Valamennyien felismerjük a két képen látható embert. Legalábbis azt hisszük, h felismerjük. Legalábbis azt hisszük, h a két képen uaz az ismert figura, Jacques Marie Émile Lacan (1901-1981) francia pszichoanalitikus guru látható előadás közben. Büszkék vagyunk magunkra, mert felismerjük ezt az ikonikus posztstrukturalista tudóst, akinek a nevéhez a szubjektum újabb, Freudot továbbfejlesztő definíciója kötődik, aki kidolgozta a szimbolikus rend fogalmát, akinek munkássága nélkül nem lehetne a posztszemiotika.
De valóban felismerjük-e?
Mert az igazság másutt van. Az igazság az, h az első képen valóban Jacques Lacan látható, amint a doktori értekezését védi (látszik is, h kissé ideges; egyébként sikerült neki, és viszonylag normálisan írt viszonylag normális dolgokról). A második képen azonban Francois-Xanthippe Nom de la Pére professzor van, aki szomorú módon 1931-ben megőrült és intézetbe került Párizsban. A helyzet akkor kezdett súlyossá válni, amikor optika-előadásain a tükörnek a szubjektumra gyakorolt konstitutív hatásáról kezdett magyarázni; néhány hónap után a hallgatók és a kollégái is kérvényezték a rektortól, h távolítsa el, mert rettenetes hülyeségeket beszél. Francois-Xanthippe Nom de la Pére professzor tehát intézetbe került, a rektor elintézte, h a Sorbonne gyakorló elmegyógyintézetében tartsák, h így legalább valamelyest szolgálhassa tovább a tudományt azzal, h rajta tanulmányoznak érdekes aberrációkat.
A furcsa véletlen az, h 1934. szept. 12-én, amikor Jacques Lacan ebben az intézetben kezdett kutatásokat, első betege épp Nom de la Pére professzor lett volna. Lacan akkor nagyon új volt az intézetben, aznap jött be először, és még senki sem ismerte; ő pedig ragaszkodott hozzá, h még mielőtt a hivatalsegéd körbevezetné, megkezdje a munkát az első betegével. Úh be is ment a kezelőbe, ahol a beteg már várta, és becsukta az ajtót. De az mindig is a Lacan-életrajz eltusolt eleme maradt, h első betege rögtön az első kezelés után katatón állapotba került, és többet nem lehetett rajta segíteni: másfél óra múlva Lacan kijött a kezelőből, megigazította a nyakkendőjét és a szivarját, és sajnálkozva szólt az ápolóknak, h vigyék vissza a beteget, komplikációk léptek fel. Nom de la Pére professzor néhány nap múlva titokzatos módon meg is halt; a rektor annyit még megtett érte, h az egyetem saját halottjának tekintve temettette el. Lacanról pedig elkezdett terjedni, h a betegeivel rettenetesen bánik.
De mi is történt valójában?
Valójában amint Lacan belépett a hangszigetelt kezelőbe és becsukta az ajtót, Francois-Xanthippe Nom de la Pére az ajtó mögül ráugrott, ahol izgatottan állt lesben. Lacant annyira megrémítette a szimbolikus rendről, tükrökről, ülőgarnitúrák kárpitgombjairól, 'kis a dolgokról' szóló szenvedélyes, fenyegető szóáradata (miközben a mellkasán térdelt a földön), h idegei felmondták a szolgálatot. Nom de la Pére folytatta az ütlegelést és a szóáradatot még egy óra hosszat (Lacan segélykiáltásait senki sem hallotta persze), Lacan pedig ekkor végleg megtört: tekintete messze révedő és lángoló lett, gesztikulációja elszíntelenedett, a szája habzott egy ideig, majd elsüllyedt egy kényelmes, lebegő katatóniába, ahol nem térdelnek a mellkasán őrültek, nem verik bele az arcát a tükörbe, és nem rugdossák falloszon. Nom de la Pére pedig átöltöztette a katatón Lacant saját pizsamájába, majd magára öltötte annak öltönyét és orvosi köpenyét, és kisétált az ajtón.
Akit mi Jacques Marie Émile Lacan pszichoterapeutának hittünk, az valójában Francois-Xanthippe Nom de la Pére őrült fizikaprofesszor. Ez után nem sokkal kezdtek megjelenni 'Lacannak' a tükörfázisról szóló első írásai; Nom de la Pére az évek során sorban belecsöpögtette a naiv és minden marhaságot örömmel magába fogadó francia intellektuális életbe (ami egy pszichiáternek mindent elhitt, hiszen kra nem értett a pszichológiához) az összes hagymázos őrültségét tükrökről, szimbolikus rendről, kárpitgombokról,
'kis a dolgokról' (azért itt már gyanút kellett volna fogni, nem?). Maga köré gyűjtött mindenféle szedett-vedett emigránsokat, kiugrott rabbinövendékeket, buzikat és egyebeket, és így alkották meg közösen a posztmodern legnagyobb átverését.