Súgó
A téma zárva.
Annak apropóján hogy beruháztam egy SSD-re körbenéztem itt és nemigazán láttam ilyen meghajtókkal foglalkozó topikot. Nemtudom itt hwsw-n hány embernek van SSD-je, de szívesen venném ha benéznének ide ők is és tesztekkel mutatnánk be egymásnak mit tudnak SSD-ink és tapasztalatokkal gazdagítanánk ismereteinket.
Mi is az SSD, nos ide inkább pár idézetet ollóznék be újrafogalmazni nem lenne értelme, ipon-on volt nemrég egy remek kis teszt amiben sok fogalmat részleteznek SSD-kel kapcsolatban:
Idézet
SSD, avagy egy új, szebb világ?
Az SSD (Solid-State Disk) vagy más néven szilárdtest meghajtó számos előnyt kínál a mechanikus adattárolókkal, azaz a merevlemezekkel szemben. Nézzük ezeket szépen sorban. Az első lényeges dolog, hogy a merevlemezek író/olvasó fejekből, mágneses korongokból és motorból állnak, ezek pedig működés közben bizony zajt generálnak, ami könnyedén átterjed a számítógépház egészére, ha nem gumialátétekkel vagy egyéb rezgéselnyelő megoldással rögzítettük az adott merevlemez(eke)t. Az SSD meghajtóknál ezzel ellentétben nincs mozgó alkatrész, ami annyit tesz, hogy az egységek síri csendben végzik a rájuk bízott munkát. A mozgóalkatrészek elhagyásából következik, hogy a termékek strapabíróbbak, nem annyira érzékenyek a rezgésekre, illetve a hordozásból eredő külső hatásokra, mint a merevlemezek, de ez nem az asztali, hanem inkább a mobil konfigurációk (noteszgépek) esetében fontos tulajdonság. Az SSD meghajtók a klasszikus merevlemezeknél kevesebbet fogyasztanak, ami szintén főként noteszgépeknél jelent előnyt, ugyanis SSD-vel az adott konfiguráció tovább üzemel akkumulátorról egy-egy feltöltés hatására, mint egy merevlemezzel. A legfontosabb különbség azonban a két adattároló típus között az elérési időben rejlik: az SSD-k esetében sokkal gyorsabban lehet hozzáférni az adatokhoz, mint a merevlemezeknél, ami többek között gyorsabb alkalmazás-betöltést garantál. Az SSD meghajtók másodpercenként több művelet elvégzésére képesek (IOPS), mint merevlemezes társaik, ami természetesen jótékonyan hat a teljesítményre.
Méret tekintetében az SSD-k az asztali merevlemezekkel szemben élveznek előnyt: míg előbbiek 3,5 hüvelykes, utóbbiak 2,5 hüvelykes formátummal rendelkeznek, igaz, emiatt az SSD meghajtóhoz kell egy beszerelő keret is, hogy a merevlemez számára kialakított 3,5 hüvelykes helyre be tudjuk tenni. Noteszgépek esetében ilyen probléma nincs: az SSD egy az egyben passzol a 2,5 hüvelykes notebook merevlemez helyére, csak arra kell odafigyelni, hogy SATA SSD-t ne akarjunk IDE csatolófelülettel ellátott helyre beerőszakolni.
Nem mind arany, ami fénylik, vagyis van egy kis üröm az örömben
Eddig csak pozitívumokat hallhattunk az SSD meghajtókról, most pillantsunk be egy kicsit a színfalak mögé is, ahonnan kiderül: vannak buktatói a technológiának. Ahogy azt fentebb említettük, az SSD adattárolók memória chipekre épülnek. Ezeket a chipeket ne úgy képzeljük el, mint a DRAM chipeket: a NAND Flash esetében nincs szükség folyamatos tápfeszültségre annak érdekében, hogy az adatok ne vesszenek el, míg a DRAM-nál igen. Ezért a DRAM chipeket volatile, azaz illékony memóriáknak nevezik, míg az SSD-ben található NAND Flash chipek non-volatile, azaz nem illékony típusúak.
A NAND Flash chipek esetében kétféle típus létezik, az egyik az SLC, míg a másik az MLC nevet kapta. Az SLC (Single-level cell -> egyszintű cella) típusú megoldások a drágább SSD adattárolókban kapnak helyet, ugyanis ezek a chipek viszonylag hosszú élettartamot kínálnak, ami 100000 írási ciklust jelent, valamint gyorsabbak és kevesebbet is fogyasztanak MLC alapú társaiknál. Azáltal, hogy egyetlen cella csak 1 bitnyi adat tárolására képes, egy megabájtnyi adattároló kapacitás előállítása magasabb, mint az MLC típusú eszközöknél. Az MLC (Multi-level cell -> többszintű cella) típusú NAND Flash chipek már cellánként kettő vagy több bit tárolására is képesek, így segítségükkel a nagyobb adattároló kapacitású SSD-k előállítását költséghatékony módon lehet megoldani. Az olcsóbb alapanyagnak ára van: az MLC NAND Flash chipek már nem 100 000, hanem csak nagyjából 10 000 írási ciklust viselnek el, ezután az egyes cellák elhasználódnak, a sebesség és az adattároló kapacitás csökken, azaz az adattároló szépen lassan tönkremegy. Az MLC típusú chipekkel szerelt adattárolók jóval olcsóbbak, mint a felsőkategóriás piac, illetve az üzleti felhasználók számára kínált SLC alapú termékek.
Wear-leveling, azaz cella elhasználódás-kontroll
Beszéltünk már fentebb a cellák ciklusszámáról, ami azt mutatja meg, hogy egy-egy cellát hányszor lehet újraírni, azaz adatokkal feltölteni. Mivel ez a mennyiség minden esetben limitált, így fontos, hogy az SSD-n található cella-rengeteg egyes tagjait lehetőleg egyformán terhelje a rendszer, hogy ne forduljon elő olyan, hogy néhány cella idő előtt tönkremegy, ezáltal rontva az adattároló teljesítményét. Nos, a gyártók a probléma megoldásának érdekében létrehozták az ún. Wear-leveling technológiát, amelynek keretein belül az SSD vezérlője számon tartja, hogy az egyes cellák mennyire vannak kihasználva és igyekszik úgy irányítani az írási folyamatokat, hogy az összes cella egységes kihasználtság mellett üzemeljen, így az SSD teljesítménye a lehető legjobb maradjon.
Elhasználódás miatt csökkenő sebességek
Az SSD adattárolók esetében az adatokat a rendszer lapokon tárolja, amelyek általában 4 KB-os mérettel bírnak. Ezek a lapok blokkokba rendezve vannak jelen a chipekben, egy-egy ilyen blokk pedig 128 KB és 512 KB közötti mérettel rendelkezik gyártótól függően, de nagy általánosságban elmondható, hogy az 512 KB-os blokkméretet használják manapság, legalábbis az Intel-alapú megoldások mindenképpen. A baj ott van, hogy ugyan az olvasási műveletek történhetnek laponként, de a módosítás (írás vagy törlés) csak blokk alapon történhet, azaz ha egy blokkon (128 KB) belül egy lapot akarunk módosítani (4 KB), akkor a teljes blokkot be kell előtte olvasni, a memóriában eltárolt blokk információt a módosítani kívánt lap információjával frissíteni kell, majd az egészet vissza kell írni egy blokkba. Írás előtt a blokkot kiolvasom, a lapot módosítom, majd az egészet visszaírom – ebben a helyzetben ez a feladata az SSD vezérlőnek egy egyszerű írás kivitelezéséhez. Ez lényegesen lassabb folyamat, mint ha egy eleve üres blokkba kívánunk írni, ahol csak az üres blokkot kell egy lépésben feltöltenie adattal a rendszernek. Emiatt van az, hogy az SSD meghajtók idővel belassulnak, azaz az esetek többségében 20-30%-ot vagy még ennél is többet veszítenek írási teljesítményükből a névleges, gyári értékekhez képest.
Garbage-collection: SSD-szintű hulladékgyűjtő szolgáltatás
Annak érdekében, hogy a fent leírtakat elkerülhessük, azaz az eleve hulladék adatot tartalmazó blokkokat ne kelljen írás előtt még egyszer beolvasni az SSD vezérlője amikor a meghajtó épp nem csinál semmit elkezd hulladékot gyűjteni. Ez annyit tesz, hogy a felesleges adatokat tartalmazó blokkokat megjelöli, így a rendszer tudni fogja, ha írásra kerül a sor, hogy az adott blokkban csak “szemét” van, azaz üresnek tekinthető, tartalma azonnal felülírható. Ezáltal gyorsul az írás folyamata, vagyis az új SSD teljesítményéhez hasonló írási mutatókat érhetünk el. Ez a szolgáltatás az adott SSD firmware-ében kap helyet és alkalmazásáról az SSD vezérlője gondoskodik, amikor a rendszer tétlen. A garbage-collection funkció elég régóta jelen van a különböző gyártók termékeiben. A meghajtó üresjáratban összegyűjti a szükségtelen fájltöredékeket és megpróbál helyet felszabadítani azáltal, hogy átmozgatja, illetve törli a szükségtelen adatot. Ennek a módszernek van egy sokkal hatékonyabb módja, ez következik most.
A Windows 7-tel beköszöntött az SSD-k aranykora?
A Windows 7 megjelenésével az SSD meghajtók használata egyszerűbbé vált, a termékek teljesítménye az optimalizációknak köszönhetően szintén javult. A Windows 7 az előző generációs operációs rendszerekkel ellentétben új funkciót is tartalmaz az SSD meghajtók sebességének megőrzése érdekében, és ez nem más, mint a TRIM. Az SSD meghajtók a fent említett okokból kifolyólag idővel belassulnak, ahogy egyre több adattörlés történik rajtuk. Ezen valamennyire segít a hulladékgyűjtés, de a TRIM sokkal hatékonyabb kezelést tesz lehetővé. Annyiról van szó, hogy az operációs rendszer tudja, hogy melyik blokkok kukázhatóak például fájlok törlése miatt, és ezt az információt képes megosztani az SSD-vel.
Azáltal, hogy az SSD vezérlője tisztában van vele, hogy hol és mennyi szabad hely van a NAND Flash chipek blokkjaiban, a garbage collection és wear leveling folyamatokat is optimálisabban tudja elvégezni, ugyanis a vezérlő “látja”, hogy melyik blokkból hova mozgathat át adatokat, illetve hova pakolhat új, írásra váró adatokat. A TRIM támogatás a partíciós táblával kapcsolatos módosításokra, illetve a formázásra is kiterjed.
TRIM támogatás nélkül az írási ciklusok nagyobb mértékben fogynak, ugyanis az SSD vezérlője sok esetben feleslegesen ír felül teljes blokkokat amiatt, mert nem érzékeli, hogy melyik blokkban hol és mennyi felesleges adat, illetve üres hely van. Ez főleg akkor jelentkezik hatványozottan, ha az SSD közel teljes tárterületét kihasználtuk és a vezérlő úgy látja, hogy minden blokk tele van. Ha lenne TRIM támogatása, akkor tudná, hogy hova helyezhet el optimálisan, minimális terheléssel adatokat. Sajnos napjainkban még mindig túlnyomó többségben vannak azok az SSD meghajtók, amelyek nem rendelkeznek TRIM támogatással, tesztünk szereplői is ilyenek. A TRIM támogatás nem csak Windows 7 és Windows Server 2008-as operációs rendszerek esetében használható, hanem egyéb rendszereken is (Pl..: linuxon és segédprogrammal Vistán). Erről bővebb információt itt találunk.
Ami még érdekes lehet: a TRIM támogatás jelenleg RAID kötetek esetén nem működik, ezt jó, ha szem előtt tartjuk, amennyiben TRIM támogatással ellátott SSD meghajtókból építünk RAID tömböt. A másik fontos megjegyzés szintén a RAID támogatáshoz kapcsolódik: ha RAID tömböt építünk és Intel ICH8-as, 9-es vagy 10-es déli híddal szerelt alaplapunk van, akkor a tömb szereplőit a szabad portok szerinti növekvő sorrendben csatlakoztassuk a rendszerhez, ellenkező esetben igen nagy sebességcsökkenéssel szembesülhetünk. Azaz a meghajtókat így csatlakoztassuk: 1,2,3,4, ne így 1,3,4,6.
SSD-használat, avagy mit tegyünk és mit ne tegyünk, ha SSD lapul rendszerünkben
Az SSD-használat esetén – mint minden más szegmensben – vannak íratlan szabályok, amelyeket hosszabb távon érdemes mindenképpen betartani, legalábbis akkor, ha hosszú időn át, gond nélkül szeretnénk használni “drágaszágunkat”. Mivel az SSD meghajtók esetében az írási ciklus száma egy meghatározott értéket képvisel, akár SLC akár MLC alapú meghajtónk van törekednünk kell rá, hogy minél kevesebb írási feladattal “fárasszuk” SSD meghajtónkat a felesleges használódás elkerülésének érdekében.
Csökkentsük az SSD írási ciklusait, hiszen nagyon is végesek
Az első és legfontosabb, hogy az SSD-t ne használjuk letöltési célállomásnak, legyen szó akármilyen forrásból történő letöltésről, főleg, ha az egység nem rendelkezik az előző oldalon bemutatott TRIM támogatással. A meghajtóról lehetőség szerint költöztessük át dokumentumainkat egy merevlemezre (amennyiben erre lehetőség van). Ez a tanács már a szélsőségek közé tartozik, ha nincs merevlemezünk, természetesen nem jelent majd egetverő problémát, ha a különböző fájlok, amelyeket rendszeresen módosítunk, az SSD-n foglalnak helyet. Azzal kapcsolatban, hogy a lapozófájlt érdemes-e átpakolni az SSD-ről egy lassabb HDD-re, már megoszlanak a vélemények. Maradhat az SSD-n, elvégre igenis képes profitálni a gyors elérési időkből, de rengeteg írással jár elvégre a fizikai memória kiterjesztése, folyamatosan cserélődik a tartalma. A hiberfil.sys fájlt, amely a rendszer hibernálásakor szükséges, nyugodtan átpakolhatjuk másik meghajtóra, ha rendelkezésre áll, de ha a rendszert nem szoktuk hibernálni, akkor egyszerűen kapcsoljuk csak ki, rengeteg helyet tudunk így felszabadítani (a rendszermemóriánk kapacitásának megfelelő helyet).
A következő pont a rendszer fájlindexelő szolgáltatása. Ezt a funkciót SSD esetén szintén javasolni szokták, hogy kapcsoljuk ki, nyugodtan tegyünk így. Az automatikus, ütemezett töredezettségmentesítést szintén kikapcsolhatjuk, arra sem lesz szükség, ezt elviekben maga a Windows 7 is megteszi, amennyiben SSD meghajtót érzékel, egyéb rendszereken marad a manuális módszer. Pár kattintás az egész, de rengeteg írási ciklust spórolhatunk meg azáltal, hogy az operációs rendszer nem pakolgatja teljesen feleslegesen a különböző, szerinte töredezett állományokat egyik blokkból a másikba (az SSD elérési ideje minden blokkra ugyanakkora, így felesleges töredezettségmentesíteni, viszont írásokkal jár, amiknek a számát ugye próbáljuk minimalizálni). Összességében próbáljuk meg a lehető legkisebb mértékre csökkenteni az SSD-t terhelő írási folyamatokat, ezáltal a cellafáradás mértékét csökkentjük, az SSD élettartamát pedig kitolhatjuk.
Az SSD meghajtó beszerelésekor nem szükséges a merevlemezek esetében már megszokott rezgéselnyelő felfüggesztéseket igénybevenni, sőt, extra hűtés alkalmazására sincs szükség, ugyanis az SSD-k nem tartalmaznak mozgó alkatrészeket és nem is igazán melegszenek, de ez utóbbi a minimális áramfelvétel láttán nem is csoda.
Az SSD (Solid-State Disk) vagy más néven szilárdtest meghajtó számos előnyt kínál a mechanikus adattárolókkal, azaz a merevlemezekkel szemben. Nézzük ezeket szépen sorban. Az első lényeges dolog, hogy a merevlemezek író/olvasó fejekből, mágneses korongokból és motorból állnak, ezek pedig működés közben bizony zajt generálnak, ami könnyedén átterjed a számítógépház egészére, ha nem gumialátétekkel vagy egyéb rezgéselnyelő megoldással rögzítettük az adott merevlemez(eke)t. Az SSD meghajtóknál ezzel ellentétben nincs mozgó alkatrész, ami annyit tesz, hogy az egységek síri csendben végzik a rájuk bízott munkát. A mozgóalkatrészek elhagyásából következik, hogy a termékek strapabíróbbak, nem annyira érzékenyek a rezgésekre, illetve a hordozásból eredő külső hatásokra, mint a merevlemezek, de ez nem az asztali, hanem inkább a mobil konfigurációk (noteszgépek) esetében fontos tulajdonság. Az SSD meghajtók a klasszikus merevlemezeknél kevesebbet fogyasztanak, ami szintén főként noteszgépeknél jelent előnyt, ugyanis SSD-vel az adott konfiguráció tovább üzemel akkumulátorról egy-egy feltöltés hatására, mint egy merevlemezzel. A legfontosabb különbség azonban a két adattároló típus között az elérési időben rejlik: az SSD-k esetében sokkal gyorsabban lehet hozzáférni az adatokhoz, mint a merevlemezeknél, ami többek között gyorsabb alkalmazás-betöltést garantál. Az SSD meghajtók másodpercenként több művelet elvégzésére képesek (IOPS), mint merevlemezes társaik, ami természetesen jótékonyan hat a teljesítményre.
Méret tekintetében az SSD-k az asztali merevlemezekkel szemben élveznek előnyt: míg előbbiek 3,5 hüvelykes, utóbbiak 2,5 hüvelykes formátummal rendelkeznek, igaz, emiatt az SSD meghajtóhoz kell egy beszerelő keret is, hogy a merevlemez számára kialakított 3,5 hüvelykes helyre be tudjuk tenni. Noteszgépek esetében ilyen probléma nincs: az SSD egy az egyben passzol a 2,5 hüvelykes notebook merevlemez helyére, csak arra kell odafigyelni, hogy SATA SSD-t ne akarjunk IDE csatolófelülettel ellátott helyre beerőszakolni.
Nem mind arany, ami fénylik, vagyis van egy kis üröm az örömben
Eddig csak pozitívumokat hallhattunk az SSD meghajtókról, most pillantsunk be egy kicsit a színfalak mögé is, ahonnan kiderül: vannak buktatói a technológiának. Ahogy azt fentebb említettük, az SSD adattárolók memória chipekre épülnek. Ezeket a chipeket ne úgy képzeljük el, mint a DRAM chipeket: a NAND Flash esetében nincs szükség folyamatos tápfeszültségre annak érdekében, hogy az adatok ne vesszenek el, míg a DRAM-nál igen. Ezért a DRAM chipeket volatile, azaz illékony memóriáknak nevezik, míg az SSD-ben található NAND Flash chipek non-volatile, azaz nem illékony típusúak.
A NAND Flash chipek esetében kétféle típus létezik, az egyik az SLC, míg a másik az MLC nevet kapta. Az SLC (Single-level cell -> egyszintű cella) típusú megoldások a drágább SSD adattárolókban kapnak helyet, ugyanis ezek a chipek viszonylag hosszú élettartamot kínálnak, ami 100000 írási ciklust jelent, valamint gyorsabbak és kevesebbet is fogyasztanak MLC alapú társaiknál. Azáltal, hogy egyetlen cella csak 1 bitnyi adat tárolására képes, egy megabájtnyi adattároló kapacitás előállítása magasabb, mint az MLC típusú eszközöknél. Az MLC (Multi-level cell -> többszintű cella) típusú NAND Flash chipek már cellánként kettő vagy több bit tárolására is képesek, így segítségükkel a nagyobb adattároló kapacitású SSD-k előállítását költséghatékony módon lehet megoldani. Az olcsóbb alapanyagnak ára van: az MLC NAND Flash chipek már nem 100 000, hanem csak nagyjából 10 000 írási ciklust viselnek el, ezután az egyes cellák elhasználódnak, a sebesség és az adattároló kapacitás csökken, azaz az adattároló szépen lassan tönkremegy. Az MLC típusú chipekkel szerelt adattárolók jóval olcsóbbak, mint a felsőkategóriás piac, illetve az üzleti felhasználók számára kínált SLC alapú termékek.
Wear-leveling, azaz cella elhasználódás-kontroll
Beszéltünk már fentebb a cellák ciklusszámáról, ami azt mutatja meg, hogy egy-egy cellát hányszor lehet újraírni, azaz adatokkal feltölteni. Mivel ez a mennyiség minden esetben limitált, így fontos, hogy az SSD-n található cella-rengeteg egyes tagjait lehetőleg egyformán terhelje a rendszer, hogy ne forduljon elő olyan, hogy néhány cella idő előtt tönkremegy, ezáltal rontva az adattároló teljesítményét. Nos, a gyártók a probléma megoldásának érdekében létrehozták az ún. Wear-leveling technológiát, amelynek keretein belül az SSD vezérlője számon tartja, hogy az egyes cellák mennyire vannak kihasználva és igyekszik úgy irányítani az írási folyamatokat, hogy az összes cella egységes kihasználtság mellett üzemeljen, így az SSD teljesítménye a lehető legjobb maradjon.
Elhasználódás miatt csökkenő sebességek
Az SSD adattárolók esetében az adatokat a rendszer lapokon tárolja, amelyek általában 4 KB-os mérettel bírnak. Ezek a lapok blokkokba rendezve vannak jelen a chipekben, egy-egy ilyen blokk pedig 128 KB és 512 KB közötti mérettel rendelkezik gyártótól függően, de nagy általánosságban elmondható, hogy az 512 KB-os blokkméretet használják manapság, legalábbis az Intel-alapú megoldások mindenképpen. A baj ott van, hogy ugyan az olvasási műveletek történhetnek laponként, de a módosítás (írás vagy törlés) csak blokk alapon történhet, azaz ha egy blokkon (128 KB) belül egy lapot akarunk módosítani (4 KB), akkor a teljes blokkot be kell előtte olvasni, a memóriában eltárolt blokk információt a módosítani kívánt lap információjával frissíteni kell, majd az egészet vissza kell írni egy blokkba. Írás előtt a blokkot kiolvasom, a lapot módosítom, majd az egészet visszaírom – ebben a helyzetben ez a feladata az SSD vezérlőnek egy egyszerű írás kivitelezéséhez. Ez lényegesen lassabb folyamat, mint ha egy eleve üres blokkba kívánunk írni, ahol csak az üres blokkot kell egy lépésben feltöltenie adattal a rendszernek. Emiatt van az, hogy az SSD meghajtók idővel belassulnak, azaz az esetek többségében 20-30%-ot vagy még ennél is többet veszítenek írási teljesítményükből a névleges, gyári értékekhez képest.
Garbage-collection: SSD-szintű hulladékgyűjtő szolgáltatás
Annak érdekében, hogy a fent leírtakat elkerülhessük, azaz az eleve hulladék adatot tartalmazó blokkokat ne kelljen írás előtt még egyszer beolvasni az SSD vezérlője amikor a meghajtó épp nem csinál semmit elkezd hulladékot gyűjteni. Ez annyit tesz, hogy a felesleges adatokat tartalmazó blokkokat megjelöli, így a rendszer tudni fogja, ha írásra kerül a sor, hogy az adott blokkban csak “szemét” van, azaz üresnek tekinthető, tartalma azonnal felülírható. Ezáltal gyorsul az írás folyamata, vagyis az új SSD teljesítményéhez hasonló írási mutatókat érhetünk el. Ez a szolgáltatás az adott SSD firmware-ében kap helyet és alkalmazásáról az SSD vezérlője gondoskodik, amikor a rendszer tétlen. A garbage-collection funkció elég régóta jelen van a különböző gyártók termékeiben. A meghajtó üresjáratban összegyűjti a szükségtelen fájltöredékeket és megpróbál helyet felszabadítani azáltal, hogy átmozgatja, illetve törli a szükségtelen adatot. Ennek a módszernek van egy sokkal hatékonyabb módja, ez következik most.
A Windows 7-tel beköszöntött az SSD-k aranykora?
A Windows 7 megjelenésével az SSD meghajtók használata egyszerűbbé vált, a termékek teljesítménye az optimalizációknak köszönhetően szintén javult. A Windows 7 az előző generációs operációs rendszerekkel ellentétben új funkciót is tartalmaz az SSD meghajtók sebességének megőrzése érdekében, és ez nem más, mint a TRIM. Az SSD meghajtók a fent említett okokból kifolyólag idővel belassulnak, ahogy egyre több adattörlés történik rajtuk. Ezen valamennyire segít a hulladékgyűjtés, de a TRIM sokkal hatékonyabb kezelést tesz lehetővé. Annyiról van szó, hogy az operációs rendszer tudja, hogy melyik blokkok kukázhatóak például fájlok törlése miatt, és ezt az információt képes megosztani az SSD-vel.
Azáltal, hogy az SSD vezérlője tisztában van vele, hogy hol és mennyi szabad hely van a NAND Flash chipek blokkjaiban, a garbage collection és wear leveling folyamatokat is optimálisabban tudja elvégezni, ugyanis a vezérlő “látja”, hogy melyik blokkból hova mozgathat át adatokat, illetve hova pakolhat új, írásra váró adatokat. A TRIM támogatás a partíciós táblával kapcsolatos módosításokra, illetve a formázásra is kiterjed.
TRIM támogatás nélkül az írási ciklusok nagyobb mértékben fogynak, ugyanis az SSD vezérlője sok esetben feleslegesen ír felül teljes blokkokat amiatt, mert nem érzékeli, hogy melyik blokkban hol és mennyi felesleges adat, illetve üres hely van. Ez főleg akkor jelentkezik hatványozottan, ha az SSD közel teljes tárterületét kihasználtuk és a vezérlő úgy látja, hogy minden blokk tele van. Ha lenne TRIM támogatása, akkor tudná, hogy hova helyezhet el optimálisan, minimális terheléssel adatokat. Sajnos napjainkban még mindig túlnyomó többségben vannak azok az SSD meghajtók, amelyek nem rendelkeznek TRIM támogatással, tesztünk szereplői is ilyenek. A TRIM támogatás nem csak Windows 7 és Windows Server 2008-as operációs rendszerek esetében használható, hanem egyéb rendszereken is (Pl..: linuxon és segédprogrammal Vistán). Erről bővebb információt itt találunk.
Ami még érdekes lehet: a TRIM támogatás jelenleg RAID kötetek esetén nem működik, ezt jó, ha szem előtt tartjuk, amennyiben TRIM támogatással ellátott SSD meghajtókból építünk RAID tömböt. A másik fontos megjegyzés szintén a RAID támogatáshoz kapcsolódik: ha RAID tömböt építünk és Intel ICH8-as, 9-es vagy 10-es déli híddal szerelt alaplapunk van, akkor a tömb szereplőit a szabad portok szerinti növekvő sorrendben csatlakoztassuk a rendszerhez, ellenkező esetben igen nagy sebességcsökkenéssel szembesülhetünk. Azaz a meghajtókat így csatlakoztassuk: 1,2,3,4, ne így 1,3,4,6.
SSD-használat, avagy mit tegyünk és mit ne tegyünk, ha SSD lapul rendszerünkben
Az SSD-használat esetén – mint minden más szegmensben – vannak íratlan szabályok, amelyeket hosszabb távon érdemes mindenképpen betartani, legalábbis akkor, ha hosszú időn át, gond nélkül szeretnénk használni “drágaszágunkat”. Mivel az SSD meghajtók esetében az írási ciklus száma egy meghatározott értéket képvisel, akár SLC akár MLC alapú meghajtónk van törekednünk kell rá, hogy minél kevesebb írási feladattal “fárasszuk” SSD meghajtónkat a felesleges használódás elkerülésének érdekében.
Csökkentsük az SSD írási ciklusait, hiszen nagyon is végesek
Az első és legfontosabb, hogy az SSD-t ne használjuk letöltési célállomásnak, legyen szó akármilyen forrásból történő letöltésről, főleg, ha az egység nem rendelkezik az előző oldalon bemutatott TRIM támogatással. A meghajtóról lehetőség szerint költöztessük át dokumentumainkat egy merevlemezre (amennyiben erre lehetőség van). Ez a tanács már a szélsőségek közé tartozik, ha nincs merevlemezünk, természetesen nem jelent majd egetverő problémát, ha a különböző fájlok, amelyeket rendszeresen módosítunk, az SSD-n foglalnak helyet. Azzal kapcsolatban, hogy a lapozófájlt érdemes-e átpakolni az SSD-ről egy lassabb HDD-re, már megoszlanak a vélemények. Maradhat az SSD-n, elvégre igenis képes profitálni a gyors elérési időkből, de rengeteg írással jár elvégre a fizikai memória kiterjesztése, folyamatosan cserélődik a tartalma. A hiberfil.sys fájlt, amely a rendszer hibernálásakor szükséges, nyugodtan átpakolhatjuk másik meghajtóra, ha rendelkezésre áll, de ha a rendszert nem szoktuk hibernálni, akkor egyszerűen kapcsoljuk csak ki, rengeteg helyet tudunk így felszabadítani (a rendszermemóriánk kapacitásának megfelelő helyet).
A következő pont a rendszer fájlindexelő szolgáltatása. Ezt a funkciót SSD esetén szintén javasolni szokták, hogy kapcsoljuk ki, nyugodtan tegyünk így. Az automatikus, ütemezett töredezettségmentesítést szintén kikapcsolhatjuk, arra sem lesz szükség, ezt elviekben maga a Windows 7 is megteszi, amennyiben SSD meghajtót érzékel, egyéb rendszereken marad a manuális módszer. Pár kattintás az egész, de rengeteg írási ciklust spórolhatunk meg azáltal, hogy az operációs rendszer nem pakolgatja teljesen feleslegesen a különböző, szerinte töredezett állományokat egyik blokkból a másikba (az SSD elérési ideje minden blokkra ugyanakkora, így felesleges töredezettségmentesíteni, viszont írásokkal jár, amiknek a számát ugye próbáljuk minimalizálni). Összességében próbáljuk meg a lehető legkisebb mértékre csökkenteni az SSD-t terhelő írási folyamatokat, ezáltal a cellafáradás mértékét csökkentjük, az SSD élettartamát pedig kitolhatjuk.
Az SSD meghajtó beszerelésekor nem szükséges a merevlemezek esetében már megszokott rezgéselnyelő felfüggesztéseket igénybevenni, sőt, extra hűtés alkalmazására sincs szükség, ugyanis az SSD-k nem tartalmaznak mozgó alkatrészeket és nem is igazán melegszenek, de ez utóbbi a minimális áramfelvétel láttán nem is csoda.
forrás: ipon.hu(http://www.ipon.hu/e...k_tesztje/655/)
Itt egy remek SSD Tweaker, egy srác fejlesztgeti kb 1 éve, gyak pár gombnyomással be tudjuk lőni az oprendszert hogy az SSD-nek megfelelőbb legyen:
SSD Tweaker
Vezérlők, pár népszerű: intel, jmicron, indilinx, samsung, stb. rendszerdiszknek talán a legjobb az intel vezérlős, ugyanis random írásban ez a legerőssebb, szekvenciális írásban az MLC szegmensben többnyire elhúz a konkurencia, pl. Indilinx vezérlők(pl OCZ-k). Érdemes utánanézni SSD vételkor milyen vezérlős a kiszemelt példány.
Nekem egy KingstonSSDnowV40GB-os SSD van, azért választottam ezt mert ez intel vezérlős és hackeléssel rámegy a gyári TRIM-es intel firmware(hivatalos intel mlc-s TRIM-es SSD jóval drágább mint ez a modell, ez br25k volt), ami a sebességen is javított. Nos pár teszt tőlem:
Hát egészen új érzés SSD-t használni rendszerlemeznek, eddig egy 15k-s SCSI diszk volt nálam, igaz régi darab volt de elérési ideje jobb volt mint az átlag HDD-knek, viszont ez... ez eszméletlen, post screen-től bejelentkezési képernyőig(W7x64) alig 10 másodperc, profil betöltés 2-3 másodperc, minden pöcre indul(durvább alkalmazások is mint pl coreldraw(2-3 másodperc)). Nagy élmény tényleg
Végül itt egy kis beszámoló fleSs tollából:
http://logout.hu/bejegyzes/fless/szvsz_az_..._gep/friss.html
szerk: nyugodtan meg lehet itt vitatni érvekkel ellenérvekkel SSD-kről a tényállásokat véleményeket az is belefér
Csak legyen egy helyen a téma.
Szerkesztette: td 2010. 02. 10. 22:13 -kor
