Bánk, a világ vezetőfülkéje
Kies vasárnap délután, elindultunk a nagyobbikkal tüzet rakni a hegyekbe, Bánk-Délre.
Bánknak ez a része fenyves, hosszú kilométereken át fenyőerdő és hegyek.
Bánk eleve az a hely, ahová nem hat el a király szava és nem sikít a villamos.
Ha akarsz látni mókusokat, kergetőző madarakat, vaddisznót, ahogy élelem után koslat, megriadt őzet, akkor Bánk-Délen van a helyed.
A völgyben patak fut, eredetileg itt „volna” a Szalajka
kép, de Isten mikor teremtette a világot, megijedt és kiesett a kezéből, így Szilvásvárad örül most. Isten nem hagyta annyiban, ide
kép, patakot tervezett s mondta, hogy akkor legyen Lókos
kép, .
Ha leülsz a partjára, rőzsét gyűjtesz, lángra lobbantod, a pattogó, recsegő hangok összeolvadnak a vízcsobogással. Csendesen szemlélődve átúszik rajtunk a világ.
A hegyre felfelé menet Levente észrevett egy elhagyott viskót
kép, . A helyiek beszélnek mindenfélét, hogy méhész lakott benne, de aztán …és mindenki megvonja a vállát.
Soha nem látta senki, csak beszélnek róla. A bánkiak becsületes emberek, nem bántják mások tulajdonát, nem néznek zárt ajtók mögé. Mi sem tettük volna, ha az ajtó nem lett volna nyitva.
Különleges hangulata volt a méhész viskónak. Elhagyatott, kikezdte az enyészet, olyan, amit emberi kéz száz éve sem érintett. Levente kérte, hogy csak egy pillanatra nézzünk be.
Nem lehet fiam, ez nem a mienk, mi sem örülnénk, ha távollétünkben idegenek vizslatnák a házunkat. De a nyitott ajtó vonzotta a lábunkat. A viskón belüli félhomályban egy mézpergető és polcok. Először csak óvatosan megálltunk az ajtó előtt és bekémleltünk.
Egy rozzant ágy az ajtó mögött, szögre akasztott kabát. Ennyi elég is volt, megfogtam a fiam vállát, hogy menjünk. Levente azonban belépett és beljebb dugta a fejét. Apa nézd, üvegben méz és szerszámok. Akkorra már bent is volt. Muszáj volt utána mennem, nehogy baj érje.
Agyagpadlós helység, poros polcok és üres edények, amik a méhész kellékei. A falon hatalmas tükör, porlepte, repedezett. De valami nem stimmelt vele, Levente is észrevette, hogy olyan, mint egy ajtó. Felhúztam a kézfejemre a pulóverem és megdörzsöltem a tükröt.
A tenyérnyi folt mögött egy kék hidat láttam és egy hegyoldalt. Megdörzsöltem még jobban, nagyobb felületen és feltárult előttem a teljes kilátás, egy lomha patak, nesztelen folyam.
Ahogy dörzsöltem átért a kezem a tükrön túl, és a levegőt hadonásztam.
A felsőtestem már odaát volt, Levente megijedt és riadtan a kabátomhoz kapott.
Apaaa neee, vigyázz! Tudom, én is látom, egyelőre nincs semmi baj.
Visszahúzódtam és csak a kezemet dugtam át, a tükör sehol, odaát egy folytatás, másik világ.
Átléptünk, mint egy alacsony kerítés fölött és megálltunk. A fiamat magam mellett tartva körbe néztem. Nem mertem mozdulni, ilyen élményben sosem volt még részem, felfoghatatlan, olyan akár a szürrealisztikus éjszakai álmok. Jobb oldalamra fordulok és egy másik álmot látok, visszaút már nincsen csak átfedés az álmok között.
Ami végtelenül furcsa volt, hogy nem voltak hangok. Tökéletes csend. Langy szellő, zizegtek a falevelek, madár is libbent, de nem volt hangja semminek, a pataknak sem. Ez egy néma világ.
Még mindig nem mertünk mozdulni, egy lépésre voltunk az ajtótól, ha bármi baj történik, azonnal visszalépünk a viskóba. A fiam felém fordult
kép, és mondott valamit, de nem hallottam.
Ezt ő is észrevette és némán hahotázni kezdett, én is nevetőgörcsöt kaptam s nem jött ki egy hang sem a torkomból. Kivörösödtünk, annyira nevettünk. Így bajban leszünk, mert csak mutogatni tudunk. Levente hevesen gesztikulált a kék híd felé és a tudomásomra akarta hozni, hogy nézzük meg. Csak pár lépés, nincs nagy vész, ha baj van még vissza futhatunk.
Első ránézésre semmi probléma, minden ugyanaz csak nincsenek hangok, vagy mi nem halljuk. Más frekvencia lenne?
Levente elindult a híd felé és rálépett, a híd megingott, kilengett, óvatosan átlépkedett rajta, majd vissza
kép, Én is ráléptem, fantasztikus látvány volt, egy öreg függőhíd, amilyen a kanyonok felett, alatta meg egy mini kanyon. A híd közepén megálltam és próbáltam felfedezni valami hangot, leguggoltam
kép, és füleltem, semmi. Ahogy a vak ember nem lát csak sötétséget, én sem hallottam semmit, még a saját szívverésemet sem. A hídról visszanézve azt gondoltam, hogy a méhész viskóját fogom látni, de eltűnt. A helyén egy rogyadozott ház volt, lehullott cserepekkel, abból jöttünk ki. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy most mi lesz velünk, hogyan jutunk vissza a hangos világba, de az ajtó, ahol kijöttünk még ott volt, emlékeztem a keret színére. Intettem Leventének, hogy maradjon a hídon, visszalépek és ellenőrzöm a visszautat. A kezemet dugtam be elsőnek, áthatolt gond nélkül, utána a fejemet is, és azonnal hallottam. Nem is akármit. Kutya ugatást, Zvolenszki Pupák csaholt megkeseredetten a méhész viskó előtt. Zvolenszki Pupák ravasz kutya, számtalanszor eljátszotta már, hogy hallgatott a vezényszóra, mondtam neki, hogy menj a helyedre s farkát behúzva a vackába kotródott. De alig, hogy elhagytuk a házat, csak párszáz méter és vigyorogva megjelenik, utánunk szökik. Csavarja a valagát minden irányba gömbölyödik, csóválja a farkát és baromira örül, hogy túljárt az eszünkön és kibújt a kerítés alatt.
Most is, csak nem talált ránk, a nyomot követte a viskóig, aztán kétségbeesett.
Füttyentettem neki, magamhoz szólítottam és futott. Az ölembe vettem és átléptem vele a nem is tudom pontosan hova, abba a másik világba. A kuytát ahogy a földre raktam észrevette Leventét és feléje futott. Levente a patakkal párhuzamosan futó, öreg vasúti sínek között guggolt. Köveket dobált és a meggörbült síneken egyensúlyozott. A kutya némán csaholva és kitörő örömmel futott Leventéhez s akkor, amikor pont odaért, akkor nagyon furcsa dolog történt.
Megállt minden, pause, mint ahogy a magnóban megáll a szalag egy pillanat alatt.
Minden merev és mozdulatlan lett, akár egy fotó. Láttam, észleltem, csak …semmi.
Se hangok, se mozdulatok. A bensőm izzott. Levente és a kutya
kép, egy elmosódott pózban, lemerevedve a sínek között. Magatehetetlenül szemléltem egy irányba a mozdulatlan, néma csendet. Ólom súllyal nehezedett rám az idő, ami megállt, bebetonozódtam, akár a bogár, amely évezredek óta a borostyánban honol mozdulatlan.
A messzeségből feltűnt egy vonat, ódon, túlvilági vonat, araszolt és lustán vonszolta magát. Jeges rémület lett rajtam úrrá, ha tudtam volna verejtékezni, akkor a gerincem most végig izzadt lenne. A vonat egyre közeledett és Levente meg Zvolenszki Pupák a sínek között.
A vonatnak hangja volt, egy mozdonyból állt és mögötte egy utastér, akár az erdei vonatok, csak robosztus és olyan, mint amit egyszer álmomban láttam. Ezüst volt, horpadozott és szivar alakú, vastag, mint a léghajó. Az idegszálaim pattanásig feszültek és robbanásra készek. Befalaztak, kész s most a fiamat a szemem láttára elgázolja egy vonat.
Már olyan közel volt, hogy a homályos üveg mögött látni véltem a vezetőt. Nem ember volt, sosem láttam ilyen lényt. A szeme helyén láng, tiszta, kristály, végtelen, gyémánt. Ezek jutottak eszembe és az, hogy látja a fiamat? Továbbra is jött, zakatolt és sikoltozott a sín a vén sín alatta, szikrák pattogzottak a rozsdán, ahogy szelte a métereket az ezüst mozdony.
A vonat megállt és az izzó szempár felém nézett, rajtam tartotta a szemét hosszan. Majd kinyílt az utastér és négy áttetsző, fényes ruhás lény szállt le. A medúzáknak van ilyen teste, de ezek hatalmasok voltak, háromszor akkorák, mint én. Megvan, vízoszlopok, ez a legmegfelelőbb jelző, mert ahogy egymással társalogtak olyan volt, mint a tenger zúgása. Felém mutattak és utána a fiamra. Elindultak a fiam felé lassú mozgással, ketten felemelték Őt, másik kettő a kutyát. A fiamat felrakták egy vasúti pózna
kép, oldalára, ott kapaszkodott mozdulatlanul és közben mosolygott. Zvolenszki Pupákot meg a pózna mellé a kövekre. S utána ugyanolyan áttetsző és lassú mozgással visszaültek az ezüst vonat utasterébe. A vonat tovarobogott, ahogy elhaladt még láttam a lényeket, ahogy felém néznek.
Hatalmas, fantasztikus, intergugasztikus, Bánkra eljöttek az angyalok.
Itt járt maga Isten, vagy mi volt ez?
A vonat elhalkult, eltűnt a látómezőmből és újra megéledt minden, meglódult a súlyát visszanyert testem. Leventéhez mentem, levettem Őt az oszlopról, miközben hangtalanul kacagott, felpezsdítették a történtek. Mutogatott, hogy onnan erre, aztán megálltak, felemelték, apa láttad? Az arcára kiült a kíváncsi értetlenség, de nem hallottam semmit abból, amit beszélt. Zvolenszki Pupák is némán csaholt s körbeugrált bennünket.
Abba az irányba néztem, amerre az ezüst színű, ütött-vert mozdony elment, de csak a berozsdált sínt láttam, ahogy összeért.
Kipirosodott arccal kacagtam, s mint a gyermekkoromban nekiálltam egyensúlyozni a síneken, Levente meg ült a sínen velem szemben, s akkor megállt minden, pause…
Ismét lemerevedtem
kép, , Levente sem mozdult, a levegőben maradt a keze
kép, , valamit biztos mutatni akart. Megint csak egy fényképnek éreztem magam. A sín, ahol összeért ismét felbukkant a titokzatos vonat és a tüzes szempár, lomhán, lustán közeledett, nyomában felszisszent a vágány, Isten lépkedett.
A szerelvény megállt előttem, a kristály szempár ismét rám szegeződött, benne a végtelen, időtlen űr. Én meg bambán vigyorogtam fél lábbal a sínen, másikkal meg a levegőben.
Megvallom Őszintén nem így terveztem Istennel a találkozást, ez a groteszk jelenet csöppet sem méltó hozzá. Mindig is azt hittem, hogy mély, dörgő, atyai hangon szól hozzám, hogy Zoltááánnn! De nem, mint egy félnótás, egy udvari bolond a levegőben kifeszítve.
Az utastérből kiszálltak az angyalok és felém indultak. Nem volt arcuk, ott ahol a fejük volt mint az örvény, a víz kavargott és csak a szemük volt látható, jégből volt, mély, végtelen jég, sima, akár az üveg. Az érintésük hideg volt, megemeltek és ugyanarra az oszlopra tettek
kép, , ahová az előbb Leventét. Továbbra is festményként éltem meg a helyzetet, a szám fülig ért és szótlanul bámultam a csillogó szerelvény után a messzeségbe. Amint eltűnt minden megéledt újra, egy kevés ideig vártam, hogy feldolgozzam a történteket, majd lemásztam Leventéhez. Zvolenszki Pupák a vonat után futott, majd egy idő után feladta és visszajött.
Intergalaktikus, fantagugasztikus, szavakkal el nem mondható, ez olyasmi, amit emberi szem sohasem látott. Körülöttünk tombolt a megrendült csend, elindultunk a méhész viskója felé, ami innen nézve nem az, majd ha átmegyünk rajta. Menet közben sűrűn hátranéztünk, hogy nem jön e a vonat. Kapkodtuk a talpfákon a lábunkat, Zvolenszki Pupák is megszaporázta a lépteit. Nem akartam, hogy megint kiállító teremben találjam magam, ahogy angyalok szemeznek velem.
A roggyant viskóhoz érve először Leventét emeltem át, utána Zvolenszki Pupákot. Majd magam is átléptem és újra élveztük a hangot.
Hallod?
Te is hallod?
Csicseregnek a madarak, jaj de jó, hogy halljuk, egek, káprázatos, ahogy dalolnak
A patak csobog, van hangja, ezernyi hang jutott hirtelen a fülünkbe, a fák beszélnek, rólunk mondanak regéket és vigadoznak amerre járunk, lépteink előtt meghajolnak, tisztességet tesznek, akár a királynak.
Hallom a szél hangját, messze viszi hírem, a falun túl is tudják, Bánkon kívül, hogy Zoltán merre jártál.
Aztán az jutott eszembe, hogy ezt kinek mondjam el és hogyan?
Mit lehet erről mondani, hogyan lehet szavakba önteni?
Isten volt, angyalok?
Egyáltalán nem biztos, csak különlegesek, megfoghatatlanok.
Ezek a lények innen Bánkról irányítják a világot, ez a vezető fülke.
Eszembe jutott nagyapám, aki már régen meghalt. Mesélte egyszer, hogy kint a földeken, kapálás közben hallott valami furcsa zajt és elindult feléje. Szürke alakot látott, az arca fényes volt és a levegőben mozgott. Megpróbálta utolérni, de eltűnt a horizonton, nagyon gyors volt.
Először a haveroknak mesélte, de legyintettek rá, hogy ejj öreg sok volt a kapás bor, máskor ne igyál annyit, mert nem haladsz a dolgod végére és kinevették. Aztán elment a paphoz, aki meghallgatta és annyit mondott neki, hogy bizonyára vannak Istennek olyan teremtményei, amire az ember nem találja a magyarázatot és jobb ha elfelejti, mert csak felzaklatja magát vele s ezzel elengedte.
Ez az. Menjünk a paphoz mondtam Leventének. Gyere menjünk be a bánki templomba és kérdezzük meg a lelkészt, mondjuk el neki mi történt.
A kutyát nehezen tudtuk a kerítésen kívül tartani de muszáj volt, mert össze marakodtak volna a lelkész kutyájával. Levente beosont és magamra rántottam a kiskaput. Zvolenszki Pupák kívül szűkölt és kereste a lyukat, hogy hol tudna utánunk jönni.
Benyitottam a templomba és a lelkész az oltárnál imádkozott. A zajra megfordult és kíváncsian elindult felénk.
Kezet fogtunk, köszöntem és belefogtam volna a mondókámba ha…
A lelkész elkezdett mutogatni, hogy nem hall semmit, nem hallja amit mondok.
Mozgott a szája, de nem hallottam, hogy mit mondott.
Én hallottam a saját hangomat és nyilván Ő is a sajátját
Így nehéz lesz előadni, ezer évig is mutogathatok, akkor sem ért meg belőle semmit
2Tim 4
3. Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök;
4. És az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez oda fordulnak.
Szerkesztette: guga 2008. 03. 14. 21:08 -kor
Mostmár tudom miért nem raktad be ide. Be se férne 
:Đ
:Đ
Súgó
A téma zárva.
