[Iguana]

Idézet: lameXpert - Dátum: 2004. dec. 28., kedd - 21:44

ÁMÍTÓGÉPES ÚJ VILÁG

Már megint majdnem beszoptam a fekete háttérszínt...

[lameXpert]

Idézet

Schöberl

A technika vívmánya, az ipari fejlõdés, a többtermelés és gyárüzemek századában születtem, s mindig rajongtam a modern, nagy gazdasági elv eszményeiért, minél kisebb erõpazarlással, minél nagyobb munkasiker! Az olyan találmányok, melyek ezt az eszményt valósítják meg, gyermekkorom óta izgatták képzeletemet. Ceruza, aminek a másik végén törlõgumi van, hogy mindjárt ki lehessen törölni, amit az ember ír. Zsebkés, amit dugóhúzónak is lehet használni. Zsebóra, ami villanylámpának alkalmazható. Tõrösbot, ami esõben esernyõ, esõ után köpönyeg. És így tovább.

Hogyne vágytam volna, mióta az eszemet tudom, e mûfaj legkimagaslóbb, legrégibb és méltán legnépszerûbb klasszikus példájának, a Schöberl-ágynak egy példányára! A csodálatosan egyszerû alapötlet, hogy

"Nappal szék - éjjel ágy!"

akkor is mintaképe lett volna szememben a praktikus gondolkozás módszerének, ha a mûszaki tudomány soha nem tudja megvalósítani gyakorlatban a géniusz képzeletét. De tudjuk, hogy megvalósította, és én gyermekkorom óta irigyen és vágyakozva álldogáltam a kirakatok elõtt, ahol ilyen piros plüssel borított csodabútort mutogattak.

Sajnos, hányatott életem, anyagi gondjaim közepette sokáig nem juthattam odáig, hogy vegyek magamnak egy Schöberl-ágyat. Nagyon igazuk van azoknak, akik a szegénység legnagyobb hátrányát abban látják, hogy a szegény ember mindenhez sokkal drágábban jut, mint a gazdag, hogy a gazdaságosság fent jelzett nagy elvét (kis erõvel nagy eredményt) soha nem tudja megvalósítani: s alapjában véve helyes az a paradoxon, hogy a szegény ember kénytelen fényûzõbben élni, mint a gazdag, mert nem jut hozzá ahhoz, ami egyszerû és olcsó és gazdaságos. Magam is hosszú éveken át aludtam olyan ágyban, ami nappal is csak ágy volt, s így teljesen hiába töltötte idejét az én költségemre - és ültem olyan széken, amelyik éjjel hasznavehetetlen széki minõségében henyél, és lopta a pénzemet.

Végre rájöttem a megoldásra: Kolumbusz tojása az egész, ha megmondom, azt fogják felelni rá: ezt én is tudtam volna! Hát persze, tetszett volna megtenni akkor. Na, mit gondolnak? Hát megmondom: eladtam az ágyamat meg a székemet, és vettem egy Schöberlt az árából.

Bevallom, kicsit hevesebben dobogott a szívem, mikor a rejtelmes bútordarabot begurították a szobámba. Ott állt, tömören és komolyan, a nagyon elfoglalt emberek szófukar szerénységével várva, hogy rendelkezzem vele. Megnéztem az órámat: délután öt óra volt, szóval nappal. Odagurítottam az íróasztalhoz, leültem rá, és dolgozni kezdtem.

Öt perc múlva kellemetlen, kínos, rossz érzés fogott el: izegni-mozogni kezdtem, sehogy se találtam a helyemet. Hátradõltem, nyújtózkodtam, nagyot ásítottam. A gyomrom émelygett, pislogtam, leragadtak a szemeim. Aztán nem tudom, mi történt; mikor magamhoz tértem, koromsötét volt, karom és fejem tehetetlenül lógott le a karfáról.

Megnéztem az órámat: tizenegy óra volt. Teringette, hiszen már éjszaka van - le kell feküdni. Büszkén és önérzettel elmosolyogtam magam: szétbontottam jó Schöberlemet, levetkõztem és lefeküdtem.

Öt perc múlva fel kellett ülnöm: egy csöppet se voltam álmos. Brómot vettem be és veronált. Hiába. Egész éjszakámat az ágy szélén ülve töltöttem, lelógatva a lábamat, tehetetlenül és éberen.

De állapotom nem javult. Éjszakáim álmatlanságban teltek el, nappal nem tudtam dolgozni, folyton aludtam.

Egy hét múlva visszavittem a Schöberl-széket, miután úgysem használhattam semmire. A kereskedõ, akinek elmondtam betegségemet, hitetlenkedve csóválta a fejét - aztán hirtelen a homlokára csapott. Odarohant a székhez, belenyúlt, kifordította. Bedugta a fejét, kerekeket csavart rajta, rángatta. Aztán kivörösödve egyenesedett fel, és a vállamra ütött.

- Uram, önnek kivételes peche van! Mióta a Schöberl-gyár fennáll, ilyen eset még nem történt. Nem önben van a hiba, hanem a székben - ön egy hibás darabot kapott, amit valamelyik munkás elfuserált. Ez a Schöberl nappal ágy és éjjel szék - hagyja itt, majd eladjuk egy szállodai portásnak.

                                                                                                                                                                    K.F.

[gazdi]

Idézet

Romhányi József: Szamármese

  Csömörön élt az öreg dõre Göre Döme, annak volt
egy csengeri csengõs pörgeszõrû göndör csõdöre.
  De bármilyen pörgeszõrû göndör csõdör volt
Csömörön az öreg dõre Göre Döme csengeri
csengõs csõdöre, nem szerzett neki virgonc,
kenceficés kancát idõre az örökkön õdöngõ-lõdörgõ
dõre öreg.
  Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit
és csúfos csõdörcsõdöt mondott az örökké õdöngõ-
lõdörgõ öreg dõre Göre Döme csengeri csengõs
pörgeszõrû göndör csõdöre.
  Szomszédságban élt a fösvény Szemere,
annak volt egy nõstény szamara.
  A szamárnál szamarabb Szemere sem szerzett
hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara
számára, ezért sok szemérmes szamárkönny
szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú
szamara szemére.
  Ámde mit csinált egy szép napon az örökkön
õdöngõ-lõdörgõ öreg dõre Göre Döme csengeri
csengõs pörgeszõrû göndör csõdöre és a szamárnál
szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet
szemerkélõ szomorú szamara? Na mit csinált?
  Öszvért!

[lameXpert]

[lameXpert]

PETNEKI ÁRON: A megértés határai

[gazdi]

Vassy Zoltán: Schrödinger macskája és más történetek

Idézet

Bizonyos szempontból a kvantummechanika olyan, mint a ló meg a számítógép: róluk mondják a profi lovasok és a profi programozók, hogy ha nem azt csinálják, amire a gazdájuk számít, akkor mindig a gazdában van a hiba. Õk (mármint a ló, a gép, meg általában a Természet) minden helyzetben a maguk egészséges logikáját követik, és az már az ember dolga, hogy ezt a logikát kellõen megértse.

[lameXpert]

MEGYESI GUSZTÁV: Minden jót, Mónika!

[lameXpert]

Jézus, a könnyûdrogfogyasztó

[lameXpert]

Szabó Erzsébet: Miért különös?

[lameXpert]

Mi: mérnökök*

[skyflash]

A következõ tíz év

[lameXpert]

Idézet

Karinthy Frigyes: ÕRÜLT SIKEREM A TÉBOLYDÁBAN

Tudomány

Kedves kolléga úr, érdekes esetbõl kifolyólag kerestem fel, mint olyan elmeorvost, akinek tudományos képzettségérõl, az elmebajok megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok gyõzõdve, mint a magaméról.

- Nagyon kedves és igazságos, kedves kolléga úr. Nekem is az a nézetem, hogy az elmegyó­gyászatban körülbelül mi ketten vezetünk, holtversenyben.

- Bizonyára, kolléga úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom abban, hogy elmegyó­gyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért kerestem fel, hogy közösen, bizalmas kettesben, a "négy szem többet lát" elv alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet.

- Csupa fül vagyok, kolléga úr.

- Annak a megállapításáról van szó, kedves kolléga úr, vajon, én, aki önnel e percben beszélek, õrült vagyok-e, vagy sem?

- Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval, ezt akarja velem megbeszélni?

- Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország elmeorvosa, ezt a betegséget magam állapítom meg magamról; de aztán eszembe jutott, hogy magamról lévén szó, mégiscsak jobb lesz, ha konzíliumot hívok egybe, legalábbis két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam hát magamat és önt erre a konzíliumra.

- Nagyon helyes, kolléga úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük a tanácskozást?

- Parancsoljon velem.

- Egyelõre nincsen kifejezett véleményem errõl az érdekes esetrõl. Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye?

- Az én véleményem, hogy õrült vagyok.

- Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részérõl, aki az elmebetegségekben olyan kitûnõ szaktekintély, mint kolléga úr.

- Ön hízeleg, kolléga úr.

- Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban, ugye, mind a ketten megegyeztünk, hogy az õrültségnek mi a legfõbb ismérve.

- Hogyne, hogyne. A fixa ideát gondolja, nemde, kolléga úr?

- Természetesen. Kolléga úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell állapítanunk, hogy van-e kolléga úrnak fixa ideája. Abban, ugye, megegyezünk, hogy mit értsünk fixa idea alatt?

- Hogyne. Fixa idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk, mely a különben helyesen, vagyis logikusan mûködõ emberi értelemben automatice felvetõdött, egy hibás képzetet önmagunkról, teszem fel, hogy valaki császárnak képzeli magát, holott nem az.

- Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az õrültek, fixa ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk, van-e a kolléga úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata helyes és logikus, akkor kolléga úr nem õrült.

- Úgy van.

- Nos tehát, lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják, kolléga úr?

- Így és így.

- Helyes. Rendben van. Kicsoda kolléga úr?

- Elmeorvos.

- Helyes. Hol lakik, kolléga úr?

- Itt és itt.

- Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda, mert amit mondott, az szóról szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kolléga úr nem õrült.

- Nekem pedig az a véleményem, hogy õrült vagyok.

- De hiszen nincsen rögeszméje? Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda.

- Igen. Õrült vagyok.

- Pedig, mint láttuk, nem az.

- Igazán azt hiszi?

- Hát persze. Hiszen bebizonyítottam.

- Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok õrült, akkor az, hogy õrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme!

- Úgy van!

- De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én õrült vagyok.

- Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor õrült.

- Tehát õrült vagyok?

- Miután rögeszméje van, nyilván az.

- Ohó, álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy õrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor ez egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok õrült. Tehát csak rögeszme, hogy mégse vagyok õrült. Tehát csak rögeszme, hogy õrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát õrült vagyok, tehát nem rögeszme, hogy õrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok õrült. Mégiscsak gyönyörû dolog a tudomány!

- A leggyönyörûbb, kolléga úr! De legalább annyira kell érteni hozzá, mint mi ketten.

[lameXpert]

Kukorelly: Fogalmam sincs, hogy kell írni

[lameXpert]

Idézet

Soha többé bugyit
2005.02.12. 07:58

A Sex Bomb 64 éves énekese, azt mondja, hogy a színpadra dobált bugyik tönkreteszik balladái hangulatát. Ezért arra kérte rajongóit, hogy tartsák magukon alsónemûiket. Persze szó sincs arról, hogy Mr. Jones hálátlan volna, csak egyszerûen úgy érzi a bugyidobálás már elvesztette az értelmét.

„Szeretném ha vége lenne, mert már nincs értelme. Amikor egy érzelmes balladát énekelek és próbálok hangulatot teremteni, nagyon rossz, ha alsók tûnnek fel a semmibõl és záporoznak a színpadra. Néhány ember pedig ezzel akar kitûnni a tömegbõl.” – mondta Tom.
Negyven évvel ezelõtt, amikor elsõ dalával befutott, még határozottan élvezte az alsónemû áradatot a koncertjein, hiszen akkor ez újdonság volt és botrányos. Most azonban már nem az énekesrõl szól, hanem a feltûnõsködõ rajongókról.

„Amikor elkezdõdött ez az egész még nagyon szexis volt. A nõk tényleg ott helyben vették le az alsóikat és vágták hozzám a színpadon. Még senkivel nem történt ilyen, szexis volt és nagyon merész. Most viszont már csak egy vicc.” – tette hozzá keserûen a szupersztár.

[lameXpert]

Idézet

És te miben változtál meg?

Alapvetõ tulajdonságaim talán nem változtak, de régen sokkal türelmesebb voltam. A hihetetlen erõmhöz soha nem társult agresszivitás, sõt, mindig próbáltam az ártatlanok védelmére kelni. Kiskoromban például, ha a tévében láttam, hogy bántanak valakit, azonnal meg akartam menteni, és azt néztem, hogy hol lehet bemenni a tévébe. Ha fiatal koromban valaki verekedést provokált, akkor is inkább poénosan fogtam fel a dolgot, és kerültem a tettlegességet. Nehezen lehetett kihozni a sodromból, de ahogy idõsebb leszek, azt veszem észre, hogy feszültebb vagyok. Ez valószínûleg a mindennapi hajtásnak, és a megváltozott környezetnek köszönhetõ.

[lameXpert]

Katona Magda: A tálibok és Pakisztán katonai együttmûködése

[lameXpert]

Pusoma Dénes ügye (Ártatlanul töltött börtönbüntetés)

[lameXpert]

Ha felhív egy fejvadász...

[Bilux]

Árpi kalandjai
Egy ismerõsömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt (Opel Senator 3.0), neki mégsem volt elég jó. Egy szép napon elhatározta, hogy dögösíteni kell. Elkezdodött a tuning.
Eloször jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök fekete fólia, brutál erosíto, stb. Igen ám, de ilyenje sok embernek van, így nem lehet kitunni a tömegbol. Na, akkor jött az ötlet: ha Michael Knightnak van, akkor neki is kell, és ezzel elkezdõdött KIT-hadmuvelet.

Úgy kezdte, hogy a muszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és ledeket barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte) jól nézett ki. Mások szerint inkább hasonlított Pirx kapitány valamelyik járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc kapcsoló, ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy építette be, hogy egy részüket megfordította, tehát az autót csak egy bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani. Ennek a lopásgátláson kívül az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló volt, ahogy kapcsolgatott indulás elott. "T'od, ahogy a helikopteren, az amcsi filmekben. Mégis csak komolyabb így a gép, nem?"

Persze eltelt egy-két nap, amíg ezt az állást megtanulta. Addig úgy nézett ki egy indítás, hogy beült, az összes kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul kapcsolgatni, és minden kombinációnál megpróbalt indítani. Minden indítás elott jött a "Hopp, most megvan, most a jo" - szöveg, de általában csak negyedszerre - ötödszörre találta el. Én már rég tudtam a helyes állást, de a marhája képtelen volt megjegyezni. Persze nem segítettem neki, csak együttérzoen bólogattam az anyósülésen. Egyszer megkérdeztem tõle, miért nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és akkor könnyen ellopják az autót. Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy cetlit, hogy "fel-fel-le-fel stb.", és felderül az arca, hogy "Aha, megvan a Senator kódja, elo a pajszert!"... Aztán persze szépen lassan megtanulta a kódot, és egy ido után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb furfangos eszközök kellettek.

Ekkor jött (õt idézve) "a behatolási- és eltulajdonítási kísérletet megakadályozó kompjúteres (így, k-val, hosszu ú-val ejtve) rendszer". Én itt már nem akartam beülni mellé, mert tudtam, hogy nem fogom megállni röhögés nélkül. De a hosszas unszolasra ("Nézzed má' meg, hogy mit bír a gépsárkány, mer' ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.

Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os laptop, amit ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az anyósülés lábterében, plusz valahol hátul egy mágnes egy reed-relével. A hangszóró azért kellett, mert riasztáskor a laptop mindenféle okosságot mondott. Árpi úgy képzelte, hogy ha el is lopják az autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj megijed a hangtól, ami ilyeneket mond: "Tolvaj!", "Az autó 15 másodpercen belül leáll!", "A rendszer értesíti a rendorséget.", stb. A mágnes a reed-relével kapcsolta a laptop áramellátását. A baj az volt, hogy úgy volt megoldva, hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell tenni a mágnest a csomagtartóban, nem volt megjelölve a helye.

A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az csak Windowsra tudta megírni, úgyhogy innentol kezdve így nézett ki az indulás: Árpi körberohant kétszer az autó körül, ellenorizve, hogy nincs behatolási nyom, távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett ülnöm, mert o elhelyezte a csomagtartóban a mágnest ("Ne haragudj, de ezt még neked sem mutatom meg."), elore jött, beállította a kapcsolókat, indított, fülelt, hogy bootol-e a laptop, káromkodott, hátrament, igazított a mágnesen, vissza elore, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni kellett még egy ideig, mert a Windows még nem indult el, és ha a program nem álló autónal indult el, megszakította a gyújtást. Mivel csak saccra tudtuk, mennyi ideig tart, ücsörögtünk pár percet. Ekkor összegerjedt az autó hifije az aktív hagszóróval, ami borzalmas hangon visított.

Elkezdett gyulni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy tenni, mint akinek semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézoi a mulatságnak, mert volt, aki rutinosan egybol a mászókára ment fel, hogy lásson a többiek feje felett.

Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a hangszóró a lábamnál megszólalt olyan hangon, mint egy vízbefojtott Sokol rádio: "Tolvaj!", "A motor le fog állni!", stb. Kezdtek röhögni az emberek (én meg kisebbre húztam össze magam). O pedig uvölt: "Gerjed, b*zmeg, összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva programozó!" Itt jött még egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva természetesen, és a programozó meg az egész mindenség lovakkal és felmenokkel törteno közösülésére bíztatása.

Fontolgattam a menekülés lehetoségét, de már túl sokan álltak körülöttünk, és nem voltam benne biztos, hogy át tudom törni a bámészkodók gyûrûjét. Árpi hozzáfogott, hogy: gyújtás lekapcsolása, motorházteto felnyitása, laptop lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal, fenyegeto "F*szt néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben, csatlakozók pöcögtetése, "Ne nyújjá' hozza, öcsisajt!" a közelebb merészkedõ kisgyereknek, motorházteto le, beülés, indítás, várakozás a bootra, szokásos visítás, szerencsére most nem riaszt, indulhatunk. Persze padlógáz, visít a gumi, a tömeg szétrebben, és mi "kottonájdzsó"-t torzítva, mûszerfal-rezegtetve üvöltõ hangjaira otthagyjuk a parkolóban a tömeget.

Fohosünk boldogan húzza ki magát az ülésben, és büszkeségtol sugárzó arccal csak ennyit kérdez: "Na?" - Elgondolkodom, mit is mondhatnék. Például megkérdezhetném, hogy mi van, ha a tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és akkor a laptop nem indul el, nem tiltja le a gyújtást, nem óbégat, mint a haldokló rinocérosz, és ugy általában, simán el lehet lopni az autót. Vagy megpendíthetném, hogy a sok szar árábol vehetett volna egy rendes riasztót is, de nem szólalok meg, mert az ember úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy kockafeju a gyereke, az akkor sem érti meg, ha megáll a sör a kölyök fején...



--------------------------------------------------------------------------------

Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az ember. Árpi persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben történt, még nem volt meg az Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik ki az ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a járgányát. Muszaki persze évek óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor bukik le.

Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt is optikai tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett jelentos tokével (vagyona gyakorlatilag a széteso-félben levo Ladábol, két farmerbol és néhány pólóból állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a hiányzó anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány.

Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, muszor kormányborítás, aprópénztartó, halálfejes valtógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz tudott hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt benne), "multifunkciós muszer", ami egy homéro, iránytu és óra mahagóni-utánzat keretbe foglalt kombinációja volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi lehetoségei. Ekkor jöttek a segítokész haverok, akik elso hallásra kicsit furcsállották Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit kért.

Elsõ lépés volt a mûszerfal. Látta egy újságban, hogy egy sportkocsinak polírozott alumínium borítás volt a muszerei körül, és hát persze, hogy neki is kellett. Miután kiengedték az ügyeletrol, ahova a sorjás alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel állt elo: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem neki, hogy az nem túl strapabíró, meg gyurodik is, de nem hallgatott rám. Egyik haverja szüleinek volt egy Ápisz-szeru boltjuk, és onnan szereztek vagy harminc tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a haverjainak, hogy mindenki csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok összegyult, megkezdodött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát, mit mondjak, nem volt egy semmi látvány.

Eloször is totál meghülyültek a ragsztó gozétol, mert zárt garázsban csinálták. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz, mert méterekrol olyan szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott hozzáfuzni az eseményekhez: "hehehe". Meg néha azt is, hogy "atom lett, hehe". Ültek a haverjaival a garázs betonján, mint marhatök a mezon, néztek maguk elé, és vigyorogtak.

Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdték a mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom, közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, már annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be volt ragasztva a kormány, a sebességváltó, a szellozok, a bal oldali ablak felé, a bal ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden a ragasztótól. Az elején még odafigyeltek rá, és probálták kisimítani a fóliát, de a végén persze ilyen apróságokkal nem törodtek, és ettol az autó úgy nézett ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyu balesetben széttrancsírozódott.

Kivonszoltam oket a levegore, és akkor vettem észre, hogy a napsütésben csillog fejük és a ruhájuk, mint Szucs Judit fénykorában, diszkókiránynõként. Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva, hanem sikeresen magukra ragasztották a levágott, lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytol, és szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül járt ufó, akik nem tudják, hol landoltak.

Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a Technokol az erosebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a muszerfal enyhén szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával, ezért gyorsan újabb csinosítás után kellett nézni.

Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas, ket rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a csomagtartón, átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a "szárny". Árpinak baromira tetszett, és megsértodött, amikor a "Na, milyen?" kérdésre én azt mondtam, hogy "Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük?

Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat körömlakkal szokták javítani, mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmét arra az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem érdekelte ("Majd felhigítjuk!"), irány a "butik".

Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik (mi még inkább fiúk) körömlakkot nõknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor eloadtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam Árpinak, hogy én azt hallottam, hogy a körömlakk másképpen néz ki felkenve, mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielott megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladóno nem nézett oda, Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot, és minden körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk az üzletbol, és megpróbáltuk kitalálni, melyik szín illik az autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a dologba, mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézoseregünk lett.

Akkor jöttem rá, hogy állok egy nõi butik elõtt, nézem ahogy a haverom a kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a kocsijához, és közben arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín. Árpi ügyesen feltalálta magát: "Csak a szárnyamra kell." Na, ettõl kitört a röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1, azaz egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól körömlakklemosót, és felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett. Reméltem, hogy nem festünk vele, de festettünk.

A "szárny"-at ettol kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la Barbie mobil). Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy egy full-extrás Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál.

Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami szerinte kitûnõ kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet, és éreztem, milyen baromi nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam, úgyis hiába. Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött minket, és elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és "Na, akkor majd én!" felkiáltással elõszedte a forrasztóját, hogy majd azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a csövet, és elindultunk becserkészni a leányzót.

Az elsõ ötven méter után lejött a csõ, és elkezdett zörögni. A második ötven méter után az õsrégi kipufogó megadta magát, és leszakadt mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van, kipufogó be a hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó elõtt pár száz méterrel megálltunk, és Árpi eloállt a haditervvel. Én elõremegyek gyalog, kihívom a lányt a fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik.

Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy körre ("Hogy lássa, mi az élet."). Kérdeztem tole, hogy ezt a farolás-dolgot próbálta-e már. Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én biztos, ami biztos alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és elindultam.

Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." - "Most nem lehet, sokan vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) "De valami nagyon fontosat akarok mondani." - "Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem lévén, az autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor elakad a szántásban.) "De gyere ki, mert..." Itt tartottam, amikor baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend. Árpi megjött.

Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem. Csak éppen az autó félig az árokban volt. Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész mutatványt, de nem volt túl meggyõzõ. Már csak azért sem, mert az egyik kerék elég furán állt. Mondhatni, kitört. Árpi gyorsan kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket, mert a másik oldalon volt. Érezte, hogy furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az árokból (ezt kesõbb mesélte).

Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány levette a kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta a kereket. Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... "Na, megyünk?" - kérdezte a lány. "Ja, csak elobb nézd meg, milyen frankó a mûszerfal. Klassz, nem?" (Itt kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó alufólian: "Ööö, aha, klassz. Nem megyünk?" - "Áh, még nem, majd késõbb. De hallgasd milyen hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása. Lány: "Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell mennem." - "Menjünk inkább késõbb, most csak dumáljunk." - próbálta Árpi elkerülni az elkerülhetetlennek latszót. "De hülye vagy, ezért hívattál ki, hogy most nem is viszel egy kört?!" Árpi ettol bepöccent, és szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt napok összes kudarcát (persze ordítva): "Nem megyunk, b*zmeg, mert kitört az a kib*szott kerék, és különben is, elegem van, hogy még mindig tiszta lakk a körmöm, meg a tököm is ragasztós lett, ez a rohadt alufólia meg nem jön le..."

Idáig hallottam, mert itt már sírtam a röhögéstol. Innentõl már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendõrautó, igazoltatás, kiderült, hogy nincs mûszaki, szülõk felhívása, büntetés kilátásba helyezése, amit valami ismerõs egy üveg piáért elsimított, a szülõk szörnyülködtek, kesõbb röhögtek.

Az érdekes a dologban, hogy évekkel késobb Árpi, nem mint élete mélypontját emlegette, ahogy ült félig egy árokba borulva álmai nõjével, hanem ezt mondta: "Tudjátok, ha akkor öt centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a buxa." Hát, igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok erre, miközben (néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt.



--------------------------------------------------------------------------------

Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a Rákóczi úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétol, és a metrón a lábadra lépõ "fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektõl. Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a szokásosnál is nagyobbakat.

Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye megreccsent elõzõ nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az ezeréves Varnyút. Megy? Megy, csak nincs mûszakija, de ha lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez Árpinal soha nem volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar.

Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1 órával késõbb indult. Azért kellett ilyen korán, mert majd "Becserkészünk egy-két vadat, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a fortélyokra." Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze fölöslegesen. "Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs cicózás." (Késobb kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna át hozzá az aktuális barátnõje reggel...)

Ez az indulás elõtti napon történt, és ismerve Árpit, nem sok jóra számítottam másnap, de õ megígérte, hogy kivételesen normális lesz. Persze én értem oda elõbb, és vártam. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az elmúlt nyár hülyeségeibõl, és normális lesz tényleg. Alapvetoen azért rendes gyerek, csak hát kicsit hülye.

Na, idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelõs hang): "Gyerünk Janó, meg tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet? Odaballagok a lepcsõhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli elõtt), és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két torzonborz fickót, és elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el, hogy a nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem tudjak elmondani három egymás utáni nõnek, hogy "Pici, parányi dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz génnek.").

Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy középkorú nõhöz, és elkezdi, hogy "Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' gének". A nõn látszik, hogy egy szót sem ért az egészbõl, és riadt szemekkel keresi a menekülés útját. A csöves áll elõtte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e. De õ kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következõhöz. Közben persze röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet venni.

Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi. Elõvesz egy papírlapot, és átcsörtet a tömegen: "Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom. Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. "Csókolom, Marika, meghoztam az új kérdõívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodába.", ordítja, hogy mindenki hallja, majd suttogva: "Két diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan: "Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a tömegnek: "Ez a Marika, milyen vicces asszony!" - "Kiliánig" - suttogja. Az emberek röhögnek, mert mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem verik meg. Megúsztuk.

A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal, akirõl kiderült, hogy most megy vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. "Nem tetszett soha vonatun ülni?" - "Nem, a menyem hozott fel Pestre kocsival." Árpinak majdnem sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert õ rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk.

Árpi elso dolga volt (az elfogyasztott jelentõs sörmennyiség hatására), hogy teli torokbol elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: "Megjöttünk, reszkess Balaton!". Két rendõr sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt, és elsiettek. Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: "Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már nem hallják, de mint késobb megtudtuk, hallották.)

Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha mar megígérte cserébe a kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a bolti pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerõse otthon csinál pálinkát, majd tõle szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt. "Nem baj" - mondta Árpi - "majd rakunk bele fõszert, és olyan lesz, mint a vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek fényében vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belõle, és felengedte vízzel, hogy mégse legyen olyan erõs. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.)

Elmentünk a nagyszülõkhöz. "Árpikááám!" - puszi-puszi, elõkerül a "vodka". "Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam külön neked." - "Há', dehogynem ittam én mán, Árpikam." Hoppá! Most mi lesz? "Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon erõs, ez nem sima vodka." - "Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan erõs, mint az én házi szilvám.", és meghúzta az üveget. Én készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de õ csak megrázza a fejét. "Hinnye, a keservit, ennek aztán van huzatja." - mondja, és még egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de Árpi szerint innunk kell, mert különben megsértõdik, és nincs autó.

Visszajön az öreg, tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le (nem vészes, csak mintha olvadt acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hõsiesen. Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó szobapálma cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak párás szemekkel néz maga elé. Tolem a szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az autó-témát, de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem néz. "Aztán, fiam, te hova valósi vagy?" - "Hmhhmmhhm." - mondom. Árpi megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést, hogy a nagyapja osz haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani az udvaron. "Ez derék volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt."

Sikerül rávennem õket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz: "Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a pillanatban lefejeli a fûzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és eláll a lélegzetem...

Középen állt egy barna színu rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem locsolták le valami erõsen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két nõ be fog ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.)

A dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy mondanák, hogy "Hamvas, õszi erdo - metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején egy púppal, amibõl vidáman csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök sáros volt, mert a fûzfának köszönhetõen beesett a virágágyásba, ahonnan (a "vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán szabadult. Láthatóan ez õt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora hengerfejtömítéssel, hogy én eloször azt hittem, egy Kispolski padlólemeze. "Nagyfater, b*szki, te tankszerelo voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdõdött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról.

Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy majd õ. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy határozott mozdulattal letöri a belso visszapillantót. "Nagyfater, oszlik a verda!", bosszankodott, majd nézett elõre hunyorogva. "Mit nézel?" - kérdeztem tõle. - "Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez valahogy így hangzott: "azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni, de az öv sehol.

Ekkor - számomra teljesen váratlanul - padlógázzal beletolattunk a mögöttünk levõ polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy õ se maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán - amikor már az összes kutya üvöltött az utcában -, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezessek, és elindultunk.

A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette: "Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jo! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél elobb hazajussunk, ezért ráhagytam.

Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb. húsz centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötet alak mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt: vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenorzés. Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a rendor után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós autót eloször, ez nem tûnt egyszerûnek. Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkezõ szervet hangos váltórecsegtetéssel fogadtam.

Fiatal rendõr volt, próbált laza lenni: "Nem bírunk a lóerõkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt mûszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt van, csak õ ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelõ fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni.

Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: "F*szom má', mér' álítottak meg ezek minket?". A rendor rávilágított Árpira, és visszahõkölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De a rendõr visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendorautóhoz: "Gyere csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllõnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem lehet!

Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: "Hát ez az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendõr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb mindenképpen bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendõrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek. Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóva. Rendõrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk.

Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tûnt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendõrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek. "Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen). Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg õket. Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a rendõrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk. El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levok, amikor látták Árpit vilagító fehér seggel egy rendõrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a rendõrök, aztan elengedtek.

Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendõr szólt a többieknek, és valószínûleg Balaton összes rendõre ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendõr le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit kerülni fogom a jövõben, de persze nem tartottam be.

[lameXpert]

Idézet: Samott - Dátum: 2004. márc. 11., csütörtök - 11:39

Eleg sok ujsagot olvasok: napisajtot, hetilapokat - interneten, papiron vegyesen. Neha talalkozom olyan irasokkal, amelyeket erdemesnek tartok arra, hogy felhivjam ra a barataim figyelmet... most itt is szeretnek letrehozni egy ilyen helyet. Szoval ide varok minden olyan - erdekes, fontos - irast, ami politikamentes, elgondolkodtato vagy amit csak egyszeruen fontosnak tartasz megosztani masokkal. (felhivnam a figyelmet arra, hogy kifejezetten humoros irasoknak mar van egy jol mukodo topicja: Mulatságos hírek) Ide a kicsit komolyabb irasokat gyujtsuk.

Samott