[guga]

Bor és sütemény.

A mûhely, ahol egész nap dolgozom a lakásunk ajtajától 1 méterre van, a csengõnket is átkötöttem oda mivel a napom túlnyomó részét ott töltöm. Záróra után ha valaki becsenget azt már nem halljuk meg, arra az esetre ott van a mobil és a vonalas telefon. Vasárnap hajnal háromkor felébreszt a nejem, hogy valaki szünet nélkül nyomja a csengõnket. Mondom neki az lehetetlen, ki akarna ilyenkor hozzánk jönni? Kinyitottam a lakás ajtaját és belehallgattam a hajnal csendjébe, s valóban vékonyan hallottam a mûhelybõl a csengõt ahogy szünet nélkül visít. Úgy ahogy voltam meztéláb és alsóban felsétáltam a lépcsõn a rácsig és kinéztem a bejárat elé, de nem láttam senkit. Akkor toppant elém a sötétbõl dühösen az egyik földszinti lakó, aki a résre nyitott ajtó mögül figyelt. Nyomában a felesége, aki szintén dühödt arcot vágott és rám rivalltak, hogy azonnal hagyjuk abba! Néztem rájuk elkerekedett és érthetetlen szemmel, karomat ösztönösen és tehetetlenül széttárva, jelezvén félig éber s elesett állapotomat s kérdeztem mit? Ezt az éktelen dübörgést, órák óta nem tudnak aludni, még füldugóval sem. Mondom nekik nem csinálunk semmit, alszunk, de nem hittek nekem, még az a tény sem enyhített az arcukon, hogy hiányos öltözékben állok elõttük a hidegben ott a lépcsõn. Még hátra volt a teljes megsemmisülés, mert lenyomultak utánam a lépcsõn, hogy a saját szemükkel gyõzõdjenek meg állításomról, a lakásunk ajtaja mögül a feleségem dugta ki a fejét és álomittas, rekedtes hangon s értetlenül kérdezte, hogy kik ezek? Semmit sem látott a sötétben, mondom neki semmi, a földszinti lakók. Lejöttek a lakásunk ajtajáig és megvárták, amíg a feleségem beiszkol a szobába, utána kinyitottam az ajtót és belehallgattak a lakásunk csendjébe, semmi csak a két gyerek ütemes szuszékolása, no meg az SZDSZ. A falunk túloldalán van a székházuk és annak az alagsorában a nyomdájuk, én a hosszú évek alatt már megszoktam, hogy éjjel s nappal dübörög és morajlik a fal, néhány éve mikor nyomdában dolgoztam 3 mûszakban, akkor ha kicsit szuszókálni akartam, csak közvetlenül a nyomdagép mellett tehettem a papírkartonok közé bújva, ezért nem zavart. De ez a fiatal pár azt hitte a mi lakásunkból jön a morajlás és a szakadatlan zakatolás, ami olyan volt, mint ezred katonai vigyáz a betonon. Mondom a srácnak az SZDSZ nyomdája dübörög a fal túloldalán, erre rendkívül elszégyellte magát és kérte ne haragudjak rá, amiért ilyen paraszt volt. A csengõ még akkor is szólt, mert elõvigyázatosan kiakasztotta egy szál gyufával, gyorsan felsietett és kivette a gyufát a csengõgomb mellõl.
Másnap kora reggel siettem ki a keleti pályaudvarra, mert Apám érkezett vonattal. Mire hazaértünk a konyhaasztalon egy üveg vörös bor várt és egy nagy doboz csokis sütemény, aminek a gyerekek örültek a legjobban.
Ha más hasznom soha nem is lesz az SZDSZ-bõl, ezt azért így utólag köszönöm nekik, hja és ha valaha is elmegyek választani, ha abbahagyják az éjszakai munkákat, ígérem rájuk adom a voksomat, cserébe a nyugalmas éjszakákért.

[guga]

Rozsdás

Fiatal korom füstös kocsmáiban fogyasztottuk eme költségkímélõ ám annál tudatrombolóbb hatással rendelkezõ italt, fél kevert és fél vegyes volt az összetétele, 16 éves korom elõtt soha nem jutottam el a harmadik pohár végéig, utána meg nem mertem megkóstolni.

Volt egy gyönyörû hely, ahol régebben laktam, a tanya. Volt külön szobám, külön szántóm, külön erdõm és különb volt minden életnél. Az erdõ szélessége 1km volt a hossza talán kétszerese, ez volt a mienk. Akácerdõ fácánnal, néha betévedt õzekkel, amelyek a fazékban vagy a fagyasztóban lelték nyugalmukat, õzlábgombák, s a méheknek méz, sóska az egyik sarkában, hóvirág tavasszal, rigófütty hajnalban, mókus az ágakon, langy szellõ ha ébredezett a táj, és egész évben friss tej a közeli tehenészetbõl. A tanyánkkal szemben volt egy lepukkant lóistálló, mögötte üzemen kívüli jármûvek, amelyeket az eltelt hosszú évek betakartak liánnal, lapulevéllel és bürökkel, de néha odafértünk az aljnövényzettõl a haverokkal és megcsodáltuk õket, volt varázsa, nem üzemeltek, de lehetett látni rajtuk, hogy kiszolgáltak, mára csak a rozsda lepi õket, nem mozdulnak.

Ma este összetalálkoztam az egyik lakóval az utcán, fejét a két válla közé húzva ment a kocsijához, valamiért szomorú volt, ráköszöntem s gondoltam két vigyorral felvidítom, nem sikerült. Valahogy szóba jött a politika. Miért ne, az mindig szóba jön, aktuális, ha becsukom a szemem a fülemen jönnek be, ha a fülemet csukom be, akkor az agyamban látom a negatívját a plakátjaiknak. Kérdezem elmész? Mondja határozottan igen, udvariasságból nem kérdeztem kire, de aztán úgy gondoltam szarok az udvariasságra és nyíltan rákérdeztem. Elmondta és utána hozzátette, hogy tisztában vagyok vele, hogy semmi nem fog megváltozni, mert ez egy rozsdás gépezet, de ha már ennyi pénzt elköltöttek a kampányra, akkor ott a helyem.

Anyám egyik este felhív, hogy meghalt a nagybátyám németországban, az öccse. Tudtam, hogy régóta beteg, hisz lesoványodott, de elröpült az a tíz év, amíg nem akartam/akartunk róla tudomást venni és nohát máris meghalt. A német feleségétõl már évekkel ezelõtt elvált, dolgozni nem tudott, haza nem jöhetett, hát maradt neki a halál, így elsõre lesújtott, de aztán Anyám második mondata, hogy hogy vannak a gyerekek felébresztett. Hja hogy ma mán máma van mán (by süsü).
Nem kell lehangolódni, végül is Anyámnak közelebbi rokona, mint nekem és ha Õ nem foglalkozik vele, akkor nehogy már nekem legyen lelkiismeret furdalásom, még leírni is rossz a szót. Szegény Misi most egy hûtõkamrában fekszik, várja a feloldozást, hogy részévé válhasson a földnek, amelybõl valaha vétetett. Haza nem hozatják, mert drága, több, mint 600 ezer forint lenne, a temetésre meg nem megy ki senki, mert a konzul azt ajánlotta. A rokonok és hozzátartozók nem mernek jelentkezni a halottért, mert sok volt az adóssága. Így megy ez, a kapcsolatok és az érzelmek berozsdásodtak, nem mûködik a gépezet. Karácsonykor szerettünk volna a családommal hazamenni Gyulára, valamiért nem jött össze, hiányzott az ösztöke, na mondom magamban legalább a Nagymamát felhívom Szent estén, nem tettem, valamiért eltolódott. Most, hogy meghalt a fia, sem Õ nem hívott, sem én. Pedig gondolunk egymásra rozsdásan és mozdulatlanul, emlékezve a hajdan megélt szép idõkre, amikor olajozottan mûködött a gépezet. Emlékszem Misi mellettem állt a Nagyapám (Apja) temetésén.
Én most kiállok Misi mellett, de ahogy gépelek és Õ várja a sorsát, hogy döntsenek felõle a hûtõkamrában ez elég rozsdásnak tûnik. Elköszönni sem tudok tõle, sem szóban, sem lélekben, hideg van, a lelkekben is, mindenki berozsdásodott, a tudat hogy valakiért önzetlen áldozatot kell hoznunk romboló hatással van ránk.

Apám járt itt a hétvégén. Panaszkodott, hogy a lakás, amely az övé de öcsém lakik benne annak a fejlesztési költségeit Õ fizeti, gázt vezetnek be éppen. Mondom neki, ez egyszerû, add neki, felejtsd el, és minden költség öcsémet fog terhelni, Apám kardoskodott, hogy a lakás az övé. Persze van neki hol laknia, mert van másik lakása, de az is az Övé. Annyira kardoskodott a tulajdonjoga mellett, hogy az már zavaró volt, mondom neki a fiadról beszélsz, nem egy idegenrõl. Jó jó, de ha neked van valamid, akkor te sem adod csak úgy oda és hosszan röhögött, némi éllel. Mondom neki, ha nekem van valamim az nem az enyém, a fiamé. Zavarban volt, felállt a rozsdás térdeivel és gondolataival, legalább a kort tisztelhetnéd, sziszegte a fogai közül.

Hamarosan jönnek a választások és az emberek lázasan ikszelnek majd, remélve, hogy a sorsuk jobbra fordul, olyan kezekbe kerül, hogy nyerõ szelvény lesz az x-bõl. Én most vetettem számot a feleségemmel, 11 éve vagyunk együtt és dolgozunk. Nem léptünk elõbbre egy lépést sem. Dolgoztunk mindketten, van két gyermek. Még egy normális bútort sem tudtunk megvásárolni, hogy örömmel nézzünk rá, nem várunk sokat a politikától. Nemrég a miniszterelnök bejelentette, hogy az egész évi fizetését felajánlotta karitatív célokra. Mondom a nejemnek, hogy ha a miniszterelnök, aki egyáltalán nem egy Bibliai alak megtette ezt a lépést, akkor mennyit harácsolt év közben?

Okos és legjobb döntéseket hozva jutottam, jutottunk ebbe a helyzetbe, magamat nem tartom egy léhûtõ és cselekedés képtelen embernek, s mégis úgy érzem gúzsba vagyok kötözve, persze a keserûség álarca minden esetben egy mosoly vagy egy vállon veregetés, mert mások sokkal rosszabb helyzetben vannak nálam és itt panaszolják el a mûhelyben. Van, akit ez hidegen érint, ott van mindjárt a nagybátyám a hûtõkamrában, vagy a miniszterelnök a mikrofonok elõtt.

Mondom magamban olajat a tûzre, jöjjön a változás, de sajnos demokrácia van, nem lehet oly hirtelen, elébb vigyük a döntõk elé, akik éppen szabadságon vannak vagy leterheltek és nincs idejük, Karib szigetek.

Én meg itthon vagyok otthon s ha ítélõképességem nem csal, azaz nem vélek rosszabbul, mint négy éve, akkor maradok is itthon, de ha csal, akkor 39%-al vélek rosszabbul, mint négy éve. Ez mindenre kihat, vehetem úgy hogy berozsdásodtam. Idejét sem tudom, hogy mikor vittem a feleségem étterembe, moziba. Nem mindennapos dolog, nem minden éves, nem minden életes, ebben az életben nem kötelezõ vágyni, érezni és álmodni, maradj a seggeden, légy rozsdás, ne mozdulj mert fájni fog.

Ugye nem haragszol meg rám ha már nem hiszek a zengzetes tv beszédeknek és a sokat mondó óriás plakátoknak? Ugye nem haragítlak magamra ha nekem nem ígéret kell, hanem bizonyíték? Ugye nem hiszed azt, hogy politikus vagyok, ugye nem azt hogy nagyravágyó? Ugye nem hiszed el rólam, amit a sajtó hoz, hogy elégedetlen és mindig követelõdzõ? Ugye nem hiszel el semmit? Ugye nem kötelezted el magad? Ugye tudsz még mosolyogni? Nem? Akkor elkötelezett vagy, megkötözve, a vágyaid attól függnek, akitõl várod, akinek elkötelezted magad, NO de ha hiszel neki s elmész, akkor miért e savanyú ábrázat?

Kertészet, kert magazin és adatbázis
A réz a rozsda kórokozói ellen nem hatásos, ezért rozsdabetegségek ellen nem érdemes vele permetezni. Sok más féle gomba kórokozót elpusztít, ...

[guga]

Egy ismerõsöm bor átfejtésre invitált bennünket Zalába a Kisbalaton fölé. Egy egész hegyoldal volt az övé, hatalmas, hûvös borpince. Azzal kezdtük reggel, hogy végigjártuk a környéken azokat a borpincéket, amelyeket a külföldi tulajdonos rábízott. Az elsõben fehér bort ittunk, a másodikban vöröset, tulajdonképpen csak azt kellett ellenõrizni, hogy minden rendben van e. Nincs e betörés valamelyik ingatlanra vagy borpincébe. Egy platós kisteherautóval jártuk körbe a vidéket, vendéglátóm is szorgosan kóstolgatta az itókákat, amelyeket kínált, ezen a környéken, ahol nincs aszfaltút, jogszabályok sem léteznek, mindenki ittasan vezet. Reggeli után voltam már, meg sem kottyant a két liter elfogyasztott bor, hisz jó levegõ, hegyoldal. Késõbb lementünk az Õ pincejébe és nekiálltunk motoros szivattyúval átfejteni a borokat egyik hordóból a másikba, ennél nagyobb hordókat még nem láttam. Sosem hittem azoknak az anekdotáknak, hogy hûvös pincébõl felment a melegre és az elfogyasztott bormennyiség csak akkor fejtette ki a hatását. Nem emlékszem rá, hogy mennyit ittam, minden pohár bor nagyon ízletes volt, azóta nem merek üveges bort vásárolni a boltokban. Volt egy fix ígéret, valami bográcsgulyás, aminek néha éreztem az illatát a ház elõl, valamelyik melós fõzte. Ez az egy dolog volt a végén, amibe megkapaszkodhattam, mert minden elhomályosodott. Megkértek rá, hogy hozzak le vödörben vizet, többször is ki kellett mennem és közben lépcsõzni, kívül volt vagy 30° meleg. Az utolsó dolog, amire tisztán emlékszem, hogy a hordók aljából kézzel tereltem a vederbe valami büdös maszlagot, amibõl késõbb törköly pálinkát akartak fõzni. Nagyon elhagytam magam, szerencsére a vége felé jártunk és vendéglátóm is látta nehezen állok a lábamon, elnézést kértem és elindultam nyugvóhelyet keresni magamnak. Utólagosan elmondhatom, hogy végig nagyon szerencsés voltam, hogy nem szégyenültem meg a végletekig. Arra még emlékszem, hogy tántorogva mentem fel a lépcsõn és hogy elindultam a szõlõtõkék között. Botorkáltam a göröngyökön és már nem volt semmi motivációm, kikapcsolni, el, megszûnni, valószínûleg eleshettem. A következõ, amire eszméltem az már órákkal késõbb volt, hallottam, hogy a nejem keres, kiabál utánam. Felemeltem a fejem, de nem volt egy fix pont elõttem, azonnal forgott velem minden, hánytam és próbáltam az öklendezések közben talpra állni, leszakítottam szõlõindát és rogyadoztak a térdeim, akkor éreztem meg, hogy összefostam magam. Végig belül a farmernadrágom hideg és... nem is tudom mi a helyes kifejezés erre, de éreztem. A  gondolat, hogy itt feküdtem öntudatlanul és közben összefostam magam kijózanított, megoldást kerestem a dologra. Nem jutott eszembe semmi, felállni nem mertem, mert féltem, hogy meglátnak. Elkezdtem mászni négykézláb, majd mikor úgy gondoltam, hogy jó messze értem a háztól felálltam óvatosan és körülnéztem, a feleségem állt tõlem pár méterre. Nem kellett neki mondanom semmit, látta mi történt és azt is hogy milyen állapotba kerültem, nem vagyok szokva a mértéktelen italozáshoz. Mondtam neki révetegen, hogy szeretnék valahol megfürdeni, lenéztem a hegyrõl és megláttam a Kisbalatont. Elindultam a tó felé, hogy ott majd lefürdök, a nejem miután közölte, hogy az legalább 10 kilométer, utána teljesen elhagyatottnak és leforrázottnak éreztem magam.
Mentünk egy ideig telkeken keresztül, végül az egyik ház mellett találtam egy betongyûrût, amibe az esõvizet gyûjtötték a permetezéshez, a víz tiszta volt, én ledobáltam magamról minden göncömet és beleguggoltam a vízbe, a feleségem visszament a házhoz, hogy ruhát szerezzen nekem. Valószínûleg elaludhattam a vízben, gyerekzsivajra ébredtem. Tõlem néhány méterre két kisfiú ugrándozott az udvaron, csak néhány szõlõsor választott el tõlük azért nem láthattak, no meg mivel mozdulatlanul aludtam így nem hívtam fel magamra a figyelmet. Óvatosan kimásztam a vízbõl és eliszkoltam át a földúton, nem látott meg senki, a ruhámat sem hoztam el, úgy ahogy voltam meztelenül szaladtam vissza a ház felé, út közben összefutottam a nejemmel. Nem kérdezett semmit, nem mondtam semmit. Felöltöztem, visszamentünk, megvacsoráztunk és elköszöntünk. Hazafelé a vonaton sem esett szó a dologról, de nem is beszélgettünk semmirõl.
Évekkel késõbb nagyanyám is mesélt egy hasonló sztorit, hogy nagyapám beivott és összecsinálta magát a város fõutcáján, hozzá még kiabált is, nagyanyám meg nem tudta hová bújjék szégyenében, elvitte a tópartra a nádasba és lemosdatta, utána végig a kertek alatt hazakísérte. Anyám sem maradhatott ki a sorból, erre még én is emlékszem, Apám beivott fizetésnap és úgy jött haza, hogy nem tudott magáról semmit. Elaludt anyám mellett az ágyon, majd az éjszaka közepén nekiindult az útnak meztelenül, szerencsére nyár volt és meleg, a háztól néhány kilométerre akadtak rá az árokban a tehenészek, mikor jöttek hajnalban dolgozni, felrakták az egyik lovaskocsira és a házunk elõtt felébresztették, bezörögtek az ajtón és Apám besétált meztelenül s kómásan.

Ez már csak egy ilyen család.

[guga]

A halál utáni világ vagy lét épp oly annyira ismeretlen, mint az élet elõtti. Van az, hogy sok milliónyi sperma közül én voltam a nyertes és a a nyeremény a fogantatás volt, most örülnöm kellene, mert ha azt veszem, hogy valaki az élõk közül megnyerte a lottó fõnyereményét és mégsem boldog, az húzza karóba magát. Vagy a pénz mégsem megoldás mindenre? Aki az élet elõtt áll és vagy megszületik vagy nem, annak maga az élet, a megszületés épp oly misztikus, mint nekünk élõknek a halál. S legalább olyan tragikus ha arra gondolok, hogy annyi sperma közül csak én, akkor ennyi élõ ember közül?

Mt 7,14 
Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.

Én hiszem, hogy van Isten, néha magamat gondolom annak. Ha ebben az életben is gyõzök, mint amikor annyi sperma közül s az élet utáni halálnak nevezett állapotban is igaz, hogy kevesen, akkor a halál utáni állapot sem egy végleges valami, ott is van valami, ami megszitálja az abban a létben lévõket s a végén csak egy maradhat, maga az Isten. OK, de utána mit csinál egyedül?

Kezdi elölrõl a teremtést?

Lk 20,38
Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élõknek Istene: mert mindenek élnek õ néki.

[guga]

A világegyetem végtelen, mégsem találom a helyem.

Hosszú idõ és hosszú szenvedések után jött el a nap, hogy megvalósult a nejemmel a közös álmunk. Vettünk egy telket és végre van kertünk, a közelben erdõ és egy hegy. Benne Õzek, Mókus és köpésnyire egy strucc farm. Azt elöljáróban elmondanám, hogy a gyermekkoromat vidéken töltöttem egy hatalmas nagy birtokon, amit tanyának szokás nevezni, de nem láttuk a végét. Volt a házunk mellett folyó, a földünkön erdõ és hektárban mérték a nagyságát. Apám nyáronként meztelen aludt és ha éjszaka kiment pössenteni a ház végébe, akkor elsõ dolga volt meghúzni a hálót, amit éjjel-nappal a vízbe lógatott. Több alkalommal is euforikus rikoltozásra ébredtem, amikor fogott egy-egy nagyobb halat. Volt egy olyan teliholdas éjszaka, hogy 20-30 percenként fogott ki 2-4kg-os csukákat. A Csukák feljöttek a víz színére és a lassú folyással ereszkedtek alá, apám meg a holdfénynél nagyon jól kivette a hátukat és amikor látta, hogy beúszik a 4x4 méteres háló közepébe, akkor egy csöndes nyögéssel meghúzta. Mindezt tette éjnek idején s kopasz picsával, mert csak pössenteni indult egyet. Másnap grillsütõben végezte egy nagyobb példány, csorgott a szánk szélén a zsír és szélesen vigyorogtunk, maradt még vagy 8db a fagyasztóban.
A tanyánkra jártak vadászok is rendszeresen, korán keltettek bennünket, szerették apám pálinkáját és utána engem is ugrasztottak, hogy gyerünk öcskös, menni kellett hajtani. Fácánt, Õzet, Dám Szarvast, Nyulat. Egyszer meglõtték az egyik Vizsla lábát, többet nem vadászhatott a kutya. Nekem adták, onnantól együtt éltük az életünket, hatalmas sétákat tettünk méteres hóban, kõrös partokon. Egyszer bedobtam egy vékony ágat a megáradt kõrösbe, hogy ugorjon utána és fürödjön meg. Nagy volt a sodrás és elvitte a fát hamar, beugrott utána de nem találta, viszont az áradás hozott egy kidõlt fát, megragadta a szájával az egyik vékony ágat és elkezdte kivonszolni a partra, természetesen nem sikerült neki, de nagyon akarta.
Az erdõnkben Õzek csatangoltak és rengeteg madár, volt egy kedvenc fám, felmásztam rá és órákig csak néztem a környéket és hallgattam, ahogy a madarak csiviteltek, ez volt az én gyermekkorom. 17 évesen kénytelen voltam önállósodni és búcsút inteni a családomnak. Majdnem börtönbe kerültem, nem hibáztatok senkit, de már akkor jelen volt a dolgozni kell nincs idõ a gyerekre. Én meg persze felügyelet nélkül elcsatangoltam és belekerültem egy bandába. A zöme már börtönviselt volt és nagyon vagány, imponált a hangnem, velük maradtam, egy év felfüggesztett lett a vége. A börtönben 2 hónapot töltöttem elõzetesben, nem látogatott meg senki, ezen elgondolkodtam. Miután kiengedtek volt 2000 Ft a zsebemben és felutaztam Budapestre szerencsét próbálni. Nagyon nehéz önálló életet élni és felismerni dolgokat egyedül. Egyet biztosan felismertem, ha Gyulán maradok, akkor nagyon hamar börtönbe kerülök, mert sok fiatal végezte ott. Én sem voltam náluk különb.
Albérlet, barátnõ s 4 éves kapcsolat, utána másik albérlet, másik barátnõ, másik barátnõ, másik barátnõ, sok mindenen keresztül mentem mire jött az érzés, hogy ülepednem kéne. Közben volt a rendszerváltás és zavarosban halászás. Nem sokat tudtam kivenni belõle, mert nagyon hülye voltam, csak arra figyeltem, hogy haverok és csajok, minden pénzemet elköltöttem utazgatásra és vacsorákra a befektetések helyett. Az igaz, hogy sok helyen jártam külföldön és sok kellemes emlék maradt, de ismerek olyan embert, aki velem együtt a nulláról startolt és most vastagon tömve van. Igaz az élete egy katasztrófa, mert túl van a harmadik házasságán és a negyedik gyerekén, de még mindig a bukszájára büszke.
Megismerkedtem a nejemmel, házasság lett belõle mert ugyanazt kerestük, az ülepedést. Eleinte volt a zavarosban halászásból származó vidéki házam Szigetszentmártonban, ott kezdtük az életünket, nagyon szép volt. Közben megvettük a budapesti 35nm lakásunkat, ami ugyan szuterén de nagyon jó adottságokkal rendelkezik. Saját udvar, 40nm mûhely, Zugló, na meg csak erre volt pénzünk. Hamar belaktuk és beleszerettünk. Amíg csak egy gyerek volt nem volt teher itt lakni, de a másodiknál már erõsen szenvedtünk. Sok terv, ami dugába dõlt, közben eladtuk a szigetszentmártoni házat is. Sok álom, sok terv, sok hit, amibõl nem valósult meg semmi. Elmentek évek, a kisebbik fiam lassan három éves, a nagyobbik tíz. Nem tudja egyik sem, hogy milyen a fél méteres fû, milyen a fára mászás, az egész napos barangolás, ami után olyan koszosan jön haza az ember fia, mint egy disznó és egy nyakleves a jutalma, hogy már megint .. és mennyit kell mosnom rád. Mostanában mindentõl megóvják a gyerekeket. Ne legyen beteg, ne tévedjen el, ne történjen vele semmi rossz. Akkor hogy lesz belõle ember? Életképtelen és végtelenül puhány embereket hoznak a világra, akik a legkisebb próbatétel vagy megpróbáltatás alatt összeroskadnak és rínak.
Most, hogy megvettük a telkünket és levittük a kerékpárt, a nagyobbik gyerek egész nap megy mint a meszes, lihegve jön meg úgy egy óra múlva és beszámol, hogy merre járt. Közben az Anyja velem cidrizik, hogy vajon merre van és ideges.
A gyerek kérte, hogy adjunk neki egy mobiltelefont, de leintettem, én idõmben hazataláltam anélkül is és stramm gyerek lettem, én is stramm gyereket szeretnék nevelni, aki nem ijed meg egy kutyaugatástól. Én is eltévedtem, megharapott kutya,  elszöktem otthonról napokig, mentem a saját fejem után. Mégis itt vagyok és van két stramm gyerekem. Az elõzõ évben még nem hittem benne, hogy nekünk újra vagy valaha lesz kertes házunk vagy telkünk. Volt egy idõsebb nõ a bölcsõdében, akinek nem született sokáig gyermeke, mikor megszületett óvta mindentõl, nehogy valami baja legyen. Amikor bekerült a közösségbe elvitte a kicsit egy fertõzés, sajnos meghalt. Szomorú történet és nagyon sajnáltam a nõt, fõleg, hogy láttam nap, mint nap. De tanultam belõle, a gyereket nem óvni kell, hanem engedni, hogy megéljen élethelyzeteket, konfliktusokat és hagyni, hogy saját maga ismerjen fel tanulságokat. A tavalyi évben a nagyobbik fiamat egy fõvárosi patakparthoz vittem nyársalni, egy életre szóló élmény volt neki a tûzrakás, a kolbászok és húsok sütése, a vöröshagyma, az illatok. S most hogy van telkünk már mindennapos dolog neki. Én koránkelõ típus vagyok, szeretem a hajnalt. Reggel ötkor, hatkor már aktív vagyok, rakom a tüzet és nyársalok.
Vékonyra szeletelt füstölt szalonna, sonka, kolbász és lila hagyma, fenséges az illata hajnalban, fõleg ha van egy kis házi bor hozzá. Aztán a család felébred és a tûz köré telepszik, bambulunk a felkelõ napra.
A szomszédaink jó fejek, de rájöttem, hogy nagyon utálom õket. Kijönnek a telekre már hajnalban és azonnal gereblye, ásó, kapa. Egész nap a kertben motiszkálnak, ha kibújik egy fûszál, akkor vetõdnek, dolgoznak és folyamatosan panaszkodnak, hogy Õk mennyit dolgoznak, mint ha ez pozitívum lenne. Senki sem kényszeríti õket, hogy robotoljanak. Mégis minden mondatukat úgy kezdik, hogy mennyit dolgoznak. Nem tudják élvezni a napsütést, a szelet, a levegõt. Amint megjönnek azonnal szerszám a kézbe, mint ha valaki ütné õket, hogy ennek így kell lennie. Elsõ napokban még én is lelkiismeret furdalást éreztem, ahogy a kertben tévelyegtem révetegen és láttam, hogy minden szomszéd aktívan ás, kapál, gereblyéz vagy valamit szöszmötöl. Én meg csak a bográcsot forgatom.
Néha úgy érzem tanyán kellene laknunk újra, ahol nem lát senki és nyugodtan eldobhatom magam a füvön hortyogva az ebéd után és idegesen hessegetném a legyeket, amik a szám szélére kiült zsírszármazékra utazva bosszantanak.

Ezek a napok, amolyan fordulópontok az életünkben. Nagyobb, sõt budapesti kertes házra utaztunk. Ha nem is virágzó cégre, de stabil munkákra és fejlõdõ cégre számítottunk. Helyette kényszermegoldásként jött ez a telek Kulcs községben. A tavalyi évben anyagi okok miatt sajnos meg kellett válnom Ücsüküétõl, ebben az évben pedig Témitõl. Mindkettõt nagyon sajnálom, soha nem éreztem magam olyan jól, mint velük, szívesen nyugdíjba mentem volna mindkettõ mellett. A gazdasági helyzet közbeszólt. Jelenleg egyedül dolgozom és a nejem besegít, azt hiszem ez már végleges. Innentõl kezdve már inkább nem dolgozok senkivel együtt, ha ez, ami jól mûködött s mégis tönkre ment, mi jöhet a helyébe vagy ki? Ez amolyan hattyúdal, a sikertelenség, a beletörõdés, a zárt kapuk és a helyzet, mint ha ólomban lépkednék.
A környezetemben mindenki tönkrement. Elváltak, a cégek becsõdöltek vagy eltûntek. Az elmúlt hónapokban négy levelet kaptam csak azért, hogy igazoljam nincs e követelésem megszûnõ cégekkel szemben.
Nagyon nehéz talpon maradni. Volt egy pillanat, amikor felhívtam a könyvelõt és jeleztem indítson csõdeljárást a cégünk ellen. Aztán rájöttem másnap egy félórás fürdõkádi beszélgetés után, hogy erre nincs lehetõség. Utána mit csinálok? Dolgozom feketén, mint elõtte 4 évig gondtalanul? A cégek pedig, akik hozzánk kapcsolódnak és számítanak ránk?
Aztán úgy döntöttünk adunk a cégnek egy nyarat és egy õszt. A nyarat végig a telken fogjuk tölteni, az õsz pedig majd megmutatja magát. Sokan sok félét mondanak és keresik az okokat, hogy mi az oka ennek a leállásnak, ami minden szférát érint? Engem ez nem érdekel, a lényeg, hogy a cégeink elpárologtak, mint a víz a napsütésben, pedig volt olyan hónap, amire a nyelvemet csettintettem.

Elõttem egy nyár, gondolkodási idõ. Régebben a munkát és a pénzt erõltettem, reggel ötkor már dolgoztam és késõ este végeztem azzal a címszóval, hogy kell a pénz.- Aztán rájöttem, hogy a pénz nem mehet az életünk rovására. Szükséges eszköz, de ne irányítsa az életünket. Persze azóta is jön és van, nem könnyebb és nem is nehezebb, mint máskor de a víz felszínén vagyunk, ringat.

Itt a nyár elõttem, az elsõ olyan nyár, amikor elengedem magam. Õszülök, sok az õsz hajszálam, 38 éves vagyok. Emberi számítás szerint jó ha még van 20 évem egészségben. Szeretném a maradék éveket úgy eltölteni, hogy szeretem a feleségemet és a gyerekeimet, no meg azokat az embereket, akik kötõdnek hozzám. Szeretném élvezni az elõttem lévõ éveket, nem átadni magam a gondoknak és okot adni a hajamnak, hogy õszüljön. Bevallom õszintén nem politizálok, mert nem hiszek benne, tõlem független a politika. Az a pár hét, amíg folyik a kampány és a csinnadratta, meg a menjek szavazni pedig pont az ellenkezõ hatást váltja ki belõlem. Miért nyomják ennyire, hogy menjek el szavazni? Nem hisznek a saját kampányukban, nem bíznak a mondataikban és a befektetett pénzben, amikor ordítanak a képembe a plakátok?

10 éve lakom a Gizella úto  utca, öt éve még telve volt üzletekkel. Cipõs, hangszerbolt, háztartási elektronikai szerviz, asztalos, cukrász, nyomda, ruhabolt, kocsma és gyógyfüves vagy mi. Mára maradt kettõ, az egyik egy kifõzde, a másik meg egy apróságokat és elektronikai cuccokat áruló bolt. Megszûnt minden és bezártak a spaletták. Szomorú látvány, de bizalomgerjesztõ, hogy azért nekem még mindig megcsörren a telefonom, én még vízfelszínen vagyok.

Már többektõl hallottam, hogy 2006 a változás éve. Észrevettem én is, nem kapkodok a telefon után és este 18h után módszeresen kikapcsolom, öregszem, már nem az az elsõrendû szempont, hogy pénzt minden áron, pihenni és a családdal is lenni kell.
Ahogy elrepült a gyermekkorom a sok színes élménnyel és szabad érzésekkel, úgy vált visszataszítóvá és szorítóvá a 35nm alagsori lakásunk. Se Õzek, se Mókusok, se Lilla kutya, se homokbucka. Megtudom érteni a mozgássérült embereket, akik szabadulnának a tolókocsitól, de tudják, hogy végleges állapot. Nos nekünk legalább akkora szabadságot jelent ez a telek, mint amikor egy mozgássérült visszanyeri minden tagját.

Hogy miért hattyúdal? Mert kimerültnek érzem magam. Hiába jöttem ide üres zsebbel s lett ház, lakás, feleség, cég s két szép gyerek, mégis úgy érzem magam, mint akit megfojtottak. Nincs semmim mit másokra hagyhatnék, nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent. Néha még álmodom, már nem félek, eddig még bármiben hittem is, mind tönkrement.

Tessék film (65mb).

Kulcs

[Omega]

Idézet: guga - Dátum: 2006. ápr. 10., hétfõ - 21:38

A világegyetem végtelen, mégsem találom a helyem.
...

[ Kattints ide a teljes méretû képhez ]


Az ablak

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.

Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségrõl, gyerekekrõl, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az idõt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.
A másik ágyon fekvõ embert egy idõ után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta õket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítõ részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvõ  behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az  ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetrõl beszélt. Bár a folyton fekvõ ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte õket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülõ nõvér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belsõ ágyon fekvõ beteg kérte, hogy a  másik ágyban fekhessen. A nõvér szívesen segített, kényelembe helyezve ott azon az ágyon, majd  magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tûzfalra néz!
Megkérdezte a nõvért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nõvér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. -Valószínûleg csak bátorítani akarta Önt! -mondta a férfinak.

Igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törõdve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük õket, de ha derûnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni  magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.
Minden nap ajándék az élettõl, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma -bármilyen sok is jusson- véges.

[guga]

Vettem hõvezetõ pasztát CPU, GPU-ra :Ð a másfélkilóst saját használatra, kb. egy évre elegendõ, a kisebbeket pedig eladásra.

A fiszemfaszom csiricsáré hõvezetõpasztákkal és kenceficékkel az a gáz, hogy a magas hõfoktól hosszú távon kiszáradnak, kicserepesednek és nem hõvezetõ lesz belõlük, hanem a cpu, gpu és a fém között képeznek egy réteget, ami meggátolja a hõátadást. Ez a TS580 pedig 1-2 év múlva is ugyanolyan aktív marad, nem cserepesedik meg.


[ Kattints ide a teljes méretû képhez ]

[Dorien]

Ez szép nagy vájling, biztosan elég lesz egy ideig.

[kukola2]

Végre egy topik, amit már hosszú ideje kerestem. A mindennapi rohanásban egy kis "sziget", ahol az ember megállhat hogy egy kicsit kifújja magát, lerázza a port, az idegeskedést és egyáltalán minden nyavalyát amit úton-útfélen összeszed...pedig nem is akarja. Jóféle orvosság ez, ha nem is füveskönyv - de talán majdnem olyan elixír, amibõl jó ha az ember beraktároz, mielõtt kimegy a négybetûs életbe.

Bár Téged nem ismerlek Guga, de az írásaid alapján annyit mondhatok csak hogy hosszú idõre kellemes perceket szereztél / szerzel. Valaki, aki miatt érdemes a fórumra idejárni.

Örülök, hogy ilyet is látni. Na szóval a totyik a favoritesben landolt.

Szerkesztette: kukola2 2006. 05. 08. 01:57 -kor

[guga]

Idézet: kukola2 - Dátum: 2006. máj. 8., hétfõ - 2:55

Végre egy topik..

Üdv! Köszönöm

[guga]

Megtölt, lenéz (44mb lagzifeeling).

[guga]

Balikó Anikó

A házunk fõbejáratától balra van egy kis üzlet, amely régebben virágboltként üzemelt. Kis szünet után megjelent egy ötvenes pár és életvitelszerûen kezdtek el ott lakni. Minden lakónak szúrta a szemét és szóvá is tették nekik. Az önkormányzatnak küldtek levelet, felszólították a közös képviselõt, hogy lépjen az ügyben, stb. Én ugyan azon az állásponton voltam, hogy inkább maradjanak ha már sikerült beköltözniük és megszerezni a bérleti jogot, ha nem is üzletnek, de legalább van fedél a fejük fölött. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a lakók nem minden alap nélkül fújnak rájuk. Elõször is az ideköltözésük napján tönkretették a kaput, valószínûleg nekimehettek kocsival, mert a beton kettérepedt és a bejárati kapu az aljával a betont kezdte súrolni majd meg is ült rajta, alig lehetett becsukni. Ez még rendben is lett volna, mert bárkivel elõfordulhatott volna. De az, ahogy esténként veszekedtek és õrjöngtek bepiálva az kicsit sok volt a lakóknak, néha kijöttek a rendõrök és elvitték a férfit.
Néha mikor vittem ki a szemetet és épp az ajtóban volt a hölgy, akkor gyorsan beosont és magára húzta az ajtót. Sõt az elsõ napokban még próbálta bentrõl imitálni azt, hogy üzletként mûködnek. Hangosan telefonált, mint valami utazási iroda megbízottja, hol angolul, hol magyarul. Pedig az üzletben nem volt vonalas telefon, mobiltelefonra pedig nem lett volna pénze.
Eszembe is jutott, hogy annyira felesleges színészkednie, elég lenne ha kijönne, mosolyogna, virágot ültetne, sepregetne és keresné a ház lakóinak a kedvét. Elfogadnák olyannak, amilyen, még ebben a szorult helyzetében is.
Kicsit nyíltabb lenne nem balhézna vele senki, szemet hunynának afelett, hogy életvitelszerûen laknak egy önkormányzati üzlethelységben.
Egyik reggel szándékosan és hangosan, határozottan ráköszöntem, hogy jó reggelt asszonyom. Még mielõtt magára ránthatta volna az ajtót. Közben összeszedegettem a földrõl a leszórt reklám újságokat és  szórólapokat, dobáltam bele a kukába, vártam hátha visszaköszön és esetleg megpróbál kommunikálni.
Zavartan nevetgélt, érzõdött a hangján a szünet nélküli megalázottság. Pontosan az jött le, hogy ez az ember nincs hozzászokva, hogy ráköszönnek, ahhoz szokott, hogy az emberek elfordítják a fejüket és kisietnek a kapun.
Másnap valahogy frissebbnek látszott, talán nem verte meg az élettársa, vagy kevesebbet ivott, éppen takarította a helységet. Én a növényeket öntöztem és váratlanul megkért, hogy mossam le a slaggal az ablakát.
Kihajtotta a rácsot és ráirányítottam a slagot, hogy lecsapassam a vastagon megült port. Véletlenül befolyt az üzletbe egy csomó víz és feláztatta a szõnyeget. Próbáltam mentegetõzni, de még így is Õ kért tõlem bocsánatot, hogy gondot okozott.
Napokig nem láttam utána, majd egyik vasárnap délután becsöngetett hozzánk és könyörgött, hogy nézzem meg a vizet náluk, mert nem jön a csapból. Vasárnap délután volt, ebéd után és éppen pihentem. Morcos lehettem, mert emlékszem rá nagyon tördelte a kezeit és mentegetõdzött. Könyörgött, hogy menjek és nézzem meg, mert szeretne mosni meg fürdeni. Az emberének se híre, se hamva.
Beléptem és hatalmas felfordulás fogadott, igénytelenség, földre ledobált rongyok, bûz. Rögtön kiszúrtam, hogy elzárta valaki a fõcsapot, valószínûleg az embere kiszúrásból vagy a nõ mikor kicsit zavartra itta magát.
Gondolkodtam is rajta, hogy fenének köszöntem rá akkor, most meg leshetek, rám testálja a dolgait és nekem meg felelõsséget kell vállalnom érte és ha könyörög, akkor mennem kell, pedig de jó volt feküdni az ágyban, félálomban, ha ezt tudom elõre elcsapom akkor a fejem és kisietek a kapun és elégedetten szemlélem, amint magára rántja az ajtaját és bekussol a szobájába, majd heves telefonálgatásba kezd a tenyerével, amirõl én is és Õ is tudom, hogy nem igaz csak színjáték, látszat az életben maradásért.
Akkor még nem tudtam, hogy én leszek az az ember, aki utoljára látja élve és megtalálja a holttestét is.
Közben sok víz lefolyt a Dunán, lakógyûlésen rendszeresen elõvették a témát, ebrudaljuk ki Õket, én csak hallgattam csöndben, nem pártoltam a dolgot, legalább van fedél a fejük felett, mondjuk lehettek volna kicsit közvetlenebbek, de elhitték magukról, hogy erre a sorsra vannak ítélve és hogy mindenki haragszik rájuk. Szerda este jöttünk haza és közvetlenül a házunk mellett parkoltunk le az autóval, ahogy kiszálltam a kocsiból megcsapta az orrom valami természetellenes bûz, ami nem illett oda, de nem tudtam mire vélni, elfelejtettem.
Másnap reggel jött a fûtõ és nekiállt takarítani a lépcsõházat, mikor kiért az udvarra gondoltam kimegyek neki segíteni és beszélgetni vele. Elvettem az egyik seprût és indultam a ház oldalához összeseperni a faleveleket. Orrfacsaró bûz terjengett és öklendezni kezdtem, mondtam is a fûtõnek, hogy bazmeg ez a nõ kinyiffant. Hülyén röhögött, mert nem mert belegondolni. Igazából én sem, de elég fura szag volt és nagy acélos hátú böglyök jártak a kis üzlet ajtaján ki-be. Az ajtaja nyitva, a világoskék papucsa az ajtóban. Belül égett a villany és a hûtõ ajtaja is nyitva, égett a lámpája. Odamentem és rávertem néhányat az ajtajára hangosan a seprûnyéllel, nem válaszolt senki. Gondoltam ha kijön majd bocsánatot kérek tõle, úgy is szokva van a megaláztatásokhoz, ez neki csak csepp a pohárban, majd mondok neki valami hülyeséget, hogy pl. bocsánat egy nagy darázzsal küszködtem és Õ majd biztosan azt fogja gondolni,. Hogy csak Õt akartam bosszantani, de a darázsos indokomra csak zavartan vigyorogni fog és Õ kér elnézést. Lelkem mélyén tudtam, hogy valami nincs rendben, éreztem hogy ez csak számomra menekülõ útvonal, nagyon szerettem volna ha megjelenik az ajtóban és zavartan vigyorog és olyan szánalmat keltõ ember képét kelti majd, akit csak megalázni érdemes és lehet, mert magáról is azt hiszi és arra is született.
Nem jött ki én meg egyre jobban kétségbe estem lelkileg, ránéztem a fûtõnkre, Õ meg vihogott, hogy hülye vagy bazmeg, na de én megyek, nekem nincs idõm ilyesmire, én nem fizetem a temetési költséget. Rávertem a rácsra még ötöt, hogy zengett az utca és már kiabáltam, hogy jó reggelt. Sajnos nem ébredt fel, nem jött ki, ott feküdt az ajtó mögött félmeztelenül már öt napja. Nem akartam egyelõre tudomást venni róla. Sejtettem, de próbáltam a gondolataimat abba az irányba terelni, hogy biztos elszaladt a boltba, kinyitotta a hûtõ ajtaját, látta hogy elfogyott, bolt nincs messze, biztos visszajön. De akkor mi ez az iszonytató bûz, a legyek?
Megpróbáltam felhívni két rendõr nyomozó ismerõsömet, hogy mitévõ legyek. Egyik sem vette fel a telefont. Utolsó esélyként felhívtam egy rendõrségen dolgozó oknyomozót, hátha tud segíteni, de aztán kiderült Õ is csak irodából ismeri az ilyen ügyeket, de a szagokról bõvebb felvilágosítást is tudott volna adni.
Igazából azt szerettem volna elkerülni, hogy bemenjek a kapitányságra tanúskodni, meg kérdéseket tegyenek fel. Franc se kíváncsi rá, akkor inkább tényleg találja meg más. Viszont nagyon ideges voltam amiatt, hogy ha meghalt, akkor fertõzõ és tõle néhány méterre járkálunk el, a kisebbik fiam rendszeresen lemegy a lépcsõjén ha kiszalad az ajtón.
Odamentem még egyszer és a seprûvel ütlegelni kezdtem a rácsot, akik az utcán mentek furcsán néztek rám, hisz nyitva volt. De én nem mertem bemenni, nem akartam, hogy az agyam lefényképezze a látványt, a képzelet is sok volt és a szagok csak felerõsítették.
Kihívtam a rendõrséget, bár még mindig bíztam benne, hogy a nõ él és semmi baj, max. majd hülyét csinálok magamból és magyarázkodhatok a rendõröknek. Kb. félóra múlva jöttek ki öten, az egyik harsány hangú bement és másodpercek alatt kifordult és öklendezett, hívjátok a helyszínelõket és közben befogta az orrát.
Elkérték az igazolványomat, mondták menjek be nézzem meg, egyik száját húzva mondta, hogy na egy féreggel kevesebb, másik meg vihogott, hogy majd a mentõsök szájon át lélegeztethetik. Majd megjöttek a mentõsök, az egyik rendõr látva, hogy cígölik a defibrillátort, odaszólt, hogy nem kell, már egy hetes, lepik a böglyök. Mentõsök kesztyût húztak és megállapították a halál beálltát.
Késõbb még jöttek valakik, akik kizárták az idegenkezûséget. Végül a menetrendet a hullaszállítók zárták, bementek és kihozták egy pokrócban s azzal együtt emelték a  fémnemtudom mibe, amit tepsinek hívnak köznyelven, de ezt már kint az udvaron tették. Ahogy erõlködtek a lépcsõn, ahogy a pokrócot letették a földre, ahogy álltak körülötte és szenvtelenül nevetgéltek, méltatlan volt.
Nyilván naponta többször is látnak ilyet, már nem veszik fel és próbálják a zavartságukat elleplezni idétlen poénokkal és próbálnak keménynek látszani, de azért a szemükben ott az üresség.
Én csak arra tudtam gondolni, hogy nekem is ugyanilyen végem lesz. Ugyanígy fog valaki viccelõdni a tepsibe rakásom elõtt és már nem lesz módom leteremteni, hogy legalább annyira és azért tiszteljen meg, mert meghaltam.
Valahogy kiveszett az emberekbõl a megrendülés lélekben, sõt a helyét elfoglalta valami nem tisztelek sem élõt, sem holtat, sem Istent, sem embert.
Közben a rendõrök beültek az autóba és gondolom nekiálltak jelentéseket írni. Én meg közben az önkormányzati alkalmazottal beszéltem mobilon, bejelentettem nekik, hogy gondoskodjanak róla, takarítsák ki és fertõtlenítsék az üzletet. A hölgy megkért, hogy adjam át a telefonomat az egyik rendõrnek, mert beszélni szeretne vele.
Kimentem az autóhoz és behajoltam az ablakon, mondtam egy önkormányzati hölgy van a vonalban. A rendõr foghegyrõl odavetette, hogy nem vagyunk rá kíváncsiak, mindent tudunk. Igen, bólogattam megadóan, a hölgy szeretne információt kérni, na erre nagy kegyesen átvette a telefont.

31. Préd 9,7
Mert az élõk tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmok nincs többé; mivelhogy emlékezetök elfelejtetett.

Járt egy szóbeszéd szájról szájra, hogy híres énekesnõ volt, Õk voltak a Balikó testvérek. Visegrádon volt egy nagy házuk és elárverezték a fejük felõl. Valami tragédia történt az életükben, volt egy megszokott egzisztenciájuk és jött egy hatalmas törés, majd ez a kényszermegoldás, ez az üzlethelység és utána sok vihar. Nem hinném, hogy errõl álmodott, nem hinném, hogy errõl énekelt azoknak, akik hallották, nem gondolom, hogy ilyen végre gondolt, hogy 5 napig fekszik egy nyitott ajtó mögött félmeztelenül és vastag legyek kóstolgatják.

Én buta meg egy halott emberre verem rá az ajtót, hogy jöjjön ki. S bár tudtam belül, hogy mi történt, mégsem mertem elhinni.

Élhetett volna még, ha ilyen körülmények között is, de elég lett volna egy mosoly, néhány virág az ajtó elé, kis törõdés vagy egy köszönés, hogy a hite is megváltozzon, nem kevesebb, most már több nálunk, hisz ...

[guga]

Test & Go

Veszélyes dolog a tüdõ és veszélyes a máj,
veszélyes dolog, hogy dobog a szíved, mert halállal jár.
A lélek csak egyedül mi Istenhez kiált.
Belém is csak hálni jár, ideiglenes lakcím vagyok,
ha azt írnám (ahogy a csillag ragyog) még rímelne is.

[guga]

Péld 3,6
Minden te útaidban megismered õt; akkor õ igazgatja a te útaidat.


Mostanában sokat vívódtam magamban, hogy Isten szerinti helyes hitem van, vagy csak egy Istenhitem, amihez Istennek semmi köze? Sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést s naponként arra vágytam, hogy Isten egy élethelyzettel ismertesse fel számomra a válaszát. Minden nap figyeltem a történéseket, az emberek szavait s vártam, hogy felismerhessem a választ, ez ment már hetek óta, bizonytalankodtam és liftezett a hitem a padlótól a mennyezetig.
Ma éjszaka azonban álmodtam egy igazán különlegeset. Abban a házban voltam, amelyikben gyerekeskedtem, s az a ház amúgy is visszatérõ eleme az álmaimnak. Bent voltam a szobában az ágyon és a fejemre húztam a paplant és elõször próbáltam tettetni Isten elõtt, hogy sírok és választ várok, próbáltam elõtte színészkedni, hogy válaszadásra bírjam. Arra gondoltam, hogy ha Isten elé állok, akkor bûnösként fogok elé állni vagy igaz emberként, akiben már most Szent lélek van? Megpróbáltam elképzelni, hogy egy fekete lélek vagyok Isten tisztasága elõtt, de nem ment. Aztán arra gondoltam, hogy erõsítsen meg Isten a hitemben és ha valóban megváltott ember vagyok, Isten gyermeke, akkor ha kibújok a takaró alól, jelenjen meg az ablakban egy Angyal. Kinéztem de nem volt ott semmi, próbáltam odaképzelni szándékosan egy hatalmas Angyalt, de hiába erõlködtem és hiába láttam ott valamit, biztosan tudtam, hogy csak én találtam ki. Aztán egy szemvillantás alatt elment az ablakom elõtt egy férfi (még most is kiráz a hideg ha arra az érzésre és látványra gondolok, amit az álom akkor okozott).

Kinéztem az ablakon, mert nagyon megijedtem, lejegesedtem teljesen. Kinéztem és kiabáltam egy nagyot, hogy ki van ott? Aztán a ház sarkától visszalesett, épp csak a feje egy részletét láttam és a szemét, mondtam neki hogy várjon és kimegyek. Próbáltam kemény hangon beszélni és határozottan, hogy megfélemlítsem. Ahogy kimentem a ház elé, látom három férfi van ott, mindhárom sokkal alacsonyabb volt nálam. Mindhárommal kezet akartam fogni úgy, hogy nagyon határozottam megszorítom a kezüket, hogy ezzel is megfélemlítsem Õket. De én voltam az, aki nagyon félt és mint kiderült Õk voltak azok, akik megakarták fogni a kezemet. Mindhárom férfinak acélos kézfogása volt, mint a satu, pedig nagyon erõlködtem, hogy megszorítsam a kezüket. Felelõsségre vontam Õket, hogy mit keresnek ott, mindhárman azt válaszolták, hogy egy kisfiút keresnek, akit végül megtaláltak csak már nem láttam. Végig nagyon keményen bántak velem és szigorúan, semmi barátságos hangulat vagy közvetlenség.
Aztán váltott az álom és egy színpadon találtam magam és az egész gyülekezetünk ott volt. Az egyik hölgy arról panaszkodott, hogy nagyon nehéz ruhákat adtak rá, nem bírja a súlyát és ráadásul majdnem az összes ruha rajta volt, a cipõje is nehéz és kényelmetlen.
Utána egy fotelban ülve láttam, ahogy alszik egy teáscsészével a kezében, elbóbiskolt és nekem egybõl eszembe jutott a tévéreklám és a feleségemnek röhögve mondtam, hogy hoppá ott a gomb. S akkor felébredt a hölgy és mosolygott. Elindultunk egy aluljáró felé és javasoltam a hölgynek, hogy menjen haza az egyik férfival a gyülekezetbõl. Ott elváltunk, de még arra lettem figyelmes, hogy az aluljáróban egy férfi tyúkokat árult és azoknak össze volt kötözve a lábuk, mint ahogy a piacokon szokás, de három tyúk természetellenesen nagy volt, megálltunk a lépcsõ tetején és láttam mindhárom tyúkot, kendermagos volt mindegyik, fekete és barnásvörös. De mindegyik akkora volt, mint egy strucc.
Mivel nem volt közlekedés így taxival kellett kimennünk a nejemmel a tanyára, ez már egy másik ház volt, ahol késõbb laktam gyerekkoromban. Otthon jöttünk rá, hogy elfelejtettünk kenyeret venni és a feleségem engem tett ezért felelõssé.
Megint váltott az álom és egy ágyon feküdtem, választottam magamnak egy könyvet, hogy lekössem magam. Kinyitottam és az ágyra fektettem, képek jelentek meg benne és tudtam, hogy ez a könyv engem nem érdekel, mert a lovagi korról szól és nem vagyok kíváncsi a lovagokra. Arról volt szó könyvben, ami végül is filmként futott le elõttem, hogy valaki gonosz lények dupla magas kerékpárt építtettek és azt a kerékpárt kutyákkal húzatták, hogy sebesen tudjanak közlekedni. Nagyon messzire elláttak és betörtek az emberek házaiba, nem lehetett ellenük védekezni.
Álomváltás után a fiamat láttam egy furcsa épületben, gyerekként közlekedett, felmászott minden kiszögellésre és egyáltalán nem a lépcsõn ment, ahol mindenki, s ráadásul észrevettem, hogy én sem azon az úton járok, amit az emberek kijelöltek, hanem idétlenkedve felmásztam a ház sarkára, majd a díszelemeken leereszkedtem. Egy ember, aki ott magas beosztású fõnöknek számított, felelõsségre vont, hogy miért nem dolgozom, mint mindenki más? Mondtam neki, hogy hülye lennék vasárnap dolgozni és mindezt úgy mondtam neki, hogy pontosan tudtam, hogy hétköznap és munkanap van. Szerettem volna elhitetni vele és bebizonyítani, hogy Õ téved, de rám pirított keményen, hogy hétköznap van. Erre azt válaszoltam neki, hogy nekem meg minden nap vasárnap van és ott hagytam.


Mk 10,15
Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképen sem megy be abba.

[guga]

Pár huzam

Talpon állok, s függõlegesen,
ha meghosszabítom, akkor valaki az
egyenes végén az életéért küzd.
Miközben én sopánkodok, hogy rossz nekem,
s cudar az életem, addig Õ küzd, hogy túlélje.
Napokon át a kõtörmelék alatt víz nélkül,
s ha jönnek nehogy egy markoló tépje le a fejét,
gondolván már úgysincs remény.
Én meg itt az egyenes másik végén egy másik ponton?
Pontozok, értékelek s eldöntöm, hogy mi jó és mi az mi rossz nekem.
Csekkek, gondok, halmazok és egy egyenes, ha a talpam alá nézek,
akkor a föld másik oldalán Õ csak vár, átvenné a gondjaimat szívesen.
De beérné egy pohár vízzel is, vagy hogy ne egy markoló tépje le a fejét, irgalom.
Mégsem sikerült. Statisztika lett belõle s bemondta a rádió is.
S az én csekkjeim, gondjaim? Letépi egy markoló?

[guga]

Hogy mirõl szól az iwiw



Kedves Zoltán!
gyorgy ismerõsnek jelölt és várja visszaigazolásod, hogy valóban ismered. Kattints ide, ha meg akarod tekinteni gyorgy adatlapját.Üdvözlettel:
iWiW

Kedves Zoltán!
Csaba ismerõsnek jelölt és várja visszaigazolásod, hogy valóban ismered. Kattints ide, ha meg akarod tekinteni Csaba adatlapját.Üdvözlettel:
iWiW

Kedves Zoltán!
Sándor ismerõsnek jelölt   és várja visszaigazolásod, hogy valóban ismered. Kattints ide, ha meg akarod tekinteni Sándor adatlapját.Üdvözlettel:
iWiW

Na mostan aszongyák errõl a szájtról, hogy közösségi szájt. Én meg azt mondom, hogy ott még annyi közösségi élet sem folyik, mint 2 kakukkos óra között ha üt az óra és nekiállnak rityogni.

Rátaláltam egy rakat ismerõsömre gyerekkoromból és nagy elánnal nekiálltam üzeneteket küldözgetni meg bejelölni Õket ismerõsnek. A 10 emberbõl kb. 1 írt vissza és nagyon megörült, majd jelezte, hogy remélem tartani fogjuk a kapcsolatot. Miért ne, tartjuk is. Késõbb már óvatosabb voltam, csak üdvözlõ üzenetet küldtem és nem jelöltem be ismerõsnek. Erre baszik válaszolni, hogy told meg anyád vagy valami, csak szépen bejelölt ismerõsének és várta, hogy igazoljam vissza.
Mi folyik itt? Ez a totál közönyös elhülyülés, hogy oké nem mész már a postára, nem írsz levelet, nem telefonálsz, nem írsz mailt sem. Minél több és gyorsabb eszközünk van a kommunikációra, annál ridegebbek leszünk és távolságtartók.
Az iwiw azon felül, hogy szépen kettyintgetnek egymásra, hogy nõjön a szám a neve mellett másra nem alkalmas.
Mondjuk némelyiknek mentségére szolgáljon, hogy mikor még együtt voltunk akkor is egy beképzelt kõsutatufa volt, ezekszerint ez a helyzet azóta sem javult :Ð

Nagyjából 35 embernek írtam üzenetet, ebbõl négy válaszolt vissza.
Csak azt nem értem az ilyen seggfejekben, hogy miért nem húzza ki a dugót a gépébõl ha ennyire elakar szigetelõdni?
Írok neki egy litániát, hogy de örülök meg minden, ezzel meg azzal mi lett?
STB.
Erre válasz helyett kihasználja az alkalmat, hogy egyel több ismerõse legyen (tisztelet a kivételnek).

Na bazmeg, itt tartunk, az hogy valakinek fõiskolai végzettsége van még nem garancia rá, hogy megtud szólalni és kitudja húzni a kezét a seggébõl.
Tudtam én már egy éve, hogy nem kéne odamenni az iwiw-re :Ð

[Carmaged]

Nem kötelezõ tagnak lenni.

[guga]

Idézet: Carmaged - Dátum: 2006. jún. 4., vasárnap - 10:11

Nem kötelezõ tagnak lenni.

Nem hinném, hogy ez lenne a követendõ irányvonal, s azt sem hogy én vagyok ott szélsõséges   én egyszerûen csak elhittem azt, amirõl szólnia "kellene". Mondhatnám azt is, hogy nem kötelezõ kõtufának lenni attól, hogy valaki tag. Nem pozitívum egyáltalán ha valaki zárkózott és nyomorultul nincs kedve holmi földi halandóval levelezgetni, mert esetleg azt hiszi magáról, hogy többre hivatott 

[Carmaged]

A WIW is csak olyan, amilyenné a tagok teszik. A tagok meg olyanok, mint az emberek.

A nem válaszolás érméjének - bármilyen nehéz is kimondani - is lehet két oldala.

[guga]

Idézet: Carmaged - Dátum: 2006. jún. 4., vasárnap - 10:51

A nem válaszolás érméjének - bármilyen nehéz is kimondani - is lehet két oldala.

Igen tudom mindegyik egy-egy istenként jár közöttünk.

Idézet

Timótheushoz írt II. levél 3. rész

1. Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idõk állanak be.
2. Mert lesznek az emberek magukat szeretõk, pénzsóvárgók, kérkedõk, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,
3. Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelõi.
4. Árulók, vakmerõk, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretõi.
5. Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.

Egynémelyiknek ismerem a sorsát hallomásból, amelyik olyan rátarti paraszt volt a suliban, annak az élete is akként alakult.
Lehet, hogy komoly eredményeket ért el az életben, de 1-2 tönkrement házasságba és elhagyott gyerekekbe került neki és még mindig abban a hitben él, hogy lett belõle valaki, holott egy szánalmas alkoholista (nem csak egy ember). Ettõl függetlenül nem az az erény ha valaki csípõbõl egy fasznak néz és az érem másik oldalára hivatkozva bebújik a csigaházba és onnan pillázik, mint pók a lucernásba.
Én bármelyikkel kedélyesen elcsevegek ha a sors úgy hozza.

Tudod, meztelen seggel jöttünk és úgy is távozunk, nincs éremnek másik oldala   ha valaki úgy gondolja, hogy Õ több annál, mint sem hogy felvállalja velem a kapcsolatot, akkor az nekem is hálásabb ha messzire elkerül.
Ám ha beleolvasol a indexen az iwiw-es topikba, ott mindenki arra panaszkodik, hogy nagy ívben tesznek a másikra. Sokan vannak kissé az érem másik oldalán, akik abban a téves hitben ringatják magukat, hogy bárkinél is többek.