[skyflash]

Egy méltatlan alak Normandiában

[lameXpert]

Csak egy mondat belõle:

Idézet

Sem London, sem Washington nem tiltakozott, még kevésbé szállt szembe a Szovjetunió hátországának számító Mongólia elleni japán támadással 1939 májusában.

Vajon milyen alapon?

[skyflash]

Idézet: lameXpert - Dátum: 2004. jún. 7., hétfõ - 20:23

Csak egy mondat belõle:



Vajon milyen alapon?

Idézet

a háború, az eltiprás, a megszállás és a rasszizmus nem számított – midaddig, amíg nem ütközött a saját érdekekkel.

[lameXpert]

Kedves. És hazug.

Milyen alapon számított a Szovjetunió hátországának Mongólia? Még véletlenül sem az érdekek miatt, ugye?

[lameXpert]

MAGYAR NÉPRAJZ III. KÉZMÛVESSÉG.

[lameXpert]

ZZ: Ismétlem: azért nem kell ezt túlmisztifikálni. Az unalmas dolgok mellett azért akadtak érdekesek is, csak rájuk kellett találni. Egy átlagos gyerek számára - mint amilyen én is voltam - teljesen természetes, hogy reggel felkel az ágyból, megtörli a szemét, kinyújtózkodik, kimegy a fürdõszobába, megfogja a fogmosópoharat, megmossa a fogát, közben jóreggelt köszön a családtagjának és így tovább. Egy bénánál - mint amilyen én is voltam - meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy lehet, hogy pár perce az álmában éppen mászkált és beszélt, felébredve a valóságban semmit sem képes a felsoroltakból megcsinálni. Mindent lépésrõl lépésre újra kellett tanulnom. A mozgásokat is, a beszédet is. Így például 16 évesen tudtam meg, hogy milyen nehéz a fejet tartani. Ez egy semmihez sem fogható élmény. Miután többhónapos fekvés után kiültettek a tolókocsiba, hatalmas erõfeszítés volt a fejemet tartani - egyébként hetekig nem is tudtam, folyton elõre bukott. Az ülés is csak percekig ment, folyton lecsúsztam, oda kellett, hogy szíjazzanak a háttámlához. Baromi fárasztó volt, csak nyüszíteni tudtam, mint egy magatehetetlen állatka. A fejemet iszonyú erõfeszítéssel fölemeltem, de csak azért, hogy a szememmel találjak valakit, aki megszán és visszafektet az ágyba. Ma már ezek önsajnáltatásnak tûnhetnek, de akkor még a megszégyenülést is vállaltam, ugyanis nem volt más lehetõségem.

[phan_tom]

Golo Mann : Németország története 1919-1945

[lameXpert]

Ugrai János: Egy 18. század végi deákzendülés nyomában

[Samott]

Idézet

Az ezredvég tudománya a billenési pont különös fogalmával gazdagította a köznyelvet. A billenési pont az, amelyen túllépve a rendszer minõsége hirtelen, alapvetõen – és többnyire kedvezõtlenül – megváltozik. Visszafordíthatatlan és végzetszerû átalakulások mennek végbe. A billenési pont váratlanul, szinte elõzmények nélkül és észrevétlenül – Péter apostol szavaival, mint éjjeli tolvaj –, bukkan elõ. Ám ezen túl – mint a szakadékba beleugrott öngyilkos számára – nincs visszaút. A társadalmi rendszerek katasztrófaszerû összeomlása sokáig kizárólag elszigetelt emberi közösségek vagy kicsiny ökológiai rendszerek ritka példáin volt tetten érhetõ. Az egyik legismertebb eset a Húsvét-szigetek története.

Marosán György: Mint éjjeli tolvaj…

Samott

[lameXpert]

Abody Béla: Arany, ami fénylik
Élet és Irodalom 1969/3 

--------------------------------------------------------------------------------

Mondják, hogy nem minden arany, ami fénylik. Igaz. De újabban olyan hangsúllyal, akkora pedagógiai célzatossággal emlegetjük, mintha minden, ami csillogó, hamisítvány lenne. Ázsiója van az egyszerûnek, holott gyakran csak primitív. A meghittnek kikiáltott: sokszor csak halvány. A puritán: sóher. A sokatmondó hallgatás mögött nem egyszer semmi sem lapul, a tisztaság gyakorta csak üresség, a meztelenség meztelenséget rejteget. Nagy stilisztává, a takarékosság mintaképévé ütjük, aki csak szegény; csupán azért nem esik a provinciálisan látványos, csiricsáré, vásári pazarlás bûnébe, mert nincs mibôl.
Mindezt neheztelés nélkül mondom. A túlzott általánosítás, a szélsõség mögött mindig rossz tapasztalat munkál. A tévedés nem a szellem öncélú mutatványa; nem baki, hanem ellenhatás. Keressük meg elõdjét, az ellenkezô elõjelû tévedést. Igazuk van azoknak is, akiknek elsõ bekezdésem "önmagában" nem tetszik; a fényt sem mindig úgy értelmezzük, ahogyan kellene. A gazdagság eleganciájával szemben, némelykor a hotelportás egyenruhájának, a kezdõ vidéki borbély pomádéjának színét-fényét véljük eleganciának.
Nyilván máskor is eszembe juthatott volna ez az okfejtés, talán pontosabb irodalomtörténeti alapozású indokkal, de bizonyára nem most jutott az eszembe, hanem csak egy cseppre - fényes cseppre - várt, hogy papírra csorduljon. Ürügyre, ami persze nemcsak ürügy, hanem példázat is. Lénard A. Sándor Római történetek címû mûvének (Magvetõ) természetes fénye van. A nemes anyag fénye ez, ha nemesen munkálják meg. Mekkora ez a nemes anyag? Nem tudom, holott szakmám törvényei szerint tudnom kellene, mert a nemes fémeket súlyra is mérjük, az értékelés igényével. De az anyag tartalma nem kétséges, ha súlya vitás is.

Elõszeretettel helyettesítjük az író mûvét életével. Az élet mindig konkrét, tehát szemléletes. Kínálja a jelzõket, amelyeket gépies mozdulattal illesztünk a mûre. Rövid élet: nagy ígéret. Hosszú élet: megérlelt, tartalmas életmû. Zaklatott életvitel: izgalmas alkotás. Állampolgári lojalitás: "hasznos" eszmék. Gazdag gyerekáldás: erkölcsös példázat. Lehetne folytatni; nem kis testi erõ kell hozzá, hogy lefejtsem tollamról a még találóbb, de még gonoszabb párhuzamok hínárját. Lénard A. Sándor recenzensét is megkísérti az azonosítás szelleme. A kritikus amúgyis imád elemzés helyett portrét festeni, a mû tartalmának értelmezése helyett kávéházi információkból "kis színest" fabrikálni "az atmoszféra kedvéért". Mekkora csábítás: az antifasiszta harcos, a brazil õserdõ Albert Schweitzere, aki példaképét még Bach-szenvedélyében is követi, a sokszoros életmentô, tizenhárom nyelv tudósa, költõ, nyelvész és különc, akit Mengelével tévesztettek össze! S most itt a regény, a vadromantikus életû polihisztor mûve, de nyoma sincs benne vadromantikának, mert tudja, hogy a valóság nem mûalkotás - több is, kevesebb is, de nem mûalkotás -, itt ez a valóban egyszerû és természetébôl következôen elegáns írásmû, amelyben a szerzô kalandos életének az a szerepe, hogy oka a regény atmoszférájának, s nem pótléka. Kerek történet ez -, mert ilyen az alakja, természete szerint - az író olaszországi emigrációjáról, a kor izgalmasságától fûtött, fel-fellobbanó pikareszkelemekkel, s a hõsöket jellemzô meditációkkal a humanizmusról, a zsarnokság természetrajzáról, a Duce-rejtély (nem is olyan nagy rejtély) okairól és tüneteirõl, a szerelem megpróbáltatásairól és humoráról, az "olaszság" mibenlétérôl. Nem ragaszkodik az íróság fikciójához, a "mûalkotás-elõállítás" görcse nem köti; a polihisztor mûfaja esetleges, szükségszerû benne az eszme és indulat, ami különbözô közlési formáit összeköti. Mer teoretikus maradni, és nem idegenkedik a riportfordulatoktól, néha ráérõs, mint minden önéletrajzíró, és néha át-átugrik egy megfejtendô jellemrejtvényen; nógatja az élete. Így, mindezekkel együtt, mit már említettük volt: egyszerû és elegáns, természetes és nemes fényû. Nem teremt és nem követ iskolát,: önmagát adja, egy élet, jellem és közlésmód egyedi, megismételhetetlen kapcsolatát.

S most nem fejezem be jegyzetemet, hanem abbahagyom. Tisztelgõ játék az elõttem ismeretlen szerzõ címére , kirõl hallani is alig hallottam eddig. Tudniilik õ is abbahagyja könyvét, mint ahogyan el sem kezdte. Nyilván más síkról futott neki és más terepen folytatja, gesztusaival, igaz embersége más mûfajaiban, még "szenzációsabban" vagy titokban. Aztán majd megint egy könyvvel talán; mindegy. Azt sem hiszem, hogy a túlontúl érdekelné a besorolás. Mûveiben is él, életében is mûvész; szépen, elegánsan, ahogy dukál.

[Öregördög]

Kezdjük a példákat az újabban ismét sokat emlegetett Trianonnal. A ma divatos történészek szerint a dolog úgy kezdõdött, hogy az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdések igazságtalanul húzták meg Magyarország határait, ezután a környezõ országokban rekedt magyar kisebbséget méltánytalanságok érték, ezért mérgeseknek kell lennünk a szomszédainkra. Ebbõl annyi igaz, hogy Magyarország határait valóban igazságtalanul, az etnikai térképek figyelmen kívül hagyásával húzták meg, de azt is tudni kell, hogy erre miért került sor. Trianon elõkészítése ugyanis nem az elsõ világháborúban, hanem sokkal korábban kezdõdött. Mondjuk akkor, amikor 1848-ban Kossuth Lajos durván visszautasította a Magyarországon élõ nemzetiségek követelését, hogy õk is kapják meg azokat a jogokat, amiket a magyarok követeltek az Osztrák Birodalomban. Kossuthnak, akit e sorok írója mélységesen tisztel (szemben a ma divatos történészek jó részével), talán ez volt a legnagyobb hibája. Mint tudjuk, késõbb az emigrációban felismerte ezt, de akkor már nem lehetett a dolgon segíteni. Trianon elõkészítése folytatódott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel, ami a birodalomban élõ többi nemzet feje fölött, azok rovására köttetett meg, s amitõl híres “Kasszandra-levelében” Kossuth óvta Deákot. A dolog ezzel nem ért véget. A magyar uralkodó osztályok semmibe vették a kiegyezéssel kapcsolatban maguk hozta törvényeket is, és durva, erõszakos magyarosítás indult meg. (Mostanában a történészek kerülik a társadalmi osztály fogalmának használatát, talán azért, mert gyanús marxista zöngéje van; aki azonban tagadja, hogy a társadalomban osztályok vannak, s ezek gyakran küzdenek egymással, jobb, ha nem foglalkozik történelemmel). Megtagadták a választójogot a kisebbségek tömegeitõl (persze a vagyontalan magyar tömegektõl is), és az elnyomás olyan terrorban csúcsosodott ki, mint a csernovai mészárlás 1906-ban (hallanak errõl a diákok ma az iskolákban?). Ezek után nem csoda, hogy a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok nem kívántak tovább magyar uralom alatt élni, és nem tanúsítottak különösebb méltányosságot a béketárgyalásokon. (Arra a hazugságra, amit még ma is terjesztenek, hogy a határok meghúzása büntetés volt a Tanácsköztársaságért, nem érdemes szót vesztegetni, hiszen a határok a Tanácsköztársaság kikiáltásakor már rég meg voltak húzva.)

[Salgó Béla]

Zrínyi Miklós: A 21. század anyagai

[Jim DiGriz]

Ízelítõ Chuck Palahniuk új könyvébõl, a "Stranger than fiction"-bõl.

[Jim DiGriz]

Többek közt "A hamvaskék sárkány" címû kötetben is megtalálható lefordítva, de én most angolul idézném be Kurt Vonnegut díszdoktorrá avatási beszédét:

Idézet

Ladies and gentlemen of the class of '97:

Wear sunscreen.

If I could offer you only one tip for the future, sunscreen would be it. The long-term benefits of sunscreen have been proved by scientists, whereas the rest of my advice has no basis more reliable than my own meandering experience. I will dispense this advice now.

Enjoy the power and beauty of your youth. Oh, never mind. You will not understand the power and beauty of your youth until they've faded. But trust me, in 20 years, you'll look back at photos of yourself and recall in a way you can't grasp now how much possibility lay before you and how fabulous you really looked. You are not as fat as you imagine.

Don't worry about the future. Or worry, but know that worrying is as effective as trying to solve an algebra equation by chewing bubble gum. The real troubles in your life are apt to be things that never crossed your worried mind, the kind that blindside you at 4 pm on some idle Tuesday.

Do one thing every day that scares you.

Sing.

Don't be reckless with other people's hearts. Don't put up with people who are reckless with yours.

Floss.

Don't waste your time on jealousy. Sometimes you're ahead, sometimes you're behind. The race is long and, in the end, it's only with yourself.

Remember compliments you receive. Forget the insults. If you succeed in doing this, tell me how.

Keep your old love letters. Throw away your old bank statements.

Stretch.

Don't feel guilty if you don't know what you want to do with your life.

The most interesting people I know didn't know at 22 what they wanted to do with their lives. Some of the most interesting 40-year-olds I know still don't.

Get plenty of calcium. Be kind to your knees. You'll miss them when they're gone.

Maybe you'll marry, maybe you won't. Maybe you'll have children, maybe you won't. Maybe you'll divorce at 40, maybe you'll dance the funky chicken on your 75th wedding anniversary. Whatever you do, don't congratulate yourself too much, or berate yourself either. Your choices are half chance.

So are everybody else's.

Enjoy your body. Use it every way you can. Don't be afraid of it or of what other people think of it. It's the greatest instrument you'll ever own.

Dance, even if you have nowhere to do it but your living room.

Read the directions, even if you don't follow them.

Do not read beauty magazines. They will only make you feel ugly.

Get to know your parents. You never know when they'll be gone for good.

Be nice to your siblings. They're your best link to your past and the people most likely to stick with you in the future.

Understand that friends come and go, but with a precious few you should hold on.

Work hard to bridge the gaps in geography and lifestyle, because the older you get, the more you need the people who knew you when you were young.

Live in New York City once, but leave before it makes you hard. Live in Northern California [Milpitas?] once, but leave before it makes you soft.

Travel.

Accept certain inalienable truths: Prices will rise. Politicians will philander. You, too, will get old. And when you do, you'll fantasize that when you were young, prices were reasonable, politicians were noble, and children respected their elders.

Respect your elders.

Don't expect anyone else to support you. Maybe you have a trust fund. Maybe you'll have a wealthy spouse. But you never know when either one might run out.

Don't mess too much with your hair or by the time you're 40 it will look 85.

Be careful whose advice you buy, but be patient with those who supply it.

Advice is a form of nostalgia. Dispensing it is a way of fishing the past from the disposal, wiping it off, painting over the ugly parts and recycling it for more than it's worth.

But trust me on the sunscreen.

[Öregördög]

Különbözõ tudományágak képviselõi jutottak arra a meggyõzõdésre, hogy ez érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A mélyebb szintjeken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot.

[Salgó Béla]

Stanislaw Lem Solaris

[Salgó Béla]

Betölteni a teret (Holland–magyar építészeti vegyesvállalatok alakulnak) A Holland Királyság budapesti nagykövetségének díjnyertes épülete tágas és funkcionális tereivel jó példa a kortárs holland építészetre, és magyar stílusjegyeket is magába olvaszt. Az épület jelképezi a két országot összefûzõ szoros diplomáciai kapcsolatot, illetve a magyar és holland építészek között egyre növekvõ együttmûködést is.

[Öregördög]

A demokrácia malmai

[Salgó Béla]

A hajléktalanság és a szociális megnyomorítottság képei - reprezentációk és funkciók a létminimum alatt...

[lameXpert]

Pilinszky: Csontváry olvasásakor


Különös örömben volt részem az elmúlt napokban: Csontváry-képek közt olvashattam a nagy magyar festõ idáig még publikálatlan önéletrajzát.
- Milyen a kézírása? - fordulok barátomhoz, aki kitûnõen ért a grafológiához.
Tudom, a kérdés nem éppen a legpéldásabb, személyes titkok és megnyilvánulások felõl faggatózni - zseniális mûvek árnyékában. Hiszen a grafológia is olyan háló - Németh László szavával -, amibõl épp az aranyhalak úsznak ki.
Barátom fölteszi szemüvegét, s látom rajta, hogy próbál becsületes választ adni:
- Hogy milyen? Fantasztikus: elsõrendûen akarati ember írása. Akadnak benne primitív jegyek s szomszédságukban: egy-egy magasrendû, zseniális kombináció.
A szálkás betûkrõl a képekre nézek, a Magános cédrusra. Mit mondhat ezután bármiféle íráselemzés. S mégis, minél nyilvánvalóbb e kép csodája - hisz a megnyilvánulás a lényege - annál titokzatosabb is. "Nyílt titok" - ahogy Goethe mondotta a remekmûrõl. Színei élénkek, de valójában belülrõl izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan; fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától a lélek: erejétõl.
Csontváry zseniális festõ volt - de emberi egyénisége nem olyan mély, mint a hasonló megszállottsággal, s ugyancsak az elmebaj határán alkotó Van Goghé. Írásai se érnek fel Van Gogh leveleivel.
Spirituális mûvész, de nem vall egyetlen tételes vallást se magáénak. Sajátos panteizmusa bûvöletében él - annak prófétája, sõt remetéje. Vajon, hogy látta önmagát?
A harminc gépelt oldalnyi önéletrajz csodálatosan indul. A gyermekien regisztráló mondatok telve érzékletességgel, zseniális finomsággal, plaszticitással. De ahogy elõrehaladunk, s közeledünk benne a jelenhez, mintha az élet színeit elszívnák a megvalósult képek - az írásmû kiszikkad, s az élet helyét torz mániák foglalják el.
Az önéletrajz elsõ disszonáns momentuma viszont épp a leghíresebb, legelhatározóbb pillanaté. A patikus Csontváry egy napon égi szózatot hall, mely arra jelöli ki õt, hogy Rafaelnél különb képeket alkosson, s ezáltal magasabb rendû tettre hívja az emberiséget!
A mánia és a mûvész egyetlen közös pillanatban születik meg benne, s e különös egybeesésrõl - sajnos - az önéletrajz se árul el többet, megvilágítóbbat.
Ettõl kezdve a festészet lesz mindene - s maradék erejébõl ezentúl mintha csak jobbrosszabb mániákra futná. Az önéletrajz elszíntelenedik, bár hallatlan tevékenységrõl ad számot. Tíz lázas alkotó esztendõrõl, mit még külön fölfokoz a lázas témakeresés. Ebben az idõben Csontváry örökösen úton van: a Szentföld és a Magas Tátra, Görögország és Taormina között cikázik. Utazik és fest, oly tökéletes lemondásban és szegénységben, mint a hajdani sivatagi remeték.
Önéletrajzát olvasva, mélységes hitem, hogy ekkortól már csak egyetlen nyelvet beszél: a festészetét.
Tíz év gigászi erõfeszítése után úgy érzi: teljesítette küldetését. Párizsban és Pesten kiállítást rendez, s nem akarja tudomásul venni, hogy a várt siker elmarad: a próféta szava pusztába vész. Szellemén azonban - a kudarc biztos jeleként - eluralkodik a görcsös állapot, a kigúnyolt próféta merevgörcse. A hanyatlás, a kimerülés szomorú alkonya ez már: a rögeszmék kicsinyes éjszakája, képek nélkül, világosság nélkül. Önéletrajza már ebben az idõben születik, s két bizarr tanulmánya is. Ki lehet zseniális ember az egyik címe, mely már maga is elárulja a nagyzásba menekülõ szenvedést. Néhány gyönyörû mondat azonban még ebben a tanulmányában is akad. Mindjárt az elsõ. Ki lehet zseniális ember? S a válasz rá: "Aki soron van." De néhány oldallal odébb már ilyesmit olvasunk. Ki nem lehet zseniális ember? "Aki iszik és dohányzik." Igen, ez már csak szomorú!
Különc lélek volt, de nem a különcségébõl táplálkozott, hanem szinte érintetlen tisztaságából, szentekre emlékeztetõ akaraterejébõl. Tehetsége a detektoros rádiók kristályaira emlékeztet. "A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek, írja Eliot, hanem rendkívüli médiumok." Csontváry mint valami tiszta kristály fogta föl és sugározta ki magából a világot: a mondhatót és a mondhatatlant.
Írásai lényegesen alacsonyabb szinten tükrözik zsenialitását. De mint festészete "mellékletei", mégis értékes dokumentumok, ha nem adnak is kulcsot ritka mûvészi-emberi titkának közelebbi megértéséhez. Legfeljebb megerõsítenek bennünket abban a hitünkben, mit képei oly hallatlan erõvel sugallnak: hogy e nagy életmû szinte egyedül a lelki összeszedettség, zseniális koncentráció csodája.

Új Ember, 1962. december 16.