Súgó
A téma zárva.
Móra Ferenc
A CINEGÉK KIRÁLYA
Most már tudom, hogy a kishúgom torokgyíkban halt meg. Akkor még az orvosok se nagyon ismerték ezt a bajt, gyógyítani se tudták. Azzal se igen törődtek, hogy egyik gyerekről könnyen ráragad a másikra. Arra meg nyilván senki se gondolt, hogy én a körte-muzsikával a halált hordhatom a zsebemben.
Gyerekkönny hamar kicsordul, hamar fölszárad. Egy-két nap múlva a nagy szomorúság után már egész vígan éltem világomat. A kukoricaföldünkön találtam egy szép nagy tököt. Arról eszembe jutott, hogy jó lenne cinegét fogni.
A cinegefogás nekem mindig kedves téli mulatságom volt. Persze nekem nem az orrom fogta a cinegét, mint a mostani gyerekeknek. Tökből csináltam a cinegefogót, kitettem a kerítés tetejére vagy a kút kávájára, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a szegény kis fogoly:
- Nyitni kék, nyitni kék, nyitni kék!
Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a fekete sapkás kis madarat, s lestem vele Messzi Gyurkát, az öreg csőszt:
- Nézze, Gyurka bácsi, milyen cinegém van nekem!
- Milyen ugyan? - neszelt ki Gyurka bácsi a nagy báránybőr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével. - No, ezért ugyan kár volt azt a szép nagy tököt elprédálni, hiszen ez csak olyan paraszt cinege.
- Hát van másforma cinege is?
- Meghiszem azt, hékám. A cinegék királya, az a valami. Azt kellene megfogni, gyerekem. Az viszi a szerencsét a házhoz.
No, erre én mindig elszomorodtam, és kiröpítettem a markomból a paraszt cinegét.
- Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! - kiabálta vissza hálásan a madárka a sövény ágai közül, de én bizony meg nem vigasztalódtam arra, hogy ő most már kint csücsül. Eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már nekem akkor.
- Hát aztán milyen királyuk van a cinegéknek? - faggattam Gyurka bácsit. - Van annak koronája is?
- Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín palástja, fehér mellénye, piros csizmája van a cinegekirálynak. De legkönnyebben megismerszik arról, hogy hosszú fekete bársony a szakálla. A kerek világon egy madárnak sincs olyan.
Attól fogva aztán mindig lestem a cinegekirályt, de sohase került elő. Hallani se hallott róla senki, csak Messzi Gyurka, az pedig mindig fabulás ember volt. Az édesapám meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen mesékkel.
- Nem mese az, Márton szomszéd - erősítgette az öreg. - Láttam én egyszer még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta, hogy: csitt, csitt!
- Álmodta kend azt, bátya - nevetett az édesapám, s magam se igen hittem többet a cinegék királyában.
Hanem ekkortájt megint hírt hallottam róla. Messzi Gyurka újságolta, hogy mikor hajnalban kerülte a szőlőt, látta a cinegekirályt a bogáncskórók tetejében.
- Most nyáron? - vetettem ellen. - Hiszen télen van a cinegék járása, mert olyankor nincs nekik mit enni az erdőben.
- Drótoztasd össze a fejedet, öcsém, hogy szét ne vesse az a nagy ész! - fortyant föl az öreg. - Nem úgy van ám az a cinegekirálynál, mint a szegényfajta cinegénél; az akkor jön-megy, amikor ő akar. Vizsgázza a népeit, ahogy neki tetszik.
Hát ez jutott eszembe most, ahogy ezt a szép nagy tököt megláttam. Megcsináltam a fogót, és kitettem az ól tetejére, szerencsét próbálni.
Egy kis óra múlva látom ám, hogy valami hosszú farkú madárkára csapódik rá a kelepce ajtaja.
- Jaj, tán a cinegekirály! - dobbant nagyot a szívem, s nyargaltam oda az ólhoz ész nélkül.
Az volt az csakugyan. Kék a feje, fehér a melle, rózsaszín a háta, fekete bársony a szakálla. Szakasztott olyan, amilyennek Gyurka bácsi mondta. Még a szava is az: - Csitt, csitt!
Ijedten nézett rám az aranyszínű szemecskéjével, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan csittegett, csak félénken. Úgy, hogy egyszerre megfájósodott a szívem, mert a testvérkém utolsó tekintetének az emléke nyilallott bele. Egyszerre szétnyitottam a markomat:
- Eredj haza, cinegék királya, a népeidhez!
A madárka kirebbent a kezemből, de nem surrant el mindjárt. Háromszor-négyszer körülrepkedett, mintha mondani akarna valamit:
- Csin-csin-csin - csengett a hangja, mint a karácsonyi angyal kis ezüstcsengője.
Engem hirtelen végigborzongatott a hideg, s ahogy befutottam a szobába édesszülémhez, egyszerre eszembe jutott, amit Messzi Gyurka mondott:
- No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsemadárral a szerencsémet.
El biz azt, másnap már én is ott feküdtem a tisztaszoba nagyágyában, este elővett a láz, s Titulász doktor bácsi énfelettem is törülgette már a pápaszemét:
- Torokgyík biz ez, lelkem, mint a másiké volt!
Ettől fogva aztán napokig nem tudtam magamról semmit. Csak arra emlékszem, hogy amint egyszer fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.
- Kergessék el, kergessék el! - sikoltottam el magamat.
Nagy riadalom támadt arra a szobában. Az édesapám, az édesanyám, a Titulász doktor, mind a madarat hajszolta.
Nem ért az semmit. A madár felröppent, keringett körülöttem, s mikor leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelőtt. Utoljára már a fejemnél ült a csúf fekete madár. Csak hallottam, ahogy az alsó, felső csőrét egymáshoz reszelte, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni.
S ekkor egyszerre valami halk csittegést hallottam a szobában.
- Csitt, csitt, csitt, csitt!
De erre már bátorságra kaptam, és kinyitottam a szememet:
- Hiszen ez a cinegekirály!
Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a tűz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt minden tolla, s kis csőre csattogott, mint valami kard.
- Csitt, csitt, csitt, csitt! - vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete madárnak.
- Segítsetek neki! - néztem könyörögve apámékra, de meg se moccant senki. Ült mindenki mereven, és kisírt szemmel nézett maga elé.
De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak. Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám, a nagy, otromba madár körül, amely hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a nagy lomha madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az ablakon.
- Csin-csen, csincsen - csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyűje. Én pedig felültem az ágyban és elnevettem magamat:
- Jaj, de jó, hogy elment!
Szüleim sírva-nevetve borultak rám, és boldogan kérdezték:
- Ki ment el, lelkem gyermekem? Hiszen nem volt itt senki.
- Dehogynem volt! Hát az a nagy fekete madár? Elkergette az a kis cinegekirály, ni! - mutattam rá a madaramra, aki a fogas szélére szállt pihenni.
- Nini, észre se vettük! - tekintett oda édesapám. - Bizonyosan az előbb repült be, mikor szellőztettünk. Nagyon helyes kis madár, szakállas cinegének hívják.
Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály, és az kergette el mellőlem a halál fekete hollóját.
Novellák
Szép novellákat,történeteket ide....
Értékeld a témát:
#261
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 03. 16. 09:05
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#262
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 03. 17. 08:17
AZ ŐSÖK KINCSE
Egy hét múlva kutya bajom se volt már, legfeljebb az adott gondot szülémnek, hogy az étvágyammal nem lehetett bírni. Mindig azon vallattam, hogy mi lesz az ebéd, mi lesz a vacsora.
Erre a kérdésre minálunk rendesen ez szokott lenni a felelet:
- Háromféle: kenyér, haja, béle.
Most azonban a meggyógyulásom örömére nagy lakodalmat csapott a szülém. Annyi volt ott a drága étel, hogy majd lehúzta a malomkő asztalt. Volt kertészpecsenye - ezen a néven a sült tököt tiszteltük. Volt bundás gombóc, ami alatt hajába főtt krumplit kell érteni, és volt vadribizli, az is nagyon jó étel annak, aki szereti.
Éhes voltam, mint a farkas, azt se tudtam, a sok finom étel közül melyiket pártoljam, amikor édesanyám gyöngéden megsimogatott:
- Megállj csak, lelkem gyermekem, mit hozok ám én teneked mindjárt!
Hát egy kirántott galambfiókát hozott a jó lélek a kék virágos tálban, ami csak sátoros ünnepkor szokott az asztalunkra kerülni. Apám mindjárt odatette a tányéromra a mellehúsát, mikor egyszerre csak begurul az ajtónkon a bűbájos Küsmödi, se szó, se beszéd, elkapja előlem a tányért a mellehúsával, veszi az ölébe, leül vele a ládára, csak akkor szólal meg:
- No, engem is a legjobbkor vezérelt ide az isten! Galambfiók húsával akarják etetni a beteg gyereket? Hát nem tudják, hogy egyszerre elváltozott volna galambbá, és hét esztendeig kellett volna neki repkedni hetedhét ország ellen!
- Megint tisztul már a kend esze, Küsmödi bácsi - nevette el magát édesapám, de szülém ijedten húzott az ölébe, és még a kötőjével is betakargatott, hogy valahogy meg ne verjen szemmel a bűbájos ember.
Kis gömbölyű öreg volt ez a bűbájos Küsmödi, hosszú fehér szakálla leért a derekáig, télen-nyáron ködmönben járt és báránybőr sapkában, ami alól azonban a fülei mindig kimaradtak. Szép nagy szélfogó fülei voltak, mint a túri kancsónak, tömpe kis orra és olyan szemöldökei, mintha tévedésből a homlokán nőtt volna ki a bajusza. Aki ránézett, annak mindjárt az jutott az eszébe, hogy ilyenek lehetnek azok a törpék, akik sötét barlangok fenekén a kincseket őrzik.
Lehet, hogy Küsmödinek is ez volt a foglalkozása, efelől senki se tudott biztosat. Emberemlékezet óta az óbánya egy gödrében lakott, ahová őrajta kívül soha senki emberfia be nem tette a lábát. Az a híre volt, hogy ott griffmadarak vigyáznak rá, s akire azok rásüvöltenek, az ijedtében úgy eltátja a száját, hogy kiesik rajta a feje. Néha fél-fél esztendőkig nem lehetett látni, s ilyenkor azt mondták, oda van boszorkánymesterséget tanulni. Azt beszélték, ért a madarak nyelvén, tudja, fűben-fában micsoda gyógyító erő lakik, parancsol a szeleknek, el tudja fütyülni a háztól a patkányokat, s akihez hozzávágja a sapkáját, annak a száján még a mákos rétes is megkeseredik. Nem is mert véteni Küsmödi bácsinak senki a szegénysoron, tyúkkal, kaláccsal fogadták mindenütt, ahová bekopogtatott.
No, én mégis úgy néztem most a hatalmas emberre, mint a vasvilla. Különösen mikor behajította a porciómat a ködmönnyak mögé. Magamagát nem féltette a vén szégyentelen, hogy most már ő is galambbá változik.
Nem ám, inkább odatelepedett az asztalhoz, és maga elé húzta az egész galambot.
- Isten neki - azt mondja -, inkább elteszem az útból az egészet, mint hogy ezt a kedves fiúcskát szerencsétlenné tegyék vele.
- Isten áldásával - kínálta félénken édesanyám a bűbájost, csakhogy meg ne nehezteljen ránk valahogy. Még a friss cipót is eléje tette, amit akkor szedett ki a kemencéből.
Az apám meg csak nevette az öreget, aki még a csontját is mind elropogtatta a galambnak, aztán utána küldte a cipócskát is. Mikor ezzel is készen volt, akkor odakacsintott rám:
- No, Gergő báró, tátsd el a szád, hadd nézzem, benne van-e még a gyík a torkodban!
Odafogott a két térde közé, akár az igazi doktor szokta tenni, és reszelős, öreg kezével végigsimogatta a torkomat. Verset is mondott hozzá, mégpedig ezt:
Nyúlháj,
daruháj,
majd meggyógyul,
ha nem fáj.
Varjúháj, ebfül -
elmaradsz már ettül.
- No - azt mondja -, kakasszólásra olyan egészséges lesz Gergő báró, mint a makk! Még a halott is megélemedik, akire én ráolvasok!
Nagyon szerettem volna megkérdezni a bűbájost, hogy mért hív engem bárónak, de biz én inkább ríva fakadtam, mert most meg már a kertészpecsenyével kezdett barátkozni az öreg.
A bűbájos sülthal-szeme vigasztalóan pislogott rám a szemöldökök bozontja alól.
- Értem a kisembert. A kisember azért van megijedve, mert azt hiszi, hogy Küsmödi bácsi nem éri be az ilyen szegényemberes koszttal. Ne féltse a kisember Küsmödi bácsit. Jó ember a Küsmödi bácsi, kár, hogy csak egy van belőle. Ehetnék én tengeri hereberét is, de azért a hajába főtt krumplival is beérem.
No, beérte, azt meg kell neki adni. Meg nem állt, míg csak krumplit látott a bográcsban. Nekünk nem jutott belőle más, csak a gőze. Bele kellett győződnünk, hogy a mai vacsoránkat elbűbájoskodta a hatalmas Küsmödi.
Az édesapám már föl is állt az ablak mellé a műhelyszékre, meggyújtotta a mécsest, és foltozószűcs létére elkezdte a térdére terített rissz-rossz subácskát doktorolni.
A bűbájos elfintorította rá a tömpe orrát:
- Még ez is suba?
Az apám világéletében szűkszavú ember volt, kurtán felelgetett:
- Az ám.
- Száz macska sem fogna benne egy egeret.
- Nem ám.
- Mégis meg kell ezt agyusztálni, ugye, Márton?
- Meg ám.
- Tudnék ennél jobb mesterséget is - sóhajtott Küsmödi, és közelebb húzta magához a ribizlis szakajtót.
- No? - varrogatott tovább apám.
- Tudod-e te azt, Márton, hogy te nagy nemzetségből való ember vagy?
- Hogyne tudnám. Hosszú szélmolnárnak hívták az apámat, isten nyugtassa szegényt. Biz annak nem kellett létra a dinnyeszedéshez.
- Nem arról beszélek én, Márton - gyömöszölte befelé a bűbájos a ribizlit. - Hanem őseidnek hallottad-e hírét valaha?
- Hát hogyne hallottam volna! Mind becsületes ember volt a maga szegénységében. Az apám szélmolnár volt ebben a házban, ez még akkor szélmalom volt. Az öregapám juhász volt, a kampósbotja még most is megvan valahol a padláson.
- Hát annak az apja? - csillant meg a szeme a bűbájosnak.
- Azzal már nem szolgálhatok - nevette el magát édesapám. De az valami ország koldusa lehetett. Van valahol a padláson egy rossz tarisznya, ott hányódott már az én gyermekkoromban is, sohase tudtam, hogy került oda, legalább most már azt is tudom. Az lehetett az én ősömnek a kápsáló tarisznyája.
Küsmödi feljebb tolta a homlokán a süveget, és nagyot csapott az asztalra. Persze könnyen csapkodhatott, mert már akkor az utolsó szem ribizliig mindent letakarított róla.
- Márton, a te ősöd az ország bárója volt!
- No, az se baj - húzott cérnát a nagy szűcstűbe az apám. - Én ugyan csak egy bárót ismerek, az öreg Báró cigányt, azt is leginkább csak arról, hogy mindig megdézsmálja a piros szagos szőlőnket. De legalább az se esik most már idegennek, ha atyafiságban vagyunk.
Küsmödi vörös lett a méregtől, mint a főtt rák.
- Havas borongatta, jeges teringette, mit figurázol te énvelem, te istenadta foltozószűcs! Hát tudod-e te azt, hogy én téged akkora úrrá tehetlek, amekkorát álmodban se láttál? Vékával mérheted az ezüstöt, lapáttal az aranyat. Bíborból varrhatod a ruhát, bársonyból a ködmönt. Még a házőrző kutyád is marcifánkot ehet. Hát ehhez mit szólsz, Márton szűcs?
Édesapám kisimogatta az új foltot a subán, és azt szólta:
- Nincs is kutyám, Küsmödi bácsi.
A javasember igyekezett magán erőt venni. Két marokkal is összefogta a mellén a zsíros ködmönt, hogy ki ne ugorjék belőle mérgében.
- Értsd meg az okos szót, Mártonkám. Én tudom, hogy hol lehet megtalálni az őseid kincsét, de egymagam nem bírok hozzájutni, hanem ha felezel velem, rávezetlek. Itt a kezem, nem borjúláb.
- No, nem - csóválta meg apám a fejét. - Inkább olyan, mintha a griffmadarai lábát hozta volna el kelmed a keze helyett.
Hosszú körmű, görbe ujjaival csakugyan olyan volt a bűbájos ember keze, mint valami ragadozó madár lába. S az apám tréfájára befelé fordult rajta minden ujj. Ökölbe szorított kézzel hadonászott a kis törpe.
- Megbánod még ezt, te bolond szűcs, megfizetsz még ezért, te sült tökön élő subanyomorító! Hát nem terajtad akartam én segíteni, hát rá vagyok én szorulva akárki pénzes kincsére? Hiszen van nekem olyan bűvös katlanom, hogy ha én ebben varádicskóró tüzével hajnali harmatot forralok, abban minden tégladarab arannyá változik.
Ezzel sarkon fordult az ördöngős ember, és ment kifelé nagy dohogva, de a küszöbről visszaszólította az apám:
- Megálljon csak kend! Én bizony ingyen el nem vehetem ezt a nagy jóakaratát. Valamit adok kelmednek, aminek nagy hasznát veheti.
Bűbájos Küsmödi barázdás orcája egyszerre mosolygó rónává simult: Egészen addig, míg a vállára nem terített apám egy üres vászonzacskót, amibe a subafestéshez való taplógombát szokta tartogatni.
- No, ez legyen a kendé, Küsmödi bácsi. Azért adom, hogy legyen mibe rakni azt a sok aranyat, amit tégladarabokból csinál.
Azt hittem, a csúffá tett bűbájos egyszerre lángot ereszt dühében orrán-száján. Reszketve bújtam a szülém ölébe, aki maga is didergett, és befogtam a szememet.
A nagy ajtócsattanásra nyitottam ki. A bűbájos ember már kint döcögött az ablak alatt. Az apám nevetve nézett utána.
- Azt hiszem, ennek a füllentős Küsmödinek sulyokhajigálók lehettek az ősei. Nagy bolond az öreg, de még nagyobbak, akik hisznek neki.
Egy hét múlva kutya bajom se volt már, legfeljebb az adott gondot szülémnek, hogy az étvágyammal nem lehetett bírni. Mindig azon vallattam, hogy mi lesz az ebéd, mi lesz a vacsora.
Erre a kérdésre minálunk rendesen ez szokott lenni a felelet:
- Háromféle: kenyér, haja, béle.
Most azonban a meggyógyulásom örömére nagy lakodalmat csapott a szülém. Annyi volt ott a drága étel, hogy majd lehúzta a malomkő asztalt. Volt kertészpecsenye - ezen a néven a sült tököt tiszteltük. Volt bundás gombóc, ami alatt hajába főtt krumplit kell érteni, és volt vadribizli, az is nagyon jó étel annak, aki szereti.
Éhes voltam, mint a farkas, azt se tudtam, a sok finom étel közül melyiket pártoljam, amikor édesanyám gyöngéden megsimogatott:
- Megállj csak, lelkem gyermekem, mit hozok ám én teneked mindjárt!
Hát egy kirántott galambfiókát hozott a jó lélek a kék virágos tálban, ami csak sátoros ünnepkor szokott az asztalunkra kerülni. Apám mindjárt odatette a tányéromra a mellehúsát, mikor egyszerre csak begurul az ajtónkon a bűbájos Küsmödi, se szó, se beszéd, elkapja előlem a tányért a mellehúsával, veszi az ölébe, leül vele a ládára, csak akkor szólal meg:
- No, engem is a legjobbkor vezérelt ide az isten! Galambfiók húsával akarják etetni a beteg gyereket? Hát nem tudják, hogy egyszerre elváltozott volna galambbá, és hét esztendeig kellett volna neki repkedni hetedhét ország ellen!
- Megint tisztul már a kend esze, Küsmödi bácsi - nevette el magát édesapám, de szülém ijedten húzott az ölébe, és még a kötőjével is betakargatott, hogy valahogy meg ne verjen szemmel a bűbájos ember.
Kis gömbölyű öreg volt ez a bűbájos Küsmödi, hosszú fehér szakálla leért a derekáig, télen-nyáron ködmönben járt és báránybőr sapkában, ami alól azonban a fülei mindig kimaradtak. Szép nagy szélfogó fülei voltak, mint a túri kancsónak, tömpe kis orra és olyan szemöldökei, mintha tévedésből a homlokán nőtt volna ki a bajusza. Aki ránézett, annak mindjárt az jutott az eszébe, hogy ilyenek lehetnek azok a törpék, akik sötét barlangok fenekén a kincseket őrzik.
Lehet, hogy Küsmödinek is ez volt a foglalkozása, efelől senki se tudott biztosat. Emberemlékezet óta az óbánya egy gödrében lakott, ahová őrajta kívül soha senki emberfia be nem tette a lábát. Az a híre volt, hogy ott griffmadarak vigyáznak rá, s akire azok rásüvöltenek, az ijedtében úgy eltátja a száját, hogy kiesik rajta a feje. Néha fél-fél esztendőkig nem lehetett látni, s ilyenkor azt mondták, oda van boszorkánymesterséget tanulni. Azt beszélték, ért a madarak nyelvén, tudja, fűben-fában micsoda gyógyító erő lakik, parancsol a szeleknek, el tudja fütyülni a háztól a patkányokat, s akihez hozzávágja a sapkáját, annak a száján még a mákos rétes is megkeseredik. Nem is mert véteni Küsmödi bácsinak senki a szegénysoron, tyúkkal, kaláccsal fogadták mindenütt, ahová bekopogtatott.
No, én mégis úgy néztem most a hatalmas emberre, mint a vasvilla. Különösen mikor behajította a porciómat a ködmönnyak mögé. Magamagát nem féltette a vén szégyentelen, hogy most már ő is galambbá változik.
Nem ám, inkább odatelepedett az asztalhoz, és maga elé húzta az egész galambot.
- Isten neki - azt mondja -, inkább elteszem az útból az egészet, mint hogy ezt a kedves fiúcskát szerencsétlenné tegyék vele.
- Isten áldásával - kínálta félénken édesanyám a bűbájost, csakhogy meg ne nehezteljen ránk valahogy. Még a friss cipót is eléje tette, amit akkor szedett ki a kemencéből.
Az apám meg csak nevette az öreget, aki még a csontját is mind elropogtatta a galambnak, aztán utána küldte a cipócskát is. Mikor ezzel is készen volt, akkor odakacsintott rám:
- No, Gergő báró, tátsd el a szád, hadd nézzem, benne van-e még a gyík a torkodban!
Odafogott a két térde közé, akár az igazi doktor szokta tenni, és reszelős, öreg kezével végigsimogatta a torkomat. Verset is mondott hozzá, mégpedig ezt:
Nyúlháj,
daruháj,
majd meggyógyul,
ha nem fáj.
Varjúháj, ebfül -
elmaradsz már ettül.
- No - azt mondja -, kakasszólásra olyan egészséges lesz Gergő báró, mint a makk! Még a halott is megélemedik, akire én ráolvasok!
Nagyon szerettem volna megkérdezni a bűbájost, hogy mért hív engem bárónak, de biz én inkább ríva fakadtam, mert most meg már a kertészpecsenyével kezdett barátkozni az öreg.
A bűbájos sülthal-szeme vigasztalóan pislogott rám a szemöldökök bozontja alól.
- Értem a kisembert. A kisember azért van megijedve, mert azt hiszi, hogy Küsmödi bácsi nem éri be az ilyen szegényemberes koszttal. Ne féltse a kisember Küsmödi bácsit. Jó ember a Küsmödi bácsi, kár, hogy csak egy van belőle. Ehetnék én tengeri hereberét is, de azért a hajába főtt krumplival is beérem.
No, beérte, azt meg kell neki adni. Meg nem állt, míg csak krumplit látott a bográcsban. Nekünk nem jutott belőle más, csak a gőze. Bele kellett győződnünk, hogy a mai vacsoránkat elbűbájoskodta a hatalmas Küsmödi.
Az édesapám már föl is állt az ablak mellé a műhelyszékre, meggyújtotta a mécsest, és foltozószűcs létére elkezdte a térdére terített rissz-rossz subácskát doktorolni.
A bűbájos elfintorította rá a tömpe orrát:
- Még ez is suba?
Az apám világéletében szűkszavú ember volt, kurtán felelgetett:
- Az ám.
- Száz macska sem fogna benne egy egeret.
- Nem ám.
- Mégis meg kell ezt agyusztálni, ugye, Márton?
- Meg ám.
- Tudnék ennél jobb mesterséget is - sóhajtott Küsmödi, és közelebb húzta magához a ribizlis szakajtót.
- No? - varrogatott tovább apám.
- Tudod-e te azt, Márton, hogy te nagy nemzetségből való ember vagy?
- Hogyne tudnám. Hosszú szélmolnárnak hívták az apámat, isten nyugtassa szegényt. Biz annak nem kellett létra a dinnyeszedéshez.
- Nem arról beszélek én, Márton - gyömöszölte befelé a bűbájos a ribizlit. - Hanem őseidnek hallottad-e hírét valaha?
- Hát hogyne hallottam volna! Mind becsületes ember volt a maga szegénységében. Az apám szélmolnár volt ebben a házban, ez még akkor szélmalom volt. Az öregapám juhász volt, a kampósbotja még most is megvan valahol a padláson.
- Hát annak az apja? - csillant meg a szeme a bűbájosnak.
- Azzal már nem szolgálhatok - nevette el magát édesapám. De az valami ország koldusa lehetett. Van valahol a padláson egy rossz tarisznya, ott hányódott már az én gyermekkoromban is, sohase tudtam, hogy került oda, legalább most már azt is tudom. Az lehetett az én ősömnek a kápsáló tarisznyája.
Küsmödi feljebb tolta a homlokán a süveget, és nagyot csapott az asztalra. Persze könnyen csapkodhatott, mert már akkor az utolsó szem ribizliig mindent letakarított róla.
- Márton, a te ősöd az ország bárója volt!
- No, az se baj - húzott cérnát a nagy szűcstűbe az apám. - Én ugyan csak egy bárót ismerek, az öreg Báró cigányt, azt is leginkább csak arról, hogy mindig megdézsmálja a piros szagos szőlőnket. De legalább az se esik most már idegennek, ha atyafiságban vagyunk.
Küsmödi vörös lett a méregtől, mint a főtt rák.
- Havas borongatta, jeges teringette, mit figurázol te énvelem, te istenadta foltozószűcs! Hát tudod-e te azt, hogy én téged akkora úrrá tehetlek, amekkorát álmodban se láttál? Vékával mérheted az ezüstöt, lapáttal az aranyat. Bíborból varrhatod a ruhát, bársonyból a ködmönt. Még a házőrző kutyád is marcifánkot ehet. Hát ehhez mit szólsz, Márton szűcs?
Édesapám kisimogatta az új foltot a subán, és azt szólta:
- Nincs is kutyám, Küsmödi bácsi.
A javasember igyekezett magán erőt venni. Két marokkal is összefogta a mellén a zsíros ködmönt, hogy ki ne ugorjék belőle mérgében.
- Értsd meg az okos szót, Mártonkám. Én tudom, hogy hol lehet megtalálni az őseid kincsét, de egymagam nem bírok hozzájutni, hanem ha felezel velem, rávezetlek. Itt a kezem, nem borjúláb.
- No, nem - csóválta meg apám a fejét. - Inkább olyan, mintha a griffmadarai lábát hozta volna el kelmed a keze helyett.
Hosszú körmű, görbe ujjaival csakugyan olyan volt a bűbájos ember keze, mint valami ragadozó madár lába. S az apám tréfájára befelé fordult rajta minden ujj. Ökölbe szorított kézzel hadonászott a kis törpe.
- Megbánod még ezt, te bolond szűcs, megfizetsz még ezért, te sült tökön élő subanyomorító! Hát nem terajtad akartam én segíteni, hát rá vagyok én szorulva akárki pénzes kincsére? Hiszen van nekem olyan bűvös katlanom, hogy ha én ebben varádicskóró tüzével hajnali harmatot forralok, abban minden tégladarab arannyá változik.
Ezzel sarkon fordult az ördöngős ember, és ment kifelé nagy dohogva, de a küszöbről visszaszólította az apám:
- Megálljon csak kend! Én bizony ingyen el nem vehetem ezt a nagy jóakaratát. Valamit adok kelmednek, aminek nagy hasznát veheti.
Bűbájos Küsmödi barázdás orcája egyszerre mosolygó rónává simult: Egészen addig, míg a vállára nem terített apám egy üres vászonzacskót, amibe a subafestéshez való taplógombát szokta tartogatni.
- No, ez legyen a kendé, Küsmödi bácsi. Azért adom, hogy legyen mibe rakni azt a sok aranyat, amit tégladarabokból csinál.
Azt hittem, a csúffá tett bűbájos egyszerre lángot ereszt dühében orrán-száján. Reszketve bújtam a szülém ölébe, aki maga is didergett, és befogtam a szememet.
A nagy ajtócsattanásra nyitottam ki. A bűbájos ember már kint döcögött az ablak alatt. Az apám nevetve nézett utána.
- Azt hiszem, ennek a füllentős Küsmödinek sulyokhajigálók lehettek az ősei. Nagy bolond az öreg, de még nagyobbak, akik hisznek neki.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#263
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 03. 18. 10:09
Móra Ferenc
A SARKANTYÚS CSIZMA
De mondhatott nekem az édesapám, amit akart, én már az ősök kincsével álmodtam azon az éjszakán. Odaült a lidérc a vánkosom sarkára, és sugdosott mindenféle szépeket.
- Azt a kincset neked kell megkeresni, Gergő! Hej, szegény világ, vetett ágy, akkor lesz ám csak jó világ a malomházban! A kincs felén árpacukrot veszünk, azt szopogatjuk egész nap. A másik felén meg csináltatunk egy létrát a Bojóka áccsal, azt nekitámasztjuk a Tejútnak, és azon le s föl sétálgatunk az égbe. Hol a Marika jön le mihozzánk, hol mink megyünk fel őhozzájuk. Olyankor én mindig ünneplő ruhában leszek, és olyan új kalapom lesz, amelyiknek a pántlikájára gőzös lesz varrva. Mikor én azzal köszönök az angyaloknak, azok mind azt kérdezik Marikától: "Ugyan ki fia-csikaja ez a szép kalapú kisfiú?" Arra Marika azt mondja: "Az bizony az én bátyókám, a Gergő báró, a malomvári szűcsnek a fia..."
Malomvár... ez az elnevezés nagyon megtetszett nekem. A környéken ugyan csak malomháznak hívták a házunkat, mely az öregapám idejében még szélmalom volt - de hiszen ha jól megnézi az ember, a gömbölyű vastag falával, a keskeny ablakaival, a félrecsapott süvegével csakugyan egész várformája van ennek. Hogy egy kicsit meg van roggyanva, az nem baj. A megtépázott tető meg a falak bomladozása pedig még jól is áll neki. Annak a lyuknak a párkányán, amelyikben valamikor a szelestengely hordozta a vitorlákat, valami madár hullasztotta magból ecetfa nőtt, az volt a süvegen a bokréta. Volt a mi környékünkön várrom éppen elég, ott volt a Macskavár, a Saskő, a Támadivár - no, azokhoz képest bátran nézhettem a malomházat malomvárnak. Nem sokkal voltak azok omladozóbbak őnála.
Persze a malomvár annyival különb volt, hogy ebben mi laktunk. Amazokban pedig bagolyfiókák visítottak, de emennek a padlásán én voltam a gazda. Legjobban szerettem kiülni a szelelőlyukba, az ecetfa tövébe, és lógatni a mezítelen lábamat az öreg falon. Aranyszemű gyíkok laktak a fal repedéseiben, azok mindig előbújtak, ha sziszegtem nekik, s napégette lábamon csakolyan bátran futkostak, mint a meleg, barna falon.
Soha, míg a kincsről nem hallottam, nekem eszembe nem jutott, hogy az ember nyáron is csizmába bújtathatja a lábát. A halom, amelyiken a malomház állott, közelebb volt a temetőhöz, mint a városhoz, ott bizony leginkább csak magamformájú mezítlábas fiatalurak élték világukat.
Hanem amióta Küsmödi megbárósított, azóta eszembe-eszembe vágódott, hogy a Túri bíró fiának milyen szép sarkantyús csizmácskája van. Hát énnekem miért ne lehetne olyan? Az ő apja bíró, az enyim meg báró!
Aztán az is eszembe jutott, hogy futná is csizmára az én keresetemből. Mert azért, ha kicsi voltam is, foglalatoskodtam már én akkor is többféle mesterséggel. Kenyérsütögető asszony kenyereskosarát kihordtam a piacra: egy garas. Kese kalaposék malackájának porcfüvet szedegettem: másik garas. Sánta bognárékhoz kereket gurítottam: harmadik garas. Holló asztaloséknál a forgácsot összesöpörgettem: negyedik garas.
- Három lyukas tarisznyába nem férne, amennyi pénzt keres ez a gyerek - dicsért meg érte sokszor édesszülém.
- Úgy is kell - biztatott édesapám.
- Abból veszünk neki jövőre olyan ábécéskönyvet, hogy maguktól a fejébe mennek belőle a betűk.
Erre a biztatásra mondtam aztán ki egyszer a szívemen valót:
- Inkább sarkantyús csizmát vegyen nekem, édesapám.
- Tán fázik a lábad, gyerekem? - nézett rám édesapám csodálkozva.
Elszégyelltem magam, mert olyan meleg nyár volt, hogy még a békasó is izzadt az országúton.
- A bíró fia is sarkantyús csizmában jár - vallottam ki nekivörösödve. Azt nem mertem kimondani, hogy akkor a báróénak is az dukál!
- Jaj, fiam, az teheti, mert az úrnak született. Látod, a kis csirke is szeretne olyan magasra röpülni, mint a fecskefiók, de nincs neki hozzá való szárnya.
Édesapám elment dolgára, de bizony nekem nem esett jól többet a dolog. Szégyelltem a mezítlábasságom, de hát nem dughattam el a lábam sehová. Pedig értettem, hogy még a kakas is engem csúfol a sövény tetején:
- Kikerikik, kikeri, mezítlábas, gyere ki!
Mikor a sánta favágónak segítettem a fűrészt húzni - ez is kedves mesterségem volt -, hallottam, hogy a fűrész egyre azt csikorogja:
- Kis-csiz-ma, kis-csiz-ma!
El is eresztettem a fűrész végét azon nyomban. Elég nekem a magam baja, ha ő nem csúfolódik is. Hiába kiabált utánam a favágó:
- Hé, öccse, hát a napszámot is itt hagyod?
Könnybe lábadt szemmel mentem ki a piacra, hogy a kenyeres néni talicskáját hazatoljam. Hát alig indulok el a talicskával, elkezd nyikorogni a kereke:
- Nincs-né-ki, nincs-né-ki!
Kenyeret, kosarat, talicskát, nénit otthagytam az út közepén. Szaladtam haza, bújtam a sarokba, ott is a fal felé fordultam, hogy se lássak, se halljak semmit ebből a csúfolódó világból. Egyszerre csak elketyegi magát az óra a fejem fölött:
- Sar-kan-tyú, sar-kan-tyú!
De már erre igazán sírva fakadtam, s még este is el-elpityeregtem magam az ágyban. De legalább aztán reggel sarkantyúpengésre ébredtem.
- Itt a csizma, fiam!
Édesapám állt az ágyam mellett. Kezében a sarkantyús csizma, de milyen csizma! A bíró fiáé csupa telekesbocskor emellett! Orra csukaorrú, sarka magas sarkú, hát még a sarkantyúja! Csillogott-villogott a napsugárban, hogy káprázott bele a szemem.
- Arany ez, ugye, édesapám?
- Ezüsttel futtatott, aranytól szalajtott - tréfálódzott apám, hanem aztán komolyra fordította a szót: - Itt a csizma, megvan a kívánságod. Az én kívánságom pedig az, hogy ezután mindig csizmában járj, mint a bíró fia.
Magam se akartam egyebet, mint mindig csizmában járni. Mikor fölhúztam, éreztem, hogy most már igazi báró vagyok. Pengett a sarkantyú, ragyogott a csizma, hogy hanyatt esett rajta a napsugár. Bezzeg nem csúfolódott most a kakas, inkább ő szégyellte magát, mert térdig dugta a lábát a szemétbe.
- Ide nézzen, János bácsi - petykélkedtem ki a favágóhoz, s megfogtam a fűrészt, hogy majd munkába kezdünk. Az öreg azonban mérgesen rám mordult:
- Odébb, úrfi! Fogadtam már más napszámost.
Sebaj - gondoltam magamban, s kibillegtem nagy kevélyen a kenyérpiacra. Itt már mutogatni se kellett a csizmát, magától is mindjárt észrevette a kenyeres nénike:
- Tyű, de nagy úr az úr, adjon egy garast! Mert én ugyan nem adok többet neked, hiszen csak nem tolsz talicskát sarkantyús csizmában?
Ez már jócskán leharapott a kevély kedvemből. Hát még az asztalosműhelyben hogy elszontyolodtam! Forgácssöpörgetés közben úgy belepte a por a csizmát, hogy rossz volt ránézni is.
Hanem azért mégis akkor jártam legrosszabbul, mikor a kútra mentem vízért a Mitetszik boltoséknak. A sarkantyúm taréja beleakadt a kút kávájába, s úgy vágódtam el, hogy tán még most is sajog bele a nyakszirtem. A cserépkorsó úgy szétugrott, hogy még cserepe se maradt. Nem is mertem azóta se a házuk tájára menni a Mitetszik boltoséknak.
- Van-csiz-ma, van-csiz-ma! - ketyegte otthon az óra, de nem volt most már semmi örömöm a gyönyörű csizmában. Örültem este, mikor lerúghattam, s elszomorodtam reggel, mikor megint föl kellett húzni.
Kenyér után nem járhattam sarkantyús csizmában, hát kimentem a gyepszélre métázni. Persze nem volt az az ügyetlen gyerek, aki engem hátba ne talált volna, mert sarkantyús csizmában nem lehet szaladni. Indultam a patakra nefelejcset szedni, de vissza kellett fordulnom, hiszen mind elázott volna a drága sarkantyús csizma. Fecskefarkú pille incselkedett velem az orgonabokron: de hát sarkantyús csizmában nem lehet pillét fogni.
Folyt az orrom vére, mire hazaértem, hát még arra hogy megeredt, amivel otthon fogadott édesapám!
- No, fiam mit szól a szép csizma? Gyere, mutassuk meg a kukoricaföldön is a seregélyeknek! Majd meglátod, milyen jó mulatság kukoricát kapálni sarkantyús csizmában!
Nem macskaugrásnyira volt hozzánk a kukoricaföld. Égette a lábam a csizma, s mire kiértünk, forgott velem a világ. Hej, ha én még egyszer mezítláb járhatnék, dehogy lennék én többet báró!
- Nem győzöm nézni ezt a szép csizmát - mosolygott apám a bajusza alatt, s a markomba nyomta a kapanyelet. - Nézzük no, hát a dolog hogy mondja benne.
Kis játékkapa volt az én kapám, a Nekopogi kovács kenyeres pajtása volt az apámnak, attól kaptam ajándékba - máskor játék volt vele a munka is. Most azonban egyszerre elnehezedett a kezemben, mint az óriások vasbuzogánya. Nem esett kezemre a vele való bánás sehogy se.
Szorított a csizma, szédelgett a fejem, s hogy, hogy se, egyszerre úgy kihasítottam a kapával a cifra csizmát, hogy megrepedt volna bele a szíve a csinálójának, ha látja.
- Jaj! - kiáltottam el magam, nem tudom bizonyosan, hogy örömömben-e vagy ijedtemben.
Édesapám pedig rám nézett, s csak ennyit mondott, de ezt se haragosan:
- Látod, így jár a csirke, mikor fecskét akar játszani. Ne kívánkozz te sarkantyús csizmára, mezítláb is megnőhetsz akkorára, mint a bíró fia.
A SARKANTYÚS CSIZMA
De mondhatott nekem az édesapám, amit akart, én már az ősök kincsével álmodtam azon az éjszakán. Odaült a lidérc a vánkosom sarkára, és sugdosott mindenféle szépeket.
- Azt a kincset neked kell megkeresni, Gergő! Hej, szegény világ, vetett ágy, akkor lesz ám csak jó világ a malomházban! A kincs felén árpacukrot veszünk, azt szopogatjuk egész nap. A másik felén meg csináltatunk egy létrát a Bojóka áccsal, azt nekitámasztjuk a Tejútnak, és azon le s föl sétálgatunk az égbe. Hol a Marika jön le mihozzánk, hol mink megyünk fel őhozzájuk. Olyankor én mindig ünneplő ruhában leszek, és olyan új kalapom lesz, amelyiknek a pántlikájára gőzös lesz varrva. Mikor én azzal köszönök az angyaloknak, azok mind azt kérdezik Marikától: "Ugyan ki fia-csikaja ez a szép kalapú kisfiú?" Arra Marika azt mondja: "Az bizony az én bátyókám, a Gergő báró, a malomvári szűcsnek a fia..."
Malomvár... ez az elnevezés nagyon megtetszett nekem. A környéken ugyan csak malomháznak hívták a házunkat, mely az öregapám idejében még szélmalom volt - de hiszen ha jól megnézi az ember, a gömbölyű vastag falával, a keskeny ablakaival, a félrecsapott süvegével csakugyan egész várformája van ennek. Hogy egy kicsit meg van roggyanva, az nem baj. A megtépázott tető meg a falak bomladozása pedig még jól is áll neki. Annak a lyuknak a párkányán, amelyikben valamikor a szelestengely hordozta a vitorlákat, valami madár hullasztotta magból ecetfa nőtt, az volt a süvegen a bokréta. Volt a mi környékünkön várrom éppen elég, ott volt a Macskavár, a Saskő, a Támadivár - no, azokhoz képest bátran nézhettem a malomházat malomvárnak. Nem sokkal voltak azok omladozóbbak őnála.
Persze a malomvár annyival különb volt, hogy ebben mi laktunk. Amazokban pedig bagolyfiókák visítottak, de emennek a padlásán én voltam a gazda. Legjobban szerettem kiülni a szelelőlyukba, az ecetfa tövébe, és lógatni a mezítelen lábamat az öreg falon. Aranyszemű gyíkok laktak a fal repedéseiben, azok mindig előbújtak, ha sziszegtem nekik, s napégette lábamon csakolyan bátran futkostak, mint a meleg, barna falon.
Soha, míg a kincsről nem hallottam, nekem eszembe nem jutott, hogy az ember nyáron is csizmába bújtathatja a lábát. A halom, amelyiken a malomház állott, közelebb volt a temetőhöz, mint a városhoz, ott bizony leginkább csak magamformájú mezítlábas fiatalurak élték világukat.
Hanem amióta Küsmödi megbárósított, azóta eszembe-eszembe vágódott, hogy a Túri bíró fiának milyen szép sarkantyús csizmácskája van. Hát énnekem miért ne lehetne olyan? Az ő apja bíró, az enyim meg báró!
Aztán az is eszembe jutott, hogy futná is csizmára az én keresetemből. Mert azért, ha kicsi voltam is, foglalatoskodtam már én akkor is többféle mesterséggel. Kenyérsütögető asszony kenyereskosarát kihordtam a piacra: egy garas. Kese kalaposék malackájának porcfüvet szedegettem: másik garas. Sánta bognárékhoz kereket gurítottam: harmadik garas. Holló asztaloséknál a forgácsot összesöpörgettem: negyedik garas.
- Három lyukas tarisznyába nem férne, amennyi pénzt keres ez a gyerek - dicsért meg érte sokszor édesszülém.
- Úgy is kell - biztatott édesapám.
- Abból veszünk neki jövőre olyan ábécéskönyvet, hogy maguktól a fejébe mennek belőle a betűk.
Erre a biztatásra mondtam aztán ki egyszer a szívemen valót:
- Inkább sarkantyús csizmát vegyen nekem, édesapám.
- Tán fázik a lábad, gyerekem? - nézett rám édesapám csodálkozva.
Elszégyelltem magam, mert olyan meleg nyár volt, hogy még a békasó is izzadt az országúton.
- A bíró fia is sarkantyús csizmában jár - vallottam ki nekivörösödve. Azt nem mertem kimondani, hogy akkor a báróénak is az dukál!
- Jaj, fiam, az teheti, mert az úrnak született. Látod, a kis csirke is szeretne olyan magasra röpülni, mint a fecskefiók, de nincs neki hozzá való szárnya.
Édesapám elment dolgára, de bizony nekem nem esett jól többet a dolog. Szégyelltem a mezítlábasságom, de hát nem dughattam el a lábam sehová. Pedig értettem, hogy még a kakas is engem csúfol a sövény tetején:
- Kikerikik, kikeri, mezítlábas, gyere ki!
Mikor a sánta favágónak segítettem a fűrészt húzni - ez is kedves mesterségem volt -, hallottam, hogy a fűrész egyre azt csikorogja:
- Kis-csiz-ma, kis-csiz-ma!
El is eresztettem a fűrész végét azon nyomban. Elég nekem a magam baja, ha ő nem csúfolódik is. Hiába kiabált utánam a favágó:
- Hé, öccse, hát a napszámot is itt hagyod?
Könnybe lábadt szemmel mentem ki a piacra, hogy a kenyeres néni talicskáját hazatoljam. Hát alig indulok el a talicskával, elkezd nyikorogni a kereke:
- Nincs-né-ki, nincs-né-ki!
Kenyeret, kosarat, talicskát, nénit otthagytam az út közepén. Szaladtam haza, bújtam a sarokba, ott is a fal felé fordultam, hogy se lássak, se halljak semmit ebből a csúfolódó világból. Egyszerre csak elketyegi magát az óra a fejem fölött:
- Sar-kan-tyú, sar-kan-tyú!
De már erre igazán sírva fakadtam, s még este is el-elpityeregtem magam az ágyban. De legalább aztán reggel sarkantyúpengésre ébredtem.
- Itt a csizma, fiam!
Édesapám állt az ágyam mellett. Kezében a sarkantyús csizma, de milyen csizma! A bíró fiáé csupa telekesbocskor emellett! Orra csukaorrú, sarka magas sarkú, hát még a sarkantyúja! Csillogott-villogott a napsugárban, hogy káprázott bele a szemem.
- Arany ez, ugye, édesapám?
- Ezüsttel futtatott, aranytól szalajtott - tréfálódzott apám, hanem aztán komolyra fordította a szót: - Itt a csizma, megvan a kívánságod. Az én kívánságom pedig az, hogy ezután mindig csizmában járj, mint a bíró fia.
Magam se akartam egyebet, mint mindig csizmában járni. Mikor fölhúztam, éreztem, hogy most már igazi báró vagyok. Pengett a sarkantyú, ragyogott a csizma, hogy hanyatt esett rajta a napsugár. Bezzeg nem csúfolódott most a kakas, inkább ő szégyellte magát, mert térdig dugta a lábát a szemétbe.
- Ide nézzen, János bácsi - petykélkedtem ki a favágóhoz, s megfogtam a fűrészt, hogy majd munkába kezdünk. Az öreg azonban mérgesen rám mordult:
- Odébb, úrfi! Fogadtam már más napszámost.
Sebaj - gondoltam magamban, s kibillegtem nagy kevélyen a kenyérpiacra. Itt már mutogatni se kellett a csizmát, magától is mindjárt észrevette a kenyeres nénike:
- Tyű, de nagy úr az úr, adjon egy garast! Mert én ugyan nem adok többet neked, hiszen csak nem tolsz talicskát sarkantyús csizmában?
Ez már jócskán leharapott a kevély kedvemből. Hát még az asztalosműhelyben hogy elszontyolodtam! Forgácssöpörgetés közben úgy belepte a por a csizmát, hogy rossz volt ránézni is.
Hanem azért mégis akkor jártam legrosszabbul, mikor a kútra mentem vízért a Mitetszik boltoséknak. A sarkantyúm taréja beleakadt a kút kávájába, s úgy vágódtam el, hogy tán még most is sajog bele a nyakszirtem. A cserépkorsó úgy szétugrott, hogy még cserepe se maradt. Nem is mertem azóta se a házuk tájára menni a Mitetszik boltoséknak.
- Van-csiz-ma, van-csiz-ma! - ketyegte otthon az óra, de nem volt most már semmi örömöm a gyönyörű csizmában. Örültem este, mikor lerúghattam, s elszomorodtam reggel, mikor megint föl kellett húzni.
Kenyér után nem járhattam sarkantyús csizmában, hát kimentem a gyepszélre métázni. Persze nem volt az az ügyetlen gyerek, aki engem hátba ne talált volna, mert sarkantyús csizmában nem lehet szaladni. Indultam a patakra nefelejcset szedni, de vissza kellett fordulnom, hiszen mind elázott volna a drága sarkantyús csizma. Fecskefarkú pille incselkedett velem az orgonabokron: de hát sarkantyús csizmában nem lehet pillét fogni.
Folyt az orrom vére, mire hazaértem, hát még arra hogy megeredt, amivel otthon fogadott édesapám!
- No, fiam mit szól a szép csizma? Gyere, mutassuk meg a kukoricaföldön is a seregélyeknek! Majd meglátod, milyen jó mulatság kukoricát kapálni sarkantyús csizmában!
Nem macskaugrásnyira volt hozzánk a kukoricaföld. Égette a lábam a csizma, s mire kiértünk, forgott velem a világ. Hej, ha én még egyszer mezítláb járhatnék, dehogy lennék én többet báró!
- Nem győzöm nézni ezt a szép csizmát - mosolygott apám a bajusza alatt, s a markomba nyomta a kapanyelet. - Nézzük no, hát a dolog hogy mondja benne.
Kis játékkapa volt az én kapám, a Nekopogi kovács kenyeres pajtása volt az apámnak, attól kaptam ajándékba - máskor játék volt vele a munka is. Most azonban egyszerre elnehezedett a kezemben, mint az óriások vasbuzogánya. Nem esett kezemre a vele való bánás sehogy se.
Szorított a csizma, szédelgett a fejem, s hogy, hogy se, egyszerre úgy kihasítottam a kapával a cifra csizmát, hogy megrepedt volna bele a szíve a csinálójának, ha látja.
- Jaj! - kiáltottam el magam, nem tudom bizonyosan, hogy örömömben-e vagy ijedtemben.
Édesapám pedig rám nézett, s csak ennyit mondott, de ezt se haragosan:
- Látod, így jár a csirke, mikor fecskét akar játszani. Ne kívánkozz te sarkantyús csizmára, mezítláb is megnőhetsz akkorára, mint a bíró fia.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#264
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 03. 31. 07:45
Móra Ferenc
HOGYAN TANULTAM MEG OLVASNI?
A napsütéses hosszú őszre kegyetlen tél következett abban az esztendőben. A nagy hófúvások betemették a malomházat, nem lehetett mozdulni se ki, se be. A vasárnapok csakolyanok voltak, mint a hétköznapok, lelkes állat nem vetődött felénk soha, s nekem nem volt egyéb mulatságom, mint hallgatni a szelek üvöltözését. A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra, s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj a Dunáról, melyik a Tiszáról. Álmatlan éjszakákon sokat elhallgattam, mikor összevesztek a széltestvérek a malomház padlásán, és harsogva, zúgva kergették egymást ki s be a szelelőlyukakon.
Egyszer el is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat. Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról Messzi Gyurka azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros köpönyegje van és aranykoronája. Persze az ember nem láthatja színről színre a szelet, csak a leheletét érzi, de ha egy árvalányhajszálat úgy tud az útjába tenni, hogy el ne libbenjen, akkor megbotlik, és akkor megmutatja az emberi alakját. Egyszer napáldozat felé a Mária-képre akasztott csokorból csakugyan ki is húztam egy szál árvalányhajat, kiszöktem a konyhára, kinyitottam a padlásajtót, és megindultam fölfelé. De ahogy kinyitottam az ajtót, a szél sebesen jött lefelé, mert én fölfelé mentem, s olyan gorombán taszított hanyatt, hogy az igazán nem illett egy királyfihoz.
Estemben azonban magammal rántottam a garádicsról valami ott felejtett rossz skatulyát, ami tele volt rozsdás szögekkel. Ezt én úgy fogadtam, mintha szél pajtás hajflotta volna utánam ajándékul.
Hiszen egy szöggel is nagyon szépen el lehet játszogatni, hát még ha egész marékkal van belőle! Az maga eltartott egy hétig, míg a rozsdát letisztogattam róluk. Aztán előhúztam az ágy alól a kukoricamorzsoló kisszéket, s abba belevertem a szögeket kalapáccsal, aztán kiszedtem őket harapófogóval. Mikor készen voltam, akkor elölről kezdtem az egészet, s külön nevet is adtam minden szögnek. Egy nagy, gömbölyű szög volt a kutyafejű tatár, arra mindig különösen nagyokat ütögettem.
Ez igazán nagyszerű játék volt, de utoljára már úgy ki volt lyuggatva a kisszék, mint a rosta. Akkor aztán a búbos kemencébe próbáltam beleverni a szögeket, de ez nem nagyon tetszett, mert a tapasztott sárfalba nagyon könnyen belementek a szögek, és kihúzni is nagyon könnyű volt őket.
De nemcsak nekem nem tetszett ez a mulatság, hanem édesszülémnek se. Mikor észrevette, hogy miben mesterkedem, szelíden megpirongatott, hogy minek bántom a kemencét, mikor a kemence se bánt engem.
- Kemence? - néztem rá csodálkozva. - Hát ki bántja a kemencét? Én az öreg óriásnak vertem szögeket a hasába, aki elnyelte Jancsit és Juliskát.
A szülém aggodalmasan csóválta meg a fejét, és panaszosan fordult édesapámhoz, aki halkan fütyörészgetve varrogatta a juhbőrből való ruhákat:
- Nézze már, apja, miket eszel ki ez a bolondos gyerek! Attól félek, hogy szegénykémnek nem egészen úgy szolgál az esze, mint más rendes embernek.
Ebben lehetett valami igazság, mert én akkoriban még a kukoricacsutkáról is azt hittem, hogy az valaki, és az ajtókilinccsel is úgy el tudtam beszélgetni, mint a mozsártörővel. Nekem a világon minden élt, és én mindig egész tisztán megértettem még azt is, hogy mit ketyeg az óra, és mit gondol magában az oroszlán, aki oda volt festve az óra számlapjára, szép nemzetiszínű ruhában, kétszer akkora pipacsvirágok közé, mint ő maga.
Például ebben a percben is, amikor édesanyám nyugtalankodva nézett rám, meghallottam, hogy a macskabagoly elnyávogja magát kint a tetőn, és mindjárt tudtam is, hogy mi baja van a szegény macskabagolynak.
Az a baja volt, hogy leejtette a pápaszemét, és azért sírt, mert nem volt, aki föladja neki, le meg nem szaladhatott érte, mert pápaszem nélkül nem látta lefelé az utat. Nagyon megesett rajta a szívem, és szerettem volna kiszaladni hozzá, hogy segítsek rajta, de édesapám odaintett magához. Azt kérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha beadna iskolába Kese kalaposhoz.
- Mert itt van már az időd, gyerekem, és olyan oktalanul csak mégse nőhetsz fel, mint a lósóska az árokparton.
Azt hiszem, ekkor estem gondolkozóba először életemben. Fülheggyel hallottam már én egyet-mást Kese kalaposról, de azok nem voltak valami szívvidámító dolgok. Ez a jó ember csak nyáron foglalkozott kalaposmesterséggel, télen beállt tanítónak. Persze csak olyan vad-tanítónak. Szegény emberek adták a keze alá a gyereküket, akik messzillették vagy drágállották az igazi iskolát. A Kese kalapos iskolájába nem kellett se könyv, se irka. A kalapos az ajtaja felső felére fölírta krétával az ábécét - s a gyerek addig rajzolgatta őket az alsó felére, míg egészen írástudóvá nem vált bele. Meg lehetett tanulni minden betűt, csak az ipszilont nem. Arról azt tartotta a kalapos, hogy az nem magyar betű, s azt nem is tanította. Aki az ő iskolájában nevelkedett tudóssá, azt arról lehetett megismerni, hogy mindent i-vel írt, amit más rendes ember ipszilonnal. Az ő deákjai nem azt kérdezték egymástól: hogy vagy, hanem azt, hogy: hogi vagi?
Én azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle híres királyfiakról, de azt egyikről sem mondta, hogy iskolába járt volna. Azok mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna. Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk, vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába járni. Írni is ír az ember a szűcskrétával a láda tetejére vagy sárgafölddel a ház falára mindenféle szép lovakat, huszárokat, akasztott embereket, de annak mindnyájának van értelme. Hanem mindenféle krikszkrakszokat firkálni, amik semmihez se hasonlítanak a világon - ugyan mire való ilyen bolondságokat csinálni?
- Szeretném, ha ember lenne belőled, gyerekem - rezzentett ki apám abból a nagy hallgatagságból, amibe beleestem, míg ezeket elgondoltam.
- Az is leszek, édesapám - feleltem rá hirtelen, de aztán jobbnak láttam lenyelni a többit, amit mondani akartam. Címeres nagy úr, ország bárója! Csak én egyszer a nyomára jöjjek azoknak az ősi kincseknek, amiknek a bűbájos Küsmödi a tudója.
Persze a Küsmödi kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola-műhelyétől, ha drága jó édesanyám meg nem ment. De ő az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat:
- De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad időbe! Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném? Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanítalak én téged írni-olvasni, hogy püspökkorodban se felejted el!
- No, azt megnézzük - nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no, azt szeretném látni, mikor énbelőlem is szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik.
Akárhogy fűtöttük a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyűszűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, amely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyatt vágódó, hol orra bukó furcsa ákombákomokat, melyek korcsolyázó tündérek szeszélyes lábanyomához hasonlítanak?
Sokat sírtunk, és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A g betűnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább szeméből omlottak miatta. S az o betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is; csak rá kellett lehelnem egészen közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is.
A világból pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betűkön keresztül látni lehetett. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rőzseszedő gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyulat. Egyszer messziről az öreg Küsmödit is láttam egy nagy H betűnek a létrájában.
Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:
Édesapám odaállt mögém a méccsel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.
- Te, az S-el megfordítva írtad - kacagott édesapám -, nézd, így kell azt írni.
Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.
S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely e kígyóbetűt először mutatta meg nekem.
Azon a télen még egy nevezetes eredménye volt az életemnek: szűcsmesterségre fogtak. Ez az első pályám azonban nagyon kora véget ért.
- Varjúnak varjú a fia - mondta édesapám, s felültetett maga mellé a műhelypadra, hogy tanuljam meg az ő mesterségét. A hosszú selyemszőrű bőrökben, a piros és zöld irhákban, a színes cérnákban, a nagy acéltűk bujkáló villogásában csakugyan nagy örömem is telt. A piros irhák nyesedékeiből sapkácskákat és a zöld irha hulladékaiból kötőcskéket szabogattam össze, s azokat lecsúsztattam a műhelypad hasadékain. Bizonyos voltam benne, hogy az alatt törpék laknak az egérlyukakban, és azok éjszaka mind el fogják hordani az én nagyszerű ajándékaimat.
Miután ily módon megbarátkoztam a szűcsmesterséggel, pár nap múlva az édesapám a kezembe adott két bőrdarabot, hogy azokat varrjam össze. A térdem közé szorítottam a bőröket, mint őtőle láttam, és csakugyan nagyon gyorsan összeférceltem őket.
- Kész - mondtam büszkén, és munkám eredményét át akartam nyújtani apámnak. Sajnos, kiderült, hogy a bőröket a nadrágomhoz varrtam.
Szűcsipari pályámat ezzel be is fejeztem.
HOGYAN TANULTAM MEG OLVASNI?
A napsütéses hosszú őszre kegyetlen tél következett abban az esztendőben. A nagy hófúvások betemették a malomházat, nem lehetett mozdulni se ki, se be. A vasárnapok csakolyanok voltak, mint a hétköznapok, lelkes állat nem vetődött felénk soha, s nekem nem volt egyéb mulatságom, mint hallgatni a szelek üvöltözését. A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra, s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj a Dunáról, melyik a Tiszáról. Álmatlan éjszakákon sokat elhallgattam, mikor összevesztek a széltestvérek a malomház padlásán, és harsogva, zúgva kergették egymást ki s be a szelelőlyukakon.
Egyszer el is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat. Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról Messzi Gyurka azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros köpönyegje van és aranykoronája. Persze az ember nem láthatja színről színre a szelet, csak a leheletét érzi, de ha egy árvalányhajszálat úgy tud az útjába tenni, hogy el ne libbenjen, akkor megbotlik, és akkor megmutatja az emberi alakját. Egyszer napáldozat felé a Mária-képre akasztott csokorból csakugyan ki is húztam egy szál árvalányhajat, kiszöktem a konyhára, kinyitottam a padlásajtót, és megindultam fölfelé. De ahogy kinyitottam az ajtót, a szél sebesen jött lefelé, mert én fölfelé mentem, s olyan gorombán taszított hanyatt, hogy az igazán nem illett egy királyfihoz.
Estemben azonban magammal rántottam a garádicsról valami ott felejtett rossz skatulyát, ami tele volt rozsdás szögekkel. Ezt én úgy fogadtam, mintha szél pajtás hajflotta volna utánam ajándékul.
Hiszen egy szöggel is nagyon szépen el lehet játszogatni, hát még ha egész marékkal van belőle! Az maga eltartott egy hétig, míg a rozsdát letisztogattam róluk. Aztán előhúztam az ágy alól a kukoricamorzsoló kisszéket, s abba belevertem a szögeket kalapáccsal, aztán kiszedtem őket harapófogóval. Mikor készen voltam, akkor elölről kezdtem az egészet, s külön nevet is adtam minden szögnek. Egy nagy, gömbölyű szög volt a kutyafejű tatár, arra mindig különösen nagyokat ütögettem.
Ez igazán nagyszerű játék volt, de utoljára már úgy ki volt lyuggatva a kisszék, mint a rosta. Akkor aztán a búbos kemencébe próbáltam beleverni a szögeket, de ez nem nagyon tetszett, mert a tapasztott sárfalba nagyon könnyen belementek a szögek, és kihúzni is nagyon könnyű volt őket.
De nemcsak nekem nem tetszett ez a mulatság, hanem édesszülémnek se. Mikor észrevette, hogy miben mesterkedem, szelíden megpirongatott, hogy minek bántom a kemencét, mikor a kemence se bánt engem.
- Kemence? - néztem rá csodálkozva. - Hát ki bántja a kemencét? Én az öreg óriásnak vertem szögeket a hasába, aki elnyelte Jancsit és Juliskát.
A szülém aggodalmasan csóválta meg a fejét, és panaszosan fordult édesapámhoz, aki halkan fütyörészgetve varrogatta a juhbőrből való ruhákat:
- Nézze már, apja, miket eszel ki ez a bolondos gyerek! Attól félek, hogy szegénykémnek nem egészen úgy szolgál az esze, mint más rendes embernek.
Ebben lehetett valami igazság, mert én akkoriban még a kukoricacsutkáról is azt hittem, hogy az valaki, és az ajtókilinccsel is úgy el tudtam beszélgetni, mint a mozsártörővel. Nekem a világon minden élt, és én mindig egész tisztán megértettem még azt is, hogy mit ketyeg az óra, és mit gondol magában az oroszlán, aki oda volt festve az óra számlapjára, szép nemzetiszínű ruhában, kétszer akkora pipacsvirágok közé, mint ő maga.
Például ebben a percben is, amikor édesanyám nyugtalankodva nézett rám, meghallottam, hogy a macskabagoly elnyávogja magát kint a tetőn, és mindjárt tudtam is, hogy mi baja van a szegény macskabagolynak.
Az a baja volt, hogy leejtette a pápaszemét, és azért sírt, mert nem volt, aki föladja neki, le meg nem szaladhatott érte, mert pápaszem nélkül nem látta lefelé az utat. Nagyon megesett rajta a szívem, és szerettem volna kiszaladni hozzá, hogy segítsek rajta, de édesapám odaintett magához. Azt kérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha beadna iskolába Kese kalaposhoz.
- Mert itt van már az időd, gyerekem, és olyan oktalanul csak mégse nőhetsz fel, mint a lósóska az árokparton.
Azt hiszem, ekkor estem gondolkozóba először életemben. Fülheggyel hallottam már én egyet-mást Kese kalaposról, de azok nem voltak valami szívvidámító dolgok. Ez a jó ember csak nyáron foglalkozott kalaposmesterséggel, télen beállt tanítónak. Persze csak olyan vad-tanítónak. Szegény emberek adták a keze alá a gyereküket, akik messzillették vagy drágállották az igazi iskolát. A Kese kalapos iskolájába nem kellett se könyv, se irka. A kalapos az ajtaja felső felére fölírta krétával az ábécét - s a gyerek addig rajzolgatta őket az alsó felére, míg egészen írástudóvá nem vált bele. Meg lehetett tanulni minden betűt, csak az ipszilont nem. Arról azt tartotta a kalapos, hogy az nem magyar betű, s azt nem is tanította. Aki az ő iskolájában nevelkedett tudóssá, azt arról lehetett megismerni, hogy mindent i-vel írt, amit más rendes ember ipszilonnal. Az ő deákjai nem azt kérdezték egymástól: hogy vagy, hanem azt, hogy: hogi vagi?
Én azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle híres királyfiakról, de azt egyikről sem mondta, hogy iskolába járt volna. Azok mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna. Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk, vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába járni. Írni is ír az ember a szűcskrétával a láda tetejére vagy sárgafölddel a ház falára mindenféle szép lovakat, huszárokat, akasztott embereket, de annak mindnyájának van értelme. Hanem mindenféle krikszkrakszokat firkálni, amik semmihez se hasonlítanak a világon - ugyan mire való ilyen bolondságokat csinálni?
- Szeretném, ha ember lenne belőled, gyerekem - rezzentett ki apám abból a nagy hallgatagságból, amibe beleestem, míg ezeket elgondoltam.
- Az is leszek, édesapám - feleltem rá hirtelen, de aztán jobbnak láttam lenyelni a többit, amit mondani akartam. Címeres nagy úr, ország bárója! Csak én egyszer a nyomára jöjjek azoknak az ősi kincseknek, amiknek a bűbájos Küsmödi a tudója.
Persze a Küsmödi kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola-műhelyétől, ha drága jó édesanyám meg nem ment. De ő az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat:
- De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad időbe! Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném? Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanítalak én téged írni-olvasni, hogy püspökkorodban se felejted el!
- No, azt megnézzük - nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no, azt szeretném látni, mikor énbelőlem is szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik.
Akárhogy fűtöttük a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyűszűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, amely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyatt vágódó, hol orra bukó furcsa ákombákomokat, melyek korcsolyázó tündérek szeszélyes lábanyomához hasonlítanak?
Sokat sírtunk, és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A g betűnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább szeméből omlottak miatta. S az o betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is; csak rá kellett lehelnem egészen közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is.
A világból pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betűkön keresztül látni lehetett. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rőzseszedő gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyulat. Egyszer messziről az öreg Küsmödit is láttam egy nagy H betűnek a létrájában.
Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:
Édesapám odaállt mögém a méccsel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.
- Te, az S-el megfordítva írtad - kacagott édesapám -, nézd, így kell azt írni.
Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.
S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely e kígyóbetűt először mutatta meg nekem.
Azon a télen még egy nevezetes eredménye volt az életemnek: szűcsmesterségre fogtak. Ez az első pályám azonban nagyon kora véget ért.
- Varjúnak varjú a fia - mondta édesapám, s felültetett maga mellé a műhelypadra, hogy tanuljam meg az ő mesterségét. A hosszú selyemszőrű bőrökben, a piros és zöld irhákban, a színes cérnákban, a nagy acéltűk bujkáló villogásában csakugyan nagy örömem is telt. A piros irhák nyesedékeiből sapkácskákat és a zöld irha hulladékaiból kötőcskéket szabogattam össze, s azokat lecsúsztattam a műhelypad hasadékain. Bizonyos voltam benne, hogy az alatt törpék laknak az egérlyukakban, és azok éjszaka mind el fogják hordani az én nagyszerű ajándékaimat.
Miután ily módon megbarátkoztam a szűcsmesterséggel, pár nap múlva az édesapám a kezembe adott két bőrdarabot, hogy azokat varrjam össze. A térdem közé szorítottam a bőröket, mint őtőle láttam, és csakugyan nagyon gyorsan összeférceltem őket.
- Kész - mondtam büszkén, és munkám eredményét át akartam nyújtani apámnak. Sajnos, kiderült, hogy a bőröket a nadrágomhoz varrtam.
Szűcsipari pályámat ezzel be is fejeztem.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#265
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 01. 08:45
Móra Ferenc
A GYÉMÁNTCSERÉP
Mire kiértünk a télből, én már annyira előhaladtam a tudományokban, hogy úgy olvastam a kalendáriumot, mint a vízfolyás. Persze addig olvastam, hogy utoljára valami újat kívántam. Piacról, boltból ha újságpapírban hoztunk valamit, arra én mindjárt rávetettem magam. Ha az ablakon keresztül megláttam, hogy nyomtatott papirost visz a szél az utcán, az után én addig szaladtam, míg meg nem fogtam.
Szülém nagyon örült a dolognak, és most már egész biztosra vette, hogy pap lesz belőlem. Az édesapámnak azonban nem nagyon tetszett ez a nagy mohóság.
- Nem való az, fiam, hogy te minden tücsköt-bogarat összeolvasol. Őszre, ha isten éltet, beadlak a városi nagy iskolába, ott majd megtanítanak rá, mi való neked, mi nem. Addig pedig majd szétnézünk egyszer a padláson, valamelyik sarokban vannak ottan mindenféle szép tudományos könyvek, azokat olvasgassad.
Szaladtam én a padlásra mindjárt, s olyan nyaláb könyvvel másztam le, hogy csak úgy nyögtem bele. Kergetett is vissza velük édesapám.
- Csak egyesével, fiamuram. A levest se keverjük össze az uborkasalátával meg a mákos csíkkal, hanem külön-külön esszük, nem ronthatjuk el a gyomrunkat.
Elszomorodva hurcoltam vissza a könyveket, csak a legvastagabbat hagytam odalent. Az legalább a magyarok történelme volt. Míg abból tartott, addig mindig hadakoztam meszelőnyélből faragott kardommal, s a konyhapárkányon szülém minden virágos tányérját halálra sújtottam mint gömbölyű képű török basát.
Aztán jöttek a többi okos könyvek, de azok nekem nagyon is okosak voltak, számtan, mértan meg más efféle. Szülém mesélte, hogy valamikor egy vándorló deák felejtette őket nálunk, aki a malomházban hált meg egyszer. Persze egy szót sem értettem belőlük, de azért fönnhangon olvastam őket az udvar közepén. A galambok a búgból odaszálltak a palánkra, és halk turbékolással nevetgéltek rajtam. Öreg kakasunk azonban méltóságos léptekkel odaállt elém, kissé balra konyította a fejét, és fél szemét lefogva hunyorított rám a másikkal.
- Mi lelt téged, te kisfiú? - vágott a lábam szárához, miután hiába várta, hogy abbahagyjam a silabizálást.
Odatartottam eléje a könyvet, csípett rajta egyet-kettőt, aztán hirtelen hátat fordított, hogy csak úgy lobogott fekete tolla fölött vérvörös taraja és roppant hosszú szakálla. Aztán világgá kürtölte a szemétdombról, hogy milyen ostoba teremtés a kisgyerek, aki könyvből tanulja a kukorékolást.
Így viaskodtam az okos könyvekkel mindaddig, míg szülém egy reggel, amikor a piacról hazajött, oda nem intett magához.
- Nézd, mit hoztam neked, cselédem - húzott elő a kötője alól egy szép tarkabarka könyvet. - Csak apádnak most nem kell mutatni, lelkem, mert ez nem nagyon tanulságos könyv, tudod, csak szép kitalálások vannak benne.
Sietve az ingderékba bújtattam a könyvet, és csak a sövény tövében mertem kinyitni.
- E-ze-re-gyéj - olvastam az aranyos tábláján a címét, nemcsak a számmal, hanem az ujjammal is, és azóta se örültem úgy könyvnek, mint ennek. Csak nagyon szerettem volna eldicsekedni vele valakinek. Az ám, de kinek?
Eszembe jutott az öreg fekete kakas, kerestem is, de sehol se lehetett megtalálni. Szaladok szülémhez, újságolom neki, de egyszerre csak befogja a számat a kezével.
- Hallgass, te! Eladtam a kakast, ennek az árán vettem neked ezt a szép könyvet. Egy kukkot se kell róla szólni. Majd nekem is olvasol belőle valami szépet.
Bújtam aztán a könyvvel föl a padlásra, ott szerettem legjobban olvasgatni, a rendes helyemen, az ecetfa alatt, lábamat lelógatva a semmibe. Fejem fölött az ég kék mezeje, kerek felhőboglyákkal, alattam a halottak csöndes városa, távolabb a napsugárral elöntött házak, a folyó aranypántlikájával átkötött erdők csokra, mögöttem a padlás félhomálya, tele megrezzenő árnyékokkal és titkos neszekkel.
Egyszer éppen az Aladdin történetét olvasgattam, a bagdadi varga fiáét a csodalámpával. Le is volt rajzolva, ahogy tömögeti a kincseket egy tarsolyba. Erről jutott eszembe, hogy meg kellene keresni a mi kincsestarsolyunkat is, hátha felejtettek benne az ősök egy marék gyöngyöt.
A tarsolyt csakugyan meg is találtam egy szelemenfa végére akasztva. Kihurcoltam a napvilágra, és belemarkoltam.
Hát tele volt régi, molyos korpával, amit az isten tudja, mikor felejtettek benne. Bizonyos pedig, hogy nem erre csinálták ezt a tarsolyt. Piros bőrből volt, zöld szironnyal beszegve, mindenféle cifraságokkal telihímezve, amik azonban lefoszlottak, ahogy hozzájuk értem.
Partifecskék csiripeltek körülöttem, ahogy ott mozgolódtam a nyílásban, kiöntöttem nekik a korpát, hadd szedegessék ki belőle a hernyócskákat.
Hát ahogy hull kifelé a korpa, egyszer csak csendül, koppan valami a téglán. Utánakapok, fölemelem - úgy tündöklik, hogy majd kiveri a szememet.
- Nini, gyémánt! - sikoltottam el magamat, s beletörülgettem a kincsemet az ingecském ujjába.
Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, gyönyörűen szórta a szikrát. Azért mégis azt hiszem, más ember nem tartotta volna kincsnek. Ma már én is azt mondanám az ilyesmire, hogy valami vastag pohárfenéknek a darabja. De ahogy akkor a szemem rávetettem, mindjárt tudtam, hogy gyémánt. Még abban is bizonyos voltam, hogy csakugyan ősök felejtették a tarsolyban. Ilyenből lehet a vén Küsmödinek zsákszámra.
Ész nélkül futottam le a padlásról a malomház elé, s a gilicetövisbokrok mögé bújva, a szememhez emeltem a gyémántcserepet.
- Hiszen ez Tündérország, ami ezen keresztül látszik - hebegtem elámulva.
A kutyatejvirágokat szivárványszínű fáknak mutatta. A sívó homok csillogott-villogott, mint a porrá tört igazgyöngy. Kékek voltak a hangyácskák, amik rajta mászkáltak, és a legyek úgy villantak el előttem, mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna.
Azt hiszem, nem volt még olyan boldog gyerek a világon, mint én voltam akkoriban. Annyiszor jártam Tündérországban, amennyiszer akartam, nem kellett féltenem senkitől a kincsem. Üvegdarabnak nézte mindenki.
Egyszer rám is szólt édesapám, ahogy az ünneplő kabátkámban észrevette a kincset:
- Hát te, Gergő, mit hurcolod mindenfelé azt a rossz üvegcserepet? Már látom, nem nyughatsz addig, míg meg nem vágod vele magadat.
Én csak lesütöttem a szememet, és nevettem magamban. Dehogy mondtam volna ki, mekkora kincs ez a rossz üvegdarab, amit én senkinek a világon oda nem adnék.
Pedig utoljára mégiscsak odaadtam biz én. Mégpedig a jó Istennek adtam oda egy napsugaras, orgonaszagú, szép májusi vasárnapon.
Úgy volt az, hogy délebéd után bementem egy kicsit nézelődni a városba, és bevetődtem a templomba, éppen vecsernye idején. Nagyon szerettem nézni a nagy szakállú kőszenteket, akik kőkönyveket, kőkardokat és görbe kőbotokat tartottak a kezükben, és mind az oltár felé fordították arcukat. Bizonyosan onnan várták a parancsot, hogy mikor lehet nekik már megmozdulni és merev tagjaikat kinyújtóztatni egy kicsit.
Én is oda néztem, ahová a szobrok, a gyertyafüstös régi oltárképre. A jó Isten ült ott a felhők felett hosszú kék palástban, aranykorona volt a fején, rózsakoszorús angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig abban a mi kis templomunkban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon bebújtak a virágos orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a tömjénfüstben. Nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyermekszemek tiszta tükrében; csak az Istenke nézett maga elé nagyon szomorúan.
Nem tudtam, hogy mi bánata lehet a jó Istennek ilyen szép vasárnap délután, de nagyon-nagyon megsajnáltam, és hirtelen rászántam magam, hogy nekiadom a gyémántot.
- Attól a sok szépségtől, amit azon keresztül látni, mindjárt megvidámodsz, Istenkém - néztem biztatva a képre, ahogy odasompolyogtam az oltár elé.
Kis ezüsttányérka volt az oltár sarkán, jó emberek abba rakták, amit Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak.
Én is abba tettem a gyémántomat a kopott krajcárkák, a fényes ezüsthúszasok fölé.
Ám Gáspár apó, a mindig mord öreg harangozó, aki alacsony szalmaszéken az oltár mögött szundikált, föltekintett a csörrenésre, és bosszúsan dörmögte el magát:
- Mit akarsz, te fiú, azzal az üvegcseréppel? Nem tudod, hogy az Isten házában nincs helye a játéknak?
Utánam hajította a kincsemet, és az nekem jobban fájt, mint ha fülemet húzta volna meg. Szepegve bújtam el egy magas padban, amelyikből a fejem se látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.
Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Gáspár apó lassú horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe a lobogó gyertyafénynél még szomorúbbnak tetszett, mint a napvilágnál.
- Mégiscsak a tiéd lesz! - mutattam feléje a gyémántot, és lábujjhegyen odaóvakodtam az oltár elé. Szép lassan tettem le a kincset, az öreg Gáspár nem ébredt fel, és én elégedetten surrantam ki a templomból.
De ahogy a küszöbhöz értem, visszarettentem. Két nagyfejű békácska éppen oda telepedett mindenféle bogárnépséggel vacsorázgatni, és nem mertem tőlük kimenni.
"Megvárom, míg elmennek" - gondoltam magamban, és behúzódtam a legutolsó padba.
Ott bóbiskoltam egy darabig, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az oltár felől. Odatekintek: hát az angyalkák repültek le az oltárképről. Az egyik éppen az ezüsttányérkát tette az Úristen ölébe.
- Lásd, Uram, mégiscsak jószívűek az emberek - muzsikált a szava, ahogy kifordította a tányérkát.
Az angyal aztán visszatette a tányért az oltárra, a jó Isten pedig fölszedte a pénzeket, és egyenként visszadobta őket. Csak azt csodálom, hogy egyik se csengett, mikor leesett.
"Ez bizonyosan azért van, hogy az a haragos Gáspár apó föl ne ébredjen, és rá ne kiabáljon az angyalkákra" - gondoltam magamban.
És szórta, szórta az Istenke a pénzeket, és egyre csak szomorúan nézett maga elé, csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe került:
- Tudtam én ezt! - csattantottam tapsra két tenyeremet, de csak csendesen, mint mikor a liliomok szirma összeütődik a szélben.
- Ezt elteszem - mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat a kék palástja alá.
És attól a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának, egészen olyan, mint amilyent az én gyémántom szokott mutatni. És elmosolyodott az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták a mindig merev fejüket, és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak:
- Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk!
- De gyémántszív adta! - csengett az Isten szava, és egyszerre olyan világos lett az egész templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be kellett hunyni a szememet.
Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak odakint a fülemülék, és Gáspár apó ráncigálta a zekém ujját.
- Ejnye, de itt aludtunk a templomban, te üveges kisgyerek - mondta olyan szelíden, amilyen szelíden ez a mogorva vénember sohase szokott a gyerekekhez beszélni.
Kidörzsöltem a szememből az álmot, és ijedten pillantottam oda az oltárra. De mindjárt megnyugodtam, mert a pénzek ott voltak a tányéron, de a gyémántom nem volt ott.
A GYÉMÁNTCSERÉP
Mire kiértünk a télből, én már annyira előhaladtam a tudományokban, hogy úgy olvastam a kalendáriumot, mint a vízfolyás. Persze addig olvastam, hogy utoljára valami újat kívántam. Piacról, boltból ha újságpapírban hoztunk valamit, arra én mindjárt rávetettem magam. Ha az ablakon keresztül megláttam, hogy nyomtatott papirost visz a szél az utcán, az után én addig szaladtam, míg meg nem fogtam.
Szülém nagyon örült a dolognak, és most már egész biztosra vette, hogy pap lesz belőlem. Az édesapámnak azonban nem nagyon tetszett ez a nagy mohóság.
- Nem való az, fiam, hogy te minden tücsköt-bogarat összeolvasol. Őszre, ha isten éltet, beadlak a városi nagy iskolába, ott majd megtanítanak rá, mi való neked, mi nem. Addig pedig majd szétnézünk egyszer a padláson, valamelyik sarokban vannak ottan mindenféle szép tudományos könyvek, azokat olvasgassad.
Szaladtam én a padlásra mindjárt, s olyan nyaláb könyvvel másztam le, hogy csak úgy nyögtem bele. Kergetett is vissza velük édesapám.
- Csak egyesével, fiamuram. A levest se keverjük össze az uborkasalátával meg a mákos csíkkal, hanem külön-külön esszük, nem ronthatjuk el a gyomrunkat.
Elszomorodva hurcoltam vissza a könyveket, csak a legvastagabbat hagytam odalent. Az legalább a magyarok történelme volt. Míg abból tartott, addig mindig hadakoztam meszelőnyélből faragott kardommal, s a konyhapárkányon szülém minden virágos tányérját halálra sújtottam mint gömbölyű képű török basát.
Aztán jöttek a többi okos könyvek, de azok nekem nagyon is okosak voltak, számtan, mértan meg más efféle. Szülém mesélte, hogy valamikor egy vándorló deák felejtette őket nálunk, aki a malomházban hált meg egyszer. Persze egy szót sem értettem belőlük, de azért fönnhangon olvastam őket az udvar közepén. A galambok a búgból odaszálltak a palánkra, és halk turbékolással nevetgéltek rajtam. Öreg kakasunk azonban méltóságos léptekkel odaállt elém, kissé balra konyította a fejét, és fél szemét lefogva hunyorított rám a másikkal.
- Mi lelt téged, te kisfiú? - vágott a lábam szárához, miután hiába várta, hogy abbahagyjam a silabizálást.
Odatartottam eléje a könyvet, csípett rajta egyet-kettőt, aztán hirtelen hátat fordított, hogy csak úgy lobogott fekete tolla fölött vérvörös taraja és roppant hosszú szakálla. Aztán világgá kürtölte a szemétdombról, hogy milyen ostoba teremtés a kisgyerek, aki könyvből tanulja a kukorékolást.
Így viaskodtam az okos könyvekkel mindaddig, míg szülém egy reggel, amikor a piacról hazajött, oda nem intett magához.
- Nézd, mit hoztam neked, cselédem - húzott elő a kötője alól egy szép tarkabarka könyvet. - Csak apádnak most nem kell mutatni, lelkem, mert ez nem nagyon tanulságos könyv, tudod, csak szép kitalálások vannak benne.
Sietve az ingderékba bújtattam a könyvet, és csak a sövény tövében mertem kinyitni.
- E-ze-re-gyéj - olvastam az aranyos tábláján a címét, nemcsak a számmal, hanem az ujjammal is, és azóta se örültem úgy könyvnek, mint ennek. Csak nagyon szerettem volna eldicsekedni vele valakinek. Az ám, de kinek?
Eszembe jutott az öreg fekete kakas, kerestem is, de sehol se lehetett megtalálni. Szaladok szülémhez, újságolom neki, de egyszerre csak befogja a számat a kezével.
- Hallgass, te! Eladtam a kakast, ennek az árán vettem neked ezt a szép könyvet. Egy kukkot se kell róla szólni. Majd nekem is olvasol belőle valami szépet.
Bújtam aztán a könyvvel föl a padlásra, ott szerettem legjobban olvasgatni, a rendes helyemen, az ecetfa alatt, lábamat lelógatva a semmibe. Fejem fölött az ég kék mezeje, kerek felhőboglyákkal, alattam a halottak csöndes városa, távolabb a napsugárral elöntött házak, a folyó aranypántlikájával átkötött erdők csokra, mögöttem a padlás félhomálya, tele megrezzenő árnyékokkal és titkos neszekkel.
Egyszer éppen az Aladdin történetét olvasgattam, a bagdadi varga fiáét a csodalámpával. Le is volt rajzolva, ahogy tömögeti a kincseket egy tarsolyba. Erről jutott eszembe, hogy meg kellene keresni a mi kincsestarsolyunkat is, hátha felejtettek benne az ősök egy marék gyöngyöt.
A tarsolyt csakugyan meg is találtam egy szelemenfa végére akasztva. Kihurcoltam a napvilágra, és belemarkoltam.
Hát tele volt régi, molyos korpával, amit az isten tudja, mikor felejtettek benne. Bizonyos pedig, hogy nem erre csinálták ezt a tarsolyt. Piros bőrből volt, zöld szironnyal beszegve, mindenféle cifraságokkal telihímezve, amik azonban lefoszlottak, ahogy hozzájuk értem.
Partifecskék csiripeltek körülöttem, ahogy ott mozgolódtam a nyílásban, kiöntöttem nekik a korpát, hadd szedegessék ki belőle a hernyócskákat.
Hát ahogy hull kifelé a korpa, egyszer csak csendül, koppan valami a téglán. Utánakapok, fölemelem - úgy tündöklik, hogy majd kiveri a szememet.
- Nini, gyémánt! - sikoltottam el magamat, s beletörülgettem a kincsemet az ingecském ujjába.
Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, gyönyörűen szórta a szikrát. Azért mégis azt hiszem, más ember nem tartotta volna kincsnek. Ma már én is azt mondanám az ilyesmire, hogy valami vastag pohárfenéknek a darabja. De ahogy akkor a szemem rávetettem, mindjárt tudtam, hogy gyémánt. Még abban is bizonyos voltam, hogy csakugyan ősök felejtették a tarsolyban. Ilyenből lehet a vén Küsmödinek zsákszámra.
Ész nélkül futottam le a padlásról a malomház elé, s a gilicetövisbokrok mögé bújva, a szememhez emeltem a gyémántcserepet.
- Hiszen ez Tündérország, ami ezen keresztül látszik - hebegtem elámulva.
A kutyatejvirágokat szivárványszínű fáknak mutatta. A sívó homok csillogott-villogott, mint a porrá tört igazgyöngy. Kékek voltak a hangyácskák, amik rajta mászkáltak, és a legyek úgy villantak el előttem, mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna.
Azt hiszem, nem volt még olyan boldog gyerek a világon, mint én voltam akkoriban. Annyiszor jártam Tündérországban, amennyiszer akartam, nem kellett féltenem senkitől a kincsem. Üvegdarabnak nézte mindenki.
Egyszer rám is szólt édesapám, ahogy az ünneplő kabátkámban észrevette a kincset:
- Hát te, Gergő, mit hurcolod mindenfelé azt a rossz üvegcserepet? Már látom, nem nyughatsz addig, míg meg nem vágod vele magadat.
Én csak lesütöttem a szememet, és nevettem magamban. Dehogy mondtam volna ki, mekkora kincs ez a rossz üvegdarab, amit én senkinek a világon oda nem adnék.
Pedig utoljára mégiscsak odaadtam biz én. Mégpedig a jó Istennek adtam oda egy napsugaras, orgonaszagú, szép májusi vasárnapon.
Úgy volt az, hogy délebéd után bementem egy kicsit nézelődni a városba, és bevetődtem a templomba, éppen vecsernye idején. Nagyon szerettem nézni a nagy szakállú kőszenteket, akik kőkönyveket, kőkardokat és görbe kőbotokat tartottak a kezükben, és mind az oltár felé fordították arcukat. Bizonyosan onnan várták a parancsot, hogy mikor lehet nekik már megmozdulni és merev tagjaikat kinyújtóztatni egy kicsit.
Én is oda néztem, ahová a szobrok, a gyertyafüstös régi oltárképre. A jó Isten ült ott a felhők felett hosszú kék palástban, aranykorona volt a fején, rózsakoszorús angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig abban a mi kis templomunkban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon bebújtak a virágos orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a tömjénfüstben. Nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyermekszemek tiszta tükrében; csak az Istenke nézett maga elé nagyon szomorúan.
Nem tudtam, hogy mi bánata lehet a jó Istennek ilyen szép vasárnap délután, de nagyon-nagyon megsajnáltam, és hirtelen rászántam magam, hogy nekiadom a gyémántot.
- Attól a sok szépségtől, amit azon keresztül látni, mindjárt megvidámodsz, Istenkém - néztem biztatva a képre, ahogy odasompolyogtam az oltár elé.
Kis ezüsttányérka volt az oltár sarkán, jó emberek abba rakták, amit Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak.
Én is abba tettem a gyémántomat a kopott krajcárkák, a fényes ezüsthúszasok fölé.
Ám Gáspár apó, a mindig mord öreg harangozó, aki alacsony szalmaszéken az oltár mögött szundikált, föltekintett a csörrenésre, és bosszúsan dörmögte el magát:
- Mit akarsz, te fiú, azzal az üvegcseréppel? Nem tudod, hogy az Isten házában nincs helye a játéknak?
Utánam hajította a kincsemet, és az nekem jobban fájt, mint ha fülemet húzta volna meg. Szepegve bújtam el egy magas padban, amelyikből a fejem se látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.
Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Gáspár apó lassú horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe a lobogó gyertyafénynél még szomorúbbnak tetszett, mint a napvilágnál.
- Mégiscsak a tiéd lesz! - mutattam feléje a gyémántot, és lábujjhegyen odaóvakodtam az oltár elé. Szép lassan tettem le a kincset, az öreg Gáspár nem ébredt fel, és én elégedetten surrantam ki a templomból.
De ahogy a küszöbhöz értem, visszarettentem. Két nagyfejű békácska éppen oda telepedett mindenféle bogárnépséggel vacsorázgatni, és nem mertem tőlük kimenni.
"Megvárom, míg elmennek" - gondoltam magamban, és behúzódtam a legutolsó padba.
Ott bóbiskoltam egy darabig, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az oltár felől. Odatekintek: hát az angyalkák repültek le az oltárképről. Az egyik éppen az ezüsttányérkát tette az Úristen ölébe.
- Lásd, Uram, mégiscsak jószívűek az emberek - muzsikált a szava, ahogy kifordította a tányérkát.
Az angyal aztán visszatette a tányért az oltárra, a jó Isten pedig fölszedte a pénzeket, és egyenként visszadobta őket. Csak azt csodálom, hogy egyik se csengett, mikor leesett.
"Ez bizonyosan azért van, hogy az a haragos Gáspár apó föl ne ébredjen, és rá ne kiabáljon az angyalkákra" - gondoltam magamban.
És szórta, szórta az Istenke a pénzeket, és egyre csak szomorúan nézett maga elé, csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe került:
- Tudtam én ezt! - csattantottam tapsra két tenyeremet, de csak csendesen, mint mikor a liliomok szirma összeütődik a szélben.
- Ezt elteszem - mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat a kék palástja alá.
És attól a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának, egészen olyan, mint amilyent az én gyémántom szokott mutatni. És elmosolyodott az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták a mindig merev fejüket, és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak:
- Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk!
- De gyémántszív adta! - csengett az Isten szava, és egyszerre olyan világos lett az egész templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be kellett hunyni a szememet.
Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak odakint a fülemülék, és Gáspár apó ráncigálta a zekém ujját.
- Ejnye, de itt aludtunk a templomban, te üveges kisgyerek - mondta olyan szelíden, amilyen szelíden ez a mogorva vénember sohase szokott a gyerekekhez beszélni.
Kidörzsöltem a szememből az álmot, és ijedten pillantottam oda az oltárra. De mindjárt megnyugodtam, mert a pénzek ott voltak a tányéron, de a gyémántom nem volt ott.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#266
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 02. 08:00
Zápor szakadt. Törtem felfelé a hegyre, de közben én is megtörettem. Mikor a gerincre értem, nem gyönyörködtem, nem is fújtattam - mindent elnyomott a torkomból előtörő kiáltás, az éhezők, szomjazók, a sebzettek kiáltása. A szemközti kopár sziklafal és az egész csupa-kő völgy visszaverte a hangom, de szavaimmal különös összhangzatba keveredve a bölcsesség és a tudás válaszszavait is hallottam. Sebeimben feljajdultam, éhségemben megroskadtam, és elindultam a következő bérc felé. Itt is kiáltottam, s fájdalmamat a költészet melankóliájába oldva hallottam viszont. Továbbmenve újabb katlan fölé értem, a sziklafal mondataimat muzsikába lágyította, a szenvedők dalával próbált vigasztalni. Segítség után kutatva jutottam el egy hegygerincre, ahol a visszhangba hívogató anyák szava és kacér leányok kacagása vegyült. Az utolsó szirten már csak a saját kiáltásomat hallottam a közöny és a magány vaskeblétől visszaverve, díszítetlenül. Végül eljutottam az Isten hegyéhez. Hangom már remegett, kiáltásom megerőtlenedett. Mégis kiáltottam, és nem jött válasz, nem volt visszhang sem. Szavaim nekicsapódtak a kopár sziklafalnak, az magába fogadta a levegő rezgéseit, a hegy belsejébe továbbította. És valami soha meg nem magyarázható, egyenlőtlen egyenlet alapján a bércek meginogtak, a források felfakadtak, a sziklafalból patakok törtek elő. A köveken fű sarjadt, meg bokrok nőttek. A bokrokon gyümölcs az éhezőnek, az olajfából olaj a sebekre. Boldogan roskadok térdre.
Boros Dávid
Boros Dávid
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#267
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 3.874
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 02. 08:07
Idézet
K i s h a l á l k o r a r e g g e l
Én is akartam már öngyilkos lenni... de nem ázott hulla a folyóparton, vagy szerencsétlen alak késsel a konyhapadlón, s nem is „ágyban, párnák közt", valami tablettától. Anyám iránti tiszteletből tán nem volna illő ilyen szörnyűségeket írnom... anyám iránti tiszteletből tán nem volna illő írnom...
De mindenkinek kijár, hogy kissé enyhíthesse cezaromániáját, hogyha már a sorson nem képes változtatni, hát saját élete felett hatalma legyen. De miért, hogy a változás csak a befejezés lehet?
Néha a színházban titokban már várom, hogy legördüljön a függöny, s vége legyen a borzalomnak... Akkor is valami legördülés-félére vágytam. Hát kiléptem az erkélyre, és hosszan méregettem a távolságot, latolgattam esélyeimet. 'Megakadnék az utcai lámpában' - ez világos volt. Tudtam, mire készülök, tudtam, mik a következményei, illetve az az egy.
Azt mondják, aki igazán öngyilkos akar lenni, az meg is teszi... a többiek csak hisztériáznak... hát megtettem: keresztülküzdöttem magam a magas korláton, emlékszem, erősen nyomta a gyomrom, mire végre átbillentem és elkezdtem zuhanni... lábaim az égnek meredtek. Persze megakadtam az utcai lámpában, kiszakította kedvenc hálóingemet.
A talaj hirtelen szippantott magához... aztán csak feküdtem, valahonnan a távolból éreztem a föld szagát és a füvet, ami az arcomhoz ért. 'Nemsokára már alatta leszek' - gondoltam és vártam, hogy történjen valami. Legyen teljes sötét vagy nagy fényesség. Esetleg jöjjön a mozgólépcső, ami Szent Péter elé vezet... vagy kettővel lejjebb.
De nem történt semmi. Az emberek szörnyülködtek, elborzadtak, de azért jól megbámulták a vértócsát alattam... hát csak tessék, csak tessék! Ingyen látványosság... Azok a sajnálkozó arcok! Sajnáltak, mert nem tudták mi elől menekültem meg. Az elől, ami nap mint nap rágja a lelküket: az élet elől. Dühített szánakozásuk, hiszen én akartam őket szánni és gúnyosan kinevetni... de olyan buták... olyan buták az emberek! Legszívesebben felkeltem volna, mint valami élőhalott, véres hálóruhámban. Jajveszékelve szaladtak volna széjjel! De képtelen voltam mozdulni. Nem éreztem fájdalmat, a lelkem már elvált a hústól. Mint egy patkány a ketrecből, ismét kiutat kerestem, ezúttal a testemből, de most, nem találtam...
A temetésen aztán mindenki szépen felsorakozott. Persze előtte volt mentő, meg mindenféle felhajtás... szívesen szóltam volna nekik, hogy 'már úgyis mindegy, már halott vagyok'. Anyám zokogott, ráadásul miattam... azt hiszem akkor láttam életemben először sírni, illetve... ki gondolta volna, hogy a halottak látnak? Szegény, kedves barátaim is próbáltak sírni, de eléggé nehezükre esett. Azért hálás vagyok erőfeszítéseikért, de nem vágytam a könnyeikre. Az ember akkor sírjon, ha szomorú, de ők még nem voltak szomorúak. Igaziból nem is az volt szomorú, hogy egy koporsóban feküdtem, hanem az, hogy nem értették 'így sokkal jobb lesz'. Hoztak szegfűt és nárciszt ízléstelen lila-piros papírokban, meg zörgő, zizegő celofánban. A szertartás elég unalmas volt, azt hittem már soha nem lesz vége, gondolom drukkoltak, hogy a mennyekbe jussak. Utána mindenki elbúcsúzott tőlem, s betemették a koporsómat.
Te csak később jöttél, mikor már egyedül maradtam. Emlékeztél: kerítettél nekem napraforgót, ki tudja honnan! Sajnálom, hogy nem láthattam, csak onnan tudom, hogy mondtad, de az is lehet, hogy megint csak hazudtál. Nem sírtál. Kérdezted, hogy hallom-e, amit mondasz, mert 'szar dolog egy sírkőnek beszélni'. Hát hallottam, tisztán, minden szavadat... azt is, amikor azt mondtad, hogy most már örökké békét fogsz nekem hagyni... így is tettél: nem jöttél másnap, meg azután sem.
Anyám épp ellenkezőleg... mindennap eljött, ha nehezére esett is, márpedig napról-napra, egyre inkább nehezére esett. Soha nem szólt hozzám egy szót sem... csak a lépteiről ismertem fel, melyek fájdalmasan vádlóak voltak... önvádlóak.
Aztán egy őszi napon - nem tudom hányadika volt, de kicsit beázott a koporsóm az eső miatt- még is megszólalt. Azt kérdezte, mikor jövök haza. 'Nem mondtam? Többé nem megyek haza!' - válaszoltam, de nem hallotta... nem hallhatta! Másnap nem jött a szokott időben, és utána sem.
Hosszú ideig nem is történt semmi, pedig én vártam. Egy nap, ismét lépteket hallottam, de nem anyámét... te jöttél. 'Látod, megint hazudtál nekem, azt ígérted, békén hagysz' - ez volt az első gondolatom. Közölted, amit akartál, elnézést kértél, hogy zavartál, megint megígérted, amit a múltkor s elmentél, ezúttal tényleg örökre.
Azt mondtad, már majdnem két hete, hogy anyám halott.
Baloldalamra fordultam, embriópózba kuporodtam, és elkezdtem keservesen sírni... így sírtam az idők végezetéig.
Egy könnycsepp gördült az arcomon. Hat emeletet zuhant, aztán eltűnt a fűben.
Én is akartam már öngyilkos lenni... de nem ázott hulla a folyóparton, vagy szerencsétlen alak késsel a konyhapadlón, s nem is „ágyban, párnák közt", valami tablettától. Anyám iránti tiszteletből tán nem volna illő ilyen szörnyűségeket írnom... anyám iránti tiszteletből tán nem volna illő írnom...
De mindenkinek kijár, hogy kissé enyhíthesse cezaromániáját, hogyha már a sorson nem képes változtatni, hát saját élete felett hatalma legyen. De miért, hogy a változás csak a befejezés lehet?
Néha a színházban titokban már várom, hogy legördüljön a függöny, s vége legyen a borzalomnak... Akkor is valami legördülés-félére vágytam. Hát kiléptem az erkélyre, és hosszan méregettem a távolságot, latolgattam esélyeimet. 'Megakadnék az utcai lámpában' - ez világos volt. Tudtam, mire készülök, tudtam, mik a következményei, illetve az az egy.
Azt mondják, aki igazán öngyilkos akar lenni, az meg is teszi... a többiek csak hisztériáznak... hát megtettem: keresztülküzdöttem magam a magas korláton, emlékszem, erősen nyomta a gyomrom, mire végre átbillentem és elkezdtem zuhanni... lábaim az égnek meredtek. Persze megakadtam az utcai lámpában, kiszakította kedvenc hálóingemet.
A talaj hirtelen szippantott magához... aztán csak feküdtem, valahonnan a távolból éreztem a föld szagát és a füvet, ami az arcomhoz ért. 'Nemsokára már alatta leszek' - gondoltam és vártam, hogy történjen valami. Legyen teljes sötét vagy nagy fényesség. Esetleg jöjjön a mozgólépcső, ami Szent Péter elé vezet... vagy kettővel lejjebb.
De nem történt semmi. Az emberek szörnyülködtek, elborzadtak, de azért jól megbámulták a vértócsát alattam... hát csak tessék, csak tessék! Ingyen látványosság... Azok a sajnálkozó arcok! Sajnáltak, mert nem tudták mi elől menekültem meg. Az elől, ami nap mint nap rágja a lelküket: az élet elől. Dühített szánakozásuk, hiszen én akartam őket szánni és gúnyosan kinevetni... de olyan buták... olyan buták az emberek! Legszívesebben felkeltem volna, mint valami élőhalott, véres hálóruhámban. Jajveszékelve szaladtak volna széjjel! De képtelen voltam mozdulni. Nem éreztem fájdalmat, a lelkem már elvált a hústól. Mint egy patkány a ketrecből, ismét kiutat kerestem, ezúttal a testemből, de most, nem találtam...
A temetésen aztán mindenki szépen felsorakozott. Persze előtte volt mentő, meg mindenféle felhajtás... szívesen szóltam volna nekik, hogy 'már úgyis mindegy, már halott vagyok'. Anyám zokogott, ráadásul miattam... azt hiszem akkor láttam életemben először sírni, illetve... ki gondolta volna, hogy a halottak látnak? Szegény, kedves barátaim is próbáltak sírni, de eléggé nehezükre esett. Azért hálás vagyok erőfeszítéseikért, de nem vágytam a könnyeikre. Az ember akkor sírjon, ha szomorú, de ők még nem voltak szomorúak. Igaziból nem is az volt szomorú, hogy egy koporsóban feküdtem, hanem az, hogy nem értették 'így sokkal jobb lesz'. Hoztak szegfűt és nárciszt ízléstelen lila-piros papírokban, meg zörgő, zizegő celofánban. A szertartás elég unalmas volt, azt hittem már soha nem lesz vége, gondolom drukkoltak, hogy a mennyekbe jussak. Utána mindenki elbúcsúzott tőlem, s betemették a koporsómat.
Te csak később jöttél, mikor már egyedül maradtam. Emlékeztél: kerítettél nekem napraforgót, ki tudja honnan! Sajnálom, hogy nem láthattam, csak onnan tudom, hogy mondtad, de az is lehet, hogy megint csak hazudtál. Nem sírtál. Kérdezted, hogy hallom-e, amit mondasz, mert 'szar dolog egy sírkőnek beszélni'. Hát hallottam, tisztán, minden szavadat... azt is, amikor azt mondtad, hogy most már örökké békét fogsz nekem hagyni... így is tettél: nem jöttél másnap, meg azután sem.
Anyám épp ellenkezőleg... mindennap eljött, ha nehezére esett is, márpedig napról-napra, egyre inkább nehezére esett. Soha nem szólt hozzám egy szót sem... csak a lépteiről ismertem fel, melyek fájdalmasan vádlóak voltak... önvádlóak.
Aztán egy őszi napon - nem tudom hányadika volt, de kicsit beázott a koporsóm az eső miatt- még is megszólalt. Azt kérdezte, mikor jövök haza. 'Nem mondtam? Többé nem megyek haza!' - válaszoltam, de nem hallotta... nem hallhatta! Másnap nem jött a szokott időben, és utána sem.
Hosszú ideig nem is történt semmi, pedig én vártam. Egy nap, ismét lépteket hallottam, de nem anyámét... te jöttél. 'Látod, megint hazudtál nekem, azt ígérted, békén hagysz' - ez volt az első gondolatom. Közölted, amit akartál, elnézést kértél, hogy zavartál, megint megígérted, amit a múltkor s elmentél, ezúttal tényleg örökre.
Azt mondtad, már majdnem két hete, hogy anyám halott.
Baloldalamra fordultam, embriópózba kuporodtam, és elkezdtem keservesen sírni... így sírtam az idők végezetéig.
Egy könnycsepp gördült az arcomon. Hat emeletet zuhant, aztán eltűnt a fűben.
Üdvözlettel:
Gabi
Gabi
#268
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 03. 08:02
Csak egy pillanat
Borús az ég. Reggel óta nézem de nem változik. Aztán a lemenő nap hirtelen előbukik; amikor már nem is reménykedetem benne, és nem is tűnt törvényszerűnek a beteljesedése. Egy vékony sávnyi felhőtlenség engedi rám ömleni a fénysugarakat. Aztán hirtelen eltűnik a Nap. De nem baj. Bepillanthattam a felhők fölé, és ezt már semmi nem homályosíthatja el. Valami megkarcolta a bús eget és szétnyitotta számomra. Egy tövis.
Boros Dávid
Borús az ég. Reggel óta nézem de nem változik. Aztán a lemenő nap hirtelen előbukik; amikor már nem is reménykedetem benne, és nem is tűnt törvényszerűnek a beteljesedése. Egy vékony sávnyi felhőtlenség engedi rám ömleni a fénysugarakat. Aztán hirtelen eltűnik a Nap. De nem baj. Bepillanthattam a felhők fölé, és ezt már semmi nem homályosíthatja el. Valami megkarcolta a bús eget és szétnyitotta számomra. Egy tövis.
Boros Dávid
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#269
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 04. 08:35
Kerítés
Minden, amit az enyémnek nevezhetek, csak azért van, hogy elvonja a figyelmem arról, hogy semmim sincs. Nincs olyan dolog, amit biztosan tarthatnék a kezemben, bármilyen körülmények vesznek is körül. Amíg csak por voltam, még semmit sem tudtam magamhoz szorítani, hogy ne üres kézzel érkező ember legyek én is, és semmilyen tulajdonomat nem tudom úgy magamhoz láncolni, hogy elvehetetlen legyen.
Mindenki, akit magaménak nevezhetek, csak azért van mellettem, hogy elvonja a figyelmem arról, hogy nincs senkim. Bárki, aki eddig mellettem volt, ugyanolyan hirtelen kiszaladhat az életemből, ahogy mellém ért.
Nincs erőm senkit és semmit megtartani, és másoknak sincs hatalmuk engem magukénak megtartani - csak neked.
Sok homokvárat épít a szél, de egyik mögött sem akarlak elveszíteni, egyetlenem, Isten.
Boros Dávid
Minden, amit az enyémnek nevezhetek, csak azért van, hogy elvonja a figyelmem arról, hogy semmim sincs. Nincs olyan dolog, amit biztosan tarthatnék a kezemben, bármilyen körülmények vesznek is körül. Amíg csak por voltam, még semmit sem tudtam magamhoz szorítani, hogy ne üres kézzel érkező ember legyek én is, és semmilyen tulajdonomat nem tudom úgy magamhoz láncolni, hogy elvehetetlen legyen.
Mindenki, akit magaménak nevezhetek, csak azért van mellettem, hogy elvonja a figyelmem arról, hogy nincs senkim. Bárki, aki eddig mellettem volt, ugyanolyan hirtelen kiszaladhat az életemből, ahogy mellém ért.
Nincs erőm senkit és semmit megtartani, és másoknak sincs hatalmuk engem magukénak megtartani - csak neked.
Sok homokvárat épít a szél, de egyik mögött sem akarlak elveszíteni, egyetlenem, Isten.
Boros Dávid
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#270
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 05. 07:39
Emberek a konyhában, avagy az élvezetekről
Sajnálom, már hiába keresed a sült halat.
- Miért, mi lett vele? Emlékszem, hogy idetettem.
- Megettük mi. Minek tartogattad olyan sokáig?
- A megfelelő hangulatot vártam hozzá.
- Ha nem tartogatod, nem szárad össze, és nem is kívántuk volna.
- Ti is összeszáradva szeretitek a legjobban, csak nem bírjátok kivárni.
- És különben is, van halevő-hangulat?
- Nincs. De néha jobban esik. Vörösbor, nyugalom, fotel… tudod! Én így sokkal jobban élvezem.
- Be kell habzsolni egy harapásra és kész! És jobb, ha észreveszed, hogy farkastörvények uralkodnak.
- Már itt is? Ezt nem gondoltam. De akkor sem érdekel. Mindig megvárom vele a halevő-hangulatot, de ha addigra már nem marad, akkor sem fogom egyben lenyelni. Ti meg tegyetek, amit akartok.
Boros Dávid
Sajnálom, már hiába keresed a sült halat.
- Miért, mi lett vele? Emlékszem, hogy idetettem.
- Megettük mi. Minek tartogattad olyan sokáig?
- A megfelelő hangulatot vártam hozzá.
- Ha nem tartogatod, nem szárad össze, és nem is kívántuk volna.
- Ti is összeszáradva szeretitek a legjobban, csak nem bírjátok kivárni.
- És különben is, van halevő-hangulat?
- Nincs. De néha jobban esik. Vörösbor, nyugalom, fotel… tudod! Én így sokkal jobban élvezem.
- Be kell habzsolni egy harapásra és kész! És jobb, ha észreveszed, hogy farkastörvények uralkodnak.
- Már itt is? Ezt nem gondoltam. De akkor sem érdekel. Mindig megvárom vele a halevő-hangulatot, de ha addigra már nem marad, akkor sem fogom egyben lenyelni. Ti meg tegyetek, amit akartok.
Boros Dávid
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#271
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 06. 08:40
Kiskonyhában
Tölt apának, majd magának. Visszaül a támlátlan székre, egy nyeletre begurítja felesét.
- Állítólag a szakértők ízlelgetik, de nem tudom, én már ezt így szoktam…
- Képzeld, ángyim Legénden legalább ugyanannyi pálinkát “ivott”, mint a férfiak, csak ő nem kis pohárkából, hanem vágott egy jó deszka kenyeret, meglocsolta, azt ette.
- Hát igen, vidéken nyomatják a témát, az biztos.
- Várjál, katonaélmény: sorozásnál sofőröket válogattak, vagy százhúszat. Ebből voltunk vagy húszan budapesti vagányok, a többi mind szabolcsi. Te, azok úgy ittak, mint a gödény. Egyiknek küldtek otthonról tíz üveg pálinkát - én már a színétől megijedtem. Elég az hozzá, úgy berúgtak, hogy a felettem alvót figyeltem, mikor fog hányni. Másnap mondta, “egy jó piás nem rakja ki, amit egyszer már megivott”.
- Nem, ez nem normális dolog, lealacsonyítja az embert. Ezt is mértékkel kell.
Nagyapai válasz. Ezt a szelíd bölcsességet szeretem benne. Pont közéjük nézve figyelek, teáscsészét melegítve kezemben.
- A mérték az egyik fele, meg nem is lehet így élvezni. Bár én is jártam így, amikor apámnak whiskyt hoztak a japánok. Gondolták, drága ital, örül majd neki az öreg, ő meg betette a szekrénybe a többé közé. Délután rámentem, de olyan rossz volt, hogy megundorodtam tőle. Két hét múlva azért folytattam.
- Így van ez, van benne valami… Hangulat? Csak az a baj, hogy idős korban már zavarja a vizeletmennyiséget. Sűrűbben kell menni vécére.
- Állítólag már létezik Magyarországon is gumibugyi. Ismerted a Vargát, a lovas fuvarozót…
Mindörökké folytatják. Ez a csend. Béke van.
Boros Dávid
Tölt apának, majd magának. Visszaül a támlátlan székre, egy nyeletre begurítja felesét.
- Állítólag a szakértők ízlelgetik, de nem tudom, én már ezt így szoktam…
- Képzeld, ángyim Legénden legalább ugyanannyi pálinkát “ivott”, mint a férfiak, csak ő nem kis pohárkából, hanem vágott egy jó deszka kenyeret, meglocsolta, azt ette.
- Hát igen, vidéken nyomatják a témát, az biztos.
- Várjál, katonaélmény: sorozásnál sofőröket válogattak, vagy százhúszat. Ebből voltunk vagy húszan budapesti vagányok, a többi mind szabolcsi. Te, azok úgy ittak, mint a gödény. Egyiknek küldtek otthonról tíz üveg pálinkát - én már a színétől megijedtem. Elég az hozzá, úgy berúgtak, hogy a felettem alvót figyeltem, mikor fog hányni. Másnap mondta, “egy jó piás nem rakja ki, amit egyszer már megivott”.
- Nem, ez nem normális dolog, lealacsonyítja az embert. Ezt is mértékkel kell.
Nagyapai válasz. Ezt a szelíd bölcsességet szeretem benne. Pont közéjük nézve figyelek, teáscsészét melegítve kezemben.
- A mérték az egyik fele, meg nem is lehet így élvezni. Bár én is jártam így, amikor apámnak whiskyt hoztak a japánok. Gondolták, drága ital, örül majd neki az öreg, ő meg betette a szekrénybe a többé közé. Délután rámentem, de olyan rossz volt, hogy megundorodtam tőle. Két hét múlva azért folytattam.
- Így van ez, van benne valami… Hangulat? Csak az a baj, hogy idős korban már zavarja a vizeletmennyiséget. Sűrűbben kell menni vécére.
- Állítólag már létezik Magyarországon is gumibugyi. Ismerted a Vargát, a lovas fuvarozót…
Mindörökké folytatják. Ez a csend. Béke van.
Boros Dávid
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#272
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 07. 06:33
Vészi Endre
A GYÖKÉREMBER
1.
Az aggastyán kora reggeltől késő estig ott ült a faragott oszloplábas ebédlőasztal mellett, amelynek pácolt furnérborítója itt-ott már fölkunkorodott. Egykori pohárkörök, kiöntött vörösbor-tócsák, kiloccsant sárga marhahúslevesek beleégették magukat ebbe a hámréteggé száradt felületbe; több mint fél század térképjelei a szegénység asztalán. Hozzá kell képzelni ehhez a háromágú, fáklyalángos csillárt, amely fényeivel a homályos üvegburákon keresztül aranyhályogfoltokat rajzol a sokréteges, szürke plafonra.
Súlyos, hurkásan párnázott kéz, szürkésrózsaszín a kiszakadozó, göcsörtös asztallapon. S az oszloplábak között az aggastyán vaskos lába és minden cipőszámozást felülmúló nagy lábfeje, azaz bakancsának kiterjedése. Egy hatalmas test, egy nyolcvanéves aggastyán hústömeg-statikája. Kerek koponyáján kurta, kiirthatatlanul göndör, ónfehér hajbozót. S az arcból hunyorgó, húsgyűrűkbe foglalt, ravaszkás szem.
Ott ült ez a nyolcvanéves férfi, egykori foglalkozása szerint színesfémkohász; a halál küszöbén lézengő néhány barátja fogalmazásában: az aranykohász, egyenes háttal, a vaskos nyakon megemelt kerek fejével, mint aki a plafonon túl a világűr titkait kutatja. És szerteszét a furnérlapon, legyező alakban kinyílott ujjai mellett könyvek, újságok, valamennyi már az időtől elgyötört állapotban, nemes sárgulásban, szélein kirojtozva, nagyobb zsírfoltok pecsétjeivel. Az olvasnivalók között néhány lejárt dioptriájú szemüveg, fakult papundekli szemüvegtok. Úgy, ahogy az idő szétszórja, majd elrendezi a maga elévült tárgyait a térben, totemek, jelképek erejét tulajdonítva nekik.
Az aggastyán sajátos módon az utóbbi négy-öt esztendőben nem szorult szemüvegre, sőt látása javult, az apróbb betűs szöveget is elég jól morzsolgatta. S amit a szeme nem tudott követni, kipótolta a képzelete, amely burjánzóbb volt, sőt erőszakosabb, mint fiatalabb éveiben, vagy meglett férfikorában. Igaz, hogy ezt az újratermelt képzeletet a népes család, amely már dédunokákig ágazott, nem becsülte valódi értéke szerint, s inkább a gyengülő agy sajátos termékének mondták, persze az öreg széles háta mögött. De furcsa módon az aggastyán a hátával is hallott, s így tudott erről az inkább képzelethiányról valló, mint tiszteletlen véleményről. Meggyőződése egyre csak szilárdult: családja ezeken az utakon már nem tudja őt követni. Így válasza nem volt egyéb, mint egy lassan beidegzett csöndes mosoly. És ez a mosoly arcának kör alakban terjedő kemény húsgyűrűit még csak nem is módosította. Mint kihűlt láva felülnézetben, olyan volt ez az arc.
*
Az öregember volt az egyetlen mozdíthatatlan pont az egész Rongy-réten. A süppedékes, gödrös senkiföldjén már hosszú idő óta sorra robbantották, bontották a házakat, az inkább viskókat, menedékhelyeket, mint emberi lakásokat. A szanálás a maga dübörgéseivel, porkrátereivel elérkezett ehhez a lapos, megroskadt házhoz, amely a múlt század végéig a gyepmester, magyarul a sintér lakása és telephelye volt. Ötven éve már, hogy a jelenlegi aggastyán fiatal feleségével és két kisgyermekével ideköltözött, miután a gyepmester elméje megzavarodott, és kutyafogó hurkaival itt kószáló, csavargó fiúk és lányok nyomába eredt. A gyepmestert, miután hitvese is tanúsította róla, hogy őrült, mivel nejét és családját elkezdte kutyuskáimnak nevezni, elhelyezték egy angyalföldi zárt intézetben, ahonnan hosszú idő után szabadult, bár szelíden, de örökre elködösült aggyal. A hivatalt átköltöztették egy központi telepre, ám az elárvult udvaron még sokáig ott maradtak a drótfonatú ketrecek, és azokból, az aranykohász fiatal felesége szerint, éjszakánként árnyékkutyák vonítottak.
A háromemeletes épület valamennyi lakóját - a családot, a leszármazottakat - már elhelyezték az új lakótelepeken, s a néhai aranykohásznak is jutott volna legidősebb lányával, egy özvegyen maradt piperevasalónővel együtt másfél szobás lakás, csakhogy túl a Dunán, a távoli hegyek kék léniája tövében. Az aggastyán azonban érzéketlen maradt az új lehetőségek iránt - a csata már háromnegyed éve folyt -, nem volt hajlandó megválni a káposztaszagú Rongy-réttől, a földbe süppedt háztól, ahol két leánygyermeke mellé még három fiút nemzett; a szemhatártól, amelybe már nem rajzolódtak bele az öszvérhúzta öntözőkerekek, de ő még mindig látta azokat, sárga ködben, ezüst esőben, platina napsütésben, ha voltak, vagy nem voltak is! Nem tudta megfogalmazni a maga reszelős öregemberszavaival, de a látomásvilághoz ragaszkodott, ahhoz a belső mozihoz, amelynek képeit ébredéstől elalvásig áhítattal figyelte. És még valamihez. Egy gyönyörű rögeszméhez. Valamikor egy híres nemesfémbeváltó cégnél ő volt az aranykohász, a híres-neves Scheid G. A. üzemben. Ez az üzem a füstfekete Pest egyik mellékutcájában működött, a Holló utcában, fölruházva a nemesfémolvasztás, sőt a fémjelzés jogával is. S amikor a harmincas évek végén a hatóság lecsapott valami nagy aranyügyletre, és lepecsételte az acélsodronyos vaskaput, a főnök egy óvatlan pillanatban zacskó aranyport nyomott az aranykohász kezébe, megőrzés vagy éppen soha-vissza-nem-adás végett. Az utóbbi vált valósággá. Az aranypor beépült a falba, de varázsa átsugárzott a morzsolt vakolaton, nappal, éjjel, minden időben. Nem mondhatta el senkinek, még haldokló feleségével sem oszthatta meg a ködös lelkében vibráló titkot.
*
A GYÖKÉREMBER
1.
Az aggastyán kora reggeltől késő estig ott ült a faragott oszloplábas ebédlőasztal mellett, amelynek pácolt furnérborítója itt-ott már fölkunkorodott. Egykori pohárkörök, kiöntött vörösbor-tócsák, kiloccsant sárga marhahúslevesek beleégették magukat ebbe a hámréteggé száradt felületbe; több mint fél század térképjelei a szegénység asztalán. Hozzá kell képzelni ehhez a háromágú, fáklyalángos csillárt, amely fényeivel a homályos üvegburákon keresztül aranyhályogfoltokat rajzol a sokréteges, szürke plafonra.
Súlyos, hurkásan párnázott kéz, szürkésrózsaszín a kiszakadozó, göcsörtös asztallapon. S az oszloplábak között az aggastyán vaskos lába és minden cipőszámozást felülmúló nagy lábfeje, azaz bakancsának kiterjedése. Egy hatalmas test, egy nyolcvanéves aggastyán hústömeg-statikája. Kerek koponyáján kurta, kiirthatatlanul göndör, ónfehér hajbozót. S az arcból hunyorgó, húsgyűrűkbe foglalt, ravaszkás szem.
Ott ült ez a nyolcvanéves férfi, egykori foglalkozása szerint színesfémkohász; a halál küszöbén lézengő néhány barátja fogalmazásában: az aranykohász, egyenes háttal, a vaskos nyakon megemelt kerek fejével, mint aki a plafonon túl a világűr titkait kutatja. És szerteszét a furnérlapon, legyező alakban kinyílott ujjai mellett könyvek, újságok, valamennyi már az időtől elgyötört állapotban, nemes sárgulásban, szélein kirojtozva, nagyobb zsírfoltok pecsétjeivel. Az olvasnivalók között néhány lejárt dioptriájú szemüveg, fakult papundekli szemüvegtok. Úgy, ahogy az idő szétszórja, majd elrendezi a maga elévült tárgyait a térben, totemek, jelképek erejét tulajdonítva nekik.
Az aggastyán sajátos módon az utóbbi négy-öt esztendőben nem szorult szemüvegre, sőt látása javult, az apróbb betűs szöveget is elég jól morzsolgatta. S amit a szeme nem tudott követni, kipótolta a képzelete, amely burjánzóbb volt, sőt erőszakosabb, mint fiatalabb éveiben, vagy meglett férfikorában. Igaz, hogy ezt az újratermelt képzeletet a népes család, amely már dédunokákig ágazott, nem becsülte valódi értéke szerint, s inkább a gyengülő agy sajátos termékének mondták, persze az öreg széles háta mögött. De furcsa módon az aggastyán a hátával is hallott, s így tudott erről az inkább képzelethiányról valló, mint tiszteletlen véleményről. Meggyőződése egyre csak szilárdult: családja ezeken az utakon már nem tudja őt követni. Így válasza nem volt egyéb, mint egy lassan beidegzett csöndes mosoly. És ez a mosoly arcának kör alakban terjedő kemény húsgyűrűit még csak nem is módosította. Mint kihűlt láva felülnézetben, olyan volt ez az arc.
*
Az öregember volt az egyetlen mozdíthatatlan pont az egész Rongy-réten. A süppedékes, gödrös senkiföldjén már hosszú idő óta sorra robbantották, bontották a házakat, az inkább viskókat, menedékhelyeket, mint emberi lakásokat. A szanálás a maga dübörgéseivel, porkrátereivel elérkezett ehhez a lapos, megroskadt házhoz, amely a múlt század végéig a gyepmester, magyarul a sintér lakása és telephelye volt. Ötven éve már, hogy a jelenlegi aggastyán fiatal feleségével és két kisgyermekével ideköltözött, miután a gyepmester elméje megzavarodott, és kutyafogó hurkaival itt kószáló, csavargó fiúk és lányok nyomába eredt. A gyepmestert, miután hitvese is tanúsította róla, hogy őrült, mivel nejét és családját elkezdte kutyuskáimnak nevezni, elhelyezték egy angyalföldi zárt intézetben, ahonnan hosszú idő után szabadult, bár szelíden, de örökre elködösült aggyal. A hivatalt átköltöztették egy központi telepre, ám az elárvult udvaron még sokáig ott maradtak a drótfonatú ketrecek, és azokból, az aranykohász fiatal felesége szerint, éjszakánként árnyékkutyák vonítottak.
A háromemeletes épület valamennyi lakóját - a családot, a leszármazottakat - már elhelyezték az új lakótelepeken, s a néhai aranykohásznak is jutott volna legidősebb lányával, egy özvegyen maradt piperevasalónővel együtt másfél szobás lakás, csakhogy túl a Dunán, a távoli hegyek kék léniája tövében. Az aggastyán azonban érzéketlen maradt az új lehetőségek iránt - a csata már háromnegyed éve folyt -, nem volt hajlandó megválni a káposztaszagú Rongy-réttől, a földbe süppedt háztól, ahol két leánygyermeke mellé még három fiút nemzett; a szemhatártól, amelybe már nem rajzolódtak bele az öszvérhúzta öntözőkerekek, de ő még mindig látta azokat, sárga ködben, ezüst esőben, platina napsütésben, ha voltak, vagy nem voltak is! Nem tudta megfogalmazni a maga reszelős öregemberszavaival, de a látomásvilághoz ragaszkodott, ahhoz a belső mozihoz, amelynek képeit ébredéstől elalvásig áhítattal figyelte. És még valamihez. Egy gyönyörű rögeszméhez. Valamikor egy híres nemesfémbeváltó cégnél ő volt az aranykohász, a híres-neves Scheid G. A. üzemben. Ez az üzem a füstfekete Pest egyik mellékutcájában működött, a Holló utcában, fölruházva a nemesfémolvasztás, sőt a fémjelzés jogával is. S amikor a harmincas évek végén a hatóság lecsapott valami nagy aranyügyletre, és lepecsételte az acélsodronyos vaskaput, a főnök egy óvatlan pillanatban zacskó aranyport nyomott az aranykohász kezébe, megőrzés vagy éppen soha-vissza-nem-adás végett. Az utóbbi vált valósággá. Az aranypor beépült a falba, de varázsa átsugárzott a morzsolt vakolaton, nappal, éjjel, minden időben. Nem mondhatta el senkinek, még haldokló feleségével sem oszthatta meg a ködös lelkében vibráló titkot.
*
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#273
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 08. 13:39
Vészi Endre
ADRENALIN
Túl nagy fejjel jött a világra, az anyja majdnem belepusztult; kinövi majd a túl nagy fejét, és nem nőtte ki; helyreállnak a szükséges arányok, és nem álltak helyre; a vigasztaló szavak sorra szétpukkantak az időben, de ehhez hosszú évekre volt szükség, és ki törődik ma már az arányokkal. Homolya H. maholnap, pontosabban augusztus huszadikán (Szent István napja, Alkotmányunk ünnepe, Új kenyér ünnepe) betölti ötvenharmadik esztendejét, kortársai megszokták olyannak, amilyen. Ami a túl nagy fejre vonatkozik, arról már bebizonyosodott, hogy nem nevezhető vízfejnek, sőt fizikai tény, hogy a zömök, dugószerű törzs, a vállak szélesen legömbölyített íve, s a kissé pirosra színeződött vaskos, csőszerű nyak jól aládúcolja, mint valami sikerült alépítmény, statikai megbízhatóságot ad neki. Az arc lepénytömegében, a dudoros homlok félkaréja alatt jól rejti a sokdioptriás szemüveg vizeskék szemét, összegyűjtve az oldott kékséget egy szelídnek ható pillantásban. Holott szelídségről itt szó sincs, s a következőkben még kevésbé lehet.
Ez három évvel ezelőtt történt. Júniusi forró massza olvadt a városra, az egész Duna-part, amelyre Homolya H. magas hivatali ablakai nyíltak, fémpántként izzott; szemközt a Gellért-hegy, ismert körvonalai elgömbölyödtek az aranyló ködben, de idebent, a nagy szoba boltívei alatt, ahová értekezletre gyülekeztek a gazdasági főnök beosztottjai, meglepően hűvös volt a levegő. Valóban, a vaskos, háromemeletes, múlt századi ház nehezen adta meg magát a hőségnek, fagynak; faragott köveivel, tömör tégláival, testté szervült, lélegző falaival ellenállt az évszakok szélsőségeinek. Fél éve már, hogy Homolya H. a botrányos körülmények között leváltott előd helyére került ehhez a nagy építőipari vállalathoz gazdasági vezetőnek, egy valamivel kisebb építőipari vállalattól, ahol csak a pénzügyi osztály helyettes vezetője volt. Onnan ide már bizonyos ranggal érkezett: pontos, szigorú, megközelíthetetlen és ugyanakkor nem részrehajló. Egy meggörbült irattáros, egy koránál vénebbet mutató sárga emberke, bizonyos Siroki nevű, aki valaha az ötvenes években egyetemi társa volt, emlékezni vélt nagy sikerű szakdolgozatának címére is: "Az állami ellenőrzés szerepe a szocialista erkölcs szemszögéből." De amikor most, annyi év után szembetalálkoztak a folyosón, úgy tett, mintha nem ismerné. Homolya H. új beosztásában már rövid idő alatt kicserélt néhány pótolhatatlannak hitt oszlopos munkatársat, megszüntetett néhány örökkévalónak gondolt státust, vagyis ahogy ő fogalmazta meg saját magának: mozgásban tartotta a vállalatot. A bizonytalanság, az átmenetiség állandósítása, a várakozás finom vibráltatása az idegekben, mindezt hajtóerőnek és fenyegetésnek szánta, mondhatni így is: ritmusszabályozónak. Ez a vezetési elv, ez a bonyolult lélektani rendszer hosszú éveken át fogalmazódott meg benne. Beosztottjainak permanens félelme a holnapi naptól, a következő órától a hivatali fegyelemtartás nélkülözhetetlen eszköze lett. Gyakran végiggondolta ezt a módszert, csiszolta, tökéletesítette, és így vitte át a gyakorlatba, ügyelve arra is, hogy döntéseiben semmi érzelgősség ne korlátozhassa. Nincsenek özvegyi könnyek, csak özvegyi mulasztások vannak. Mélyről jött, kegyetlen akadályokon kellett átvernie magát, tele volt titkos sérülésekkel, vele sem volt senki kíméletes. Az első menetben minden ellenem fordult; úgy csináltak meg a drága szüleim, hogy semmi se sikerüljön elsőre, nekem minden eredményem egy komplett idegbaj, és a gratulációk, az előléptetések mögött ott van egy szétvert emberi pofa.
Sorra érkeztek a munkatársak, zárt szájukat kissé meglazította egy udvariasnak szánt, valójában szálkásan ideges mosoly, de az is csak a szájzug környékén; dossziékat hoztak, összefűzött belégeket, jegyzetblokkokat, úgy jöttek, mint a hangyák, életük morzsáit cipelve, egész itteni sorsukat. Jó, jó, be vagytok gazolva, most azt várjátok remegő szívvel, mivel pakolok ki megint, micsoda új trükkökkel jövök, ahogy ti mondjátok, megint milyen átszervezési rögeszméim vannak az úgynevezett munkamorál javítására, ahogy szintén ti mondjátok. Látom a képeteken. Egy pillanatig sem szánta őket, de győztesnek sem érezte magát; Pestújhely jutott eszébe, a Neptun utca, ahol kisgyerek volt, a szürkére szennyezett, homokos udvar, és a túl termékeny eperfa, amely lucskosra érett gyümölcseivel vastag, lilásbarna réteget hullatott magi alá, erjedő lilásbarna iszapot, és látta apját, a posta-vezérigazgatóság kitűnően minősített altisztjét, pedáns egyenruhájában, kitömött vállakkal, élesre vasalt nadrágban, struccolt szőke bajuszkájával; milyen krokodilpofád van most, fater, amikor ebben a dög kánikulában visszajössz büntetni, és nem a rossz tanulásomért veszel elő, mert számtanban mindig a legjobb voltam, és már fejből tudtam a választ, amit a legtöbb osztálytársam csak papíron, te meg így becézgettél: te marharépa, te lótetű, te szarvasbogár; leganéztál a barátaim előtt, de anyát is megszégyenítetted, hogy ilyennek szült, ilyen nagyfejűnek, ilyen ... Nem, egyáltalán nem szánta a munkatársakat, sőt igyekezett átélni szorongásukat, nem gyönyörűséggel, de elvszerűen. Ki sajnált engem? Az Oprics gyerekek a szomszédból leengedtek a büdös, fekete szárazkútba, vasvödörben a békahalálba, otthagytak fél óráig, és te, fater, amikor este elsírtam neked a dolgot, mutattad a nagy sárga fogaidat, s a kis bajuszkád majdnem elrepült az orrod alól, olyan jót röhögtél! Hogy ezek az Oprics fiúk milyen jópofák, és hogy én micsoda tetű vagyok! Hát így, fater, hát így, apukám! Belenézett tompaszögben elmozduló arcokba, s élvezte képességét, hogy rövid idő alatt egyeztetni tudja emberek arcát és nevét, ráhelyezi a névre az arcot, vagy megfordítva. Hat hónap alatt több mint száz embert tudott így azonosítani és jellemezni önmagában, felülbírálva a személyzeti dossziék megfülledt anyagát, egy-egy embert tartalmilag újraminősítve. Ezt is előítélet és részrehajlás nélkül. Olyan ridegnek bizonyult, mint a néhai, az első osztályú postatiszt, aki tárgyilagos megvetéssel kezelte fiát, saját vérét, mert nem jól sikerült, mert csalódott benne. Egykor, vérmesebb álmaiban tiszti pályára szánta. De egészen belülről mégiscsak várt tőlem valamit ez a pedáns előszobakukac, mosolygott magában a mozdulatlan lepényarc mögött Homolya H. A beosztottak feszülten figyelték, sőt a kettős torokköszörülés után, amely a főnök szavait megelőzte, mintha várnák az ítéletet. Híre terjedt az épületben, hogy nagyobb szabású személyi változások lesznek. Hogy Homolya H. megint készül valamire. Igen, Homolya H. huszonöt éve, még több is, hogy így írja alá: homolyahá, keresztnév nélkül. A teljes neve, Homolya Hunor, a papa ördögi találmánya. Végzetes ajándék, életre szóló, a leendő katonatisztnek. Hunor? - mosolygott a tanító bácsi az elemiben - elődeinkre utal! - Hunor, szép magyar név, dicséretes, ez évekkel később a leventeoktató véleménye volt, a pestújhelyi gróf Andrássy Gyula úti iskola linóleumszagú tornatermében. Hunor? - vonta össze szemöldökét az egyetemi felvételi bizottság egyik tagja 1950-ben. - Jócskán reakciós név ez - és közben beleolvasott a fiatalember személyi anyagába -, nem volt az édesapjának egy kis nacionalista beütése? Ajánlom, elvtárs, változtassa meg az utónevét.
Elkezdte mondani a magáét az összegyűlteknek, a vastag testben megszólalt egy magas orgonasíp. A közeli napokban vizsgálat várható a népi ellenőrzéstől, s ezt ő maga nagyon is helyesli, mert hozzásegíti ahhoz, hogy tiszta lapot teremtsen; az ugye nem kétséges előttetek, szivarkáim, hogy amit a tisztelt elődöm meg a bandája művelt, a gyalázat netovábbja! Az emberek mintha ezt is meghallották volna, már-már cinkosnak érezték magukat. A pupillák kitágultak vagy összeszűkültek, kinek-kinek az idegállapota, önfegyelme, tűrőképessége szerint. Homolya H. körülnézett, mint aki fölbecsüli a helyzetet, és folytatta volna, de ekkor valami gyönge és mégis erőszakosan terjengő, édeskés szag csavarta meg az orrát, egy élettanilag émelyítő kipárolgás, s hiába fogta vissza lélegzetét, mégis beléje hatolt, leszivárgott a gyomrába, amely aprózva remegni kezdett, és hányingert nyomott a torkába. Ugyanakkor mellkasát betöltötte egy különös morgás, száját feszítette egy eddig soha nem tapasztalt kaffogó hang, amelyet vissza kellett fognia, nehogy nevetségessé váljék. Kigyöngyözött a homloka, büdösek ezek a disznók, ilyen kánikulában nem tisztálkodnak! Bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, az egyik kilincsbe kapaszkodott, nincs levegő, ez úgy szakadt ki belőle, mint egy vád, meg kell fulladni, haragja átcsapott acsarkodásba. Persze ti most röhögtök, kipirul a pofátok az örömtől, hogy én kínlódom, vergődöm! Siroki, a meggörbült irattáros, az egykori egyetemi társ, akit a főnöke sem akart soha fölismerni, sietett kitárni az ablakokat. Az aranyban izzó látvány a szobába tódult. Homolya H., mintha rajtaérték volna valamin, visszaült a helyére, hallotta izgatott szuszogását. Újra beleszagolt a levegőbe, de még mindig érezte a hánytató szagot, amely nem izzadságszag, nem is a mosdatlanság szaga, valami egészen más. Mára elég! - vakkantott a dermedt csöndbe, a munkatársak azonnal távoztak, menekülésszerűen. Ott maradt egyedül a leülepedő csöndben, és végre átjárta a megkönnyebbülés, már nem érezte a szagot. Az ablakon túl, mint egy óriási, elpilledt ősállat, pirosas fényben párolgott a város, a nap már a budai hegyek fölött úszott. Vágyott az utcára, emberi sűrűbe; meg kellene innod egy pohár sört, biztatta magát. Angélának úgyis fogadóórája lesz a munkaközösségben. És így, szokása ellenére, betért egy közeli italboltba, a pultnál Sirokiba ütközött: "Már jobban tetszik lenni?", kérdezte a meggörbült irattáros aggodalmasan. Az ilyen alázatoskodás, mint az övé, már előre megtervezett gonoszság. "Jobban." De az irattáros kis habozás után újra kérdezett: "Ha szabad megtudnom, mi volt a baj, igazgató elvtárs?" Ez a második kérdés fölidézte Homolya H.-ban az előbbi tehetetlenségét. "Hát az a rettenetes szag! Ember! Nem érezte?" - A másik, mintha attól tartana, hogy belekeveredik valamibe, már szeretett volna mindent visszaszívni. "Nem, kérem szépen, nem éreztem én semmi szagot, igazgató elvtárs. Semmit, egyáltalán. Annak a szobának kimondottan kellemes a levegője."
*
ADRENALIN
Túl nagy fejjel jött a világra, az anyja majdnem belepusztult; kinövi majd a túl nagy fejét, és nem nőtte ki; helyreállnak a szükséges arányok, és nem álltak helyre; a vigasztaló szavak sorra szétpukkantak az időben, de ehhez hosszú évekre volt szükség, és ki törődik ma már az arányokkal. Homolya H. maholnap, pontosabban augusztus huszadikán (Szent István napja, Alkotmányunk ünnepe, Új kenyér ünnepe) betölti ötvenharmadik esztendejét, kortársai megszokták olyannak, amilyen. Ami a túl nagy fejre vonatkozik, arról már bebizonyosodott, hogy nem nevezhető vízfejnek, sőt fizikai tény, hogy a zömök, dugószerű törzs, a vállak szélesen legömbölyített íve, s a kissé pirosra színeződött vaskos, csőszerű nyak jól aládúcolja, mint valami sikerült alépítmény, statikai megbízhatóságot ad neki. Az arc lepénytömegében, a dudoros homlok félkaréja alatt jól rejti a sokdioptriás szemüveg vizeskék szemét, összegyűjtve az oldott kékséget egy szelídnek ható pillantásban. Holott szelídségről itt szó sincs, s a következőkben még kevésbé lehet.
Ez három évvel ezelőtt történt. Júniusi forró massza olvadt a városra, az egész Duna-part, amelyre Homolya H. magas hivatali ablakai nyíltak, fémpántként izzott; szemközt a Gellért-hegy, ismert körvonalai elgömbölyödtek az aranyló ködben, de idebent, a nagy szoba boltívei alatt, ahová értekezletre gyülekeztek a gazdasági főnök beosztottjai, meglepően hűvös volt a levegő. Valóban, a vaskos, háromemeletes, múlt századi ház nehezen adta meg magát a hőségnek, fagynak; faragott köveivel, tömör tégláival, testté szervült, lélegző falaival ellenállt az évszakok szélsőségeinek. Fél éve már, hogy Homolya H. a botrányos körülmények között leváltott előd helyére került ehhez a nagy építőipari vállalathoz gazdasági vezetőnek, egy valamivel kisebb építőipari vállalattól, ahol csak a pénzügyi osztály helyettes vezetője volt. Onnan ide már bizonyos ranggal érkezett: pontos, szigorú, megközelíthetetlen és ugyanakkor nem részrehajló. Egy meggörbült irattáros, egy koránál vénebbet mutató sárga emberke, bizonyos Siroki nevű, aki valaha az ötvenes években egyetemi társa volt, emlékezni vélt nagy sikerű szakdolgozatának címére is: "Az állami ellenőrzés szerepe a szocialista erkölcs szemszögéből." De amikor most, annyi év után szembetalálkoztak a folyosón, úgy tett, mintha nem ismerné. Homolya H. új beosztásában már rövid idő alatt kicserélt néhány pótolhatatlannak hitt oszlopos munkatársat, megszüntetett néhány örökkévalónak gondolt státust, vagyis ahogy ő fogalmazta meg saját magának: mozgásban tartotta a vállalatot. A bizonytalanság, az átmenetiség állandósítása, a várakozás finom vibráltatása az idegekben, mindezt hajtóerőnek és fenyegetésnek szánta, mondhatni így is: ritmusszabályozónak. Ez a vezetési elv, ez a bonyolult lélektani rendszer hosszú éveken át fogalmazódott meg benne. Beosztottjainak permanens félelme a holnapi naptól, a következő órától a hivatali fegyelemtartás nélkülözhetetlen eszköze lett. Gyakran végiggondolta ezt a módszert, csiszolta, tökéletesítette, és így vitte át a gyakorlatba, ügyelve arra is, hogy döntéseiben semmi érzelgősség ne korlátozhassa. Nincsenek özvegyi könnyek, csak özvegyi mulasztások vannak. Mélyről jött, kegyetlen akadályokon kellett átvernie magát, tele volt titkos sérülésekkel, vele sem volt senki kíméletes. Az első menetben minden ellenem fordult; úgy csináltak meg a drága szüleim, hogy semmi se sikerüljön elsőre, nekem minden eredményem egy komplett idegbaj, és a gratulációk, az előléptetések mögött ott van egy szétvert emberi pofa.
Sorra érkeztek a munkatársak, zárt szájukat kissé meglazította egy udvariasnak szánt, valójában szálkásan ideges mosoly, de az is csak a szájzug környékén; dossziékat hoztak, összefűzött belégeket, jegyzetblokkokat, úgy jöttek, mint a hangyák, életük morzsáit cipelve, egész itteni sorsukat. Jó, jó, be vagytok gazolva, most azt várjátok remegő szívvel, mivel pakolok ki megint, micsoda új trükkökkel jövök, ahogy ti mondjátok, megint milyen átszervezési rögeszméim vannak az úgynevezett munkamorál javítására, ahogy szintén ti mondjátok. Látom a képeteken. Egy pillanatig sem szánta őket, de győztesnek sem érezte magát; Pestújhely jutott eszébe, a Neptun utca, ahol kisgyerek volt, a szürkére szennyezett, homokos udvar, és a túl termékeny eperfa, amely lucskosra érett gyümölcseivel vastag, lilásbarna réteget hullatott magi alá, erjedő lilásbarna iszapot, és látta apját, a posta-vezérigazgatóság kitűnően minősített altisztjét, pedáns egyenruhájában, kitömött vállakkal, élesre vasalt nadrágban, struccolt szőke bajuszkájával; milyen krokodilpofád van most, fater, amikor ebben a dög kánikulában visszajössz büntetni, és nem a rossz tanulásomért veszel elő, mert számtanban mindig a legjobb voltam, és már fejből tudtam a választ, amit a legtöbb osztálytársam csak papíron, te meg így becézgettél: te marharépa, te lótetű, te szarvasbogár; leganéztál a barátaim előtt, de anyát is megszégyenítetted, hogy ilyennek szült, ilyen nagyfejűnek, ilyen ... Nem, egyáltalán nem szánta a munkatársakat, sőt igyekezett átélni szorongásukat, nem gyönyörűséggel, de elvszerűen. Ki sajnált engem? Az Oprics gyerekek a szomszédból leengedtek a büdös, fekete szárazkútba, vasvödörben a békahalálba, otthagytak fél óráig, és te, fater, amikor este elsírtam neked a dolgot, mutattad a nagy sárga fogaidat, s a kis bajuszkád majdnem elrepült az orrod alól, olyan jót röhögtél! Hogy ezek az Oprics fiúk milyen jópofák, és hogy én micsoda tetű vagyok! Hát így, fater, hát így, apukám! Belenézett tompaszögben elmozduló arcokba, s élvezte képességét, hogy rövid idő alatt egyeztetni tudja emberek arcát és nevét, ráhelyezi a névre az arcot, vagy megfordítva. Hat hónap alatt több mint száz embert tudott így azonosítani és jellemezni önmagában, felülbírálva a személyzeti dossziék megfülledt anyagát, egy-egy embert tartalmilag újraminősítve. Ezt is előítélet és részrehajlás nélkül. Olyan ridegnek bizonyult, mint a néhai, az első osztályú postatiszt, aki tárgyilagos megvetéssel kezelte fiát, saját vérét, mert nem jól sikerült, mert csalódott benne. Egykor, vérmesebb álmaiban tiszti pályára szánta. De egészen belülről mégiscsak várt tőlem valamit ez a pedáns előszobakukac, mosolygott magában a mozdulatlan lepényarc mögött Homolya H. A beosztottak feszülten figyelték, sőt a kettős torokköszörülés után, amely a főnök szavait megelőzte, mintha várnák az ítéletet. Híre terjedt az épületben, hogy nagyobb szabású személyi változások lesznek. Hogy Homolya H. megint készül valamire. Igen, Homolya H. huszonöt éve, még több is, hogy így írja alá: homolyahá, keresztnév nélkül. A teljes neve, Homolya Hunor, a papa ördögi találmánya. Végzetes ajándék, életre szóló, a leendő katonatisztnek. Hunor? - mosolygott a tanító bácsi az elemiben - elődeinkre utal! - Hunor, szép magyar név, dicséretes, ez évekkel később a leventeoktató véleménye volt, a pestújhelyi gróf Andrássy Gyula úti iskola linóleumszagú tornatermében. Hunor? - vonta össze szemöldökét az egyetemi felvételi bizottság egyik tagja 1950-ben. - Jócskán reakciós név ez - és közben beleolvasott a fiatalember személyi anyagába -, nem volt az édesapjának egy kis nacionalista beütése? Ajánlom, elvtárs, változtassa meg az utónevét.
Elkezdte mondani a magáét az összegyűlteknek, a vastag testben megszólalt egy magas orgonasíp. A közeli napokban vizsgálat várható a népi ellenőrzéstől, s ezt ő maga nagyon is helyesli, mert hozzásegíti ahhoz, hogy tiszta lapot teremtsen; az ugye nem kétséges előttetek, szivarkáim, hogy amit a tisztelt elődöm meg a bandája művelt, a gyalázat netovábbja! Az emberek mintha ezt is meghallották volna, már-már cinkosnak érezték magukat. A pupillák kitágultak vagy összeszűkültek, kinek-kinek az idegállapota, önfegyelme, tűrőképessége szerint. Homolya H. körülnézett, mint aki fölbecsüli a helyzetet, és folytatta volna, de ekkor valami gyönge és mégis erőszakosan terjengő, édeskés szag csavarta meg az orrát, egy élettanilag émelyítő kipárolgás, s hiába fogta vissza lélegzetét, mégis beléje hatolt, leszivárgott a gyomrába, amely aprózva remegni kezdett, és hányingert nyomott a torkába. Ugyanakkor mellkasát betöltötte egy különös morgás, száját feszítette egy eddig soha nem tapasztalt kaffogó hang, amelyet vissza kellett fognia, nehogy nevetségessé váljék. Kigyöngyözött a homloka, büdösek ezek a disznók, ilyen kánikulában nem tisztálkodnak! Bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, az egyik kilincsbe kapaszkodott, nincs levegő, ez úgy szakadt ki belőle, mint egy vád, meg kell fulladni, haragja átcsapott acsarkodásba. Persze ti most röhögtök, kipirul a pofátok az örömtől, hogy én kínlódom, vergődöm! Siroki, a meggörbült irattáros, az egykori egyetemi társ, akit a főnöke sem akart soha fölismerni, sietett kitárni az ablakokat. Az aranyban izzó látvány a szobába tódult. Homolya H., mintha rajtaérték volna valamin, visszaült a helyére, hallotta izgatott szuszogását. Újra beleszagolt a levegőbe, de még mindig érezte a hánytató szagot, amely nem izzadságszag, nem is a mosdatlanság szaga, valami egészen más. Mára elég! - vakkantott a dermedt csöndbe, a munkatársak azonnal távoztak, menekülésszerűen. Ott maradt egyedül a leülepedő csöndben, és végre átjárta a megkönnyebbülés, már nem érezte a szagot. Az ablakon túl, mint egy óriási, elpilledt ősállat, pirosas fényben párolgott a város, a nap már a budai hegyek fölött úszott. Vágyott az utcára, emberi sűrűbe; meg kellene innod egy pohár sört, biztatta magát. Angélának úgyis fogadóórája lesz a munkaközösségben. És így, szokása ellenére, betért egy közeli italboltba, a pultnál Sirokiba ütközött: "Már jobban tetszik lenni?", kérdezte a meggörbült irattáros aggodalmasan. Az ilyen alázatoskodás, mint az övé, már előre megtervezett gonoszság. "Jobban." De az irattáros kis habozás után újra kérdezett: "Ha szabad megtudnom, mi volt a baj, igazgató elvtárs?" Ez a második kérdés fölidézte Homolya H.-ban az előbbi tehetetlenségét. "Hát az a rettenetes szag! Ember! Nem érezte?" - A másik, mintha attól tartana, hogy belekeveredik valamibe, már szeretett volna mindent visszaszívni. "Nem, kérem szépen, nem éreztem én semmi szagot, igazgató elvtárs. Semmit, egyáltalán. Annak a szobának kimondottan kellemes a levegője."
*
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#274
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 09. 06:47
Vészi Endre
A legközelebbi vonattal
Az előszobában fűszeres aromakörök szálltak: saját keverésű pipadohányának illata. Aszódi nem értette. Ha ő most jött haza, tehát nincs - ahogy a feleség nevezi - a nappaliban, akkor ki szívja az ő dohányát? Jött eléje a felesége, finom porcelánbőre az arccsonton kigyulladva. - Képzeld - mondta -, vendégünk van, egy öregúr - nyújtotta hűvös, a házimunkától kicsit érdes kezét, és bevezette a szobába.
Az öregúr fölemelkedett - Aszódi foteljében ült -, vastag, rovátkált bőrét széthúzta az érdeklődő mosoly. Ott volt az egész család, az anyós, aki vasárnap délelőtt átjött segíteni, a két hároméves, lángpiros ikerfiú - mire megnőnek, szépen megsötétedik a hajuk - és Aszódi agglegény öccse, vasárnapi ebédvendég.
- A bácsi valaha itt lakott - magyarázta az asszony. Az öregúr bólogatott, hogy itt, itt.
- Itt is születtem, ezelőtt hetvenhárom évvel.
- Képzeld, egy deszkabódéban - egészítette ki az anyós. Ők már az egész történetet tudták, másfél órája hallgatták az öreget. - És még egyszer életében látni akarta ezt a helyet.
- Ön keveri ezt a dohányt, uram? Nincs ez kicsit túlfinomítva?
Az anyós tovább sorolta.
- Több mint kétszáz kilométert utazott ezért a félóráért. A vendég most már kívülről figyelte a róla szóló elbeszélést, átélte, mint egy idegenét, teljesen meghatódott.
- Itt gyerekeskedtem. De nem ismertem rá - újra megtömte pipáját a házigazda dohányával. - Ott, ahol most a városi házak vannak, ott volt a sorompó meg a járványhatár. Ott vizsgálták a marhákat meg a sertéseket, nincs-e bennük nyavalya. - Apró, fekete szeme a mesés távolba úszott, a hangjába baljóslatú szín keveredett. - Hát megy előre a világ. - Vizet kért, lehetőleg szódavizet, mivel a pipa kiszárítja az ember torkát. - Hát csak bejöttem, engedélyt kértem, hogy belülről kinézzek, mert én mindig kintről láttam a kintet. Belül nekem nem volt.
Az asszonyok kimentek a konyhába, ebédet főzni.
Az ebéd hosszúnak ígérkezett, mert becsinált csirke volt, és a vendég aggályosan átvizsgált minden csontocskát, hogy leszopogassa. Nagy zsebkendőjével hosszan törölgette a száját, a csokoládékrémet apró kenyérdarabkákkal itatta föl az üvegtányérból. Hosszan, ráérősen, mintegy kitágítva az idő határait.
Az asszonyok kimentek a konyhába mosogatni, a két gyereket lefektették, a vendég maradt a helyén. A lakótelep házai közé köd, majd eső nyomult. Az asszonyok, végezve a mosogatással, visszajöttek, s mert a vendég még mindig ott volt a helyén, leültek hozzá.
- Hogy eleredt! Nálam meg nincs kabát. Így jár az ember, ha legénykedik. Ebben az időben elindulni!
Az asszonyok biztatták, hogy csak maradjon.
Aszódi átment a másik szobába, telefonálni, szabadulni tőle, s mire visszatért, az öreg feje már súlyosan félrebillent, elaludt a házigazda foteljében. Állán, a rőtes tüskékben, megcsillant a lámpa fénye. Lábujjhegyen jártak körülötte, betakarták pléddel. Mire fölébredt, odakint a gödörben már feketék voltak a tócsák. Előhúzta zsebóráját.
- A közvetlen vonatom elment. A legközelebbi csak éjfél után. - Az éjfél után úgy hangzott, mint egy távoli hegycsúcs megjelölése.
Vacsoránál újra együtt ültek, utána a vendég kiment sétálni. Ahogy ő mondta: kiszellőztetni a fejét. Mire visszatért, arca megfényesedett az esőtől.
- De a földnek - mondta - ugyanolyan szaga van, mint hetven évvel ezelőtt. Fura egy valami!
Aszódi dühei kiélesedtek.
- Éjfélig majd csak elüti valahogy az időt. Amíg megy a legközelebbi.
- Itt is kihúzhatom, uram. Csak tévézzenek maguknak nyugodtan.
Elment az anyós, elment a férfi agglegény öccse is. Az asszony csöndes, könnyű mozdulatokkal ágyazott.
- Az öreg újra elaludt.
Az ablakot vastagon mosta az eső, a tócsákban higanyfényű idegbaj reszketett. A vendég vastagon gyűrt arca különválni látszott a törzsétől a csillár világításában.
- Képes vagy és ágyazol neki.
- Nem lehet, hogy itt, ebben a székben törődjön egész éjjel.
- Éjfélkor megy a vonatja. Én tízkor ébresztem - mire megfogalmazta ezt, kioldódott belőle az indulat - Csinálj, amit akarsz, megyek aludni.
Előhúzták a kinyithatós ágyat, keményen suhogott a mosószerillatú lepedő.
- Tessék lefeküdni - ébresztette az asszony az öreget.
A lakásban, a férfi ezt félszegen tapasztalta: kisebb-nagyobb változások történtek. Az öreg ittléte több volt az ittlétnél, iszonyú tenyészet volt. Kis zugok keletkeztek, apró használati tárgyaival. A falra fölkerült egy régi fotó, menyasszony és vőlegény vagy férj és feleség. Kartonpapíron, barna előhívásban.
Az öregember napjait a városban töltötte, de vacsoránál pontosan ott ült az asztalnál. Aszódi módszeresen megkérdezte, hogy mikor megy a vonatja. A legközelebbi. - Éjfél után, mondta ilyenkor az öreg.
Lassan a környezet is tudomásul vette ittlétét. Volt, aki úgy tudta, a valóságos főbérlő az öregember, aki valamilyen beláthatatlan ok miatt befogadta Aszódit és családját. Eltartási szerződés - vélekedtek mások. Megint mások: tulajdonképpen az öreg az asszony igazi apja, mert az asszony, ez tény, csak persze titkolják, házasságon kívül született.
- A vonatja? - kérdezte most már beidegződött szokása szerint egyik délután Aszódi, de minden fenyegetés nélkül.
- Igyekszek, nehogy lemaradjak.
Aszódi megkönnyebbült. Ismerte a szavak súlytalanságát.
- Igyekszek - ismételte az öregember minden tréfa nélkül, inkább kis fenyegetéssel.
Egyik vacsoránál az öreg nem jelentkezett, üres maradt a helye. Új trükk, gondolta Aszódi, emelkedő haraggal. Az asszony elsírta magát.
- Most aztán elment, és nem jön vissza. Soha. Tudtam én! Mert a te célzásaid!
Este tíz után szisszent a kulcs a zárban, nyílt az ajtó is. Bejött az öregember.
- Reszeltettem magamnak egy kulcsot. Minek csöngessem ki magukat. - Leült, nyakába gyűrte a szalvétát. - Végigjártam a régi kollégákat. A játszótársakat. Hát, képzeljék, kedveseim, már csak egy él közülük. Velem együtt kettő. Hát elmentem a temetőbe. Mind az öt temetőbe. Még a zsidótemetőbe is. - Rágyújtott a házigazda dohányából.
Aszódi likőrt tett az asztalra, fölgyújtottak minden villanyt, a lakás kontúrjai meglágyultak a fényektől. Odakint, mintegy a ház tövében, hosszú szerelvény dörömbölt, a mozdony még sípolt is. Ez volt az öregember vonatja.
A legközelebbi vonattal
Az előszobában fűszeres aromakörök szálltak: saját keverésű pipadohányának illata. Aszódi nem értette. Ha ő most jött haza, tehát nincs - ahogy a feleség nevezi - a nappaliban, akkor ki szívja az ő dohányát? Jött eléje a felesége, finom porcelánbőre az arccsonton kigyulladva. - Képzeld - mondta -, vendégünk van, egy öregúr - nyújtotta hűvös, a házimunkától kicsit érdes kezét, és bevezette a szobába.
Az öregúr fölemelkedett - Aszódi foteljében ült -, vastag, rovátkált bőrét széthúzta az érdeklődő mosoly. Ott volt az egész család, az anyós, aki vasárnap délelőtt átjött segíteni, a két hároméves, lángpiros ikerfiú - mire megnőnek, szépen megsötétedik a hajuk - és Aszódi agglegény öccse, vasárnapi ebédvendég.
- A bácsi valaha itt lakott - magyarázta az asszony. Az öregúr bólogatott, hogy itt, itt.
- Itt is születtem, ezelőtt hetvenhárom évvel.
- Képzeld, egy deszkabódéban - egészítette ki az anyós. Ők már az egész történetet tudták, másfél órája hallgatták az öreget. - És még egyszer életében látni akarta ezt a helyet.
- Ön keveri ezt a dohányt, uram? Nincs ez kicsit túlfinomítva?
Az anyós tovább sorolta.
- Több mint kétszáz kilométert utazott ezért a félóráért. A vendég most már kívülről figyelte a róla szóló elbeszélést, átélte, mint egy idegenét, teljesen meghatódott.
- Itt gyerekeskedtem. De nem ismertem rá - újra megtömte pipáját a házigazda dohányával. - Ott, ahol most a városi házak vannak, ott volt a sorompó meg a járványhatár. Ott vizsgálták a marhákat meg a sertéseket, nincs-e bennük nyavalya. - Apró, fekete szeme a mesés távolba úszott, a hangjába baljóslatú szín keveredett. - Hát megy előre a világ. - Vizet kért, lehetőleg szódavizet, mivel a pipa kiszárítja az ember torkát. - Hát csak bejöttem, engedélyt kértem, hogy belülről kinézzek, mert én mindig kintről láttam a kintet. Belül nekem nem volt.
Az asszonyok kimentek a konyhába, ebédet főzni.
Az ebéd hosszúnak ígérkezett, mert becsinált csirke volt, és a vendég aggályosan átvizsgált minden csontocskát, hogy leszopogassa. Nagy zsebkendőjével hosszan törölgette a száját, a csokoládékrémet apró kenyérdarabkákkal itatta föl az üvegtányérból. Hosszan, ráérősen, mintegy kitágítva az idő határait.
Az asszonyok kimentek a konyhába mosogatni, a két gyereket lefektették, a vendég maradt a helyén. A lakótelep házai közé köd, majd eső nyomult. Az asszonyok, végezve a mosogatással, visszajöttek, s mert a vendég még mindig ott volt a helyén, leültek hozzá.
- Hogy eleredt! Nálam meg nincs kabát. Így jár az ember, ha legénykedik. Ebben az időben elindulni!
Az asszonyok biztatták, hogy csak maradjon.
Aszódi átment a másik szobába, telefonálni, szabadulni tőle, s mire visszatért, az öreg feje már súlyosan félrebillent, elaludt a házigazda foteljében. Állán, a rőtes tüskékben, megcsillant a lámpa fénye. Lábujjhegyen jártak körülötte, betakarták pléddel. Mire fölébredt, odakint a gödörben már feketék voltak a tócsák. Előhúzta zsebóráját.
- A közvetlen vonatom elment. A legközelebbi csak éjfél után. - Az éjfél után úgy hangzott, mint egy távoli hegycsúcs megjelölése.
Vacsoránál újra együtt ültek, utána a vendég kiment sétálni. Ahogy ő mondta: kiszellőztetni a fejét. Mire visszatért, arca megfényesedett az esőtől.
- De a földnek - mondta - ugyanolyan szaga van, mint hetven évvel ezelőtt. Fura egy valami!
Aszódi dühei kiélesedtek.
- Éjfélig majd csak elüti valahogy az időt. Amíg megy a legközelebbi.
- Itt is kihúzhatom, uram. Csak tévézzenek maguknak nyugodtan.
Elment az anyós, elment a férfi agglegény öccse is. Az asszony csöndes, könnyű mozdulatokkal ágyazott.
- Az öreg újra elaludt.
Az ablakot vastagon mosta az eső, a tócsákban higanyfényű idegbaj reszketett. A vendég vastagon gyűrt arca különválni látszott a törzsétől a csillár világításában.
- Képes vagy és ágyazol neki.
- Nem lehet, hogy itt, ebben a székben törődjön egész éjjel.
- Éjfélkor megy a vonatja. Én tízkor ébresztem - mire megfogalmazta ezt, kioldódott belőle az indulat - Csinálj, amit akarsz, megyek aludni.
Előhúzták a kinyithatós ágyat, keményen suhogott a mosószerillatú lepedő.
- Tessék lefeküdni - ébresztette az asszony az öreget.
A lakásban, a férfi ezt félszegen tapasztalta: kisebb-nagyobb változások történtek. Az öreg ittléte több volt az ittlétnél, iszonyú tenyészet volt. Kis zugok keletkeztek, apró használati tárgyaival. A falra fölkerült egy régi fotó, menyasszony és vőlegény vagy férj és feleség. Kartonpapíron, barna előhívásban.
Az öregember napjait a városban töltötte, de vacsoránál pontosan ott ült az asztalnál. Aszódi módszeresen megkérdezte, hogy mikor megy a vonatja. A legközelebbi. - Éjfél után, mondta ilyenkor az öreg.
Lassan a környezet is tudomásul vette ittlétét. Volt, aki úgy tudta, a valóságos főbérlő az öregember, aki valamilyen beláthatatlan ok miatt befogadta Aszódit és családját. Eltartási szerződés - vélekedtek mások. Megint mások: tulajdonképpen az öreg az asszony igazi apja, mert az asszony, ez tény, csak persze titkolják, házasságon kívül született.
- A vonatja? - kérdezte most már beidegződött szokása szerint egyik délután Aszódi, de minden fenyegetés nélkül.
- Igyekszek, nehogy lemaradjak.
Aszódi megkönnyebbült. Ismerte a szavak súlytalanságát.
- Igyekszek - ismételte az öregember minden tréfa nélkül, inkább kis fenyegetéssel.
Egyik vacsoránál az öreg nem jelentkezett, üres maradt a helye. Új trükk, gondolta Aszódi, emelkedő haraggal. Az asszony elsírta magát.
- Most aztán elment, és nem jön vissza. Soha. Tudtam én! Mert a te célzásaid!
Este tíz után szisszent a kulcs a zárban, nyílt az ajtó is. Bejött az öregember.
- Reszeltettem magamnak egy kulcsot. Minek csöngessem ki magukat. - Leült, nyakába gyűrte a szalvétát. - Végigjártam a régi kollégákat. A játszótársakat. Hát, képzeljék, kedveseim, már csak egy él közülük. Velem együtt kettő. Hát elmentem a temetőbe. Mind az öt temetőbe. Még a zsidótemetőbe is. - Rágyújtott a házigazda dohányából.
Aszódi likőrt tett az asztalra, fölgyújtottak minden villanyt, a lakás kontúrjai meglágyultak a fényektől. Odakint, mintegy a ház tövében, hosszú szerelvény dörömbölt, a mozdony még sípolt is. Ez volt az öregember vonatja.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#275
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 10. 07:22
Merényi Krisztián: Újra Bella
1967-ben, egy májusi reggelen a rádióból Shadows-dalok szólnak. Gerhard fáradtan forgolódik ágyában.
Bella megcsókolja vőlegényét, az egyetemre indul. Barna szoknyáját pajkos szellő lebbenti meg. Az autóbuszon többen megcsodálják.
*
Holdfogyatkozáskor hátborzongató látvány a bajor falu erdő melletti háza.
Gerhard az ablakból lesi menyasszonyát.
Múlik az idő. Már a félkilences busz is begördül, és berregve indul tovább. Bella ezzel sem jött.
Hirtelen reflektorfény zúdul a nappaliba. A ház elé kanyarodó gépkocsi motorja leáll.
Gerhard a kapuhoz siet. Két járőr közelít lehajtott fejjel.
*
Gerhardot kórházba viszik. Nehezen tér magához.
Kialvatlan szemű édesanyja az ágyánál, a kezét görcsösen tördelő bátyja az ablaknak háttal áll.
- Bella kamion elé lépett. Nem szenvedett… - sóhajt fel az anya. A férfi – akár a rémálmokban – semmit sem tud kinyögni, csak erőlködik, mintha az összes zsigere görcsbe rándulna.
*
Gerhard reggelente felriad, hetek teltével is párját szólongatja. Hazavárja.
Nyugtatóit pálinkával nyeli le. Senki nem nyúlhat menyasszonya holmijához.
Olykor az ablak előtt látja elsuhanni véres arcú kedvesét.
Egy éjjel éledező organizmusokat talál Bella kedvenc cipőjében. Felületén erezet, csontozat, inak, izmok, ízületi-tokok, idegek, kötő- és nyirokszövetek; mint felülről nézett, széltében kettészelt bokapár. Vér nem szivárog belőlük.
Gerhard a sercegő képződmény mellett virraszt. A méteres gyertyával megvilágított lábak köré szentélyt épít. Nem fogad látogatót, egyedül akarja átélni a találkozást.
Napok múlva a térd felett kirajzolódik az ismert anyajegy. Egy hajnalon Bella áll előtte, csukott szemmel.
Csak képzeletben érinti meg kedvesét. A mozdulatlan lány nem változott, elbűvölően mosolyog most is.
Gerhard ékszerekkel és ruhákkal halmozza el. A külvilággal megszüntette a kapcsolatot. Elhanyagolja az étkezést, csupán nyers krumplit eszik, és kútvizet iszik.
*
Bella mellett, foteléből virraszt. Egyik éjjel álomküldöncök falják fel eddig remekül működő éberségét. Hajnalban felriad.
A gyertyák fénye összeolvad. A cipők üresen hevernek.
„Eltűnt!”
Gerhard eszeveszetten nyüszít - akár kölykeit vesztett nőstényállat. Hiába keresi.
Távoli hangot hall. Őt hívogatja. Egy pillanatra megtorpan, aztán még lázasabban kutat tovább.
Az előbbi hang ismét, de most közelebbről, épp oly szelíden, ahogyan egykor Bella beszélt.
Gerhard engedelmeskedik.
*
A kiürült arzénos fiola a padlóra hullik.
Gerhardot csontfehér, lassan hömpölygő óriás áradat ragadja magával, amelyben Bella arcát látja újra és újra… és újra…
1967-ben, egy májusi reggelen a rádióból Shadows-dalok szólnak. Gerhard fáradtan forgolódik ágyában.
Bella megcsókolja vőlegényét, az egyetemre indul. Barna szoknyáját pajkos szellő lebbenti meg. Az autóbuszon többen megcsodálják.
*
Holdfogyatkozáskor hátborzongató látvány a bajor falu erdő melletti háza.
Gerhard az ablakból lesi menyasszonyát.
Múlik az idő. Már a félkilences busz is begördül, és berregve indul tovább. Bella ezzel sem jött.
Hirtelen reflektorfény zúdul a nappaliba. A ház elé kanyarodó gépkocsi motorja leáll.
Gerhard a kapuhoz siet. Két járőr közelít lehajtott fejjel.
*
Gerhardot kórházba viszik. Nehezen tér magához.
Kialvatlan szemű édesanyja az ágyánál, a kezét görcsösen tördelő bátyja az ablaknak háttal áll.
- Bella kamion elé lépett. Nem szenvedett… - sóhajt fel az anya. A férfi – akár a rémálmokban – semmit sem tud kinyögni, csak erőlködik, mintha az összes zsigere görcsbe rándulna.
*
Gerhard reggelente felriad, hetek teltével is párját szólongatja. Hazavárja.
Nyugtatóit pálinkával nyeli le. Senki nem nyúlhat menyasszonya holmijához.
Olykor az ablak előtt látja elsuhanni véres arcú kedvesét.
Egy éjjel éledező organizmusokat talál Bella kedvenc cipőjében. Felületén erezet, csontozat, inak, izmok, ízületi-tokok, idegek, kötő- és nyirokszövetek; mint felülről nézett, széltében kettészelt bokapár. Vér nem szivárog belőlük.
Gerhard a sercegő képződmény mellett virraszt. A méteres gyertyával megvilágított lábak köré szentélyt épít. Nem fogad látogatót, egyedül akarja átélni a találkozást.
Napok múlva a térd felett kirajzolódik az ismert anyajegy. Egy hajnalon Bella áll előtte, csukott szemmel.
Csak képzeletben érinti meg kedvesét. A mozdulatlan lány nem változott, elbűvölően mosolyog most is.
Gerhard ékszerekkel és ruhákkal halmozza el. A külvilággal megszüntette a kapcsolatot. Elhanyagolja az étkezést, csupán nyers krumplit eszik, és kútvizet iszik.
*
Bella mellett, foteléből virraszt. Egyik éjjel álomküldöncök falják fel eddig remekül működő éberségét. Hajnalban felriad.
A gyertyák fénye összeolvad. A cipők üresen hevernek.
„Eltűnt!”
Gerhard eszeveszetten nyüszít - akár kölykeit vesztett nőstényállat. Hiába keresi.
Távoli hangot hall. Őt hívogatja. Egy pillanatra megtorpan, aztán még lázasabban kutat tovább.
Az előbbi hang ismét, de most közelebbről, épp oly szelíden, ahogyan egykor Bella beszélt.
Gerhard engedelmeskedik.
*
A kiürült arzénos fiola a padlóra hullik.
Gerhardot csontfehér, lassan hömpölygő óriás áradat ragadja magával, amelyben Bella arcát látja újra és újra… és újra…
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#276
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 11. 06:17
Merényi Krisztián: A téri versenyző
A lakótelep őstörvénye hasonló volt a vadnyugatéhoz. A tömbházak körül az igazság bajnokai helyett infantilis gyerkőcök nőttek hőssé.
A telep fenegyerekeiből verbuválódott banda esténként a játszótér beton asztalát ülte körbe.
Főnökükből, Samuból, megállás nélkül áradt a szó:
- Apukám, Amerikában a rendőrök kitalálták azt a gépet, ami előre megmondja, hogy hol és mikor lesz gyilkosság, ráadásul kiírja a tettes és a legyilkoltak adatait. Tavaly ilyen gépet fedeztek föl a milliomosok is. Csak az meg a lottó nyerőszámait pakolja kifele. Erre mit lépsz apukám?
A többiek hevesen bólogattak, de Samu nem érte be ennyivel.
- Ez mind semmi! Amikor lemegyek snóblizni minimum napi kétszázezer fronycsit nyerek.
Samu szerint a snóblinál az ökölbeszorított kezű játékosok megegyeznek valami tétben, az ellenfél mond egy számot, aminél a másiknak nagyobbat kell kitalálni. Samu lendületesen folytatta:
- Kimentem a Hősök terére, odajött hozzám egy csávó. Megkérdeztem: snóblizunk apukám? Erre ő: jó, rendbe. Szóltam: dobjá fölfele egy számot, mire mondta: ötszázhét, erre én: ötszáznyolc, ide a lét! Ezután csomót gondolkodott, nem akart szívni, végre kibökte: húszezer, én elegánsan: húszezer-egy. A csávó a fejéhez kapott, rádzsavelt, hogy én pakoltam a nagyobbat, szó nélkül lökte is az újabb ezrest.
A csávesz kopasztása után egy szakállas manus állt elém. Azt mondta, hogy valamilyen műszerész, és ha nincsen bent a főnök, órákat snóbliznak. Mondtam: akkor apukám szórjad kifele a tétet. Erre ő: kétezer. Aztán, hogy ne menjen feleslegbe az idő, ráförmedtem: na, dobjá má egy számot! Az meg a fejét vakarva nézett fölfele, mintha onnét várna segítséget. Végre kivágta: tízezer-kettőszázhat, ekkor jött a májsztró: tízezer-kettőszázhét, ide a stekszet! Miután odaadta, könyörgött, hogy hadd játsszon még. Mondtam: ha van léd, reggelig csörgethetünk. Dobjá kifele! Erre ő: kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc. Most én kerültem szarba. Nem tudok mondani. Csak ezt veszítettem el. A szakállas felbátorodott és szórta a százezret, én: százezer-egy, aztán ő: hétezer-ötszáztizenhét, én: hétezer-ötszáztizennyolc. Apukám, perkáld kifele a manit!
Meg se várta, hogy amaz elkolbászoljon, a semmiből elődzsavelt egy rikító nyakkendős mókus, kezet se fogott, rögtön azt kérdezte: ki kezdi a játékot? Szólok: na lássa doki, milyen rendes vagyok, maga kezdhet. Amaz rövid bólintás után kivágta az egymilliót. Hú, mondom, ennek a fele se tréfa, ez aztán az ellenfél. Most kéne kitalálni a jót. Isteni szikrából küldik elő a segítséget: egymillió-egy. Habozás nélkül fizette az ötezret, felidegelte magát. Szólok: na, dobjon ki valamit, mire ő: egymillió-kétszáz. A fene essen belé, ez aztán meg akarta tornáztatni az agytekervényeimet, de föntről újra megérkezett az áldás: egymillió-kétszázegy! A közönség felhördült, amiért ilyen profin szopattam a „dokit”.
Szemüveges, cincogó értelmiség közeledett. Mondta, hogy metamatikus, vagy mi. Beszartam, mert tudtam, hogy az ilyen igencsak vághassa a számokat. Kérdezte: „Ugye, az a lényeg, hogy a másodiknak az elsőnél nagyobbat kell mondani?” Akkor én elregéltem: a tízre a huszonöt vagy a százra a százegy nyer, de az ezerre a kilencszázkilencvenkilenc vagy a huszonkétezerre a harmincnégy veszít. Nagyon oda kell figyelni, hogy milyen számot pakolsz kifele apukám.
A közönségen jól látszik a feszültség. A tét tízezer. A számszaki végre kinyögte: egybillió; ezután táncra perdült, csettintgetett és vihogott egyfolytában: „ettől mondjál nagyobbat, te főokos!” Erre én: egybillió-egy. Ő meg randán elsápadt, főleg amikor a többiek ilyeneket szóltak: na látod, ez a gyerek aztán tud, ennek a parlamentbe a helye, még a tévébe se látni ilyen eszes ember! Ez aztán a zseni!
A hemüveg ezt nem tűrte: ne igyanak előre a medve bőrére! Visszavágót követelek! Legyen a tét százezer! Megkérdeztem, hátha rosszul hallottam, de csakugyan annyi. Nekem negyvenezrem volt, ő azt mondta: jó az a zsé is, csak pakoljad kifelé, amíg meg nem gondolom magamat! Mivel hülye nem vagyok, kitettem az összest, és dzsaválom, hogy dobjon fölfele egy számot, mire ő: trillió-hét, én rávágtam: trillió-nyolc! A közönség tombolt. A hemü, egyik kezével a manit írta ki, a másikkal pofáját szaggatta. Azt kérte, hogy kísérjem el az új mercédeszéhez. Az emberek utánunk.
Könyörgött, hogy a lémért, hadd tehesse fel a harminc-milcsit érő kocsját. Adjak neki egy ucsó esélyt. Persze, hogy belecsaptam.
Kibaszott csend lett. Mint a párbajosok az indiános filmekbe, úgy szobroztunk, csak az a jó veszternes zene nem volt. Mondom: dobj ki valamit apukám! Mire ő: végtelen! Megfagyott a levegő. Honnan a pikulából szedjek nagyobbat elő? Ezt még senki se mondta nekem. A végtelen nagyon sok, a zsilliónál is több. A közönség izélgetett: végre megtanulod, hogy ki ellen húzd föl a kesztyűt! És, mint egy csóró meccs után, kezdtek széjjelfelé menni, de ekkor felkiáltottam: Végtelen-egy!
Az elindulók visszadzsaveltak. Ellenfelem lekapta a hemüvegét, és szétkente a homlokára csurgó izzadást. Úgy állt, mint egy begolyózott. Átadta az iratokat és a kulcsot. A többi majom tisztelettel nézte, ahogy a májsztó beszáll a mercibe, és elhajt füstölgő gumikkal. Már csak egy szőke ribanc hiányzott!
- Hol a járgány? – kérdezte az egyik kölök.
- Ja, itt van mögöttem, nézzed csak apukám, innét látni.
A sok fürkésző szem a semmibe meredt. - Mindegy, biztos ellopták… holnap nyerek egy másikat! – legyintett Samu.
A többiek mély tisztelettel hallgattak.
A lakótelep őstörvénye hasonló volt a vadnyugatéhoz. A tömbházak körül az igazság bajnokai helyett infantilis gyerkőcök nőttek hőssé.
A telep fenegyerekeiből verbuválódott banda esténként a játszótér beton asztalát ülte körbe.
Főnökükből, Samuból, megállás nélkül áradt a szó:
- Apukám, Amerikában a rendőrök kitalálták azt a gépet, ami előre megmondja, hogy hol és mikor lesz gyilkosság, ráadásul kiírja a tettes és a legyilkoltak adatait. Tavaly ilyen gépet fedeztek föl a milliomosok is. Csak az meg a lottó nyerőszámait pakolja kifele. Erre mit lépsz apukám?
A többiek hevesen bólogattak, de Samu nem érte be ennyivel.
- Ez mind semmi! Amikor lemegyek snóblizni minimum napi kétszázezer fronycsit nyerek.
Samu szerint a snóblinál az ökölbeszorított kezű játékosok megegyeznek valami tétben, az ellenfél mond egy számot, aminél a másiknak nagyobbat kell kitalálni. Samu lendületesen folytatta:
- Kimentem a Hősök terére, odajött hozzám egy csávó. Megkérdeztem: snóblizunk apukám? Erre ő: jó, rendbe. Szóltam: dobjá fölfele egy számot, mire mondta: ötszázhét, erre én: ötszáznyolc, ide a lét! Ezután csomót gondolkodott, nem akart szívni, végre kibökte: húszezer, én elegánsan: húszezer-egy. A csávó a fejéhez kapott, rádzsavelt, hogy én pakoltam a nagyobbat, szó nélkül lökte is az újabb ezrest.
A csávesz kopasztása után egy szakállas manus állt elém. Azt mondta, hogy valamilyen műszerész, és ha nincsen bent a főnök, órákat snóbliznak. Mondtam: akkor apukám szórjad kifele a tétet. Erre ő: kétezer. Aztán, hogy ne menjen feleslegbe az idő, ráförmedtem: na, dobjá má egy számot! Az meg a fejét vakarva nézett fölfele, mintha onnét várna segítséget. Végre kivágta: tízezer-kettőszázhat, ekkor jött a májsztró: tízezer-kettőszázhét, ide a stekszet! Miután odaadta, könyörgött, hogy hadd játsszon még. Mondtam: ha van léd, reggelig csörgethetünk. Dobjá kifele! Erre ő: kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc. Most én kerültem szarba. Nem tudok mondani. Csak ezt veszítettem el. A szakállas felbátorodott és szórta a százezret, én: százezer-egy, aztán ő: hétezer-ötszáztizenhét, én: hétezer-ötszáztizennyolc. Apukám, perkáld kifele a manit!
Meg se várta, hogy amaz elkolbászoljon, a semmiből elődzsavelt egy rikító nyakkendős mókus, kezet se fogott, rögtön azt kérdezte: ki kezdi a játékot? Szólok: na lássa doki, milyen rendes vagyok, maga kezdhet. Amaz rövid bólintás után kivágta az egymilliót. Hú, mondom, ennek a fele se tréfa, ez aztán az ellenfél. Most kéne kitalálni a jót. Isteni szikrából küldik elő a segítséget: egymillió-egy. Habozás nélkül fizette az ötezret, felidegelte magát. Szólok: na, dobjon ki valamit, mire ő: egymillió-kétszáz. A fene essen belé, ez aztán meg akarta tornáztatni az agytekervényeimet, de föntről újra megérkezett az áldás: egymillió-kétszázegy! A közönség felhördült, amiért ilyen profin szopattam a „dokit”.
Szemüveges, cincogó értelmiség közeledett. Mondta, hogy metamatikus, vagy mi. Beszartam, mert tudtam, hogy az ilyen igencsak vághassa a számokat. Kérdezte: „Ugye, az a lényeg, hogy a másodiknak az elsőnél nagyobbat kell mondani?” Akkor én elregéltem: a tízre a huszonöt vagy a százra a százegy nyer, de az ezerre a kilencszázkilencvenkilenc vagy a huszonkétezerre a harmincnégy veszít. Nagyon oda kell figyelni, hogy milyen számot pakolsz kifele apukám.
A közönségen jól látszik a feszültség. A tét tízezer. A számszaki végre kinyögte: egybillió; ezután táncra perdült, csettintgetett és vihogott egyfolytában: „ettől mondjál nagyobbat, te főokos!” Erre én: egybillió-egy. Ő meg randán elsápadt, főleg amikor a többiek ilyeneket szóltak: na látod, ez a gyerek aztán tud, ennek a parlamentbe a helye, még a tévébe se látni ilyen eszes ember! Ez aztán a zseni!
A hemüveg ezt nem tűrte: ne igyanak előre a medve bőrére! Visszavágót követelek! Legyen a tét százezer! Megkérdeztem, hátha rosszul hallottam, de csakugyan annyi. Nekem negyvenezrem volt, ő azt mondta: jó az a zsé is, csak pakoljad kifelé, amíg meg nem gondolom magamat! Mivel hülye nem vagyok, kitettem az összest, és dzsaválom, hogy dobjon fölfele egy számot, mire ő: trillió-hét, én rávágtam: trillió-nyolc! A közönség tombolt. A hemü, egyik kezével a manit írta ki, a másikkal pofáját szaggatta. Azt kérte, hogy kísérjem el az új mercédeszéhez. Az emberek utánunk.
Könyörgött, hogy a lémért, hadd tehesse fel a harminc-milcsit érő kocsját. Adjak neki egy ucsó esélyt. Persze, hogy belecsaptam.
Kibaszott csend lett. Mint a párbajosok az indiános filmekbe, úgy szobroztunk, csak az a jó veszternes zene nem volt. Mondom: dobj ki valamit apukám! Mire ő: végtelen! Megfagyott a levegő. Honnan a pikulából szedjek nagyobbat elő? Ezt még senki se mondta nekem. A végtelen nagyon sok, a zsilliónál is több. A közönség izélgetett: végre megtanulod, hogy ki ellen húzd föl a kesztyűt! És, mint egy csóró meccs után, kezdtek széjjelfelé menni, de ekkor felkiáltottam: Végtelen-egy!
Az elindulók visszadzsaveltak. Ellenfelem lekapta a hemüvegét, és szétkente a homlokára csurgó izzadást. Úgy állt, mint egy begolyózott. Átadta az iratokat és a kulcsot. A többi majom tisztelettel nézte, ahogy a májsztó beszáll a mercibe, és elhajt füstölgő gumikkal. Már csak egy szőke ribanc hiányzott!
- Hol a járgány? – kérdezte az egyik kölök.
- Ja, itt van mögöttem, nézzed csak apukám, innét látni.
A sok fürkésző szem a semmibe meredt. - Mindegy, biztos ellopták… holnap nyerek egy másikat! – legyintett Samu.
A többiek mély tisztelettel hallgattak.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#277
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 04. 13. 08:36
Merényi Krisztián: Serdülő-emlékek
Az egész testén pattanásos Tivadar barátomat már tizenhárom évesen huszonnégynek nézték. Általában az ilyen „példányok” - mint mindenütt - itt a lakótelepen is rejtőzködő életet éltek. Az egészséges kíváncsiság vagy a bizsergő nemi vágy parancsának engedelmeskedve Tivadar mégis lemerészkedett a tér betonasztalához. Komoly ábrázattal figyelte a helyi banda vezérének előadását, és csak akkor merészelt nevetni, amikor a többiek. Felsóhajtott, hogy végre nem ő a gúnyolódás tárgya. A tér egyik huszonéves hobója, a kerekarcú, szakállas Lajos, nem bírta nem észrevenni a szorongó, bátortalanul pislogó Tivadart. Odaszólt neki:
- Figyelj! Szeretnéd, hogy elmúljanak a ragyáid?
A többiek kéjes mosollyal várták az elvörösödött fiú reakcióját. Tivadar kényszervigyorral:
- Igen, szeretném.
- Oké, akkor kapsz egy-egy tubus bölcsőzsírt és alolamkrémet.
- Milyen az?
- Majd meglátod!
*
Ellenőrző könyvemben nyüzsögtek a katonás jegyek. Szerencsére nem én voltam az osztály leghülyébbje, hanem Molnár, akit egyszer az igazgató magasba emelt, aztán visszaejtett; mondván attól helyrerázódnak odabenn a dolgok. Tévedett.
Amikor a tanárnő feltett két egyszerű kérdést, a sápadt Molnár az /a/ és az /ö/ hangon kívül nem volt képes mást kiadni. A jószívű tanárnő kérdezett egy utolsót:
- Nos fiam, ha elárulod a nevedet, kettes!
Molnáron jól látszott, hogy minden idegszálféleségével összpontosít. Hiába dolgozott gőzölgő agya, most sem jött ki belőle csak egy kósza „m”, ami nyomban betapasztotta a száját. A tanárnő karmesterhez méltó hadonászással igyekezett segíteni.
Azzal küldte helyére, hogy legközelebb XIV. Lajos magánéletéről kell előadást tartania.
*
Eleknek tizenöt éves korában sem nőtt ki a fanszőrzete. Kétségbeesetten húzta maga után a ruhaszárító-kötelet. Az elszánt kölyök majdnem a domb meggyfáján lógott, amikor négy felnőtt lecibálta.
Délutáni kiruccanásaikra gyakran elkísértem Eleket és két cimboráját. Egyik vasárnap Elek a ránk való tekintettel nem a villamos ütközőjén utazott, bezzeg Békásmegyerre menet, a billegő kompon a mentőöveket diszkoszként vagdosta a Dunába.
Néhány óra lődörgés után hazaindultunk.
Az Állami Áruház körül még javában nyüzsögtek a járókelők. Elek nem zavartatta magát, előkapta péniszét, és utat engedett a bent rekedt feleslegnek. Fütyörészve fröcskölt jobbra-balra.
*
Kokszos barátom, azért kapta gúnynevét, mert kreol bőrrel és szénfekete hajjal áldotta meg az Isten. Tagadta származását, ám eljött a ballagás napja, amikor apránként felsorakoztak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből az indián rokonok.
Kokszos megnézte Alfred Hitchcock „Madarak” című filmjét, miután egy darabig a szülők cipelték iskolába. Amikor a melák kölyök vásárolni indult, hisztérikus rohamot kapott és hazainalt. Képtelen volt megbarátkozni a gondolattal,, hogy valahol a közelben ádáz veszély leselkedik rá szárnyas formában.
Az egész testén pattanásos Tivadar barátomat már tizenhárom évesen huszonnégynek nézték. Általában az ilyen „példányok” - mint mindenütt - itt a lakótelepen is rejtőzködő életet éltek. Az egészséges kíváncsiság vagy a bizsergő nemi vágy parancsának engedelmeskedve Tivadar mégis lemerészkedett a tér betonasztalához. Komoly ábrázattal figyelte a helyi banda vezérének előadását, és csak akkor merészelt nevetni, amikor a többiek. Felsóhajtott, hogy végre nem ő a gúnyolódás tárgya. A tér egyik huszonéves hobója, a kerekarcú, szakállas Lajos, nem bírta nem észrevenni a szorongó, bátortalanul pislogó Tivadart. Odaszólt neki:
- Figyelj! Szeretnéd, hogy elmúljanak a ragyáid?
A többiek kéjes mosollyal várták az elvörösödött fiú reakcióját. Tivadar kényszervigyorral:
- Igen, szeretném.
- Oké, akkor kapsz egy-egy tubus bölcsőzsírt és alolamkrémet.
- Milyen az?
- Majd meglátod!
*
Ellenőrző könyvemben nyüzsögtek a katonás jegyek. Szerencsére nem én voltam az osztály leghülyébbje, hanem Molnár, akit egyszer az igazgató magasba emelt, aztán visszaejtett; mondván attól helyrerázódnak odabenn a dolgok. Tévedett.
Amikor a tanárnő feltett két egyszerű kérdést, a sápadt Molnár az /a/ és az /ö/ hangon kívül nem volt képes mást kiadni. A jószívű tanárnő kérdezett egy utolsót:
- Nos fiam, ha elárulod a nevedet, kettes!
Molnáron jól látszott, hogy minden idegszálféleségével összpontosít. Hiába dolgozott gőzölgő agya, most sem jött ki belőle csak egy kósza „m”, ami nyomban betapasztotta a száját. A tanárnő karmesterhez méltó hadonászással igyekezett segíteni.
Azzal küldte helyére, hogy legközelebb XIV. Lajos magánéletéről kell előadást tartania.
*
Eleknek tizenöt éves korában sem nőtt ki a fanszőrzete. Kétségbeesetten húzta maga után a ruhaszárító-kötelet. Az elszánt kölyök majdnem a domb meggyfáján lógott, amikor négy felnőtt lecibálta.
Délutáni kiruccanásaikra gyakran elkísértem Eleket és két cimboráját. Egyik vasárnap Elek a ránk való tekintettel nem a villamos ütközőjén utazott, bezzeg Békásmegyerre menet, a billegő kompon a mentőöveket diszkoszként vagdosta a Dunába.
Néhány óra lődörgés után hazaindultunk.
Az Állami Áruház körül még javában nyüzsögtek a járókelők. Elek nem zavartatta magát, előkapta péniszét, és utat engedett a bent rekedt feleslegnek. Fütyörészve fröcskölt jobbra-balra.
*
Kokszos barátom, azért kapta gúnynevét, mert kreol bőrrel és szénfekete hajjal áldotta meg az Isten. Tagadta származását, ám eljött a ballagás napja, amikor apránként felsorakoztak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből az indián rokonok.
Kokszos megnézte Alfred Hitchcock „Madarak” című filmjét, miután egy darabig a szülők cipelték iskolába. Amikor a melák kölyök vásárolni indult, hisztérikus rohamot kapott és hazainalt. Képtelen volt megbarátkozni a gondolattal,, hogy valahol a közelben ádáz veszély leselkedik rá szárnyas formában.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#278
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 3.874
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 06. 28. 10:38
Idézet
A kalap fátyla és a cigaretta füstjének ezüstös szálai között észrevétlen csúszott el a kérdés. A férfi egy újabb szivarra gyújtott. A nő mélyen a férfi szemébe fúrta tekintetét. Szerette volna kitalálni a gondolatait, szipkáját ismét az ajkaihoz emelte. A nő sokatmondó kacajjal vágott a feszült csöndbe.
- Ön kinevet?
- Ugyanmár, ne mondjon ilyeneket. Csak ez az egész olyan hihetetlenül valószerűtlen. Kimondott, mégis elharapott, mégis elviccelt és ezzel ki nem mondottá tett... megfoghatatlan. - sóhajtotta - Tulajdonképpen miről beszélünk? Ön miről beszél? Talán félreismertem magát. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlytalan ember.
- Nem is vagyok az. Csupán csak eljátszottam a gondolattal.
- Kérem, mégis miféle gondolattal? Wittgenstein úgy tartja, amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Mi pedig finom emberek vagyunk, ha nem tévedek.
- Reméltem, hogy nincs olyasmi, amiről ne lehetne magával beszélni.
- Na de a szerelemről? Így is annyi veszély fenyegeti az embert a sötét utcákon. Odagördül egy fekete autó, kiszáll pár gengszter és már is végeztek magával. Ilyen körülmények között mégis ki mer manapság a szerelemmel viccelődni?
- És ki mer vele dacolni?
- Úgy érzem magam, mintha csak egy szipkát akarnék elszívni, cigaretta nélkül. Maga szerint miről van szó voltaképpen kettőnk között?
- Ön felolvasott nekem egy szerelem-meghatározást: szexuális vonzalommal fűszerezett baráti viszony.
- Magának pedig nevetnie kellett volna ezen és megjegyeznie, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Ha szerintem ilyen egyszerű lenne, akkor már rég térdre borultam volna ön előtt.
- Mégis hogy veszi magának a bátorságot, hogy ilyeneket mondjon? Kettőnk közül maga van elkötelezett helyzetben. Hős szerelmes, akit otthon vár a felesége? Miféle menedéket jelentek én? Nem kívánok sem ok, sem következmény lenni.
- Maga találkozgat velem. Maga miatt hazugságba keveredtem.
- Épp erre céloztam az imént. Nem kívánok sem ok, sem következmény lenni. Ha hazudik, az nem miattam van, csak is maga miatt. Talán én döntök a sorsáról? Talán az én döntésemen múlik, hogyan alakítja az életét? Ezt visszautasítom. Azt hiszi nem vettem észre, hogy a bárban elhangzott összes dal szövege milyen érzéki pontossággal írja le az elmúlt napokat? Láttam, amikor beszélt a zongoristával.
- Azt hiszem, remek dzsessz muzsikáról van szó. Nem akartam olcsó sanzonokat hallgatni. Nem gondolja, hogy túl sokat képzel magáról?
- Nem gondolja, hogy az érzelmi vívódásairól nem velem kéne társalognia?
- Te jó ég! Most látom csak! Tényleg azt hiszi, hogy szerelmes vagyok magába?
- Nem, természetesen nem. Ezt kikérem magamnak.
- Talán inkább én kérhetném ki. Mondták már, hogy bájos, amikor elpirul?
- Maga helyett pirulok! Hogy lehetett annyira arcátlan, hogy szóba hozta, hogy elszökjünk?
- Eltűnődtem azon, amit a szerelemről olvasott. Ha a szerelem az, amikor kiszárad a szám és izzad a tenyerem, akkor nem vagyok szerelmes. De talán a lángolón kívül, létezik egy nyugodtabb szerelem is...
- Ha egynél többször lett volna szerelmes, akkor tudná, hogy minden szerelem másmilyen. Amúgy meg, gondolom, a korral jár. Hogy pontos legyek: a tapasztalatokkal. A szüleim szerelemből házasodtak. Tíz évig bírták egymás mellett, a végére szószerint belebetegedtek. Nem hiszek a szerelem-házasságban. A szeretet, a tisztelet egymás iránt, a bizalom... ezek megmaradhatnak a sírig. A szerelem múlandó, mert fellángolás. Nekem nem elég a szerelem, én abban is a biztonságot, a maradandót keresem.
- Mit akar ezzel mondani?
- Nézze, én rajongok magáért. Nem tudom megmagyarázni. Maga nélkül átok minden perc. A teraszon egyedül reggelizni... sosincs étvágyam.
- Tudja, hogy megőrülök, ha nincs velem. És amikor a karjaimban tartom... Megint elpirult.
- A múltkor háromszor is zavarba hozott.
- Sokkal többször akartam már megcsókolni.
- Látja, erről beszélek...
- Csakhogy a múltkor nem emiatt jött zavarba. Egyszerűen azt hozta zavarba, hogy maga akart engem megcsókolni.
- Na de... Kérem, adjon tüzet!... Rendben. Én akartam. Ez szörnyen kínos. Honnan tudta? Most már bevallhatom: meg akartam csókolni.
- Ugye emlékszik rá, mit mondtam ezzel kapcsolatban azon a péntek éjszakán?
- Hogy ne emlékeznék? Nem tudom mit gondol rólam, hogy miféle nő vagyok én. És az a minimum, hogy azt válaszolja: 'pont olyan, amilyen nekem kell' - [nevettek]
- Holnap ugyanitt találkozunk?
Sóhajt: - nem is tudom, hogyan mondjam meg. Holnap elutazom. Csak ma derült ki. Szerettem volna tisztázni ezt az ügyet. Nem szívesen utaznék el így. Muszáj elmennem. Szükségem van a távolságra. A távolságra Bostontól és magától is. Sok minden változóban van az életemben, erről már meséltem. Le kell csillapodnom. Bolond lennék, ha nem használnám ki a lehetőséget. Tudom, hogy hirtelen jött, de talán épp ez teszi olyan vonzóvá.
- Hát, persze. Nincs idő túl komplikálni.
- Igen, azt hiszem.
- Jót fog tenni magának az új környezet. Távol a nyüzsgő várostól.
- Csak pár napról van szó. Azt hiszem, még a Bakers' Blue-t sem fogom hiányolni. Ellenben, magát nagyon is.
- Persze.
- Engem zavarba hoz ami köztünk van. Illetve ami nincs. Nem tudom mit gondoljak. Félek, hogy azzal, hogy mindenképpen megfoghatóbbá akarjuk tenni, elrontjuk. De a társadalmi konvenciókkal szándékosan szembe menni épp olyan függőséget jelent, mint megfelelni nekik. Mért ne folytathatnánk így, ahogyan elkezdtük? Persze, az emberek nem értik és olykor mindenféle idióta magyarázattal kell előhozakodni, de nem fontos, hogy értsék a lényegét. Elég, ha holnap is úgy ölel majd, mint ahogyan ma tette. Tudom előre, milyen szörnyűek lesznek az éjszakák. Már így is azok, de most mintha a világ két másik végén lennénk majd. Folyton magára fogok gondolni... Valami baj van?
- Nem, csak olyan, mintha örökre utazna el... Tudtam jól, hogy egyszer majd úgy fogja érezni, a terhére vagyok. Talán ennek most kellett eljönnie.
A Nő sírva fakad:
- Tessék? Miről beszél? Maga... maga engem meg akar ölni? Szándékosan kínoz?
- Nem, nem akarom kínozni. Imádom. Érti? Imádom!
A Nő még mindig sír, felkapja a retiküljét és kiviharzik a teremből, a Férfi utána megy. Kint vannak az utcán. A Nő kapkodja a cipőjét, de a férfi természetesen gyorsabb. Elé áll és lefogja, mire a Nő:
-Mit akar tőlem? Válaszoljon! Elegem van a célozgatásokból. Mondja meg, hogy mit akar, aztán vagy elküldöm vagy nem. Tessék! Bökje ki! Tegyünk pontot a végére, mert ez rosszabb, mintha folytogatna.
- Kérem, csillapodjék le! Sokat gondolkoztam, de inkább nyugodjon meg. Tudja, már mondtam sokszor. Nem fogom magamat ismételni.
- Micsoda? Tudja mit...? - azzal a Nő arcon vágta a Férfit, akinek ettől a vér az arcába szökött, majd ajkait a Férfi szájára tapasztotta.
...
- Ön kinevet?
- Ugyanmár, ne mondjon ilyeneket. Csak ez az egész olyan hihetetlenül valószerűtlen. Kimondott, mégis elharapott, mégis elviccelt és ezzel ki nem mondottá tett... megfoghatatlan. - sóhajtotta - Tulajdonképpen miről beszélünk? Ön miről beszél? Talán félreismertem magát. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlytalan ember.
- Nem is vagyok az. Csupán csak eljátszottam a gondolattal.
- Kérem, mégis miféle gondolattal? Wittgenstein úgy tartja, amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Mi pedig finom emberek vagyunk, ha nem tévedek.
- Reméltem, hogy nincs olyasmi, amiről ne lehetne magával beszélni.
- Na de a szerelemről? Így is annyi veszély fenyegeti az embert a sötét utcákon. Odagördül egy fekete autó, kiszáll pár gengszter és már is végeztek magával. Ilyen körülmények között mégis ki mer manapság a szerelemmel viccelődni?
- És ki mer vele dacolni?
- Úgy érzem magam, mintha csak egy szipkát akarnék elszívni, cigaretta nélkül. Maga szerint miről van szó voltaképpen kettőnk között?
- Ön felolvasott nekem egy szerelem-meghatározást: szexuális vonzalommal fűszerezett baráti viszony.
- Magának pedig nevetnie kellett volna ezen és megjegyeznie, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Ha szerintem ilyen egyszerű lenne, akkor már rég térdre borultam volna ön előtt.
- Mégis hogy veszi magának a bátorságot, hogy ilyeneket mondjon? Kettőnk közül maga van elkötelezett helyzetben. Hős szerelmes, akit otthon vár a felesége? Miféle menedéket jelentek én? Nem kívánok sem ok, sem következmény lenni.
- Maga találkozgat velem. Maga miatt hazugságba keveredtem.
- Épp erre céloztam az imént. Nem kívánok sem ok, sem következmény lenni. Ha hazudik, az nem miattam van, csak is maga miatt. Talán én döntök a sorsáról? Talán az én döntésemen múlik, hogyan alakítja az életét? Ezt visszautasítom. Azt hiszi nem vettem észre, hogy a bárban elhangzott összes dal szövege milyen érzéki pontossággal írja le az elmúlt napokat? Láttam, amikor beszélt a zongoristával.
- Azt hiszem, remek dzsessz muzsikáról van szó. Nem akartam olcsó sanzonokat hallgatni. Nem gondolja, hogy túl sokat képzel magáról?
- Nem gondolja, hogy az érzelmi vívódásairól nem velem kéne társalognia?
- Te jó ég! Most látom csak! Tényleg azt hiszi, hogy szerelmes vagyok magába?
- Nem, természetesen nem. Ezt kikérem magamnak.
- Talán inkább én kérhetném ki. Mondták már, hogy bájos, amikor elpirul?
- Maga helyett pirulok! Hogy lehetett annyira arcátlan, hogy szóba hozta, hogy elszökjünk?
- Eltűnődtem azon, amit a szerelemről olvasott. Ha a szerelem az, amikor kiszárad a szám és izzad a tenyerem, akkor nem vagyok szerelmes. De talán a lángolón kívül, létezik egy nyugodtabb szerelem is...
- Ha egynél többször lett volna szerelmes, akkor tudná, hogy minden szerelem másmilyen. Amúgy meg, gondolom, a korral jár. Hogy pontos legyek: a tapasztalatokkal. A szüleim szerelemből házasodtak. Tíz évig bírták egymás mellett, a végére szószerint belebetegedtek. Nem hiszek a szerelem-házasságban. A szeretet, a tisztelet egymás iránt, a bizalom... ezek megmaradhatnak a sírig. A szerelem múlandó, mert fellángolás. Nekem nem elég a szerelem, én abban is a biztonságot, a maradandót keresem.
- Mit akar ezzel mondani?
- Nézze, én rajongok magáért. Nem tudom megmagyarázni. Maga nélkül átok minden perc. A teraszon egyedül reggelizni... sosincs étvágyam.
- Tudja, hogy megőrülök, ha nincs velem. És amikor a karjaimban tartom... Megint elpirult.
- A múltkor háromszor is zavarba hozott.
- Sokkal többször akartam már megcsókolni.
- Látja, erről beszélek...
- Csakhogy a múltkor nem emiatt jött zavarba. Egyszerűen azt hozta zavarba, hogy maga akart engem megcsókolni.
- Na de... Kérem, adjon tüzet!... Rendben. Én akartam. Ez szörnyen kínos. Honnan tudta? Most már bevallhatom: meg akartam csókolni.
- Ugye emlékszik rá, mit mondtam ezzel kapcsolatban azon a péntek éjszakán?
- Hogy ne emlékeznék? Nem tudom mit gondol rólam, hogy miféle nő vagyok én. És az a minimum, hogy azt válaszolja: 'pont olyan, amilyen nekem kell' - [nevettek]
- Holnap ugyanitt találkozunk?
Sóhajt: - nem is tudom, hogyan mondjam meg. Holnap elutazom. Csak ma derült ki. Szerettem volna tisztázni ezt az ügyet. Nem szívesen utaznék el így. Muszáj elmennem. Szükségem van a távolságra. A távolságra Bostontól és magától is. Sok minden változóban van az életemben, erről már meséltem. Le kell csillapodnom. Bolond lennék, ha nem használnám ki a lehetőséget. Tudom, hogy hirtelen jött, de talán épp ez teszi olyan vonzóvá.
- Hát, persze. Nincs idő túl komplikálni.
- Igen, azt hiszem.
- Jót fog tenni magának az új környezet. Távol a nyüzsgő várostól.
- Csak pár napról van szó. Azt hiszem, még a Bakers' Blue-t sem fogom hiányolni. Ellenben, magát nagyon is.
- Persze.
- Engem zavarba hoz ami köztünk van. Illetve ami nincs. Nem tudom mit gondoljak. Félek, hogy azzal, hogy mindenképpen megfoghatóbbá akarjuk tenni, elrontjuk. De a társadalmi konvenciókkal szándékosan szembe menni épp olyan függőséget jelent, mint megfelelni nekik. Mért ne folytathatnánk így, ahogyan elkezdtük? Persze, az emberek nem értik és olykor mindenféle idióta magyarázattal kell előhozakodni, de nem fontos, hogy értsék a lényegét. Elég, ha holnap is úgy ölel majd, mint ahogyan ma tette. Tudom előre, milyen szörnyűek lesznek az éjszakák. Már így is azok, de most mintha a világ két másik végén lennénk majd. Folyton magára fogok gondolni... Valami baj van?
- Nem, csak olyan, mintha örökre utazna el... Tudtam jól, hogy egyszer majd úgy fogja érezni, a terhére vagyok. Talán ennek most kellett eljönnie.
A Nő sírva fakad:
- Tessék? Miről beszél? Maga... maga engem meg akar ölni? Szándékosan kínoz?
- Nem, nem akarom kínozni. Imádom. Érti? Imádom!
A Nő még mindig sír, felkapja a retiküljét és kiviharzik a teremből, a Férfi utána megy. Kint vannak az utcán. A Nő kapkodja a cipőjét, de a férfi természetesen gyorsabb. Elé áll és lefogja, mire a Nő:
-Mit akar tőlem? Válaszoljon! Elegem van a célozgatásokból. Mondja meg, hogy mit akar, aztán vagy elküldöm vagy nem. Tessék! Bökje ki! Tegyünk pontot a végére, mert ez rosszabb, mintha folytogatna.
- Kérem, csillapodjék le! Sokat gondolkoztam, de inkább nyugodjon meg. Tudja, már mondtam sokszor. Nem fogom magamat ismételni.
- Micsoda? Tudja mit...? - azzal a Nő arcon vágta a Férfit, akinek ettől a vér az arcába szökött, majd ajkait a Férfi szájára tapasztotta.
...
Üdvözlettel:
Gabi
Gabi
#279
- Őstag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 10.385
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 06. 28. 10:55
Idézet
Egy szempár hirtelen kinyílik. A férfi arca koszos. Ijedten nézi a plafont, majd a félig vízzel teli fürdőkádban felül. Fehér ingje szakadt és szintén koszos. A fekete-fehér járólapú fürdőszobában vibráló fényes neoncső már-már idegesítő. Nagy a félhomály és fullasztó a levegő. A férfi liheg és riadtan néz maga elé, szíve vadul kalapál. Mintha épp most kelt volna fel a kómából. Az arcán zúzódásnyomok vannak. A férfi nagy nehezen felkel, és beleremeg a fájdalomba. Nekitámaszkodik a fürdőkád szélének, majd felnéz. A fürdőszobában sehol egy ablak, és ha épp nem vibrálna a neoncső, koromsötét lenne. Úgy tűnik, lassan észhez fog térni. Ránéz a törött tükörre a falon és odamegy hozzá. A csapból csöpög a víz. Rátámaszkodik a csapra, majd másik kezével letörli a párát a tükörről és belenéz. Küzdve a fájdalommal, elindul a fürdőszobaajtó felé. Óvatosan odaér az ajtóhoz, retteg attól, hogy vajon mit fog odakint látni? Vesz egy mély lélegzetet és kinyitja az ajtót. Az ajtó egy kihalt, sötét folyosóra nyílik nyikorogva.. Egy kihalt folyosó van előtte. A férfi elindul a folyosón, oldalt hordágyak és székek állnak nagy felfordulásban. A plafonon lévő fehér neon itt is idegesítően vibrál. Ahogy a férfi halad előre, kicsit távolabb sírást hall. Mintha egy nő sírdogálna nem messze, valószínüleg a szemben lévő hallteremből. A férfi követi a hangot, majd beérve egy kisebb hallterembe, megpillant egy koszos ruházatú nőt, amint a lépcsőn ülve gubbaszt. A férfi halkan megszólítja:
- Elnézést! Ne féljen! Nem akarom bántani!
A nő riadtan felpattan
- Ha csak egy újjal is hozzámér, esküszöm, hogy magába szúrom!
Ordítja a nő, miközben ijedten hadonászott a kezében lévő hegyes vascsővel.
- Nézze hölgyem…én nem akarom bántani! A fürdőszobában ébredtem, és csak annyira emlékszem, hogy…
Hideg van…az eső szakad és sűrűn villámlik. A korlát csúszós és vadul tombol alatta a folyó. 1-2-3 és ugrás. A víz jéghideg…
- John, mi nem haragszunk rád! – mondta egy nő.
- Visszahoztam! – üvöltötte egy orvos.
Mindenütt autószirénák…
- Különös…mintha…mindegy. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide! Hát magának?
A forgalom nagy volt, de muszáj volt kikerülni a kocsikat. A rendőrök már közel voltak. A távolban rendőrségi kordon…Közeledik…még jobban közeledik...A kilóméteróra egyre többet mutat, de muszáj áttörni a kordont. Az egyik rendőr tüzel…Villódzó fehér fények…
- Anyád szeretett engem! Miért tetted ezt?!
Mondta egy ismerős hang.
- Ne hagyjátok felébredni! 400 mg Cyclobarbitolt! A szíjakat húzzátok meg!
- Nem tudom…honnan kellene megbíznom magában? Honnan tudjam, hogy épp nem maga hozott-e ide engem? Kérdezte a nő, kezében még mindig hadonászott a vascsővel.
- Tudja mit? Szúrjon le, ha akar. De szerintem jó lenne együttműködnünk, hogy kiderítsük, mi folyik itt! Mellesleg…John Lincoln vagyok.
- Sarah…Sarah Wedron.
John-nak megfordult a fejében, hogy odamenjen-e kezet fogni a nővel, de inkább gondolatban visszahátrált. Ránézett az asztalon lévő telefonra.
- Süket – felelte Sarah. – És a bejárati ajtó is! Már néztem.
- Hát akkor…sétáljunk egyet! – mondta John.
A folyosó széles, a sarkokon táblák vannak felfüggesztve nyíllal, a következő feliratokkal: büfé, váróterem. Alighanem egy kórházban lehettek.
- Bírja ki még egy kicsit, hátha találunk valami ennivalót! – mondta John.
- Honnan tudja, hogy éhes vagyok? – kérdezte Sarah.
John elgondolkodott egy pillanatra, majd ezt felelte:
- Nem tudtam, én csak…éreztem.
Mindketten a büfé felé vették az irányt.
- Maga is érzi ezt a bűzt? – kérdezte Sarah.
- Igen, érzem, de fogalmam sincs, honnan jöhet.
A büfé a folyosó végén volt. Az ajtaja félig nyitva állt, odabent egy lógó villanykörte világított. A polcon bontatlan csokoládék, kekszek, chipsek álltak. Olyan volt, mintha csak nekik tették volna oda.
- Hm, különös nem? Mintha ránk várnának egy ideje! – csodálkozott Sarah.
- És gondolja, hogy ezek még jók?
- A szavatosság szerint igen! – felet Sarah és megnézte a csomagoláson feltüntetett időt.
John elemelt a polcról egy piros csomagolású habcukrot, majd odanyújtotta Sarah orra elé.
- Ez az ön kedvenc édessége…jól mondom?
Sarah ismét elcsodálkozott. Alighogy megszólalt volna, John felriad egy mennydörgőszerű hang miatt. Úgy tűnt, az emeletről jön.
- Hallotta ezt? Jöjjön gyorsan!
John elkapta Sarah kezét és elkezdtek rohanni a folyosó vége felé. Itt jobbra fordúltak, majd elindultak a lépcsőn. Sarah szóhoz sem jutott a nagy sietségben.
- Erre! – kiabált John és ment a hang irányába. Pontosan a földszinten lévő büfé felé mentek. Ezen a folyósón is nagy volt a felfordulás. A hordágyak össze-vissza álltak a folyosón, a mennyezet be volt repedezve, a tapéta több helyen le volt szaggatva, szemét és mocsok állt mindenhol. A hang egy kórteremből jött. John odaállt az ajtó elé és mutatta Sarahnak csendben, hogy álljon készenlétben ha valami baj lenne. Ezután benyitottak a kórterembe. Ez egy nagy terem volt, legalább húsz ággyal. Az ablakokat vadul csapkodta a szél, a szakadt függönyöket mozgatta a levegő. Az ágyakon halottak feküdtek, félig már elbomolva. John szemei kitágultak, Sarah köhögni, majd fuldokolni kezdett a látványtól, végül kiszaladt a teremből. John izzadni kezdett és a torkában kezdett el dobogni a szíve. Mély higgadtsággal kezdett el lassú lépteket tenni a két ágysor között. Az ágyak nem közönséges kórházi ágyaknak tűntek: mindegyik végén digitális kijelző volt, és lábak helyett rugószerű anyagok támasztották a fekvőhelyet. Az ágyakra orvosi jegyzőtömbök voltak függesztve. A halottak ágya mellett orvosi felszerelések is álltak és érdekes módon minden tetem arcán lélegeztetőgép volt. John megpróbált ezután kinézni az ablakon, de nem nagy sikerrel; az ablakhoz nem lehetett hozzáférni az előtte lévő ágy miatt, amihez John nem mert hozzáérni. Ezután sietős léptekkel kisétált a teremből.
- Na, eleget látott? – kérdezte Sarah, amint épp befejezte a hányást.
- Hozzak vizet magának? Tudom hogy szüksége van rá!
Sarah közbeszólt:
- Nézze! Mi van, ha ezek itt mind fertőző betegek? És mi van ha most rajtunk kísérleteznek a vírussal?
John elgondolkodott.
- De…akkor már lennie kellene valami tünetnek, nem gondolja? Leszámítva azokat, amik történtek, meg hogy még mindig csuromvizes vagyok, egész jól érzem magam! De lekopogom…
- Valaki válaszoljon már!
John és Sarah összenéztek. Valaki kiabált a földszinten.
- Elnézést! Ne féljen! Nem akarom bántani!
A nő riadtan felpattan
- Ha csak egy újjal is hozzámér, esküszöm, hogy magába szúrom!
Ordítja a nő, miközben ijedten hadonászott a kezében lévő hegyes vascsővel.
- Nézze hölgyem…én nem akarom bántani! A fürdőszobában ébredtem, és csak annyira emlékszem, hogy…
Hideg van…az eső szakad és sűrűn villámlik. A korlát csúszós és vadul tombol alatta a folyó. 1-2-3 és ugrás. A víz jéghideg…
- John, mi nem haragszunk rád! – mondta egy nő.
- Visszahoztam! – üvöltötte egy orvos.
Mindenütt autószirénák…
- Különös…mintha…mindegy. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide! Hát magának?
A forgalom nagy volt, de muszáj volt kikerülni a kocsikat. A rendőrök már közel voltak. A távolban rendőrségi kordon…Közeledik…még jobban közeledik...A kilóméteróra egyre többet mutat, de muszáj áttörni a kordont. Az egyik rendőr tüzel…Villódzó fehér fények…
- Anyád szeretett engem! Miért tetted ezt?!
Mondta egy ismerős hang.
- Ne hagyjátok felébredni! 400 mg Cyclobarbitolt! A szíjakat húzzátok meg!
- Nem tudom…honnan kellene megbíznom magában? Honnan tudjam, hogy épp nem maga hozott-e ide engem? Kérdezte a nő, kezében még mindig hadonászott a vascsővel.
- Tudja mit? Szúrjon le, ha akar. De szerintem jó lenne együttműködnünk, hogy kiderítsük, mi folyik itt! Mellesleg…John Lincoln vagyok.
- Sarah…Sarah Wedron.
John-nak megfordult a fejében, hogy odamenjen-e kezet fogni a nővel, de inkább gondolatban visszahátrált. Ránézett az asztalon lévő telefonra.
- Süket – felelte Sarah. – És a bejárati ajtó is! Már néztem.
- Hát akkor…sétáljunk egyet! – mondta John.
A folyosó széles, a sarkokon táblák vannak felfüggesztve nyíllal, a következő feliratokkal: büfé, váróterem. Alighanem egy kórházban lehettek.
- Bírja ki még egy kicsit, hátha találunk valami ennivalót! – mondta John.
- Honnan tudja, hogy éhes vagyok? – kérdezte Sarah.
John elgondolkodott egy pillanatra, majd ezt felelte:
- Nem tudtam, én csak…éreztem.
Mindketten a büfé felé vették az irányt.
- Maga is érzi ezt a bűzt? – kérdezte Sarah.
- Igen, érzem, de fogalmam sincs, honnan jöhet.
A büfé a folyosó végén volt. Az ajtaja félig nyitva állt, odabent egy lógó villanykörte világított. A polcon bontatlan csokoládék, kekszek, chipsek álltak. Olyan volt, mintha csak nekik tették volna oda.
- Hm, különös nem? Mintha ránk várnának egy ideje! – csodálkozott Sarah.
- És gondolja, hogy ezek még jók?
- A szavatosság szerint igen! – felet Sarah és megnézte a csomagoláson feltüntetett időt.
John elemelt a polcról egy piros csomagolású habcukrot, majd odanyújtotta Sarah orra elé.
- Ez az ön kedvenc édessége…jól mondom?
Sarah ismét elcsodálkozott. Alighogy megszólalt volna, John felriad egy mennydörgőszerű hang miatt. Úgy tűnt, az emeletről jön.
- Hallotta ezt? Jöjjön gyorsan!
John elkapta Sarah kezét és elkezdtek rohanni a folyosó vége felé. Itt jobbra fordúltak, majd elindultak a lépcsőn. Sarah szóhoz sem jutott a nagy sietségben.
- Erre! – kiabált John és ment a hang irányába. Pontosan a földszinten lévő büfé felé mentek. Ezen a folyósón is nagy volt a felfordulás. A hordágyak össze-vissza álltak a folyosón, a mennyezet be volt repedezve, a tapéta több helyen le volt szaggatva, szemét és mocsok állt mindenhol. A hang egy kórteremből jött. John odaállt az ajtó elé és mutatta Sarahnak csendben, hogy álljon készenlétben ha valami baj lenne. Ezután benyitottak a kórterembe. Ez egy nagy terem volt, legalább húsz ággyal. Az ablakokat vadul csapkodta a szél, a szakadt függönyöket mozgatta a levegő. Az ágyakon halottak feküdtek, félig már elbomolva. John szemei kitágultak, Sarah köhögni, majd fuldokolni kezdett a látványtól, végül kiszaladt a teremből. John izzadni kezdett és a torkában kezdett el dobogni a szíve. Mély higgadtsággal kezdett el lassú lépteket tenni a két ágysor között. Az ágyak nem közönséges kórházi ágyaknak tűntek: mindegyik végén digitális kijelző volt, és lábak helyett rugószerű anyagok támasztották a fekvőhelyet. Az ágyakra orvosi jegyzőtömbök voltak függesztve. A halottak ágya mellett orvosi felszerelések is álltak és érdekes módon minden tetem arcán lélegeztetőgép volt. John megpróbált ezután kinézni az ablakon, de nem nagy sikerrel; az ablakhoz nem lehetett hozzáférni az előtte lévő ágy miatt, amihez John nem mert hozzáérni. Ezután sietős léptekkel kisétált a teremből.
- Na, eleget látott? – kérdezte Sarah, amint épp befejezte a hányást.
- Hozzak vizet magának? Tudom hogy szüksége van rá!
Sarah közbeszólt:
- Nézze! Mi van, ha ezek itt mind fertőző betegek? És mi van ha most rajtunk kísérleteznek a vírussal?
John elgondolkodott.
- De…akkor már lennie kellene valami tünetnek, nem gondolja? Leszámítva azokat, amik történtek, meg hogy még mindig csuromvizes vagyok, egész jól érzem magam! De lekopogom…
- Valaki válaszoljon már!
John és Sarah összenéztek. Valaki kiabált a földszinten.
Intel Core i7-8700K | 64GB Kingston HyperX Predator DDR4 3000MHz | 500GB PCIe SSD + 3000GB 7200RPM | ASUS MAXIMUS X CODE Z370 | nVidia GTX Ti 1080 8GB GDDR5X | NZXT S340 | Seasonic Platinum Prime 650W 80+ Platinum
paranormal.hu
paranormal.hu
#280
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2007. 06. 28. 15:43
BALLA D: KÁROLY : EGY SEMMIVEL KI NEM TÜNTETETT HELY
Megszorította a karomat és sivítva azt suttogta, most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg veszély, miért jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni a villanyt.
Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tovairamodtak, néha meg mintha valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező irányba lóduljanak ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyelhető kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek. Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló - illetve éppen hogy nem zajló - eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól, minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon a helyen, ahová roppant siettek.
Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül, ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik valami.
Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem harsannak-e vezényszavak - de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és az ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben, annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.
Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.
A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp hogy kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának, eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.
Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott, így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, "kilóg" mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon, hogy az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe. Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni. Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.
Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra-e, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, hogy főszerkesztő urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem, hogy szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal, hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá, dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne, mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul eleget is tud tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként, dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem, és ekkor már valóban érezni kezdtem, hogy hitványabb, tehetségtelenebb vagyok, mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk, aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük észre magukat, hogy már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, hogy már nem merünk neki ellentmondani, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak, a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után, ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb, egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal - elhessegettem a gyanút, mert amit elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, hogy el akar válni tőlem, nem bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem, hogy nem hallottam semmit - mert hát valóban nem - ő már ki is osztott, nálam pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont, aki, amikor megtudta hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, hogy csak a két lábát törte el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén, az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt a kapcsolatot, hogy nem válik el, hogy velem marad, mert én is gyenge vagyok, mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.
Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, hogy ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.
Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni a köpenyemről, hogy végre szembefordulhassak fele, de nem sikerült.
Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.
Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.
Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.
Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót - nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, hogy távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla -, aztán a szobában az ablakhoz léptem, hogy a sötétítő függönyt ellenőrizzem, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt - aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom -, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég nélkül ismétlődő búgásai.
Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt - most mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, az elsötétítésbe, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól - nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.
Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam a sötétséget.
Megszorította a karomat és sivítva azt suttogta, most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg veszély, miért jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni a villanyt.
Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tovairamodtak, néha meg mintha valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező irányba lóduljanak ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyelhető kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek. Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló - illetve éppen hogy nem zajló - eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól, minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon a helyen, ahová roppant siettek.
Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül, ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik valami.
Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem harsannak-e vezényszavak - de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és az ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben, annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.
Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.
A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp hogy kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának, eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.
Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott, így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, "kilóg" mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon, hogy az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe. Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni. Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.
Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra-e, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, hogy főszerkesztő urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem, hogy szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal, hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá, dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne, mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul eleget is tud tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként, dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem, és ekkor már valóban érezni kezdtem, hogy hitványabb, tehetségtelenebb vagyok, mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk, aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük észre magukat, hogy már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, hogy már nem merünk neki ellentmondani, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak, a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után, ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb, egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal - elhessegettem a gyanút, mert amit elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, hogy el akar válni tőlem, nem bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem, hogy nem hallottam semmit - mert hát valóban nem - ő már ki is osztott, nálam pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont, aki, amikor megtudta hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, hogy csak a két lábát törte el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén, az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt a kapcsolatot, hogy nem válik el, hogy velem marad, mert én is gyenge vagyok, mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.
Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, hogy ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.
Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni a köpenyemről, hogy végre szembefordulhassak fele, de nem sikerült.
Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.
Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.
Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.
Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót - nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, hogy távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla -, aztán a szobában az ablakhoz léptem, hogy a sötétítő függönyt ellenőrizzem, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt - aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom -, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég nélkül ismétlődő búgásai.
Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt - most mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, az elsötétítésbe, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól - nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.
Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam a sötétséget.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
