[Dorien]

A "saját versek" topic mintájára ide teheti be mindenki az általa alkotott novellákat, rövid történeteket.

>> Sajátjaim <<

[Dzsano]

Megnéztem. Elolvastam mindet.

Írd meg, õszinte véleményt (kritikát) akarsz-e?

Üdv!

[gazdi]

Van valami, amit nem olvastál el Örkénytõl?
Nekem tetszik ez a pergõ ritmusú, rövid mondatokból felépített struktúra, de talán épp ez az, ami miatt nem szabad hibázni, márpedig ezekben elõfordul, hogy egy-egy nem odaillõ szó, kifejezés, vagy akár több mondat is kilóg a képbõl.
De még egyszer: alapvetõen tetszik, ahogy írsz.

[Dorien]

Köszi.
Kritika, vélemény jöhet bármikor, örülök neki.
Örkényt nem olvastam.

[Dextrose]

Saját, nem végleges

Szerkesztette: Dextrose 2006. 04. 06. 21:58 -kor

[Necros]

Én csak beidézem, miket írtam.

Ez az elsõ egy kissé összecsapott munka. Nagyon a Lovecraft-i hagyományokra épít, mondhatni, másolat. Ez volt az elsõ próbálkozás.

Idézet

Álom?!


    Ezen a nyáron elszántam magam egy látogatásra, Arkhambe. Ez az a város, melyrõl annyi, érdekes történetet hallani, ahol annyi szörnyû haláleset történt, megfûszerezve néhány különös eltûnéssel. Igaz, elég morbid ötlet, de eldöntöttem, hogy megnézem a legfontosabb helyszíneket.
    Az utam hosszadalmas volt Bostontól Arkhamig, de mire is számíthatnék, így a '20-as évek vége felé? A vonat eléggé összerázott, de még a szálloda felkeresése elõtt bementem fiatalkorom nagyrabecsült tanítójához, professzor Nathaniel Wingate Peaslee-hez. Úgy tett, mintha nagyon örülne, de ismerem annyira, hogy tudjam csak tetteti, mert valami szörnyûséges esemény történt --hmm, nem meglepõ... :
-Á, dr Willard! -mondta papírjaiból felnézve Arkham egyik legmegbecsültebb embere. 
-Üdv professzor! Hogy telnek a napjai mostanság?
-Nos, igazság szerint vannak kisebb problémák a városban -mondta.
-Ismét furcsa eltünések, halálesetek?
-Igen, de ezek különböznek az eddig "megszokottól".
-Mégis, mennyivel lehetnek ezek másabbak?
-Ezeknél az eseteknél az elõkerült tetemeken vannak bizonyos, nyugtalanító jelek. Ezek egy kicsit emlékeztetnek a Necronomiconban látott dolgokra.
-A Necronomiconban? Már sokat hallottam róla, de még nem láttam. Megtekinthetném?
-Az õrült arab, Abdul Al Hazred könyvét akarod megnézni? Tudod te, hogy mit akarsz megnézni? Ez egy nagyon veszélyes írás. Elég felkészültnek érzed magad?
-Remélem igen.
-Akkor bízzunk  a legjobbakban, hiszen szükségem van a szakértelmedre az õsi kultúrák terén. Igaz, hogy a tiltott könyveket te sem ismered, de ez csak keveseknek adatik meg. A Pnakotikus kéziratokat, mondjuk még én sem láttam, annak ellenére, hogy az egyik legelismertebb kutatója vagyok a Cthulhu-kultusznak és a Föld ember elõtti urainak.
Ezzel el is indultunk a Miskatonic Egyetem könyvtárába. Útközben bepótoltuk az elõbb elmulasztott kedélyes csevegést, már amennyire az idegeink állapota engedte, hiszen ember nem sokszor tekinthet bele abba a könyvbe. Mikor megérkeztünk a könyvtárba, mesterem beszélt a könyvtárossal, akinek addig nyugodt arca feszült vonásokkal gazdagodott. Feszengve, de megindult a lelakatolt helyiség felé. Kicsit ügyetlenkedve idegességében lassacskán kinyitotta a zárat és beengedett minket a titkok szobájába, majd sietõsen távozva magunkra hagyott minket a borzalmas irományokkal.
-Akkor, keressük meg amiért jöttünk - mondta Peaslee.
-Elvisszük a könyveket?
-Igen, a helyzet súlyossága miatt muszály. Igaz, hogy én sem szívesen teszem, de meg kell tegyük a helyiek érdekében.
-Hát, jól van. Akkor keressük meg.
Így kezdõdött az utamnak  az a része amit nem tudok hova tenni magamban. Miután megtaláltuk a Necronomicont, meg néhány, a témához kapcsolódó könyvet(von Juntz Unausprechlicken Kulten-jét, a döbbenetes Eibon könyvének fennmaradt részleteit és Ludwig Prinn De Uermis Mysteriis-ét) felmentünk a professzor szobájába, utunkon gyanakvóan méregetõ tekintettel találkoztunk -valaki biztosan meglátta a könyvtárban, hogy milyen förtelmes irományokat viszünk magunkkal és a hír futótûzként terjedt ezután. Mielõtt belemélyedtünk volna a tanulmányozásba, megkérdeztem:
-Pontosan mit kell keresnünk?
-Ehhez a jelhez hasonló ábrát - elõhúzott fiókjából egy kézzel rajzolt ábrát - ilyen jel volt a holttesteken is.
-Ezt ismerem!
-Igen??! Mégis mi ez?
-Ez a Dicsõ Faj jele. Láttam egy dél-amerikai író könyvében. Az író neve, ha jól emlékszem Garcia Rodriguez, de a jel megragadt emlékezetemben.
-Ez nagy segítség.
Tanáromnak vannak tapasztalatai fiatalkorából a Dicsõ fajjal kapcsolatban. Az apjának volt egy nagyon különös élménye; szelleme visszautazott a múltba a kúp alakú lények készséges segítségével. Ezt röviden elmesélte nekem, de ha valaki jobban érdeklõdik, akkor utánanézhet apja visszaemlékezéseiben - már én is elolvastam azóta és megéri rászánni az idõt -. Mindezek után, igaz nagyon vonakodva bár, de maga elé tette a Pnakotikus kéziratokat, mely vénebb, mint az maga az emberiség, és lassacskán, erõt véve magán fellapozta. Elkezdett keresgélni, közben egyre inkább torzultak arcvonásai, majd pár perces keresgélés után szólt nekem, hogy húzzam oda mellé a székem. Hosszasan beszélgettünk, majd megegyeztünk, hogy mára mindkettõnknek elég volt ennyi ebbõl a förtelembõl és majd holnap folytatjuk a kutatást. El akartam kérni a Necronomicont, hogy még egy-két dolgot megnézzek benne. Nehezen állt kötélnek, de végül is beleegyezett. Azt viszont a lelkemre kötötte, hogy ne olvassak fel belõle hangosan, hiszen tudta, hogy szakértõje vagyok az õsi nyelveknek és kiejtésüknek is, meg azt, hogy senkinek meg ne mutassam a könyvet, mert ha ellopják, akkor abból nagy bajok származhatnak. Természetesen mindent megígértem és gyorsan visszamentem a szállodámba. Miközben a szállodába igyekeztem a fejemben még mindig kavarogtak a gondolatok a témával kapcsolatban. A szobámban elkezdtem olvasni, de elképzelésemmel ellentétben hamar elnyomott a buzgóság. Innentõl kezdve nem vagyok biztos abban, hogy mi a valóság és mi az képzelet mûve. A szomszéd egy kissé furcsa ember volt. Ahol csak tudott, hallgatózott. Ha ma akarnának vele találkozni, akkor egy 35 éves, teljesen megõszült fiatalos alkatú embert keressenek. Nevét külön kérésre esetleg megadom - nem szeretném, ha miattam lenne nevetség tárgya, elég, ha már én az vagyok. Tehát aznap este szintén hallgatózott. Eleinte csak halk hortyogásomat hallotta, de mivel megvan az a rossz szokásom, hogy álmomban beszélek néhány perc múlva motyogást hallott. Számára ismeretlen volt a nyelv, de abban biztos volt, hogy ha nem is emberi, de valamiféle beszéd volt, különösen hangsúlyozva. A "beszéd" után nem sokkal érdekes zajokat hallott:
-Olyan volt, mintha valamiféle lény, apró csápokon csúszott vagy inkább siklott volna. Körülbelül annyi ideig tartott, amíg el lehet lassan jutni a szoba ablak felõli részétõl az ágyhoz. Ezután olyan sikolyt hallottam, amihez hasonlót még soha azelõtt és azután nem hallottam. - Ezt az eset után négy héttel tudtam megkérdezni. Ekkorra épült fel a sokkhatásból.
Én az egészrõl még ma sem tudom eldönteni, hogy álom volt-e tényleg, ahogy azt én remélem vagy ez az egész rémísztõ, eszement utazás téren és idõn át valójában megtörtént. De lássuk csak mire is emlékszem: Lefeküdtem, majd pár perc álom nélküli áldásos idõszak után történt valami - valószínûleg ekkor kezdtem el motyogni az õsi, tiltott nyelven. Kisvártatva egy furcsa világban találtam magamat. Különös, nyálkás világban ébredtem. Mindenfelé 3 méter magas, kúp alakú, sok csáppal hadonászó szörnyeteg közeledett felém, amikben ráismertem a Dicsõ fajra. Itt elvesztettem eszméletem az álomban vagy akármiben is és -mint utólag megtudtam - egy héttel késõbb tértem magamhoz Arkham kórházában. Azonnal értesítették az azóta minden idejét a probléma megoldására fordító tanáromat - szinte éjjel-nappal ezen dolgozott, karikásak is voltak a szemei -, aki sietett, hogy minél elõbb ideérjen.
-Willard, Willard. Mondtam, hogy ne olvass fel a könyvbõl.
-De én nem is olvastam fel belõle. Valószínüleg kimerültségemben álmomban beszéltem.
-Hmm, akárhogyan is volt gyorsan szedd össze a dolgaidat és minél hamarabb hagyd el ezt a várost. Nagyon felgyorsultak az események, egyre több az eltûnés és haláleset. Remélem magamban is elég leszek, hogy megállítsam a gonosz erõket. Neked EL KELL MENNED! Le vagy gyengülve és így csak hátráltatnál.
Beszégetésünk után sietõsen távozott és róla ezután csak öt hónappal ezután hallottam.
    Elindultam hát az állomásra és a legelsõ vonattal hazazötykölõdtem. Késõbb vettem egy arkhami lapot, de amit olvastam az mélyen megdöbbentett. "Lassan naponta tûnnek el emberek. Ez lesz az utolsó számunk, hiszen mi is elhagyjuk a várost. Reméljük önök is ezt teszik." A sorok olvasása megrémített: nem járt sikerel és meghalt professzor Nathaniel Wingate Peaslee. Ezek után csak reménykedtem, hogy nem kezdenek el terjeszkedni az elszabadított rémek. De néhány nap múlva más városokból is hasonló hírek jöttek: hullák a Dicsõ faj jelével. Ezek után úgy éreztem nincs mit tennem és elmentem a fegyverboltba és vásároltam egy Smith & Wessont. Most itt ülök írógépem elõtt és hallom, ahogy vallami be akar jönni az ajtón, dörömböl, lassan már az ajtót is beszakítja, de én halántékomhoz emelem a pisztolyt és...

A következõ egy nagyon sötét írás. Az alapötlet egy unalmas órán született meg (programozás, ha jól emlékszek ). Egy vázlat elkészült, majd késõbb finomult. A sok jelzõ használata szándékos. A durva képek mintegy arculcsapásként akarnak szolgálni, felébreszteni az olvasót. Talán már túlzó is, de ez volt a cél. Annyi a felesleges erõszak, erre akartam rávilágítani, milyen mocskos ez a világ. A levél írójának egyre inkább az õrület felé sodródását is próbáltam ebben a rövid írásban valamennyire megjeleníteni.
Tudom, elég giccsesnek tûnik, talán az is, de még sokat kell fejlõdnöm.

Idézet

Egy halott levele


„Víziók gyötörnek. Éjszakánként verejtéktõl lucskos ágyamban ébredek már napok óta. Takaróm lerúgva, lepedõm összegyûrve hever a földön. Ezek nem csak rémálmok. Nem holmi homályos fantazmagóriák, melyek a napokban átélt dolgokból építkeznek, és elõcsalogatnak agyam legmélyebb régióiból mindenféle rég elfeledett szörnyûséget, mint egy filléres horror vérben, belekben csúszó-mászó ürülékszagtól bûzlõ ocsmány figurái. A képek, amiket látok tiszták, mintha fényes nappal ott járnék látomásaim helyszínein. Szörnyû dolgokat látok. Az emberiség eddig is csak a pusztításhoz értett legjobban, nagyszerû példa erre az elsõ világháború. De azokhoz a dolgokhoz képest, amiket álmaimban látok, ez mintha csak egy gyengéd elõjáték lett volna egy heves szeretkezéshez. Amit átéltem az felülmúlja legvadabb elképzeléseimet is a jövõrõl. Hullahegyek -így ahogy leírom; vagy csak egy mély gödörbe összedobált meztelen, összeégett porhüvelyek, mellettük vígan cigarettázó, részeg, néha lövöldözõ katonák, összeesõ megbilincselt emberek, kik azt hitték élnek még néhány napot, hetet, de az alkoholmámoros tisztek és közkatonák szórakozni akartak és agyaggalamb lövészetet tartottak. Értelmetlen erõszak. Mellettük síró rabok. Röhögés, szipogás, üvöltés, halk sírás – imamormolás, pattogó parancsok groteszk szimfóniája. Néha a szagot is érzem. Akkor hányás van a fejem mellet, fejemen, ruhám összepiszkítva, mikor felébredek. De az emberek ennél is kegyetlenebbek, ahogy azok a képek is, amik valamilyen csatornán át hozzám eljutnak, és nem állnak meg egy ekkora szelet felvillantásával. Még tovább kínoznak, nem csak az emberhegyeket mutatják, hanem hihetetlen erejû robbanásokat is, melyek majd kiszakadnak a Föld gravitációjából. Akkora erõket látok felszabadulni, melyek csak az armageddoni víziókhoz hasonlíthatóak. De nem csak bombákban rejtezik hatalmas erõ, hanem a leghatalmasabb országok vezetõi mögött is, akik csak bábok ezen hatalom markában. Levágott fejeket egykedvûen himbáló fegyveresek, szörnyû betegségekben szenvedõ, rothadó emberroncsok, éhezõk milliói, utcákon megfagyó egyszerû és értelmiségi emberek. Ilyen lesz a jövõ? Én nem kérek ebbõl. De az én rettenetem nem mérhetõ azokéhoz, akik villáikban, palotáikban õrizgetik dugig tömött pénzes zacskóikat, és feldühödve zavarják el az egy falat kenyeret kérõ szegényt. Én csak egy egyszerû ember vagyok, õk gazdagok, kiknek már van mit félteniük. Nekem ettõl felfordul a gyomrom, õk csak váltanak egyet televíziónak nevezett undorító dolgokkal teletömött dobozukon és nyugodtan hátradõlve kényelmes foteljükben ínyenc módjára csemegéznek egy koponyából egy még dobogó gyermekszívbõl.”
    Egy halottkém 1937-ben eltette ezt a levelet, hogy ne kerülhessen nyilvánosságra. A hullát saját hányadékába fulladva találták meg. Az arcot eltorzította a félelem. Iratokat nem találtak a hotelszobában, álnéven jelentkezett be – a John Doe név nem volt gyanús a portásnak -, csak egy másik kézzel írt szövegen találtak egy H.P.L. monogramot.

A következõ akkoriban született, mikor nagyon belemerültem a 2. VH-s játékokba. Akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. Érdekes ötletnek tartottam, plusz szórakoztató is ilyet írni. Kivétel a szelektálás, mi maradhat benne, mi nem.

Idézet

Egy orosz katona visszaemlékezései a 2. világháborúból
(1944 vége felé):


    „Azért imádkozunk, bárcsak esnénk el a városban, ahová vezényeltek minket. A tél a hideggel már képviseltette magát, de hó még nem volt. Reméljük, hogy az éj leple alatt, amíg beszivárgunk a városba, leesik az elsõ hó. Ha egyszer-kétszer elcsúszunk emiatt, nem gond, a németeket úgyis jobban fogja zavarni. Õk nem készültek fel sem a hóra, sem a télre, sem egy néhány fõbõl álló kis csapatra, öngyilkos küldetéssel. A feladatunk, habár jó tervnek tûnik, mégis kételyeket ébreszt bennem vezetõink emberségét illetõen. Egy 16 fõs osztaggal nekimenni a nácik seregének, még, ha mi ismerjük jobban a terepet, akkor is õrültség. Persze, majd szétoszlunk és a házak mellõl, fák közül lövünk, de így is valószínûleg lemészárolnak minket. Megszökni nincs lehetõsége senkinek ebbõl az õrült küldetésbõl. A magas rangú tiszt (késõbb csak „tiszt”-nek hívom majd), aki velünk tart, nem az ellenséggel, hanem csak ezzel a szarrágó bagázzsal törõdik. Kissé lemaradva követ, jó néhány tárral felszerelve, géppisztollyal. Nálunk is van géppisztoly, de csak két tárral. Tehát takarékosan kell majd bánnunk a lõszerrel. A pihenõnek mindjárt vége, indulnunk kell tovább masírozni.”

  „Túléltem, de fogságban vagyok. A naplómat nem kobozták el, azt mondták, minden nap elveszik, megnézik, és akkor adják vissza, ha semmit nem írok arról a helyrõl, ahol tartanak. Szemetek. A mocskos falak körbevesznek, ablak sincsen, tehát lehetek akárhol, nem tudnám leírni a börtönt; sem azt, hogy hol van, sem azt, hogy a cellámon kívüli világ hogy néz ki. Most fáradt vagyok, majd késõbb még írok.”

    „Vagy a doktoruk nagyon tudatlan vagy nem is törõdnek velem.”

    „Mikor megkérdeztem, hogy hány napig voltam eszméletlen, nem válaszoltak. Nem tudom, milyen nap van, milyen napszak, és fogalmam sincs a dátumról. Úgy érzem, kitéptek a világ körforgásából. Náci õreim nagyon kedélyesen, vidáman töltik napjaikat. Mintha már nem a küszöbükön járnának a szövetséges, „baráti” haderõk... Kíváncsi vagyok, kitart-e legalább a háború végéig ez a barátság, és ha igen, akkor meddig fognak a vezetõk úgy tenni, mintha kedvelnék egymást.”


"Azt hiszem ez az õrök boldogok, hogy nem kell ott lenniük a harcmezõn. Csak egy fûtött, száraz helyen kell hogy elüssék az idejüket."

    „Azt hiszem, eldugult a WC-m. Miért álltatom magamat? Egy lyuk a cellám sarkában. Igaz, a csatornába vezet, de rácsokkal van lezárva a csatlakozás. Hiába próbáltam meg felhívni magamra a figyelmet, senki nem jött. A dokit sem láttam már régóta. Pedig le kellene cserélni a kötést.”

    „Ma bejött egy asszony és elkezdett takarítani. Egy katona jött vele. Megpróbáltam szólni a toalettemmel kapcsolatos kisebb problémáról, de egy erõs ütést kaptam a bordáim közé válaszul. A nõ ugyanaz volt, akinek a kisfiát Oleg megmentette. Elég hihetetlen történet. A csatát mi kezdtük jobban. A meglepetés ereje velünk volt. Mint késõbb kiderült, a német hadiipar ereje többet ért. De amint feleszméltek - sajnos elég hamar -, átvették a kezdeményezést. Innen csak a mészárlásról szólt volna az egész. De egy kisgyerek kószált erre. Minden bizonnyal süket lehetett vagy más baja volt, mert észre kellett volna vennie a nagy fegyverzajt. Mikor a tûzvonalba került, Oleg, egy tapasztalt vén róka, eldobta Khalasnikovját és rohant a kisgyermek felé. A velünk jött tiszt belelõtt a lábába. Majdnem összeesett, de ment tovább.  A térdhajlatába kapta a lövedéket, de nem állt meg. A németek közül többen abbahagyták a lövöldözést, õk is észrevették a kis mozgó ruhacsomót. Az anyja ebben a pillanatban robbant ki egy közeli ház ajtaján, keservesen kiabálva a kicsi gyerek nevét. Mikor meglátta azt hittem, elájul, vagy hisztériázni kezd, de nem. Elõvett egy pisztolyt az övébõl - kíváncsi voltam minek neki fegyver - és lõtt. Egyszer. Kétszer. Abbahagyta. Nem hittem el, amit láttam. Lelõtte volna a saját fiát? Valaki gyorsabban eszmélt, mint én és felkiáltott: - Oleg! Oleg!!? - Nem értettem, ezért visszakaptam a tekintetemet bajtársamra. Baj volt, az biztos. A nõ a veterán katonát lõtte le. PEDIG MEG AKARTA MENTENI A FIÁT. Leblokkoltam. Nem bírtam elvenni a szememet Oleg hullájáról. A feje szétrobbant. A nõ két golyót eresztett a koponyájába, közelrõl. Hidegvérrel megölte azt, aki ki akarta vinni a gyereket a tûzvonalból. A nõ odalépett a szétroncsolt fejû testhez és arrébb gördítette, majd kezébe vette a gyereket és berohant a házba. A németek ismét tüzeltek, a társaim viszonozták. Én csak térdeltem bambán a helyemen, és nem bírtam mozdulni. Oleg a testével védte a gyereket, ugyanis néhány bajtársa még mindig lõtte a németeket. Õk nem tüzeltek, csak fedezékbe vonultak. Tudták, nekik van több fegyverük és lõszerük, és talán ismerték a gyereket is. Hagyták, hadd próbálja megmenteni. De a társaim közül néhányan csak lõttek tovább. Õk nem törõdtek ilyen "apróságokkal". Még néhány másodpercig a történtek a hatásuk alatt tartottak, de aztán feleszméltem és éppen elkezdtem volna lõni, amikor egy faág a ránehezedõ hó súlyától letört és a fejemre zuhant. Itt filmszakadás. Legközelebb már a cellámban ébredtem fel. Most pedig itt ez az asszony és nem leplezett ellenszenvvel méreget. Megkockáztattam egy kérdést. Megkérdeztem, miért lõtt. Azt mondta, azért "mert az a koszos orosz túszul akarta ejteni a kisfiamat". Kis híján ráordibáltam, de tudtam, ezzel nem nyerném el az õr rokonszenvét. Ezért halkan mondtam, szinte a fogaim közt kipréselve a szavakat: -Meg akarta menteni a fiát nem pajzsként használni. Honfitársai amúgy sem kegyelmeztek volna. Az asszony meglepõdött, az õr arca felfújódott, a puskatus lecsapott, én elájultam. Ezek után élelmet és vizet is alig kaptam. Talán kár volt megsérteni ezeket a büszke urakat.”

    „Éhezek.”

    „Lassan elszivárog az élet belõlem. A WC sarokban nem áll akkora halomban az ürülékem és a hányadékom, mint számítottam rá. Ha nem kapok élelmet, nem tudok üríteni sem. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy elhagyták ezt a posztot a nácik. Talán megtalálnak hamarosan. Ha nem, meghalok.”

    „Elég sok idõ telt el. Napokban nem tudom megmondani. Már írni sem lesz sokáig erõm. Senki nem jön. Kintrõl sem szûrõdik be zaj. Kezd kifogyni a tinta tollamból. A németek tollából. Szép példány. Már úgysem fog kelleni nekik. Talán azt hitték, majd megpróbálom megölni magam ezzel. Tévedtek. Legalábbis eddig igen. Nem tudom mi a rosszabb, az éhség vagy a halál. Hamarosan megtudom. Ha kifogy a tinta, a véremmel írok majd. Legalább hasznosítom ezt az éltetõ folyadékot. Ha már nem tud életben tartani sokáig, akkor segítsen a gondolataimat életben tartani.”

    „Valahogy bejutott egy pók a cellámba. Megettem. Nem volt nagy. Már semmin nem tudok gondolkodni.”

    „Talán valami mérges pók volt. Kezdem kevésbé érezni a fájdalmakat, az agyam is kezd egy kicsit tompulni... Eszembe jutott egy érdekes elgondolás az emberi viselkedésrõl. Oleg mondta nekem egy kis pihenõ alatt. Szerinte az emberek háromtípusúak alapvetõen. Persze vannak kisebb áthajlások, de a három típus az alap. Az elsõ az, aki olyan, mint a mögötte haladó árnyék. Csak a múlt, a mögötte lévõ dolgok foglalkoztatják. A második a jelennek él. Az árnyéka mellette van. Õ csak a jelennel törõdik, nem érdeklik õsei, nem érdekli mi lesz vele késõbb. A harmadik típus talán a legjobb. Az árnyék elõtte halad. Az árnyékot, a jövõt próbálja elérni. Az árnyék és õ mögötte van a múlt. Erre támaszkodik. Érdekes. Vajon el tudom állítani a vérzést, vagy ez a gondolatmenet lesz az utolsó az életemben?"

Az utolsó pedig egy sci-fi próbálkozás. Hasonló témát boncolgat, mint a második, de más megközelítésbõl. Sci-fit, sajnos, nem sokat olvastam, de próbálom pótolni.

Idézet

"Idilli" jövõ


    Már megint elkezdõdik egy nap. Semmi kedvem hozzá. Belefásultam a vég nélküli semmittevésbe. A szép új világ - na persze - ismét vár, menjek és tegyek úgy, mint aki élvezi ezt. Mióta megtalálták Tesla elveszettnek hitt jegyzeteit, minden megváltozott. Mint azt remélték, megtalálták benne azt az energiaforrást, ami jólétet hoz a világra. Épp idõben, hiszen a teljes pusztulás szélén voltunk. A tervbe vett csúcstechnológiák egyre-másra jelentek meg. A nagy változással nagy káosz is járt, amit a hozzám hasonlók szüntettek meg. A rendfentartóknak semmi tisuzteletet nem adtak akkoriban, de mikor megkaptuk a teljhatalmat, nem éltünk vissza vele. Ehelyett, a technológiát igénybe véve, gyorsan, néhány hét alat rendet tettünk. A kíméletes eszközök használata és a józan érvek meggyõzték az embereket. Mivel a pénz megszûnt, érthetõ volt az hogy a társadalom megpróbál összeomlani. Ez meg is történt volna, de ekkor jött elõ néhány író, akik elmondták ötleteiket és a világ vezetõi csírájában fojtották el az erõszakot. Ugyanis, az elsõ napok szörnyûek voltak. Olyan emberek is kifordultak magukból, akik köztiszteletben álló emberek voltak. Olyan vérengzés folyt, azt lehetett hinni a jólét ígérete elpusztítja a bolygót. De a technológia -értelmes - felhasználása megmentett minket. Érdekes, a pusztulás szélérõl majdnem a teljes végzetbe sodortuk magunkat, azzal, hogy megtaláltuk a kiutat. Na igen, az emberi természet. Ha létezik idióta vég, ez az lett volna. De nem ez volt a legrosszab, talán. Hiszen azóta annyira leegyszerûsödöt minden, hogy nagyon aggódok a jövõnkért.
    Olyan életet el sem tudtunk volna képzelni, akár 1-2 héttel a változások elõtt, mint amit most élünk. Hihetetlenül intelligens gépek segítenek minket a mindennapokban, de nem annyira okosak, hogy személyként értékeljük õket, hanem csak, mint értelmes eszközök, gondoljunk rájuk. A gondolatok amúgy sem sûrûek ebben a világban. Az újságok már rég megszûntek. Igaz, amíg voltak, nagyszerû szórakozást jelentettek. Elvégre olyan lapok voltak, amirõl már régóta álmodtak az olvasók és újságírók. Ez nem papírból, hanem egy vékony szétnyitható képernyõbõl állt. A hírek automatikusan frissültek, a képhez hang és képanyag is járt. A képek, videók a lapon jelentek meg, a hangok az orvosi tudománynak köszönhetõen egybõl az agyunkban. A hangot egy chip-be közvetítette a lap, amit a chip átalakított az agy számára értelmezhetõ jellé. Szinte minden ezközt tudtunk aggyal távirányítani, szintén az orvosok és a nanotechnológia segítségével, agykárosodás nélkül. A könyvekhez automatikusan járt zenei aláfestés, ami automatikusan változott az adott tartalomnak megfelelõen. A mozi megszûnt, ehelyett mindenki az új technológiát használta. Egy szemüveg belsején lehetett látni a filmeket, ezt egy kontakt lencse szerû eszköz olyan mértékben feljavította, hogy a legmodernebb mozik sem tudtak ezzel versenyezni. Fõleg, hogy a szemet, magát is olyannyira felfejlesztették, hogy olyan vizuális távlatok nyíltak meg, amivel nem lehetett tartani a lépést. Pedig a mozik valódi 3d-s, holo és egyéb technológiával készült filmeket is vetítettek, sõt rendeltek hatalmas ütemben, de mindez kevés volt. Ahhoz, hogy mindezt a sok új információt agyunk képes legyen feldolgozni, nos fejlesztenünk kellett azt is. Ma már a régi 2-3 százalék helyett 20-21 százalékot használunk. Ennek köszönhetõen nem csak látásunkat, hanem többi érzékszervünket is fejlesztrhettük, persze mesterségesen. Ennek egyenes következménye volt, hogy olyan gyorsan íródtak az újabbnál újabb könyvek, oly gyorsan megszülettek az új filmek, csak kapkodtuk a fejünket, mi egyszerû emberek. A mûvészek - ezt a gyûjtõszót használtuk mindazokra, akik képesek voltak élvezhetõ dolgokat alkotni. Ugyanis a sok automatizálás hatásaként az emberi faj egyetlen a dolga a szórakozás maradt. Mivel nekik az alkotás volt a szórakozás - és ez a kényelmes körülmények és állandó kereslet-siker miatt tényleg az volt -, mi csak a kész mûvek fogyasztásával és sportok, szenvedélyek ûzésével foglalkoztunk. A mindenki szervezetében megtalálható nanorobotok helyrehoztak minden fizikai károsodást, így mindenki nyugodtan azt csinált, amit akart. A megnövekedett agykapacitásnak hála szinte eszköz minden megvalósult, amit a normális és a legelvadultabb sci-fi írók megálmodtak. Épp ezért olyan csodák hirdetik Tesla hagyatékát, mint az örökké változó 2123 méter magas, gyönyörû szobor, mely minden földrészen megtalálható. De, nem egész 2 év alatt, az emberek annyira kiégtek érzelmileg és minden szellemi szinten, hogy nem születtek új alkotások. A mûvészek az élképesztõ csodálatból, a gyûlület legmélyebb bugyraiba süllyedtek. De ez valahol várható is volt. Hiszen olyan mértékben igényeltük az újat, a szórakoztatót, annyira felgyorsult az alkotás üteme, hogy a mûvészek a majd két év után kiürültek, kiégtek, kikészültek. Nem tudtak újat alkotni. Sem az írók, sem a filmesek, sem a zenészek, senki. Így hirtelen az emberiség nem tudta mitévõ legyen. Az erõszak, mivel már régóta - hmm, relatív fogalom, annyi szörnyûséges, háborúkban eltöltött idõ után a 2 év felhõtlen boldogság úgy tûnt, maga a mennyei örökkévalóság - nem létezett, a szabályozásnak és az értelemnek hála, nem volt megoldás. A régi idõkben mindenki egymásnak esett volna és értelmetlen öldöklés kezdõdött volna. Most viszont az emberek csak az otthonaikban fekszennek összeroskadva, totális apátiába zuhanva. Ha létezne gondolatrendõrség, nem sok dolguk lenne. De a kifinomult új érzékeinknek köszönhetõen - melyre agyunk eddig ismeretlen területeinek felfedezése után tettünk szert - érezzük nem sokáig lesz békesség. Egyesekben olyan elképesztõ méretû indulatok fortyognak, hogy nem sokáig tudják a szabályozó szerkezetek kordában tartani õket. de vannak olyanok akiknek egyszerûen elege van az életbõl. Én is közéjük tartozom. Megállás nélkül csak a múlton merengünk és gondolatnaplók tömegét archiváljuk naponta. Vannak néhányan, akik azt gondolják, agyunk további régióit kellene megnyitnunk, és ezzel új élvezetekhez jutnánk. De ezzel annyi a gond, hogy a még inkáb felgyorsult tempó, csak gyorsabb kiégéseket eredményezne. Hiszen teljesítményünket tudjuk fokozni, de a tehetségünket, fantáziánkat nem tudjuk javítani, bõvíteni. Ezt a gének átalakításával és a technológiával sem változtathatjuk meg. Tehát nyernénk egy nagyon rövid idõt, de nagyon valószínû, hogy a másik nagy vágy, az új lehetõségek felfedezése sem segítene, ha egyáltalán történne valami. Vicces, egyszer azt hittük a végtelen kíváncsiság, a mindent elsöprõ vágy fog végezni velünk. Erre most biztos, hogy az érdektelenség, az unalom, a reménytelenség pusztítja el azt a fajt, amely egyik percben képes felvirágozni, a másikban pedig önnön butasága miatt kihalni. A butaság a türelmetlenség és többre vágyás volt. Türelmetlenség, mert nem tutdtuk kivárni, amíg megismerünk más civilizációkat, más életformákat, hogy tõlük is tanulva elkerüljük kihalásunkat. Mert egyszer minden fajnak eljön az ideje, de egyes fajok katasztrófa, mások más fajok miatt, néhány pedig önmaga miatt kényszerül eltûnni. Többre vágyás, mert nem tudtuk elfogadni magunkat és mikor jobbak lettünk még többre vágytunk. Ez vezetett ide ahol most vagyunk. Mindezt végiggondolni 0.3 másodpercbe került. Minden emlék "végignézésével", mindennel együtt. Elkeserítõ.
.
.
.
Körülbelül 5-6 másodpercel késõbb:
    De talán mégis van remény. Most minden embernek az emlékeit újra végigböngészve találtam valamnit. A változás után elküldtünk egy ûrhajót az ûrbe, minden tudásunkkal, minden fejlesztéssel ellátva. Talán õk találnak/találtak valamit. Valahol. Csak idõben érkezzenek vissza.

Remélem, tetszenek az írásaim. Kezdõ vagyok, nem kell túlságosan lehúzni a novellákat.

Szerkesztette: Necros 2006. 04. 06. 22:32 -kor

[Fresi]

Dorien, beleolvastam a novelládba:

Idézet

Így nem nézhettük végig, ahogy szerelmeskedés közben letépi a sáska-fiú fejét, és megeszi.
Anyu túrógombócot fõzött otthon.

:Ð

Ilyen gyors váltás, hmm nagyon üt, ezt jól eltaláltad.

Szerkesztette: Fresi 2006. 04. 06. 23:54 -kor

[MStipee]

Öööö, nekem inkább egy paródia-elbeszélésem van, vagy ez amolyan "unatkozok, tehát írok" dolog.

Szombaton sokat röhögtem egy sorozaton, az ihlette, semmi komolyság, ez csak paródia.

Csatolt fájl:

•  Galaktikus_CsataCsillag.txt (0byte)
  Letöltések:: 15

[gazdi]

Úgy olvasnék már valami frisset, valami mást. Nekem kell megírnom?

[MStipee]

Idézet: gazdi - Dátum: 2006. ápr. 22., szombat - 19:43

Úgy olvasnék már valami frisset, valami mást. Nekem kell megírnom?

Noszarajta!

[MStipee]

Idézet: Dorien - Dátum: 2006. ápr. 6., csütörtök - 19:04

A "saját versek" topic mintájára ide teheti be mindenki az általa alkotott novellákat, rövid történeteket.

>> Sajátjaim <<

Olyan kicsit Poe-s beütése van Meg volt az a másik könyv 'Az átalakulás' (???), aminek nem jut eszembe az írója , szal tetszik

[Warton]

Idézet: M_Stipee - Dátum: 2006. ápr. 22., szombat - 20:25

Olyan kicsit Poe-s beütése van Meg volt az a másik könyv 'Az átalakulás' (???), aminek nem jut eszembe az írója , szal tetszik

Nem, Az átváltozás Kafkától véletlenül?

[MStipee]

Idézet: Warton - Dátum: 2006. ápr. 22., szombat - 20:27

Nem, Az átváltozás Kafkától véletlenül?

Az, b@sszameg, pedig gúgliztam is, és nem jutott eszembe Annak volt ilyen hangulata és stílusa, meg Poe írásainak.

[Necros]

Amíg valaki nem találja meg a saját stílusát, addig óhatatlanul másokra fog hasonlítani. Akiktõl sokat olvasott, akinek a hatására elkezdett írni. Kevés olyan van, aki már a legelején saját hangon tud írni.

[MStipee]

Idézet: Necros - Dátum: 2006. ápr. 22., szombat - 20:31

Amíg valaki nem találja meg a saját stílusát, addig óhatatlanul másokra fog hasonlítani. Akiktõl sokat olvasott, akinek a hatására elkezdett írni. Kevés olyan van, aki már a legelején saját hangon tud írni.

Én még Gimiben elkezdtem a PAG hõsei sorozatot, abban kitalált hõstetteket hajtottak végre valós, létezõ szereplõk, csak fakknak van kedve begépelni De majd jól bescannelem és lehet olvasni kéziratot (ja, amugy vagy 20 novelláról van szó)

[Necros]

Én is középsuliban lezdtem el. De ott meg is álltam, azóta nem sokat írtam. rájöttem, hogy ahhoz (még )többet és többfélét kell olvasni, hogy jobb író lehessek. Épp ezért olvastam már Eco-t, Merle-t is a kedvenc Poe, Lovecraft, Barker, Renier, Rejtõ csapat mellett. Csak sajnos nem tudok eleget olvasni, mert kibaxottul drágák Mo-n a könyvek.

[MStipee]

Idézet: Necros - Dátum: 2006. ápr. 22., szombat - 20:49

Én is középsuliban lezdtem el. De ott meg is álltam, azóta nem sokat írtam. rájöttem, hogy ahhoz (még )többet és többfélét kell olvasni, hogy jobb író lehessek. Épp ezért olvastam már Eco-t, Merle-t is a kedvenc Poe, Lovecraft, Barker, Renier, Rejtõ csapat mellett. Csak sajnos nem tudok eleget olvasni, mert kibaxottul drágák Mo-n a könyvek.

Meg hát az a rengeteg újabbnál újabb játék, meg a net.... :Ð PÜ megy!

[Necros]

Idézet: M_Stipee - Dátum: 2006. ápr. 22., szombat - 20:54

Meg hát az a rengeteg újabbnál újabb játék, meg a net.... :Ð PÜ megy!

PÜ visszavág!

A net-játékok költség nem nagyon tér el.

Szerkesztette: Necros 2006. 04. 22. 20:10 -kor

[gazdi]

Idézet: M_Stipee - Dátum: 2006. ápr. 22., szombat - 20:16

Noszarajta!

Te akartad... Készül. Az alapötlet ismerõs lesz, de megpróbálom kiszinezni. Majd holnap, vodkagõz után.

[Dorien]

Idézet: M_Stipee - Dátum: 2006. ápr. 22., szombat - 20:29

Az, b@sszameg, pedig gúgliztam is, és nem jutott eszembe Annak volt ilyen hangulata és stílusa, meg Poe írásainak.

Az Átváltozás elejét meg végét olvastam, meg egy rövidet Kafkától, aztán annyi elég is volt nekem. Pl. csak néhány oldal után derül ki, hogy emberméretû az a bogár, amivé a fõszereplõ változott. Aztán az apja reakciója abszolúte valótlan, mintha az egy hétköznapi szégyenletes esemény lenne, hogy a fia szobájában a fia helyett egy óriásbogár van. Meg teljesen áthatja a novellát az író hivatalnok énje a kisember primitív világképével és félelmeivel.

Poe meg Lovecraft írásokat olvasok majd, ha kezem ügyébe kerülnek.
Addig is Barker bácsi a nagy kedvenc.