Kicsit hosszú, de kb. idetartozik. Ja, és hülye vége lett
– Megint itt jártak – mondta végül.
– Kik?
– Hát… a többiek. Együtt voltunk régen a Lammaron.
"Képzelődik" – gondolta Oban.
Dabb foga a kenyérbe mélyedt. A falatot alig rágta meg, máris lenyelte volna. Megakadt a torkán, köhögött.
– Igyál! – Oban leült vele szemben. Lelkiismeretfurdalást érzett. Elhatározta, hagyja beszélni a férfit, végighallgatja, bármit mond is. Talán ezzel segíthet rajta, legalább egy kicsit segíthet.
Dabb felnézett. Zavaros tekintete kitisztult. Oban kényelmetlenül érezte magát, nem tudta, nem tudhatta, ez a tisztaság vonatkozik-e az űrhajós agyára is. És ha igen – milyen mélységig?
– Az a Lammar egy bolygó? – érdeklődött.
– Igen, a Zeta-rendszerben van, a 8-as nap körül. Nem mi voltunk ott az elsők. Már két expedíció járt ott előttünk, de arra a bolygóra nem tudtak leszállni. Szárazföldek helyett csak forró gázokat és cseppfolyós felszínt találtak. Visszafordultak és kész. De később jelentették, hogy a bolygó mágneses tere furcsa eltéréseket mutat. Ezért küldték oda a harmadik expedíciót, vagyis bennünket…
Letta a nyitott ajtónál hallotta a beszélgetést. Dabb megint harapott és ivott. Már nem nézett Obanra, a szeme, megint elkalandozott.
– Átvergődtünk a kettős mágneses övezeten is. A gravitáció sok furcsaságot produkált. Nex volt a kapitányunk, ő aztán soha semmi elől nem hátrált meg. Ha ő egyszer azt mondta: "Itt leszállunk!" – akkor leszálltunk. Ha azt mondta: "Itt átmegyünk!" – akkor bizony átmentünk, még ha köbkilométerenként egy macskányi meteor repkedett is előttünk! Hát belevágtunk ebbe is. Addig köröztünk a Lammar légkörében, különböző magasságú pályákon, míg végre mégiscsak szárazföldre leltünk. Nagy fémtartalmú talaj volt, növények nem is nagyon voltak ott. Inkább csak afféle laposan terjeszkedő, kúszó indák. Amikor közöttük járkáltunk, gyakran a lábunkra tekeredtek, némelyik olyan vastag és erős volt, hogy csak lézersugárral lehetett elvágni. Nem voltak magas hegyek, de az a pár domb is kör alakban helyezkedett el. Szürkéslila az égbolt a Lammaron, a napja pedig kékes, hát elképzelhetitek, miféle ronda tájék…
Dabb többes számot használt hallgatóságához szólva, pedig csak Oban ült előtte. A stílusa is olyan volt, mintha századokkal korábban egy italmérésben ülve mesélne szájtáti, hozzá nem értő hallgatóknak.
– De az rögtön gyanús lett, hogy olyan szép kör alakzatot formáznak a dombok. "Mintha nem lenne természetes ez az alakzat!" – vélte Nex. És persze nem is volt természetes. Az egyik völgyön keresztül bejutottunk a dombok közé. Szokás szerint Nex ment elöl. Egyszer csak megnyílt a föld! A talajon egy lyuk támadt, úgy, ahogy mondom. Ne csodálkozzatok! Ez csak a kezdet volt. Mert Nexet nem lehetett csapdába ejteni, idejében elugrott. És mi is. A lyuk fekete volt, és valamilyen gáz tört elő belőle. Továbbmentünk. Akkor meg forró plazma repült a levegőben, egyenesen felénk. Az egyik társunkra borult. Csak az egyik lába látszott ki, még egy pillanatig sem tartott az egész, és szegény élve elégett. Csak az egyik űrcsizmája maradt meg, de azt otthagytuk…
A mérnököt elkapta az izgalom, olykor dadogott is:
– Ez volt a Lam-Lammar. Bizony. Nex azt mondta, találnunk kell egy épületet. Bár-bármilyen építményt, amit azok hoztak létre, akik a dombokat építették… De akkor me-megrendült a talaj. Minden mozgott, mi meg elestünk. Nem is egyszer. De nem adtuk fel. A lila dombokról akkor csúszó-mászó férgek rohantak ránk. Maguk is vöröseskékek voltak, de a színük közben változott, némelyik feketébe ment át. Akkorák lehettek, mint egy ló. Förtelmesek voltak. Haraptak, rúgtak, de mi sugárvetőkkel leterítettük őket. Ottmaradt mind. A dombok között volt egy tó, a fémes víz olyan tompán csillogott… Szürke fény lebegett, igen, a fény rétegesen lebegett, mint a pára, rárakódott kívülről a ruhánkra, mi magunk is fénylettünk tőle. Aztán súlytalanul lebegtünk a semmiben.
"Képzelődik. Nem hiszem, hogy ilyesmit átélt volna." – Obanban lassan gyűlt az ellenérzés, eltűnt belőle a rokonszenv.
Dabb közben annyira beleélte magát a történetbe, hogy elfeledkezett a valóságról. Letta letette a babaruhát, az ajtóban állva nézte a férfit. Még emlékezett arra a másik Dabbra, a mindig fegyelmezett, pontos, a munkáját szerető mérnökre. Az Eura fedélzetén soha nem volt vele baj. Ahhoz az emberhez képest ez a Dabb roncs, a réginek nem is árnyéka, csak torzképe…
– A semmiből felmerült egy kristálylény. Nagyobb volt, mint az űrhajónk. Akár egy sziget. Lebegett mellettünk. Aki közülünk belenézett, önmagát látta. De nem a szkafanderes alakját, hanem az arcát, csak az arcát! Én is láttam az arcomat, akkora volt, mint ez a ház, és mosolyogtam. Nevettem, egyre jobban nevettem, ha-ha-ha… Ha-ha! Élőkép volt! Élt a kép, mozgott, és fejlődött. Dühös lettem rá, a kristályra, a Lammarra, mindenre. De amaz megérezte a haragomat, és elváltoztatta a képet: az arcom öregedni kezdett. Egy perc telhetett el, mikor megértettem, mi történt. Először a szemem alatt jelentek meg táskák, aztán őszült a hajam, egyre több lett rajta a ránc, lefittyedt a bőröm, a szememből már nem csillogás, hanem valamiféle sötétség áradt, amihez hasonlót azelőtt soha nem láttam… – Dabbot hangtalan zokogás rázta. Leborult az asztalra. Társai némán, döbbenten nézték. A mérnök hirtelen felemelte a fejét, Obanra nézett. A szeme száraz volt. Gúny és düh szikrázott benne.
– Az a dög kristály!… Nex előkapta a hordozható lézerágyút, és egyetlen lövéssel végzett a kristálylénnyel. A csillogó óriás felrobbant. A detonációtól szerteszét repültünk, a lökéshulláma hatalmas volt, rádión kerestük egymást a sötétben. Merthogy akkor kialudt a réteges, lebegő fény is. De a kristálylény – vagy bármilyen lény, amely az erőt képviselte azon a bolygón – nem mondott le arról, hogy megleckéztessen bennünket. A talajon sem lehettünk biztonságban, mert az meg mozogni kezdett a lábunk alatt… Nex az űrhajót hívta. Nem jelentkezett. "Alszik a rádiós, vagy mi van?" – kiabált Nex. És mi félni kezdtünk, mert ha Nex ideges, akkor már igazán baj lehet. Aztán Nex megemberelte magát. Az automata SOS-jelzővel hívatta tovább a hajót. Közben a talaj lassan teljesen szétfoszlott alattunk, barnásszürke hullámok csapdosták a mellünket, úsznunk kellett, lábunk a semmiben lógott, és kiabáltunk: "Nex! csinálj valamit! Mi élni akarunk! Minek is szálltunk le erre az átkozott bolygóra! A Lammar lesz a halálunk!…" Nex a fogát csikorgatta. Bátor ember volt. És ma is bátor. Mert tudjátok meg… – Dabb lehalkította a hangját, kétszer is körülnézett, aztán megragadta Oban karját az asztalon. Feldőlt az üres pohár. Oban már csak a férfi szemét látta. Mélyén távoli tűz lobogott. A téboly lángjai. – Merthogy most már elárulhatom nektek a nagy titkot. Eddig hallgattam róla, nehogy megtudják azok is… AZOK!
– Kik?
– Hát az Idegenek! Hisz ők itt vannak. Itt is… És mindenütt. Ha kell, olyan aprók, hogy elférnek a körmöd alatt. Ha kell, akkorák, mint egy bolygó. A Lammar… az ő művük volt. Mert hiszen a valóságban az a bolygó nem is létezett! Sem előtte, sem utána! Oban, keresd meg a nagy csillagatlaszban! Nem találsz rá. A Lammar csak akkor és ott volt, sem előtte, sem utána… Elmerült a semmiben. A képzeletünkben volt csak… Mert amikor magunkhoz tértünk, az űrhajó személyzete azt mondta, az űrben köröztünk a szondával, ők jól láttak bennünket a radaron, ide-oda röpködtünk, ki sem jöttünk belőle. És nem volt ott egyéb, csak a szokásos űrhulladék, néhány meteor, néhány ritkás gáz… Abban a körzetben soha nem volt bolygó, az elődeink is és mi is elektromágneses hallucináció áldozatai lettünk, azt mondták utólag a szakértők… De a titokra sem derült fény. Csak én tudom, senki más!
– Mi az a titok? – kérdezte Oban.
– Az, hogy Nex kapitány… én vagyok!
Letta akkorát sóhajtott, hogy mindnyájan hallották. Oban még mindig Dabb-bal szemben ült az asztalnál, lassan megfagyott körülötte a levegő. Az imént – bármennyire is fantasztikus volt a férfi elbeszélése – a hatása alá került, és ha nem is hitte el a részleteket, örült, hogy Dabb mesél, talán a múltjából idéz, hogy erre emlékezik… De most már nem voltak, nem lehettek kétségei.
Dabb úgy tett, mintha nem látná döbbenetüket. Ravasz szemmel, diadalmas arckifejezéssel bámult rájuk. Lehet, hogy valóban nem látta Letta és Oban arcát. Hiszen egy másik világban élt!
Letta végre megmozdult. Fájdalom bujkált a tekintetében, amikor a szórakoztató videokészülékhez ment és a gép állványának alsó polcán keresgélt. Oban még mindig a mérnököt nézte; duzzadt, fáradt arcot, a kialvatlan és most egyre nyugtalanabb szemeket. Kezdett félni a mérnöktől.
Dabb megnedvesítette ajkát.
– Meglepődtetek, ugye? Nem hittétek, hogy a híres Nex kapitány itt él köztetek? A Lammar hőse eljött ide is, és el fog menni sok más városba, hogy mindenütt elmesélhesse kalandját…
Letta gyászos arccal lépett be. Egy kis szögletes tárgyat tett az asztalra. Oban értetlenül nézte. Az asszony akkor úgy fordította, hogy a másik oldalát is lássa. Egy videokazetta volt. Előlapján színes reklámkép: a fekete űrből szinte előszáguldó vad bolygó. És a kisebbik képen: űrhajósok csapata menetel kráterek között. A felirat szerint a film címe: "Nex, a Lammar hőse".
– Pár napja csak ezt nézi. Azt hiszem, legalább tízszer látta. – Az asszony sajnálkozva nézett a mérnökre. Dabb még mindig az előbbi ragyogó arccal ült, két keze az asztal lapján, gerince egyenesen tapadt a szék támlájához.
Oban elfordította a fejét. Nem bírta el a férfi tekintetét. A falat nézte, úgy kezdett beszélni:
– Nézd, Dabb… Ha nem is akarod tudomásul venni, az a helyzet, hogy beteg vagy…
Dabb csak ült. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit.
Súgó
A téma zárva.
Idézet: Dextrose - Dátum: 2011. 06. 23. 16:58
) ).
Szerintem a vége a legjobb 
