Idézet: Satriani - Dátum: 2010. 05. 07. 10:22
Mire mennénk meggyőződések és viszonyítási pontok nélkül.

Így igaz!
Idézet: Satriani - Dátum: 2010. 05. 07. 10:22
Azért néha jusson eszedbe, hogy tévedsz. Mondom ezt úgy, hogy gyakorlatilag minden olasz, spanyol bajnokit megnézek, és az angol bajnokságot is igyekszem követni. A legfavágóbb bajnokság magasan az angol, a sok rohanásban úgy rugdossák egymást, ahogy nem szégyellik, majd sportszerűen felsegítik egymást. Olyan faultokat úsznak meg sárga nélkül a derék angolok, amiért a spanyoloknál simán lap jár.
Alapvetően másról beszélsz, másra gondolsz, amikor erről a témáról beszélünk. Abban abszolút igazad van - s korábban ezt már én is sokszor említettem -, hogy az angol bajnokságban "teszik oda magukat" legjobban a játékosok.
Renkdívül sok a testkontaktus, s nem mellesleg rendszerint óriáis az iram. S helyesen látod azt is, hogy az ottani játékvezetők "akklimatizálódtak" a körülményekhez; sok olyan kisebb lökés van, amit más bajnokságban azonnal minimum szabadrúgással honorálnának, ám az angol játékvezetők engedik tovább a játékot.
Amiben a nagy különbség van az olasz bajnoksághoz képest, hogy náluk az összerúgások zöme nem azért történik, hogy szándékos sérülést okozzanak. A becsúszásoknál magukat sem kímélik, de nem azért játszanak így, hogy bárkinek eltörjék a lábát, vagy maradandó, fájdalmas sérülést okozzanak. Egyszerűen ilyen hévvel vetik bele magukat a játékba.
Egyébként ezt kedvelem bennük, hogy jellemzően még a harmadosztályú kis csapat is az utolsó percig hajt (jellemzően - nem érdemtelenül - teltház mellett), számukra nincsen elveszett labda, nincsen elveszett mérkőzés, amíg a bíró le nem fújja a meccset.
S az angoloknál a "csonttörő" hírnév maximum egy-két Keane-hez hasonló "vadhajtásnak" köszönhető, s viszonylag ritka az ilyen játékos.
Az olaszoknál ellenben számos Materazzi, Keane stílusú sunyi, alattomos féreg játszik. Nem egy, nem kettő, s nem minden 10 évben van egy ilyen "Keane szerű" tulok. Ezek a játékosok hol visszafogottabban, hol leplezetlenül (mint az ominózus Inter-Roma meccsen) produkálják az "ámokfutást", de rendszeresen előjön az "állat" belőlük.
Amikor ezek a játékosok talppal lábat érnek, az 99%-ban szándékos. Nem arról szól, hogy a labdát akarják megszerezni. Nem a játék hevében véletlenül okozott sérülésekről beszélünk.
Jellemzően nagyon ügyesen - figyelve a játékvezetőkre - tudatos sérülésekre utaznak. Nincs még egy olyan bajnokság, ahol annyi a földön fekvő játékost átlépni akaró, ám "véletlenül" megtaposó játékost láthatsz, mint az olasz bajnokságban. Azok a jelenetek, amikor az olasz játékos oldalra kipillant a partjelzők felé, majd elnéz a bíró irányába, s ha "szabad a pálya" (mert egyik játékvezető sem látha), akkor könyököl, üt, fejel, rúg, leköp, stb. mindennaposak.
Aztán persze van az a fokozat, amikor "elgurul a gyógyszer", s már azzal sem törődnek, ha bárki látja őket, s a stadion kivetítőjén, nagy totálban adják ki a vádliszéttaposási kísérletiket.
Mondom mindezt úgy, hogy az olasz futballt mindig is szerettem, mert szerintem Európában a spanyolok után náluk (és tőlük) lehet látni a legszebb labdakezelési megoldásokat, passzokat, gólokat és játékot.
A sunyi, alávaló viselkedésük viszont nem egy alkalommal utáltatta meg velem az addig örömmel nézett legjobb meccseiket is.