésedrõl! Hiszen mindent tud, ostoba kölyök, mindent tud! Megírtam neki, az írószereket ugyanis elfelejtetted elszedni tõlem. Azért nem jön már évek óta, mindent százszor jobban tud, mint te magad, leveleidet olvasatlan gyûri gombóccá a baljával, miközben jobbjával a leveleimet tartja maga elé, olvasásra!

Karját elragadtatással lengette a feje felett. –Ezerszer jobban tud mindent! – kiáltotta.

– Tízezerszer! – mondta Georg, hogy nevetségessé tegye az apát, de a szónak még a szájában halálosan komoly csengése támadt.

– Évek óta várom már, hogy ezzel a kérdéssel elém állj! Azt hiszed, érdekelt bármi más? Azt hiszed, újságot olvasok? Nesze! – és odahajított Georgnak egy újságlapot, melyet valamiképpen magával vitt az ágyba. Régi újság volt, Georg számára ismeretlen a címe.

– Milyen sokáig haboztál, mielõtt megértél! Anyádnak meg kellett halnia, nem érhette meg az örömnapot, barátod tönkremegy Oroszországban, már három éve olyan sárga volt, hogy egy hajítófát sem ért, én meg, nos, láthatod, én hogy vagyok. Van szemed!

– Leselkedtél rám! – kiáltotta Georg.

Részvéttel, mellékesen jegyezte meg erre az apa: – Ezt valószínûleg korábban akartad mondani. Ide most már sehogyan sem illik.

Majd élesebb hangon: – Most tehát tudod, mi van még rajtad kívül, eddig magadról tudtál csupán! Ártatlan gyerek voltál valójában, még inkább voltál azonban ördögi ember! Tudd hát ezért: Fulladásos vízhalálra ítéllek!

Georg úgy érezte, kiûzik a szobából, fülében magával vitte még a robajt, amivel az apa az ágyra zuhant mögötte. A lépcsõn, melynek fokain úgy sietett le, akár valami ferde sík, feldöntötte a bejárónõjét, aki jött éppen felfelé, hogy elvégezze a reggeli takarítást. Jézusom! – kiáltotta a nõ, és kötényével eltakarta az arcát, de Georg már messze járt. Kiugrott a kapun, ûzte valami az úttesten át a vízhez. Úgy markolta már a korlátot, mint falatot az éhezõ. Átvetette magát, õ, a kiváló tornász, ifjú éveiben szülei büszkesége. Elgyengülõ kézzel kapaszkodott, a korlát rúdjai között látott még egy omnibuszt, mely könnyen túldübörgi majd az õ zuhanását, s alig hallhatóan így kiáltott: – Kedves szüleim, hiszen mindig szerettelek benneteket! – és elengedte magát.

E pillanatban szinte végtelen forgalom hullámzott a hídon.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Az átváltozás

1

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyû féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerûen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülõ paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme elõtt.

"Mi történt velem?" - gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szûk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az asztalon kicsomagolt posztóminta–gyûjtemény hevert szanaszét - Samsa utazó ügynök volt -, fölötte pedig ott lógott a kép, amelyet nemrég vágott ki egy képes folyóiratból, és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Egy hölgyet ábrázolt szõrmekalapban és szõrmeboával- feszes tartásban ült, alsókarja egészen eltûnt nehéz szõrmemuffjában, amelyet a szemlélõ felé nyújtott.

Gregor tekintete ezután az ablakra vetõdött, és a borongós idõtõl - hallani lehetett, amint esõcseppek koppannak a párkány bádoglapjára - egészen mélabússá vált. "Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész õrültséget?" - gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt, mert megszokta, hogy a jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott oldalára fordulni. Bármekkora erõvel lódította is magát a jobb oldalára, mindig visszagurult a hátára. Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta a szemét, hogy ne kelljen rugdalózó lábait látnia, és csak akkor hagyta abba, amikor eddig soha nem tapasztalt, könnyû, tompa fájdalmat érzett az oldalában.

"Istenem - gondolta -, milyen megerõltetõ foglalkozást is választottam! Napról napra. Az üzleti izgalmak sokkal nagyobbak, mint odahaza a voltaképpeni üzletben, s ráadásul az utazással járó sok kínlódás, a gond a vonatcsatlakozások miatt, a rendszertelen, rossz étkezés, az örökké változó emberi kapcsolatok, amelyek soha meg nem állapodnak, soha szívélyessé nem válnak. Az ördög vigye el az egészet!" Enyhe viszketést érzett fenn a hasán; lassan közelebb csúszott a hátán az ágydeszkához, hogy jobban fölemelhesse a fejét; megtalálta a viszketõ helyet, amelyet csupa kis fehér pontocska borított, és nem tudta, mire vélje õket; egyik lábával meg akarta tapogatni a viszketõ helyet, de nyomban vissza is húzta, mert ahogy megérintette, megborzongott.

Újra visszacsúszott elõbbi helyzetébe. "Ez a korai felkelés - gondolta - egészen megbolondít. Az embernek ki kell aludnia magát. Más utazók úgy élnek, mint a háremhölgyek. Ha én például a délelõtt folyamán visszamegyek a vendéglõbe, hogy lejegyezzem a megkötött üzleteket, ezek az urak még a reggelinél ülnek. Próbálnám csak meg én a fõnökömnél: azonmód repülnék. Egyébként ki tudja, nem járnék-e jól? Ha szüleim miatt nem türtõztetném magam, már rég felmondtam volna, odaálltam volna a fõnököm elé, és amúgy istenigazából megmondtam volna neki a véleményemet. Leszédült volna a pultról! Különben is micsoda furcsa szokás az, hogy felül a pultra, és onnan a magasból beszél az alkalmazottal, akinek ráadásul egész szorosan oda kell állnia a fõnöke elé, mert az nagyothall. Nos, még nincs veszve minden remény; ha egyszer együtt lesz a pénz, amibõl kifizethetem neki szüleim adósságát - nem tarthat tovább öt-hat évnél -, mindenképpen megteszem. Az lesz majd a nagy üzlet. Egyelõre azonban föl kell kelnem, mert ötkor indul a vonatom."

És ránézett az ébresztõórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett. "Mennybéli Úristen!" - gondolta. Fél hét volt, és a mutatók békésen haladtak elõre, már el is múlt fél, már háromnegyed felé járt. Nem szólt volna az ébresztõóra? Az ágyból is lehetett látni, hogy be volt állítva pontosan négy órára; biztosan szólt is. Igen ám, de lehetséges, hogy átaludta volna azt a bútorrengetõ csörömpölést? Nos, ha nyugodtan nem is, de valószínûleg annál mélyebben aludt. Most mit tegyen? A következõ vonat hétkor indul, eszeveszetten kellene sietnie, hogy elérje, és a mintakollekció még nincs becsomagolva, magát pedig egyáltalán nem érezte különösebben frissnek és mozgékonynak. De még ha elérné is a vonatot, a fõnök dörgedelmeitõl már nem menekülhet meg, mert a bolti szolga kiment az ötórás vonathoz, és mulasztásáról már rég leadta a jelentést. A fõnök kreatúrája ostoba és gerinctelen. És ha beteget jelentene? Csakhogy ez fölöttébb kínos és gyanús volna, mivel Gregor ötéves szolgálata alatt egyszer sem volt beteg. A fõnök biztosan kijönne a betegsegélyezõ orvosával, szemrehányást tenne a szülõknek lusta fiuk miatt, és minden ellenvetést megelõzne azzal, hogy a betegsegélyezõ orvosára hivatkozna, aki másfajta embert nem is ismer, csak makkegészséges munkakerülõt. És nem volna ebben az esetben némi igaza? Eltekintve a hosszú alvás után csakugyan fölösleges álmosságtól, Gregor valóban jól érezte magát, sõt alaposan meg is éhezett.

Amikor mindezt nagy sietve végiggondolta, és a felkelésre mégsem tudta elszánni magát - az óra éppen háromnegyed hetet ütött -, az ágy fejénél óvatosan kopogtattak az ajtón.

- Gregor - szólt anyja -, háromnegyed hét. Nem akartál elutazni?

A szelíd hang! Gregor megijedt, amikor meghallotta önmaga válaszoló hangját, amely félreismerhetetlenül régi hangja volt ugyan, de mintegy alulról valami visszafojthatatlan, fájdalmas csipogás vegyült bele, s ettõl jóformán csak az elsõ pillanatban maradtak épek, érthetõek a szavai, utózengésüket már annyira szétzilálta, hogy az ember nem tudta, jól hall-e. Gregor részletesen akart válaszolni és mindent megmagyarázni, de ilyen körülmények között csak e szavakra szorítkozott:

- Igen, igen, anyám, köszönöm, már kelek is.

Az ajtó jóvoltából kinn bizonyára nem lehetett észrevenni Gregor hangjának elváltozását, mert anyja megnyugodott ettõl a magyarázattól, és elcsoszogott. A kis beszélgetés azonban felhívta a többi családtag figyelmét arra, hogy Gregor a várakozás ellenére még otthon van, és már kopogott is az egyik oldalajtón apja, gyengéden, de az öklével:

- Gregor! Gregor! - kiáltotta. - Mi van veled? - És kis idõ múlva újra megszólalt mélyebb, figyelmeztetõ hangon: - Gregor! Gregor!

A másik oldalajtónál a húga aggodalmaskodott halkan:

- Gregor, nem jól vagy? Szükséged van valamire?

Mindkét oldalra így felelt Gregor:

- Már kész vagyok - és igyekezett hangját gondos kiejtéssel és a szavak közé iktatott hosszú szünetekkel minden feltûnõ vonástól megfosztani. Apja vissza is tért a reggelijéhez, de húga tovább suttogott:

- Gregor, nyisd ki, könyörgök.

Gregornak azonban esze ágában sem volt, hogy kinyissa, és áldotta utazásaiból eredõ óvatosságát, hogy otthon is kulcsra zárt éjszakánként minden ajtót.

Elõször nyugodtan és háborítatlanul föl akart kelni, felöltözni és mindenekelõtt megreggelizni, s csak aztán mérlegelni a továbbiakat, mert az ágyban nem boldogult a gondolkodással, erre már rájött. Emlékezett rá, hogy gyakran érzett már az ágyban valamiféle, talán a rossz fekvés okozta, enyhe fájdalmat, amelyrõl fölkeléskor kiderült, hogy merõ képzelgés, és kíváncsian várta, hogyan fognak mai képzelõdései lassan szétoszlani. Hogy hangjának elváltozása nem más, mint az alapos megfázásnak, az utazók egyik foglalkozási betegségének elõjele, ebben nem is kételkedett.

A takarót ledobni igen egyszerû volt; csak föl kellett kissé fújnia magát, és már le is csúszott. A folytatás viszont nehezebben ment, különösen mivel Gregor olyan roppantul széles volt. A felüléshez karra és kézre lett volna szüksége, helyettük viszont csak a sok lábacskája volt, amelyek szakadatlanul összevissza kalimpáltak, és Gregor ráadásul irányítani sem tudta õket. Ha be akarta hajlítani az egyiket, az volt az elsõ, amelyik kiegyenesedett, és ha végre sikerült ezzel a lábával végrehajtania azt, amit akart, közben az összes többi felfokozott, fájdalmas izgalommal izgett-mozgott, mintha szabadjára engedték volna õket. "Csak semmi fölösleges idõtöltés az ágyban" - gondolta Gregor.

Elõször testének alsó felével akart kijutni az ágyból, de ez az alsó rész, amelyet egyébként még nem látott és nem is tudott pontosan elképzelni, nehézkesnek bizonyult; lassan mozdult; és végül, amikor Gregor már-már megvadulva, minden erejével kíméletlenül elõrelökte magát, rosszul választotta meg az irányt, nekiütõdött az ágy alsó végének, és az égõ fájdalom, amelyet érzett, felvilágosította, hogy pillanatnyilag talán éppen testének alsó fele a legérzékenyebb.

Ezután felsõtestével próbált kijutni az ágyból, és fejét óvatosan az ágy széle felé fordította. Ez ment is könnyen, és szélessége, súlya ellenére végül testének tömege is követte lassan fejének fordulását. De mikor végre szabadon lógott a feje az ágy szélén kívül, a levegõben, félelem fogta el attól, hogy ily módon tovább csússzon, mert ha a végén így esik le, kész csoda lesz, ha meg nem sérül a feje. Márpedig semmi áron sem szabad éppen most elveszítenie az eszméletét; akkor már jobb, ha az ágyban marad.

De mikor hasonló erõfeszítés után felsóhajtva újra elõzõ helyzetébe került, és látta, hogy a lábai, ha lehet, még dühösebben viaskodnak egymással, s nem találta a módját, hogy rendet és nyugalmat teremtsen ebben az önkényeskedésben, újra arra gondolt, hogy lehetetlenség az ágyban maradnia, és legokosabb mindent feláldozni, ha csak egy kis reménye is van, hogy ezáltal kiszabadulhat az ágyból. Közben nem feledkezett meg arról sem, hogy emlékezetébe idézze, a kétségbeesett elhatározásnál sokkal többet ér a nyugodt, higgadt megfontolás. Az ilyen pillanatokban, amilyen élesen csak tudta, az ablakra vetette a tekintetét, de sajnos, a reggeli köd látványából, mely már a keskeny utca másik oldalát homályba burkolta, nem sok biztonságot és bátorságot meríthetett. "Már hét óra - gondolta, amikor újra ütött az ébresztõóra -, már hét óra, és még most is mekkora a köd." És kis ideig nyugodtan feküdt, fáradtan sóhajtozva, mintha a tökéletes csendtõl várná a dolgok valóságos és természetes rendjének visszatérését.

Aztán így szólt magában: "Mielõtt negyed nyolcat ütne, okvetlen ki kell jutnom teljesen az ágyból. Egyébként addig majd jön is valaki az üzletbõl, hogy érdeklõdjék utánam, mert az üzletet hét elõtt nyitják." És most nekilátott, hogy testét teljes hosszában egy vonalban kilódítsa az ágyból. Ha így esik ki, feje, amelyet esés közben mereven fel fog tartani, valószínûleg nem sérül meg. Hátát keménynek érezte; ha a szõnyegre esik, aligha történik baja. Leginkább az okozott gondot neki, hogy számolnia kellett a robajjal, amellyel majd az esés jár, s ez ha rémületet nem is, némi aggodalmat bizonyára kelt majd minden ajtó mögött. Mégis meg kell próbálnia.

Amikor Gregor félig már kinyúlt az ágyból - az új módszer inkább játék volt, mint erõfeszítés, csak hintáztatnia kellett magát a lendületbõl -, eszébe jutott, hogy milyen egyszerû volna minden, ha segítségére jönnének. Két erõs ember - apjára és a cselédlányra gondolt - bõven elég lenne, csak bedugnák karjukat domború háta alá, kihámoznák az ágyból, lehajolnának terhükkel, és akkor csak ki kellene várniuk óvatosan, amíg átlendül a hasára a padlón, ahol remélhetõleg majd lábacskáit is lesz mire használnia. Nos, eltekintve attól, hogy az ajtók be vannak zárva, kiálthatna-e valóban segítségért? Nyomorúságos helyzetében is elmosolyodott akaratlanul erre a gondolatra.

Már odáig jutott, hogy a nagyobb hintaröpték végén alig tudta visszanyerni egyensúlyát, és most már igen hamar végleg döntenie kellett, mert öt perc híján negyed nyolc volt - és akkor csengettek a lakásajtón. "Valaki az üzletbõl" - gondolta, és szinte megmerevedett; míg lábacskái annál sebesebben táncoltak. Egy pillanatig néma csend volt. "Nem nyitják ki" - gondolta Gregor valami esztelen reménységbe kapaszkodva. De azután a cselédlány, mint máskor, természetesen most is szilárd léptekkel az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Gregornak elég volt a látogató elsõ üdvözlõ hangját meghallania, és már tudta is, ki az: maga a cégvezetõ. Miért is ítéltetett Gregor arra a sorsra, hogy olyan cégnél szolgáljon, ahol a legkisebb mulasztás esetén is mindjárt a legsúlyosabbra gyanakodnak? Csirkefogó lenne vajon egytõl egyig minden alkalmazott, nincs köztük egyetlen derék, hûséges ember sem, aki eszét veszti lelkiismeret-furdalásában, ha akár csak egy-két reggeli órát nem használ ki az üzlet érdekében, ha valósággal képtelen felkelni az ágyból? Valóban nem lett volna elég, ha egy gyakornokot küldenek ide; hogy megkérdezze, mi van vele - ha egyáltalán szükség van erre a kérdezõsködésre -, magának a cégvezetõnek kellett eljönnie, és ezzel az egész ártatlan család tudomására hozni, hogy e gyanús ügy kivizsgálását csakis a cégvezetõ eszére lehet rábízni? És nem annyira valódi elhatározás következtében, mint inkább az izgalom hatására, mely Gregort e gondolatok közben elfogta, teljes erõvel kivetette magát az ágyból. Hangos csapódás hallatszott, robajról voltaképp nem lehetett beszélni. Kissé felfogta az esést a szõnyeg, és Gregor háta is rugalmasabb volt, mint gondolta; így történt, hogy a tompa zaj nem is volt olyan feltûnõ. Csak a fejét nem tartotta elég óvatosan; azt bizony beverte, és most dühében és fájdalmában ide-oda forgatta, és a szõnyeghez dörzsölte.

- Valami leesett odabenn - mondta a cégvezetõ a bal oldali szobában.

Gregor megpróbálta elképzelni, hogy nem történhetne-e egyszer a cégvezetõvel is valami hasonló, mint ma vele; a lehetõségét tulajdonképpen nem lehetett kizárni. De szinte nyers válaszul erre a kérdésére a cégvezetõ néhány határozott lépést tett a szomszéd szobában, és megnyikorgatta lakkcsizmáját. A jobb oldali szobából Gregor tájékoztatására húga ezt suttogta:

- Gregor, itt a cégvezetõ.

- Tudom - mondta Gregor halkan; de annyira, hogy a húga is meghallja, nem merte felemelni a hangját.

- Gregor - szólalt meg most apja a bal oldali szobában -, itt a cégvezetõ úr, és érdeklõdik, miért nem utaztál el a korai vonattal. Nem tudjuk, mit mondjunk neki. Egyébként veled is személyesen akar beszélni. Nyisd ki tehát, légy szíves, az ajtót. Majd szíveskedik eltekinteni a szobádban levõ rendetlenségtõl.

- Jó reggelt, Samsa úr! - kiáltott közbe barátságosan a cégvezetõ.

- Nem jól van - mondta az anyja a cégvezetõnek, mialatt apja tovább beszélt az ajtónál -, nem jól van, higgye el, cégvezetõ úr. Hogyan is késne le különben Gregor egy vonatot! Hisz másra se gondol ez a fiú, csak az üzletre. Szinte már bosszant, hogy sohasem megy el este szórakozni; most egy hétig itt volt a városban, de egy este se ment el hazulról. Ül az asztalunknál, és csendben újságot olvas, vagy a menetrendet tanulmányozza. Már az is szórakozás neki, hogy dolgozik egy kicsit a lombfûrésszel. Most például faragott két-három este egy kis keretet, meg fog lepõdni, milyen kedves; benn lóg a szobájában, mindjárt megnézheti, mihelyt Gregor kinyitja az ajtót. Egyébként boldog vagyok, hogy itt van, cégvezetõ úr, egymagunkban nem lettünk volna képesek rávenni Gregort, hogy nyissa ki az ajtót, olyan makacs, és biztosan nem is érzi jól magát, bár reggel tagadta.

- Rögtön jövök - mondta Gregor lassan és megfontoltan, és meg se moccant, nehogy a beszélgetés egyetlen szavát is elszalassza.

- Mással, nagyságos asszonyom, én sem tudom magamnak megmagyarázni - mondta a cégvezetõ -, remélhetõleg nincs semmi komoly baja. Meg kell azonban mondanom, hogy nekünk üzletembereknek - sajnos, vagy ha tetszik, szerencsére - üzleti szempontból igen gyakran egyszerûen túl kell tennünk magunkat az ilyen könnyû rosszulléteken.

- Bemehet végre a cégvezetõ úr? - kérdezte türelmetlenül apja, és ismételten kopogott az ajtón.

- Nem - mondta Gregor. A bal oldali szobában kínos csönd támadt, a jobb oldali szobában a húga felzokogott.

A húga vajon miért nem ment át a többiekhez? Nyilván csak most kelt fel, és még el sem kezdett öltözni. És miért sír? Mert õ nem kelt fel, és nem engedi be a cégvezetõt, mert az a veszély fenyegeti, hogy elveszti az állását, és mert akkor a fõnök újra üldözni fogja a szülõket régi követeléseivel? Ezek azonban egyelõre fölösleges gondok voltak. Gregor még itt volt, és eszébe sem jutott, hogy elhagyja a családját. Pillanatnyilag ott feküdt ugyan a szõnyegen, és senki sem kívánta volna tõle komolyan, hogy engedje be a cégvezetõt, ha ismerte volna helyzetét. E kis udvariatlanság miatt, amelyre késõbb könnyûszerrel találhat majd megfelelõ kifogást, mégsem lehet Gregort csak úgy egyszeriben elküldeni. És Gregor úgy érezte, hogy sokkal okosabb volna, ha most békén hagynák, és nem zaklatnák sírással és rábeszéléssel. De éppen e bizonytalanság szorongatta a többieket, és mentette viselkedésüket.

- Samsa úr - kiáltotta most a cégvezetõ emelt hangon -, végtére mi történt? Elbarikádozza magát a szobájában, nemmel és igennel felel csupán, szüleinek súlyos és fölösleges aggodalmat okoz, és mellesleg megjegyezve, alapjában véve hallatlan módon elhanyagolja üzleti kötelességeit. Most szüleinek és fõnökének nevében beszélek, és igen komolyan kérem, adjon azonnal világos magyarázatot. Meg vagyok lepve, meg vagyok lepve. Én magát nyugodt, józan embernek ismertem, és most mintha hirtelen különös szeszélyekkel akarna kérkedni. A fõnök célzott ugyan reggel mulasztásának lehetséges magyarázatára - egy nemrégiben önre bízott inkasszóról volt szó -, én azonban majdhogynem becsületszóra kijelentettem, hogy ez a magyarázat nem lehet helytálló. Most azonban látom érthetetlen makacsságát; és elmegy a kedvem, hogy a legcsekélyebb mértékben is kiálljak magáért. Márpedig az állása egyáltalán nem mondható szilárdnak. Eredetileg az volt a szándékom, hogy mindezt négyszemközt mondom el magának, de mivel arra kényszerít, hogy haszontalanul vesztegessem itt az idõmet, nem tudom, miért ne tudhatnák meg tisztelt szülei is. Szóval teljesítménye az utóbbi idõben korántsem nevezhetõ kielégítõnek; bár ez nem az az évszak, amikor különleges üzleteket lehet kötni, ezt elismerjük, de olyan évszak nincsen, amikor egyetlen üzletet sem kötünk, Samsa úr, olyannak nem szabad lennie.

- De cégvezetõ úr - kiáltott Gregor magából kikelve, és izgalmában minden egyébrõl megfeledkezett -, azonnal kinyitom, megyek már! Valami könnyû rosszullét, kis szédülés akadályozott meg, hogy fölkeljek. Most még az ágyban fekszem. De már egészen friss vagyok megint. Most éppen kiszállok az ágyból. Csak egyetlen pillanat türelmet! Még nem megy úgy, mint gondoltam. De már jól vagyok. Hogy milyen váratlanul érheti az embert ilyesmi! Tegnap este még semmi bajom nem volt, szüleim is tudják, azazhogy majdnem semmi. Már tegnap este is volt valami elõérzetem. Csak rám kellett volna nézni. Miért is nem jelentettem be az üzletben! De az ember mindig azt hiszi, hogy átvészeli majd a betegséget, és nem kell otthon maradnia. Cégvezetõ úr! Kímélje meg a szüleimet! Hisz semmi alapja a szemrehányásoknak, amelyekkel illet; nekem nem is szóltak róla egy szót sem. Talán nem olvasták legutóbb szerzett megbízásaimat. Különben is még a nyolcórás vonattal elutazom, e néhány órai pihenés alatt összeszedem magam. Nem is kell tovább itt maradnia, cégvezetõ úr, ott leszek én is mindjárt az üzletben, szíveskedjen ezt közölni, s a fõnök úrnak adja át üdvözletemet!

És miközben Gregor mindezt kapkodva átkiabálta, és szinte nem is tudta, mit mond, könnyedén, bizonyára az ágyban szerzett gyakorlattal, közeledett az éjjeliszekrényhez, és megpróbált fölkapaszkodni rajta. Valóban ki akarta nyitni az ajtót, meg akarta mutatni magát, beszélni akart a cégvezetõvel; mohón várta, hogy mit szólnak majd a többiek, akik annyira szeretnék látni, ha megpillantják. Ha megijednek, õt nem terheli többé felelõsség, és megnyugodhat. Ha viszont mindent nyugodtan fogadnak, akkor neki sem lenne oka nyugtalanságra, és ha siet, nyolcra csakugyan a pályaudvaron lehet. Elõször lecsúszott néhányszor a sima éjjeliszekrényrõl, de végül utolsó nekirugaszkodásra sikerült fölegyenesednie: az alteste sajgott ugyan, de ügyet sem vetett a kínzó fájdalmakra. Nekidõlt egy közeli szék támlájának, és lábacskáival megkapaszkodott a szélében. Ezzel sikerült úrrá lennie testén, és elnémult, mert újra meghallotta a cégvezetõ hangját.

- Értették egyetlen szót is? - kérdezte a cégvezetõ a szülõktõl. - Csak nem akarja a bolondját járatni velünk?

- Az isten szerelmére - kiáltotta anyja már-már sírva -, talán súlyos beteg, mi meg kínozzuk! Grete! Grete! - kiáltott aztán.

- Tessék, mama! - kiáltotta Gregor húga a másik oldalról. Gregor szobáján keresztül érintkeztek.

- Azonnal menj orvosért. Gregor beteg. Hamar orvosért. Hallottad, hogy beszélt Gregor?

- Állathang volt - mondta a cégvezetõ az anya kiáltozásához képest feltûnõen halkan.

- Anna! Anna! - kiáltott ki az apa az elõszobán át a konyhába, és közben tapsolt. - Szaladjon azonnal lakatosért!

És már szaladt is ki a két lány suhogó szoknyával az elõszobába - hogy öltözhetett fel húga ilyen gyorsan? -, és felrántották a lakás ajtaját. Csapódást nem is lehetett hallani; bizonyára nyitva hagyták az ajtót, mint az olyan lakásokban szokás, ahol valami nagy szerencsétlenség történt.

Gregor azonban sokkal nyugodtabb lett. Igaz, szavait ezek szerint már nem értették, bár õ maga elég érthetõnek találta beszédét, érthetõbbnek, mint elõzõleg, de lehet; hogy megszokta már a füle. Mindenesetre már gondoltak rá, hogy nincs egészen rendben, s azon voltak, hogy segítsenek rajta. Az elsõ intézkedéseket bizakodás és biztonság hatotta át, s ez jólesett neki. Úgy érezte, újra bevonták az emberek körébe, s mindkettõjüktõl, az orvostól és a lakatostól is, kettejük közt valójában semmi különbséget nem téve, nagyszerû és meglepõ eredményeket várt. Hogy a közelgõ, döntõ jelentõségû megbeszéléseken lehetõleg minél tisztább legyen a hangja, megköszörülte a torkát, mindenesetre ügyelve arra, hogy csak egész fojtottan köhintsen, mert elképzelhetõ volt, hogy már ez a zaj is másképp hangzik, mint az emberi köhögés, s ezt õ maga már nem merte volna eldönteni. A szomszéd szobában közben néma csend támadt. Szülei és a cégvezetõ talán az asztalnál ülnek és sugdolóznak, talán az ajtónak támaszkodnak és hallgatóznak valamennyien.

Gregor a székkel együtt lassan az ajtóhoz csúszott, ott elengedte, nekivetette magát az ajtónak, megkapaszkodott benne - lábacskáinak gömbjein volt némi tapadóanyag -, és egy pillanatra megpihent az erõkifejtés után. Aztán nekilátott, hogy szájával megfordítsa a kulcsot a zárban. Sajnos, úgy látszott, hogy nincsenek valódi fogai - mivel is ragadhatná meg most a kulcsot? -, jó erõs volt viszont az állkapcsa; a segítségével csakugyan meg is mozdította a kulcsot, és nem törõdött vele, hogy nyilvánvalóan valami kárt tett önmagában, mert barna folyadék jelent meg a szája szélén, ráfolyt a kulcsra, és lecsöpögött a padlóra.

- Hallgassák csak - mondta a cégvezetõ a szomszéd szobában -, a kulcsot forgatja.

Ez igen felbátorította Gregort; de mindannyiuknak oda kellett volna kiáltani, apjának és anyjának is: "Gyerünk, Gregor - kiálthatták volna -, csak neki, keményen neki annak a zárnak!" És abban a hitben, hogy valamennyien feszült figyelemmel kísérik igyekezetét, minden erejét összeszedte, és szinte önkívületben ráharapott a kulcsra. Körbetáncolta a zárat, ahogy a kulcs körbefordult benne; most már csak a szájával tartotta magát egyenesen, és szükség szerint hol ráakaszkodott a kulcsra, hol pedig egész testének súlyával lenyomta. Végre visszacsattant a zár, s fémes hangjára Gregor mintha álomból ébredt volna. Fellélegzett, és így szólt magában: "Lakatosra csak nem volt szükségem" - és ráfektette fejét a kilincsre, hogy kitárja az ajtót.

Mivel ily módon kellett kinyitnia az ajtót, õt magát még nem láthatták, amikor az ajtó már elég szélesre kitárult. Elõbb lassan körbe kellett fordulnia az egyik ajtószárny mentén, mégpedig igen óvatosan, nehogy épp a szobába való belépés elõtt vágódjon ügyetlenül hanyatt. Még ezzel a nehéz mozdulattal volt elfoglalva, és nem ért rá másra is odafigyelni, amikor már meg is hallotta a cégvezetõt: hangos "Ó!" szaladt ki a száján - úgy hangzott, mint a szél zúgása -, és már meg is pillantotta, õ állt legközelebb az ajtóhoz, nyitott szájára tapasztotta a kezét, és lassan hátrálni kezdett, mintha láthatatlan, egyenletesen mûködõ erõ hajtaná. Anyja a cégvezetõ jelenléte ellenére úgy állt még ott, ahogy felkelt, kibontott, égnek meredõ hajjal - elõször összekulcsolta a kezét, és férjére pillantott, aztán két lépést tett Gregor felé, és lerogyott körülötte szétterülõ szoknyáinak kellõs közepébe, arccal elõreborulva. Apja ellenséges arckifejezéssel ökölbe szorította kezét, mintha vissza akarta volna lökni Gregort a szobájába, azután bizonytalanul körülnézett a nappali szobában, s végül eltakarta szemét, és sírni kezdett, hatalmas mellkasa belerázkódott.

Gregor erre be sem lépett a szobába, hanem belülrõl nekitámaszkodott a bereteszelt ajtószárnynak, s így csak testének fele látszott, valamint oldalt hajtott feje, amellyel átkukucskált a többiek felé. Közben jócskán kivilágosodott, élesen kirajzolódott az utca túlsó oldalán a szemközt álló végtelen, szürkésfekete ház egy részlete - kórház volt - és a homlokzatot szigorúan áttörõ ablakok szabályos sora; még most is esett, de már csak nagy, elkülöníthetõ, sõt jóformán egyenként földre szórt cseppekben. A reggelizõkészlet buja bõségben foglalta el az asztalt, mert Gregor apjának a reggeli volt a legfontosabb napi étkezése, amelyet különféle újságok olvasásával órák hosszat elnyújtott. Épp a szemközti falon fénykép függött, amely Gregort ábrázolta katonakorában; hadnagyként, tiszteletet parancsoló tartásban és egyenruhában, amint kezét kardján nyugtatva gondtalanul mosolyog. Az elõszobába vezetõ ajtó nyitva volt, és mivel a külsõ ajtó is tárva-nyitva volt, ki lehetett látni a lépcsõházi elõtérre és a lefelé vezetõ lépcsõre.

- Most pedig - mondta Gregor annak tudatában, hogy csak õ õrizte meg nyugalmát - azonnal felöltözöm, összecsomagolom a kollekciót, és elutazom. Akarjátok? Akarjátok, hogy elutazzam? Láthatja, cégvezetõ úr, nem makacskodom, én szívesen dolgozom; fárasztó dolog az utazás, de utazás nélkül nem tudnék élni. Hova megy; cégvezetõ úr? Az üzletbe? Igen? Az igazságnak megfelelõen fog beszámolni? Elõfordulhat, hogy az ember egy adott pillanatban nem képes dolgozni, de épp ez az alkalmas idõpont, amikor visszaemlékezhet korábbi teljesítményeire, és elhatározhatja, hogy késõbb, az akadály elhárítása után, még szorgalmasabban és odaadóbban fog dolgozni. Hiszen annyira le vagyok kötelezve a fõnök úrnak, ezt ön is nagyon jól tudja. Másrészt gondoskodnom kell szüleimrõl és húgomról. Kutyaszorítóba kerültem, de ki fogom vágni magam. Csak arra kérem, ne súlyosbítsa helyzetemet, súlyos az már így is. Fogja pártomat az üzletben! Tudom, nem szeretik az utazót. Azt hiszik, veszettül sokat keres, és közben éli világát. Nincs különösebb okuk, hogy megváltoztassák ezt az elõítéletüket. De önnek, cégvezetõ úr, önnek jobb az áttekintése, mint magának a fõnök úrnak, aki vállalkozói minõségében könnyen ítélkezhet tévesen, alkalmazottai rovására. Ön is nagyon jól tudja, hogy az utazó, aki az év nagy részében távol van az üzlettõl, milyen könnyen esik áldozatul pletykáknak, véletleneknek és alaptalan vádaknak, amelyek ellen lehetetlenség védekeznie, mert többnyire tudomást sem szerez róluk, és ha igen, csak akkor, amikor kimerülten visszatér útjáról, és odahaza saját bõrén érzi az áldatlan, indokait tekintve már megfejthetetlen következményeket. Cégvezetõ úr, ne menjen el szó nélkül, mondja legalább, hogy valami apró részletben igazat ad nekem!

De a cégvezetõ már Gregor elsõ szavaira megfordult, és csak meg-megránduló válla fölött nézett vissza vicsorogva Gregorra. És amíg Gregor beszélt, egy pillanatra sem állt meg, hanem Gregort szüntelenül szemmel tartva hátrált az ajtó felé, de olyan lassan, mintha titkos parancs tiltaná, hogy elhagyja a szobát. Már az elõszobában volt, és hirtelen mozdulata, amellyel végül kihúzta a lábát a nappaliból, azt a látszatot keltette, mintha megégette volna a talpát. Az elõszobában aztán kinyújtotta a jobb karját messze elõre, a lépcsõ felé, mintha ott valósággal földöntúli megváltás várná.

Gregor tudta, hogy semmi esetre sem engedheti el a cégvezetõt ilyen hangulatban, hacsak nem akarja végképp kockáztatni állását. Szülei mindezt nem értették meg ilyen világosan; az évek során meggyõzõdésükké vált, hogy Gregorról egész életében gondoskodik ez az üzlet, no meg most annyira el voltak foglalva pillanatnyi bajaikkal, hogy a jövõre gondolni sem tudtak. A cégvezetõt vissza kellett tartani, megnyugtatni, meggyõzni és végül megnyerni; ettõl függött most Gregor és a család jövõje! Csak itt lett volna a húga! Õ okos volt, már akkor sírt, amikor Gregor még nyugodtan feküdt a hátán. És a cégvezetõ, ez a hölgybarát, bizonyára hajlott volna a szavára; húga becsukta volna a lakásajtót, és az elõszobában kiverte volna a cégvezetõ fejébõl a rémületet. De hát a húga épp nem volt itt, Gregornak magának kellett cselekednie. És nem gondolva arra, hogy még egyáltalán nem ismeri jelenlegi mozgási képességét, és arra sem, hogy beszédét esetleg, sõt valószínûleg, most sem értették meg, elengedte az ajtószárnyat, kicsúszott a nyíláson; oda akart menni a cégvezetõhöz, aki már kinn állt, a lépcsõpihenõn, nevetséges módon mindkét kezével a korlátba kapaszkodva; de támaszt keresve halk kiáltással nyomban rábukott lábacskáira. Alighogy ez megtörtént, elõször ezen a reggelen, jólesõ érzés járta át a testét; lábacskái alatt szilárd talajt érzett, s örömmel tapasztalta, hogy mindenben engedelmeskednek neki; sõt azon vannak, hogy elvigyék, ahová akarja; és máris bizonyos volt benne, hogy gyorsan közeleg szenvedéseinek végleges elmúlása. De épp abban a pillanatban, amikor a visszatartott mozgástól ringatózva, egészen közel anyjához, egyszer csak szembekerült vele a padlón, anyja, bár úgy látszott, teljesen magába merült, hirtelen felugrott, szétterpesztett ujjakkal magasba emelte a karját, és felkiáltott: Segítség, az isten szerelmére, segítség! -, fejét félrehajtotta, mintha csak Gregort akarta volna jobban látni, ugyanakkor fejvesztetten hátrálni kezdett; elfelejtette, hogy ott van mögötte a terített asztal; amikor odaért, mintegy szórakozottságból gyorsan felült rá, és látszólag észre sem vette, hogy mellette a felborított nagy kannából vastag sugárban ömlik a szõnyegre a kávé.

- Anyám, anyám - mondta Gregor halkan, és felpillantott rá. A cégvezetõrõl egy pillanatra megfeledkezett, viszont nem tudta megállni, hogy a patakzó kávé láttára ne kapjon állkapcsával néhányszor a levegõbe. Erre anyja ismét felordított, elmenekült az asztaltól, és a feléje sietõ férje karjába hanyatlott. De Gregor most nem ért rá a szüleivel foglalkozni; a cégvezetõ már a lépcsõn volt, és állát a korlátra támasztva még utoljára visszanézett. Gregor nekirugaszkodott, hogy minél biztosabban utolérje; a cégvezetõ megsejthetett valamit, mert átugrott néhány lépcsõfokot, és eltûnt. - Hu! - kiáltotta még, hogy visszhangzott belé a lépcsõház. Sajnos, a cégvezetõ menekülése mintha Gregor apját is teljesen megzavarta volna, holott õ eddig viszonylag higgadtan viselkedett, mert ahelyett, hogy maga is a cégvezetõ után szaladt volna, vagy legalább nem gátolta volna meg Gregort az üldözésben, jobb kezével megragadta a cégvezetõ botját, amelyet az kalapjával és felöltõjével együtt itt hagyott egy széken, bal kezével pedig fölkapott az asztalról egy nagy újságot, és lábdobbantások kíséretében nekilátott, hogy a bot és az újság lengetésével visszakergesse Gregort a szobájába. Gregor hiába kérlelte, kérését apja meg sem értette, hiába forgatta alázatosan a fejét, apja csak még nagyobbakat dobbantott. A szoba másik végében, noha hûvös volt az idõ, anyja felrántott egy ablakot, és messzire kihajolva kezébe temette az arcát. Az utca és a lépcsõház között erõs léghuzat támadt, a függönyök fellibbentek, az újságok zizegni kezdtek az asztalon, néhány lap lerepült a földre. Az apa könyörtelenül szorongatta Gregort, és közben, mint valami vadember, sziszegõ hangokat hallatott. Igen ám, de Gregornak még semmiféle gyakorlata nem volt a hátrálásban, és bizony igen lassan haladt. Ha legalább meg tudott volna fordulni, mindjárt a szobájában lett volna, de félt, hogy az idõrabló fordulás közben apja elveszti türelmét, és kezében a bot minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy halálos csapást mér Gregor hátára vagy fejére. Végül mégsem maradt más választása, mert rémülten észrevette, hogy hátrálás közben még az irányt sem tudja tartani; és szüntelenül szorongó oldalpillantásokat vetve apjára, a lehetõ leggyorsabban, valójában azonban igen lassan fordulni kezdett. Apja talán észrevette jó szándékát, mert nem zavarta tovább, sõt botjának végével itt-ott még irányította is messzirõl a körbefordulását. Csak közben ne adott volna ki olyan elviselhetetlen sziszegõ hangokat! Gregor egészen megzavarodott ettõl. Már majdnem teljesen megfordult, amikor még egyre a sziszegésre figyelve eltévesztette az irányt, és egy darabon visszafordult. Mikor aztán végre szerencsésen fejjel elõre az ajtónyílás elé került, kiderült, hogy teste szélesebb, semhogy könnyûszerrel átférhetne rajta. Apjának jelenlegi állapotában természetesen véletlenül sem jutott eszébe, hogy esetleg a másik ajtószárnyat is kinyithatná, s így megfelelõ átjárót biztosíthatna Gregornak. Az volt csupán a rögeszméje, hogy Gregornak, amilyen gyorsan csak lehet, a szobájában kell lennie. Semmiképpen sem nézte volna el azokat a körülményes elõkészületeket sem, amelyekre Gregornak szüksége lett volna, hogy fölegyenesedjék, és esetleg így jusson át az ajtón. Ellenkezõleg, mintha semmi akadály sem állna Gregor útjában, egyre nagyobb lármával hajtotta, és úgy tetszett, mintha a hang Gregor fölött már nem is egyetlen apáé volna; ennek fele sem tréfa, gondolta Gregor, és lesz, ami lesz - benyomult az ajtónyílásba. Teste féloldalt felemelkedett, ferdén a két ajtószárny közé került, egyik oldala sebesre horzsolódott, s a fehér ajtón csúnya foltok maradtak utána, és hamarosan be is szorult, mozdulni sem tudott többé, lábacskái az egyik oldalon reszketve lógtak a levegõben, a másik oldalon pedig fájdalmasan odanyomódtak a padlóhoz - és ekkor, valóságos megváltásként, apja jó erõsen belérúgott a hátsó felébe, és Gregor vérzõ testtel messze berepült a szobájába. A bottal még becsapták az ajtót, aztán végre csend lett.

2

Gregor csak alkonyatkor ébredt fel nehéz, ájulásszerû álmából. Nem sokkal késõbb bizonyára magától is felébredt volna, mert kipihentnek és kialudtnak érezte magát, de most az volt a benyomása, mintha futó léptek vagy az elõszobába vezetõ ajtó csukódása ébresztette volna föl. Az utcai villanylámpák fénye itt-ott sápadtan megvilágította a mennyezetet és a bútorok magasabb részeit, de lenn Gregornál sötét volt. Egyelõre még ügyetlenül tapogatózva csápjaival - értéküket csak most kezdte felbecsülni - lassan odacsúszott az ajtóhoz, hogy megnézze, mi történt ott. Bal oldala mintha egyetlen hosszú, kellemetlenül feszülõ sebhely lett volna, két sor lábacskájára szabályosan sántított. Egyik lábacskája egyébként a délelõtti események során súlyosan megsérült - valóságos csoda, hogy csak egy sérült meg -, és most élettelenül vonszolta maga után.

Csak az ajtónál vette észre, hogy voltaképp mi csalogatta oda; valami ennivaló illata volt. Egy tálacska állt ott, teli édes tejjel, kis fehérkenyér-darabkák úszkáltak benne. Legszívesebben fölnevetett volna örömében, mert még éhesebb volt, mint reggel, és nyomban bele is dugta fejét a tejbe egész a szeme tájékáig. De csalódottan mindjárt vissza is húzta; nemcsak azért, mert kényes bal oldala miatt nehezére esett az evés - csak akkor tudott enni, ha egész teste részt vett lihegve az evésben -, hanem ráadásul nem is ízlett neki a tej, pedig kedvenc itala volt, és húga bizonyára ezért is tette oda; sõt, undorodva elfordult a táltól, és visszamászott a szoba közepére.

Az ajtórésen át látta, hogy a nappaliban ég a gázlámpa, de míg máskor ebben az idõpontban apja felolvasott délutáni újságjából a feleségének és néha a lányának is, most egyetlen hang sem hallatszott. Nos, lehet, hogy ez a felolvasás, amelyrõl annyit mesélt és írt a húga, az utóbbi idõben már nem volt szokás. Most körös-körül mindenütt csend volt, pedig Gregor tudta, hogy nem üres a lakás. "Lám, milyen csendes életet él a családom" - gondolta, és maga elé meredve a sötétségbe, nagy büszkeség töltötte el, hogy ilyen életet biztosított szüleinek és húgának ebben a szép lakásban. De mi lesz, ha most a nyugalom, a jólét, az elégedettség egyszeriben szörnyû véget ér? Hogy ne kerítsék hatalmába ilyen gondolatok, inkább mozogni kezdett, és fel-alá mászkált a szobában.

A hosszú este folyamán egyszer résnyire kinyílt az egyik oldalajtó, és egyszer a másik is, de aztán gyorsan újra becsukódott; valaki szükségét érezhette, hogy bejöjjön, de nyomban utána meg is gondolta. Gregor most odaállt közvetlenül a nappali ajtaja elé, és elhatározta, hogy a tétovázó látogatót mindenképp bekényszeríti valahogy, vagy legalábbis megtudja, ki az; de többé nem nyitották ki az ajtót, és Gregor hiába várt. Reggel, amikor az ajtók zárva voltak, mindannyian be akartak jönni, most, hogy kinyitotta az egyik ajtót, a többit pedig nyilván a nap folyamán nyitották ki, senki se jött be, és most a kulcsok is kívül voltak.

Csak késõ éjjel aludt ki a fény a nappali szobában, és Gregor ekkor könnyen megállapíthatta, hogy a szülei és a húga mostanáig ébren voltak, mert jól lehetett hallani, amint mind a hárman lábujjhegyen távoznak. Gregor bizonyosra vehette, hogy reggelig senki se jön be többé hozzá; volt tehát bõven ideje, hogy zavartalanul gondolkozzék, hogyan rendezze be új életét. De a magas, tágas szobában, ahol kénytelen volt a padlóhoz lapulva feküdni, szorongás fogta el, melynek okát nem tudta kitalálni, hisz a szoba saját szobája volt, és öt éve lakott benne - erre félig öntudatlan fordulattal és enyhe szégyenkezéssel gyorsan bemászott a kanapé alá; ahol mindjárt igen kényelmesen érezte magát, bár hátát kissé nyomta a kanapé alja, és fejét nem tudta fölemelni; csak azt sajnálta, hogy széles lévén a teste, nem fér el teljesen a kanapé alatt.

Így töltötte az egész éjszakát, részben félálomban, de az éhségtõl újra meg újra fölriadt, részben pedig gondokba és homályos reményekbe merülve, s a végén mindig arra a következtetésre jutott, hogy egyelõre nyugodtan kell viselkednie, és türelemmel, valamint végtelen figyelmességgel elviselhetõvé kell tennie családjának a kellemetlenségeket, amelyeket jelenlegi állapotában akarva- akaratlanul okozni kénytelen.

Másnap reggel, még alig virradt, Gregornak máris alkalma nyílott, hogy próbára tegye elhatározását, mert az elõszoba felõl kinyitotta az ajtót húga, majdnem teljesen fel volt öltözve, és kíváncsian benézett. Nem látta meg mindjárt Gregort, de amikor észrevette a kanapé alatt - istenem, valahol csak kellett lennie, végtére nem repülhetett el -, annyira megijedt, hogy nem tudott uralkodni magán, és kívülrõl újra becsapta az ajtót. De mintha megbánta volna a viselkedését, rögtön kinyitotta újra, és lábujjhegyen belépett, mintha idegenhez vagy súlyos beteghez jönne. Gregor egészen a kanapé széléig elõretolta fejét, és figyelte húgát. Vajon észreveszi-e, hogy otthagyta a tejet, éspedig igazán nem azért, mert nem éhes, s vajon hoz-e majd más ételt, ami jobban megfelel neki? Ha magától nem hoz, õ inkább éhen hal, semhogy figyelmeztesse rá, pedig voltaképp alig tudta türtõztetni magát, hogy ki ne rontson a kanapé alól, húga lába elé vesse magát, és megkérje, hogy adjon neki valami finomat enni. De húga rögtön észrevette, csodálkozva, hogy a tál teli van, csupán kis tócsányi tej ömlött ki belõle, és fel is emelte mindjárt, nem puszta kézzel ugyan, hanem egy ronggyal, és kivitte. Gregor nagyon kíváncsi volt, hogy mit hoz helyette, és a legkülönfélébb dolgok jutottak eszébe. Sohasem tudta volna azonban kitalálni, hogy jóságában húga mihez folyamodott. Hogy kipróbálja Gregor ízlését, bõséges választékkal tért vissza; egy régi újságra volt kiterítve minden. Volt ott félig romlott fõzelék, vacsoráról maradt csontok, dermedt fehér mártással körülvéve, néhány szem mazsola és mandula, egy darab sajt, melyrõl Gregor két nappal azelõtt kijelentette, hogy élvezhetetlen; egy darab száraz kenyér, egy szelet vajas kenyér és egy szelet megsózott vajas kenyér. Ezenkívül még odatette mind e mellé a valószínûleg egyszer s mindenkorra Gregornak szánt tálat - most víz volt benne. És gyengédségbõl, mivel tudta, hogy Gregor nem fog elõtte enni, sietve kiment, és még a kulcsot is megfordította a zárban, hogy Gregornak értésére adja; kényelmesen elhelyezkedhet, kedve szerint. Gregor lábacskái surrogó hangot adtak, ahogy odasietett az ennivalóhoz. Sebei egyébként nyilván begyógyultak, mert mozgásában nem akadályozta semmi; ez meglepte, és arra gondolt, hogy több mint egy hónapja megvágta egy picit késsel az ujját, és e sebe még tegnapelõtt is meglehetõsen fájt. "Ezentúl vajon nem leszek olyan érzékeny?" - gondolta, és már majszolta is mohón a sajtot, amely minden más étel elõtt valósággal odavonzotta magához. Gyors egymásutánban és a kielégüléstõl könnyezõ szemmel elfogyasztotta a sajtot, a fõzeléket és a mártást; a friss ételek viszont nem ízlettek neki, még a szagukat sem állhatta, és amit meg akart enni, arrébb is cipelte. Már régen kész volt mindennel, és lustán hevert a helyén, amikor húga, jelezve, hogy most már vissza kellene húzódnia, lassan megfordította a kulcsot. Gregor épp elszunnyadni készült, de erre fölriadt, és újra a kanapé alá sietett. Nagy önuralmába került, hogy még arra a rövid idõre is, amíg húga a szobában tartózkodott, a kanapé alatt maradjon, mert a bõséges étkezéstõl kissé kigömbölyödött a teste, és a szûk helyen alig tudott lélegzetet venni. Kisebb fulladási rohamok közepette kiguvadt szemmel nézte, amint mit sem sejtõ húga nemcsak a maradékot söpri össze, hanem azokat az ételeket is, amelyekhez Gregor hozzá sem nyúlt, mintha azokat sem lehetne többé semmire sem felhasználni, és amint az egészet sietve beleönti egy vödörbe, ezt lefedi egy fafedõvel, és mindent kivisz. Alig fordított hátat, Gregor máris elõmászott a kanapé alól, kinyújtózkodott, és jól teleszívta magát levegõvel.

Így kapta meg Gregor mindennap a táplálékát, egyszer reggel, amikor szülei és a cselédlány még aludtak, másodszor az általános ebédelés után, a szülõk ugyanis ilyenkor újra elaludtak egy kicsit, a cselédlányt pedig húga elküldte valamilyen megbízatással. Bizonyára õk sem akarták, hogy Gregor éhen haljon, de talán nem tudták volna elviselni, hogy étkezésérõl többet is megtudjanak, mint amennyirõl hallomásból értesültek, talán húga meg akarta kímélni õket ettõl az önmagában véve ugyan nem nagy szomorúságtól; de hiszen volt részük bõven szenvedésben.

Miféle ürüggyel távolították el a lakásból azon az elsõ reggelen az orvost és a lakatost, nem tudhatta meg Gregor, az õ beszédét ugyanis nem értették, s ezért senki sem gondolt arra, még a húga sem, hogy õ viszont érti a többiekét, és így, ha a húga szobájában volt, meg kellett elégednie azzal, hogy csak sóhajtozásait és a szentekhez való fohászkodását hallhatja olykor-olykor. Csak késõbb, amikor húga már lassan hozzászokott mindenhez - tökéletes megszokásról természetesen azután sem lehetett szó -, kapta el Gregor egy-egy barátságosnak szánt vagy annak vélhetõ megjegyzését. "Ma aztán ízlett neki" - mondta, ha Gregor alaposan eltakarította táplálékát, míg ellenkezõ esetben, amely lassanként egyre gyakrabban ismétlõdött, szinte szomorúan mondta: "Már megint mindent otthagyott.".

Ha közvetlenül nem szerzett is Gregor semmiféle újságról tudomást, egyet-mást kihallgatott a szomszéd szobákból, és valahányszor csak hangokat hallott, nyomban a megfelelõ ajtóhoz futott, és egész testével rátapadt. Különösen eleinte nem volt beszélgetés; amelyik valamiképp, ha csak titokban is, ne róla szólt volna. Két álló napon át mást sem lehetett hallani az étkezések idején, mint tanácskozást arról, hogy hogyan kell most viselkedniük; de az étkezések között is errõl a témáról volt szó, legalább két családtag ugyanis mindig otthon tartózkodott, hiszen senki sem akart egyedül otthon maradni, de egészen üresen sem hagyhatták semmiképp a lakást. A cselédlány mindjárt az elsõ napon nem volt teljesen világos, mit és mennyit tudott a történtekrõl - térden állva könyörgött az anyának, hogy azonnal bocsássa el, és amikor negyedóra múlva elbúcsúzott, könnyek között köszönte meg elbocsátását, mint a legnagyobb jótéteményt, amiben itt része volt, és bár nem kérte rá senki, rettentõ esküt tett, hogy egy árva szóval sem árul el senkinek semmit.

Ettõl fogva húgának anyjával együtt fõznie is kellett; igaz, ez nem sok fáradsággal járt, mert alig ettek valamit. Gregor egyre csak azt hallotta, hogy hiába kínálják egymást, a válasz mindig ugyanaz: "Köszönöm, elég volt", vagy valami hasonló. Inni sem ittak talán semmit. Húga többször is megkérdezte apját, nem kér-e sört, és kedvesen felajánlotta, hogy hoz õ maga, s amikor apja hallgatott, azt mondta neki, hogy eloszlassa minden kétségét, elküldhetné a házmesternét is, de aztán apja végül súlyos "nem"-et mondott, és nem esett többé szó a sörrõl.

Az apa már az elsõ napon feltárta az anyának és lányának vagyoni helyzetüket és kilátásaikat. Idõnként felállt az asztaltól, és kis páncélszekrényébõl, amelyet öt évvel ezelõtt csõdbe ment üzletébõl mentett meg, kivett valamilyen bizonylatot vagy elõjegyzési könyvet. Hallatszott, amint kinyitja a bonyolult zárat, és miután kivette, amit keresett, újra bezárja. Valami magyarázatba kezdett, és hallatára Gregor elsõ ízben tudott örülni valaminek, mióta fogságban élt. Azt hitte, hogy apjának semmije sem maradt abból az üzletbõl, apja legalábbis nem mondott semmit, ami ennek ellentmondott volna, igaz viszont, hogy Gregor nem is kérdezte. Gregornak annak idején nem volt más gondja, mint hogy minél hamarabb elfeledtesse családjával az üzleti szerencsétlenséget, amely mindannyiukat teljes reménytelenségbe döntötte. Egészen különös hévvel kezdett el akkor dolgozni, és szinte egyik napról a másikra kis kereskedõsegédbõl utazó lett; s így természetesen egészen más pénzkereseti lehetõséghez jutott, és munkájának eredménye jutalék formájában készpénzzé változott, amelyet a csodálkozó és boldog család asztalára tehetett. Szép idõk voltak, késõbb sohasem ismétlõdtek meg, legalábbis nem régi fényükben, pedig Gregor késõbb annyi pénzt keresett, hogy az egész család kiadásait fedezni tudta, és fedezte is. Csakhogy megszokták valamennyien; a család is, Gregor is, a pénzt köszönettel elfogadták, õ szívesen is adta, de különösebb emberi melegség már nem jött létre többé a családban. Csak húga maradt közel hozzá, aki Gregortól eltérõen nagyon szerette a zenét, és megindítóan hegedült, és ezért Gregornak az volt a titkos terve, hogy beíratja a konzervatóriumba, nem törõdve az ezzel járó nagy költségekkel, majd csak megszerzi más úton, azt remélte. Amikor Gregor rövid otthoni tartózkodásai idején húgával beszélgetett, gyakran emlegették a konzervatóriumot, de mindig csak úgy, mint valami szép álmot, amelynek megvalósulására gondolni sem lehet; a szülõk még ezt az ártatlan ábrándozást sem szívesen hallgatták; Gregor azonban komolyan gondolta, és az volt a szándéka, hogy karácsonyeste fogja ünnepélyesen bejelenteni a dolgot.

Efféle, jelenlegi állapotában teljesen haszontalan gondolatok jártak a fejében, mialatt fölegyenesedve az ajtóhoz tapadt és hallgatózott. A minden tagját elzsibbasztó fáradtságtól néha már oda sem tudott figyelni, és feje ernyedten az ajtónak ütõdött, de nyomban vissza is rántotta, mert még e kis zajt is meghallották odaát, és mind elnémultak. "Mit csinál már megint?" - kérdezte az apa kis idõ múlva, nyilván az ajtó felé fordulva, és csak aztán folytatták lassan a megszakadt beszélgetést.

Gregor ekkor kielégítõ részletességgel megtudta - apja ugyanis magyarázatai közben gyakran ismételte szavait, részben azért, mert õ maga is régen foglalkozott már ezekkel a dolgokkal, részben pedig mert az anya nem értett még mindent elsõre -, hogy bármilyen szerencsétlenség zúdult is rájuk, azért maradt még némi vagyonuk, ha kicsi is, amelyet az azóta érintetlenül hagyott kamatok valamelyest megnöveltek. No meg azt a pénzt, amelyet Gregor adott haza havonta - magának mindössze néhány forintot tartott meg -, ezt sem élték fel teljesen, és kis tõkévé halmozódott fel. Gregor buzgón bólogatott az ajtó mögött, örült ennek a nem várt elõrelátásnak és takarékoskodásnak. Igaz, hogy ezzel a fölösleges pénzzel tulajdonképp tovább törleszthette volna a fõnöknek apja adósságát, és sokkal közelebb lenne az a nap, amelyen állásától megszabadulhatott volna, de most már kétségtelenül jobb így, ahogy apja elrendezte.

Ez a pénz azonban korántsem volt elegendõ ahhoz, hogy a család megélhessen a kamataiból; legföljebb arra látszott elégnek, hogy egy, esetleg két évig megéljenek belõle, tovább semmiképp sem. Csupán akkora összeg tehát, hogy valójában nem volna szabad hozzányúlni, félre kellene tenni rosszabb napokra; a megélhetéshez szükséges pénzt viszont meg kell keresni. Az apa azonban már idõs ember, ha egészséges is, öt éve nem dolgozik, és nemigen bízhat már magában; az eltelt öt év alatt, amely fáradságos és mégis sikertelen életének elsõ szabadsága volt, eléggé meg is hízott, és ettõl igen nehézkessé vált. De hát az idõs anya menjen el dolgozni, aki asztmában szenved, és már az is erõfeszítésébe kerül, hogy végigmenjen a lakásukon; aki minden második napját a nyitott ablak mellett tölti egy díványon, mert légzési nehézségei vannak? Vagy a húga keressen pénzt, aki tizenhét éves, még gyermek, és csak azt kívánhatja neki az ember, hogy úgy éljen, ahogy eddig: öltözködjék csinosan, aludjon sokáig, segítsen a háztartásban, vegyen részt néhány szerény szórakozásban, és mindenekelõtt hegedüljön? Amikor szóba került, hogy a pénzkeresés elõl lehetetlen kitérni, Gregor eleinte mindig elengedte az ajtót, és rávetette magát az ajtó mellett álló hûvös bõrdíványra, mert valósággal égette a szégyen és a szomorúság.

Gyakran egész hosszú éjszakákon át ott maradt fekve; egy percre sem hunyta le a szemét, és órák hosszat kapargatta a bõrt. Vagy pedig nem riadt vissza a nagy fáradtságtól, és odatolt egy széket az ablakhoz, felmászott az ablak könyöklõjére, és a széken megvetve magát, nekitámaszkodott az ablaknak, nyilván csak valamiféle emlékezésül arra a felszabadító érzésre, amely azelõtt elfogta, ha kinézett az ablakon. Valójában ugyanis napról napra homályosabban látta még a közeli dolgokat is; a szemközti kórházat, amelynek állandó látványát azelõtt untig átkozta, már egyáltalán nem ismerte fel, és ha nem tudta volna pontosan, hogy a csendes, mégis hamisítatlanul városi Charlotte utcában lakik, azt hihette volna, hogy ablakából pusztaságba lát, ahol szétválaszthatatlanul egybeolvad a szürke ég és a szürke föld. Figyelmes húgának elég volt kétszer észrevennie, hogy a szék az ablaknál áll; és máris minden alkalommal, valahányszor kitakarította a szobát, visszatolta újra az ablak alá, sõt ettõl fogva még a belsõ ablaktáblát is nyitva hagyta.

Ha Gregor tudott volna legalább beszélni a húgával, és megköszönhette volna neki mindazt, amit érte kellett tennie, könnyebben elviselte volna a szolgálatait; így azonban szenvedett tõlük. Húga persze igyekezett leplezni az egésznek a kínos voltát, és ahogy telt az idõ, ez egyre jobban sikerült is neki, de idõvel Gregor is élesebben átlátott mindenen. Már húga belépésétõl is irtózott. Alighogy belépett, még arra sem hagyva idõt, hogy becsukja az ajtót, bármennyire ügyelt is egyébként arra, hogy megkíméljen mindenkit Gregor szobájának látványától, máris rohant egyenesen az ablakhoz, kapkodva felrántotta, mintha fulladás környékezné, és bármilyen hideg volt, kis ideig ott is maradt az ablakban, és mélyen beszívta a levegõt. Ezzel a lármás berohanással napjában kétszer ijesztette meg Gregort, aki azután végig, amíg húga bent volt, a kanapé alatt reszketett, és, nagyon jól tudta, hogy a húga szívesen megkímélné ettõl, ha képes volna rá, hogy kibírja csukott ablaknál vele egy szobában.

Egy alkalommal, talán már egy hónap is eltelt Gregor átváltozása óta, és húgának igazán nem lehetett már semmi különös oka arra, hogy meglepõdjön Gregor külsején, kissé korábban lépett be, mint szokott, és Gregort még az ablakban találta, amint mozdulatlanul nézett kifelé, mintha csak ijesztésül állították volna oda a székre. Gregort nem érte volna váratlanul, ha húga nem lép be; mert helyzeténél fogva megakadályozta benne, hogy azonnal kinyithassa az ablakot, de húga nemcsak hogy nem lépett be, hanem még vissza is hõkölt, és bezárta az ajtót; egy idegen azt hihette volna, hogy Gregor lesett rá, és meg akarta harapni. Gregor természetesen azonnal bebújt a kanapé alá, de délig kellett várnia, amíg húga visszajött, és jóval nyugtalanabbnak látszott, mint máskor. Gregor ebbõl megtudta, hogy még most is elviselhetetlen látvány a húga számára, és továbbra is az marad, s hogy húgának ugyancsak uralkodnia kell magán, amikor nem futamodik meg a teste ama kis részének láttán, amely kilátszik a kanapé alól. Hogy még ettõl a látványtól is megkímélje, egy nap átvitte hátán lepedõjét a kanapéra - négy órára volt szüksége ehhez a munkához -, és úgy terítette le rá, hogy teljesen eltakarja õt, s hogy húga még akkor se láthassa, ha lehajol. Ha húga úgy vélte volna, hogy nincs szükség erre a lepedõre, eltávolíthatta volna, hiszen épp elég nyilvánvaló volt, hogy Gregor nem szórakozásból akarja elrekeszteni magát, de húga hozzá se nyúlt a lepedõhöz, sõt mintha Gregor el is kapta volna egy hálás pillantását, amikor õ egyszer óvatosan felemelte kissé a lepedõt a fejével, hogy megnézze, hogyan fogadja húga ezt az új megoldást.

Az elsõ két héten a szülõk nem tudták rászánni magukat, hogy bemenjenek Gregorhoz, és Gregor gyakran hallotta, amint nagy elismeréssel szólnak húga mostani munkájáról, míg azelõtt sokat bosszankodtak miatta, mert haszontalan teremtésnek tartották. Most viszont gyakran ott várakoztak mind a ketten, az apa meg az anya, Gregor szobája elõtt, miközben a lány odabent takarított, és alighogy kijött, részletesen el kellett mesélnie, hogy mit látott benn, mit evett Gregor, hogyan viselkedett ezúttal, és vajon észrevehetõ-e valami kis javulás. Az anya egyébként viszonylag hamar meg akarta látogatni Gregort, de az apa és a lány elõször észérvekre hivatkozva visszatartották, amelyeket Gregor is meghallgatott figyelmesen, és teljes mértékben egyetértett velük. Késõbb azonban erõszakkal kellett az anyát visszatartaniuk, és amikor felkiáltott: "Eresszetek be Gregorhoz, hisz õ az én szerencsétlen fiam! Nem értitek, hogy be kell mennem hozzá?"; Gregor arra gondolt, hogy talán mégis jó volna, ha bejöhetne, természetesen nem mindennap, de esetleg egyszer egy héten, végtére mégiscsak jobban ért mindenhez, mint a lánya, aki bármilyen bátran viselkedik, mégiscsak gyerek még, és végsõ soron talán csak gyermeki könnyelmûségbõl vállalt ilyen nehéz feladatot.

Gregornak az a vágya, hogy megláthassa anyját, nemsokára teljesült. Napközben már a szüleire való tekintettel sem akart az ablakban mutatkozni, de mászkálni sem tudott sokat a padló néhány négyzetméterén, a nyugodt fekvést már éjjel is alig bírta, lassan az evés sem szerzett neki semmiféle gyönyörûséget, és így szórakozásból elkezdett föl-alá mászkálni a falakon és a mennyezeten. Különösen fenn a mennyezeten lógott szívesen; itt egész másképp érezte magát, mint lent a földön fekve; szabadabban lehetett lélegezni; testét könnyû remegés járta át; és már-már boldog önfeledtségében, amely odafönn elragadta, megtörtént, és ezen maga is meglepõdött, hogy elengedte magát, és lepottyant a földre. Most már azonban egészen másképp volt ura a testének, mint azelõtt, és még ekkora eséstõl sem sérült meg. Húga rögtön észrevette, hogy új szórakozást talált - mászkálás közben ugyanis néhol lábai ragadós anyagának nyomait is ott hagyta -, s erre elhatározta, hogy minél nagyobb területen teszi lehetõvé Gregor számára a mászkálást, tehát eltávolítja azokat a bútorokat, amelyek ebben akadályozzák, mindenekelõtt a szekrényt és az íróasztalt. Egymagában azonban erre nem volt képes; apját nem merte segítségül hívni; a cselédlány pedig egészen biztosan nem segített volna; igaz ugyan, hogy ez a mintegy tizenhat éves lány bátran kitartott az elõzõ cselédlány elbocsátása óta, de azt a kedvezményt kérte, hogy tarthassa a konyhát állandóan zárva, és csak külön felszólításra kelljen kinyitnia; így azután húgának nem maradt más választása, mint hogy egyszer az apja távollétében anyjának szóljon. Jött is az anya izgatott örömkiáltásokkal, de Gregor szobájának ajtaja elõtt elnémult. A lány természetesen elõbb meggyõzõdött, hogy minden rendben van-e a szobában, és csak aztán engedte belépni anyját. Gregor nagy sietve még lejjebb húzta és még több redõbe gyûrte a lepedõt, amely most már igazán olyan volt, mintha véletlenül dobták volna a kanapéra. Gregor ezúttal még arról is lemondott, hogy a lepedõ alól kikémleljen; letett arról, hogy anyját már most meglássa, és csupán annak örült, hogy végre mégis bejött. - Gyere csak, nem lehet látni - mondta a húga, és nyilván kézen fogva vezette anyját. Aztán Gregor meghallotta, amint a két gyenge nõ elmozdítja helyérõl az ugyancsak nehéz öreg szekrényt, és amint húga folyton magának követeli a munka nehezebbik részét, nem hallgatva anyja figyelmeztetésére, aki félt, hogy a lány megerõlteti magát. Nagyon sokáig tartott. Már vagy negyedórája dolgoztak, amikor az anya azt mondta, hogy mégiscsak jobb lenne ott hagyni a szekrényt; mert elõször is nehéz, nem készülnének el az apa hazaérkezéséig, ha meg a szoba közepén hagyják, minden utat eltorlaszolnak Gregor elõl, másodszor pedig nem is biztos, hogy a bútorok eltávolításával szívességet tesznek Gregornak. Õ úgy véli, hogy éppen ellenkezõleg; neki valósággal összeszorítja a szívét az üres falak látványa; és bizonyára Gregor is ugyanezt érzi, hiszen a szoba bútorait már megszokhatta, és így az üres szobában elhagyatottnak érezné magát. - És vajon - fejezte be az anya egész halkan, bár eddig is szinte suttogott, mintha el akarná kerülni, hogy Gregor, akinek pontos tartózkodási helyérõl nem volt tudomása, akár hangja csengését is meghallja, arról ugyanis, hogy a szavakat nem érti, meg volt gyõzõdve -, és vajon a bútorok eltávolításával nem annak jelét adnánk-e, hogy a javulás minden reményérõl lemondtunk, és kíméletlenül magára hagyjuk? Azt hiszem, az volna a legjobb, ha igyekeznénk a szobát abban az állapotban hagyni, amelyben azelõtt volt, hogy ha Gregor újra visszatér hozzánk, mindent változatlanul találjon, és könnyebben elfelejthesse a közben eltelt idõt.

Az anya e szavainak hallatára ismerte fel Gregor, hogy a közvetlen emberi kapcsolat teljes hiánya, valamint az egyhangú élet, amelyet a család kellõs közepén élt, megzavarhatta elméjét az elmúlt két hónap alatt, mert mással nem tudta megmagyarázni, hogyan is kívánhatta komolyan, hogy ürítsék ki a szobáját. Valóban kedvére való lett volna, ha öröklött bútorokkal otthonosan berendezett meleg szobáját barlanggá változtatják, amelyben aztán zavartalanul mászkálhatott volna minden irányban, de egyúttal gyorsan és teljesen el is felejtette volna embermúltját? De hiszen már most is közel volt hozzá, hogy megfeledkezzék róla, és csak anyja rég nem hallott hangja rázta fel. Ne vigyenek ki semmit; maradjon minden a szobájában; nem mondhat le a bútorok kedvezõ hatásáról, s ha a bútorok akadályozzák az értelmetlen fel-alá mászkálásban, az nem árt neki, inkább nagyon is használ.

Sajnos, húgának más volt a véleménye; megszokta, nem is egészen alaptalanul, hogy Gregor ügyeinek megtárgyalásakor különleges szakértõként lépjen fel a szülõkkel szemben, s így az anya tanácsa most is elegendõ okot szolgáltatott neki arra, hogy ne csak a szekrény és az íróasztal eltávolításához ragaszkodjék - elõször csak ezekre gondolt -, hanem valamennyi bútort ki akarja vinni, csak a nélkülözhetetlen kanapét nem. Nemcsak a gyermeki dac és az utóbbi idõben oly váratlanul és keservesen megszerzett önbizalom váltotta ki belõle ezt a követelést, hisz csakugyan megfigyelte, hogy Gregornak sok hely kell a mászkáláshoz, a bútorokat viszont, legalábbis úgy látszott, egyáltalán nem használja. Lehet, hogy követelésében a korabeli lányok rajongó természete is közrejátszott, amely mindenben kielégülését keresi, és amely most Gretét arra csábította, hogy Gregor helyzetét még ijesztõbbé tegye, és így még több áldozatot hozhasson érte. Hisz abba a szobába, amelyben egyes- egyedül a puszta falak állnak Gregor rendelkezésére, Gretén kívül bizonyára soha többé nem merne senki sem belépni.

Nem engedte tehát, hogy anyja eltérítse szándékától.

Az anya, akit, Gregor szobájában lévén, amúgy is bizonytalanná tett nyilvánvaló nyugtalansága, hamarosan elnémult, és erejéhez mérten segített kivinni a szekrényt. Nos, a szekrényt végszükség esetén még nélkülözhette Gregor, de az íróasztalnak már maradnia kellett. És alighogy a nõk nyögdécselve kitolták a szekrényt a szobából, Gregor máris kidugta fejét a kanapé alól, hogy körülnézzen, miképpen tudna óvatosan és lehetõleg kíméletesen közbelépni. De szerencsétlenségére épp anyja tért vissza elsõnek, mialatt a szomszéd szobában Grete még ide-oda ingatta karjával átölelve a szekrényt, de egyedül természetesen nem tudta tovább tolni. Az anya nem szokta meg Gregor külsejét, bele is betegedhetett volna, és Gregor rémülten visszafarolt a kanapé túlsó végéhez, de már nem tudta megakadályozni, hogy a lepedõ elöl kissé meg ne libbenjen. Ennyi is elég volt, hogy az anya felfigyeljen. Megtorpant, mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán visszament Gretéhez.

Bár Gregor újra azt hajtogatta magában, hogy végtére semmi különös nem történik, csak áthelyeznek néhány bútort, hamarosan mégis be kellett vallania, hogy a két nõ ide-oda járkálása, apró kiáltásaik, a bútorok csikorgása a padlón úgy hat rá, mint valami hatalmas, körös-körül egyre növekvõ zûrzavar, és hiába húzta be szorosan a fejét és a lábait, és nyomta oda testét a padlóhoz, el kellett ismernie, hogy nem sokáig bírja ezt az egészet. Kiürítették a szobáját; elvették mindenét, amit szeretett; a szekrényt, amelyben lombfûrészét és más szerszámait tartotta, már ki is vitték, most pedig az íróasztalát lazítgatják, amely már szilárdan beleágyazódott a padlóba; és amelynél leckéjét írta kereskedelmi fõiskolás, polgári iskolás, sõt már elemista korában is - igazán nem volt vesztegetni való ideje a két nõ szándékainak mérlegelésére, létezésükrõl egyébként szinte meg is feledkezett, mert a kimerültségtõl már némán dolgoztak, és csak lábuk nehéz topogása hallatszott.

Így azután kitört a kanapé alól - a nõk a szomszéd szobában épp rátámaszkodtak az íróasztalra, hogy kifújják magukat kissé -, négyszer változtatott irányt futás közben, végképp nem tudta, mit mentsen meg elõször, ekkor észrevette, hogy a különben már üres falon ott lóg feltûnõen a csupa szõrmébe öltözött hölgy képe, gyorsan felmászott rá, és rátapadt az üvegre, amely jólesõen simult forró hasához. Teljesen eltakarta a képet; ezt legalább biztos, hogy nem viszi el senki sem. Gregor a nappali szoba ajtaja felé fordította a fejét, hogy szemmel tarthassa a két nõt, amikor visszatérnek.

Nem sok pihenést engedélyeztek maguknak, már jöttek is vissza; Grete átkarolta és támogatta anyját. Most akkor mit viszünk ki? - kérdezte és körülnézett. Pillantása ekkor találkozott a falon a Gregoréval. Grete bizonyára csak azért õrizte meg nyugalmát, mert anyja is jelent volt; arcával odahajolt hozzá, nehogy körülnézzen, és így szólt, igaz, reszketve és meggondolatlanul: Gyere, menjünk inkább vissza egy pillanatra a nappaliba. - Gregor megértette Grete szándékát, biztonságba akarja helyezni anyját, hogy aztán lekergesse õt a falról. Nos, ha akarja, megpróbálhatja! Ült a képen, és nem adta oda. Ha kell, akár Grete arcába ugrik érte.

De Grete szavaira fogta el csak igazán nyugtalanság az anyát, oldalt lépett, megpillantotta az óriási barna foltot a virágos tapétán, és mielõtt még igazán tudatára ébredt volna, hogy amit lát, az Gregor, jajongó, rekedt hangon felkiáltott: - Istenem, ó, Istenem! - és karját kitárva, mint aki mindenrõl lemondott, végigzuhant a kanapén, és meg sem mozdult.

- Te, Gregor! - kiáltotta húga, kezét ökölbe szorítva, metszõ pillantással. Átváltozása óta ezek voltak az elsõ szavak, amelyeket húga közvetlenül hozzá intézett. A leány átszaladt a szomszéd szobába valami eszenciáért, hogy eszméletre térítse ájult anyját; Gregor is segíteni akart - a kép megmentése most ráér -, de odaragadt az üveghez, és erõvel kellett lerántania magát róla; aztán õ is átszaladt a szomszéd szobába, mintha tanácsot adhatna húgának, akárcsak régen; de aztán ott kellett állnia tétlenül mögötte, és mialatt húga a különféle üvegcsék között kotorászott, még meg is ijesztette, amikor hátrafordult; egy üveg leesett a földre és összetört; egy szilánk megsebezte Gregor arcát, és ráfolyt valami maró orvosság; G

[Rosen]

Franz Kafka

A fegyencgyarmaton

- Különleges egy gépezet - mondta az Utazónak a tiszt, és noha jól ismerte már, mégis némi bámulattal nézett végig a gépezeten. Az Utazó, úgy látszik, csupán udvariasságból tett eleget a parancsnok meghívásának, a felszólításnak, hogy jelenjék meg egy katona ítélet- végrehajtásán, akit függelemsértésért és feljebbvalója megsértéséért ítéltek el. Ez az ítélet-végrehajtás nyilván a fegyencgyarmaton sem keltett valami nagy érdeklõdést. Legalábbis itt, ebben a mély, homokos, kopár lejtõkkel körbezárt kis völgyben a tiszten és az Utazón kívül csak az elítélt álldogált, eltompult, duzzadt ajkú, bozontos, borostás férfi, meg egy katona, õ tartotta a nehéz láncot, amelybe vékonyabb láncok kapcsolódtak: ezekkel kötözték meg az elítéltet a bokáján, nyakán, és még ezeket is újabb láncok fûzték egymáshoz. Az elítélt egyébként olyan megadóan viselkedett, hogy kutyaalázata azt a látszatot keltette: akár szabadon is engedhetnék, hadd futkározzon a domboldalban, s az ítélet- végrehajtás kezdetekor csak füttyenteni kellene neki, máris visszatérne.

Az Utazónak nem sok érzéke volt a gépezethez, szinte közönyösnek látszott, ahogy föl-le járkált az elítélt háta mögött, miközben a tiszt az utolsó elõkészületekkel bajlódott, hol a mélyen földbe süllyesztett gép alá bújt, hol pedig létrára mászott, hogy a fönti alkatrészeket is megvizsgálja. Mindezt voltaképp egy gépészre is hagyhatta volna, a tiszt azonban igen buzgón végezte munkáját, vagy azért, mert lelkes híve volt ennek a szerkezetnek, vagy mert egyéb okok miatt nem bízhatta a munkát másra. - Most már minden kész! - kiabált le végül, s lekúszott a létrán. Rettenetesen kifáradt; tátott szájjal kapkodott lélegzet után, s egyenruhája gallérja alá két finom nõi zsebkendõt gyömöszölt. - Nagyon meleg ez az egyenruha a trópusokra - mondta az Utazó, ahelyett hogy a gépezetrõl tudakozódott volna, ahogy a tiszt várta. - Igaz - mondta a tiszt, és az odakészített vizescsöbörben lemosta piszkos kezérõl az olajat és zsírt -, de nekünk a hazát jelenti; nem akarjuk elveszíteni a hazánkat... De most már nézze meg ezt a gépezetet - tette hozzá rögtön, megtörölte a kezét, s közben máris a gépre mutatott. - Az eddigi munkát még kézzel kellett végeznem, de ezután a gépezet már maga dolgozik. - Az Utazó bólintott, és a tiszt után indult. A tiszt igyekezett felvértezni magát arra az esetre, ha netán közbejönne valami, és azt mondta: - Persze elõfordulnak zavarok; remélem ugyan, hogy ma semmi hiba sem lesz, de azért erre is számítanunk kell. Hiszen a gépezetet tizenkét órán át szünet nélkül mûködtetjük. De ha elõfordulnak is zavarok, azok csak egészen kis hibák, és azonnal elháríthatók.

- Nem ül le? - kérdezte végül, egy rakásnyi nádszék közül kiemelt egyet, és odakínálta az Utazónak; az nem utasíthatta vissza. Most épp egy gödör szélén ült, s futólag belenézett. Nem volt nagyon mély gödör. Egyik oldalán a kiásott földet sánccá púpozták, a másik oldalán állt a gépezet. - Nem tudom - mondta a tiszt -, hogy a parancsnok tájékoztatta-e már önt a gépezetrõl. - Az Utazó tétova kézmozdulatánál a tiszt nem is kívánhatott volna jobbat, mert így most õ maga ismertethette a szerkezetet. - Ez a gépezet - mondta, és egy hajtókarra támaszkodott - az elõzõ parancsnokunk találmánya. Én már az elsõ kísérleteknél is közremûködtem, és egészen a befejezésig részt vettem a munkában. De a találmány persze teljességgel az õ érdeme. Hallott az elõzõ parancsnokunkról? Nem? Nos, nem túlzás, ha azt állítom, hogy az õ mûve az egész fegyencgyarmat intézményes megszervezése. Mi, a barátai, már a halálakor tudtuk: ez a telep olyannyira zárt egységgé szervezett intézmény, hogy utódja, még ha ezernyi új tervet forgatna is a fejében, legalábbis sok-sok éven át semmit sem változtathat a régi renden. Jóslatunk valóra is vált; az új parancsnoknak is rá kellett erre ébrednie. Kár, hogy ön nem ismerte az elõzõ parancsnokot!... De - szakította félbe szavait a tiszt - én csak fecsegek, holott a gépezet itt áll elõttünk. Amint látja, három részbõl áll: Az idõk során minden alkatrészének kialakult valamiféle népszerû elnevezése. Az alsó részét ágynak hívják, a felsõt rajzolómûnek, és ez a középsõ, lengõ rész itt a borona.

- Borona? - kérdezte az Utazó. Nem figyelt oda teljes szívvel, az erõs napfény megrekedt az árnyéktalan völgyben, s õ nehezen tudta összeszedni gondolatait. Épp ezért még jobban csodálta a tisztet, aki nehéz vállrojtokkal teleaggatott, feszes, sujtásos díszegyenruhájában oly buzgón magyarázott, és ráadásul beszéd közben csavarhúzójával itt-ott meg is szorított egy-két csavart. A katona olyasformán érezhette magát, mint az Utazó. Csuklóira tekerte az elítélt láncait, puskájára támaszkodott, fejét hátrahajtotta, és rá se hederített semmire. Az Utazó nem csodálkozott rajta, mert a tiszt franciául beszélt, és franciául bizonyára nem értett sem a katona, sem az elítélt. Annál feltûnõbb volt persze, hogy az elítélt mégis igyekezett figyelemmel kísérni a tiszt magyarázatát. Álmosan hunyorogva, de kitartóan szegezte tekintetét mindig oda, ahová a tiszt épp mutatott, és amikor az Utazó most egy kérdést vetett közbe, õ is az Utazóra nézett, akárcsak a tiszt.

- Igen, borona - mondta a tiszt -, a név találó. A tûket boronaszerûen helyeztük el, s úgy is mozgatjuk az egészet, mint a boronát, jóllehet csupán egy helyben és sokkalta mûvészibben. Különben tüstént megérti majd. Ide, az ágyra fektetjük az elítéltet. Elõször ugyanis le akarom írni a gépezetet, és csak utána hajtom végre magát a mûveletet. Akkor aztán jobban megfigyelheti az egészet. A rajzolómûben az egyik fogaskerék már nagyon lecsiszolódott, mûködés közben erõsen csikorog; ilyenkor alig értjük egymás szavát; itt, sajnos, csak nehezen szerezhetõk be pótalkatrészek. Szóval, ez itt az ágy, amint mondtam. Teljes egészében vattaréteg borítja; hogy mi célból, azt még majd megtudja. Erre a vattapárnázatra hasaltatjuk le az elítéltet, természetesen meztelenül; itt vannak a szíjak, hogy kezén, lábán, nyakán lekötözhessük. Emiatt az ágy fejénél- az ágyon, amint mondtam, az illetõ elõször arcra borulva fekszik - itt van ez a kis szõrlabda, amely könnyen szabályozható úgy, hogy egyenesen az ember szájába nyomódik. Az a célja, hogy megakadályozza az üvöltést és a nyelv elharapását. Az illetõ persze kénytelen a szájába venni a szõrlabdát, másként kitörné leszíjazott nyakát.

- Ez vatta? - kérdezte az Utazó, és elõrehajolt. Igen, az - mondta mosolyogva a tiszt -, tapogassa csak meg. - Megfogta az Utazó kezét, és végighúzta az ágyon. - Különlegesen preparált vatta; azért ilyen felismerhetetlen; hogy mire szolgál, arról még beszélni fogok. - Az Utazót most már érdekelte egy kissé a gépezet; tenyerét ellenzõként a szeméhez emelte, s fölnézett a magasba meredõ gépre. Nagyszabású építmény volt. Az ágy és a rajzolómû azonos méretû, olyan, mint két sötét láda. A rajzolómûvet körülbelül két méterrel az ágy fölé szerelték fel; a két szerkezetet a sarkain négy rézrúd kötötte össze, amely csak úgy sugárzott a napfényben. A ládák között acélhuzalon lengett a borona.

A tiszt alig vette észre az Utazó eddigi közönyét, de arra már nyilván fölfigyelt, hogy az idegen most érdeklõdni kezd; abbahagyta hát magyarázatát, hogy az Utazónak legyen ideje a zavartalan szemlélõdésre. Az elítélt utánozta az Utazót; mivel õ nem emelhette kezét a szeméhez, csak úgy, szabad szemmel hunyorgott, nézett fel a magasba.

- Nos, tehát az illetõ már az ágyon fekszik - mondta az Utazó, hátradõlt nádszékén, és keresztbe rakta lábát.

- Igen - mondta a tiszt, kissé hátratolta sapkáját, és kézfejével végigsimított felhevült arcán -, és most hallgasson ide! Az ágynak is és a rajzolómûnek is megvan a saját áramfejlesztõ telepe; az ágynak erre a maga, a rajzolómûnek pedig a borona mozgatásához van szüksége. Mihelyt az illetõt lekötözték, mozgásba hozzák az ágyat. Ez parányi, nagyon gyors rángásokkal rezeg egyidejûleg oldalt is, meg föl-le, oda-vissza. Ilyesféle szerkezeteket láthatott már gyógyintézetekben is, csakhogy a mi ágyunknak minden mozgása pontosan ki van számítva; ezeket a mozgásokat ugyanis kínos pontossággal kell összehangolni a borona mozgásával. Márpedig az ítélet tulajdonképpeni végrehajtását erre a boronára bízzuk.

- Miért, mi az ítélet? - kérdezte az Utazó. - Hát ezt sem tudja? - csodálkozott el a tiszt, és ajkába harapott. - Elnézését kérem, ha magyarázatom netán rendszertelen; nagyon kérem, bocsásson meg. Azelõtt ugyanis a parancsnok szokta elmagyarázni mindezt; az új parancsnok azonban nem teljesíti ezt a becsületbeli kötelességét; de hogy egy ilyen magas rangú látogatót - az Utazó széttárt kézzel próbálta elhárítani a megtiszteltetést, de a tiszt ragaszkodott kifejezéséhez -, egy ilyen magas rangú látogatót még csak nem is tájékoztat ítélkezési módunkról, az megint olyan újítás, amely... - már-már a nyelve hegyén volt a káromkodás, de uralkodott magán, és csak ennyit mondott: - Errõl engem nem értesítettek, ez nem az én hibám. Egyébként természetesen én vagyok a legalkalmasabb ítéletfajtáink elmagyarázására, mert - és a zubbonyzsebére csapott - én itt hordom az elõzõ parancsnok erre vonatkozó saját kezû rajzait.

- A parancsnok saját kezû rajzait? - kérdezte az Utazó. - Hát õ minden volt egy személyben? Katona, bíró, géptervezõ, vegyész és rajzoló?

- Igen, igen - bólogatott a tiszt merev, elgondolkozó tekintettel. Aztán a kezét nézte, vizsgálgatta; úgy látszik, nem találta elég tisztának ahhoz, hogy a rajzokhoz nyúljon; odament hát a csöbörhöz, és még egyszer kezet mosott. Majd elõhúzott egy kis bõrkötésû irattárcát, és azt mondta: - ítéletünk nem szigorú: Az elítéltnek a boronával a testére írjuk a parancsot, amelyet megszegett. Ennek az elítéltnek például - a tiszt a férfira mutatott - azt írjuk a testére: Tiszteld feljebbvalódat!

Az Utazó futólag a férfira pillantott; az, amikor a tiszt rámutatott, lehorgasztotta fejét, és úgy látszott, minden idegszála megfeszül, annyira fülel, hogy valamit megtudjon. Összeszorított, duzzadt ajkainak meg-megrebbenése azonban nyilvánvalóan mutatta, hogy egy árva szót sem érthetett. Az Utazónak több kérdése is lett volna, de ahogy a férfira nézett, csak ezt kérdezte: Tudja, hogy mire ítélték?

- Nem - mondta a tiszt, és rögtön folytatni akarta magyarázatát, de az Utazó félbeszakította: - Nem tud a saját ítéletérõl?

- Nem - mondta újra a tiszt, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha az Utazótól kérdése részletesebb indokolását várná, és aztán azt mondta: - Fölösleges volna közölni vele. Hiszen a saját bõrén tapasztalja majd. - Az Utazó már-már elnémult, amikor megérezte, hogy az elítélt tekintete rászegezõdik; mintha azt kérdezné, vajon õ helyesli-e a leírt eljárást. Így hát az Utazó, aki már hátradõlt nádszékén, ismét elõrehajolt, és még megkérdezte: - De arról csak tud, hogy egyáltalán elítélték?

- Arról sem - mondta a tiszt, és úgy mosolygott az Utazóra, mintha most még néhány különös megnyilatkozást várna tõle. - Nem? - kérdezte az Utazó, és végigsimított a homlokán. - Tehát ez az ember még most sem tudja, hogyan fogadták a védekezését?

- Egyáltalán nem volt alkalma védekezésre - mondta a tiszt, és elfordult, mintha magában beszélne, s nem akarná ezeknek a számára oly természetes dolgoknak az elmesélésével megszégyeníteni az Utazót. - De hát csak kellett alkalmat adni neki arra, hogy védekezhessen - mondta az Utazó, és fölkelt a nádszékrõl.

A tiszt észrevette, hogy az a veszély fenyegeti: hosszú idõre feltartják a gépezet ismertetésében; odament hát az Utazóhoz, belekarolt, az elítéltre mutatott, aki most, mivel oly nyilvánvalóan ráterelõdött a figyelem, feszesen kihúzta magát - a katona is megszorította a láncot -, és így szólt: - A dolog a következõképpen áll. Engem neveztek ki itt a fegyencgyarmaton bírónak. Fiatal korom ellenére. Mert már az elõzõ parancsnok mellett is én segédkeztem minden büntetõügyben, és a gépezetet is én ismerem a legjobban. Alapelvem, amely szerint döntök, az, hogy a vétkesség mindig kétségbevonhatatlan. Más bíróságok nem járhatnak el ilyen elv alapján, mert soktagúak, és a föléjük rendelt magasabb bíróságoktól is függnek. Itt nem ez a helyzet, vagy legalábbis nem így volt az elõzõ parancsnok idejében. Az új parancsnoknak már persze kedve támadt beleavatkozni bíráskodásomba, eddig azonban sikerült ellene védekeznem, és továbbra is sikerülni fog... Ön magyarázatot kívánt errõl az ügyrõl; ez is olyan egyszerû, mint valamennyi. Egyik századosunk ma reggel jelentette, hogy ez az ember, akit szolgájának jelöltek ki, és az õ ajtaja elõtt alszik, átaludta a szolgálatát. Ugyanis az a kötelessége, hogy minden óraütéskor fölkeljen és tisztelegjen a százados ajtaja elõtt. Igazán nem nehéz kötelesség, és szükség is van rá, mert a szolgának mindig frissnek kell lennie, õrségen, szolgálatban egyaránt. A százados tegnap éjjel meg akart bizonyosodni róla, hogy szolgája teljesíti-e kötelességét. Pontosan két órakor kinézett az ajtón, és látta, hogy szolgája összekuporodva alszik. Kihozta lovaglóostorát, és végigvágott vele a szolga arcán. Erre az, ahelyett hogy bocsánatot kért volna, föl sem kelt, elkapta urának a lábát, megrázta a századost, és ráüvöltött: - Dobd el az ostort, vagy elevenen fallak föl! - Ez a tényállás. A százados egy órával ezelõtt feljött hozzám, én följegyeztem panaszát, s az ítéletet is rögtön csatoltam a feljelentéshez. Aztán vasra verettem ezt az embert. Mindez nagyon egyszerû volt. Ha elõbb magam elé rendelem és kikérdezem, abból csak zavar támadt volna. Hazudozott volna, s ha netán sikerül megcáfolnom hazugságát, akkor újabbakkal hozakodik elõ, és így tovább. Most azonban a kezem közt van, és többé nem engedem ki a markomból. Világos most már minden? De az idõ múlik, már kezdõdnie kellene az ítélet-végrehajtásnak, és én még be sem fejeztem a gépezet ismertetését. Leültette az Utazót a székre, újra a gép mellé állt, és rákezdte: - Amint látja, a borona az ember alakjához, igazodik; ez a borona itt a felsõtesté, emitt meg a láb számára vannak boronák. A fejnek csak ezt a kis vésõt szántuk. Érti? - Barátságosan hajolt oda az Utazóhoz, készen a legrészletesebb magyarázatra.

Az Utazó homlokát ráncolta, úgy nézte a boronát: Nem elégítették ki a bírói eljárásról szóló közlések. Mégis, kénytelen volt magában azt mondani, hogy ez itt fegyencgyarmat, itt különleges rendszabályokra van szükség, és katonásan kell eljárni a végsõkig. Ezenkívül némileg reménykedett abban is, hogy az új parancsnok, lassanként ugyan, mégiscsak új eljárást szándékozik bevezetni, amely sehogyan sem fér a fejébe ennek a korlátolt tisztnek. Ebbõl a gondolatmenetbõl kiindulva az Utazó megkérdezte: - Jelen lesz a parancsnok az ítélet-végrehajtásnál?

- Nem biztos - mondta a tiszt; a nyílt kérdés kínosan érintette, s barátságos arca eltorzult. - Éppen ezért kell sietnünk. Sõt, bármennyire sajnálom is, kénytelen leszek rövidebbre fogni magyarázatomat. De hiszen holnap, ha a gépezetet újra megtisztították - egyetlen hibája, hogy nagyon bepiszkolódik -, pótlólag még adhatok alaposabb felvilágosítást. Most tehát csak a legszükségesebbet. Ha az illetõ már az ágyon fekszik, s az ágy rezgésbe jön, leeresztik a testre a boronát. A borona önmûködõen úgy áll be, hogy épp csak tûhegyeivel ér a testhez; ha megtörtént a beállítás, ez az acélsodrony itt tüstént rúddá merevül. És most elkezdõdik a játék. Az avatatlan szem külsõre semmi különbséget sem lát a büntetések fajtái között. A borona látszólag egyformán dolgozik. Rezegve szúrja be tûit a testbe, amely ezenkívül az ágy mozgásától is rezeg. Hogy az ítélet végrehajtásának felülvizsgálását mindenkinek lehetõvé tegyük, a boronát üvegbõl készítettük. Némi technikai nehézséget okozott a tûk beszerelése, de sok kísérlet után sikerült. Nem riadtunk vissza semmi fáradságtól. És most az üvegen át mindenki láthatja, hogyan vésõdik be a testbe a felirat. Nincs kedve közelebb jönni, és megnézni a tûket?

Az Utazó lassan fölállt, odament, és a borona fölé hajolt. - Kétfajta tût láthat - mondta a tiszt - sokféle elrendezésben. Minden hosszú tû mellett van egy rövid. A hosszú ugyanis ír, a rövid pedig vizet fröcsköl, hogy lemossa a vért, és állandóan tisztán tartsa az írást. A véres vizet aztán itt kis lefolyókba vezetjük, és végül ebbe a fõcsatornába ömlik, amelynek lefolyócsöve a gödörbe torkollik. - A tiszt pontosan mutatta az utat: merre kell lefolynia a véres víznek. Hogy magyarázatát szemléletesebbé tegye, még a két tenyerét is odatartotta a lefolyócsõ torkolatához, mintha fölfogná a vizet, s az Utazó ekkor felkapta fejét, és hátrálva, tapogatózva akart visszamenni székéhez. S ekkor rémülten vette észre, hogy akárcsak õ, az elítélt is engedett a tiszt hívásának, hogy nézze meg közelrõl a borona berendezését. Katona õrét, aki elaludt, a láncnál fogva kissé elõrébb húzta, és õ is az üveg fölé hajolt. Látható volt, hogy tétován nézelõdve keresi, amit a két úr épp az imént figyelt meg, és hogy magyarázat híján, neki ez nem sikerül. Ide hajolt, oda hajolt. Tekintete újra meg újra végigsiklott az üvegen. Az Utazó vissza akarta zavarni, mert amit tett, valószínûleg büntetendõ cselekmény volt. A tiszt azonban fél kézzel visszahúzta az Utazót, másik kezével fölkapott a sáncról egy göröngyöt, és a katonához vágta. Az hirtelen fölriadt, látta, mire vetemedett az elítélt, ledobta fegyverét, erõsen megvetette lábát a földön, visszarántotta az elítéltet, úgyhogy az rögtön elesett, s aztán lenézett rá, ahogy ott fetrengett csörömpölõ láncaiban. - Állítsd talpra! kiáltott az õrre a tiszt, mert észrevette, hogy az elítélt túlságosan is magára vonta az Utazó figyelmét. Az Utazó még a boronával sem törõdött, áthajolt rajta, és csak azt akarta megállapítani, mi történik az elítélttel. Legyen rá gondod! - kiáltotta oda újból a tiszt. Futva megkerülte a gépezetet, õ maga is az elítélt hóna alá nyúlt, és - bár az többször is elcsúszott - a katona segítségével talpra állította. - Most már mindent tudok - mondta az Utazó, amikor a tiszt megint visszatért hozzá. - Kivéve a legfontosabbat - mondta a tiszt, megragadta az Utazó karját, és a magasba mutatott: - Ott, a rajzolómûben van a borona mozgását szabályozó hajtószerkezet, és ezt a hajtómûvet arra a rajzra állítjuk, amelyre az ítélet szól. Én most is a régi parancsnok rajzait használom. Itt vannak - s néhány papírlapot húzott ki bõr irattartójából -, de sajnos nem adhatom õket az ön kezébe, ez legdrágább kincsem. Üljön le, megmutatom így messzirõl, akkor is jól láthatja mindet. - Felmutatta az elsõ lapot. Az Utazó szeretett volna valami elismerõt mondani, de csupán útvesztõszerû, egymást sokszorosan keresztezõ vonalakat látott, s ezek oly sûrûn borították el a papírt, hogy csak nehezen lehetett felismerni köztük a fehér térközöket. - Olvassa el - mondta a tiszt. - Nem tudom - mondta az Utazó. - Pedig jól kivehetõ - mondta a tiszt. - Nagyon mûvészi - mondta kitérõen az Utazó -, de én nem tudom kibetûzni.

- Hát igen - mondta a tiszt, nevetett, és újra zsebre vágta a mappát -, ez nem iskolás szépírás. Hosszan kell böngészni. Végül ön is biztosan eligazodna rajta. Természetes, hogy nem lehet egyszerû írás; hiszen nem az elítélt azonnali megölése a célja, hanem úgy általában a tizenkét órán belüli halál; a fordulópontot a hatodik órára idõzítettük. A voltaképpeni írást tehát sok-sok cirádának kell körülfonnia; az igazi felirat csak keskeny övként húzódik körbe a testen; a test többi részét az ékítményekre szántuk. Méltányolja most már a borona és az egész gépezet munkáját?... Nézze csak! - Felugrott a létrára, elforgatott egy kereket, lekiabált: - Vigyázzon, álljon félre! - és minden mozgásba jött. Ha a kerék nem csikorog, remekül hatott volna az egész. Mintha ettõl a zavaró keréktõl meglepõdnék, a tiszt öklét rázva, fenyegetõen nézett a gépre, aztán bocsánatkérõen tárta ki karját az Utazó felé, és sietve lemászott, hogy lentrõl figyelje a gépezet mûködését. Még nem volt rendben valami, amit csak õ észlelt; megint fölmászott, két kézzel nyúlt bele a rajzolómûbe, s aztán, hogy hamarabb leérjen, nem a létrát használta, hanem lecsúszott az egyik rúdon, és hogy a zajban megértesse magát, teli torokból üvöltötte az Utazó fülébe: - Érti a folyamatot? A borona elkezd írni; mihelyt elkészül az ember hátán az elsõ írás vázlata, a vattaréteg elfordul, s lassan oldalt dönti a testet, hogy új teret adjon a boronának. Közben a véresre írt helyek a vattára tapadnak, amely különleges kikészítése folytán rögtön csillapítja a vérzést, és elõkészíti az írás újabb elmélyítését. Ez a csipkézett fogazat itt a borona peremén aztán a test újabb átfordításakor letépi a sebekrõl a vattát, a gödörbe szórja, és a borona újra dolgozhat. Így ír és vés egyre mélyebbre; tizenkét óra hosszat. Az elsõ hat órában az elítélt jóformán ugyanúgy él, mint azelõtt, csak épp fájdalmai vannak. Két óra múlva kivesszük a szájából a szõrlabdát, mert akkor már nincs ereje az üvöltéshez. Ide, az ágy fejéhez, ebbe a villanymelegítésû kis tálba meleg rizskását öntünk, s az illetõ, ha van kedve hozzá, ehet belõle, kinyalogathatja. Senki sem mulasztja el ezt a lehetõséget. Ilyenrõl nem tudok, pedig nekem nagy a tapasztalatom. Csak a hatodik órában megy el a kedvük az evéstõl. Olyankor rendszerint letérdelek melléjük, és figyelem ezt a jelenséget. Az illetõ ritkán nyeli le az utolsó falatot, csak forgatja a szájában, és a gödörbe köpi. Akkor le kell hajolnom, különben az arcomba okád. De hogy milyen csöndes lesz aztán a hatodik órában! A legostobábbnak is megjön az esze. A változás a szeme körül kezdõdik. Innét terjed tovább. Tekintete olyan, hogy szinte arra csábít: feküdjünk mi is a borona alá. Pedig nem is igen történik más, csupán az elítélt kezdi kibetûzni az írást, száját csücsöríti, s mintha hallgatózna. Ön is látta, szabad szemmel nem könnyû az írást kibetûzni; a mi emberünk azonban a sebeivel betûzi ki. Ez persze nagy munka; hat órára van szüksége a befejezéséhez. Akkor aztán a borona fölnyársalja és a gödörbe veti, ott a véres vízbe és a vattára zuhan. Az ítéletet ezzel végrehajtottuk, és én meg a katona elföldeljük a hullát.

Az Utazó hallgatta, mit mond a tiszt; és kezét zsebre dugva nézte a gép mûködését. Az elítélt is azt nézte, de értetlenül. Kissé elõrehajolt, s az ide-oda lengõ tûket figyelte, amikor a tiszt intésére a katona hátulról egy késsel végighasította az elítélt ingét és nadrágját, úgy hogy mind a kettõ leesett, az elítélt lehulló ruhadarabjai után kapott volna, hogy eltakarja meztelenségét, a katona azonban fölrántotta, és az utolsó rongyait is lerázta róla. A tiszt kikapcsolta a gépet, és a most beálló csendben a borona alá fektették az elítéltet. Láncait leoldották, s ehelyett az ágyhoz szíjazták; az elsõ pillanatban ez mintha megkönnyebbülést jelentett volna az elítéltnek. És most a borona valamivel még mélyebbre ereszkedett, mert a férfi sovány ember volt. Ahogy a tûhegyek hozzáértek, bõre végigborzongott; bal kezét, míg a katona a jobb kezével volt elfoglalva, kinyújtotta, maga sem tudta, merre; de épp arrafelé, ahol az Utazó állt. A tiszt oldalvást szüntelenül figyelte az Utazót, mintha az arcáról próbálná leolvasni, hogyan hatott rá az ítélet-végrehajtás némiképp felületes ismertetése.

A csuklóra szánt szíj elszakadt; a katona valószínûleg nagyon erõsen szorította meg. A tiszt kénytelen volt segíteni neki, a katona megmutatta a leszakadt szíjdarabot. A tiszt oda is ment hozzá, és az Utazó felé fordulva, azt mondta: - A gép nagyon összetett szerkezet, itt-ott okvetlenül szakad vagy törik benne valami; ez azonban senkit se tévesszen meg az ítélet tökéletes végrehajtását illetõen. A szíjat egyébként tüstént pótoljuk: az egyik láncot használom fel; ez persze a jobb karon befolyásolja majd a lengés finomságát. - S miközben felerõsítette a láncokat, még azt mondta: - Eszközeink a gépezet karbantartásához most nagyon korlátozottak. Az elõzõ parancsnok idejében, csak erre a célra, szabadon kezelhetõ pénzalap állt rendelkezésemre. Volt itt egy üzlet, s ott raktáron tartottak minden lehetséges pótalkatrészt. Bevallom; akkoriban szinte pazaroltam is, úgy értem, régebben, nem most, ahogy az új parancsnok állítja, akinek minden csak ürügy rá, hogy küzdjön a régi intézmények ellen. A gépre szánt pénzalapot most õ maga kezeli; és ha egy új szíjért küldök, bizonyítékként az elszakadt régit követeli, az új szíj meg csak tíz nap múlva érkezik, de akkor is a legrosszabb fajta, és nem sokat ér. Azzal pedig, hogy én a közbeesõ idõszakban hogyan üzemeltetem szíjak nélkül a gépet, senki sem törõdik.

Az Utazó azon tûnõdött: idegen viszonyokba beavatkozni, döntõbíróként, mindig kínos dolog. Õ nem volt sem a fegyencgyarmat polgári lakója, sem annak az államnak a polgára, amelyhez a büntetõtelep tartozott. Ha el akarná ítélni, sõt meg akarná gátolni a kivégzést, azt mondhatnák neki: "Idegen vagy, hallgass." Erre nem tudna mit felelni, csak azt tehetné hozzá, hogy ebben az esetben õ sem érti önmagát, hisz csupán azzal a szándékkal kelt útra, hogy lásson egyet-mást, és semmiképp sem azért, hogy például idegen törvénykezési módokon változtasson. Márpedig ez a helyzet persze nagyon is erre csábította. Ez az eljárás kétségtelenül jogtalan, ez a kivégzésmód embertelen. Senki sem tételezhet fel holmi önzõ szándékot az Utazóról, mert az elítélt idegen volt számára, nem honfitársa, és egyáltalán nem is olyan ember, aki részvétet kelt. Az Utazó felsõbb hivatalok ajánlóleveleivel érkezett, itt a lehetõ legudvariasabban fogadták, s meghívása ehhez a kivégzéshez mintha még arra is utalt volna, hogy elvárják tõle ennek a törvénykezésnek a bírálatát. Ez már csak azért is valószínû volt, mert a parancsnok, amint az Utazó ezt most félreérthetetlenül hallotta, nem volt híve ennek az eljárásnak, és csaknem ellenségesen viselkedett a tiszttel szemben.

Az Utazó ekkor káromkodást hallott. A tiszt - nem valami könnyen - épp begyömöszölte az elítélt szájába a szõrlabdát, amikor az elítélt leküzdhetetlen hányingerében lehunyta szemét, és okádni kezdett. A tiszt gyorsan fölrántotta a szõrlabdáról az elítélt fejét, és a gödör felé akarta fordítani, de már elkésett, a mocskos lé lefolyt a gép oldalán. - Mindez a parancsnok bûne! - kiáltott fel a tiszt, és ész nélkül rángatta elöl a rézrudakat. - Úgy telerondítják a gépemet, mintha istálló volna! - Remegõ kézzel mutatta az Utazónak, mi történt. - Pedig órákon át próbáltam megértetni a parancsnokkal, hogy a kivégzés elõtti napon már semmit se adjanak enni az elítéltnek. De az új, enyhe irányzatnak más a véleménye. A parancsnok barátnõi cukorkával tömik tele az elítéltet elvezetése elõtt. Egész életében büdös halat evett, és most cukorkát kell ennie! Ez még csak hagyján, semmi kifogásom sem volna ellene, de mért nem szereznek be új szõrlabdát, mikor már egy negyedév óta kérem? Hogyan is vehetné valaki undor nélkül a szájába ezt a gombócot, amelyet eddig már száznál is többen szopogattak és harapdáltak haldoklásuk közben?

Az elítélt lehajtotta fejét az ágyra, és megbékéltnek látszott, a katona azzal foglalkozott, hogy az elítélt ingével letisztogassa a gépet. A tiszt odament az Utazóhoz, aki megsejtett valamit, s egy lépést hátrált; a tiszt azonban kézen fogta és félrevonta. - Volna önhöz néhány bizalmas szavam - mondta-, beszélhetek, ugye?

- Hogyne - mondta az Utazó, és lesütött szemmel hallgatott.

- Ennek a bírói eljárásnak és ítélet-végrehajtási módnak, amelyet most alkalma van megcsodálni, jelenleg nyíltan már senki sem híve a gyarmatokon. Én vagyok az ügy egyetlen képviselõje, s ugyanakkor egyetlen képviselõje a régi parancsnok örökségének. Az eljárás továbbfejlesztésére már nem is gondolhatok, minden erõmet felemészti a meglevõ berendezés fenntartása. Amíg élt az elõzõ parancsnok, a gyarmat az õ híveivel volt tele; a régi parancsnok meggyõzõ erejébõl ugyan bennem is van valami, de nincs olyan hatalmam, mint neki volt; következésképp a hívei bujkálnak, sokan vannak még, de nem vallanak színt. Ha ön ma, tehát egy kivégzési napon, elmegy a teaházba, és körülszimatol, talán csupa kétértelmû nyilatkozatot hall majd. Ott mindenki a régi rend híve, de a jelenlegi parancsnok uralma alatt, az õ jelenlegi nézetei miatt ezek az emberek számomra teljesen használhatatlanok. És most kérdem öntõl: a parancsnok és az õt befolyásoló nõk miatt menjen tönkre egy ilyen életmû? - s a gépezetre mutatott. - Engedheti ezt bárki is, még ha csupán idegen vendégként tölt is néhány napot a szigetünkön? Nincs veszteni való idõnk, máris áskálódnak a bíráskodásom ellen; a parancsnokságon máris tárgyalások folynak, s ezekbe engem nem vonnak be; még az ön mai látogatását is jellemzõnek tartom az egész helyzetre: gyávák, és önt küldik elõre, az idegent. Milyen más volt azelõtt az ítélet-végrehajtás! Már elõtte való nap zsúfolásig megtelt emberekkel az egész völgy, mind csakis azért jöttek, hogy végignézzék az ítélet- végrehajtást; kora reggel megjelent a parancsnok a barátnõivel; harsona ébresztette az egész táborteret; én jelentettem, hogy minden elõkészület megtörtént; a társaságból egyetlen magas rangú hivatalnok sem hiányozhatott - elhelyezkedett a gép körül; ez a halom nádszék csak szánalmas maradványa annak a korszaknak. A gépezet frissen megtisztítva ragyogott, csaknem minden ítélet-végrehajtáshoz új pótalkatrészeket vettem. Százak szeme láttára - minden nézõ lábujjhegyre ágaskodott, még ott fönn a dombokon is - maga a parancsnok fektette a borona alá az elítéltet. Amit ma egy közkatona is megtehet, akkor az én munkám volt, és én, a bíróság elnöke, ezt megtiszteltetésnek tartottam. És aztán megkezdõdött az ítélet-végrehajtás! Egyetlen hamis hang sem zavarta a gép munkáját. Sokan már oda se néztek, hanem lehunyt szemmel hevertek a homokban; mindenki tudta: most igazságot szolgáltatunk. A csöndben csak az elítélt nyöszörgését hallhattuk, letompítva, szõrlabdán át. Ma a gépnek már nem sikerül erõsebb nyögést kipréselnie az elítéltbõl, csak olyat, amit szõrgombóc még el tud fojtani; de akkor az írótûk hegyébõl még maró folyadék is csöpögött, ezt ma már nem szabad használnunk. Na és aztán eljött a hatodik óra! Lehetetlen volt teljesíteni mindazok kérését, akik közelrõl akarták látni az eseményt. A parancsnok megértõ ember volt, úgy rendelkezett, hogy fõleg a gyermekekre legyenek tekintettel; én persze, hivatalból, mindig ott lehettem; gyakran guggoltam ott, karomon jobbról is, balról is egy-egy kisgyerekkel. Hogyan fogadtuk mindnyájan a megdicsõülés kifejezését az elkínzott arcon, hogyan tartottuk arcunkat e végre elért és máris elenyészõ igazság fényébe! Micsoda idõk voltak azok, bajtárs! - A tiszt nyilvánvalóan megfeledkezett róla, ki áll elõtte; átölelte az Utazót, és a vállára hajtotta a fejét. Az Utazó zavarba jött, türelmetlenül nézett el a tiszt feje felett. A katona befejezte a gép tisztogatását, és most egy dobozból rizskását öntött a tálacskába. Alighogy ezt az elítélt észrevette - úgy látszik, már teljesen magához tért -, nyelvét nyújtogatta a kása után. A katona újra meg újra félretolta, hiszen a kását késõbbi idõpontra szánták, de mindenesetre az is helytelen volt, hogy a katona piszkos kezével belenyúlt a tálba, és a mohó elítélt elõtt evett a kásából.

A tiszt hamar összeszedte magát. - Ne higgye, hogy meg akartam hatni önt - mondta -, tudom, ma már lehetetlen megértetni azokat az idõket. Egyébként a gép dolgozik még, és megteszi a magáét. Megteszi a magáét, még ha egymaga áll is ebben a völgyben. És a végén a hulla még most is olyan, szinte érthetetlenül lágy ívben repül a gödörbe, mint akkoriban, ha már nem gyûlnek is össze, legyek módjára, százan és százan a gödör körül. Akkor még a gödröt erõs korláttal kellett körülvennünk, de azt már rég ledöntötték.

Az Utazó el akart fordulni, hogy ne lássa a tisztet, és céltalanul nézegetett ide-oda. A tiszt azt hitte, a kihalt völgyet nézi; megragadta hát a kezét, úgy forgolódott körülötte, hogy elkapja a tekintetét, és azt kérdezte: - Ugye, gyalázat?

Az Utazó azonban hallgatott. A tiszt egy kis idõre nyugton hagyta; szétterpesztett lábbal, csípõre tett kézzel, mozdulatlanul állt, és a földre bámult. Aztán bátorítóan mosolygott az Utazóra, és azt mondta: Tegnap az ön közelében voltam, amikor a parancsnok meghívta. Hallottam a meghívást. Ismerem a parancsnokot. Azonnal megértettem, mi a célja ezzel a meghívással. Noha elegendõ hatalma volna hozzá, hogy fellépjen ellenem, most még nem meri megtenni, de nyilván azt akarja, hogy ön, a tekintélyes idegen alkosson véleményt rólam. Gondosan kiszámította a dolgot; ön második napja van a szigeten, nem ismerte az elõzõ parancsnokot és gondolkodásmódját. Önt elfogulttá teszik európai nézetei, talán elvbõl is ellenzi általában a halálbüntetést, és különösen az ilyesfajta gépi kivégzésmódot, azonkívül látja, hogyan történik a kivégzés, a nyilvánosság részvétele nélkül, szomorú hangulatban, egy némileg már megrongálódott gépezettel - mindezt, figyelembe véve (így gondolhatja a parancsnok), nem eshetik-e meg nagyon is könnyen, hogy ön nem helyesli az eljárásomat? És ha nem helyesli, akkor (még most is a parancsnok elgondolása szerint beszélek) nem is fogja elhallgatni, mert hiszen valószínûleg bízik jól bevált tapasztalataiban. Ön persze sok nép sokféle sajátos szokását látta, megtanulta becsülni tulajdonságaikat, tehát feltehetõleg nem fog teljes erõvel szembeszállni ezzel az eljárással, ahogy esetleg a hazájában tenné. De erre nincs is szüksége a parancsnoknak. Elegendõ egy, csupán egyetlenegy, óvatlanul elejtett szó. Nem is kell, hogy ez megfeleljen az ön meggyõzõdésének, fõ, hogy látszólag eleget tegyen az õ kívánságának. Hogy a legfurfangosabban kifaggatja majd, abban bizonyos vagyok. A barátnõi meg körbe fogják ülni, és hegyezik a fülüket; ön például azt mondja: "Nálunk más a bírósági eljárás", vagy: "Nálunk ítélet elõtt kihallgatják a vádlottat", vagy: "Nálunk más büntetés is van, nemcsak halálos ítélet", avagy: "Nálunk csak a középkorban voltak kínzások." Mindez olyan észrevétel, amely helyes is, ön magától értetõdõnek is tartja, csupán ártatlan megjegyzés, nem érinti az én eljárásomat. De vajon hogyan fogadja majd a parancsnok? Látom õt, a jólelkû parancsnokot, amint rögtön félretolja székét, kisiet az erkélyre, látom, ahogy barátnõi utánatódulnak, hallom a hangját - a hölgyek dörgõ hangnak nevezik -, és õ azt mondja: "A nyugat egyik nagy Kutatója, akinek az a hivatása, hogy felülvizsgálja minden ország törvénykezését, épp az imént mondotta, hogy a mi régi szokásokon alapuló bírói eljárásunk embertelen. Egy ilyen személyiség véleménynyilvánítása után természetesen nem tûrhetem meg továbbra is ezt az eljárást. A mai naptól fogva tehát elrendelem..." és így tovább. Ön közbe akar szólni, ön nem azt mondta, amit õ kihirdet, ön nem nevezte embertelennek az eljárásomat, ellenkezõleg, a legjobb belátása szerint igen emberségesnek, az emberhez legméltóbbnak tartja, csodálattal bámulja ezt a gépezetet is - de már késõ: ön egyáltalán nem jut ki az erkélyre, amely már tele van hölgyekkel; föl akarja hívni magára a figyelmet; kiabálni akar, de egy nõi kéz befogja a száját - s akkor végem van, és a régi parancsnok mûve elveszett.

Az Utazó alig tudta elnyomni mosolyát; ilyen könnyû hát a feladata, amelyet oly nehéznek tartott. Kitérõen mondta: - Túlbecsüli befolyásomat, a parancsnok olvasta az ajánlólevelemet, tudja, hogy nem vagyok a bírósági eljárások szakértõje. Ha véleményt mondanék, az egy magánember véleménye volna, semmivel sem nyomna többet a latban, mint bárki másnak a véleménye, és semmi esetre sem lenne nagyobb súlya a parancsnok véleményénél, aki ezen a fegyencgyarmaton, azt hiszem, igen széles körû jogokat élvez. Ha véleménye errõl az eljárásról olyan határozott, ahogy ön véli, akkor attól félek, kétségtelenül a végét járja ez a bíráskodás, anélkül hogy ehhez szükség volna az én szerény közremûködésemre.

Megértette-e már a tiszt? Nem, még nem értette meg. Élénken rázta a fejét, kurta pillantást vetett hátra, az elítéltre és a katonára - azok összerezzentek, és abbahagyták a rizskásaevést -, egészen közel ment az Utazóhoz, nem nézett a szemébe, hanem valahová a kabátjára, és most halkabban beszélt, mint az imént: - Ön nem ismeri a parancsnokot; ön bizonyos mértékig - elnézést a kifejezésért - jámborul áll szemben vele és mindannyiunkkal; befolyását, higgye el nekem, eléggé nem is értékelhetjük. Valósággal boldog voltam, amikor hallottam, hogy csak ön egyedül akart jelen lenni az ítélet-végrehajtásnál. A parancsnok engem akart sújtani ezzel a rendelkezésével, de én most a magam javára fordítom. Így nem vezethették félre önt hamis sugalmazások és megvetõ pillantások - ha többen vesznek részt az ítélet-végrehajtáson, ez elkerülhetetlen lett volna -, meghallgatta magyarázataimat, látta a gépet, és most az ítélet-végrehajtás megtekintésére készül. Bírálata bizonyára máris kialakult; ha egyben-másban kissé még bizonytalankodna is, a kivégzés látványa majd eloszlatja kétségeit. És most arra kérem: legyen segítségemre a parancsnokkal szemben!

Az Utazó nem hagyta, hogy tovább beszéljen. Hogyan is tehetném meg - fakadt ki -, ez teljesen lehetetlen. Én nem segíthetek és nem is árthatok önnek.

- Megteheti - mondta a tiszt. Az Utazó kissé megijedt, látva, hogy a tiszt ökölbe szorítja kezét. - Megteheti - ismételte meg a tiszt még sürgetõbben. - Van egy tervem, ennek sikerülnie kell. Ön azt hiszi, nem elegendõ a befolyása. Én tudom, hogy elegendõ. De tegyük fel, hogy igaza van, nem kell-e akkor is mindent, még azt is, ami esetleg nem elegendõ, megpróbálni ennek a bírói eljárásnak a fenntartására? Hallgassa meg hát a tervemet. Végrehajtásához elsõsorban arra van szükség, hogy ön ma a telepen lehetõleg tartózkodó bírálatot mondjon a büntetõeljárásról. Ha nem kérdezik róla, semmi esetre se nyilatkozzék; nyilatkozata pedig legyen kurta és határozatlan; vegyék észre, hogy nehezére esik errõl beszélnie, hogy el van keseredve, hogy ha nyíltan szólhatna, még el is káromkodná magát. Nem kívánom, hogy hazudjon; egyáltalán nem; de csak röviden válaszoljon, ilyenformán: "Igen, láttam az ítélet-végrehajtást"; vagy "Igen, végighallgattam minden magyarázatot." Csak ennyit, nem többet. Az elkeseredésre, amelyet feltétlenül észrevesznek majd önön, épp elég ok van, ha nem is a parancsnok értelmezése szerint. Õ természetesen félre fogja ezt érteni, és a saját szája íze szerint magyarázza. Ezen alapul a tervem. Holnap nagy tanácsülés lesz a parancsnokságon, ott lesznek a közigazgatás összes hivatalnokai, a parancsnok elnököl. A parancsnok persze jól ért az ilyen ülések látványos megrendezéséhez. Építettek egy karzatot is, az mindig tele van nézõkkel. Kénytelen vagyok részt venni a tanácskozásokon, de csak úgy ráz az undor. Nos, önt mindenesetre biztosan meghívják az ülésre; ha ma a tervemnek megfelelõen viselkedik, a meghívásból unszolás lesz, kérlelés. De ha valamely rejtélyes ok miatt mégsem hívnák meg, akkor persze követelnie kellene; és akkor kétségtelenül meg is hívják. Így hát holnap a hölgyek között ül majd a parancsnok páholyában. Õ több ízben is felnéz, hogy megbizonyosodjék az ön jelenlétérõl. Különféle közömbös, nevetséges, csak a hallgatóknak szánt témák megtárgyalása után - többnyire kikötõépítési ügyek, mindig csak kikötõépítési ügyek! - a törvénykezés is szóba kerül. Ha a parancsnok ezt nem vagy nem eléggé hamar kezdeményezi, én majd gondoskodom róla, hogy megtörténjék. Fel fogok állni, és jelentést teszek a mai ítélet-végrehajtásról. Egészen röviden, csak ezt a jelentést. Ott ugyan ez nem szokás, de én mégis megteszem. A parancsnok, mint szokta, barátságos mosollyal megköszöni, és akkor már nem türtõztetheti magát, megragadja a kedvezõ alkalmat. "Épp most kaptunk jelentést a kivégzésrõl", mondja majd, vagy valami effélét mond. "Ehhez a jelentéshez csak azt szeretném hozzáfûzni, hogy ennél a kivégzésnél jelen volt a nagy Kutató is, akirõl mindnyájan tudják, hogy rendkívül megtisztelõ látogatást tett gyarmatunkra. Ittléte mai ülésünk jelentõségét is növeli. Ne kérdezzük-e meg most ettõl a nagy Kutatótól, hogyan ítéli meg a régi szokás szerint történõ kivégzést és bírói eljárást?" Természetesen mindenfelõl felcsattan a tetszés tapsa, általános helyeslés, én lelkesedem a leghangosabban: A parancsnok meghajol ön elõtt, és azt mondja: "Akkor mindannyiunk nevében felteszem a kérdést." És erre ön odalép a mellvédhez. Kezét úgy tegye rá, hogy mindenki lássa, különben a hölgyek megfogják, és az ujjával játszanak. És most végre ön is szóhoz juthat. Nem tudom, hogyan bírom ki addig a feszült várakozás óráit. Beszédében semmi se feszélyezze, emlegesse nagy hangon az igazságot, hajoljon ki a mellvéden, üvöltsön, igen, üvöltse oda a parancsnoknak a véleményét, a rendíthetetlen véleményét. De ezt talán nem akarja, nem felel meg a jellemének, az ön hazájában talán másképp viselkednek ilyen helyzetben, így is jó, az is tökéletesen elég, ha föl sem áll, csak egypár szót szól: suttogjon, hogy épp csak a tisztviselõk hallják, ez is elég, egyáltalán nem kell megemlítenie, hogy az ítéletvégrehajtáson senki sem vett részt, ne szóljon a csikorgó kerékrõl, az elszakadt szíjról, az undorító szõrlabdáról; ne, minden egyebet vállalok én, és higgye el, ha szavaim nem kergetik ki a terembõl a parancsnokot, térdre fogják kényszeríteni, úgyhogy be kell ismernie: Régi parancsnok, meghajlok elõtted... Ez a tervem. Akar-e segíteni a végrehajtásban? De hát hogy is ne akarna, sõt mi több, segítenie kell. - És a tiszt megmarkolta az Utazó mindkét karját, és az arcába bámult, nehezen lélegzett. Az utolsó mondatokat oly hangosan kiabálta, hogy még a katona és az elítélt is fölfigyelt rá; ámbár egy szót sem érthettek, mégis abbahagyták az evést, és a kását majszolva az Utazóra nézték.

Válaszát illetõen az Utazónak kezdettõl fogva semmi kétsége nem volt; élete során túlságosan sokat is tapasztalt ahhoz, semhogy itt most tétovázhatott volna; alapjában véve derék ember volt, és félni sem félt. Most azonban, a katona és az elítélt láttán, mégis habozott egy leheletnyit. De végül is azt mondta, amit kellett: Nem. - A tiszt hunyorgott, de nem vette le tekintetét az Utazóról. - Magyarázatot kíván? - kérdezte az Utazó. A tiszt némán bólintott. - Ellenzem ezt az eljárást - mondta az Utazó -, mielõtt még bizalmába avatott volna - ezzel a bizalommal természetesen semmilyen körülmények között sem fogok visszaélni -, máris azt mérlegeltem, vajon jogom volna-e fellépni ez ellen az eljárás ellen, s lehet-e csak halvány reményem is a sikeres beavatkozásra. Tisztában voltam vele, hogy ebben az ügyben kihez is kellene fordulnom legelõször: természetesen a parancsnokhoz. Az ön szavai erre még jobban rávilágítottak, de elhatározásomat nem ezek szilárdították meg; ellenkezõleg, az ön becsületes meggyõzõdése szívhez szóló, ha engem nem téveszthet is meg.

A tiszt egy szót sem szólt, a gépezet felé fordult, megfogta az egyik rézrudat, és aztán, kissé hátrahajolva, felnézett a rajzolómûre, mintha azt vizsgálná, rendben van-e minden. Közben a katona, úgy látszik, összebarátkozott az elítélttel; az elítélt, bármily nehéz volt is ez így, szorosan leszíjazva, jeleket adott a katonának; a katona odahajolt hozzá; az elítélt súgott neki valamit, a katona bólintott.

Az Utazó a tiszt után ment, és azt mondta: - Ön még nem tudja, mit akarok tenni. Elmondom ugyan véleményemet errõl a bírói eljárásról a parancsnoknak, de nem az ülésen, hanem négyszemközt; nem is maradok itt olyan sokáig, hogy bármilyen ülés munkájába bevonhatnának; már holnap hajnalban elutazom, vagy legalább hajóra szállok.

Nemigen látszott, hogy a tiszt odafigyelt volna. - Szóval ez az eljárásmód nem gyõzte meg önt - mondta csak úgy, önmagának, és úgy mosolygott, ahogy öregember mosolyog a gyermek ostobaságán, és mosolya mögé rejtve is fenntartja igazi meggyõzõdését.

- Hát akkor itt az ideje - mondta végül, és hirtelen az Utazóra nézett, szemében fény villant, valamiféle felszólítás, valamiféle felhívás a részvételre.

- Minek van itt az ideje? - kérdezte nyugtalanul Utazó, de választ nem kapott.

- Szabad vagy - szólt oda a tiszt az elítéltnek a fogoly anyanyelvén. Az elõször el sem hitte. - Nos hát, szabad vagy - mondta a tiszt. Az elítélt arca most elevenedett meg elõször igazán. Igaz ez vajon? Vagy az egész csak a tiszt múló szeszélye? Az idegen vendég eszközölte számára a kegyelmet? Mi ez? Arcán ez a kérdés tükrözõdött. De nem sokáig. Akármint legyen is, ha lehetett, szeretett volna csakugyan megszabadulni; rángatózni kezdett, amennyire a borona engedte.

- Eltéped a szíjakat! - kiáltott rá a tiszt. - Maradj nyugton. Máris leoldjuk. - Intett a katonának, munkához láttak. Az elítélt meg se mukkant, halkan nevetgélt, arcát hol balra, a tiszt felé, hol jobbra, a katona felé fordította, de az Utazóról sem feledkezett el.

- Húzd ki - parancsolta a tiszt a katonának, bár borona miatt némileg óvatosan kellett eljárniuk. Az elítélt olyan türelmetlen volt, hogy a hátán a tûk már kisebb sebeket ejtettek.

Ettõl kezdve azonban a tiszt már alig törõdött vele. Odament az Utazóhoz, megint elõhúzta a kis bõr irattartót, lapozgatott benne, végre megtalálta a keresett lapot, és megmutatta az Utazónak: - Olvassa el - mondta. - Nem tudom - mondta az Utazó -, mondtam már, nem tudom elolvasni ezeket a lapokat.

- Nézze csak meg jól - mondta a tiszt, és az Utazó mellé állt, hogy vele együtt olvassa. Amikor ez sem segített, kisujját - nagy magasságban, mintha a világért sem lenne szabad megérintenie a papírt - végighúzta a lap fölött, hogy így könnyítse meg az Utazónak az olvasást. Az Utazó maga is azon fáradozott, hogy legalább ebben kedvére tegyen a tisztnek, de képtelen volt rá. A tiszt most betûzni kezdte a feliratot, s aztán még egyszer elolvasta összefüggõen: - "Légy igazságos!", ez áll itt - mondta -, most már csak el tudja olvasni. - Az Utazó olyan mélyen hajolt a papír fölé, hogy a tiszt, féltében, hogy megérinti, még távolabbra tartotta a lapot; az Utazó ugyan egy szót sem szólt már, de világos volt, hogy még most sem tudja elolvasni az írást. - "Légy igazságos!", ez áll itt - ismételte a tiszt. Meglehet - mondta az Utazó -, elhiszem, hogy az áll ott.

- Na jó - mondta a tiszt félig-meddig elégedetten, és a lappal a kezében felmászott a létrán; a lapot nagyon óvatosan helyezte el a rajzolómûben, és láthatólag teljesen átrendezte a hajtószerkezetet; nagyon fárasztó munka volt, egészen apró kerekekkel is bajlódott, a tiszt feje néha eltûnt a rajzolómûben, olyan pontosan kellett megvizsgálnia a hajtószerkezetet.

Az Utazó lentrõl szakadatlanul figyelte ezt a munkát, nyaka megmerevedett, és a szeme is megfájdult az egész eget besugárzó, vakító napfényben. A katona és az elítélt csakis egymással foglalkozott. Az elítélt ingét és nadrágját, amely már a gödörben hevert, a katona a szuronya hegyére tûzve húzta ki. Az ing rettenetesen mocskos volt, és az elítélt kimosta a vizescsöbörben. Amikor aztán felhúzta az inget és a nadrágot, az elítélt is, a katona is hangos nevetésre fakadt, mert hisz a két ruhadarab hátul végig volt hasítva. Az elítélt talán azt hitte, köteles szórakoztatni a katonát, szétszabdalt ruhájában körbeforgott a katona elõtt, aki a földön guggolt és nevettében a térdét csapkodta. De azért még fegyelmezték magukat, tekintettel az urak jelenlétére.

Amikor a tiszt odafent végre elkészült munkájával mosolygott, tüzetesen végignézte még egyszer az egészet, ezúttal lecsukta a rajzolómû fedelét, amely eddig nyitva volt, lejött, a gödörbe nézett, majd az elítéltre, elégedetten látta, hogy az kivette onnét a ruháját, aztán a vizescsöbörhöz ment, kezet akart mosni, csak késõ vette észre az undorító mocskot, elszomorította, hogy így nem moshatja meg a kezét, s végül is - ez pótmegoldás nem elégítette ki, de kénytelen volt beérni vele - homokkal dörzsölte le, aztán fölállt, és kezdte kigombolni egyenruháját. Eközben elõször a gallérja alá gyömöszölt két nõi zsebkendõ került a kezébe. - Itt vannak a zsebkendõid - mondta, és odahajította õket az elítéltnek. Az Utazónak meg ezt mondta magyarázatul: - A hölgyek ajándékai.

Bár szembeszökõen sietve húzta le egyenruháját s vetkõzött meztelenre, mégis nagyon gondosan bánt minden egyes ruhadarabjával, díszkabátja ezüst zsinórzatát végigsimította, és a helyére rázott egy bojtot. Ehhez a gondossághoz persze nem nagyon illett, hogy mihelyt rendbe tette, bosszús lendülettel tüstént a gödörbe dobta a ruhadarabokat. Utolsónak maradt rövid kardja és a kard szíja. Kihúzta hüvelyébõl kardját, eltörte, aztán mindent fölmarkolt, a kard darabjait, a hüvelyt és a szíjat, s olyan hevesen hajította el, hogy csak úgy csörömpölt a gödör fenekén.

Most meztelenül állt ott. Az Utazó ajkába harapott, s egy szót sem szólt. Tudta ugyan, mi fog történni, de nem volt joga hozzá, hogy bármiben is megakadályozza a tisztet. Ha ez az ítélkezési mód, amelyhez a tiszt annyira ragaszkodott, csakugyan megszûnik a közeli jövõben - esetleg épp az Utazó beavatkozása folytán, amit õ a maga részérõl kötelességének érzett -, akkor a tiszt most tökéletesen helyesen járt el; az õ helyében az Utazó sem tett volna mást.

A katona és az elítélt eleinte semmit sem értett, kezdetben oda se néztek. Az elítélt nagyon megörült a visszakapott zsebkendõknek, de nem sokáig örülhetett, mert a katona egy gyors, elõre nem látható mozdulattal elvette tõle. Az elítélt most újra megpróbálta kihúzni a zsebkendõt a katona öve mögül, ahová az dugta õket, de a katona éber volt. Így huzakodtak, félig-meddig tréfásan. Csak akkor figyeltek föl, amikor a tiszt már pucérra vetkõzött. Különösen az elítélten látszott, hogy valami nagy fordulat sejtelme hökkenti meg. Ami vele történt, az történik most a tiszttel. Talán így is folytatódik, egészen a legvégsõkig. Valószínûleg az idegen vendég adott rá parancsot. Ez tehát bosszú. Noha õ maga nem szenvedett a végsõ percig, mégis a végsõkig bosszút állnak érte. Széles, hangtalan nevetés futott végig az arcán, s el sem tûnt többé róla.

A tiszt pedig a gép felé fordult. Ha már elõbb is nyilvánvaló volt, hogy jól ért a gépezethez, most szinte elképeszthetett bárkit, hogyan bánik vele, és hogyan engedelmeskedik neki a gép. Épp csak hogy hozzányúlt a boronához, s az máris többször fölemelkedett, amíg a megfelelõ helyzetbe nem került az aláfekvõ tiszthez képest; csak megfogta az ágy szélét, s az máris rezegni kezdett; a szõrlabda épp a szája elé került, látszott, hogy a tiszt voltaképp nem akarja bevenni, de habozása csupán egy pillanatig tartott; azonnal engedelmeskedett, és a szájába vette. Minden készen állt, csak a szíjak lógtak le még kétoldalt, de ezek nyilván fölöslegesek is voltak, a tisztet nem kellett lekötözni.

Az elítélt ekkor észrevette a lazán lelógó szíjakat, véleménye szerint az ítélet-végrehajtás a szíjak fölcsatolása nélkül nem lehetett tökéletes, buzgón integetett a katonának, s odaszaladtak, hogy lekötözzék a tisztet. A tiszt már kinyújtotta fél lábát, hogy megrúgja az indítókart, amelynek mozgásba kellett hoznia a rajzolómûvet; ekkor meglátta, hogy azok ketten odajöttek; visszahúzta hát a lábát, és hagyta, hogy lekötözzék. Így persze már nem érhette el az indítókart, amelyre sem a katona, sem az elítélt nem talált rá; az Utazó viszont elhatározta, hogy meg sem mozdul. Nem is volt rá szükség; alighogy felcsatolták a szíjakat, a gép máris munkába kezdett; az ágy rezgett, a tûk hegye táncolt a bõrön, a borona le-föl járt. Az Utazó már jó ideje mereven figyelt, amikor eszébe jutott, hogy a rajzolómû egyik kerekének csikorognia kellene; de minden zajtalanul mûködött, a leghalkabb zümmögés sem hallatszott.

A gépezet olyan csöndesen járt, hogy semmi feltûnést sem keltett. Az Utazó a katonára és az elítéltre nézett. Az elítélt volt az élénkebb, a gép minden része érdekelte, hol lehajolt, hol nyújtózkodott, egyre-másra bökdösött a mutatóujjával; hogy megmutasson valamit a katonának. Az Utazó kínosan érezte magát. El volt szánva rá, hogy végig itt marad, de nem bírta volna sokáig elviselni, hogy ezt a két embert is itt lássa. Menjetek haza - mondta. A katona talán készségesen el is ment volna, de az elítélt határozottan büntetésnek érezte a parancsot. Összekulcsolt kézzel, rimánkodva kérte, hogy maradhasson, és amikor az Utazó tagadólag rázta a fejét, még le is térdelt. Az Utazó látta, hogy parancs itt mit sem ér, át akart menni hozzájuk, hogy elkergesse õket. Ekkor föntrõl, a rajzolómûbõl zörej hallott. Felnézett. Szóval az az egy fogaskerék mégis zavart okoz? De ez valami más volt. A rajzolómû födele lassan emelkedni kezdett, aztán fölcsapódott. Egy kerék fogai bukkantak elõ és emelkedtek ki; majd feltûnt az egész kerék, mintha valami hatalmas erõ nyomná össze az egész rajzolómûvet, úgy, hogy ennek a keréknek már nem maradt hely, a kerék a rajzolómû pereméig forgott, leesett, egy darabig egyenesen gurult a homokban, aztán oldalra dõlt. Odafönt azonban máris egy újabb kerék bukkant ki, utána sok nagy, kicsi s már alig megkülönböztethetõ kerék, mindegyikkel ugyanez történt, az ember mindig azt hihette: a rajzolómû most már biztosan kiürült, s akkor felbukkant egy újabb, különösen nagyszámú csoport, fölemelkedett, lezuhant, elgurult a homokban, és oldalra dõlt. E folyamat láttán az elítélt egészen megfeledkezett az Utazó parancsáról, valósággal elragadtatásba esett a fogaskerekektõl, mindig el akart csípni egyet, s közben a katonát is nógatta, hogy segítsen, de rémülten rántotta vissza a kézét, mert tüstént újabb kerék jött, amely, legalábbis, ahogy elõször feléje gördült, megijesztette.

Az Utazó viszont nagyon nyugtalan lett; a gépezet szemmel láthatóan szétesõben volt; csalóka volt a nyugodt járása; az Utazó úgy érezte, mintha most pártját kéne fognia a tisztnek, mivel az már nem tudott gondoskodni magáról. Miközben azonban a fogaskerekek potyogása kötötte le figyelmét, elmulasztotta, hogy ügyeljen a gép többi részének mûködésére; de amikor most, miután az utolsó fogaskerék is kihullott a rajzolómûbõl, a borona fölé hajolt, újabb, még bosszantóbb meglepetés érte. A borona nem írt, csak szurkált, és az ágy nem forgatta a testet, hanem csak rezegve emelte fel, bele a tûkbe. Az Utazó közbe akart lépni, ha lehet, leállítani az egészet, hiszen ez nem kínzás volt, pedig a tiszt azt akarta, hanem közvetlen gyilkosság. Kinyújtotta a kezét. De ekkor borona a felnyársalt testtel már oldalt fordult, ahogy egyébként csak a tizenkettedik órában szokta. A vér száz patakban folyt (nem vízzel keverve, ezúttal a vízvezetõ csövecskék is csõdöt mondtak). És most kudarcba fúlt az utolsó mûvelet is, a test nem vált el a tûktõl, dõlt belõle a vér, de csak lógott a gödör felett, és nem esett bele. A borona már-már visszatért volna régi helyzetébe, de mintha maga is észlelné, hogy még nem szabadult meg terhétõl, továbbra is a gödör felett maradt. - Segítsetek már! - kiáltott oda az Utazó a katonának és az elítéltnek, és õ maga a tiszt lábát ragadta meg. Errõl az oldalról akart nekifeszülni a tiszt lábának, a másik kettõnek pedig a tiszt fejét kellett volna fognia, hogy így lassan leemeljék a tûkrõl. De azok ketten most nem tudtak közös elhatározásra jutni; az elítélt éppenséggel hátat fordított; az Utazó kénytelen volt átmenni hozzájuk, és erõszakkal taszigálni oda õket a tiszt fejéhez. Közben, szinte akarata ellenére, meglátta a hulla arcát. Olyan volt, mint életében; az ígért megváltás semmiféle jelét nem lehetett fölfedezni rajta; amit mindenki más megtalált a gépezetben, azt a tiszt nem lelte meg; ajka szinte összepréselõdött, szeme nyitva volt, úgy nézett, mintha élne, tekintetében nyugalom és meggyõzõdés, homlokán átfúródott a nagy vastüske hegye.

Amikor az Utazó, nyomában a katonával és az elítélttel, a gyarmattelep elsõ házaihoz ért, a katona rámutatott az egyikre, és azt mondta: - Ez itt a teaház.

Az egyik ház földszintjén volt, mély, alacsony, barlangszerû, füstös falú és mennyezetû helyiség. Az utca felé egész szélességében nyitott terem. Jóllehet a teaház nem sokban különbözött a gyarmat egyéb házaitól, amelyek, a parancsnokság palotáit is beleértve, mind nagyon málladoztak már, az Utazóra mégis történelmi emlékként hatott, s a hajdani idõk nagyságát érezte benne. Közelebb ment, kísérõivel végighaladt az üres asztalok között; amelyek a teaház elõtt az utcán álltak, és beszívta a bentrõl áradó hûvös levegõt. - Itt temették el az öreget - mondta a katona -, a pap megtagadta tõle a temetõi sírhelyet. Egy ideig nem tudták eldönteni, hova is temessék, végül itt temették el. Errõl a tiszt bizonyára semmit sem mesélt önnek, mert persze ezt szégyellte legjobban. Sõt, egypárszor megpróbálta éjszaka kiásni az öreget, de mindig elzavarták.

- Hol van a sírja? - kérdezte az Utazó, aki nem hitt a katonának. Erre a katona is, az elítélt is rögtön elõreszaladt, és kinyújtott karral mutatott oda, ahol a sírnak kellett lennie. Az Utazót a hátsó falhoz vezették, ahol egy-két asztalnál vendégek ültek. Valószínûleg kikötõi munkások voltak; izmos férfiak, körszakálluk rövid, fényes-fekete. Kabát egyikükön sem volt, ingük rongyos; szegények voltak, megalázottak. Az Utazó közeledtére néhányan felálltak, a falnak dõltek, és az Utazóra bámultak. - Idegen - suttogták az Utazó körül -, a sírt akarja megnézni. - Félretolták az egyik asztalt, amely alatt csakugyan sírkõ volt. Egyszerû kõ, elég alacsony ahhoz, hogy az asztal alá rejthessék. Nagyon apró betûs felirata volt, az Utazónak le kellett térdelnie, hogy elolvashassa. Így hangzott: "Itt nyugszik a régi parancsnok. Hívei, akiknek most névtelenül kell élniük, ásták meg sírját, s állították ezt a követ. Valaki megjövendölte, hogy a parancsnok bizonyos számú év után feltámad, és ebbõl a házból vezérli majd híveit a gyarmat visszahódítására. Bízzatok és várjatok!" Amikor az Utazó ezt elolvasta és fölállt, látta, hogy a férfiak mosolyogva veszik körül, mintha vele együtt olvasták volna, nevetségesnek találnák a feliratot, és arra szólítanák fel õt, hogy csatlakozzék véleményükhöz. Az Utazó úgy tett, mintha ezt észre sem venné, szétosztott köztük néhány pénzdarabot, megvárta, amíg visszatolják a sír fölé az asztalt, kiment a teaházból, és a kikötõbe indult.

A katona és az elítélt a teaházban ismerõsökre bukkant, akik tartóztatták õket. De nyilván hamar megszabadultak tõlük, mwrt az Utazó a csónakhoz vezetõ hosszú lépcsõnek még csak a közepén járt, amikor már utol is érték. Még az utolsó pillanatban valószínûleg arra akarták kényszeríteni az Utazót, hogy vigye õket magával. Miközben az Utazó lent a parton egy hajóssal alkudozott, hogy szállítsa õt a gõzösre, azok ketten lerohantak a lépcsõn, némán, mert kiabálni nem mertek. De mire leértek, az Utazó már a csónakban volt, és a hajós épp eloldotta a ladikot a parttól. Még beugorhattak volna a csónakba, az Utazó azonban fölkapott a fenékpadlóról egy nehéz, csomós kötelet, s fenyegetõen meglóbálta, ezzel riasztva vissza õket a csónakba ugrástól.

Szabó Ede fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A falusi tanító

(AZ ÓRIÁSVAKONDOK)

Azok, akik mint én, már egy közönséges kis vakondokot is undorítónak találnak, belehaltak volna talán undorukba, ha azt az óriásvakondokot látják, melyet néhány évvel ezelõtt figyeltek meg egy kis falu közelében, ami azután némi múló hírnevet is szerzett a helységnek. Mostanra persze már rég feledésbe merült a falu, osztozván ezáltal az egész ügy dicstelenségében, mert a dolog teljességgel megmagyarázatlanul maradt, igaz, nem is nagyon igyekeztek megmagyarázni, így aztán ama körök érthetetlen hanyagsága folytán, melyeknek törõdniök kellett volna vele, s melyek sokkal jelentéktelenebb dolgokban oly kétségtelen buzgalmat tanúsítanak, a jelenség tüzetesebb vizsgálat nélkül lett a múlté. Nem tekinthetõ mentségnek az sem, hogy a falu messzire esik a vasúttól. Sokan jöttek messze földrõl, még külföldrõl is, kíváncsiságból, csak éppen azok nem jöttek, akiknek kíváncsiságnál valamelyest többrõl kellett volna számot adniok. Igen, ha néhány egész egyszerû ember, akiknek pedig rendes napi munkájuk lélegzetvételnyi idõt is alig enged, ha ez a pár ember önzetlenül magáévá nem teszi az ügyet, a jelenség híre aligha terjedt volna tovább a legközelebbi környéknél. El kell ismerni, hogy maga a hír is, mely máskor szinte megállíthatatlan, ez esetben, mondhatni, nehézkesnek bizonyult; ha nem úgy botlanak bele, szó szerint, nem terjed el. De ez sem lehetett elegendõ ok, hogy ne foglalkozzanak a dologgal, ellenkezõleg, még ezt a jelenséget is meg kellett volna vizsgálni. Ehelyett azonban az esetrõl szóló egyetlen írásos jelentés elkészítését az öreg falusi tanítóra bízták, aki bár kiváló ember volt a maga szakmájában, sem képességei, sem képzettsége nem tették lehetõvé, hogy alapos és a továbbiakban is felhasználható leírással szolgáljon, magyarázatról nem is beszélve. A kis írást azután kinyomtatták; és akkoriban elég sokat el is adtak belõle a faluba látogatóknak, nem maradt el némi elismerés sem, de a tanítónak volt annyi esze, hogy lássa, elszigetelt, senki által nem támogatott igyekezete alapjában véve hasztalannak bizonyult. Ha nem hagyott is alább ebbéli buzgósága, ha a dolgot, bár az évrõl évre mind reménytelenebbé vált, élete fõ feladatává tette is, mindez egyrészt csak azt bizonyítja, milyen nagy hatású lehetett valóban a jelenség, másrészt pedig, hogy micsoda erõ és, meggyõzõdés lakozhat efféle öreg, nem sokra becsült falusi tanítókban. Hogy azonban a tanítót mennyire bántotta az illetékes személyiségek elutasító magatartása, bizonyítja az a kis utóirat, amelyet dolgozata után jó néhány évvel kiadott, olyan idõpontban már, amikor jóformán arra sem emlékezett senki, mirõl is volt itt szó eredetileg. Ebben az utóiratban, talán nem csupán ügyessége, de tisztessége meggyõzõ erejével is felpanaszolja azt az értetlenséget, mellyel épp azoknál az embereknél találkozik, akiktõl a legkevésbé várná. Találóan írja róluk: "Nem én, õk beszélnek úgy, mint valami öreg falusi tanító." Idézi egyebek között egy tudós kijelentését, akihez személyesen is ellátogatott ez ügyben. A tudós nevét nem említi, ám bizonyos mellékkörülmények sejtetik, kirõl van szó. Miután a tanító leküzdötte a nehéz akadályokat, és egyáltalán bejutott hozzá, már az elsõ szavakból láthatta, hogy a tudós legyõzhetetlen elõítélettel viseltetik ügye iránt. Hogy milyen szórakozottan hallgatta a tanítónak a kis dolgozat alapján tartott hosszú beszámolóját, mutatja az a megjegyzés is, amit némi - színlelt - töprengés után tett: - Az önök vidékén különösen zsíros táplálékhoz jutnak, és szokatlanul nagyra nõnek.

- De nem ekkorára! - kiáltotta a tanító, és haragjában túlozván valamelyest, két métert mért le a falon.

- Ó, miért ne? - felelte a tudós, akit szemmel láthatóan igencsak mulattatott az eset. Ezzel a válasszal utazhatott vissza a tanító. Beszámol róla, hogyan várta este, hóesésben az országúton felesége és hat gyermeke, s miként kellett bevallania nekik reményei végsõ kudarcát.

Amikor értesültem róla, hogyan bánt a tudós a tanítóval, nem olvastam még a tanító fõmûvét. Elhatároztam azonban, hogy magam gyûjtök s állítok össze mindent, amit csak az ügyrõl megtudhatok. Ha már a tudós orra elõtt nem rázhatom meg az öklöm, írásom védje legalább a tanítót, helyesebben szólva nem is annyira a tanítót, mint inkább egy becsületes, de semmiféle befolyással nem rendelkezõ ember szándékait. Bevallom, késõbb már megbántam elhatározásomat, hamarosan éreznem kellett ugyanis, hogy végrehajtása csodálatos helyzetbe hoz majd: Egyrészt az én befolyásom korántsem volt elegendõ ahhoz, hogy a tudóst vagy akár a közvéleményt a tanító ügyének megnyerhessem, másrészt a tanítónak is észre kellett vennie, hogy nem annyira az õ érdembeli igyekezete izgat engem, vagyis nem az óriásvakondoknak mint jelenségnek bizonyítása, hanem becsületének védelme, amit viszont õ maga vitán felül állónak, bármiféle védelmet pedig feleslegesnek tekintett. Oda jutottam tehát, hogy a tanítónál, akivel szövetkezni akartam, nem találtam megértésre, és ahelyett, hogy segíthettem volna valamit, még én szorultam segítõtársra, igencsak valószínûtlen volt azonban, hogy ilyenre adok. Ráadásul nagy munkát is vállaltam elhatározásommal. Ha meggyõzõ eredményre akarok jutni, nem szabad a tanítóra hivatkoznom, aki nem tudott meggyõzni senkit. Dolgozatának ismerete csak megzavart volna, úgy döntöttem tehát, hogy csupán munkám végeztével olvasom el. Sõt kapcsolatba sem léptem a tanítóval. Mások révén értesült persze munkámról, nem tudta viszont, az õ érdekében dolgozom-e vagy ellene. Valószínûleg inkább az utóbbira gyanakodott, még ha késõbb tagadta is, bizonyítékaim vannak ugyanis arra, hogy különféle akadályokat gördített az utamba. Könnyen tehette, hiszen az általa már elvégzett vizsgálatok újrafelvételére kényszerültem, s ezért tulajdonképpen mindenben elõttem járt. Ez volt azonban az egyetlen jogos - és egyébként elkerülhetetlen - szemrehányás, amellyel módszeremet illethette, végkövetkeztetéseim óvatossága, sõt önmegtagadása által viszont igencsak elvettem az élét. Máskülönben írásom teljességgel mentes volt a tanító bármiféle hatásától, erre talán túlságosan is kínosan ügyeltem, azt a benyomást keltvén, mintha eddig senki sem foglalkozott volna az esettel, mintha én lennék az elsõ, aki a szem- és fültanúkat kihallgatta, az elsõ, aki az adatokat felsorakoztatta, az elsõ, aki következtetéseket vont le. Amikor késõbb elolvastam a tanító dolgozatát - igen körülményes címet adott neki: "Egy vakondok, amekkorát még senki sem látott" -, csakugyan úgy találtam, hogy lényeges pontokban nem egyezünk, még ha mindketten a fõdolog, nevezetesen a vakondok létezésének bizonyítását véltük is elvégezni. A fennálló néhány véleménykülönbség azonban lehetetlenné tette, hogy baráti viszonyba kerülhessünk a tanítóval, amire pedig mindennek ellenére számítottam. Csaknem ellenséges érzést támasztottam benne. Továbbra is szerény és alázatos volt irántam, annál világosabban megmutatkozott azonban, mit érez valójában. Az volt a véleménye ugyanis, hogy mindenképpen ártottam neki a dologgal, s ha azt hittem, segíthetek, mi több: hogy segítettem neki, legjobb esetben együgyûségnek, valószínûleg azonban elbizakodottságnak vagy alattomos fondorlatnak minõsítette. Mindenekelõtt gyakran utalt rá, hogy eddigi ellenfelei, ha ugyan egyáltalán kifejezték ellenséges érzületüket, ezt legfeljebb négyszemközt tették, vagy szóban, én ellenben szükségesnek tartottam kifogásaimat azonnal kinyomtatni. Valamint az a néhány ellenfél, aki, ha mégoly felületesen is, foglalkozott a dologgal, legalább meghallgatta az õ véleményét, vagyis az egyetlen mérvadó véleményt, mielõtt maga nyilatkozott volna, én viszont rendszertelenül összegyûjtött és részben félreértett adatokból jutottam olyan eredményekre, amelyek, bár a lényeget illetõen helyesek, hihetetlenül hatottak, méghozzá nemcsak a tömeg, hanem a mûvelt emberek számára is. A valószínûtlenség leghalványabb árnyéka pedig a legrosszabb, ami ezt az ügyet érheti.

E kifogásaira, még ha burkoltan adta is elõ õket, könnyen megfelelhettem volna - így például: hogy az õ dolgozata jelenti a hihetetlenség csúcspontját -, nehezebbnek bizonyult azonban egyéb természetû gyanúját elhárítanom, és ez volt az oka, hogy alapjában véve igen tartózkodó maradtam vele szemben. Titokban azt hitte ugyanis, meg akarom fosztani attól a dicsõségtõl, hogy õ a vakondok elsõ nyilvános szószólója. Mármost, ami a tanító személyét illeti, szó sem volt dicsõségrõl, legfeljebb nevetségességrõl, ez pedig egyre szûkebb körre korlátozódott, s engem aligha késztetett versengésre. Azonkívül dolgozatom bevezetõjében nyomatékosan leszögeztem; hogy a tanítót egyszer s mindenkorra a vakondok felfedezõjének kell tartanunk - pedig még csak a felfedezõ sem õ volt -, s hogy engem csupán a tanító sorsa iránti részvét késztetett mûvem megírására. "A dolgozat célja az - fejeztem be némiképpen fellengõsen, ami azonban jól illett akkori felindulásomhoz -, hogy a tanító mûvét megérdemelt népszerûségéhez segítse. Ha ez sikerült, nevemet, mely csupán múló és mellékes jelleggel kapcsolódott az ügyhöz, azonnal borítsa feledés." Egyenesen elhárítottam tehát bármiféle eshetõséget, hogy jelentõsebb részem legyen a dologban; mintha csak elõre éreztem volna a tanító képtelen szemrehányását. Ennek ellenére mégis éppen itt tapasztalhattam, hogy ellenem fordul, és nem tagadom, látszólag volt is némi jogos színezete annak, amit mondott, vagy inkább, amire célzott, egyébként is feltûnt nekem néhányszor, hogy irántam bizonyos vonatkozásban több éleselméjûséget tanúsít, mint írásaiban. Azt állította ugyanis, hogy bevezetõm kétszínû. Hiszen ha csakugyan az volt a célom, hogy dolgozatát népszerûsítsem, miért nem csupán vele és dolgozatával foglalkozom, miért nem mutatok rá annak erényeire, cáfolhatatlanságára, miért nem szorítkozom a felfedezés jelentõségének hangsúlyozására és megértetésére, miért helyezem a magam személyét elõtérbe a felfedezést illetõen, miközben elhanyagolom az õ dolgozatát? Hát nem történt-e meg már a felfedezés? Maradt-e ilyen vonatkozásban valami tennivaló? Ha azonban valóban azt hiszem, hogy újrafelfedezés szükséges, miért határolom el magam a bevezetõben olyan ünnepélyesen a felfedezés tényétõl? Lehetett volna ez képmutató szerénység is, de nem: ennél rosszabbról van szó. Lebecsültem a felfedezés jelentõségét, csak abból a célból hívtam fel rá a figyelmet, hogy lebecsülhessem, õ viszont kutatott és felfedezõmunkát végzett. Talán elültek egy kicsit az ügy hullámai, erre jövök én, és zajt ütök megint, egyszersmind azonban még jobban megnehezítem a tanító helyzetét, mint amilyen valaha is volt. Ugyan mit számít a tanító számára becsületének védelmezése! Az ügy érdekli õt, csak az ügy. Azt viszont én elárultam, mert sohasem értettem, mert sohasem értékeltem kellõképpen, mert sohasem volt hozzá érzékem. Toronymagasan meghaladja értelmem szintjét. Ott ült a tanító velem szemközt, nézett rám öreg, ráncos, nyugodt arccal, de a véleménye azért csak ez volt.

Mindamellett még csak meg sem felelt a tényeknek, hogy az ügy érdekelte, hiszen igencsak becsvágyó volt, pénzt is akart keresni, tekintettel nagy létszámú családjára, nagyon érthetõen. Az ügy iránti érdeklõdésem az övével összevetve mégis oly csekélynek tetszett, hogy úgy vélte, önzetlennek tüntetheti fel magát, s ezzel nem is mond valótlant. És csakugyan, még önmagamat sem tudtam a lelkem mélyén megnyugtatni, amikor azt mondtam, ennek az embernek a szemrehányásai tulajdonképpen abból fakadnak, hogy vakondokját, mondhatni, két kézzel fogja, és közelítsen hozzá akár csak egy ujjal is bárki, azt árulónak nevezi. Ez persze nem volt igaz, viselkedését nem lehetett fukarsággal, legalábbis nem pusztán fukarsággal magyarázni, inkább ingerültségével, melyet roppant erõfeszítése nyomában a teljes sikertelenség váltott ki benne. Ám az ingerültség sem magyarázott meg mindent. Talán valóban kevéssé érdekelt az ügy. Idegenek részérõl az érdektelenség megszokott dolog volt már a tanító számára, általában gyötörte, külön-külön azonban már nem. Az én személyemben azonban olyasvalakire bukkant, aki rendkívüli módon magáévá tette az ügyet; és tessék, még ez az ember sem érti! Ha már így sarokba szorítottak, nem akartam semmit tagadni. Nem vagyok zoológus, ha az enyém a felfedezés, talán a lelkemet kiteszem érte, de hát a felfedezés nem az enyém. Ekkora vakondok kétségtelenül ritkaság, azt azonban mégsem lehet kívánni, hogy az egész világ tartósan ráfigyeljen, különösen ha a vakondok létezését nem tudjuk minden kétséget kizáróan bizonyítani, sem magát az állatot bemutatni. S azt is megvallottam, hogy ha magam vagyok a felfedezõ, alkalmasint akkor sem állok ki így a vakondokért, ahogyan azt a tanítóért örömest és önként megtettem.

Mármost a tanítóval támadt egyenetlenségünk valószínûleg hamar elsimult volna, ha dolgozatom sikeres. De épp ez a siker maradt el. Talán nem volt jó, nem volt eléggé meggyõzõ az írás; kereskedõ vagyok, efféle dolgozat elkészítése jócskán meghaladja képességeimet, még inkább, mint a tanítóét, holott persze bármiféle idevonatkozó ismeret tekintetében felülmúltam õt. Magyarázhattam a balsikert mással is; talán a megjelenés idõpontja nem volt a legszerencsésebb. A vakondok felfedeztetése, amely nem hozott átütõ sikert, egyrészt nem volt még oly messze az idõben, hogy az emberek egészen elfelejtették; következésképpen írásom a meglepetés erejével hatott volna, másrészt viszont épp elegendõ idõ telt el, hogy a kezdetben tapasztalt csekélyke érdeklõdés teljességgel elapadjon. Azok, akik egyáltalán nem törõdtek írásommal, reménytelenül legyintve jegyezték meg, e vita több év elõtti hagyományának folytatásaképpen, hogy íme, megint kezdi valaki a hiábavaló erõfeszítést ebben a sivár ügyben; némelyek egyenesen összetévesztették dolgozatomat a tanítóéval; vezetõ mezõgazdasági folyóirataink egyikében a következõ megjegyzésre bukkantam, szerencsére csak befejezésképpen állt ott, apró betûvel szedve: "Megint elküldték nekünk az óriásvakondokkal foglalkozó dolgozatot: Emlékszünk még, milyen jót derültünk rajta pár évvel ezelõtt. Sem a mûvecske nem lett azóta bölcsebb, sem mi ostobábbak. Csak éppen nevetni nem tudunk kétszer. Kérdezzük viszont tanítóegyleteinket, vajon egy falusi tanítónak nincs-e hasznosabb idõtöltése, mint hogy óriásvakondokat hajkurásszon?" Megbocsáthatatlan tévedés! Sem az elsõ, sem a második dolgozatot nem olvasták el, s a sietve felkapott néhány nyomorúságos szó: "óriásvakondok" és "falusi tanító", elég volt az uraknak ahhoz, hogy elismert érdekek képviselõiként lépjenek fel. Ez ellen bizonyára sikerrel el lehetett volna járni egyben-másban, de a tanítóval való egyetértésünk hiánya visszatartott. Megpróbáltam inkább ezt az egész folyóiratdolgot titokban tartani elõtte, ameddig csak lehet. Hamar felfedezte azonban, rájöttem egy megjegyzésébõl, melyet a karácsonyi ünnepekre tervezett látogatását bejelentõ levelében találtam. Azt írta: "A világ gonosz, s némelyek még segítik is ebben", amivel azt akarta kifejezni, hogy én a gonosz világhoz tartozom, ám nem elégszem meg a bennem lakozó gonoszsággal, még a világot is segítem ebben, vagyis azon igyekszem, hogy elõcsalogassam és gyõzelemre segítsem az általános gonoszságot. Mármost szükséges elhatározásaim birtokában nyugodtan várhattam a tanítót, nyugodtan nézhettem, hogyan érkezik, hogyan üdvözöl még a megszokottnál is kevésbé udvariasan, és némán leül szemközt velem, sajátosan vattázott kabátja mellényzsebébõl gondosan elõhúzza a folyóiratot, és kinyitva odalöki elém. Ismerem, mondtam, és olvasatlanul visszalöktem az újságot. Ismeri, mondta, és sóhajtott; megvolt az a régi tanítószokása, hogy mások válaszát elismételje. - Persze, nem hagyom tiltakozás nélkül - folytatta, izgatottan dobolva a folyóiraton, miközben olyan élesen nézett rám, mintha én más véleményen volnék; valószínûleg sejtette, mit akarok mondani; egyébként nem is annyira a szavaiból, mint inkább más jelekbõl gyanítottam, hogy gyakran igen pontosan ráérez szándékaimra, nem tágít azonban; és eltéríteni sem hagyja magát. Jóformán szó szerint közölhetem, mit mondtam neki akkor, mert alig valamivel a beszélgetésünk után feljegyzést készítettem. - Tegyen, amit óhajt - mondtam -, utaink mától fogva elválnak. Azt hiszem, ez önt sem váratlanul, sem kellemetlenül nem éri. Nem ez az újságcikk elhatározásom oka, ez csak végérvényessé tette; a voltaképpeni ok az, hogy eredetileg azt hittem, használ majd önnek fellépésem, most azonban látnom kell, hogy minden téren ártottam csupán. Miért esett így, nem tudom, a siker és a balsiker okai mindig többértelmûek, ne csak azokat a lehetõségeiket vegye figyelembe, amelyek ellenem szólnak. Gondoljon saját magára, ön is a legjobb szándékkal vallott kudarcot, ha az egészet nézzük. Nem tréfának szánom, hiszen önmagam ellen beszélek, ha azt mondom, sajnos a velem való kapcsolata is kudarcai közé számít. Hogy most visszavonulok az ügytõl, nem gyávaság, és nem is árulás. Még csak nem is megy bizonyos belsõ harc nélkül; már írásomból kiderül, mennyire tisztelem az ön személyét, bizonyos szempontból tanítómmá lett, és még a vakondokot is valósággal megkedveltem. Mégis félreállok, ön a felfedezõ, és bárhogy igyekszem is, szüntelenül akadályozom csak, hogy minden lehetséges dicsõségben része lehessen, idevonzom ugyanis és önre hárítom a kudarcot. Legalábbis így gondolja ön. Mindezért az egyetlen vezeklés, amelyet vállalhatok, hogy elnézését kérem, és ha kívánja, e vallomásomat akár nyilvánosan, például ebben a folyóiratban is megismétlem.

Ekképp szóltam akkor, szavaim nem voltak teljesen õszinték, de õszintének hangzottak. Kijelentésem úgy hatott rá, ahogyan nagyjából vártam. A legtöbb idõs embernek a fiatalabbakkal való kapcsolatában van valami megtévesztõ, lényükben valami hazug; nyugodtan közlekedünk velük, viszonyunkat megalapozottnak érezzük, ismerjük az uralkodó véleményt; szüntelenül békebiztosítékokat kapunk, mindent magától értetõdõnek tartunk, és hirtelen, amikor aztán valami lényeges dolog történik, és gyakorlatilag szükség lenne az oly régóta elõkészített nyugalomra, ezek az idõs emberek ellenségnek bizonyulnak, mélyebb, erõsebb véleménnyel; valójában csak ekkor bontanak zászlót, melyen rémülettel olvashatjuk az új jelszót. Ennek a rémületünknek oka az, hogy amit az öregek most mondanak, csakugyan sokkal helytállóbb, értelmesebb, és mintha magátólértetõdõség fokozható lenne, még magától értetõdõbb is. A páratlan hazugság azonban ott van a dologban, hogy valójában mindig is azt mondták, ami most. Mélységesen beleélhettem magam ebbe a falusi tanítóba, hogy nem lepett meg különösképpen. - Fiam - mondta, kezét kezemre tette, és barátságosan megdörzsölgette -, hogyan jutott egyáltalán eszébe, hogy ezzel a dologgal foglalkozzék? Mindjárt elsõ alkalommal, hogy hallottam róla, említettem a feleségemnek. Elhúzódott az asztaltól, karját kinyújtotta, és a padlóra nézett, mintha ott állna az asszony parányi kiadásban, s hozzá beszélne. - Annyi éven át, mondtam neki, küzdöttünk egyedül, most azonban mintha magas pártfogónk akadt volna a városban, egy városi kereskedõ, bizonyos ezmegez. Egy városi kereskedõ nem bolondság; ha valami koszos paraszt hisz nekünk, és ezt ki is mondja, mit segít; hiszen bármit csinál a paraszt, sose helyénvaló, mit segít, ha akár azt mondja: »Az öreg falusi tanítónak igaza van«, akár köp egyet, illetlen módon, a végeredmény ugyanaz. S ha egy paraszt helyett tízezer parasztot veszünk, a hatás még rosszabb, ha lehet. Egy városi kereskedõ viszont egészen más, az ilyennek összeköttetései vannak, s még amit csak mellesleg említ is, széles körben elterjed, új pártfogók érdeklõdnek majd a dolog iránt, egyikük így szól például: »Falusi tanítóktól is lehet tanulni«, és másnap már sokan rebesgetik ugyanezt, olyanok, akikrõl, külsejükrõl ítélve, nem is hinnénk. Pénz is kerül az ügy javára, valaki gyûjteni kezd, a többiek fizetnek, készpénzben, úgy vélik; a falusi tanítót el kell hozni vidékrõl, eljönnek, nem törõdnek a külsejével, körülviszik, s mert látják, felesége, gyerekei lógnak rajta, viszik azokat is. Megfigyelted már a városiakat? Szüntelenül fecserésznek. Ha egy egész sor van belõlük, hát jobbról balra s vissza megint hullámzik föl-le a fecserészés. S így emelnek majd minket is a kocsiba, fecserészve, s még idõnk sem igen lesz mindenkinek odabiccenteni. A bakon ülõ úr megigazítja csíptetõjét, suhog az ostor, s már megyünk. Búcsúzóul visszaintegetünk a falunak, mintha ott volnánk még, s nem itt ülnénk közöttük. A városból néhány kocsi elébünk jön, rajtuk a legmohóbb kíváncsiak. Ahogy közeledünk, felállnak, nyakukat nyújtogatják, hogy lássanak minket. Aki a pénzt gyûjtötte, mindent elrendez, csendre int. Egész kocsisor jön már, ahogy a városba érünk. Azt hittük, túlvagyunk a fogadtatáson, de csak a fogadó elõtt kezdõdik igazából. A városban éppen tömérdek ember gyülekezik. Ami az egyiket érdekli, mindjárt érdekli a másikat is. Egymás szájából szedik, szívják véleményüket. Ezeknek persze nincs kocsijuk, ott várnak a fogadó elõtt, mások mehetnének ugyan kocsin, de öntudatuk nem engedi. Ezek is várnak. Érthetetlen, hogy tudja áttekinteni ezt az egészet a gyûjtés szervezõje."

Nyugodtan végighallgattam; sõt, míg beszélt, egyre nyugodtabb lettem. Az, asztalon ott tornyosultak dolgozatom példányai, amennyi csak tulajdonomban volt: Alig egypár hiányzott, az utóbbi idõben ugyanis körlevélben kértem vissza valamennyi szétküldött példányt, és a legtöbb meg is érkezett. Sokan egyébként azt írták igen udvariasan, nem emlékeznek rá, hogy valaha is kaptak volna ilyen dolgozatot, s ha netalán mégis így állna a dolog, sajnálkozásukra elkallódhatott. Így is jó, igazság szerint egyebet sem akartam. Egyvalaki kért csak, hogy az írást ritkaságképpen megtarthassa, megígérvén, hogy körlevelem értelmében az elkövetkezõ húsz év alatt senkinek meg nem mutatja. A falusi tanító nem látta körlevelemet. Örültem, hogy szavai megkönnyítik helyzetemet, és megmutathatom neki. Tehettem ezt minden aggodalom nélkül azért is, mert megfogalmazásakor igen óvatos voltam, és egy pillanatra se feledkeztem meg a falusi tanító és ügye érdekeirõl. Írásom legfontosabb helye ugyanis ekképp hangzott: Nem azért kérem e dolgozat visszaszolgáltatását, mert a benne kifejtett véleményemet megváltoztattam, vagy netán némely részét tévesnek vagy bizonyíthatatlannak tekintem. Kérésemnek csupán személyi, ám igen nyomós okai vannak; az üggyel kapcsolatos nézeteimet e kérés a legkisebb mértékben sem érinti. Kérem e szempont feltétlen figyelembevételét s alkalomadtán szíves terjesztését."

Egyelõre még eltakartam a kezemben tartott körlevelet, s így szóltam: - Szemrehányással illetne, mert nem így történt? Miért tenne ilyet? Ne keserítsük meg a búcsút. Próbálja belátni végre, hogy bár felfedezést tett, ám korántsem mindent felülmúló felfedezést, következésképpen az önt ért igazságtalanság sem minden mást felülmúló sérelem. Nem ismerem a tudós társaságok alapszabályait, de nem hiszem hogy a legjobbakat feltételezve is olyan fogadtatás várta volna, amely akár csak megközelíti is azt, amit szegény feleségének alkalmasint leírt. Ha én magam vártam valamit dolgozatom hatásától, azt hittem, talán valamelyik professzor felfigyelhet ügyünkre, megbízhatja egyik ifjú hallgatóját, járjon utána a kérdésnek, s hogy ez a diák elmegy majd önhöz, és vizsgálódásomat saját szempontjai szerint ellenõrzi, s végül, ha az eredményt említésre méltónak tartja - és itt meg kell jegyeznem, hogy a fiatal diákok mind igen kétkedõ elmék -, õ maga is tanulmány készítésére vállalkozik, melyben mindazt, amit ön írt, tudományosan alátámasztja. Ám ha valóra válik is ez a remény, még messze lettünk volna a céltól. A diák tanulmányát, mely ezt a különös esetet védi, talán nevetségessé teszik a végén. Ennek a mezõgazdasági lapnak a példáján láthatja, milyen könnyen megy az ilyesmi, és a tudományos folyóiratok ezen a téren még kíméletlenebbek. Érthetõ is; nagy a professzorok felelõssége, önmaguk, a tudomány, az utókor iránt, nem ölelhetnek a keblükre kitörõ örömmel minden új felfedezést. Mi többiek ilyen vonatkozásban szerencsésebbek vagyunk náluk. De eltekintek most ettõl, és feltételezem, hogy a diák tanulmánya: siker. Mi történik akkor? Megemlítik az ön nevét egynéhányszor tisztelettel, alkalmasint pályatársainak is használt volna: "Falusi tanítóink nyitott szemmel járnak", mondták volna, s ez a lap akkor, ha újságoknak egyáltalán van emlékezetük és lelkiismeretük, nyilvánosan bocsánatot kér öntõl, akad továbbá egy jóakaratú professzor, aki ösztöndíjat jár ki önnek, valamint az sem kizárt dolog, csakugyan, hogy megkísérelték volna felhozni önt a városba, állást kaphatott volna egy városi népiskolában, s ily módon alkalmat, hogy a város által nyújtott tudományos segédeszközöket továbbképzésre használhassa. Ha azonban õszinte akarok lenni, meg kell mondanom, azt hiszem, mindezt csak megpróbálták volna. Ide hívják, ön el is jön, méghozzá közönséges kérelmezõként, ahogy még sok száz más, ünnepélyes fogadtatás nélkül, elbeszélgetnek önnel, elismerik becsületes törekvéseit, ám azt is látták volna, hogy ön öreg ember, s ilyen korban reménytelen dolog tudományos tanulmányokba kezdeni, valamint hogy inkább véletlen folytán, mintsem tervszerû munkával jutott felfedezésére, s ezen az egyedi eseten túl nem is szándékozik tovább dolgozni. Ennélfogva ott hagyták volna a faluban. Felfedezését felhasználják, mert nem olyan csekélyke azért, hogy ha egyszer eljutott az elismerésig, valaha is elfeledhessék. Ön azonban nem sokat hallott volna már róla, s amit mégis, aligha értette volna meg. Minden felfedezést azonnal a tudomány egészébe illesztenek, s így voltaképpen felszámolják felfedezés jellegét, szétoszlik az Egészben, és eltûnik, tudományosan képzett szem kell ahhoz, hogy újra felfedezzük. Vezérelvekhez kapcsolják, amelyeknek létezésérõl még csak nem is hallottunk; és a tudományos viták e vezérelvek szárnyán a felhõkig repítik: Hogyan akarjuk mindezt megérteni? Ha hallgatjuk a tudós vitákat, azt hisszük például, a felfedezésrõl van szó, holott egészen más dolgokról, legközelebb meg azt hisszük, másvalamirõl van szó, nem a felfedezésrõl, pedig éppen akkor beszélnek róla.

- Érti? Megmaradt volna a falujában, a pénzen, amit kap, egy kicsivel több kenyeret, jobb ruhát adhat a családjának, de felfedezésétõl megfosztják, anélkül hogy bármily jogon is védekezhetne ez ellen, hiszen csak a városban jutott igazán érvényre. S talán nem is lettek volna hálátlanok ön iránt, a felfedezés színhelyén kis múzeumot emelnek, mely a falu nevezetessége lesz, a kulcsa önnél, s hogy az elismerés külsõ jele se maradjon el, apró, mellre tûzhetõ érdemérmet kapott volna, amilyet tudományos intézetek szolgáin láthatni. Mindez nincs kizárva; de hát ezt akarta ön?

Nem vesztegette válasszal az idejét, hanem igen helyénvalóan közbevetette: - És ezt próbálta kivívni netán az én számomra ön?

- Talán - mondtam - annak idején nem is annyira megfontolások alapján cselekedtem, hogy most határozott választ adhatnék. Segíteni akartam önnek, de nem sikerült, ez volt ráadásul legnagyobb balsikerem, ami valaha is ért. Ezért most visszavonulok inkább, és erõm szerint igyekszem még nem történtté tenni az egészet.

- Nos, rendben van - mondta a falusi tanító, elõszedte pipáját, s kezdte megtömni a zsebében hordott dohánnyal. - Önként tette magáévá ezt a hálátlan ügyet, és most önként vonul vissza. Mindez rendjén is van így!

- Nem vagyok makacs - mondtam. - Lát a javaslatomban netán valami kivetnivalót?

- Nem, semmit - mondta a falusi tanító, és pipája már füstölgött. Szenvedtem dohánya bûzétõl, felálltam hát, járkálni kezdtem a szobában. Már korábbi beszélgetéseinkkor megszokhattam, hogy a falusi tanító igen hallgatag társaságomban, de ha egyszer eljött, sehogy sem akarózott távoznia. Néha nagyon kellemetlennek éreztem a dolgot; akar még tõlem valamit, gondoltam olyankor, és pénzt ajánlottam fel neki, amit rendesen el is fogadott. Elmenni azonban mindig akkor ment csak, ha végre úgy óhajtotta. Ilyenkorra általában elszívta pipáját, ténfergett még egy kicsit a szék körül, melyet annak rendje és módja szerint visszatolt az asztalhoz, felvette a sarokból furkósbotját, gyorsan kezet nyújtott és elment. Ma azonban valósággal terhemre volt néma jelenléte. Ha valakitõl végleg búcsút készülünk venni, amiképpen én tõle, s a másik is rendjén valónak véli a dolgot, a lehetõ leggyorsabban végzünk még az utolsó közös elintéznivalókkal, és nem terheljük ok nélkül a másikat néma jelenlétünkkel. Ahogy elnéztem hátulról a szívós kis öreget, ahogy ott ült az asztalom mellett, azt hihettem, most már soha többé nem tudom kitessékelni a szobámból.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Blumfeld, az öregedõ agglegény

Blumfeld, az öregedõ agglegény, egy este fölfelé baktatott a lakásába, ami fáradságos munka volt, minthogy a hatodik emeleten lakott. Fölfelé menet azon gondolkozott, mint mostanában gyakorta, hogy bizony terhes ez a magányos élet, hogy most is úgyszólván titokban kell föllopakodnia ezen a hat emeleten, hogy felérjen üres lakásába, ott megint úgyszólván titokban felöltse háziköntösét, megtömje pipáját, olvasgassa a francia folyóiratot, amelyre már évek óta elõfizet, hörpintgessen hozzá házi készítésû cseresznyepálinkájából, és végül, egy fél óra múlva; aludni térjen, miután tökéletesen elrendezte az ágynemût, amelyet a minden intelemre süket bejáróné mindig csak úgy a hangulata szerint hajigált oda. Blumfeld e tevés-vevéséhez bárkit tárt karokkal fogadott volna, akár kíséretnek, akár szemlélõnek. Tûnõdött már rajta, ne szerezzen-e valahonnét egy kölyökkutyát. Az efféle jószág játékos kedvû, de mindenekelõtt hálás és hûséges; Blumfeld egyik kollégájának van is ilyen kutyája, senki máshoz oda nem menne, csak a gazdájához, s ha néhány percig nem látta, utána máris viharos csaholással köszönti, nyilván ily módon akarja kifejezni örömét; hogy gazdájára, erre a csodálatos jótevõre ismét rátalált. No, persze, vannak egy kutyának hátrányai is: Ha mégolyan tisztán tartják is, bepiszkítja a szobát. Ez semmiképpen sem kerülhetõ el, nem fürdetheti mindig forró vízben, valahányszor beengedi a szobába, ezt különben sem bírná ki az egészsége. A tisztátalanságot a szobában viszont Blumfeld nem bírja ki, szobájának tisztasága az õ számára nélkülözhetetlen valami, hetenként többször is összevész az e tekintetben sajnos nem túlságosan kényes bejárónéval. Mivel az asszony nagyothall, Blumfeld rendszerint a karjánál fogva vonszolja oda a szobának azokba a sarkaiba, ahol tisztaság dolgában kifogásolnivalót talál. E szigorúsággal elérte, hogy a szobában a rend most már majdnem megfelel kívánalmainak. Egy kutya bebocsátásával azonban éppen az eddig oly nagy gonddal távol tartott piszkot engedné be szobájába. Felbukkannának a bolhák, a kutyák elmaradhatatlan kísérõi. De ha már bolhák is vannak, akkor nincs messze az a pillanat sem, amelyben Blumfeld a kutyának engedi át kényelmes szobáját, és másik szoba után néz. Pedig a tisztátalanság csak egyik hátránya a kutyának. A kutya meg is betegszik, a kutyabetegségeket pedig igazában nem ismeri senki. És akkor ott gubbaszt az a jószág a sarokban, vagy körbevonszolja magát, nyüszít, cikákol, öklendezik kínjában, az ember meg takaróba pólyálja, fütyörész neki, tejet tesz elébe, egyszóval ápolgatja abban a reményben, hogy - amint csakugyan lehetséges is - csak múló bajról van szó, de közben megeshetik, hogy valami súlyos, undorító; ragályos nyavalyát kapott. De ha még egészséges marad is az a kutya, késõbb csak megöregszik, és az ember nem képes elszánni magát, hogy idejében megszabaduljon a hûséges jószágtól, és aztán elkövetkezik az idõ, amikor önnön vénségünk tekint ránk a nedvedzõ kutyaszemekbõl. És ilyenkor aztán kínlódhat az ember azzal a félvak, hektikás, hájtól szinte mozgásképtelen jószággal, és drágán megfizet a kutyától kapott örömökért. Bármennyire örülne is most Blumfeld egy kutyának, mégis inkább egyedül baktat még harminc évig föl a lépcsõn, mintsem hogy késõbb a nyakán maradjon egy ilyen kivénhedt kutya, amely még nála is hangosabban zihálva vonszolja magát fölfelé lépcsõfokról lépcsõfokra. Így hát Blumfeld mégis inkább egyedül marad, õbenne nincs olyan vágyakozás, mint holmi öregedõ vénlányban, aki örömmel vesz maga mellé akármiféle alacsonyabb rendû élõlényt, csak pátyolgathassa, csak szeretgethesse, csak folyton-folyvást szolgálhasson neki, úgyhogy erre a célra megelégszik egy macskával, egy kanárimadárral vagy akár aranyhalakkal is. S ha még erre sem tehet szert, beéri annyival, hogy legalább virág legyen az ablaka elõtt. Blumfeldnek viszont csak kíséret kell, egy állat, amellyel nincsen sok gondja, egy alkalmi rúgás meg se kottyan neki, s ha úgy adódik, elhál az utcán is, de ha Blumfeld úgy kívánja, nyomban a szolgálatára áll, körülcsaholja, -ugrálja, kezét nyalogatja. Valami ilyesfélét akar Blumfeld, de mivel - ezt belátja - csak igen nagy kényelmetlenségek árán juthat hozzá, inkább lemond róla, noha tépelõdõ természetével idõnként, mint például ma este is, vissza-visszatér ezekre a gondolatokra.

Amint odafönt, szobájának ajtaja elõtt, éppen veszi ki a kulcsot a zsebébõl, megüti a fülét valami zaj, amely a szobájából szûrõdik ki. Valami sajátságos, pattogó zaj, nagyon eleven, de nagyon szabályos. Mivel Blumfeld éppen kutyákon jártatta eszét, arra a zajra gondol, amit az ugrándozó állat mancsai vernek a padlón. Csakhogy a mancsok nem pattognak, tehát ezek nem mancsok. Sietve kinyitja az ajtót, és fölcsavarja a villanyt. Erre a látványra nem számított. Boszorkányság: két kicsi, fehér, kék csíkos celluloidlabda pattog egymás mellett a parketten; ha az egyik földre pattan, a másik ugrik magasba, s így játszanak fáradhatatlanul. Egyszer még a gimnáziumban látott Blumfeld, egy közismert elektromos kísérlet során, ehhez hasonlóan pattogó golyócskákat, de ezek itt ahhoz képest nagy labdák, ezek szabadon ugrálnak a szobában, és itt szó sincs elektromos kísérletrõl. Blumfeld lehajol hozzájuk, hogy közelebbrõl szemügyre vegye õket. Kétségkívül közönséges labdák, a belsejükben alighanem van még néhány kisebb labda is, ezek adják azt a pattogó zörejt. Blumfeld a levegõbe tapogat, hogy megállapítsa, nem fonálon lógnak-e, de nem, teljesen maguktól mozognak. Kár, hogy Blumfeld nem kisgyerek, két ilyen labda örvendetes meglepetés lett volna számára, így azonban inkább viszolygó érzéssel tölti el az egész. Mégsem olyan lebecsülendõ dolog az, ha valaki szürke agglegényként élhet titokban, és most valaki, mindegy, hogy ki, fölfedte titkát, és nyakára küldte ezt a két vicces labdát.

Meg akar fogni egyet, de kitérnek elõle, s csalogatják maguk után a szobában. Mégiscsak butaság, gondolja, labdák után futni, megáll, s nézi õket, ahogy helyt maradnak, mikor látszólag felhagy az üldözésükkel. "Már csak megpróbálom elcsípni õket", gondolja újra, és utánuk ered. Tüstént menekülnek, Blumfeld azonban szétterpesztett lábbal beszorítja õket a szoba egyik sarkába, s az ott álló bõrönd elõtt sikerül elcsípnie az egyik labdát. A hûvös, kicsi labda forgolódik a markában, láthatóan szeretne megszökni. A másik labda pedig, mintha csak látná pajtása szorongatott helyzetét, magasabbra pattan, mint az elõbb, s addig-addig nyújtja ugrásait, míg el nem éri Blumfeld kezét. Veri a kezét, egyre szaporábban ugrándozva veri, váltogatja a támadási pontjait, s minthogy a labdát szorosan markoló kézzel mit sem tud kezdeni, még feljebb pattan, valószínûleg Blumfeld arcára pályázik. Blumfeld elcsíphetné ezt a labdát is, s mind a kettõt bezárhatná valahová, ám e pillanatban megalázónak érzi, hogy ilyen rendszabályokat foganatosítson két kicsi labda ellen, különben is mulattató, ha az embernek két ilyen labdája van, no meg hamarosan el is fáradnak majd, begurulnak egy szekrény alá, és nyugta lesz tõlük. Bár ekképp okoskodik, Blumfeld szinte indulatosan csapja földhöz a labdát, csoda, hogy össze nem törik a vékony, majdnem átlátszó celluloidburok. A két labda azon nyomban folytatja az elõbbi alacsony, váltakozó ugrándozást.

Blumfeld nyugodtan levetkõzik, elrendezi ruháit a szekrényben, mindig tüzetesen ellenõrzi, hogy a bejáróné mindent rendben hagyott-e ott. Közben hátra-hátrasandít a labdákra, amelyek most, hogy nem üldözik õket, láthatólag maguk kezdik üldözni õt, a nyomába szegõdtek, és szorosan mögötte pattognak. Blumfeld felölti köntösét, s indul a szemközti falhoz, hogy levegyen egyet az állványon függõ pipákból. Mielõtt megfordulna, önkéntelenül is hátrarúg, a labdák azonban ügyesen kitérnek elõle, s nem éri el õket a rúgása. Míg most a pipáért megy, nyomában ott vannak a labdák, csoszog a papucsával, összevissza lépked, de hiába, minden lábemelintésre szinte késedelem nélkül pattannak fel a labdák, lépést tartanak vele. Blumfeld hirtelen hátrafordul, mert látni akarja, hogy csinálják ezt a labdák. De alighogy megfordult, a labdák leírnak egy félkört; s máris mögötte teremnek, s ez megismétlõdik, ahányszor megfordul. Mint az alárendelt szolgák, igyekeznek elkerülni, hogy Blumfeld szeme elõtt legyenek. Ez ideig, úgy látszik, csak egyszer merészkedtek ilyesmire: amikor bemutatkoztak neki, most azonban már szolgálatban vannak.

Blumfeld eddig minden szokatlan helyzetben úgy segített magán, ha nem volt már elég ereje, hogy úrrá legyen a körülményeken, hogy úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Ez gyakran segített, és többnyire a helyzet is javult tõle valamicskét. Így tesz tehát most is, áll a pipatartó elõtt, ajkát csücsörítve kiválaszt egy pipát, körültekintõ gondossággal megtömi az odakészített dohányzacskóból, s közönyösen hagyja, hogy a labdák ugrándozzanak a háta mögött. Csak attól viszolyog, hogy az asztalhoz kell mennie; szinte fájdalmat érez, ha hallja, hogy lépéseivel egy ütemre koppannak az ugrások. Ezért csak áll, fölösleges-hosszan tömködi a pipáját, s méricskéli a távolságot az asztalig. Végül mégiscsak erõt vesz gyengeségén, s olyan hangos dobogással teszi meg az utat visszafelé, hogy a labdákat egyáltalán nem hallja. De hiába, amikor ül, azok megint ott pattognak a széke mögött, ugyanolyan jól hallhatón, mint elõtte.

Az asztal fölött, egy karnyújtásnyira, polc van a falon, rajta a cseresznyepálinkás üveg, körötte pohárkák. Mellette a francia folyóirat összerakott számai. (Éppen ma jött az új szám, és Blumfeld leveszi a polcról. A pálinkáról egészen megfeledkezik, sõt az az érzése támad, mintha ma csak makacsságból nem engedné, hogy megzavarják szokott foglalatosságaiban, igazában még olvasni sincs kedve. Csak úgy találomra kinyitja a folyóiratot - holott máskor az a szokása, hogy lassan, gondosan végigolvassa -, meglát benne egy nagy képet. Kényszeríti magát, hogy figyelmesebben megszemlélje. A kép az orosz cár és a francia elnök találkozását mutatja. Hajón történik a találkozó. Köröskörül, ameddig a szem ellát, számtalan más hajó van, kéményeik füstje eloszlik a derült égen. Azok ketten, a cár és az elnök, éppen most értek oda egymáshoz sietõs, nagy léptekkel, és e pillanatban ráznak kezet egymással. A cár mögött, nemkülönben az elnök mögött is, két-két úr áll. A cár és az elnök barátságos arckifejezésével ellentétben, a kísérõk arca nagyon komoly, mindkét kíséret saját uralkodójára szegezi pillantását. Jóval lejjebb - az esemény nyilván a hajó legfelsõ fedélzetén zajlik le - a lap széle tisztelgõ matrózok hosszú sorait vágja ketté. Blumfeld lassanként fokozódó érdeklõdéssel veszi szemügyre a képet, majd egy kissé távolabb tartja, s hunyorított szemmel nézegeti. Mindig volt érzéke az ilyen fölemelõ jelenetekhez. Hogy a fõszereplõk olyan elfogulatlanul, szívélyesen és könnyedén szorongatják egymás kezét, azt fölöttébb találónak érzi. És ugyanolyan találó az is, ahogy a kísérõk - egyébként természetesen csupa magas állású úr, akiknek a neve is fel van tüntetve alul - testtartásukkal kifejezik a történelmi pillanat komolyságát.)

Blumfeld pedig, ahelyett hogy minden szükséges holmit levenne a polcról, csak ül csöndesen, s nézi a hideg pipa fejét. Lesben ül, hirtelen, váratlanul föloldódik a merevsége, s egyetlen lendülettel megfordul, székestül. Ámde a labdák sem kevésbé éberek, vagy talán csak gondolkodás nélkül engedelmeskednek a rajtuk uralkodó törvénynek, Blumfeld fordulatával egyszerre õk is helyet változtatnak, s megbújnak a háta mögött. Blumfeld most ott ül, háttal az asztalnak, kezében a hideg pipa. A labdák most az asztal alatt ugrándoznak, s mivel ott szõnyeg van, alig hallani õket. Ez nagy könnyebbség; csak egészen halk, elfojtott nesz hallatszik, nagyon oda kell figyelni, hogy az ember valamit is érzékeljen belõle. Blumfeld, persze, nagyon odafigyel, és tisztán hallja. Ám ez csak most van így, egy kis idõ múlva valószínûleg már semmit sem fog hallani belõle. Hogy szõnyegen így elvész a labdák hangja, az, Blumfeld véleménye szerint, nagy fogyatékosságuk. Alájuk tol az ember egy vagy inkább két szõnyeget, és úgyszólván ártalmatlanok. No, persze, csak meghatározott idõre, mert különben már puszta jelenlétük is bizonyos hatalmat jelent.

Most igazán jól jönne Blumfeldnek egy kutya, egy ilyen fiatal, féktelen állat egykettõre elbánna a labdákkal; maga elõtt látja, mint kapkod utánuk a kutya a mancsával, kergeti el õket a helyükrõl, zavarja körbe a szobán, s kapja végül a foga közé. Könnyen lehet, hogy Blumfeld hamarosan beszerez egy kutyát.

Egyelõre azonban a labdáknak csak Blumfeldtõl lehet félnivalójuk, neki pedig most semmi kedve hozzá, hogy megzavarja õket, vagy talán csak elszánni nem tudja magát. Este fáradtan hazajön a munkából, és most, amikor nyugalomra vágyik, itt ez a meglepetés. Most érzi csak igazán, hogy milyen fáradt. Márpedig elpusztítja a labdákat, ahhoz nem fér kétség, a lehetõ legrövidebb idõn belül, csak nem most nyomban, talán csak holnap. Ámbár ha az ember tárgyilagosan szemléli a dolgot, a labdák igazán eléggé szerényen viselkednek. Például megeshetne, hogy elõ-elõugrálnak, megmutatják magukat; majd megint visszamennek a helyükre, vagy megeshetne, hogy magasabbra pattannak, hogy az asztal lapját verjék, s így kárpótolják magukat, amiért a szõnyeg elfojtja hangjukat. De mindezt nem teszik, nem akarják fölöslegesen ingerelni Blumfeldet, nyilvánvalóan csak a múlhatatlanul szükségesre szorítkoznak.

Persze, ez a szükséges is elég volt hozzá, hogy megkeserítse Blumfeld üldögélését az asztalnál. Még csak pár perce üldögél ott, de máris azon tûnõdik, hogy aludni tér. Egyik indítéka az, hogy itt nem gyújthat rá, ugyanis a gyújtót az éjjeliszekrénykén hagyta. Oda kellene tehát mennie a gyújtóért, de ha már ott van az éjjeliszekrénynél, akkor sokkal jobb, ha mindjárt ott is marad, és lefekszik. Motoszkál benne közben még egy rejtett gondolat, azt reméli ugyanis, hogy a labdák, amilyen vak megszállottsággal mindig a háta mögött akarnak maradni, majd fölugranak az ágyára; õ meg lefekvés közben, akarva vagy akaratlanul, szétnyomja õket. Azt az ellenvetést, hogy a labdáknak talán még a maradványai is tovább ugrándozhatnak, elhárítja. Elvégre a rendkívülinek is van határa. Ép labdák rendes körülmények között is ugrálnak, ha nem is megállás nélkül, labdadarabok ezzel szemben sohasem szoktak, következésképp itt sem fognak ugrálni.

- Talpra! - kiáltja e megfontolástól szinte, jókedvre hangolva, s megint a labdákkal a nyomában, odacsoszog az ágyához. Úgy látszik, reményében nem csalatkozik, mert amikor készakarva szorosan az ágyához áll; az egyik labda tüstént felpattan az ágyra. Ekkor azonban bekövetkezik az, amire nem számított: a másik labda az ágy alá bújik. Azzal a lehetõséggel, hogy a labdák az ágy alatt is ugrándozhatnak, Blumfeld egyáltalán nem számolt: Felháborodva gondol az egyik labdára, noha érzi, hogy igazságtalan; mert hiszen a labda azzal, hogy az ágy alatt ugrándozik, talán még hívebben teljesíti feladatát, mint a másik az ágyon. Most minden azon múlik, hogy a labdák végül melyik hely mellett döntenek, Blumfeld ugyanis nem hiszi, hogy sokáig mûködhetnek elkülönítve. És csakugyan, a következõ pillanatban. a másik labda is az ágyon terem. "Most megvagytok", gondolja Blumfeld örömittasan, és lerántja köntösét; hogy belevesse magát az ágyba. De máris ugrik vissza ugyanaz a labda az ágy alá. Blumfeld valósággal összeomlik keserves csalódásában. A labda alighanem csak körülnézni jött fel, s a hely nem nyerte meg tetszését. És most követi a másik is, és természetesen lent marad, mert lent kényelmesebb. "Ezek egész éjjel itt fognak dobolni a fülembe", gondolja Blumfeld, s összeharapja ajkát, és rázza a fejét.

Elszomorodik, noha nemigen tudja, hogy a labdák mit árthatnak neki éjjel. Jó alvó, azt a kis neszt föl sem veszi. De hogy teljesen bizonyos legyen efelõl, a már megszerzett tapasztalat nyomán két szõnyeget tol alájuk. Mintha csak lenne egy kölyökkutyája, s annak vetne puha ágyat. De mintha a labdák is elfáradtak és elálmosodtak volna: alacsonyabban és lassabban ugrándoznak, mint az elõbb. Blumfeld, ahogy térdel az ágy elõtt, és az éjjeli lámpával alája világít, olykor azt képzeli, hogy a labdák el sem mozdulnak többé a szõnyegrõl, olyan fáradtan hullanak le, olyan lassan gördülnek arrább egy kicsit. De azután csak föl-fölemelkednek, kötelességtudón. Könnyen lehet, hogy Blumfeld, ha reggel benéz az ágy alá, két csendes és ártalmatlan játéklabdát talál majd ott.

Úgy látszik azonban, még reggelig sem húzzák ki az ugrándozással, mert Blumfeld, alighogy az ágyban fekszik, már nem is hallja õket. Erõlködik, hogy halljon valamit, az ágyból kihajolva fülel - néma csend. Ez nem lehet a szõnyegek hatása, az egyetlen magyarázat, hogy a labdák abbahagyták az ugrándozást: vagy nem tudnak eléggé elrugaszkodni a süppedõs szõnyegrõl, és ezért egyelõre felhagytak az ugrabugrálással, vagy pedig - és ez a valószínûbb - soha többet nem fognak ugrálni. Blumfeld fölkelhetne; és megnézhetné, hogy is áll a dolog, de örömében, hogy végre nyugalom van, inkább fekve marad, még szemmel sem akarja érinteni a megcsöndesedett labdákat. Örömest lemond még a pipázásról is, oldalra fordul, és nyomban elalszik.

De nincs nyugta; mint máskor is, ezúttal is álomtalanul alszik, de nagyon nyugtalanul. Számtalanszor fölriasztja éjjel valami csalóka érzés, mintha kopognának az ajtón. Pedig bizonyosan tudja, hogy nem kopogtat senki; ugyan ki is kopogtatna éjjel, méghozzá éppen nála, magányos agglegénynél? És ámbár bizonyos ebben, mégis minden alkalommal fölriad; és egy darabig feszülten mered az ajtóra, a szája tátva, a szeme tágra nyitva, hajfürtjei csapzottan hullanak verítékes homlokába. Próbálgatja számon tartani, hogy hányszor ébred fel, de belezavarodva az iszonyatos számokba, visszazuhan az alvásba. Azt képzeli, tudja, honnan ered a kopogás, nem az ajtón kopogtatnak, hanem egészen másutt, de az alvás béklyójában nem képes visszaemlékezni, mire alapozza a sejtését. Csak azt tudja, hogy számtalan undorító kis ütés halmozódik fel, s erõsödik kopogássá. Szívesen elviselné a kis ütések okozta viszolygást, csak a kopogástól megszabadulhatna, de valamilyen oknál fogva már késõ van, itt már nem avatkozhat be, az alkalom elmúlt, meg a szava is elapadt, csak néma ásításra nyílik a szája, s emiatt dühöngve fúrja fejét a párnába. Így múlik el az éjszaka.

Reggel a bejáróné kopogtatására ébred, a megkönnyebbülés sóhajával köszönti a szelíd kopogtatást, amelynek alig hallható voltát annyiszor felpanaszolta, s már-már kikiált, hogy "Szabad!", amikor megüti fülét egy másik, élénk kopogás, halk ugyan, de valósággal harcias. A labdák, az ágy alatt. Fölébredtek, s éjjel - ellentétben vele - új erõre kaptak?

- Mindjárt - szól ki Blumfeld a bejárónénak, kiugrik az ágyból; óvatosan, hogy a labdáknak háttal maradjon, aztán gyorsan végigfekszik a földön, a labdáknak még most is háttal, fejét hátratekerve nézi õket - és majd elkáromkodja magát. Mint a gyerekek, akik éjjel lelökdösik magukról a nehéz takarót, a labdák valószínûleg egész éjjel fészkelõdtek a helyükön, s apránkint kicsúsztatták a szõnyeget az ágy alól, úgy, hagy most megint csak a csupasz parkett van alattuk, és könnyen zajt csaphatnak.

- Vissza a szõnyegre! - mordul rájuk Blumfeld zord képpel, s csak amikor a labdák elcsöndesednek a szõnyegen, hívja be a takarítónét.

Miközben ez az elhízott, eltompult agyú, mindig peckesen járó nõszemély az asztalra teszi a reggelit, s elrendezgeti, amit kell, Blumfeld mozdulatlanul áll köntösében az ágy mellett, hogy féken tartsa odalent a labdákat. Állandóan szemmel tartja a bejárónét, hogy megállapítsa, észrevesz-e valamit. Amilyen süket az asszony, ez fölöttébb valószínûtlen ugyan, és Blumfeld csak a rossz alvás okozta ingerültségének tulajdonítja, ha olykor-olykor úgy látja, hogy az asszony meg-megáll, belefogódzik a bútorokba, és felvont szemöldökkel figyel. Boldog volna, ha valamiképpen rávehetné a bejárónét, hogy szaporábban végezze a dolgát, de az szinte még lomhább, mint máskor. Körülményesen szedegeti össze Blumfeld ruháit és csizmáját, s vonul ki velük a folyosóra, sokáig elmarad, tompán behallatszik minden egyes puffanás, ahogy odakint a holmit tisztogatja. És Blumfeld egész idõ alatt kénytelen ott vesztegelni az ágyon, nem mozdulhat onnét, hacsak nem akarja maga után csalogatni a labdákat, kénytelen hagyni, hogy kihûljön a kávé, pedig azt olyan forrón szereti meginni, ahogyan csak bírja, s jobb híján a leeresztett ablakfüggönyt bámulja, amelyen át már beszûrõdik a reggeli világosság. Végre elkészül a bejáróné, elköszön, s menni akar. Ámde mielõtt végképp eltávozna, még megáll az ajtóban, mozgatja egy kissé az ajkát, és hosszan néz Blumfeldre. Blumfeld már-már szóra bírná, ekkor végre elmegy. Blumfeld legszívesebben föltépné az ajtót, s utánaüvöltené, hogy micsoda ostoba, vén, elhülyült nõszemély. De amint tûnõdni kezd, hogy tulajdonképpen mi baja is vele, csak azt a képtelenséget találja, hogy az asszony nyilvánvalóan nem vett észre semmit, és mégis olyan látszatot akart kelteni, mintha észrevett volna valamit. Milyen kuszaság van a fejében! És csak azért, mert rosszul aludt éjjel! A rossz éjszakát részben azzal magyarázza, hogy tegnap este eltért a szokásaitól, nem pipázott, és nem pálinkázott. "Ha egyszer nem pipázom, és nem iszom pálinkát - ez volt töprengésének végsõ eredménye -, akkor rosszul alszom."

Mostantól fogva jobban ügyel majd a közérzetére, és legelõbb is vattát vesz ki az éjjeliszekrénykéje fölött függõ házi patikájából, és két kis vattagolyót dug a fülébe. Aztán fölkél, s megindul próbaképp. A labdák követik ugyan, de úgyszólván nem is hallja õket, még egy kis pótvatta, és semmit sem hall belõlük. Blumfeld tesz még néhány lépést; minden különösebb nehézség nélkül sikerül. Ki-ki magának, külön Blumfeld, külön a labdák, ámbár egymásra vannak utalva, mégsem zavarják egymást: Csak amikor Blumfeld egy ízben gyorsabban fordul hátra, s az egyik labda nem elég gyorsan teszi meg az ellenmozdulatot, akkor üti bele a térdét. Ez az egyetlen zavaró esemény, ettõl eltekintve Blumfeld nyugodtan megkávézik, olyan éhes, mintha az elmúlt éjjel alvás helyett sokáig gyalogolt volna, megmosakszik, hideg vízben, mely szokatlanul felfrissíti, és felöltözik. Mindeddig nem húzta föl a függönyt, óvatosságból inkább félhomályban maradt, a labdákhoz nincs szüksége idegen tekintetekre. Most azonban, hogy elkészül hazulról, valami módon gondoskodnia kell a labdákról arra az eshetõségre, ha - amit nem hisz ugyan - az utcára is utánamerészkednének. Remek ötlete támad, kinyitja a nagy ruhásszekrényt, és háttal elébe áll. A labdák, mintha csak sejtenék, hogy mi a szándéka, óvakodnak a szekrény belsejétõl, kihasználnak minden kis helyet, ami szabadon marad Blumfeld és a szekrény között, s ha nem megy másként, egy pillanatra bepattannak ugyan a szekrénybe; de nyomban vissza is rettennek a sötétségtõl, a peremen túl semmiképp nem lehet bevinni õket a szekrénybe, inkább megszegik kötelességüket, és csaknem oldalt állnak Blumfeldtõl. Ámde kis csalafintaságaik mit sem érnek, mert most Blumfeld maga is behátrál a szekrénybe, és õk kénytelenek követni. Sorsuk ezzel megpecsételõdött, mert a szekrény aljában mindenféle, kisebb-nagyobb holmi van, csizmák, skatulyák, kis táskák, amelyek ugyan - Blumfeld most sajnálja - szép rendben sorakoznak ott, de a labdákat mégiscsak gátolják. És amikor Blumfeld, aki közben a szekrény ajtaját majdnem egészen behúzta, egy hatalmas ugrással - évek óta nem ugrott ekkorát - elhagyja a szekrényt, becsapja az ajtót és ráfordítja a kulcsot, a labdák fogva vannak. "Na, ez sikerült", gondolja Blumfeld, és arcáról letörli a verítéket. Hogy zajonganak a labdák a szekrényben! Mintha kétségbeestek volna. Blumfeld viszont roppantul elégedett. Elhagyja a szobát, s már a kopár folyosó is üdítõn hat rá. Fülébõl kiveszi a vattát, s elragadtatással tölti el az ébredezõ ház ezernyi zaja. Embert csak elvétve látni, nagyon korán van még.

A lenti folyosón, az alacsony ajtó elõtt, amely a bejáróné pincelakásába vezet, ott áll az asszony tízéves kisfia. Szakasztott az anyja, az öregasszony arcának minden visszataszító vonása megvan ezen a gyerekarcon. Ott áll, lába görbe, kezét nadrágja zsebébe ássa, sípolva szedi a levegõt, mert már most golyvás, és alig tud lélegzeni. Blumfeld azonban, aki egyébként, ha útjába akad a fiú, gyorsabb lépésre vált, hogy lehetõleg megkímélje magát ettõl a színjátéktól, ma szinte ott maradna vele. Igaz, hogy a fiút az a nõszemély szülte a világra, s magán viseli származásának valamennyi jegyét, de egyelõre mégiscsak gyerek, ebben az idomtalan fejben mégiscsak gyerekgondolatok tanyáznak, s ha értelmesen szólnak hozzá, és kérdeznek tõle valamit, valószínûleg csengõ hangon, ártatlanul és tisztelettudóan válaszol, s ha az ember erõt vesz magán egy kicsit, még meg is simogathatja az arcát. Így tûnõdik Blumfeld, de elmegy mellette. Az utcán veszi észre, hogy jobb az idõ, mint a szobájában hitte. A reggeli köd felszakadozik, s a heves szél söpörte kék égbõl kibukkan egy-egy darab. Blumfeld a labdák miatt jött le szobájából sokkal korábban, mint máskor, még az újságját is ott felejtette olvasatlanul az asztalon, mindenesetre sok idõt nyert, s most nyugodtan sétálhat. Különös, hogy milyen kevéssé érdeklik a labdák, amióta megszabadult tõlük. Amíg a sarkában voltak, az ember valahogy azt gondolta volna, hogy hozzátartoznak, hogy valami módon figyelembe kell venni õket a személye megítélésében, de most puszta játékszerek otthon, a szekrény fenekén. És Blumfeld ekkor arra gondol, hogy a labdákat talán úgy hatástalaníthatná a legegyszerûbben, ha eredeti rendeltetésükhöz igazítja õket. A folyosón még ott áll a fiú, odaadja neki a két labdát, éspedig nem kölcsönbe, hanem kifejezetten ajándékba, amivel tulajdonképpen szinte parancsot ad elpusztításukra. De még ha épségben maradnának is, a fiú kezében még veszélytelenebbé válnak, mint a szekrényben, az egész ház látja majd, hogy a fiú játszik velük, más gyerekek is csatlakoznak hozzá, s megrendíthetetlenül és ellenállhatatlanul kialakul a közvélemény, amely szerint itt játéklabdákról, nem pedig Blumfeld életének tartozékairól van szó. Blumfeld visszafut a házba. A fiú éppen most ment le a pincelépcsõn, s készül benyitni a lenti ajtón. Blumfeld kénytelen odahívni, és kimondani a nevét, amely ugyanolyán nevetséges, mint minden, ami a fiúval összefügg.

- Alfred, Alfred! - kiáltja.

A fiú hosszasan tétovázik:

- Gyere már ide - kiáltja Blumfeld -, kapsz valamit.

A házmester két lánykája kijött a szemközti ajtón, s most jobbról és balról kíváncsian odaállnak Blumfeld mellé. Jóval hamarabb felfogják a dolgot, mint a fiú, és nem értik, miért nem jön tüstént. Integetnek neki, közben nem veszik le szemüket Blumfeldrõl, de nem tudják kitalálni, miféle ajándék vár Alfredra. Furdalja õket a kíváncsiság, és egyik lábukról a másikra ugrálnak. Blumfeld neveti õket is, meg a fiút is. Ez, úgy látszik, végül mindent meghányt-vetett magában, s most mereven és nehézkesen lépked fölfelé a lépcsõn. Még járás közben sem tagadja meg anyját, aki egyébként szintén megjelenik lent a pinceajtóban. Blumfeld hangosan kiabál, hogy a bejáróné is értse, és szükség esetén ellenõrizze a megbízatás végrehajtását.

- Fenn a szobámban - mondja Blumfeld - van két szép labdám. Neked adjam õket?

A fiú csak elhúzza a száját, nem tudja, hogyan viselkedjék, megfordul, és kérdõn néz le anyjára. A lányok azonban mindjárt körülugrálják Blumfeldet, és kunyerálnak a labdákért.

- Ti is játszhattok velük - mondja nekik Blumfeld, de a fiú válaszát várja. Odaadhatná a labdákat mindjárt a lányoknak is, de úgy véli, túl szelesek, s most jobban bízik a fiúban. Ez közben, noha nem váltottak két szót sem egymással, tanácsot kért anyjától, és Blumfeld újabb kérdésére beleegyezõen bólint.

- Akkor jól figyelj - mondja Blumfeld, aki örömest szemet huny afölött, hogy ajándékáért nem kap köszönetet -, a szobám kulcsa anyádnál van, kérd el tõle, és nesze, itt a ruhásszekrényem kulcsa, ebben a ruhásszekrényben vannak a labdák. Aztán gondosan zárd be a szekrényt és a szobát is. De a labdákkal azt tehetsz, amit akarsz, vissza sem kell hoznod õket. Megértettél?

A fiú azonban, sajnos, nem értette meg. Blumfeld mindent rendkívül világossá akart tenni ennek a mérhetetlenül nehéz felfogású élõlénynek, s éppen e szándékánál fogva túlságosan gyakran ismételt meg mindent, túlságosan sokszor emlegetett kulcsokat, szobát, szekrényt, minek folytán a fiú nem úgy bámul rá, mint jótevõjére, hanem mint a kísértõre. Persze a lányok nyomban megértettek mindent, ott sündörögnek Blumfeld körül, s nyúlkálnak a kulcsért.

- Nyughassatok - mondja Blumfeld, s most mindannyiukra haragszik. Az idõ is szalad, nem sokáig késlekedhet. Legalább a bejáróné mondana végre csak annyit, hogy megértette, s mindent rendesen elintéz a fiú helyett. De még most is csak áll ott lent az ajtóban, negédesen mosolyog, a szégyenlõs nagyothallók módján, és talán azt hiszi, hogy a fia odafent hirtelen megbabonázta Blumfeldet, aki felmondatja vele a kisegyszeregyet. Blumfeld meg csak nem mehet le a pincelépcsõn, s ordíthatja a bejáróné fülébe a kérését, hogy az isten szerelmére, szabadítsa meg már azoktól a labdáktól a fia. Elég keserves már az is, hogy a ruhásszekrénye kulcsát egy egész napig erre a famíliára kell bíznia. Nem restségbõl adja oda a fiúnak a kulcsot itt lenn, ahelyett hogy maga kísérné föl, s ott adná át neki a labdákat. De nem teheti meg, hogy odafent elõször elajándékozza a labdákat, aztán meg - ami elõreláthatóan óhatatlanul bekövetkeznék - nyomban vissza is vegye a fiútól, kíséret gyanánt maga után húzva õket.

- Hát még most sem értesz? - kérdezi Blumfeld szinte fájdalmasan, miután újabb magyarázatba akart fogni, de a fiú bamba tekintetének láttán nyomban felhagyott vele. Az ilyen üres tekintet lefegyverzi az embert. Szinte arra csábítja, hogy többet mondjon, mint amennyit akar, csak hogy értelemmel töltse ki azt az ûrt.

- Majd mi lehozzuk neki a labdákat! - kiabálnak erre a lányok. Rájöttek a hamisak, hogy valami okból csak a fiú közvetítésével juthatnak hozzá a labdákhoz, de elõbb meg kell teremteniük még ezt a közvetítést is. A házmester szobájában üt az óra, és sietésre ösztökéli Blumfeldet.

- Akkor fogjátok a kulcsot - mondja Blumfeld, s a kulcsot inkább kirángatják a kezébõl, mintsem maga adja oda. Hasonlíthatatlanul biztonságosabbnak érezte volna, ha a fiúnak adja.

- A szoba kulcsát hozzátok el lentrõl, az asszonytól - teszi még hozzá Blumfeld -, és amikor a labdákkal visszajöttök, mindkét kulcsot adjátok oda az asszonynak.

- Igen, igen! - kiáltják a lányok, és lerohannak a lépcsõn. Õk mindent tudnak, tökéletesen tudnak mindent, Blumfeld pedig, mintha a fiútól õ is elkapta volna a bambaságot, most maga sem érti, hogyan foghatták fel ilyen hamar a magyarázatát.

Máris a bejáróné szoknyáját ráncigálják odalent, Blumfeld azonban, bármily csábító is a dolog, nem várhat, míg végrehajtják feladatukat, éspedig nemcsak azért, mert már késõ van, de azért sem, mert nem akar jelen lenni, amikor a labdák kikerülnek a szabadba. Sõt szeretne pár utcával odább járni már akkor is, amikor a lányok még csak a szobája ajtaját nyitogatják. Hiszen sejtelme sincs, mi minden telik még ki azoktól a labdáktól. És ezen a reggelen már másodszor lép ki a szabadba. Annyit még lát, hogy a bejáróné valósággal hadakozik a lányokkal; a fiú pedig megmozdítja görbe lábait, hogy segítséget vigyen anyjának. Blumfeld fel nem éri ésszel, miért tenyésznek a világon és szaporodnak az olyan emberek, mint amilyen ez a bejáróné.

Míg megy a fehérnemûgyárba, ahol tisztviselõsködik, a munka körül forgó gondolatai lassanként elnyomják a többit. Ettõl szaporábban szedi most a lábát, és a fiú okozta késedelem ellenére is elsõnek ér az irodájába. Ez az iroda üvegfalú helyiség, itt áll Blumfeld íróasztala és két írópolc a Blumfeldnek alárendelt gyakornokok számára. Bár az írópolcok olyan kicsik és keskenyek, mintha iskolás gyerekek számára készültek volna, az irodában mégis alig lehet megmozdulni, és a gyakornokok nem ülhetnek le, mert akkor nem volna hová tenni Blumfeld székét. Ezért aztán naphosszat állnak, a polcuknak dõlve. Bizonyára nagyon kényelmetlen lehet, s amellett Blumfeld is nehezebben tudja õket szemmel tartani. Többnyire buzgón a polc fölé görnyednek; no nem éppen azért, hogy dolgozzanak, hanem hogy sugdolózzanak, vagy éppenséggel bóbiskoljanak. Blumfeld sokat mérgelõdik miattuk, korántsem támogatják eléggé a ránehezedõ iszonyatos munkában. Ez a munka abban áll, hogy lebonyolítja a teljes áru- és pénzforgalmat a bedolgozónõkkel, akiket a gyár bizonyos, finomabb cikkek varrására alkalmaz. Hogy az ember ennek a munkának a nagyságát megítélhesse, pontosabb betekintést kell nyernie az összes körülményekbe. Ilyen betekintéssel azonban néhány esztendeje, amióta Blumfeld közvetlen fölöttese meghalt, többé senki nem rendelkezik, ennélfogva, Blumfeld szerint, senkinek nincs is jogcíme rá, hogy megítélje a munkáját. Példának okáért Ottomar úr, a gyártulajdonos, szemmel láthatóan lebecsüli Blumfeld munkáját, természetesen elismeri azokat az érdemeket, amelyeket Blumfeld húsz esztendõ leforgása alatt a gyárban szerzett, nemcsak azért ismeri el, mert másként nem tehet, hanem azért is, mert Blumfeldet hûséges, megbízható emberként tiszteli, a munkáját azonban mégis lebecsüli, azt képzeli ugyanis, hogy ezt a munkát egyszerûbben s ennélfogva minden tekintetben elõnyösebben lehetne megszervezni, semmint Blumfeld teszi. Azt beszélik, s ez talán nem is olyan hihetetlen; hogy Ottomar azért fordul meg csak olyan ritkán Blumfeld részlegében, hogy megtakarítsa a bosszúságot, mely mindig elfogja Blumfeld munkamódszere láttán. Blumfeld számára bizony szomorú dolog, hogy így félreismerik, de nincs segítség, végtére is nem kényszerítheti Ottomart, hogy vagy egy hónapig szüntelenül ott üljön a részlegben, tanulmányozza a leküzdendõ nehézségek ezernyi fajtáját, kipróbálja a maga állítólag tökéletesebb módszerét, s végül, a részleg szükségszerûen bekövetkezõ összeomlása árán, meggyõzõdjék róla, hogy Blumfeldnek volt igaza. Ennélfogva Blumfeld éppen olyan magabiztosan végzi a munkáját, mint ennek elõtte, csak akkor ijed meg egy kicsit, amikor Ottomar úr hosszú idõ elteltével felbukkan, ám az alárendeltek kötelességérzetével mégis erõtlen kísérletet tesz, hogy errõl vagy arról az intézkedésérõl számot adjon Ottomar úrnak, aki szótlanul rábólint, és szemlesütve továbbáll, egyébként nem is annyira ez a félreismerés bántja, mint inkább az a gondolat, hogy ha egyszer kénytélen lesz megválni hivatalától, olyan méretû felfordulás támad a nyomában, hogy senki sem tud majd úrrá lenni rajta, mivel nem ismer a gyárban egyetlen embert sem, aki õt helyettesíthetné s a munkakörét átvehetné anélkül, hogy ez az üzemben hónapokon át a legsúlyosabb zavarokat okozná. Ha a fõnök lebecsül valakit, az alkalmazottak természetesen igyekeznek lehetõleg még rálicitálni. Ennélfogva mindenki lebecsüli Blumfeld munkáját, senki sem tartja szükségesnek, hogy tanulás céljából Blumfeld részlegében dolgozzék egy ideig, és ha új alkalmazottat vesznek fel, saját kívánságára nem osztják be Blumfeldhez. Következésképp Blumfeld részlegében hiányzik az utánpótlás. Blumfeld, aki korábban egy irodaszolga segítségével egymaga látott el a részlegében mindent, hetekig tartó szívós küzdelemben erõltette, hogy vegyenek fel gyakornokot mellé. Úgyszólván naponta beállított Ottomar irodájába, és higgadtan, aprólékosan kifejtette neki, miért kell gyakornok a részlegébe. Éppenséggel nem azért kell az a gyakornok, mert Blumfeld kímélni akarja magát, Blumfeld nem akarja magát kímélni; alaposan kiveszi a részét a munkából, s ez nem lesz másként a jövõben sem, Ottomar úr azonban gondolja meg, hová fejlõdött az üzlet az idõk során, aminek folytán minden részleget kibõvítettek, csak Blumfeld részlege marad ki mindig. Pedig hát éppen ott nõtt meg a munka! Amikor Blumfeld belépett, Ottomar úr azokra az idõkre már nyilván nem emlékszik, talán tíz varrónõvel dolgoztattak, a számuk ma ötven és hatvan között mozog. Ehhez a munkához erõ kell, Blumfeld kezeskedik róla, hogy õ minden erejét beleadja a munkába, arról azonban, hogy meg is birkózik majd vele, mostantól fogva már nem kezeskedhet. Ottomar úr persze sohasem utasította el egyenesen Blumfeld kérését; ezt nem tehette meg egy régi tisztviselõvel, de az a mód, ahogy csak fél füllel hallgatta, a kérelmét elõterjesztõ Blumfeld feje fölött másokkal beszélgetett, félígéreteket tett, pár nap múlva meg mindent elfelejtett - ez a mód igenis sértõ volt. Tulajdonképpen nem is Blumfeld számára, Blumfeld nem kerget ábrándokat, ha mégoly csábító is a tisztelet és az elismerés, Blumfeld elvan nélkülük, mindennek ellenére kitart a helyén, amíg csak lehet, annyi bizonyos, hogy néki van igaza, az igaz ügy pedig, ha olykor soká tart is, végül meghozza az elismerést. Így Blumfeld végül valóban kapott gyakornokot, kettõt is, de miféle gyakornokokat! Azt gondolná az ember, Ottomar rájött, hogy a részleg iránti megvetését kézzelfoghatóbban kimutathatja, ha engedélyezi a gyakornokokat, mint ha megtagadja õket. Sõt nagyon is lehetséges, hogy Ottomar csak azért hitegette olyan sokáig Blumfeldet, mivel pont két ilyen gyakornokot keresett, ilyeneket pedig, érthetõ módon, nem találhatott egyhamar. És panaszkodni Blumfeld most már nem panaszkodhatott, hiszen várható volt a válasz: két gyakornokot is kapott, holott csak egyet kért; ilyen ügyesen rendezett el mindent Ottomar. Persze Blumfeld mégis panaszkodott, de csupán azért, mert keserves helyzete valósággal rákényszerítette, nem pedig mintha további támogatást remélt volna. Nem is panaszkodott õ kifejezetten, hanem csak úgy mellékesen említette a dolgot, ha alkalom kínálkozott rá. De a rosszindulatú kollégák között mégis hamarosan híre járt, hogy valaki megkérdezte Ottomartól, lehetséges-e, hogy Blumfeld, aki csak nemrégiben kapott ilyen kivételes segítséget, még most is panaszkodjék. Ottomar állítólag azt felelte rá, hogy valóban így van, Blumfeld még most is panaszkodik, és méltán. Ottomar ugyanis belátta, hogy Blumfeldnek igaza van, s most az a terve, hogy apránként minden varrónõ mellé felvétet egy-egy gyakornokot, összesen mintegy hatvan személyt. De ha ez sem lenne elég, még több embert küld oda, mindaddig, míg tökéletes nem lesz a bolondokháza, amely Blumfeld részlegébõl kifejlõdött az évek során. Meg kell hagyni, hogy e megjegyzés találóan utánozta Ottomar beszédmódját, magának Ottomarnak azonban, s ebben Blumfeld nem kételkedett, esze ágában sem lett volna, hogy Blumfeldrõl akár csak hasonló módon is nyilatkozzék. Az egészet az elsõ emeleti irodák naplopói agyalták ki, Blumfeld csak rántott egyet a vállán - bárcsak a gyakornokok jelenlétét is elintézhette volna egy könnyed vállrándítással! Õk azonban ott álltak, és nem lehetett megszabadulni tõlük. Sápadt, csenevész gyerekek. Bizonyítványuk tanúsága szerint már túl vannak az iskolaköteles koron, de a valóságban ezt nem hitte senki. Sõt még a tanító kezére sem igen bízta volna õket az ember, olyan nyilvánvalóan az anyjuk szoknyája mellett lett volna a helyük. Még mozogni sem tudtak értelmesen, a hosszú álldogálás meg, kivált eleinte, egészen elcsigázta õket. Ha nem figyelt rájuk az ember, a gyengeségtõl majd összecsuklottak, ott kornyadoztak valamelyik sarokban. Blumfeld próbálta megértetni velük, hogy egész életükre megnyomorodnak, ha mindig így engednek a lustaságnak. Egy kis mozgásra serkenteni a gyakornokokat kockázatos dolog volt, egyszer kellett volna csak valamelyiknek pár lépéssel arrább vinnie valamit, túlzott buzgalommal rohant oda, s a polcban felütötte a térdét. A szoba tele volt varrónõvel, a polcok zsúfolva áruval, és Blumfeldnek mindent félbe kellett hagynia, hogy a zokogó gyakornokot bevigye az irodába, s hevenyészett kötést tegyen a térdére. De a gyakornokoknak ez a buzgalma is csak tettetés volt, mint afféle gyerekek, ki akartak tûnni olykor, de sokkal gyakrabban, azazhogy majdnem mindig csak a felettesüket akarták félrevezetni vagy becsapni. Egyszer, legnagyobb dologidõben, Blumfeld verejtékezve rohant el mellettük, s meglátta, hogy a bálák közé bújva bélyeget cserélnek. Legszívesebben beverte volna a fejüket az öklével, ilyen viselkedésre ez lett volna az egyetlen lehetséges büntetés, de hát gyerekek voltak, gyerekeket mégsem verhet agyon. Így aztán tovább kínlódott velük. Eredetileg úgy képzelte, hogy a gyakornokok majd közvetlenül a keze alá dolgoznak áruelosztáskor, a nagy megerõltetéssel járó és nagy figyelmet igénylõ munkában. Úgy gondolta, hogy õ majd középütt áll a pult mögött, hogy mindent áttekintsen, és bevezesse a tételeket, míg a gyakornokok, utasításai szerint, ide-oda futkosnak, és szétosztanak mindent. Úgy képzelte akkor, hogy felügyeletét, amely, ha mégolyan éber is, ekkora tumultusban semmiképpen sem lehet elegendõ, megerõsíti majd a gyakornokok figyelme, s hogy a gyakornokok majd lassacskán tapasztalatra tesznek szert, nem szorulnak rá minden részletkérdésben az utasításaira, s végül maguk is megkülönböztetik a varrónõket, áruigényük és megbízhatóságuk szerint. E gyakornokok esetében ezek teljességgel hiú remények voltak, Blumfeld hamarosan belátta, még annyit sem engedhet meg nekik, hogy egyáltalán szóba álljanak a varrónõkkel. Egyik-másik varrónõhöz ugyanis már kezdettõl fogva nem mentek oda, mert idegenkedtek vagy féltek tõlük, a többieknek viszont, akiket kedveltek, gyakran az ajtóig elébe rohantak. Ezeknek odahordtak mindent, amit csak kívántak, s bizonyos cinkossággal nyomták a kezükbe még azt is, amit a varrónõk egyébként jogosan vettek át, e kedvenceiknek különféle hulladékokat, értéktelen maradékokat, éppen még használható apróságokat is raktak félre egy üres polcra, Blumfeld háta mögött már messzirõl boldogan mutogatták nekik e holmikat, s viszonzásul a varrónõk a szájukba dugtak egy-egy bonbont. Blumfeld persze hamarosan véget vetett ennek a garázdálkodásnak, s ha jöttek a varrónõk, a gyakornokokat bezavarta a kuckójukba. De õk még sokáig sérelmezték ezt a súlyos igazságtalanságot, duzzogtak, szándékosan eltörték a tollukat, s olykor, persze a fejüket sem merve fölemelni, hangosan zörögtek az ablaküvegen, hogy a varrónõk figyelmét felhívják a kegyetlen bánásmódra, amelyet véleményük szerint Blumfeldtõl el kellett szenvedniük.

Hogy õk maguk mi mindent tesznek rosszul, azt nem tudják felfogni. Így például majdnem mindig elkésnek az irodából. Blumfeldnek, a fõnöküknek, aki kora ifjúságától fogva természetesnek tartotta, hogy munkakezdés elõtt legalább egy fél órával megjelenjék az irodában - nem a törtetés vágya, nem is a túlzott lelkiismeretesség, hanem csak egy bizonyos méltóságérzet készteti rá -, Blumfeldnek gyakran több mint egy órát kell várakoznia a gyakornokaira. Rendszerint a reggeli zsömléjét majszolva áll a teremben a pult mögött, s vezeti át a varrónõk kis könyvecskéibe az egyenleget. Csakhamar elmélyed a munkában, és nem gondol semmi másra. De ekkor úgy ráijesztenek, hogy még jó ideig reszket a toll a kezében. Az egyik gyakornok ront be, kis híja, hogy el nem esik, fél kezével megkapaszkodik valamiben, másik kezét ziháló mellére szorítja - de mindössze arról van szó, hogy késése miatt mentegetõzéssel hozakodik elõ, ami olyan nevetséges, hogy Blumfeld szándékosan elereszti a füle mellett, mert ha nem így tenne, kénytelen volna a fiút elpáholni érdeme szerint. Így csupán rámereszti szemét, aztán kinyújtott kezével a kuckóra mutat, s újra belemélyed a munkájába. Ilyenkor mégiscsak elvárná az ember, hogy a gyakornok méltányolja fõnöke jóságát, és odasiessen állóhelyére. De nem siet õ, dehogy siet, szökdécsel, lábujjhegyen jár, majd meg aprózza a lépést. Talán ki akarja figurázni a fõnökét? Még azt sem. Csak megint a félelemnek és az önelégültségnek ez a keveréke, amellyel szemben védtelen az ember. Mi mással lehetne magyarázni, hogy Blumfeld, aki ma maga is szokatlanul késõn érkezett az irodába, hosszas várakozás után - a kiskönyvek átvizsgálásához ma semmi kedve -, a porfelhõn át, amelyet az az ostoba irodaszolga fölver elõtte a söprûvel, most megpillantja az utcán a két gyakornokot, amint békésen bandukolnak befelé. Szorosan átkarolják egymást, s láthatólag fontos közlendõik vannak egymás számára, amelyek azonban az üzlettel bizonyára legföljebb tiltott módon állnak kapcsolatban. Minél közelebb érnek az üvegajtóhoz, annál vontatottabbá válnak a lépteik. Végre az egyik megfogja a kilincset, de még most sem nyomja le, még most is mesélnek egymásnak, figyelnek és nevetgélnek.

- Nyiss már ajtót az uraknak - förmed rá Blumfeld a szolgára, fölemelve karját. Amint azonban a gyakornokok belépnek, Blumfeld nem akar veszekedni velük, a köszönésükre nem válaszol, odamegy az íróasztalához. Számolásába mélyed, de azért fel-felnéz, hogy lássa, mit mûvelnek a gyakornokok. Az egyik nagyon álmosnak látszik; a szemét dörzsölgeti míg a felsõkabátját a szegre akasztja, kihasználja az alkalmat, s egy darabig még áll ott, a falnak dõlve, az utcán még eleven volt, de a munka közelsége elbágyasztja. Ezzel szemben a másik gyakornok szeret dolgozni, csak nem akármit. Így például mindig arra vágyott, hogy õ söprögethessen. Ez a munka azonban nem rá tartozik, a söprögetés kizárólag a hivatalszolga kötelessége; Blumfeld tulajdonképpen nem volna ellene, hogy a gyakornok söprögessen, hadd söprögessen az a gyakornok, a szolgánál gyatrábban õ sem csinálhatja, ha azonban a gyakornok akar söprögetni, akkor jöjjön be korábban, még mielõtt a szolga a söprést elkezdené, és ne ilyesmivel vesztegesse az idejét, amikor kizárólag irodai munkára vették fel. De ha már ez a gyerek nem hajlik az okos szóra, akkor legalább ez a szolga, ez a félvak aggastyán, akit a fõnök bizonyára sehol meg nem tûrne Blumfeld részlegén kívül, s aki már csak Isten és a fõnök kegyelmébõl él, akkor legalább ez a szolga lehetne engedékenyebb, s egy percre igazán odaadhatná azt a söprût a fiúnak, aki úgyis olyan kétbalkezes, hogy nyomban elmenne a kedve a söprögetéstõl, és futna a söprûvel a szolga után, hogy megint rávegye a söprögetésre. Úgy tetszik azonban, hogy a szolga éppen a söprésért érez különös felelõsséget, látható, hogy amint a fiú közelít hozzá, reszketõ kezével igyekszik keményebben markolni a söprût, inkább megáll, és abbahagyja a söprést, csak hogy a söprû megtartására irányíthassa minden figyelmét. A gyakornok meg nem kérleli szóval, mert egyrészt tart Blumfeldtõl, aki, úgy látszik, most számol, másrészt meg a közönséges beszéd amúgy sem használna, mivel a szolgát csak harsány ordítással lehet megközelíteni. A gyakornok tehát elõször is megrángatja a szolga ruhájának ujját. A szolga természetesen tudja, mirõl van szó, sötéten néz a gyakornokra, fejét rázza, s a söprût közelebb húzza magához, a melléhez szorítja. Erre a gyakornok összekulcsolja a kezét, úgy rimánkodik. Persze semmi reménye, hogy rimánkodással bármit is elérjen, csak mulattatja a rimánkodás, azért rimánkodik. A másik gyakornok halk kuncogással figyeli az eseményeket, és nyilvánvaló módon, bár érthetetlenül, azt hiszi, hogy Blumfeld nem hallja. A hivatalszolgára semmi hatást nem tesz a rimánkodás, hátat fordít, s azt hiszi, most már teljes biztonságban használhatja megint a söprûjét. A gyakornok azonban lábujjhegyen utánaszökdécsel, két tenyerét könyörgõn összeütögetve, s most errõl az oldalról rimánkodik hozzá. A szolga forgolódása és a gyakornok szökdécselése még megismétlõdik egypárszor. Végül a szolga érzi, hogy bekerítették, és belátja, amit, ha csak egy kicsivel is kevésbé együgyû, mindjárt az elején beláthatott volna, hogy hamarabb kimerül majd, mint a gyakornok. Ennélfogva külsõ segítséget keres, ujjával fenyegeti a gyakornokot, és Blumfeldre mutogat, akinél panaszt tesz, ha a gyakornok nem hagyja békén. A gyakornok belátja, hogy most jó lesz igyekeznie, ha egyáltalán meg akarja kaparintani a söprût, ezért merészen a söprû után kap. A másik gyakornok önkéntelen rikoltása jelzi a döntõ pillanat közeledtét. A szolgának azonban ezúttal még sikerül megmentenie a söprût, mert lép egyet hátra, s magával húzza. De a gyakornok most már nem enged, tátott szájjal és villogó szemekkel elõreugrik, a szolga menekülne, de öreg lába csak rogyadozik ahelyett, hogy futna vele, a gyakornok megrántja a söprût, s ha nem tudja is elragadni, annyit elér, hogy a söprû leesik, s így a szolga számára elveszett. Úgy látszik persze, hogy a gyakornok számára is, mert ahogy a söprû leesik, megdermednek mindhárman, a két gyakornok és a szolga, mivel Blumfeld most nyilván meghallott mindent. És Blumfeld valóban felüti fejét a tolóablaka mögül, mintha csak most figyelt volna fel rájuk, szigorúan vizsgálódva, egyenként szemügyre veszi õket, a földön heverõ söprû sem kerüli el a figyelmét. Akár mert a hallgatás túl sokáig tart, akár mert a vétkes gyakornok nem képes legyûrni magában a söprés vágyát, mindenesetre lehajol, persze roppantul óvatosan, mintha valami állat után és nem a söprûért nyúlna, fölveszi a söprût, húzogatja a padlón, de rémülten nyomban eldobja, mihelyt Blumfeld felpattan, és kilép a kuckóból.

- Munkára mindketten, és egy szót se! - förmed rájuk Blumfeld, és kinyújtott kezével mutatja a két gyakornoknak a polcokhoz az utat. Rögtön szót fogadnak, de nem éppen szégyenkezõn lehorgasztott fejjel, hanem inkább peckesen vonulnak el Blumfeld mellett, s kihívón a szemébe néznek, mintha így akarnák elrettenteni, hogy megüsse õket. Pedig tapasztalatból megtanulhatták volna már, hogy Blumfeld elvbõl nem emel kezet soha senkire. Õk azonban rettenetesen félnek, s mindig és minden kímélet nélkül igyekeznek megóvni valódi vagy vélt jogaikat.

Antal László fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Az új ügyvéd

APÁMNAK

Új ügyvédünk van: dr. Bucephalus. Külsõleg kevéssé emlékeztet arra az idõre, amikor még macedóniai Sándor harci ménje volt. Természetesen, aki a körülményekkel jobban tisztában van, észrevesz egyet-mást. Nemrég azonban magam láttam a lépcsõfeljárón, hogy az egyik igen együgyû törvényszolga a lóversenyek kis törzsvendégeinek szakértõ pillantásával csodálta meg az ügyvédet, amint az, combjait magasra emelve a márványon, csattogó lépteivel fokról fokra hágott.

Az ügyvédi kar általában helyesli Bucephalus felvételét. Meglepõ belátással veszik tudomásul, hogy Bucephalus a mai társadalmi rendben nehéz helyzetben van, s emiatt, valamint világtörténelmi jelentõségéért ennyi elõzékenységet mindenképpen megérdemel. Ma már - ez tagadhatatlan - nincsenek Nagy Sándorok. A gyilkoláshoz értenek ugyan egyesek, sõt ügyességben sincs hiány, mellyel a barát a bankettasztal fölött lándzsával átdöfhetõ; ezenkívül sokak számára szûk Macedónia, amiért is Fülöpöt, az atyát átkozzák - de senki, senki nem tud bennünket Indiába vezetni. India kapui már akkoriban is elérhetetlenek voltak, de legalább irányukat mutatta a királyi kard. Ma a kapukat egészen máshová, messzebbre és magasabbra rakták, senki sem mutatja az irányt, bár sokan markolnak kardot, de csak azért, hogy hadonásszanak vele, s a tekintet, mely követné õket, összezavarodik.

Ezért talán valóban a legjobb, ahogy Bucephalus tette, elsüllyedni a törvénykönyvekben. Szabadon, oldalát nem szorítja a lovasok combja, csendes lámpafénynél, távol a Nagy Sándor-i csaták zajától olvassa és lapozgatja öreg könyveinket.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Egy falusi orvos

Nagy gondban voltam; sürgõs út állt elõttem; súlyos beteg várt rám egy tízmérföldnyire levõ faluban; kettõnk között hatalmas hófergeteg töltötte be a tágas teret; kocsim volt, könnyû, négykerekû, éppenséggel a mi országútjainknak megfelelõ, bundába burkolózva, orvosi táskával a kezemben már útra készen álltam az udvaron, de a ló, a ló hiányzott. Az én lovam az éjjel, az idei jeges tél okozta túlerõltetés következtében, kimúlt; szolgálóm körbejárta a falut, hogy kölcsönkérjen egy lovat; én azonban tudtam, hogy ez kilátástalan, és az egyre vastagabban rám rakódó hóban egyre mozdulatlanabbul, céltalanul álltam ott. A kapuban egyedül, a lámpást ingatva, megjelent a lány; természetesen, ki is adná kölcsön most a lovát egy ilyen útra? Még egyszer végigjártam az udvart; semmi lehetõséget nem találtam; kínomban szórakozottan belerúgtam az évek óta üresen álló disznóól rozoga ajtajába. Az ajtó kinyílt, és ki-be csapódott sarkain. Meleg áradt ki bentrõl, és olyan szag, mint a lovaké. Odabent kötélen homályos istállólámpa imbolygott. Egy kék szemû férfi guggolt az alacsony rekeszben, és felém fordította nyílt ábrázatát. - Befogjak? - kérdezte, négykézláb elõmászva. Nem tudtam, mit mondjak, csak lehajoltam, hogy megnézzem, mi minden van még az ólban. Szolgálóm mellettem állt. - Sohasem tudhatja az ember, miféle dolgok akadnak a tulajdon házában - mondta, és mind a ketten nevettünk.

- Hahó, bátyám, hahó, húgom! - kiáltotta az istállószolga, mire egymás után két ló, két nagy, széles tomporú állat, lábukat szorosan hasukhoz szorítva, formás fejüket lehorgasztva, mint a tevék, csupán törzsük mozgásának erejével kigyömöszölõdtek a szûk ajtónyíláson, amit teljesen kitöltöttek. De azonnal felrugaszkodtak hosszú lábaikkal, sûrûn gõzölgõ testtel. Segíts neki - mondtam, és a készséges leányzó sietett, hogy átnyújtsa a szolgának a lószerszámot. Alig ér azonban oda, a szolga átöleli, és arcát a lány arcához nyomja. A szolgáló felsikolt, és hozzám menekül, orcáján két fogsor mély nyoma vöröslik. - Te barom! - üvöltöm dühödten. - Ostor kell neked? - Ám nyomban észbe kapok, ez idegen, azt sem tudom, honnan jött, és jószántából éppen akkor segít rajtam, amikor mindenki más cserbenhagyott. Mintha ismerné gondolataimat, nem veszi zokon fenyegetésemet, hanem - egyre a lovakkal foglalatoskodva - egyszer csak utánam fordul. - Szálljon fel - mondja, és valóban: minden készen áll. Ilyen szép fogattal - ezt meg kell adni - még sohasem utaztam, és vidáman felszállok: - Hajtani azonban én fogok, te nem ismered az utat - mondom neki. - Persze - feleli -, én nem is megyek, Rosánál maradok.

- Nem! - sikoltja Rosa, és pontosan megérezve elkerülhetetlen sorsát, a házba szalad; hallom az ajtólánc csörrenését, amint beakasztja, hallom a zár kattanását, látom azonkívül, hogy a folyosón, és tovább menekülve, a szobákban minden fényt kiolt, hogy láthatatlanná váljon. - Velem tartasz - mondom a szolgának -, vagy én sem megyek, bármennyire sürgõs is az utam. Eszem ágában sincs, hogy a lánnyal fizessek neked az utazásért.

- Gyí, te! - kiáltja a szolga; tapsol; valami elragadja a kocsit, mint fát a víz sodra, még hallom, ahogy a szolga ostromától házam ajtaja reccsenve szilánkokra hasad, aztán szememet, fülemet betölti a valamennyi érzékemet egyszerre elnyomó süvöltés. Azonban ez is csak egy pillanatig tart, mintha udvarom kapuja közvetlenül a betegem udvarára nyílna, már ott is vagyok; a lovak nyugodtan állnak, megszûnt a hóesés, körös-körül holdfény; a beteg szülei sietve jönnek a házból, mögöttük a beteg nõvére, szinte leemelnek a kocsiról, zavaros szavaikból nem értek semmit; a betegszobában alig lehet lélegezni, az elhanyagolt tûzhely füstöl; ki fogom tárni az ablakot; elõbb azonban hadd lássam a beteget. Sovány ifjú, láza nincs, se hideg, se meleg, tekintete üres; meztelenül emelkedik fel a dunyhák alól, a nyakamba kapaszkodik, úgy súgja a fülembe: - Doktor, hagyj engem meghalni. - Körülnézek, nem hallotta meg senki, a szülõk némán, elõrehajolva állnak, és az ítéletemet lesik; a fiú nõvére széket hoz az orvosi táskámnak. Kinyitom a táskát; és mûszereim között keresgélek; a fiú az ágyból állandóan utánam nyúlkál, hogy kérésére emlékeztessen; megfogok egy csipeszt, megvizsgálom a gyertya fényénél, aztán visszateszem. - Persze - mondom magamban káromkodva -, ilyenkor segítenek az istenek, elküldik a hiányzó lovat, a gyorsaság kedvéért megtoldják még eggyel, és a tetejébe megajándékoznak még az istállószolgával is... - Csak most jut újra az eszembe Rosa: mit tehetnék, hogyan mentsem meg, hogyan húzzam ki az istállószolga alól; tízmérföldnyi távolságra tõle, megzabolázhatatlan lovakkal a kocsim elõtt? Ezekkel a lovakkal, amelyek most valahogyan meglazították istrángjukat; nem tudom, miként, kívülrõl belökték az ablakokat; bedugják egy-egy ablakon a fejüket, és szemügyre veszik a beteget, nem zavarja õket a család kiáltozása; mindjárt visszafordulok, gondolom, mintha a lovak szólítottak volna fel az indulásra, de eltûröm, hogy a beteg nõvére, aki azt hiszi, elkábultam a hõségtõl, levegye rólam bundámat. Egy pohár rumot tesznek elém, az öreg vállon vereget, odaadta a kincsét, ez jogosítja fel erre a bizalmaskodásra. Tagadóan rázom a fejem; az öreg korlátolt gondolkodásmódja terhemre van; csak azért utasítom vissza az italt. Az anya az ágy mellett áll, odacsalogat engem is; követem, és fejemet az ifjú mellére hajtom, aki nedves szakállam érintésére megborzong, miközben az egyik ló hangosan a mennyezet felé nyerít. Igazolódik, amit úgyis tudok: az ifjú egészséges, kicsit vérszegény; gondoskodó anyja teleitatta kávéval, de egészséges, és legjobb volna egy rúgással kikergetni az ágyból. Nem vagyok világmegváltó, hagyom hát, hadd feküdjön. Én járási alkalmazott vagyok, végzem a kötelességemet a legvégsõ határig, egészen odáig, ameddig szinte ki nem csordul a pohár. Noha rosszul fizetnek, mégis bõkezûen és készségesen segítek a szegényeken. Csak Rosáról kell még gondoskodnom, aztán legyen igaza az ifjúnak, és hadd haljak meg én is. Mit is tehetnék itt, ebben a véget nem érõ télben! A lovam elpusztult, és senki sem akad ott a faluban, aki a magáét kölcsönadná. A disznóólból kell kihúznom fogatomat, és ha véletlenül nem volnának lovak, disznófogaton utazhatnék. Így van. És bólintok a család felé. Õk nem tudnak errõl semmit, ha pedig tudnák, akkor sem hinnék el. Receptet írni könnyû, ellenben megértetni magunkat az emberekkel nehéz. Itt tehát végéhez ért látogatásom, ismét feleslegesen fárasztottak, már megszokhattam, éjszakai csengõmmel gyötör az egész járás, de az, hogy most még Rosát is oda kellett adnom, ezt a szép lányt, aki esztendõkön át úgy élt házamban, hogy alig méltattam figyelemre - ez túlságosan nagy áldozat; és agyafúrt érvek segítségével valahogy rendet kell teremtenem a fejemben, nehogy nekitámadjak ennek a családnak, hiszen ezek a legjobb akarattal sem adhatják vissza nekem Rosát. Ámde ahogy becsukom orvosi táskámat, és már a bundámért intek - a család egy csomóba gyülekezve áll, az apa a kezében tartott rumospoharat szagolgatja, az anya szeme könnyes, ajkát harapdálja, valószínûleg csalódott bennem, de hát tulajdonképpen mit kíván tõlem ez a nép -, az ifjú nõvére vértõl átitatott törülközõt lenget, ekkor valahogy hajlandó vagyok bizonyos körülmények alapján elismerni, hogy az ifjú talán mégis beteg. Odamegyek hozzá, rám mosolyog, mintha nagyon erõs levest vinnék neki - ó, most felnyerít mind a két ló; e lármát bizonyára magasabb helyen rendelték el a vizsgálat könnyítése érdekében -, és most úgy találom: igen, az ifjú beteg. Jobb oldalán, csípõtájon; tenyérnyi nagyságú seb keletkezett. Rózsaszínû, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen, távolról. Közelebbrõl nézve még súlyosabb az eset. Ki állná meg, hogy ennek láttán halkan ne füttyentsen egyet? Kukacok, olyan vastagok és hosszúak, akár a kisujjam, eredendõen és a rájuk fröccsent vértõl is rózsaszínûek, s a seb belsejébe tapadva fehér fejecskéjükkel, sok-sok apró lábukkal tekerednek a fény felé. Szegény ifjú, rajtad nem lehet segíteni. Megtaláltam a te nagy sebedet; ez az oldaladban nyíló virág pusztít el téged. A család boldog, látják, hogy tevékenykedem; a beteg nõvére mondja az anyának, az anya az apának, az apa néhány vendégnek, akik lábujjhegyen, elõrenyújtott karral egyensúlyozva, a nyitott ajtón beáramló holdfényben jönnek befelé. - Ugye megmentesz? - suttogja zokogva az ifjú, akit elvakított eleven sebe. Ilyenek az emberek a mi vidékünkön. Mindig lehetetlent kívánnak az orvostól. Régi hitüket elveszítették; a plébános otthon csücsül, és tépdesi sorra a miseruhákat; az orvos törékeny sebészkeze azonban legyen mindenre képes. Nos, ahogy akarjátok; nem én ajánlkoztam; használjatok fel szent célokra, hadd történjen meg ez is velem, mi jobbat is akarhatnék még én, a szolgálójától is megfosztott öreg körorvos! És jönnek már, a család, a falu vénjei, pucérra vetkõztetnek; élén a tanítóval az iskolai énekkar áll a ház elõtt, és egy módfelett egyszerû dallamra ez a textust fújja:

Csak pucérra, akkor gyógyít,

S ha nem gyógyít, kést bele!

Hisz' csak orvos, orvos õ!

Ekkor már le is vetkõztetnek, és én, szakállamat babrálva, lehajtott fejjel, nyugodtan tekintek az emberekre. Teljesen higgadt vagyok, fölényben valamennyiükkel szemben, és az is maradok, annak ellenére, hogy ez semmit sem segít rajtam, mivel most fejemnél és lábamnál fogva megragadnak, és az ágyba cipelnek. A falhoz, a seb mellé fektetnek. Ezután mind kimennek a szobából; becsukódik az ajtó; elnémul az ének; felhõk takarják el a holdat; fülledt ágynemû vesz körül; az ablakokban árnyként imbolyog a két ló feje. Hallom, ahogy a beteg a fülembe súgja: - Tudod-e, nem sok bizalmam van benned. Rajtad is túladtak valahol, nem is a magad lábán jöttél. Ahelyett, hogy segítenél, még a halálos ágyamat is szûkebbé teszed. A legszívesebben kikaparnám a szemed.

- Helyes - mondom -, ez a gyalázat. Ámde orvos vagyok. Mit tehetnék? Hidd el, nekem sem lesz könnyû.

- Ezzel a mentegetõzéssel elégedjek meg? Ó, jól tudom, meg kell elégednem vele. Nekem mindig, mindennel meg kell elégednem. Szép sebbel jöttem a világra; ez volt az én egész útravalóm.

- Ifjú barátom - felelem neki -, egy hibád van: szûk a látóköröd. Én, aki közel és távol már minden betegszobában megfordultam, én mondom neked: nem is olyan rossz a te sebed: Hegyesszögben két fejszecsapás, így keletkezett. Sokan hagyják szabadon az oldalukat, és szinte meg sem hallják a fejszét az erdõben, hát még azt, hogy feléjük közelít.

- Ez valóban így lenne, vagy csak ámítasz lázas állapotomban?

- Valóban így van, hidd el tisztiorvosi becsületszavamra. - Õ elhitte, és minden elcsendesedett. Most azonban legfõbb ideje, hogy a magam megmentésére gondoljak. A lovak még hûségesen a helyükön állnak. Sietve összekapkodok ruhát, bundát, orvosi táskát; az öltözködéssel nem akarok idõt veszteni, hiszen ha a lovak úgy igyekeznek, mint idejövet, akkor minden bizonnyal ebbõl az ágyból egyenest a magaméba ugrom. Az egyik ló engedelmesen visszahúzódott az ablaktól; feldobom a kocsira a holmit; a bunda nagyon messzire repült, csak az egyik ujja akadt fenn egy kampón. Ez is elég. Lóra pattantam. Az istráng lazán csúszkál, a két lovat nem köti össze jóformán semmi, a kocsi a nyomukban tévelyeg, leghátul a hóban a bunda. - Gyí, te, gyorsan! - mondom, de nem mennek gyorsan; lassan, öregember módjára vonulunk át a hósivatagon; sokáig zeng mögöttünk a gyerekek új, de tévedésén alapuló éneke:

Örvendjetek, páciensek,

Orvos fekszik ágyatokban!

Így sohasem jutok haza; elvesztem virágzó praxisomat; utódom meglop, de haszna nem lesz, mivel nem tud pótolni engem; otthonomban az undorító istállószolga dúl; Rosa áldozatul esett neki; el sem akarom képzelni. Pucéran, kiszolgáltatva e legnyomorultabb korszak fagyának, bolyongok én, öregember, ide-oda, földi kocsin, földöntúli lovakkal. Bundám ott csüng hátul a kocsin, de nem érem el, és pácienseim nyüzsgõ csürhéjében nem akad senki, aki akár csak a kisujját megmozdítaná értem. Becsaptak! Rászedtek! Egyszer hallgattam az éjjeli csengõ hamis hívására - ez már örökre jóvátehetetlen.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A kakasülõn

Ha valamiféle bágyatag, tüdõvészes mûlovarnõt roskatag lován ostort pattogtató kegyetlen fõnöke hónapokon át szüntelenül körbe-körbe hajszolna a porondon az elnyûhetetlen közönség elõtt, hogy lován libegve, derekát riszálva, csókokat dobáljon, és ha ez a játék a zenekar és a ventilátorok szakadatlan zúgása közben az egyre tovább táruló kilátástalan jövõben is folytatódnék, tapsoló kezek, valójában gõzkalapácsok, elhaló, majd felzúduló tetszésnyilvánítása kíséretében - ha így volna, akkor talán a kakasülõrõl egy ifjú nézõ lesietne a hosszú lépcsõn, keresztül zsöllyéken, páholyokon, berohanna a porondra, és a mindig alkalmazkodó zenekar fanfárain át azt kiáltaná: - Megállj !

De ez nem így van, fehéren-pirosan egy szép hölgy röppen be a függönyök között, melyeket nyalka libériások húznak szét elõtte; a direktor, mélységes odaadással lesve a hölgy tekintetét, meghunyászkodón lihegve, óvatosan emeli rá az almásderesre, mintha mindenkinél jobban szeretett unokája volna a hölgy; aki most veszélyes útra indul; alig tudja rászánni magát, hogy megadja ostorával a jelet az indulásra; végül erõt véve magán, csak pattint egyet az ostorral; nyitott szájjal nyargal a ló mellett, és vizsla tekintettel követi a lovarnõ ugrásait; mûvészi tökélyét felfogni is alig képes; angolul kiáltozva próbálja figyelmeztetni; a karikákat tartó lovászinasokat dühödten nógatja a legszigorúbb óvatosságra; a nagy halálugrás elõtt égnek emelt karokkal könyörög a zenekarnak, hogy maradjon csendben; végül a kicsikét saját kezûleg emeli le a reszketõ lóról, mindkét orcáját megcsókolja, és akárhogy ujjong is a közönség, õ megvetõen kevesli; miközben a hölgy rátámaszkodva, lábujjhegyen pipiskedve a körülötte lebegõ porban, kitárt karokkal, hátravetett fejecskével, boldogságát az egész cirkusszal meg akarja osztani - és mivelhogy így van ez, az ifjú nézõ a kakasülõn fejét a karzat mellvédjére hajtja, és a záróinduló hangjaiba, mint mély álomba merültén sír, öntudatlanul.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Régi história

Úgy látszik, mintha hazánk védelme nagyon el volna hanyagolva. Mostanáig nem törõdtünk ezzel, csak végeztük a munkánkat; az utóbbi idõk eseményei azonban gondokat okoznak nekünk.

Cipészmûhelyem van a császári palota elõtti téren. Hajnalban, még jóformán ki sem nyitom az ablaktáblákat, már látom, hogy a térre nyíló valamennyi utca torkolatát fegyveresek szállták meg. Ezek azonban nem a mi katonáink, hanem nyilvánvalóan északi nomádok. Felfoghatatlan számomra, hogyan nyomulhattak idáig, a fõvárosig, amely igen nagy távolságra van a határtól. Mindenesetre itt vannak, sõt mintha minden reggel többen lennének.

Természetüknek megfelelõen a szabad ég alatt tanyáznak, a lakóházakat megvetik. Kardjuk élesítésével, nyilaik hegyezésével, lovaik gyakorlatoztatásával foglalatoskodnak. Ebbõl a csendes, mindig nagy gonddal tisztán tartott térbõl valóságos istállót csináltak. Olykor kiszaladunk boltjainkból és megkíséreljük, hogy legalább a trágya nagyját eltakarítsuk, de ez egyre ritkábban sikerül, mivel erõfeszítésünk hasztalan, és ezenkívül abba a veszélybe sodor bennünket, hogy vadlovak alá kerülünk, vagy megsérülünk az ostoroktól.

Beszélgetni nem lehet a nomádokkal. Nyelvünket nem értik, nekik pedig jóformán nincs is. Valahogy úgy érintkeznek egymással, mint a csókák. Folyton-folyvást hallani ezt a károgást. Életmódunk, berendezkedésünk számukra éppoly felfoghatatlan, mint amennyire közömbös. Ennek következtében visszautasítanak minden jelbeszédet is. Kificamíthatod az állkapcsod, kitekerheted a kezed, mégsem értenek meg, és nem is fognak megérteni soha. Gyakran vágnak fintorokat; ilyenkor kifordul a szemük fehérje, és habzik a szájuk, de ezzel nem akarnak mondani semmit, és ijesztgetni sem akarnak senkit; teszik, mert ez a természetük. Amire szükségük van, elveszik. Nem lehet állítani, hogy erõszakot alkalmaznának. Mielõtt támadnának, félrehúzódunk, és átengedünk nekik mindent.

Az én készletembõl is elvittek már néhány jobb darabot. Ha azonban azt nézem például, hogy szemben a hentesnél mi történik, nem panaszkodhatom. Még be sem viszi az áruját, már mindenét elragadták és fel is falták a nomádok. Még a lovaik is húst zabálnak; gyakran elõfordul, hogy lovas és ló egymás mellett hasal, és ugyanabból a húsdarabból táplálkozik, az egyik az egyik, a másik a másik végén. A hentes fél, és nem meri beszüntetni a hússzállítást. Mi megértjük ezt, pénzt adunk össze, és támogatjuk õt. Ki tudja, mit eszelnének ki a nomádok, ha nem kapnának húst, de ki tudhatja, mit eszelnek ki még akkor is, ha mindennap megkapják a húsukat?

A minap arra gondolt a hentes, hogy legalább a vágással járó fáradságot megtakaríthatná, és ezért egyik reggel egy eleven ökröt hozott. Ezt még egyszer nem teheti meg. Legalább egy órán át feküdtem mûhelyem legmélyén a földhöz lapulva, magamra terítve összes ruhámat, pokrócomat és vánkosomat, csak hogy ne halljam az ökör bõgését, melynek eleven, meleg húsát a minden oldalról ráugró nomádok a fogukkal marcangolták darabokra. Már régen csend volt, amikor kimerészkedtem; fáradtan hevertek a nomádok az ökör maradványai mellett, mint boroshordó körül a részegek.

Éppen ekkor úgy láttam, a császár áll a palota egyik ablakában; egyébként sohasem tartózkodik ebben a külsõ épületszárnyban, mindig csak a legbelsõ kertben él; most azonban ott állt az egyik ablakban - legalábbis nekem úgy rémlett -, és lehorgasztott fejjel nézte a palotája elõtti garázdálkodást.

- Mi lesz? - kérdezzük egymástól. - Meddig kell még elviselnünk ezt a terhet és ezt a gyötrelmet? A császári palota idecsalogatta a nomádokat, ahhoz azonban nem ért, hogy el is ûzze õket. A kapu zárva; az õrség, amely azelõtt ünnepélyesen folyton-folyvást ki-be masírozott, most a rácsos ablakok mögött tartózkodik. Ránk, kézmûvesekre és kereskedõkre hagyták a haza védelmét, mi azonban nem ilyen feladatra termettünk, sohasem dicsekedtünk vele, hogy erre alkalmasak volnánk. Ez csak félreértés lehet, de mi belepusztulunk.

Gáli József fordítása