[Integer]

A móron elkövetett mészárlás ismét ráirányította a közvélemény figyelmét a halálbüntetés kérdésére.

Az ellenzõk érvei szerint a halálbüntetés nem visszatartó erejû, a támogatói szerint ha valaki embert ölt, fizessen szintén az életével, és ne az adófizetõk pénzén éljen tovább egy drága pénzért fenntartott börtönben.

A kérdéskör roppant kényes, néha indulatok nélkül is nehéz beszélni róla, mégis próbáljunk beszélgetést kezdeményezni, hiszen számos oldalról közelíthetõ a probléma.

[url="http://"http://web.interware.hu/gyorfi/death_penalty.htm"]Gyõrfi[/url]

[url="http://"http://vizsla.origo.hu/katalogus?q=hal%E1lb%FCntet%E9s"]Origo linkgyûjtemény[/url]

[url="http://"http://www.origo.hu/tudomany/tarsadalom/20011024akivegzes.html"]A kivégzés életet menthet?[/url]



[ 2002. május 20.: Integer szerkesztette a hozzászólást ]

[AMD rula]

idézet:

---

Ezt írta Integer:
A móron elkövetett mészárlás ismét ráirányította a közvélemény figyelmét a halálbüntetés kérdésére.

Az ellenzõk érvei szerint a halálbüntetés nem visszatartó erejû, a támogatói szerint ha valaki embert ölt, fizessen szintén az életével, és ne az adófizetõk pénzén éljen tovább egy drága pénzért fenntartott börtönben.

A kérdéskör roppant kényes, néha indulatok nélkül is nehéz beszélni róla, mégis próbáljunk beszélgetést kezdeményezni, hiszen számos oldalról közelíthetõ a probléma.

[url="http://"http://web.interware.hu/gyorfi/death_penalty.htm"]Gyõrfi[/url]

[url="http://"http://vizsla.origo.hu/katalogus?q=hal%E1lb%FCntet%E9s"]Origo linkgyûjtemény[/url]

[url="http://"http://www.origo.hu/tudomany/tarsadalom/20011024akivegzes.html"]A kivégzés életet menthet?[/url]



[ 2002. május 20.: Integer szerkesztette a hozzászólást ][/quote]

Én támogatom, de csak nagyon indokolt esetben (pl: Mór)
DE én szépen váratnám õket min. 1 évig, (de nem mondanám meg mikor lesz a kivégzés, had higgyék az az utolsó napjuk...)
ÉS csak akkor ha TELJESEN BIZTOSAN lehet tudni, hogy õk az elkövetõk...

[kati.szeged]

idézet:

---

Ezt írta AMD rula:


Én támogatom, de csak nagyon indokolt esetben (pl: Mór)
DE én szépen váratnám õket min. 1 évig, (de nem mondanám meg mikor lesz a kivégzés, had higgyék az az utolsó napjuk...)
ÉS csak akkor ha TELJESEN BIZTOSAN lehet tudni, hogy õk az elkövetõk...[/quote]

egyetértek, én is bevezettetném. tömeggyilkosság esetén abszolút indokolt lehet egy ilyen büntetés.

[Renwick]

idézet:

---

Ezt írta kati.szeged:


...egyetértek, én is bevezettetném. tömeggyilkosság esetén abszolút indokolt lehet egy ilyen büntetés.[/quote]

Más ember életének elvétele szvsz soha nem lehet indokolt. Akkor sem, ha bankrablóként lemészárol valaki nyolc embert, és akkor sem, ha bírói döntés alapján végeznek ki valakit.

üdv

R.

[adansonii]

idézet:

---

Ezt írta Renwick:


Más ember életének elvétele szvsz soha nem lehet indokolt. Akkor sem, ha bankrablóként lemészárol valaki nyolc embert, és akkor sem, ha bírói döntés alapján végeznek ki valakit.

üdv

Jelenleg kicsiny hazánkban a bírói döntések, az irányadó politikai érdek, és a közhangulat befolyása alatt áll. Azt már nem is akarom ragozni, hogy a bíróságok /ügyészségek/, a rendõrség álltal adott adatok alapján járnak el. Ameddig itt a zsandárvezetõk "gyors" és "látványos erdményeket" akarnak látni, az alapos és korrekt eljárás helyett, addig itt bárkit, bármire el lehet ítélni. És tisztelt fórumtársaim, ez nagyon így van. Közel 10 év tapasztalata mondatja ezt velem.

R.[/quote]

Szóval akkor hogy legyen a halálbüntivel???Ma valaki, holnap esetleg te??? Nem túl biztató perspektíva ugye??

[adansonii]

Bocsi , fentebb az elsõ két sor Renwick-é.

[ufonauta]

Hali
Kicsit OFF lesz,mert alapvetõen a halálbüntetésrõl nem szeretnék állást foglalni.

De véleményem szerint a büntetés súlyosságánál nagyobb visszatartó erõ lehet a felderítési arány javítása.Súlyos bûneseteknél(gyilkosság),akár 100%-ra is.
Amennyiben 10 gyilkosból 10-et rövid idõn belül elkapnának,a 11. erõsen meggondolná,hogy megéri-e.
Anno egy faluban két csendõr rendet tudott tartani.A falu bikái összecsinálták a lábszárukat,amikor feltûnt a láthatáron a kakastoll.
-------------
Hali UFO

[Nevergone]

Nos... a kérdés nagyon jó...

Szét kell választani a dolgot, miszerint ismerösrõl, vagy tölünk távolálló személyrõl van szó.

Mert ha egy idegent mészárolnak le, akkor max. megnézzük a tv -ben, esetleg egy keveset beszélünk róla, és az élet megy tovább, szinte mintha mi sem történt volna. Ha azomban egy barátot, szerelmet, családtagot, vagy bárkit, aki fontos nekünk, akkor rögtön vérért kiáltunk, és meggondolatlanul, az ész érveket messze számûzve rögtön a tettes halálát kiáltjuk.
Van a dolognak egy másik oldala is. Ha egy ismeretlen követi el a szörnyû és elítélendõ tettet, mennyivel tekintünk másképp rá, mintha egy közeli ismerõs, régi cimbora lenne a bûnös? Vajon egyformán dömtenénk mindkettõ felett...? A nagy kérdés: az ember ilyen esetben mennyire tud objektív lenni?

Én személy szerint naygon indokolt esetben, és csak is akkor, ha a bizonyítékok egyértelmûen a tettes ellen szólnak, nos engedélyezném...
Vagy talán nem is... Halálbüntetés, csak egy injekció általában, semmi több... Vajon a móri vérengzés áldozatai is csak valami ilyesmit érezhettek? Asszem én valami fene nagy kínt adnék nekik... nem tudom hogy, de megtenném... hisz a halálbüntetés szinte fájdalom nélküli, majdhogynem röhögni lehet közben... röhögni ránk, hogy csak ennyit vagyunk képesek tenni a szörnyûségek ellen... De a soha nem múló kín, ami lassan felõröl... nos ugy gondolom, az méltóbb lenne, már ha itt lehet méltóságról beszélni.

Nem vagyok vadállat, sõt, meglehetõsen emberbarátnak tartanak, de asszem a dolog igy fair...

a rég meghalt nagyapámnak volt egy kedvenc szólása, amit sokszor mondott:

idézet:

---

"Ha lúd, legyen kövér..."[/quote]

Szerintem érdemes elgondolkozni rajta...

The NeverGone

[Dorian]

Az Index fórumának hasonló témájú topikjából másolok ide egy hozzászólást, érdemes elgondolkodni rajta:

"A halálbüntetés mellett vagyok és irreleváns érvnek gondolom a bûnösséget illetõ 100%-os bizonyosság elérhetetelenségét.
Ugyanis:
- a társadalom,amelyben élünk, jó- és rosszlétünk oka és alapja. A társadalmilag szervezett élet jótéteményeiért cserébe tartozunk a társadalomnak azzal, hogy adott esetben elszenvedjük a létélt fenntartó elvek bizonytalan vagy akár igazságtalan megvalósulásából ránk háruló hátrányokat is (az olvasó figyelmébe ajánlom Szókratész Védõbeszédét).
- a mindenáron, a végsõkig elhúzott emberi élet nem a legfõbb jó: példaképemnek tekintem azokat a XIX.-XX. szdi férfiakat, akik tévedéseik, bûneik vagy erényeik következményeit bátran voltak vállalni képesek és nem szaladtak a sztárügyvédhez: egy Teleki Lászlót, egy Teleki Pált (ezért és nem a cserkészetért vagy a zsidótörvényért), egy Batthyányi Lajost, egy Nagy Imrét (tán még egy Bárdossyt is)
- bûnmegelõzési hatékonyságától függetlenül egy halálbüntetés végrehajtása katartikus élmény egy társadalom számára
- nagyon tetszett egy érv a hasonló tárgyú topikból: a mûtéteket se tiltják be tudott kockázataik ellenére."

[ 2003. július 28.: Dorian szerkesztette a hozzászólást ]

[AMD rula]

Én szerintem mondjuk az is jó lenne, hogyha valakit elitélnek pl: gyilkosságért az soha az életbe ne menjen ki a cellájából... vagyis ne harmadoljanak meg ilyen baromságok... rohadjon meg ott, ne engedjék haza hétvégére hogy aztán ne menjen vissza, meg öljön még...

És az is zavaró, hogy valakit elkapnak pl: illegális software használásával az ne kapjon már 2-5 évét (+ még fizet is) vicces, amikor rablásért nem kapnak annyit...

[ 2002. május 20.: AMD rula szerkesztette a hozzászólást ]

[Mumia]

idézet:

---

Ezt írta AMD rula:
Én szerintem mondjuk az is jó lenne, hogyha valakit elitélnek pl: gyilkosságért az soha az életbe ne menjen ki a cellájából... vagyis ne harmadoljanak meg ilyen baromságok... rohadjon meg ott, ne engedjék haza hétvégére hogy aztán ne menjen vissza, meg öljön még...

És az is zavaró, hogy valakit elkapnak pl: illegális software használásával az ne kapjon már 2-5 évét (+ még fizet is) vicces, amikor rablásért nem kapnak annyit...

[ 2002. május 20.: AMD rula szerkesztette a hozzászólást ][/quote]

illegális szoftver használó az lehet hogy sokkal nagyobb értékket "lopott" mint adott esetben egy tolvaj, más kérdés hogy illegális szoftverhasználathoz nem szükséges akkora bûnözõi hajlam.

Ami a halálbüntetést illeti, szerintem nem szükséges, viszont aki gyilkolt azt nem lenne szabad visszaengedni a társadalomba. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ne jöjjön ki a cellájából többet, de jöjjön ki, kényszermunkára, lenne olyan amit rájuk lehet bízni.

[Ombuccmann]

idézet:

---

Ezt írta ufonauta:
A falu bikái összecsinálták a lábszárukat,amikor feltûnt a láthatáron a kakastoll.
-------------
Hali UFO[/quote]

Tudod miért? Mert a csendõröknek nem volt erõsségük az emberi jogok tiszteletben tartása. Az õ módszereik ma már nem alkalmazhatóak.

A halálbüntetésrõl: Az ismerõseim 90 %-a szerint vissza kéne állítani. Szerintem is. Mondhat nekem bárki bármit, van visszatartó ereje. Az életét mindenki félti, a bûnözõk is.
A vita 1ébként tárgytalan, szinte kizárt hogy visszaállítanák, max rendkívüli (pl háborús) helyzetben.

[holmes]

Hello
Sajnos a mostani europai és uniós stb. viszonyok miatt, nem lehetséges a halálbüntetés visszaállítása.
Ezért szerintem a büntetést másképpen kellene megvalósítani.
Mivel a mostani büntetési tételek elég érdekesen vannak megszabva (életfogyt= 20 év, jó ügyvéddel kevesebb), halmazati büntetést kellene alkalmazni.
Morbid példa:
Egy ember megölése: 30 év
Tiltott fegyver viselés-használat: 10 év
Fegyveres bankrablás: 15 év
stb. stb. stb.
Így összejönne egy olyan letöltendõ büntetés, ami garantálná ,hogy ha az egészet harmadolják, akkor is csak koporsóban kerül ki a börtönböl a bûnös.
Sajnos, ez a legtöbb amit egy demokrácia keretei megengednek.

[Dorian]

idézet:

---

Ezt írta Ombuccmann:

A vita 1ébként tárgytalan, szinte kizárt hogy visszaállítanák [/quote]

Ez valóban így van, ha a realitásokat figyelembe vesszük, de itt van még az a lehetõség, amit Mumia említett, kényszermunkára fogni õket, persze nem valami lightosra, menjenek pl. kõbányába robotolni, szükséges, és elégséges kaja, de semmi luxus, emberi jogok, és a többi.
Fontosnak tartom, hogy min. annyi hasznot termeljenek, mint amennyit az az õrzésükbe belefektetnek, nehogy már a normális emberek tartsák el õket, sõt, az sem árt, ha valami hasznot is hoznak a társadalomnak, amiben korábban úgyis megbocsájthatatlan kárt tettek.
És kell-e mondanom, hogy ez természetesen életük végéig tartson, hiszen ilyeneket bûn visszaengedni a normálisak közé.

[Nevergone]

Hát igen... ezek az idealista elvek... kár, hogy nem lesz belõlük semmi...

The NeverGone

[Turboboszi]

idézet:

---

Ezt írta Renwick:
Más ember életének elvétele szvsz soha nem lehet indokolt. Akkor sem, ha bankrablóként lemészárol valaki nyolc embert, és akkor sem, ha bírói döntés alapján végeznek ki valakit.
üdv
R.[/quote]
Ezt a móri bankrablóknak kellett volna elõször a tudomására hozni!
Amikor LEMÉSZÁROLTÁK azokat az embereket, az mivel lehet "indokoltá" tenni?
Talán kiesett volna a fegyver a kezébõl, ha tudja, hogy ezért lógni fog. Sorozat vagy tömeggyilkos nekem egykutya ebbõl a szempontból. Ezekben az esetekben támogatnám a halálbüntetést, csak Magyarország is aláírt egy-két egyezményt, ezért még csak fel sem fog merülni illetékes helyeken.

[AndrewBoy]

En tobb oldalrok kozelitenem meg a kerdest. A regi jo torvenyek szerint szemet szemert, fogat fogert. Igen am, megerdemelnenek egy golyot a fejukbe, de. Az allam nem teheti meg mert torvenyellenes az emberi elet kioltasa es az allam nem allhat az emberek felett ennyire. Aki vallasilag kozeliti meg a kerdest, eleg egyertelmu hitenek megfeleloen, van ahol azonnali fobeloves, van ahol meg a bunbocsanatra is van lehetoseg, legyen az Ur az o biraik.
De, a mai tarsadalomban aki tenyleg ilyen allat modon kepes gyilkolni, legalabb eselyt adna az allatja, es ez biztos hogy haszonszerzes celjabol eloremegfontoltan kulonos kegyetlenseggel elkovetett emberoles volt, ezert eletfogytot kapnak elmeletileg, namost gyakorlatilag az allam tartsa el oket eletuk vegeig egy cellaban, koszt es kvartej mellett, na nem. bevezetnem a kozmunkat, epitsen autopalyat sajat kezuleg, torje a kovet az alagutban, nehez fizikai munka, ami lehet veszelyes is, de pl nem aktiv sugarzasnak kitenni oket.
velemenyem szerint a halal buntetes nem megoldas, milyen jogon veszi el az allam xy ember eletet. en kozmunkara vagnam oket eletuk vegeig.
ami viszont meg megoldas lehet, hogy kamubol visszaallitani a halalbuntetest csak nekik, berakni oket siralomhazba, es naponta, ketnaponta menni hogy holnap kivegzunk, este meg megmondani hogy megse, meg nem jogeros, tehat pszichoterrort lehetne alkalmazni az ilyeneken.

[bszl]

...s hogyan vélekedett anno minderrõl az alkotmánybíróság (érdemes figyelni a párhuzamos véleményeket):

23/1990. (X. 31.) AB határozat
Közzétéve a Magyar Közlöny 1990. évi 107. számában

89/B/1990


A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

Az Alkotmánybíróság Dr. Horváth Tibornak a Halálbüntetést
Ellenzõk Ligája nevében a halálbüntetést elõíró büntetõ
rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványa tárgyában
Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleményével,
Dr. Lábady Tamás és Dr. Tersztyánszky Ödön, továbbá
Dr. Sólyom László, Dr. Szabó András és Dr. Zlinszky János
alkotmánybírók párhuzamos véleményével meghozta a
következõ

határozatot:

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a halálbüntetés
alkotmányellenes. A Büntetõ Törvénykönyvrõl szóló 1978.
évi IV. tv. ( a továbbiakban: Btk. ) 38. § (1) bekezdés
1. pontja, a 39. §-a és a 84. §-a, a büntetõeljárásról
szóló 1973. évi I. tv. ( a továbbiakban: Be. ) 399. §-a,
a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló
1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a, valamint a
Büntetésvégrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979.
( VI. 30. ) IM rendelet 151., 152. és 153. §-a az
Alkotmányba ütközik, ezért azokat megsemmisíti.

Alkotmányellenes a Btk. 155 (1) bekezdés, a 158. §
(2) bekezdés, a 160. §, a 163. §, a 166. § (2)
bekezdés, a 261. § (2) bekezdés, a 262. § (2)
bekezdés, a 343. § (4) bekezdés, a 346. § (1)
bekezdés, a 347. §, a 348. § (3) bekezdés, a 352. §
(3) és (4) bekezdés, a 354. § (3) bekezdés, a 355. § (5)
bekezdés, a 363. § (2) bekezdés, a 364. §, a 365. §
rendelkezéseiben a kiszabható büntetési nemek
megállapításánál a halálbüntetés mint alkalmazható
büntetési nem megjelölése is. Ezért a Btk. utóbb említett
tényállásaiban a halálbüntetés mint kiszabható büntetési
nem elõírását az Alkotmánybíróság ugyancsak megsemmisíti.

Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.

A megsemmisített rendelkezések e határozatnak a Magyar
Közlönyben való közzététele napján vesztik hatályukat. Az
Alkotmánybíróság az 1989. évi XXXII. tv. 43. §-ának (3)
bekezdése alapján egyben elrendeli a halálbüntetést
elõíró, megsemmisített büntetõjogi rendelkezések
alkalmazásával halálbüntetést kiszabó, jogerõs
határozattal lezárt olyan büntetõeljárások
felülvizsgálatát, amelyekben a hozott ítéletet még nem
hajtották végre.

Indokolás


I.

Indítványozó a halálbüntetést elrendelõ jogszabályok
alkotmányellenességének megállapítását arra hivatkozással
kezdeményezte, hogy e rendelkezések sértik az Alkotmány
54. §-ában foglaltakat, miszerint a Magyar Köztársaságban
minden embernek veleszületett joga van az élethez és az
emberi méltósághoz, amelyektõl senkit nem lehet
önkényesen megfosztani ( (1) bekezdés ); illetve senkit
nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó
elbánásnak vagy büntetésnek alávetni ( (2) bekezdés ).

Kérelmében kifejtette, hogy a halálbüntetést etikailag
nem igazolható, az emberi jogokkal összeférhetetlen,
jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan büntetési
eszköznek tekinti, amely a súlyos bûncselekmények
megelõzésére, illetve az ilyen bûncselekmények
elkövetésétõl való elrettentésre alkalmatlan és
célszerûtlen büntetési nem.

II.

1. Az Alkotmánybíróság megkeresésére az
igazságügyminiszter az 1990. március 19-én kelt
állásfoglalásában a halálbüntetésre vonatkozó
rendelkezéseket alkotmányellenesnek tartotta. Úgy
vélekedett, hogy a halálbüntetés szükségtelen és
antihumánus, erkölcsileg nem indokolható büntetés, nem
szolgálja a büntetés célját és nem alkalmas sem a
társadalom védelmére, sem a társadalom tagjainak a
bûncselekmények elkövetésétõl való visszatartására.
Rámutatott arra, hogy a halálbüntetésnek a Btk-ból való
kiiktatása terén jelentõs elõrelépésre került sor az
1989. évi XVI. törvény megalkotásával, amely az állam
elleni bûncselekmények büntetési tételeibõl mellõzte a
halálbüntetést.

Utalt arra is, hogy a halálbüntetés megszüntetése
összhangban van az európai jogfejlõdéssel. Nyugat-európai
országokban vagy teljesen megszûnt a halálbüntetés
lehetõsége, vagy csak kivételesen, katonai
bûncselekményekre és háború idején alkalmazható.

2. Az Alkotmánybíróság szakértõi vélemény elkészítésére
kérte fel Dr. Földvári Józsefet, Dr. Korinek Lászlót és
Dr. Sajó Andrást.

Dr. Földvári József a halálbüntetést - a büntetés
céljából kiindulva - nem tartja indokolt büntetésnek. A
halálbüntetés eltörlését azonban egy átfogó büntetõjogi
rendezés feladatának tekinti. Dr. Sajó András szerint a
halálbüntetés alkotmányellenes, mivel önkényes és
kegyetlen büntetés, sérti az emberi méltóságot, s
ellentétes a jogállamiság eszméjével. Korinek László a
halálbüntetés statisztikai és kriminológiai vonatkozásait
vizsgálta, s úgy foglalt állást, hogy a halálbüntetés a
bünözés elleni harcnak sem nem alkalmas, sem nem
szükségszerû eszköze.

3. A Teljes Ülésen - Az Alkotmánybíróságról szóló 1989.
évi XXXII. tv. 30. § (4) bekezdése alapján felszólalt:

Dr. Solt Pál, a Legfelsõbb Bíróság elnöke és
Dr. Györgyi Kálmán legfõbb ügyész.

Dr. Solt Pál felszólalásában annak a jogi és erkölcsi
meggyõzõdésének adott hangot, hogy a halálbüntetésnek
általában és itt most Magyarországon nincs többé helye.
Álláspontja szerint, a halálbüntetés büntetõjogi
szempontból igazolhatatlan, a büntetõjogi szabályozás és
az Alkotmány összefüggését figyelembevéve:
alkotmányellenes.

Dr. Györgyi Kálmán - elõrebocsátva, hogy a halálbüntetés
eltörlésének híve - felhívta az Alkotmánybíróság
figyelmét, hogy önmagában az Alkotmány 54. § (1)
bekezdése alapján a halálbüntetés önkényessége nem
mondható ki, a döntéshez az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésének és az 54. § (1) és (2) bekezdéseinek
komplex, egymásra vonatkoztatott értelmezése szükséges.
Meggyõzõdése szerint a leghitelesebb fórum e döntés
meghozatalára a Parlament lenne, de nem vitatja el az
alkotmányos helyzetet, hogy az Alkotmánybíróság a törvény
erejénél fogva nem kerülheti ki az érdemi válaszadást.

III.

A halálbüntetést a Btk. a Büntetések és intézkedések c.
fejezetében, a 38. § (1) bekezdésében a fõbüntetések
között az elsõ helyen említi. A 39. §-ban a törvényhozó a
halálbüntetés kiszabhatóságának alanyi feltételérõl,az
alkalmazható mellékbüntetésrõl és egyes
jogkövetkezményekrõl rendelkezik.

A büntetés kiszabása c. fejezetben a 84. § elõírja, hogy
halálbüntetést kivételesen és csak akkor lehet kiszabni,
ha - a bûncselekmény és az elkövetõ társadalomra való
kiemelkedõ veszélyességére, a bûnösség különösen magas
fokára figyelemmel - a társadalom védelme csak e büntetés
alkalmazásával biztosítható.

A Be-nek a halálbüntetést is érintõ 399. §-a a
kegyelmezési eljárással, a terhes, illetve elmebeteg
elítélttel, valamint a távollétében halálbüntetéssel
sújtott vádlottal kapcsolatos legfontosabb eljárási
szabályokat állapítja meg.

Az 1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a a halálbüntetés
végrehajtásának körülményeit határozza meg:

A Büntetésvégrehajtási Szabályzat alkotmányellenesnek
nyilvánított §-ai a halálraítélttel kapcsolatos
büntetésvégrehajtási szabályokat tartalmazzák, valamint a
halálos ítélet végrehajtását követõ intézkedéseket írják
elõ.

A Btk. szerint - az Alkotmánybíróság határozatának
közzétételéig - halálbüntetés a következõ bûncselekmények
elkövetõivel szemben volt alkalmazható:

az emberiség elleni bûncselekmények közül

a népirtás ( 155. § (1) bekezdése )
a polgári lakosság elleni ( 158. § (2) bekezdése )
erõszak minõsített esete

a bûnös hadviselés ( 106. § )
és a hadikövet elleni ( 163. § (2) bekezdése )
erõszak minõsített esete

a személy elleni bûncselekmények közül

az emberölés ( 166. § (2) bekezdése );
minõsített esetei

a közrend elleni bûncselekmények közül

a terrorcselekmény ( 261. § (2) bekezdése )
minõsített esetei és a

légi jármû hatalomba ( 262. § (2) bekezdése );
kerítésének minõsített esete

a katonai bûncselekmények közül

a szökés különösen ( 343. § (4) bekezdése ),
minõsített esetei

a kibúvás szolgálat alól ( 346. § (1) bekezdése ),
minõsített esete

a szolgálat megtagadása ( 347. § ),

a kötelességszegés ( 348. § (3) bekezdése ),
szolgálatban különösen
minõsített esete

a zendülés különösen ( 352. § (3) és (4)
minõsített esete bekezdései ),
a parancs iránti ( 354. § (3) bekezdése ),
engedetlenség
minõsített esete

az elöljáró vagy ( 355. § (5) bekezdése ),
szolgálati közeg
elleni erõszak
különösen minõsített
esetei

a harckészültség ( 363. § (2) bekezdése )
veszélyeztetése
minõsített esete

a parancsnoki ( 364. § )
kötelességszegés

és a kibúvás a harci ( 365. § ).
kötelesség teljesítése alól

IV.

Az Alkotmánybíróság a halálbüntetést lehetõvé tevõ
jogszabályok alkotmányellenességét kimondó és azokat
megsemmisítõ határozatának indokolásául a következõket
fogalmazza meg.

Az Alkotmány az Általános rendelkezések c. I. fejezetében
kinyilvánítja , hogy a Magyar Köztársaság elismeri az
ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvetõ jogait,
ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsõrendû
kötelessége . ( 8. § (1) bekezdése ) Az Alapvetõ jogok
és kötelességek c. XII. fejezetben pedig elsõként
állapítja meg, hogy a Magyar Köztársaságban minden
embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi
méltósághoz, amelyektõl senkit nem lehet önkényesen
megfosztani.( 54. § (1) bekezdése ). A 8. § (4) bekezdése
szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jog
olyan alapvetõ jognak minõsül, amelynek gyakorlása
rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet
idején sem függeszthetõ fel, illetve nem korlátozható.

Az Alkotmány idézett rendelkezéseinek összevetésébõl
megállapítható, hogy Magyarországon az élethez és az
emberi méltósághoz való jog - állampolgárságra tekintet
nélkül - minden embernek veleszületett, sérthetetlen és
elidegeníthetetlen alapvetõ joga. A magyar államnak az
élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is
elsõrendû kötelessége, hogy tiszteletben tartsa és védje.
Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése azt állapítja
meg, hogy az élettõl és az emberi méltóságtól senkit nem
lehet önkényesen megfosztani. E tilalom megfogalmazása
egyben megengedte az élettõl és az emberi méltóságtól
történõ nem önkényes megfosztást.

A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának
megítélésénél azonban az Alkotmány 8. §-ának (2)
bekezdése az irányadó, amelyet az Országgyûlés az 1990.
június 19-én elfogadott és június 25-én hatályba lépett
1990. évi XL. törvény 3. § (1) bekezdése iktatott az
1989. október 23-án kihirdetett 8. § (2) bekezdése
helyébe. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének hatályos
rendelkezése szerint a Magyar Köztársaságban az alapvetõ
jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény
állapítja meg, alapvetõ jog lényeges tartalmát azonban
nem korlátozhatja.

Az Alkotmánybíróság úgy itélte meg, hogy a Btk-nak és a
kapcsolódó hivatkozott jogszabályoknak a halálbüntetésre
vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi
méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának
tilalmába ütköznek. Az élettõl és az emberi méltóságtól
halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó
rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz
való alapvetõ jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák,
hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt
biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan
megsemmisítését engedik meg. Ezért megállapította ezek
alkotmányellenességét és megsemmisítette ezeket.

V.

A Btk. és a hivatkozott egyéb jogszabályok
alkotmányellenességét és megsemmisítését kimondó
alkotmánybírósági határozat fenti indokainak
megfogalmazása után az Alkotmánybíróság szükségesnek
tartja megjegyezni a következõket is.

1. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének az 1990. június
19- i alkotmánymódosítással beiktatott rendelkezése és az
54. § (1) bekezdésének idézett szövege nincs
összhangban. Az Országgyûlésre hárul az a feladat, hogy
az összhangot megteremtse.

2. Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan
egységet alkot és minden mást megelõzõ legnagyobb érték.
Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak
egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan
alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és
feltétele. Az emberi élet és méltóság egységébõl fakadó
alapjogokat az alkotmányos jogállam a vonatkozó
nemzetközi egyezmények és az alapvetõ jogelvek
figyelembevételével, az Alkotmányban meghatározott
közösségi és egyéni érdekek szolgálatában hivatott
szabályozni. Az emberi élethez és méltósághoz mint
abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam
büntetõhatalmával szemben.

3. Az Alkotmánybíróság figyelmet érdemlõnek tartja a
kriminológia és a kriminálstatisztika számos ország
tapasztalait értékelõ következõ megállapítását. A halál
büntetés alkalmazása vagy eltörlése sem az összbünözésre,
sem a korábban halálbüntetéssel fenyegetett
bûncselekmények elkövetésének gyakoriságára nincs
bizonyíthatóan törvényszerû hatással.

4. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi
Egyezségokmánya - amelynek Magyarország is részese és
amelyet az 1976. évi 8. tvr-rel hirdetett ki - 6.
cikkének (1) bekezdése megállapítja minden embernek
veleszületett joga van az életre. E jogot a törvénynek
védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétõl önkényesen
megfosztani. Ugyanezen cikk (6) bekezdése pedig
megállapítja, hogy e cikk egyetlen rendelkezésére sem
lehet hivatkozni avégett, hogy késleltessék vagy
megakadályozzák a halálbüntetésnek az Egyezségokmányban
részes valamely állam általi eltörlését. Az
Egyezségokmány tehát olyan fejlõdési folyamattal számol,
amely a halálbüntetés eltörlésére irányul. Az emberi
jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló, Rómában,
1950. november 4-én aláírt Egyezmény 2. cikkének (1)
bekezdése még elismerte a halálbüntetés jogszerûségét, az
1983. április 28-án elfogadott 6. Kiegészítõ Jegyzõkönyv
1. cikke viszont úgy rendelkezik, hogy a halálbüntetést
el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni
és halálbüntetést nem szabad végrehajtani. Az Európa
Parlament által 1989. április 12-én elfogadott Az
alapjogokról és alapvetõ szabadságokról c. nyilatkozat
22. §-a ugyancsak kimondja a halálbüntetés eltörlését. A
magyar alkotmányfejlõdés is ebben az irányban halad,
amikor a halálbüntetést még nem egyértelmûen kizáró 54. §
(1) bekezdésének megalkotását követõen a 8. § (2)
bekezdésének új megszövegezésével kizárja alapvetõ jog
lényeges tartalmának törvényi korlátozását .

5. Mivel a Btk-ban meghatározott büntetések összefüggõ
rendszert alkotnak, a halálbüntetésnek mint e rendszer
egyik elemének megszüntetése szükségessé teszi az egész
büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely azonban nem az
Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik.

Budapest, 1990. október 24.


Dr. Sólyom László
az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Ádám Antal
elõadó alkotmánybíró

Dr. Herczegh Géza
alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza Dr. Lábady Tamás
alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter Dr. Szabó András
alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky Ödön Dr. Vörös Imre
alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró


* * *

Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye

A hatályos Alkotmány 8. és 54. szakaszai egymásnak
ellentmondó rendelkezést tartalmaznak. Míg az 54. § (1)
bek. az élettõl való önkényes megfosztást tiltja és ezzel
nem helyezi hatályon kívül a halálbüntetés lehetõségét,
addig az idõben késõbb keletkezett 8. § (2) bek. még
törvények útján sem engedi meg az alapvetõ jogok lényeges
tartalmának korlátozását. Ebbõl már levezethetõ a
halálbüntetés tilalma is.

Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az
Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes
alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási
hatalommal rendelkezõ Országgyûlés joga és kötelessége.
Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.

Ezért álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak le
kellene szögezni hatáskörének hiányát és fel kellene
hívni az Országgyûlés figyelmét az ellentmondás
kiküszöbölésének szükségességére. Mindez nem zárná ki,
hogy az Alkotmánybíróság állásfoglalásában
felsorakoztassa mindazokat az érveket, amelyek ma a
halálbüntetés ellen szólnak.

Budapest, 1990. október 24.
Dr. Schmidt Péter
alkotmánybíró

* * *

Dr. Lábady Tamás és Dr. Tersztyánszky Ödön
alkotmánybírák párhuzamos véleménye

1. Az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények
elismerésével Magyarország kötelezettséget vállalt az
általános emberi jogoknak, mint alapvetõ értékeknek az
elismerésére. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése
értelmében a Magyar Köztáraság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait,
biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi
kötelezettségek és a belsõ jog összhangját.

2. A hatályos nemzetközi jog emberi jogi dokumentumainak
kiindulópontja az emberi méltóság. A Polgári és Politikai
Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya az emberi közösség
valamennyi tagja veleszületett méltóságáról szól és az
emberi méltóságot a jogok végsõ forrásának tekinti akkor,
amikor arra a felismerésre utal, hogy az emberi jogok az
emberi lény veleszületett méltóságából erednek.

3. Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az
emberi élettel együtt az emberi lényeget jelenti. A
méltóság ember-voltunknak és értékünknek fölemelõ és
feltétlen tiszteletet parancsoló volta, emberi lényegünk
rangja. Ugyanúgy a priori érték mint az élet, s a létezés
ember-dimenzióját fejezi ki. Emberlét és emberi méltóság
egymástól elválaszthatatlanok. Mindkettõ az ember
elidegeníthetetlen, immanens, lényegi sajátja. Létezésre
méltónak lenni: emberségre való méltóságot jelent, így
külön-külön az emberi élet és az emberi méltóság
tulajdonképpen kezelhetetlenek.

4. Az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi
egység, valójában nem is jog, mert az emberi lényeg a jog
számára tulajdonképpen transzcendens, azaz
hozzáférhetetlen. Az emberi jogok katalógusában és a
modern alkotmányokban az emberi élet és méltóság ezért
elsõsorban nem is mint alapjogok, hanem mint a jogok
forrásai, mint jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek
sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben
tartásáról és védelmérõl kell a jognak gondoskodnia. Ez a
védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója. Az
itt belépõ jog különféle terebélyû tilalomfákat és
garanciákat állít fel mindenki számára, így az állam
számára is.

5. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése tehát akkor,
amikor az élethez és a méltósághoz való veleszületett
jogokat tételezi - figyelemmel az Alkotmány 8. § (1)
bekezdésében írt sérthetetlen és elidegeníthetetlen
jelzõkre is -, olyan, a jogi értékeket is megelõzõ
kategóriákról rendelkezik, amelyek a lehetõ legteljesebb
jogi oltalomban kell hogy részesüljenek és amely
értékekkel szembeni követelmények - mint valóságos jogi
tilalmak - korlátlanok, vagyis az államot is kötik. Az
állam tehát azért nem foszthatja meg büntetõhatalmánál
fogva az embert az élettõl és az emberi méltóságtól, mert
a halálbüntetéssel az Alkotmányban védett fenti értékeket
önkényesen átrendezi. Önkényesen: mert az emberi lét és
méltóság az értékek rangsorában minden értéket megelõz,
itt az emberi jogok forrásáról, eredõjérõl és alapjáról,
azaz a jog által is sérthetetlen és elidegeníthetetlen
értékekrõl van szó. A halálbüntetés ennek folytán
önkényes, és ezért alkotmányellenes.

6. Mivel az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élettõl és
az emberi méltóságtól való önkényes megfosztást
tilalmazza, az Alkotmány szerint kell, hogy maradjon tere
a nem önkényes megfosztásnak is. Ezért nem állítható,
hogy az élettõl való minden megfosztás fogalmilag
jogtalan, azaz önkényes.

Az élettõl való megfosztás csak jogi síkon nem történhet
meg, de az ugyanolyan értékrendek - azaz a más ember léte
és méltósága - egymással már versenghetnek. A jog ebben
az esetben már nem az értékeket rendezi át, hanem
helyzeteket rendez: a jogos védelemnél, vagy más, nem
önkényes megfosztás esetében nem a halálbüntetés jogát
ismeri el, hanem a nem önkényes védekezés minõségét
oltalmazza az önkényességgel szemben.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Lábady Tamás Dr. Tersztyánszky Ödön
alkotmánybíró alkotmánybíró

* * *

Dr. Sólyom László alkotmánybíró
párhuzamos véleménye

1. Az Alkotmánybíróság szabadsága határozata
kialakításában.

Az Alkotmány szerint az élethez és az emberi méltósághoz
való jogtól senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
Eszerint a halálbüntetés alkotmányosságának formális
kulcsa az önkényesség értelmezése. Mivel nyilvánvalóan
senkit sem lehet semmilyen jogától önkényesen
megfosztani, az élethez és az emberi méltósághoz való jog
elvételének speciális feltételeit kell meghatároznunk,
vagyis az önkényességet e jogok sajátosságaira való
tekintettel kell értelmeznünk. A halálbüntetés
alkotmányossága feletti döntésnek ezért az élethez és
emberi méltósághoz való jog tartalmi kifejtése az alapja.
Az Alkotmány kimondja, hogy az alapvetõ jogokat
szabályozó törvény az alapvetõ jog lényeges tartalmát nem
korlátozhatja. Annak eldöntéséhez, hogy a
halálbüntetésrõl szóló törvényi rendelkezések nem
korlátozzák-e az élethez és az emberi méltósághoz való
jog lényeges tartalmát, s ezért nem alkotmányellenesek-e,
elõször e jogok tartalmát kell tisztáznunk.

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog a
legalapvetõbb emberi jogok. Az Alkotmánybíróság
értelmezése szerint az emberi méltósághoz való jog
anyajog , azaz a még nem nevesített szabadságjogok
forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni
autonómia határainak megvonására más emberi jogok
esetében, csakúgy, ahogy az élethez való jog értelmezése
befolyásolhatja az élet feletti rendelkezés más vitás
eseteinek eldöntését ( pl. abortusz, eutanázia ).

Egy ilyen horderejû döntés elõtt tisztázni kell az
Alkotmánybíróság szabadságát és kötöttségeit határozata
tartalmának kialakításában.

Az Alkotmánybíróság határozata a halálbüntetés
alkotmányosságának kérdésében a döntés alapját és
véglegességét tekintve lényegesen más, mint a
halálbüntetés törvénnyel való eltörlése. Az
Országgyûlésnek szabadságában áll bármilyen érv alapján
dönteni; legyen az tudományos, vagy gyakorlati,
büntetõpolitikai, vagy tetszõleges aktuálpolitikai
meggondolás, vagy indíték. ( Lásd a halálbüntetés
eltörlését a politikai bûncselekményekre 1989-ben. ) A
törvényhozási folyamat nyilvánossága alkalmat teremt
minél több érv ismertetésére és ütközésére; s egyben elõ
is készíti a közvéleményt a döntésre. Könnyebbsége
parlamenti döntésnek, hogy a halálbüntetést eltörlõ
törvény önmagában nem jár kényszerítõ következményekkel
az élethez való jog más kérdéseire nézve. Ugyanakkor az
Országgyûlés ki van téve a közvélemény nyomásának. A
Parlament tetszése szerint fenntarthatja, eltörölheti,
vagy visszaállíthatja a halálbüntetést - amíg e büntetés
alkotmányoságáról az Alkotmánybíróság ki nem mondta a
végsõ szót.

Az Alkotmánybíróság ezzel szemben kizárólag alkotmányjogi
érvekkel alapozhatja meg döntését. Különösen nem érheti
be az általában alkalmazott kriminológiai érveléssel,
hogy ti. a halálbüntetés hatékonysága a bûnmegelõzés
szempontjából nem bizonyítható. Nem köti az
Alkotmánybíróságot a törvényhozó szándéka, hiszen a
Büntetõ törvénykönyv alkotmányoságát felülvizsgálhatja,
az Alkotmányt pedig értelmezheti. Az Alkotmánybíróság
döntése végleges. Nem köti az Alkotmánybíróságot sem a
többségi akarat, sem a közvélemény. Nem köti egyetlen
erkölcsi, vagy tudományos irányzat sem.
Az Alkotmánybíróságnak tehát saját értelmezést kell
kidolgoznia az élethez való jogról.

Ebben az értelmezésben az Alkotmány egésze a
kiindulópont. Az Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt
a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az
Alkotmány és a benne foglalt jogok elvi alapjait, és
ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még
gyakran napi politikai érdekbõl módosított Alkotmány
fölött, mint láthatatlan alkotmány , az alkotmányosság
biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó
új alkotmánnyal, vagy jövõbeli alkotmányokkal sem kerül
ellentétbe. Az Alkotmánybíróság ebben az eljárásában
szabadságot élvez, amíg az alkotmányosság fogalmának
keretén belül marad.

Az alkotmányozók a rendszerváltozás utáni társadalomban
és államban érvényesülõ értékpluralizmusból indultak ki;
az Alkotmány 1989. október 23-án kihirdetett módosítása
( az 1989. évi XXXI. törvény ) szakított a korábban az
állam alapjává tett hivatalos ideológiával, és azzal,
hogy a jogokat ezzel összhangban kell értelmezni. A
különbözõ eszmei áramlatoknak az Alkotmány kidolgozása
során javasolt felsorolása csak a sokféleséget akarta
példázni, csakúgy, mint az 1989. októberi módosításban
ebbõl megmaradt a polgári demokrácia és a demokratikus
szocializmus értékei. Azóta - az 1990. évi XL. törvénnyel
- ez is kikerült az Alkotmányból. Az alkotmányos jogok
igen absztrakt megfogalmazásában nem fedezhetõ fel
semmilyen jele annak, hogy a törvényhozó ezen jogok egy
adott értelmezése mellett kötelezte volna el magát. De ha
így is lett volna, ez az Alkotmánybíróság számára nem
lehetne kiindulópont: Az Alkotmánybíróság független a
törvényhozó szándékától, de egyébként is aggályos lenne
arra hivatkozni, hogy az eltelt egy év alatt olyan
társadalmi változások játszódtak le, amelyek túlhaladottá
tették az alkotmányozó eredeti koncepcióját. Ez ugyanis
azt jelentené, hogy az Alkotmánybíróság megváltoztatni
kénytelen az Alkotmány értelmét. Az Alkotmánybíróságnak
nem erre van hatásköre. Az alkotmányértelmezésnek az
értelmezendõ jogok fogalmából kell kiindulni, mint
semleges kategóriából, amelynek határaira nézve nagyfokú
konszenzus állapítható meg, tartalmára nézve viszont
több, eltérõ értéktartalmú koncepcióval is kitölthetõ. Ha
így járunk el, akkor az Alkotmány tág definíciói megannyi
morális kérdésfeltevést ( is ) tartalmaznak. A pluralista
társadalom lényegéhez tartozik, hogy ezekre a kérdésekre
többféle válasz adható, vagyis a jogok többféle
értéktartalommal kitölthetõk, úgy hogy közben a jogok
egész alkotmányos rendszere koherens és mûködõképes
marad. Az Alkotmánybíróságnak a határesetekben kell
beavatkoznia, azt a vonalat meghúznia, amely túl egy
adott tartalmi koncepció ( válasz ) már az Alkotmány
egész rendszerével ( alapelveivel ) nem hozható
összhangba. Pl. az állampolgári egyenlõség számos
értelmezést elvisel; az Alkotmánybíróságnak ki kellett
mondania, hogy az egyenlõség nem korlátozható a
mechanikus egyenlõségre az anyagi javak elosztása
vonatkozásában, s ugyanakkor tisztáznia kellett a pozitív
diszkrimináció megengedettségét, annak feltételeivel
együtt. Más esetben az Alkotmánybíróság azt állapíthatja
meg, hogy az alkotmányos jog egy adott tartalmi
koncepciója belefér az alkotmányos fogalmi keretbe, akkor
is, ha azt a törvényhozó ki akarta zárni. Kivételesen az
is elõfordulhat, hogy egy alkotmányos jog csak egyetlen
értelmezési koncepciót tûr el. Ez természetesen
értékítélet. Az Alkotmánybíróságnak azonban éppen erre
van felhatalmazása: hogy ti. az Alkotmány fenntartása
érdekében a saját tartalmi koncepcióját érvényesítse.
Határesetekben és össze nem férõ koncepciók ütközésekor
az Alkotmánybíróság feladata a választás. Az élethez való
jog fogalmát nem lehet két olyan koncepcióval kitölteni,
amelyek közül az egyik megengedi, a másik viszont kizárja
a halálbüntetést. Az Alkotmánybíróságnak itt azt az
értelmezést kell kötelezõvé tennie, amely szerinte az
Alkotmány egészével összhangban áll.

Ez a döntési szabadság és kötelesség egyben óriási
felelõséggel terheli meg az Alkotmánybíróságot. Hiszen a
bíróság, bár az Alkotmány egészébõl indul ki, maga
alkotja folyamatos értelmezésével az értelmezés mércéjét
is. Mivel a döntés végleges, a bírónak saját lelkiismerte
és a közvélemény, elsõsorban a szakmai közvélemény elõtt
kell helytállnia. Szembe kell néznünk tehát azzal, hogy
az alkotmányos jog fogalmának egyik lehetséges értelme
válik kötelezõvé ( amelyet esetleg az Alkotmánybíróság
késõbbi ítélkezés korrigálhat - vagy a desuetudo ronthat
le ). A hibátlan szakmai érvelés is már az elõzetes
értékválasztáson belül érvényesül.

A fenti koncepció értelmében az Alkotmánybíróság döntése
tudatosan szubjektív és történelmileg kötött: még abban
az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket
deklarál, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel; s
ítélete pl. a halálbüntetés, vagy abortusz kérdésében
elvileg sem támaszthat igényt örök érvényre. Az
emberképe, filozófiai választása, bírói feladatának
felfogása megannyi szubjektív adottság. Ezért kívánatos,
hogy az Alkotmánybíróság objektív támaszként vegye
figyelembe a halálbüntetés kortársi nemzetközi
megítélését; ennek értékelése már az Alkotmánybíróság
megengedett politizálásához tartozik.

Az USA Legfelsõbb Bíróságának ítélete 1972-ben
alkotmányellenesnek nyilvánított minden halálbüntetést
kimondó törvényt, s ezzel felszabadító hatású példát
állított más országok elé. Ugyanakkor 1976-tól kezdve a
halálbüntetés visszaállításának lehetünk tanúi. Az Európa
Tanács viszont a tagállamok többségében lejátszódott
fejlõdés alapján általános tendenciának tekintette a
halálbüntetés eltörlését, és az 1950-ben kelt Emberi
Jogok Európai Egyezményéhez 1983-ban jegyzõkönyvet
kapcsolt a halálbüntetés eltörlésérõl. ( Ezt a 6. számú
jegyzõkönyvet a 22 tagállam közül 15 aláírta és 12
ratifikálta - de pl. a nem ratifikáló NSZK-ban nincs
halálbüntetés. ) Az Európa Parlament által 1989. április
12-én elfogadott, Az alapjogokról és alapvetõ
szabadságokról szóló nyilatkozat 22. §-a kimondja a
halálbüntetés eltörlését. Ezzel az európai államok nagy
része túllépett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi
Egyezségokmányának a halálbüntetést lehetõvé tévõ
kompromisszumán, amelyet az önkényes megfosztás
tilalmával a magyar Alkotmány még 1989. októberében is
követett.

Az Alkotmánybíróság joggal támaszkodhat saját történelmi
helyzetünkre is, amikor a halálbüntetés eltörlésével az
élethez való jog tiszteletét erõsíti, és az állam
büntetõhatalmát innen visszaszorítja. Többrõl van itt
szó, mint az emberi életet politikai céljaira
gátlástalanul feláldozó rendszerrel való szimbolikus
szembefordulásról; a politikai bûncselekményekre
lehetséges halálbüntetés eltörlése 1960-ban lehetett
volna helyén, ahogy a Német Szövetségi Köztársaság
Alaptörvényében a halálbüntetés tilalmának hasonló
motivációja 1949-ben idõszerû volt. Az aktuális
történelmi feladat annak a törvényhozót is kötelezõ
megállapítása, hogy az Alkotmánybíróság által értelmezett
és védett alkotmányos rendben az állam nem teheti meg,
hogy egy ember életét elvegye.

2. Az élethez való jog az AlkotmánybanEbben a pontban az
élethez való jog alkotmánybeli elhelyezését, minõsítéseit
és a rá vonatkozó más rendelkezésekkel való összefüggését
vizsgálom, az élethez való jog tartalmi koncepciójának
kifejtése nélkül.

Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint A Magyar
Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az
élethez és az emberi méltósághoz, amelyektõl senkit nem
lehet önkényesen megfosztani.

Értelmezendõ kérdések:

a ) az élethez és az emberi méltósághoz való jog
kitüntetett szerepe és kapcsolata,

b ) a veleszületettség ill. az Alkotmány 8. §-a szerinti
sérthetetlenség és elidegeníthetetlenség ,

c ) a nem lehet önkényesen megfosztani kitétel,
tekintettel az Alkotmány 54. és 8. §-ára.

a ) A 18. századi természetjogban szokásos volt a
természetes jogokat néhány õs-, vagy alapjogra
visszavezetni. Ilyen kiindulópont volt az élethez való
jog. Ma hasonló alapnorma-szerepet játszik az emberi
méltóság, alkotmányokban és nemzetközi egyezményekben
egyaránt. E funkciójában a természetjogi természetes
szabadság örököse. Az emberi méltósághoz való jog a
német, az amerikai és a magyar alkotmánybírósági
gyakorlatban kifejezetten anyajog ; a bíróság a
cselekvési szabadság és az önmeghatározás védelmére új és
új szabadságjogokat vezet le belõle. Mindemellett az
élethez való jog sem vesztette el kitüntetett szerepét.
Vannak nézetek, amelyek továbbra is ezt tartják a többi
jog alapjának. Elterjedtebb, hogy az élethez való jog a
méltósághoz való jogot követi az alapjogok katalógusának
élén, s elõfordul, mint a magyar Alkotmányban, hogy
ugyanabban a szakaszban szerepelnek. Ma az a szokásos,
hogy az élethez való jogot egyrészt a testi épséghez és
egészséghez való joggal kapcsolják össze, másrészt pedig
a nemzetközi jog hatására a kínzás és a kegyetlen,
illetve megalázó büntetések tilalmával. Úgy tûnik tehát,
hogy fontosságát megtartva külön életet él a két jog.
Közelebbi vizsgálat azonban kimutathatja lényegi
összefüggésüket; azt, hogy csakis egységükben adhatják
meg az ember jogi státuszát, s lehetnek így valóban az
alapjogok alapjai. Az élethez és méltósághoz való jog
egysége különbözteti meg az embert egyrészt a többi
személytõl, másrészt a többi élõlénytõl. Az ember jogi
státusza e két aspektusának külön-külön történelmi
szerepe nem mond ellent annak, hogy a mai történelmi
pillanat, s különösen az élet feletti idegen rendelkezés
kiélezõdött kérdése, az élethez és méltósághoz való jog
egységes szemléletét követelik meg. Mindennek
bizonyításához részletesen meg kell vizsgálni e két jog
sajátosságait; ezt a 3. pontban végzem el.

b ) Az Alkotmány 54. §-a szerint az élethez és
méltósághoz való jog minden ember veleszületett joga.
Ezek a jogok a XII. fejezet címe alapján alapvetõ jogok .
A 8. §-ban a Magyar Köztársaság az ember sérthetetlen és
elidegeníthetetlen alapvetõ jogait ismeri el. Ezen jelzõk
értelmezése nem ad elegendõ alapot a halálbüntetés
alkotmányosságáról való döntéshez. Van például olyan
klasszikus elmélete az elidegeníthetetlenségnek, amely
szerint az élethez való jog a társadalmi szerzõdésben
átruházhatatlan az államra, az állam tehát ezért nem
veheti el. Hasonló magyarázat kidolgozható lenne a
sérthetetlenségre, vagy a veleszületettségre is, mint
ahogy mindeme jelzõk nélkül is lehet érvelni amellett,
hogy az élethez való jogot az állam nem korlátozhatja
( lásd 3. pont ). A veleszületettség értelmezhetõ úgy is,
mint annak kifejezése, hogy az élet ( és a méltóság )
apriori értékek, amelyekbõl az ezeket védõ jogok erednek.
A jogtörténet és a mai alkotmányok, illetve nemzetközi
egyezmények viszont számos példát mutatnak arra, hogy az
élethez való jog elidegeníthetetlenségének deklarálása
nem zárta, illetve zárja ki a halálbüntetést. A magyar
Alkotmány 54. § (1) is lehetõvé kívánta tenni az
élethez és méltósághoz való elidegeníthetetlen és
sérthetetlen, veleszületett jogtól való megfosztást, ha
az nem önkényes. Az önkényesség értelmezése nélkül tehát
nem lehet az élethez és a méltósághoz való jog
elidegeníthetetlenségérõl állást foglalni.

c ) Az élethez való jog határai tehát az önkényesség
értelmezésétõl függenek. Önkényesnek minõsülhet a
büntetéskiszabás, ha túlságos teret enged a bíró
szubjektív döntésének. Bár az USA-ban a halálbüntetést
szokatlan és kegyetlen büntetés volta miatt mondták ki
alkotmányellenesnek, valójában az volt a kifogás a
kérdésessé tett törvény ellen, hogy a halálbüntetés
feltételei nem voltak precízen tisztázva.

Ehhez hasonló Sajó András érvelése szakvéleménye I.
pontjában. A Btk. elõírásai a halálbüntetés kiszabására
azonban nem térnek el lényegesen akármelyik más
büntetésfajta feltételeitõl, s ezért önkényességük más
büntetések kiszabására is érvényes lehet. Az Alkotmány
54. §-ában írott önkényesség azonban szerintem olyan
speciális értelmezést kíván meg, amely csakis az élethez
és méltósághoz való jogra érvényes.

Más felfogás szerint az önkényesség a törvénynek
megfelelõ eljárás hiányát jelenti. Ezt támasztja alá az
Emberi Jogok Európai Egyezménye ( 1950 ), amelynek 2.
szakasza csakis jogszerûen hozott halálos ítélet
végrehajtását tekinti az élettõl megfosztás megengedett
esetének. ( 1983-ban viszont a 6. sz. jegyzõkönyv eltörli
a halálbüntetést. ) Jogállamban minden fajta büntetést
csakis törvényes okból, törvényes eljárásban lehet
kiszabni. Ezt az Alkotmány a szabadságtól való
megfosztásra szabatosan meg is fogalmazza ( 55. § ). Az
54. § (1) bekezdése és az 55. § (1) bekezdése
összevetésébõl az következik, hogy az élethez és
méltósághoz való jog esetében önmagában nem zárja ki az
attól való megfosztás önkényességét, ha az törvény
alapján, törvényes eljárásban történt. Ez szükséges, de
nem elégséges feltétel. A különbséget az élettõl való,
illetve a szabadságtól való megfosztás minõségileg más
volta indokolja ( lásd 3. pont ).

De ha a halálbüntetés formális legalitása nem zárja ki
feltétlenül a önkényességet, akkor csak az a tartalmi
kérdés marad, hogy maga a halálbüntetés, mint büntetési
nem, nem önkényes-e.

Elterjedt nézet szerint a halálbüntetés azért önkényes,
mert nem bizonyítható, hogy alkalmas lenne az
Alkotmánnyal összhangban lévõ büntetési célok
megvalósítására. ( Erre a jelen határozat indokolása
egyebek között utal is. ) Ezzel a bizonytalansággal
szemben az emberi élet és méltóság elõnyt élvez. Igaz,
hogy alkotmányellenes az a büntetés, amely nem képes
betölteni célját. Igaz az is, hogy mivel itt alapvetõ
jogok elvonásáról van szó, a célra való alkalmasságról
bizonyosság kell. Az érvelést azonban egyedül nem találom
elegendõnek a halálbüntetés alkotmányellenességének
megállapítására. Felvethetõ, hogy a többi büntetés, pl. a
börtön preventív hatásáról sincsenek megbízható
bizonyítékaink. Itt megint a szabadságvesztés és az
életvesztés közötti különbséget kellene kifejteni ( az
élethez való jog speciális voltát ), hogy bizonyíthassuk,
a börtönhöz, a pénzbüntetéshez beérhetjük a büntetés
célszerûségének, vagy hatékonyságának ( nagy )
valószínûségével, a halálbüntetéshez nem. Ebbõl folyó
második ellenvetésem az, hogy a fenti érvelés szerint a
halálbüntetés alkotmányos lenne, ha vele a büntetés célja
bizonyosan elérhetõ lenne. A szokásos megnyugtató válasz
az, hogy a büntetés célja a halálbüntetéssel úgysem lesz
soha teljes bizonyossággal elérhetõ - márcsak az emberi
tévedés kizárhatatlansága miatt sem. A válasz tehát
pragmatikus marad. A körbõl nehéz kitörni, mert a
büntetés gyakorlati hatékonyságára kérdezünk, noha
valójában azt kellene bizonyítani, hogy a halálbüntetés
elvileg alkalmatlan. Ez a kérdés viszont továbbvisz a
halálbüntetés sajátosságához. Ezzel elvileg más érvelésre
váltunk át: a halálbüntetés speciális voltát az élethez
való jog sajátossága alapozza meg. Jobb lenne tehát eleve
az élethez való jog sajátosságából kiindulni, s
bizonyítani, hogy akkor sem lehet az életet elvenni, ha
az nagyon is célravezetõ lenne.

d ) Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján az élethez
és méltósághoz való alapvetõ jog lényeges tartalmát az
ezeket szabályozó törvény nem korlátozhatja. A kérdés,
hogy az alapjog korlátozását mihez viszonyítva állapítjuk
meg, a mi esetünkben különös súllyal vetõdik fel. A
halálbüntetéssel ugyanis nem az élethez való jog
önmagában áll szemben, hanem az élethez való jog, mint
olyan jog, amelytõl nem lehet senkit önkényesen
megfosztani. Ezért az, hogy a Btk. a halálbüntetéssel
egyáltalán korlátozza-e az élethez való alkotmányos
jogot, az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt
önkényes megfosztás értelmezésétõl függ. Ha az élettõl
való megfosztást minden esetben, fogalmilag önkényesnek
tartjuk, vagyis az élethez való jogot abszolutnak, akkor
a halálbüntetés korlátozza azt. Ha viszont az élethez
való jogot magában az Alkotmányban korlátozottnak
tekintjük azáltal, hogy az élettõl való megfosztás
bizonyos, nem-önkényes eseteit - pl. ha az törvényes
eljárásban történt - összeférhetõnek tartjuk az élethez
való jog természetével, akkor a Btk. ehhez képest nem
korlátozza az élethez való jogot; az pedig, hogy az
Alkotmány maga korlátozhatja-e alapjog tartalmát, nem a
Btk. alkotmányellenességének vizsgálatához tartozik.

3. Az emberi méltósághoz és az élethez való jog
sajátossága Az emberi méltósághoz való jog nem puszta
erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi méltóság a
jog elõtt és felett létezõ érték, amely a maga
teljességében a jog számára hozzáférhetetlen, nem zárja
ki azt, hogy ezt az értéket jogok forrásának tekintsük -
mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény
és alkotmány teszi -, vagy hogy a jog a méltóság
tiszteletben tartását és védelmét elõírja, avagy hogy
egyes aspektusait valóságos joggá formálja.

Az emberi méltósághoz való jognak két funkciója van.
Egyrészt azt fejezi ki, hogy van egy abszolút határ,
amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítõ hatalma
nem terjedhet túl, vagyis az autonómiának, az egyéni
önrendelkezésnek egy mindenki más rendelkezése alól
kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás
szerint - az ember alany maradhat és nem válik eszközzé,
vagy tárggyá. Ezt fejezi ki egyébként az - az
Alkotmánybíróság által is osztott felfogás, hogy az
emberi méltósághoz való jog anyajog , mindig újabb
szabadságjogok forrása, amelyekkel az önrendelkezés
szféráját folyamatosan biztosítjuk az ( állami )
szabályozással szemben. A méltósághoz való jognak ez a
felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektõl,
amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs
érinthetetlen lényegük. ( Ez az elvi különbség az ember
és a jogi személy között, nem pedig az, hogy egyes jogok
jellegüknél fogva csak emberhez fûzõdhetnek . Az utóbbiak
mintájára ugyanis mindig képezhetõk analóg jogok a jogi
személyek számára. )

Látni fogjuk, hogy az emberi méltósághoz való jog ezt a
funkcióját csak akkor tölti be, ha az egyes emberek
élethez való jogával egységben értelmezzük; míg ha attól
elvonatkoztatunk, az absztrakt méltóság megengedi a
konkrét egyén tárgyként való kezelését.

A méltósághoz való jog másik funkciója az egyenlõség
biztosítása. A minden ember egyenlõ méltósága történelmi
vívmánya az egyenlõ jogképességet jelentette; azaz a
formálisan egyenlõ esélyt. Jelen határozatunkhoz az
egyenlõségnek azt a tulajdonságát kell kiemelnünk, hogy
erre a jogra épülhetnek további jogok ( pl. az egyenlõ
méltóság jogképességként instrumentalizálva további jogok
szerzésének alapja ); de elvenni belõle nem lehet. Ez
egyben azt jelenti, hogy a méltóság oszthatatlan és
redukálhatatlan, azaz az emberi státusz minimális
feltétele, amely tehát egyetlen embertõl sem vehetõ el.
Az egyenlõ méltósághoz való jognak az élethez való joggal
való egységében kell azt biztosítania, hogy ne lehessen
különbözõen értékes puszta életeket jogilag másként
kezelni. Nincs az életre méltóbb és méltatlanabb. Az
egyenlõ méltóság miatt egyaránt érinthetetlen a nyomorék
és az erkölcsi szörnyeteg bûnözõ élete és méltósága is.
Az emberi méltóságban mindenki osztozik, aki ember,
függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg az emberi
lehetõségbõl és miért annyit. Az élethez és méltósághoz
való jog egysége következtében nemcsak a halálban egyenlõ
mindenki: az életek egyenlõségét a méltóság garantálja.
Az ( puszta ) élethez való jog csak egyes természetjogi
elméletekben volt abszolút ( pl. Hobbes-nál ), amennyiben
a felette való rendelkezést nem is lehetett az államra
átruházni. Amíg a civilizációs folyamatban a
halálbüntetés ( illetve a háború ) nem vált kérdésessé,
másrészt amíg nem merültek fel más élõlények jogai az
életre, nem vált aktuálissá annak feszegetése, hogy mi
teszi az élethez való jogot speciálisan emberi joggá. Az
ember méltósága, és ennek kapcsolata az élettel
különbözteti meg az ember élethez való jogát minden egyéb
jogtól. Az élethez való jog a méltóság nélkül nem az
emberi élethez való jog. Az említett természetjogi
felfogásban a természeti állapot maradványa, a túlélés
minden fölé helyezése, amely joga - mint már Spinoza írta
- az állatoknak is megvan . Ma pedig a méltósághoz való
joghoz kapcsolódása teszi specifikussá az ember élethez
való jogát az állatok és fák jogai textusában.
Szétválasztandó ugyanis az állam kötelezettsége külön az
élet ( minden élet ) védelmére és külön a méltóság
védelmére az ember alanyi jogától az életre és
méltóságra. Az állatok és fák jogai nem puszta metaforák:
az államnak valóban vannak kötelességei minden élet
természeti alapjainak fenntartására, s védeni köteles
minden életet a mohától kezdve az embrión keresztül az
emberig, de ez a védelem a szorosan vett egyéni emberi
életet kivéve relatív, és csak az embernek van rá
szubjektív joga.

Mi határozza meg ma az élethez való jog és a méltósághoz
való jog kapcsolatát? Ha egy alkotmánybíróság életrõl és
halálról dönt, tisztáznia kell emberképét. Napjainkban a
dualista felfogás uralkodik: a test és lélek eltérõ
státuszának különbözõ szekularizált változatai. A testi
jogok individualitásukban alacsonyabbrendûek, mint az
absztrakt, a konkrét egyéntõl könnyen elválasztható
lélek: a méltóság. Szokás ugyan abból kiindulni, hogy az
ember biológiai és társadalmi lény. De ennek az
összekapcsolásnak a jogban már nincs következménye,
hiszen az élethez való jogot mint a biológiai-fizikai
létezés jogát fogják fel; ezért kapcsolódik hozzá
hagyományosan a testi épség, egészség joga is. Ezek
( individuális ) testi jogok a legtöbb alkotmányban nem
élveznek abszolút védelmet, szemben a méltósághoz való
joggal, amellyel az egyén az emberi nem méltóságából
részesedik, s amely ezért érinthetetlen. ( Ez a nembeli
jog túl is éli az egyént azok szemében, akik - mint sokan
- a kegyeleti jogokat a halott jogának tekintik. )

A méltósághoz való jog és az élethez való jog ilyen
hierarchiája súlyos következményekkel jár. A dualista
felfogás alapján ugyanis indokolhatóvá válik az egyes
ember feláldozása közösségi célokra. Ez esetben a
generális prevenció céljából is ki lehet végezni a
bûnözõt, mert méltósága úgysem szenved csorbát. ( Hegel a
büntetéssel becsüli meg a bûnözõt. Szerintem ez az érv
csak a halálbüntetésen kívüli egyéb büntetésekre
fogadható el. ) A dualista értékrenddel könnyû lesz az
élet feletti idegen rendelkezést megindokolni azokban az
esetekben is, amikor megállapítják a méltóság elveszését
- pl. a tiszta tudat végleges elvesztésével járó
betegség. Azaz: ha az ember védelmét a dualizmus folytán
az absztrakt méltóság érinthetetlenségére korlátozzuk, a
konkrét ember életét kiszolgáltatjuk.

Az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és
oszthatatlan ember-felfogásból indul ki, elvetve a test
és lélek dualizmusát, azaz az embert élete és méltósága
egységében szemléli. Ennek megfelelõen csakis az élethez
való alanyi jog és a méltósághoz való alanyi jog egysége
adja meg a specifikusan a konkrét egyénre vonatkozó
státuszt: Az ember élethez való jogát az emberi
méltósághoz való jogban bennefoglalt érinthetetlenség és
egyenlõség teszi sajátosan az emberi élethez való joggá
( túlmenve az állatok és mesterséges jogalanyok létezési
jogán ); másrészt a méltóságnak mint alapjognak az egyén
számára nincs értelme, ha már nem él. ( Halálának
esetleges erkölcsi értéke a túlélõk ügye - beleértve az
állam idevágó kötelességeit is -, ettõl persze még
motiválhatja az õ tetteit, akár önfeláldozását is. ) Az
emberi méltóság az emberi élettel eleve együttjáró
minõség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog megtiltja,
hogy a méltóságtól megfosszák az egyént. De az emberi
méltóságtól az embert csakis életének elvételével lehet
megfosztani, s ezzel mindkettõ végérvényesen megszûnik.
Az emberi méltósághoz és az élethez való jog a fenti
felfogás szerint alapvetõen különbözik minden más jogtól.
Ez a jog az osztatlan és egész embert érinti - míg minden
más jog elvont szerepeket , rész-aspektusokat szabályoz.
( Még a személyiségi jogok is az átlagos, normális
érzékenységû embert veszik csak figyelembe. ) Az élethez
és méltósághoz való jog, mint az ember jogi státuszának
alapja, egyszerre a legszemélyesebb és a legáltalánosabb.
A többi jog korlátozható, majd helyreállítható; elvonásuk
annyiban is csak részleges lehet, hogy korlátozásuk más
jogok érvényesülését nem zárja ki. Számos jog teljes
egészében elvehetõ, majd ismét megszerezhetõ. Elvonásuk
végsõ határa éppen az ember élethez és méltósághoz való
joga ( ami nem jelenti azt, hogy e végsõ határig elmenni
minden esetben alkotmányos lenne ). Ezzel szemben az
élethez és méltósághoz való jog csak elvehetõ, mégpedig
csakis visszafordíthatatlanul, és akkor minden más jog is
megszûnik. Az élethez és méltósághoz való jog
oszthatatlansága folytán elvileg korlátozhatatlan, s
egyben minden más jog korlátozásának elvi határa. ( Ha e
két jog egységében az egyén jogi státuszának alapját
ismerjük el, az erre épülõ egyéb jogok tekintetében lehet
arról különbözõképpen dönteni, hogy azok milyen mértékben
korlátozhatók. A személyes szabadság korlátozása például
büntetésképpen sokféle lehet. Az adott jogrendszeren
belül meg kell határozni egy olyan határt, amelyen a
szabadságvesztés büntetése sem léphet túl. Ez a nyitott
börtöntõl a térdig vasban fogságig országonként -
alkotmányonként - más és más lehet. Eközben az élethez és
méltósághoz való jogból levezethetõ különbözõ származékos
jogokat is korlátozhatják - pl. a méltóság külsõ
megnyilvánulása tekintetében. De az elítéltet számos más
jog továbbra is megilleti, s büntetése letöltésével a
személyes szabadsághoz való joga is helyreáll. A
korlátozások azonban az élet és méltóság alapjogát nem
érinthetik; nemcsak mert tilos, hanem mert a jog nem is
képes erre. Könnyû belátni például, hogy amíg a fogoly
tudatánál van, elvehetetlen tõle az autonóm reakció, a
szabad viszonyulás lehetõsége: akár belsõ ellenállás,
akár bûnbánat, vagy más döntés. S amíg él, emberi
státusza kétségbevonhatatlan. Az élet és méltóság
egységes szemlélete ennél is teljesebben védi az embert:
méltósága nem függ tudati vagy erkölcsi állapotától,
hanem életével adva van. Emberi státusza azért
kétségbevonhatatlan, mert élete méltóságánál fogva
érinthetetlen. )

Az Alkotmány 8. §-a határt szab az alapjogok
korlátozhatóságának. Lényeges tartalmukat eleve kivonja a
törvényhozó, azaz az állam rendelkezése alól, másrészt a
legfontosabb alapjogok gyakorlásának felfüggesztését vagy
korlátozását rendkívüli állapot, szükségállapot, vagy
veszélyhelyzet idején sem engedi meg. Az élethez és
méltósághoz való jog viszont fogalmilag korlátozhatatlan,
csak teljesen és végérvényesen lehet megfosztani tõlük az
embert, azaz nem lehet különbséget tenni korlátozható
rész és lényeges tartalom között. Az élethez és emberi
méltósághoz való jog maga a lényeges tartalom, s ezért az
állam nem rendelkezhet fölötte. E jogok minden más
alapjog lényeges tartalmának is részét képezik, hiszen az
összes többi alapjog forrásai és feltételei, továbbá azok
korlátozhatóságának abszolút határai.

Ebbõl az következik, hogy az élethez és méltósághoz való
jogtól megfosztás fogalmilag önkényes . Az állam az
Alkotmány egész alapjogi koncepciójával kerül szembe, ha
a halálbüntetés lehetõvé tételével és szabályozásával
rendelkezik az emberi élethez és méltósághoz való jog
elvételérõl. Ezért az Alkotmány 54. § (1) bekezdése sem
értelmezhetõ úgy, hogy mint nem-önkényes megfosztást,
lehetõvé tenné a halálbüntetést. Ellenkezõleg, a
halálbüntetés alkotmányellenes.

A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez
való jog lényeges tartalmát korlátozza, hanem azért, mert
az élethez és méltósághoz való jog - sajátosságai folytán
- eleve korlátozhatatlan. Ezért nem is kellett az
Alkotmány 8. § (2) és (3) bekezdésének az 1990. évi
XL. törvénnyel való módosítása ahhoz, hogy a
halálbüntetés alkotmányellenessé váljék. Az Alkotmány 54.
§ (1) bekezdésében szereplõ önkényesség fogalmát akkor
sem lehetett úgy értelmezni, hogy az - mint nem-önkényest
- lehetõvé tenné a törvényes eljárásban kiszabott
halálbüntetést, amikor az Alkotmány 8. §-ának (3)
bekezdése még megengedte az alapvetõ jog gyakorlásának
olyan korlátozását, amely az állam biztonsága, a belsõ
rend, a közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs vagy
mások alapvetõ jogainak és szabadságának a védelme
érdekében szükséges. A halálbüntetés már ekkor is
alkotmányellenes volt, mert az élethez és méltósághoz
való jog vonatkozásában mindenfajta és bármely alapon
nyugvó korlátozás lehetõsége elvileg kizárt.

4. A jogos védelem problémája

Az Alkotmánybíróság szükségesnek látta megjegyezni, hogy
a halálbüntetés megszüntetésével az egész büntetési
rendszer felülvizsgálata esedékessé válik. A büntetések
rendszerével kapcsolatos problémák súlyán sokat enyhít
az, hogy a halálbüntetés a Btk-ban mindig vagylagos
büntetés volt. Az élethez és méltósághoz való jog
egységes szemlélete viszont valóban elkerülhetetlenné
teszi a jogos védelem új indokolását, legalábbis arra az
esetre, ha az élet ellen támadót megölik. ( Az alábbiak
kizárólag a jogos védelemnek erre az esetére
vonatkoznak. ) Ha ugyanis az élethez való jogtól
megfosztás fogalmilag önkényes, akkor senkinek, semmilyen
körülmények között nem lehet joga arra, hogy egy másik
ember életét elvegye. A jogos védelem problémája érvényes
minden más esetre is, amikor törvény megengedi az élet
elvételét, mint pl. végszükségben, vagy elöljáró
parancsára.

Bár e következmények levonása nem az Alkotmánybíróság
feladata, röviden utalok arra, hogy a 3. pontban
kifejtettekbõl a jogos védelem vonatkozásában mi
következik. Az élettõl való megfosztásra nem áll a jogos
védelem szokásos indokolása, hogy a jogtalan támadás
színhelyén az állam bûnüldözõ szervei éppen nincsenek
jelen, s így a megtámadott ( vagy az érdekében fellépõ
személy ) a támadóval szemben a társadalom védekezését
valósítja meg. Az önbíráskodásra az állam nem engedhet át
olyan hatalmat, ami neki sincs: a támadót nem ítélhetné
halálra a bíróság sem. Az élethez való jog abszolút
felfogása következtében a jogos védelem köre szûkebb
lesz. Élet csakis élettel lehet arányos. Ha anyagi
javakat, vagy a közérdeket ért támadást a támadó
megölésével hárítanak el, a büntethetõséget nem lehet a
jogos védelem szabálya alapján kizárni. A kérdés azonban
fennmarad: miért nem büntethetõ az, aki az életet ért
támadást a támadó megölésével hárítja el?

Ha a megtámadott megöli támadóját, a jogos védelem
biztosította büntethetetlenséggel a jog nem az élettõl
való megfosztás jogszerûségét ismeri el, hanem annak a
szituációnak jogon kívüliségét, amelyben a támadás és
elhárítása lezajlott. A jogos védelem helyzete csakis
akkor áll fenn, ha életek közötti választásról van szó, a
halál újraelosztásáról , mert a megtámadott élete csak a
támadó élete árán maradhat meg. A halált azonban a jog
nem oszthatja el és nem oszthatja ki. Ebben a
határhelyzetben a jog nem kötelezi és nem jogosítja
semmire a megtámadottat. Jogot a támadó megölésére nem
adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja elõ, hogy a
megtámadott tûrni köteles: ezzel ugyanis az õ élete
felett rendelkezne. Így tehát a természeti állapot tér
vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti
választás szituációja fennáll. Lélektanilag is ugyanerrõl
van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet
minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan
nem emberi jogról ( amely az állatoknak is megvan ). A
választási helyzet megszûntével lép be újra a jog, amely
azonban csak kompetenciája határait, vagyis a jogos
védelmi helyzet feltételeinek meglétét vizsgálja, s ami
ott történt, nem értékeli.

Budapest, 1990. október 24.
Dr. Sólyom László
alkotmánybíró

Dr. Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. A meghallgatott szakértõi vélemények a halálbüntetés
hatástalanságát, a büntetési célok beteljesítésére való
alkalmatlanságát és az ítélkezés ingadozásaihoz képesti
önkényességét vizsgálták. Véleményem szerint ezek az
érvek nem ügydöntõek, mert nem csak a halálbüntetésre,
hanem lényegében minden más büntetésre is vonatkoznak.
Tanulságuk azonban az, hogy sem a hatásosság hiánya, sem
a célra való alkalmatlanság sem az ítélkezés eltérései,
ingadozásai nem kérdõjelezik meg a büntetés
létjogosultságát általában. Közismert tény, hogy a
büntetõjogi retorzió nem képes lényegesen befolyásolni a
bûnözés alakulását, mivel ezt alapjában véve a társadalom
aktuális állapota határozza meg. Ebbõl azonban nem
következik, hogy a büntetések hatástalansága, a célok
beteljesítésére való alkalmatlansága, avagy az ítélkezési
gyakorlat eltérései és ingadozásai miatt le kellene
mondani a büntetésrõl általában. Nem a büntetés
hatásossága, célbeteljesítõ alkalmassága és egyöntetûsége
a büntetésalkalmazás alapja, hanem az az elv, hogy bûn
büntetlenül nem maradhat, illetve, hogy a bûn büntetést
érdemel. Ha pedig ezek az érvek nem kérdõjelezik meg a
büntetõjogi büntetést általában, nem kérdõjelezik meg a
halálbüntetés létjogosultságát sem. A büntetési célok
beteljesítésére való alkalmatlanság ezen az érvrendszeren
belül csak akkor tenné kérdésessé a büntetések és így a
halálbüntetés alkotmányosságát, ha a büntetési célok
alkotmányosan meghatározottak lennének. Márpedig
alkotmányosan legitimált büntetési célok nincsenek. Ehhez
képest a halálbüntetés - mint büntetési nem -
alkotmányosságát, vagy alkotmányellenességét egyedül és
kizárólag az dönti el, hogy az Alkotmány hogyan
szabályozza az élethez való jogot. Ezt pedig az Alkotmány
8. §-a az állam által védendõ és lényeges tartalmában még
törvény által sem korlátozható alapvetõ jogként
definiálja.

Amikor tehát az Alkotmánybír

[Creeping Death]

Háát, itt már kifejtették a véleményemet, csak állást tudok foglalni
Hulljon a férgese........