1999: McLaren vs. Ferrari (1.rész) Ersek Zsolt - [2004-04-12 22:43]
Emlékezhetünk, hogy az 1999-es évad hatalmas küzdelmet hozott a Ferrari és a McLaren alakulata között, melyből végül előbbi került ki győztesként, bár a bajnoki trófea Mika Häkkinené lett.
Ha valaki a Déli-sarkról hazaérve leült megnézni egy 1999-es Forma-1-es versenyt (tehát nem ismeri a pontverseny állását) de tudattuk vele a technikai részletek változását a mezőnyben, akkor azt állítaná előre, méghozzá logikusan, hogy a forradalmian új első kerékfelfüggesztést megalkotó Benetton-Playlife, vagy a fékpadon brutálisan meggyőző Stewart-Ford fog dominálni a soron következő futamon.
Hogy az 1999-es világbajnokság sakkjátszmává, tehát kétesélyessé vált, abban a McLaren és a Ferrari miniatűr, nüanszokban mérhető - de annál akkurátusabb - technikai fejlesztései a ludasak. Ezek balanszát összehangolni fantasztikus mestermunkát jelentett, amiben ez a két csapat (a látványos bakik ellenére) a magukhoz láncolt improvizatív műszaki szakemberek szellemi teljesítményével a társaik fölé magasodott. A konkurrencia ébersége álmatlan éjszakákat okozott mindkét csapat fejlesztőmérnökeinek, hihetetlen összegek igéretei röpködtek a levegőben, győzelmi prémium gyanánt.
Amikor 1998-ban egyre több istálló elkészítette a hosszított tengelytávú sasszét, mindannyian azt vártuk, hogy a McLaren is erre az útra tér. Adrian Newey viszont úgy látta, hogy a műszaki változtatásokra nemcsak egy globális áttervezéssel lehet válaszolni, ezért kitartottak az eredeti alvázméretek mellett.
Csak 1999-ben jelent meg a 60 mm-rel, tehát már 3080 mm tengelytávra tervezett autó, a MP4-14 röntgenrajza a brit sajtóban. A McLaren híven ragaszkodott Ron Dennis szlogenjéhez, "mindenből a piacon elérhető legjobbat beszerezni". Newey rápihent a télen a rá váró szellemi sprintre, a műszaki zsenialitásával élve BELÜLRŐL kezdte átépíteni a kocsit, az egész autó geometriáját az alkatrészek áthelyezésének előnyeiből nézte.
(Észrevétel az A1Ringen: A Ferrarik első légterelőjének függőleges síkja tanulmányt érdemelt. Ugyanekkor a McLarenek légterelői még mindig konzervatív megoldást, stílust mutattak. A McLaren új fejlesztéseit a "ruhája" alatt tartotta)
A dobozos Coca-Cola nyílásához, és a vízcsepphez hasonló alakú hűtőlevegő kilépőnyílásokat (Sao Paolo után) lekoppintotta tőlük a Ferrari, és továbbtervezte. Ez egy alternatív "periszkóp-kipufogó" megszületéséhez vezetett, mert a leszakadó forró levegő perdületét a hátsó kerekekre lehetett vezetni, amely 1-1,5 %-al növelte annak tengelynyomását, ugyanennyivel javítva az úttestre átvihető teljesítményt. Ekkor kezdődött igazán a szerelőállásba beérkező autó letakargatása, mindkét csapat részéről. (És ekkor nyert új értelmet az a régi, "kedves" szokás, amikor a parc fermébe érve a versenyzők előszeretettel kukkantottak be az ellenfelük cockpitjébe)
A McLaren kontra Ferrari játékban a lehetséges maximumra való törekvés írta a játékszabályokat, kötelező lett a pókerarc és az ellenfél ütőkártyáinak találgatása.
A gyors pályákon külön dilemmát okozott megtalálni azokat a létfontosságú századmásodperceket, melyekkel felülmúlhatták az ellenlábast. A motorikus oldalon egyensúlyt feltételező szakértők, a maguk által 850 lóerősre tippelt Mercedes és Ferrari erőforrásokra utalva (az elfogult olaszok szerint természetesen a Ferrari ennél még erősebb volt) kritikusnak találták a fizika peremtartományán való csatározást, óva itettek az idén már elöl/hátul 4 barázdás gumiabroncsok által 10 %-al csökkent tapadás hátrányaira. Sokáig eszünkbe se jutott, hogy nemcsak a kerék/út kapcsolat minősége csökkent ezáltal 10%-ot, hanem ugyanilyen mértékben a FÉKHATÁS IS!
(Észrevétel Monzában: A McLareneken a sebváltó szekrényt lejjebb süllyesztették, nem derült ki, hogy az a pár mm valójában mire kellett - eközben a Ferrarikon az első felfüggesztés kötéspontja előbbre került)
Az adott versenytáv alatt a motorokból kisajtolható teljesítmény köztudottan a hatékonyabb tüzelőanyag felhasználás függvénye. Az autónak le kell küzdenie a környezete közegellenállását, a légellenállást és az alkatrészek súrlódásából keletkező ellenállást. A dörzsveszteség a hajtásláncon végig érvényesül, tehát a motor főtengelyétől egészen a felpörgetett kerékig. Mindezek következményei közvetlenül vissza eljutnak a motorig, a fizika hatás-ellenhatás törvényei értelmében. A meghajtó motorok üzemi terhelésének tökéletes kihasználása tehát GP futamgyőzelmet érhet.
Ne feledjük: a verseny közbeni tankolás lehetővé tétele óta gyakorlatilag mindegy, hogy mennyit fogyaszt egy motor! Tehát nyissuk minél nagyobbra a szelepeket! Csak összehasonlításként említem meg , hogy 1983-ban az ATS és Brabham autókat meghajtó (5-6 baron üzemelő) BMW turbómotorok becsült fogyasztása 1 km-re 1 liter benzin volt, azaz 100 liter/100 km! A turbók fogyasztáscsökkentése illetve betiltása után (1988-tól 1993-ig) ez az érték 55 literre mérséklődött. 1994-ben, a tankolás újra engedélyezése révén ismét emelkedésnek indult ez a szám. 1999-ben már meghaladta a 80 literes értéket. Hogyan lehet ezt kiszámítani, ha egyszer ezt az értéket is titokban tartották a csapatok? Egyszerűen: adott a versenytáv, ismerjük a tankolószerkezet áramlási sebességét (18 liter/másodperc), stopperrel meg tudjuk mérni, hogy mennyi ideig töltöttek fel egy-egy autót, és láttuk, hogy hány kört tett meg a következő tankolásig.
Megjegyzés: nem lehetett tudni, hogy a startnál mennyi üzemanyag volt az egyes kocsikban, de abban biztosak lehetünk, hogy egész versenyre számítva feleslegesen sok üzemanyagot senki nem vitt magával, talán egy picivel többet, mint a célig kellett. Ennek felosztása eltérő volt, de stopperrel mérve a konkrét töltési időt (a tankolótömlő be és kivétele közötti időt) a feltöltött üzemanyag mértéke meghatározható. A számítások pontossága nem lehet tökéletes, de eléri a 95%-ot, ami jónak mondható.
Tizenkét nagydíj átlagát figyelembe véve az alábbi eredményeket kaptam:
Ferrari 84.3 liter/100 km
Supertec 83.1 liter/100 km
Peugeot 81.0 liter/100 km
Mercedes 80.3 liter/100 km
Ford 80.1 liter/100 km
Mugen-Honda 79.6 liter/100 km
(A Supertec motor adatait a Williams és a BAR átlagából számítottam)
A témánál maradva, a Ferrari tehát nem csinált ügyet a takarékosságból, inkább többszöri kerékcserét bevállalt, ekkor a gumikat is gyakrabban cserélhették frissebbekre. A McLaren pedig még az 1997-es szisztémáját folytatva, precizitásban próbálta megverni a világot, a motorról ha lehet minden terhet levettek, és a kritikus határérték alatt járatva a "vasat" elérték a jármű hajtásláncának minimális igénybevételét. A McLaren volt az a csapat, amelyik már 1997-ben általában csupán egyszer ment ki a depóba, sőt, ha számításaim nem csalnak, képesek lettek volna végigautózni a versenytávot, üzemanyagtöltés nélkül!
Kis túlzással elmondható, hogy csupán a szabály előírása miatt mentek ki a depóba - tehát olyan jellemzőkkel rendelkeztek, melyeknek egyáltalán nem volt versenyértékük. Ebből a jól hangzó, de teljesen felesleges szisztémából még 1999-re is megtartottak valamennyit. A szabályok szerinti, tehát csak a versenytáv alatt kiautózható teljesítménynek a maximumát a Ferrari fogta meg jobban.
A leginkább megfoghatatlan tényezőt, a Megbízható Célbaérkezést is a Ferrari uralta jobban. A befejezetlen futamokat nem lehetett egyértelműen a pilóták nyakába varrni, az elhíresült egyéni hibák (Hakkinen: Imola és Monza - M.Schumacher: Montreal - Irvine: Nürburgring) megkérdőjelezhetők az idei inkorrekt tapadási tényezők anomáliája következtében. Az illetékesek szemében fel kellene tűnnie annak, hogy az autók egyre nehezebben vezethetők. Ami még rosszabb, szinte semmi esély, hogy valaki helyrehozza a hibát egy szimpla ellenkormányzással.
Imolában Hakkinen megpróbálta egyenesbe hozni kocsiját, miután az a szegélyen asszimetrikus tapadás következtében elmozdult, de a finom ellenkormányzás váratlanul óriási oldalnyomóerőt szabadított fel, ami a fal felé fordította, és a kieséshez vezetett. Egy efféle táncoló autót évekkel ezelőtt kevésbé rutinos pilóták is könnyedén megzaboláztak. Montreal is szemlélteti ezt a folyamatot, ahol a célegyenesre fordító sikánból kijövet nemcsak M.Schumacher csapta falhoz autóját. Meglepő volt, hogy a négy kerékkel egyformán jól tapadó, de oldalirányba csúszó Ferrari mennyire érzéketlen volt az ellenkormányzásra. Azt tapasztaljuk tehát, hogy ezeknek a korrekciós hatásoknak a következménye kiszámíthatatlan, félelmetes végletekhez vezet...
A további terjesztéséhez, felhasználáshoz a szerző engedélye szükséges!
Fotó: Shell-Ferrari
http://www.f1hirek.hu/cikk.php?id=6839