[lameXpert]

idézet:

---

N. PÁL JÓZSEF

Önveszélyes felejtéseink történetébõl
Veres Péter és a hatvanas évek

Általában semmi jelentõsége nincs a hozzászóló életkorának egy konferencián, de ma mégiscsak jellemzõnek vélem, hogy a megszólalók közül messze én vagyok a legfiatalabb a magam negyven esztendejével. Jómagam vagyok ugyanis az egyetlen – s ez nagyon fontos! -, akinek helyzete és életkora okán esélye sem lehetett Veres Pétert személyében ismerni. Az élõ íróról nekem egyetlen apró, – természetesen gyermekkori emlékem van. Valamikor a halála elõtt kevéssel történhetett – gondolom, 1969-ben -, hogy az utcákat a táncdalfesztiválok módján kiürítõ „Röpülj Páva” népdalverseny éppen soros fordulóját néztem sokadmagammal egy kicsi zalai faluban, a szomszédék televízióján. Veres Péter talán zsüritag volt, talán nem, de tény, hogy fölszólalt és jó hosszasan beszélt. Többször is elmondta, hogy „én egy akkurátos ember vagyok”, s a népkultúrát védve azt fejtegette, hogy a „már minálunk babám” kezdetû nóta aligha lehet eredeti népdal, mert hiszen hiába megy fel az a legény a fa tetejére, s hiába rázza a meggyet, nem pattog az le, csak amelyik férges. Anyámék általában hat elemit végzett, könyvet csak nagyritkán olvasó generációja – elvégre muzsikát akart hallani, nem szónoklatot – persze eléggé unta a terjengõs okfejtést, de arra határozottan emlékezem, hogy mindenki pontosan tudta, ki is ez a fehér ingben, nyakkendõ nélkül, felemelt mutatóujjal beszélõ, mindenbe „belekotyogó” parasztember. Veres Péter aztán a következõ esztendõben meghalt s állami pompával eltemették. Nem a szülõfalujában, ahogy Tamási Áront, vagy Szabó Pált, hanem az akkor még Mezõ Imre nevét viselõ út melletti temetõben.
Sorsom késõbb úgy hozta, hagy irodalomtanár lettem, s – jórészt Czine Mihálynak köszönhetõen – Veres Péter is megszerettem. Falusi és paraszti származású gyerekként ez nekem nem volt nehéz, de a népi irodalomhoz való vonzódásommal már egyetemistaként is valamiféle csodabogárnak számítattam, mára pedig alighanem egyedül maradtam korosztályom irodalmárrá lett részében. Az elmúlt hetekben Iegalább ötven egyetemi hallgatót kérdeztem meg, ki olvasott élete sarán valamit Veres Pétertõl, vagy ha nem, akkor ki tudna mondani legalább egy könyvcímet tõle. Nem mondhatom, hagy a válaszok nagyon elkeserítettek, mert hiszen csak azt kaptam, amit várhattam. A többnyire egy évvel a diploma elõtt álló magyar szakos hallgatók közül egy olvasta vizsgára a János és Julcsa címû regényt (nem tetszett neki), egy másik pedig a Számadás címet ismerte, de a könyvet persze nem olvasta. Lehetett volna még érdeklõdni a történelmi stúdiumokat hallgatók között is, de tudni vélem, hogy õk meg – amennyiben ismerik – egy a kommunistákkal állandóan gyanús viszonyokba keveredõ, régen elavult társadalom- és nemzetképet dédelgetõ epizódfigurának tartják általában – esetleg még antiszemitának is. Veres Péter – huszonhét esztendõvel a halála után – sem szépíróként, sem gondolkodóként, sem politikusként nem létezik, a tudatot és a magatartást jelenvalóan formáló, élõ történelmi emlékezetként bizonyosan nem. Emlékét és példáját makacs hûséggel õrzõ – általában korosabb – tisztelõi természetesen vannak még szép számmal, de biztosan állíthatom: keressenek bár szorgalmasan, a mai Magyarországon aligha fognak találni olyan – nálam fiatalabb – irodalmárt, aki hajlandó még megbecsülõ módon meditálni errõl az életmûrõl.
A felelõsök persze elõsorolhatók. Az oktatásnak, a könyvkiadásnak csakúgy megvan a maga vétke, mint a kulturális politikának vagy a tömegkommunikációnak, de átkozódhatunk mi akár napestig is, Veres Péter emlékének evvel nemigen fogunk segíteni, sõt választ sem kapunk ama kérdésre, miért nem kell ez a szellemi-etikai hagyaték ma már szinte senkinek – javarészt azoknak sem, akikre, vagy akiknek utódaira az élõ író még „számíthatott” volna. Az nem lehet vitás, hogy már a reá jellemzõ írói szereptudat puszta említését! is hideglelést kapó újmódi irodalomfölfogás bõven megteszi a magáét a felejtetésért, de ne ámítsuk magunkat. Veres Péter a szépíró mára eléggé megfakult, s néhány Gyepsor-novella kivételével aligha fog megmaradni. Azon alkotók közül való õ ugyanis, akinek emocionális és tudati befogadásához az ábrázolt tematika belsõ történetének a tárgyi és Iélektani ismerete is szükséges. Veres Péter éppen a személyével is modell-szerûen összefonódott írói és közéleti magatartást kikezdõ irodalmi szemléletváltás elõestéjén ment el, s földi valójával egyidõben az a világ is csendben távozott, amelynek empatikus átélése nélkül e közeg által fölnevelt, így folytonosan annak viszonyrendszerére utaló életmû is értelmezhetetlen. Az a paraszti világ – írásainak szinte kizárólagos tárgya , amelyet õ mindenki másnál jobban ismert, mára eltûnt, s vele e világ összefüggésrendszerét, jellemformáló kultúráját még nyomvonalaiban õrzõ – így a szövegekre a ráismerés intimitásával is reflektálni tudó – potenciális olvasóközönsége is nagyon megfogyatkozott. Dokumentummá és a magyar múlt egy karakteres szeletét kikezdhetetlen tárgyi hûséggel õrzõ emlékezetté vált hát az írott életmû nagyobb része, s bizony a politikában forgolódó – a praktikus konspirációkra kevésbé alkalmas -, a dolgokat a másokért való felelõsség morális szemszögébõl megítélõ ember szereplései is illúzióktól terhelt naivságnak tûnhetnek utólag a leginkább. Vulgárisabb szólással: túlságosan becsületes volt õ ahhoz, hogy vérbeli politikus legyen! Alighanem teoretikus szándékú munkáinak is inkább csak az állandó tanulásra és megértésre törekvõ, mindenáron használni akaró ember példája lehet ma az éltetõje, s nem elsõsorban azoknak a tartalma. Van azonban ennek az életútnak egy faktora, amely nemcsak hogy megõrzésre érdemes, de egyenesen ordító módon hiányzik a mai világból. Ez pedig az ember a maga – fogalmilag aligha leírható –, néha már önveszélyesen következetes erkölcsi tartásával. Veres Péter életének legnagyobb mûve ugyanis az a jelenség, amelyet önmagából épített, s amely heroikus példaadásával egyszerre vall a század magyar történelmének álmairól, megfojtott lehetõségeirõl és csapdahelyzetekbõl fakadt torzulásairól. E jelenség közösségi orientáltsága és etika-központúsága mindig nyilvánvaló volt, s éppen ez került – a látszólagos megbecsülés ellenére! – kutyaszorítóba az író életének utolsó évtizedében, s vált aztán szép lassan anakronisztikus magatartásformává, hogy azt ne mondjam, tarthatatlanul nevetségessé sokak szemében. A Veres Péter-i magatartás kilúgozódásának valódi okát – aminek gyújtópontja a hatvanas esztendõk csalfán kétértékû világa, tágabban az 1956 utáni idõszak – ezért csupán a magyar történelem utóbbi évtizedeinek históriájával együtt érthetjük meg. Egyszerûbben szólva: Veres Péter és a hatvanas évek viszonya nemcsak önmaga történetiségében érdekes, hanem azért is, mert e viszony tanulságában rejlik az életmû morális üzenete iránti süketségünk titka csakúgy, mint a személyében fölfénylõ emberi és nemzeti példával szembeni mai érdektelenségé.
Részletesen elõsorolni ezen idõszak Veres Péterre vonatkozó történéseit talán fölösleges, más volt ugyanis a látványos tények demonstrálta látszat, s más a valóság. Veres Pétert látszólag nagyon megbecsülték, néha még azt is hihette, hogy szükség van reá. Országgyûlési képviselõ volt, majd minden évben megjelent egy kötete (volt esztendõ, hagy kettõ), közös fotók készültek róla az elsõ emberrel, halálos ágyán kitüntették a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével, s „majdhogynem” a Munkásmozgalmi Panteonba temették. Halála után egy emlékkötet (Veres Péter koszorúja) – nagyon sok érdemes ember mellett – két nagyágyút is kénytelen volt fölvonultatni, Kádár Jánost a könyv elején, Gáspár Sándort a legvégén. Kádár híressé vált egyrészt-másrészt való méricskélése után az 1956 decemberi párthatározat ércbe vésendõnek szánt igéire is hivatkozott, majd tudtul adta hangos önelégültséggel, hogy „Veres Péter látva a párt politikájának helyességét és mindjobban kibontakozó eredményeit... a szocialista rendszernek nemcsak címzetes tanácsadója, hanem jelentõs támogatója lett.” Nyilvánvaló ma már, hogy e kétes értékû méltatási igyekezet a legitimáció hiányával küszködõ hatalom bázis·szélesítõ kisajátítási törekvésének mozzanata volt („mert ott áll l eleve sírodnál, / õ mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.” , ám valljuk be mégis, hogy a dolog velejére nézvést „van az állításban valami”. Nem egészen úgy persze, ahogyan azt Kádárék gondolták, de tény, hogy az estéjéhez közeledõ író 1956 után – tudomásul véve a hatalomgyakorlási modell mozdíthatatlanságát, s vallva az „ahogy lehet” paraszti életakarat etikáját -, mindig készen állt a segítségre, akár a halálos ágyán is. Az is ismeretes, hogy a társadalmi formáció elvi alapelemeivel, vagyis általában a szocializmussal, mint történelmi céllal soha nem volt vitája, ha valaki, hát akkor õ aztán nem akarhatott visszahátrálni sem Rákosi Mátyás, sem Horthy Miklós, sem Ferencz József világába, a kapitalizmusból pedig – hiszen a magyar formájában élt éppen eleget! – egyáltalában nem kért. Örült hát a táguló életlehetõségeknek, a mezõgazdaság sikereinek, lénye és szava folytonos reményt sugallt a reája figyelõ embereknek, de a korszak jelenségeihez való viszonya mégis roppant ambivalens volt. Jellemzõ lehet, hogy miközben a korábbi szakirodalom (Bata Imre, Bíró Zoltán, Czine Mihály) „felszabadult és harmonikus életalkonynak”, „kölcsönös politikai bizalomból táplálkozó légkörûnek”, sõt a munkásmozgalmi értékrendhez idomulónak látta elsõsorban az ekkori életszakaszt, szinte valamennyi értékelõ beszélt egy bõvebben aztán nem taglalt „rezignációval vegyes bizakodásról”, vagy „csendes rezignáltságról”. A kérdés az, hogy mibõl fakadhatott ez a rezignáltságként emlegetett állapot, amelynek valószínûleg mélyebb okai is lehettek, mint az öregedés általában, vagy az, hogy Veres Péter javaslatait többnyire semmibe vették a hatalmasok.
Azt, hogy a hatvanas esztendõk kádári sikersztorijának a genezise a forradalom leverése volt, akkor is tudták sokan, ha nyíltan nem is beszélhettek róla. Veres Péter 1956-os szerepvállalása ismeretes, s az is, hogy a személyes felelõsségrevonást kihallgatásokkal megúszta, noha a belügy szívesen lecsukta volna a forradalom mellett kiálló – s ezért aztán betiltott – Írószövetség elnökét. A nyilvánvalóan nem a közlés közeli reményévet írt Olvasónaplójában ritkán szólt a napi politika történéseirõl, de az október-novemberi napokban mégis. „Maga az ifjúság sodrása felejthetetlen, csuda nap, csuda esemény: íme a forradalom... Nem szervezte senki...” – írta október 24-én reggel. „Én errõl a csodáról sem írni, sem beszélni nem tudok most. Elszorul a szívem, és eláll a szavam.” – így 28-án. „Csodálatos és megrendítõ volt: igazi forradalom.” – ez már a Ietiprás után, november 11-i bejegyzés. Aztán november 26-án szinte tanulságként: „Elérkeztek volna a tömegek oda, ahhoz a népi egységhez, amit mi, írók, elsõsorban a népi írók már régebben, de most meg szinte az egész írótársadalom megvalósított: a pártatlan gondolkozást, a népben, nemzetben való gondolkozást? Osztálytalan társadalom, pártatlan nemzet: most forr igazi népi közõsséggé a magyarság? Jó volna, ha ez már nemcsak az én óhajom volna, hanem a beteljesült valóságot látnám.” Nemcsak a felbukkanó szókapcsolat (népben, nemzetben gondolkodni) okán érdemes figyelni e sorokra, hanem azért is, mert a hatvanas évekre kiforró Veres Péter-i történelem- és társadalomszemlélet alapelemérõl vall itt szó. Az író ugyanis – miközben eufórikus sorain az aggódás hangjai is átütöttek – éppen e kegyelmi pillanat lényegét értette meg, azt ismerte föl hajszálpontosan, hogy 1956 a nép, a nemzet forradalma volt, s nem a kommunista pártellenzéké, de nem is a többi párté. (Mellesleg szólván: tudta ezt Kádár is, ezért nem csukathatta le például azt a Veres Pétert, aki – akár tetszett, akár nem – a nemzetrõl való gondolkodás egyik szimbóluma volt akkor.) Az most mellékes, hogy – mondjuk – politológiailag mennyire járható út a gyors pártosodás ellenzése, annál is inkább, mert az író gondolkodásában 1956 eredendõen a valódi szocialista célok nemzetteremtõ lehetõségének fölfénylését jelentette. Aligha véletlen, hogy Gerõ Ernõvel szemben a másik végletet Minszenthy Józsefben látta. Mondhatjuk ma már, hogy a november 3-i beszed megítélésében esetleg tévedett, de nyilvánvaló, hogy nem a Décsi Gyuláék által megalázott és megkínzott tanúságtevõ mártírt, hanem az emlékezetében élõ, az egyházi nagybirtok által is fémjelzett hiarerchikus társadalomkép – számára a bíboros személyében és stílusában (!) fölrémlõ – újjászületésének az esélyét utasította el. Alighanem az akkor fölszínre került emberi és nemzeti méltósággal való teljes azonosulás és az osztálynélküli társadalom alapideáját védõ együttes gesztus volt az oka annak is, hogy évekkel késõbb naplójában – amikor a történtek kapcsán a közösségteremtõ kultusz hiányáról meditált – 1956 megnevezéséül a „keserves magyar forradalom és ellenforradalom 7. évfordulója” fordulatot használta. Veres Péter nem lett hûtlen egy pillanatra sem a tudatában élõ 1956-hoz, csupán ezeknek az idõknek – többek között az esztelen megtorlásnak – a tapasztalat-együttese fölerõsítette benne azt a „sült-realizmusra” épülõ társadalom- képébõl következõ népszolgálati elvet, amely a politika-hatalmi lehetetlenséggel való tárgyilagos számvetést az esetleg adódó életesélyek kihasználásával és a közösség érdekében való befolyásolásának morális kényszerével egyszerre tartalmazta. Az ilyen etikát valló ember ugyanis – mivel a személyes érdekérvényesítés elõnyben részesítését megengedõ liberális álláspontot nem fogadja el (s ezt Veres Péter végképp nem fogadta el!) – soha nem a saját felszíni makulátlanságát vigyázza, hanem mindig az élet megfellebbezhetetlen parancsától meghatározott közösségi (nemzeti) célú irányt követi. Innét érthetõ, hogy például nemcsak a kisebbségi léthelyzetben alkotó Sütõ András, de Veres Péter akkori írásai is tele vannak az élet minden körülmények között való, identitásõrzõ továbbörökí- tésére, a megmaradásra utaló szavakkal. Õ egyszerre akarta a szocializmust és azt az általa fontosnak tudott, a kollektív élménybõl következõ, szolidaritáson alapuló nemzettudatot megvalósulni látni, amelynek számára az induló forradalom erkölcsi tisztasága adta a sûrített történelmi példázatát. Ezért a konszolidációsnak nevezett világhoz való viszonya az 1956-hoz való viszonyából – ha tetszik, a történés méltóságot adó nemzeti és illúziófosztó hatalmi-politikai tapasztalatából együttesen! – következett, s abból e viszony ambivalenciája is ahhoz a korhoz, amely egyszerre jelentette számára a magyarság akkor lehetséges életesélyeit, s e lehetõségeknek a hatalomgyakorlási modell lényegébõl következõ tudati korlátait és morális veszélyeit.
Az idegen segítséggel hatalomba ültetett vezetés, pótolandó a legitimitás hiányát, a brutalitás és az agyafúrt tudati manipuláció cinikusan pragmatikus keveréséhez folyamodott. A fékevesztett megtorlás mellett, egyszerre akarván a „nacionalizmust” kórtani s a társadalommal önmagát, mint a nemzet kormányát elfogadtatni, szirénhangokat is hallató ideológiai kampányba s a gyors gyarapodás lehetõségének élményét megadó „életszínvonal- politikába” kezdett, szinte egyidõben. A népi írókról szótó állásfoglalásnak, s a „burzsoá nacionalizmus” elleni határozatnak nemcsak az volt a célja, hogy megmutassák, ki (és melyik ideológia) az úr a házban, hanem a forradalom lényegét adó – így a hatalmat folyvást a saját törvénytelenségére emlékeztetõ – nemzeti szolidaritás, a nemzeti tudat történelmi emlékének a lerombolása is. E radikális módon keresztül vitt felejtési kényszerre rácsempészett, de a méltóságában megroggyant társadalom részérõl rögvest elfogadott gazdagodási esély ideológiai tudatosításához aztán pár év múlva – a „nagy kibékülés” után – jól jött még a vezetés által nyíltan nem támogatott Molnár Erik-féle történetírói koncepció is. Ez az elképzelés, amelynek párlata – elszakadva a szakmától – gyarló publicisztikai formában szinte egyeduralkodó lett a hatvanas évektõl a Népszabadságban és az Élet és Irodalomban – amellett, hogy megadta a szellemi nyitás mámorát – a nemesi nemzettudat (a „hamis tudat” és a függetlenségi hagyományok folytonos ágyúzásával úgy tett – a szaktörténészek java részérõl talán akaratlan – szolgálatot a hatalomnak, hogy a nacionalistának kikiáltott jelenségek ostorozása közepette a biztos gyarapodás lehetõségére emlékeztetõ korok (például a Rákóczi-szabadságharc Ieverését követõ, „felvilágosult abszolutista” XVIII. század és a kiegyezést követõ gyors, de a társadalom alsó részét érintetlenül hagyó polgárosodást hozó dualizmus) megbecsülõ újjáértékelésére irányította a figyelmet. Így lett a történetírás szabadabbá válásának üdvös lehetõsége a nemzeti tudatot folytonosan kerékbe törõ, szemforgatós manipulációvá E. Fehér Pálék tollán. Ha felejtesz, s nem firtatod a múltat (meg persze a jelen „kényes” gondjait), szerezhetsz villanyt, televíziót, hûtõszekrényt, s kapsz majd némi nyugati olvasnivalót, táncdalfesztivált, miegymást. Ezzel törõdj, ne mással! Ez, a társadalom politikai értelemben vett semlegesítését is célzó, alku – vagy ha tetszik, konszolidációs kiegyezés – aztán mindkét félnek megfelelt, egészen hosszú ideig. A Kádár-karszak lényege az elsõ ember kacsintgatásával szimbolizálható nagy csalás lett – ez van megírva többek között Nagy László Menyegzõjében. A társadalom megkapta a szabadabb élet s az anyagi elõrelépés lehetõségét (ez a szocialista tudatú Veres Péter számára nagyon fontos volt!), de cserébe el kellett felejtenie, hogy nemrég még nemzetként tudott nézni önmagára (ami a népben, nemzetben gondolkodó Veres Péternek legalább ugyanannyira fontos lett volna!). Mindebbõl az következett, hogy a politikai vezetésnek nagyon is kellett az a szocialista Veres Péter, akivel a hatalom „törvényességét” és néphez való „hûségét” lehetett demonstrálni, de egyáltalán nem kellett az a nemzeti Veres Péter, aki éppen e vágyott törvényesség hiányára emlékeztetett. Nagyon kellett a hatalomnak az a Veres Péter, akirõl azt mondhatta, hogy íme, egy tiszta erkölcsû ember, s nem kellett az a Veres Péter, aki tiszta erkölcsû emberként beszélt és cselekedett. Az író utolsó évtizedének munkássága éppen ezért e szemforgatósan hazug viszonyrendszerben, két tény – az életesélyek körülhatárolt kihasználhatósága s vele egyidõben a közösségi tudat szétporladása szétporlasztása – csapdahely- zetében volt kénytelen kibontakozni.
A század hatvanas évtizedének kavarogva átformálódó világa az értékrendek összeütközését és összezagyválódását egyszerre hozta – nemcsak Magyarországon. Ez volt az a kor, amikor megvolt még az értékek tiszta felmutatásának az alkalma, s amikor megvolt már ezen értékek szétzilálásának a lehetõsége is. Ez az idõ hozta Nyugaton és Keleten a baloldali gondolkodás tudat- és társadalomfrissítõ erejének a hitét, s ez a kiábrándulást is Párizsban és a „brezsnyevi doktrína” erejét a tudomásunkra hozó Prágában. Lehetett még csodálva is utálni a nagy Amerikát, és nem lehetett nem drukkolni a kicsi Vietnamnak. Ez a kor adta Gagarin ûrrepülését, meg a Holdra szállást, s ez az elsõ ûrrepülõ tragikomikusan hétköznapi halálát. Ebben a korban lehetett Ielkesedni az „amerikai álmot” és annak hazugságát együtt szimbolizáló Kennedyért, és elsiratni ezt az esélyt, rádöbbenvén, hogy az álmokról mégiscsak mások döntsnek. Ebben az évtizedben tört át a meg nem alkuvás életeszményét hirdetõ új zene, és ennek az évtizednek a végén kommercializálódott és hullott irányzatokra az egész, a „szelíd motorosok” szabadságillúziójával együtt. Ez volt az az idõszak, amikor Nagy László bízhatott még a vers hatalmában, s aztán – szinte egyidõben – jött a „racionalizáló” deheroizálás, s fontosabb lett Ady betegsége, mint a költészete. Ezekben az években lett Latinovits Zoltán a versmondás királya, s ezekben az években kezdtek elmondhatatlan verseket írni a – Domokos Mátyás emlegette – „versírógépen”. Ekkor kezdték a „mûveltebbek” elunni Móricz Zsigmondot, s ekkor kezdett megõrülni a nagyközönség az ávéhásból – némi börtön után – önmagát „íróvá” átképzett Berkesi Andrásért. Ebben a korban lehetett még egy megalázott nemzet önbecsülés-pótléka Balczó András harmincezer ember kísérte futása Pesthidegkúton az ukrán (nekünk persze ruszki!) Onyiscsenko ellen, s ebben a korban kezdett a pénz és a dopping beömleni a sportba. Ekkor iskoláztuk le Liverpoolban Brazíliát, ekkor lett aranylabdás Albert Flóri, s ekkor kapott lassan ölõ, de halálos vírust a magyar labdarúgás. Ebben az idõben gyõzött le mindenkit helyettünk Kozma Pici, aki mintha még azt is tudta volna, hogy mikor kell meghalni, egy nagy erejû hõshöz szinte méltatlanul ostoba módon persze. A hatvanas évtized volt az utolsó, amelyik még olyan hõsöket is kitermelt magából, akik emberként egyek voltak velünk, s ekkor kezdõdött a sztárok gyártása, akikkel soha nem lehetünk egyek, mert hiszen nem emberek. Ekkor kezdte a parasztember szégyellni a maga kultúráját, és ekkor kezdte megszeretni a kerti törpét. És persze ebben az idõben kaptuk meg mi magyarok a televíziót, a nélkülözhetetlen információk és a bódító manipuláció lehetõségének együttes csodafegyverét. Egyidejû és szétszálazhatatlan hatások voltak ezek a jelenségek a magyarság életében is, az utóvédharcát élõ heroikus értékrend, és az amalgám módon elterebélyesedõ, a karrier-vallás vonzó hazugságára épülõ új világ küzdelmének a tüneteiként. Veres Péternek, aki az erkölcsi életfelfogás egyik utolsó õrzõje és megalkuvásmentes képviselõje volt a korban, e világtörténelmi átalakulás Magyarországán kellett betöltenie küldetését – szemben az idõvel és az egyre agresszívabbá váló értetlenséggel.
Talán azért szaporodott meg a gyorsabb hatásúnak szánt publicisztikája, talán azért hallatta a hangját ezidõtájt mindenféle ügyben, mert érezte, hogy a lehetõségek féloldalas megvalósulá- sával a veszély totálissá válhat. A parasztság írójából valóban ekkor lett végképp a nemzet írója, a nagy történelmi változás értelmezéséhez (amit minálunk a Tsz-ek megszervezése nyomán szétvert-széthullt paraszti tradíció a radikális életforma és életeszményváltással együtt jelentett) ekkor alakította ki szociológiai, lélektani és történelmi gondolkodásának szintézisét – amint azt Bata Imre is elemezte már a monográfiájában. Látván az eredményeket, általában igenelte õ a mobilizációs társadalmi folyamatokat, de azoknak káros kinövéseire is mindig figyelmeztetett. Makacsul hitte, hogy a népben, nemzetben való gondolkodás nyomán kivirágzó, a személyiséget a szolidaritás érzésében kiteljesítõ kollektív tudat és patriotizmus csak a szocialista társadalomban fejlõdhet ki majd igazán, ezért aztán folyvást az elmulasztott lehetõségekre, az ezeket fenyegetõ veszedelmekre utalt. Igaz, a maga „ridegparaszti” világából átörökített, rigorózusan puritán – az emberek többségének nyilvánvalóan követhetetlen – szemléletének elemei is átütöttek néhol a sorain. Ezért ma már mosolyogtatóan naivnak tetszõ gondolatokat (ilyen például, amikor a „Ki mit tud?” egyik fordulóját látván „meztelen nõket” vélt felfedezni a képernyõn 1962-ben!) és hevenyészett mondatokat is olvashatunk ugyan akkori írásaiban, de érdemes észrevenni, hogy Veres Péter általában csak kérdéseket tett fel, minden kérdése egy nyitott, megoldásra váró problémára utalt, és soha nem a kor kritikátlan apológiáját írta. A megoldásokat mindig a valós népszolgálatra fölesküdött (s tudta, hogy a kádári hatalom nem igazán ilyen – de hát esély sem volt arra, hogy legyen egy másik!) központi akarattól is várta, így gondolkodását akár etatistának is nevezhetjük, de szembeszökõ az is, hogy a kérdésekként megfogalmazott veszedelmekbõl pontosan összeállítható az a mentálisan igencsak gyarló tudati-társadalmi állapot, amitõl az író a leginkább féltette a nemzetet. E szempontból legfontosabb írásaiból (Emocionalizmus, az Evidenciák-ciklus, Töprengések a „fogyasztói társadalomról” stb. ) ma már minden bizonnyal egy vaskalapos vénember tekint bármely „középhatótávolságú” szocialista vagy szabadosan demokrata modernizátorra, pedig az „emóció-futóversenyre”, a „biológiai felelõsségre”, a hisztérikus divatrabságra, a szellemi-lelki anarchiára, vagy a közvélemény manipulálhatóságára utaló problémafölvetések nem az újat tolerálni képtelen parasztember dohogásai voltak csupán már a maguk idejében sem. Azt sem holmi dühödt nacionalizmusbál írta. Németh Lászlónak egy I967-es levélben, hogy „a kis népek közül csak az marad meg, amelyik meg akar – kar – maradni: és nálunk ezzel az akarattal baj van. Ez egy primitív vegetatív tenyészet; még nem nemzet... megrekedt a 06élhetés-realizmus sekély közegében.” Nem valami hízelgõ szavak voltak ezek a remélt „gondviselõ társadalom” lakosságára nézvést, de hát nem közlésre szánta a szöveget, ami annyit is jelenthet, hogy a levél Veres Péter kendõzetlen véleményét tartalmazta. Bizony az író alighanem csak erõs fönntartásokkal reménykedhetett abban, hogy a fejletlen „nemzeti közösségi, állampolgári tudat és öntudat” a reánk borult hatalmi keretben, az öncsalásra hajlamosító viszonyok között megizmosodhat. Nem lehetett nagy oka a bizodalomra azért sem, mert hiába ragaszkodott õ a maga szocializmusának illúziójához, jól tudhatta, hogy a fennálló hatalom – bármit is hirdetett szavakban – ennek megakadályozását vélte a legfontosabbnak. Veres Péter arra döbbenthette rá már akkor is a gondolkodó embert, hogy az egyébként fölöttébb szükséges anyagi gyarapodás fordítottan lett arányos a lelki és értelmi fejlõdéssel, hogy a nemzeti és történeti tudat szétverésével egyidõben reánk ömlõ, értéket és önfeladó divatot keverõ életformaváltás csábító újdonságai után való rohanásban éppen az értékkiválasztó és az önismereti képességünk züllik széjjel. Egyszerûbben szólva: nem az volt az õ baja, hogy lehetett televíziót szerezni, hanem az, amit abban látott (õ is vett egyet, s a mûsorról azonnal meg is írta véleményét a naplójában), s nem az, hogy a lakosság gyarapodni akart, hanem az, hagy csak azt (!) akart, a gyarapodást valós életértékké avató morális, szolidaritásra hívó felelõsségtudat nélkül. Elvárásaival maradéktalanul azonosulni ma már nyilván nem lehet, de az aligha vitatható, hogy az akkor meglódult kétértékû folyamat vadhajtásait nagyon is jól érzékelte. Eme hatalmi érdekbõl fakadt történelmi csalást persze nyíltan nem fogalmazhatta meg. Ahhoz azt a céljaihoz egyedül alkalmasnak tudott társadalmi formációt kellett volna megkérdõjeleznie, amelytõl – minden vele való vitája ellenére – azt remélte, hogy benne majd valamikor, esetleg más lelkületû vezetõkkel, az általa fontosnak gondolt kollektivista – a cselekvés sorrendjét betartó – világnézet megszülethet. Eme gondolati és lélektani csapdahelyzet föloldásának lehetetlenségébõl fakadhatott az az emóció, amelyet többen is az utalás esztendõk rezignációs állapotának neveztek. Metaforikusan szólva: sejthette Veres Péter Sánta Ferenc jegyezte fel a kórházi ágyon mondott szavait -, hagy az a szekér, amelynek folyvást mennie kell, most nem jó irányban halad, de másik szekeret – amelyen csak urak és cselédek ülnek – életútja során szerzett nyomós szociális és történelmi tapasztalatai miatt õ nemigen akarhatott.
Kevesebb szépirodalmat írt már ebben az idõben, de az egyik kései novellája pontosan errõl, vagyis szándéka történelmi ellehetetlenítésének a veszélyeirõl vallott. Többször is visszatért rá a naplóban, azt kell hát hinnünk, hagy nagyon fontosnak tudta A pátriárka címû írást. Egy a családjáért és a közért gürcölõ- lobogó, etikai elveiben változásra képtelen parasztember estéjérõl beszél a novella, s egy szereptudat szétzilálódásáról. „Valahogy összezavarodott itt minden” – mondja idõsb Józsa István –, nem szent itt már a munka, a család sem, nõsülnek, válnak, megint nõsülnek, a párt, a kormány meg engedi ezt az egészet, csak a politikában szorít mindig, ahol talán nem kéne. A néhai nagytekintélyû emberre már nemcsak a fia, a disznai sem nagyon hallgatnak, az utódok a rudat pedig nem arra forgatják, amerre kéne, a szekér egykori útnak indítóit pedig lerugdosnák még a saroglyáról is. E néhol csak kesernyés mosollyal olvasható fáradt írás korábban szívesen idézett utolsó mondata („De a nap nem állott meg az égen, a föld tovább forog, és mindenki, aki él, teszi a dolgát rajta!” legföljebb a természet-elvhez ragaszkodó paraszti létszemlélet szavaiként értelmezhetõ ma már, s nem valami konkrét történelmi bizalom hitvallásaként. Inkább volt szó már a korban is annak fölsejlõ rémérõl, hogy „a családi kötõerõ, összefogó diszciplína feloldódott, de még nem lépett a helyébe a nemzeti közösség ethosza. Soha ennyire vegetatív s egyben belsõ törvény nélküli nem volt az ember.” Mondanám nagyokosan a mából: fölösleges volt Veres Péternek ennyire kétségbe esnie, hiszen ha több esztendõt szab ki számára a sors, megtudhatta volna azt is, hogy keserû tapasztalatai akkor még csupán egy mára beérett folyamat gyarló, a rombolás majdani nagyságára még csak alig utaló, kezdetét jelentették.
Mindezek ismeretében már aligha lehet titok, miért nem kell ma Veres Péter senkinek. A folyamat, amellyel akkor oly önveszélyes gyanútlansággal azonosult a korábban kiéheztetett és megnyomorított magyar társadalom döntõ része, magában hordozta önnön szavakban hirdetett értékeinek gyors likvidálását is. A történelmi kataklizmák sorát, a folytonos „mozgósítást” átélt emberek nyugalomra való vágyakozása persze megérthetõ, de tudom, hogy újabb kori nyomorúságunk nosztalgiákra szólító korában bármely MSZP-s szavazó megrökönyödhet azon, amit mondok. Mert úgy igaz, hogy Kádár János rendszere, elsõsorban Aczél György segítségével – a hatalom mozdíthatatlanságának érdekében – a „létezõ szocializmus” leginkább szabad, leginkább élhet, s egyben a leginkább tudat- és nemzetromboló zagyvalékát manipulálta össze! Azt a hazugságra épült, cinikus viszony- rendszert, amelyben az elrabolt emberi és nemzeti méltóság nyomán a személyiség önbecsülésének egyetlen formája az akár ferde úton is megszerezhetõ apró elõny, az anyagiakban és vegyes értékû „élményekben” való gyors gyarapodás lehetett csak. Következésképpen ez a társadalom a hatvanas esztendõktõl kezdve – irigykedõ mádban persze! – egyre inkább csak a morális fenntartásaikat elvetõ, eredmé- nyesen ügyeskedõ személyeket vette „emberszámba”, az lett az egyetlen értékmérõ, hogy ki az „életrevaló”, meg hogy kinek van autója, hétvégi telke, ki járt a nyáron „olaszba”, „spanyolba” stb. Egy öntudatában megalázott társadalom túlélési stratégiája is volt persze ez a kiskapukat keresõ – némely szinten valós eredményeket is hozó -, önkizsákmányolásra épült, s eleve behatárolt körû „érvényesülési” igyekezet, ezt elismerem. Azonban az is nyilvánvaló, hogy ebben a közegben Veres Péternek a jellem- és közösségporlasztó veszélyekre való figyelmeztetése már a hatvanas években is egy maradi parasztember lehetõségeket korlátozó, idegesítõen avítt moralizálásának hallatszott. Nem véletlen, hogy õt már a korban is javíthatatlanul elmaradott, fölöslegesen akadékoskodó figuraként gúnyolták többen, a gyarapodási lehetõségek lelassulását kõvetõen elszabadult amorális fékevesztettségben pedig (úgy a hetvenes évek végétõl) már az emlékét is föltámaszthatatlanul idejétmúltnak tudták a maradék lehetõségekbe kapaszkodó, a megkaparintott javakat és pozíciókat dühödten óvó álreformerek. Ha mindehhez hazzávesszük, hogy azoknak a társadalmi tüneteknek – a morális és közösségi szempontokat negligáló „kaparj kurta” valóságnak – a mutatói, amelyek az emlegetett túlélési stratégia részei voltak egykoron, az 1989 után hatalmi átrendezést követõen elfogadott, és preferált „törvényekké” lettek, már végképp nem kell magyarázgatni, hogy miért nem olvas ma senki Veres Pétert.
Nem csupán az a baj tehát, hogy az amúgy sem elsõsorban szépírói tehetségû, az irodalom „teremtett világára” jellemzõ mûvi rendezést mereven elutasító, erõsen tematikus prózát müvelõ ember alkotásai alól – némileg érthetõ módon – kiforgott az idõ, hanem az is, hogy a történelmi tradíció és annak nyomában az értékkiválasztó tudat szétesésével pontosan az a képességünk veszett el az idõben, ami a Veres Péter-i erkölcsi példa befogadásához és átörökítéséhez nélkülözhetetlen lenne!!! Az író egyik idejében földobott gondjára, a népességfogyás problémájára utalva – összhangban a baranyai egykézésrõl író Fülep Lajossal – úgy is fogalmazhatnék: talán nem is az a legnagyobb baj, hogy egyre kevesebben vagyunk, hanem az, hogy akik vagyunk, milyen szellemi és mentális állapotban vagyunk. Mert hiába jövünk össze évfordulós tiszteletadásra akár szép számmal is, a szenilitás alapos gyanúja nélkül aligha tagadható, hogy Magyarország mai értelmiségének nemcsak Veres Péter, de Németh László, Illyés Gyula, vagy az évtizede még tájékozódási pontnak tekintett Bibó István sem kell. Pedig jó lenne figyelni reá (reájuk), ha nem egyébért, hát azért, mert az az életmû – s kivált annak sorsa! –, amely aktuálisan fölhasználható javaslatot ma már jószerivel alig-alig tartalmaz, paradox módon, jelen helyzetünk megértésének egyik kulcsa is lehetne. Ugyanis, ha jelenünket egy történeti folyamat végeredményeként értjük meg, Veres Péter „fölöslegessé” válásának az okára is rádöbbenhetünk, s ha már tudjuk e morális példa idõbõl való kihullásának az okát, napi valóságunk sem lehet rejtély többé elõttünk. Ha azt mondtam, hogy az író viszonya a hatvanas esztendõkhöz 1956 – lélekemelõ módon morális és fõbekólintóan hatalmi – tapasztalatából együttesen következett, akkor most azt is mondom, hogy a lakosság viszonya Veres Péter erkölcsi példájához pontosan úgy alakult az idõben, ahogyan a forradalom emlékezetéhez való viszonya is. Mindez – sajnos – azt is jelenti, hogy fölöttébb elégtelen csupán azoknak (amúgy vaskosan meglévõ!!) felelõsségét emlegetni, akik Veres Pétert – rádióban, tévében, sajtóban stb. – elhall- gatták, s elhallgatják ma is!
Azzal kezdtem, hogy anyámék korosztálya még pontosan tudta, ki is Veres Péter. Visszaemlékezõk többször leírták, hogy saját közegében még a hatvanas esztendõkben is mennyire népszerû volt, a bizalomnak és a szeretetnek milyen meghitt formája vette körül. Tudjuk – Füzi László is írt errõl –, hogy a tucat nyelven tájékozódó, sziporkázó agyú Németh László azért becsülte talán a legtöbbre ezt az autodidakta – s ennek mûvelt- ségbéli esendõségeit bizony mindvégig cipelõ – parasztembert a népi mozgalomból, mert az õ sorsában vélte fölfedezni azt a modellé nemesíthetõ utat, amelyet reményei szerint a magyar- ságnak is be kellett volna járnia. „Mint példában, benne csak- ugyan nemzetté érett a nép.” – így fejezte be Czine Mihály a „szuverén embert” idézõ tanulmányát. Igen – tehetjük hozzá –, benne, Veres Péterben igen, de Magyarország lakosságában a nép nemzetté érésének lehetõsége újabban inkább elveszni látszik. „Magára ismerhet benne ez a nép” – így pedig Gyurácz Ferenc írt a Veres Péter magyarságtudatát elemszó kiváló monográfiája legvégén. Igen, magára ismerhetett. Valamikor régebben, s akkor is inkább csak a vele rokon sorsú – a szándékait tökéletesen értõ – társai, mert az idõ ezt a Veres Péter nevezetû tükröt elõbb bemaszatolta, mi pedig végképp összetörtük, s mára a cserepeit is cicomás kacatokra cseréltük. Õ még hitte azt, hogy a századokon át leszorított és méltóságában megalázott ember anyagi és szellemi fölszabadulása a nemzetté válás közösségteremtõ élményeként jelenik majd meg egy egymást kiegészítõ, páros folyamatban, mi már pótalhatatlanul elvesztettünk valamit. Veres Péter álma az értékfelismerõ képességében romlatlan ember felelõsségtudatára épülõ társadalmat közös vállalkozásként összefogó, szolgálatos nemzeteszmény volt, s ennek manapság nemigen van keletje. Fölismerni sajátos nagyságát, s értékelni erkölcs példáját éppen ezért csak akkor fogjuk tudni, ha majd valamikor ismét nemzetként leszünk képesek önmagunkra tekinteni. [/quote]


* Az 1997. dec. 4-én, a Petõfi Irodalmi Múzeumban rendezett konferencián elhangzott elõadás bõvített változata.

[lameXpert]

[ 2004. január 09.: lameXpert szerkesztette a hozzászólást ]

[lameXpert]

[lameXpert]

idézet:

---

A mezõõri szolgálatról, a mezõõr szemével.

Több mint hét hónapja, hogy betöltöm Mórahalom város mezõõrének tisztét. Az elmúlt idõszakban megismerkedtem mûködési területemmel, a lakosság jelentõs részével és a meglévõ problémákkal. Bízom benne. hogy végzett munkám a város fejlõdését, a közbiztonság erõsödését szolgálta.
Mi is a mezõõr feladata? Elsõsorban a területén lévõ termõföldek, termények, felszerelések, haszonállatok és építmények, valamint a földmérési jelek vagyonvédelme. Ehhez annyit jegyeznék meg, hogy az elmúlt évekhez képest, az eltulajdonított mezõgazdasági eszközök száma a minimálisra csökkent, amihez bízom benne, a jelenlétem is hozzájárult. Ezen kívül a mezõõri munka jelentõs részét teszi ki az utak állapotának figyelemmel követése, környezetszennyezések megakadályozása, kóbor, veszett kutyák, macskák irtása, ezen kívül minden olyan törvénybe ütközõ cselekmény akadályozása, amivel mûködési területén találkozik. A leírtakon túl, az 1997. évi CLIX mezei õr szolgálatokról szóló törvény úgy rendelkezik, hogy a munkáltató a mezõõrt megbízhatja a egyéb kiegészítõ tevékenységgel is, mely nem ellentétes a munkaköri leírásával. Egyszóval egy pillanatig sem unatkoztam az itt töltött idõ alatt, folyamatos, jó kapcsolatom a lakosság egy részével és a Rendõrõrs állományának tagjaival nagyban elõsegítette a munkámat. Segítségüket ezúton köszönöm. Néhány mondatban vázolnám a mûködési területemen leggyakrabban felmerülõ gondokat. Mindannyiunk érdeke, hogy útjaink járhatóak legyenek. Mégis néhányan nem értik meg önmaguktól, hogy az ingatlanjaik végén lévõ fasorokból kinõtt summarakat ne engedjék az út felületbe nõni, mert ennek kárát a szemben lévõ ingatlan tulajdonos látja, akinek földjén haladnak át a kitérni kényszerülõ jármûvek. A betakarítások idején a munkagépek több helyen nem tudnak áthaladni az összenõtt bokrok közt. Helyi rendelet írja elõ, hogy az ingatlan tulajdonosa köteles gondoskodni az ingatlan széli közterület tisztántartásáról, mégis többen sértve érezték magukat, amikor ezzel kapcsolatban felszólítást kaptak. Mások a felszólító levél hatására lelkesen tarra vágták az írtszéli fasort, így gondoskodva maguknak téli tüzelõrõl. Olyan is volt, aki engedélyt kért facsoport ritkítására, majd mikor megtudta, hogy a summarakat is ki kell vágni, lemondott elképzelésérõl. Azóta több panasz is érkezett a szomszédjaitól az útba nõtt, behajlott bokrok miatt. Sokakban váltott ki felháborodást az, amikor a talajmunkák alkalmával a munkát végzõ leeresztett ekével, tárcsával fordul meg az úton, így téve azt tönkre. Több határvitát hallgattam meg az elmúlt hónapokban, melyeit jó része a már kimért területek határjelemelt eltávolítása. illetve az ingatlanok tulajdonjogának rendezetlensége miatt keletkezett. Az önkormányzat az utóbbi hónapokban pályázatok segítségével sok külterületi utat felújított, újra kiméretett, geodéziai jelekkel ellátott. Ezek az oszlopok egyben az ingatlanok határait is jelzik. Sajnos már elõfordult, hogy ezeket a jelzéseket is megrongálták. Kóbor, illetve kóborló ebekkel kapcsolatban egyre kevesebb ben jelzik, ami annak is köszönhetõ, hogy az eb tulajdonos pénztárcája is bánhatja, ha többszöri felszólítás ellenére gondoskodilt kutyáinak biztonságot biztonságos tartásáról. Az ingatlan védelmére még mindig a házõrzõ eb jelenléte a legjobb biztosíték, de a kutya a kerítésen kívül ellenkezõ hatást ér el. A fentiekben felsoroltak a szabálysértések kategóriájába tartoznak, így ide vonatkozó büntetési tétellel is rendelkeznek. Természetesen ezeket az önkormányzat csak legvégsõ esetben használja. A gondoltat megnyugtatóan csalt felvilágosító munkával lehet megszüntetni, Úgy, hogy mindenki belássa, egy európai országban rendezett tulajdonviszonyok közt, mások tulajdonának tiszteletben tartásával lehet élni és gazdálkodni. Úgy hiszem, egyre többen érzik úgy, hogy az út szélén felejtett építési törmelék, a gazos ingatlanok nem csak a városképet rontják, hanem a tulajdonost is jellemzik. Talán ennyi észrevételt tennék a teljesség igénye nélkül. Bízom abban, hogy meg értik intézkedéseim nem öncélúak, hanem a konfliktusmentes egymás mellett élést igyekznek elõsegíteni. Amennyiben bárkinek kérdése, véleménye van munkámmal kapcsolatban, vagy éppen segítségre van szüksége, elérhet a 06-70/3123 103, telefonszámon, vagy személyesen a Polgármesteri Hivatal épületében. Hivatalos fogadó napom hétfõ délelõttönként van.[/quote]


Rácz Sándor
mezõõr

[lameXpert]

[lameXpert]

idézet:

---

Rejtõ Jenõ : Az elveszett cirkáló

TARTALOM


ELSÕ FEJEZET
Nézeteltérés egy pireuszi csapszékben. A kocsmáros
megmenti a whiskyt, de nem csináltatja meg az ablakot.

MÁSODIK FEJEZET
Esik az esõ. Rozsdás ismét leveszi a kezét a Kölyökrõl.
Felkeresi a Nagy Fõnököt. Megveri. Azután átalakulnak
részvénytársasággá, és Piszkos Fred ügyvezetõ igazgató lesz.

HARMADIK FEJEZET
A részvénytársaság tagjai kerülik a feltûnést. Rozsdás titoknak jön a nyomára.
Piszkos Fred meglátogatja egy barátját, ez bonyodalmakra vezet,
de nem verik agyon õket. Késõbb elcsennek egy kisebb hadihajót.

NEGYEDIK FEJEZET
Egy beteg matróz és egy egészséges ötlet közötti összefüggés.
Ellátják magukat szivarral, és túlélik a katasztrófát. Rozsdás karriert csinál.

ÖTÖDIK FEJEZET
Hajókeresztelõ. Piszkos Fredrõl lemossák a vezetéknevét.
Rozsdás elõbbre viszi Tom Leven ügyét, kivág egy szép védõbeszédet
és egy ablakot. A cirkáló eltûnt, de jól érzi magát. Kikötnek Calcuttában.

HATODIK FEJEZET
Rozsdás meg van elégedve a fogadtatással. Viszont a francia haditerv ellen
nem tud védekezni. Egy matróz nagy bajt okoz. Akasztófa helyett kerekasztal.
Egy igazság akkor is fontos, ha nincs semmi értelme. Ezt jegyzõkönyvbe veszik.

HETEDIK FEJEZET
Tom Leven gyászosan szerepel. A részvénytársaság csõdje. A rossz idõjárás jó jel.
Rozsdás szerint nagyban megy a játék, és ebben igaza van, de fejbe ütik.
A cirkáló végre megkerül, de nincs sehol. Ilyen még nem volt a világon!

NYOLCADIK FEJEZET
Újra összejön a társaság. A játék még nagyobbra megy. Rozsdás meglepõ
fogadtatásban részesül. Tanítójának igaza volt. Végleg elveszítik a játékot.

KILENCEDIK FEJEZET
Hogyan lett a "Radzeer" kísértethajó. Bradford elmenekül, és Kvang marad.
A cirkáló elindul utolsó útjára, de mit ér a szerencse, ha elfogyott a szivar.
A szenvedõk sem maradnak magukra.

TIZEDIK FEJEZET
Bradford saját oktatásával találja szemben magát. Egy ablak rossz kilátással.
A "Radzeer"-ügyben csak Rozsdás emel panaszt a frakkja ellen. Panaszát elintézik. [/quote]

[ 2004. január 11.: lameXpert szerkesztette a hozzászólást ]

[lameXpert]

[lameXpert]

idézet:

---

Angelo: Tömbök-hasábok-gömbök



Ablakunk a végtelenre nyílik, a kilátást a Bauhaus tornyai foglalják szédítõ, zord keretbe. Arcunk butácska, de ravaszul az. Mûselymünk, akárcsak tréfáink egyike-másika, sikamlós. [/quote]

[ 2004. január 16.: lameXpert szerkesztette a hozzászólást ]

[lameXpert]

[lameXpert]

idézet:

---

De hozzá kell tegyem: minden országban a premier próbája egy évet jelentett az ember életébõl, annyira idegõrlõ volt. A kérdés mindig ugyanaz: vagy "megeszik", vagy nem. Egy komikus szám ugyanis egy idegen országokban nem olyan mint egy akrobata szám, vagy egy idomítás. Mert ha az akrobata leesik egyszer, visszamegy, csinál még egy szaltót, még jobban tapsol a közönség. Itt ha egy poént elrontok, azt már nem lehet megismételni. De mondhatom, hogy hála a jó Istennek, nekünk mindenhol jó volt a közönségünk. Valójában ehhez az is hozzátartozik, hogy nagyon kevés a jó bohóc és ahol van, ott nagyon megbecsülik és nagyon szeretik. A cirkusz pedig elképzelhetetlen bohóc nélkül...

Az biztos, hogy a több évszázados múltú cirkuszdinasztiába az 1800-as évek végén került be az Eötvös név. Mégpedig a dédnagymamám által, akibe beleszeretett báró Eötvös Ferenc, akkori tisztiiskolai kadét volt – kezdi a beszélgetést Loránd.

Bár a fiatalember családja ellenezte a házasságot, Ferenc feleségül vette szerelmét, és elszökött a cirkusszal. Eötvös Ferenc pár évvel késõbb nyomtalanul eltûnt, a házasságból azonban született egy gyermek, Nándor – õ a család és az elsõ Eötvös-cirkusz alapítója. Nándor két házasságából összesen tizenkét gyermek született (a legidõsebb Eötvös Gábor, a zenebohóc), akik mindannyian valamilyen cirkuszi szakmát választottak. A cirkuszok államosítása után a Magyar Cirkusz Vállalathoz kerültek, bejárták a világot, nemzetközi hírnévre tettek szert. Az Eötvös név a mai napig jól cseng a szakmában: itthon a nagyapának, az Eötvös-cirkusz alapítójának, külföldön pedig fõként “Gabi bácsinak”, a zenebohócnak köszönhetõen.[/quote]

[lameXpert]

idézet:

---

A. Az újságírónak tiszteletben kell tartania az emberi jogokat. Nem kelthet gyûlöletet, nem szólíthat fel rasszista megkülönböztetésre népek, nemzetek, nemzetiségek ellen. Vallása, felekezeti hovatartozása vagy állapota, neme, testi, szellemi vagy lelki állapota, mássága, életkora, életmódbeli, életviteli különbözõsége miatt nem terjeszthet senkirõl elõítéletet szolgáló rágalmakat, ezek miatt senkit sem becsmérelhet.
B. Etikai vétséget újságíróhoz méltatlan magatartással, valamint megjelent írással vagy képpel, rádióadásban elhangzott vagy képpel a televízióban sugárzott, az újságírói mûfajokhoz tartozó alkotással lehet elkövetni. Nyilvánosságra nem hozott - bár elõkészített - alkotással etikai vétség nem követhetõ el. (Az Újságírói etikai kódex 7. §. 1. pontjában megfogalmazott esetekben, a nyilvánosságra nem hozott újságírói alkotás eszköze lehet a magatartással megvalósítható etikai vétségnek.) .......[/quote]

[lameXpert]

http://images.google...lint/szfv/7.jpg

[lameXpert]

[lameXpert]

[lameXpert]

[lameXpert]

[L]

idézet:

---

Petõfi Sándor : Respublika

Respublika, szabadság gyermeke
S szabadság anyja, világ jótevõje,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból elõre!
Most hódolok, midõn még messze vagy,
Midõn még rémes átkozott neved van,
Midõn még, aki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

Most hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.

Mert gyõzni fogsz, dicsõ respublika,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de szent Napóleon
Elfoglalod majd a kerek világot.

Kit meg nem térit szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.

Te lész a gyõzõ, a diadal-ív
Ha elkészûl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton
Akár a vérnek vörös tengerében!

Szeretném tudni, ott leszek-e én
A gyõzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –

Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam...
Republikánus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!

Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublikára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.

(Pest, 1848. augusztus.)

[/quote]

[lameXpert]

[ 2004. február 09.: lameXpert szerkesztette a hozzászólást ]

[lameXpert]

[lameXpert]