[evett23]

Salgótarján

[evett23]

sihuhu

[Salgó Béla]

[Salgó Béla]

[DGabor]

ez a díszdobozos bor 4 éve van a szekrényem tetején. dobozán ez áll:


[ Kattints ide a teljes méretû képhez ]


no comment...

szerk: itt a teljes doboz, üveggel - de nem nagyon látszik... sajna nincs digigépem, csak egy scannerem.

Szerkesztette: DGabor_ 2005. 04. 06. 17:22 -kor

[*Macika*]

Idézet: DGabor_ - Dátum: 2005. ápr. 6., szerda - 18:17

ez a díszdobozos bor 4 éve van a szekrényem tetején. dobozán ez áll:


[ Kattints ide a teljes méretû képhez ]



no comment...

szerk: itt a teljes doboz, üveggel - de nem nagyon látszik... sajna nincs digigépem, csak egy scannerem.

Lehet, hogy forralt bor, ezért kell meleg legyen?

[DGabor]

Idézet: *Macika* - Dátum: 2005. ápr. 6., szerda - 18:24

Lehet, hogy forralt bor, ezért kell meleg legyen?

aszu mint forraltbor? kétlem

vagy a borász volt ferde hajlamú?

[*Macika*]

Idézet: DGabor_ - Dátum: 2005. ápr. 6., szerda - 18:33

aszu mint forraltbor? kétlem

vagy a borász volt ferde hajlamú?

Aszú lett volna? Inkább Furmint.

[DGabor]

Idézet: *Macika* - Dátum: 2005. ápr. 6., szerda - 20:21

Aszú lett volna? Inkább Furmint.

igazad van. látszik, ennyire értek az alkoholos italokhoz - csak dísznek van ez is

[Salgó Béla]

[akita]

[akita]

[Salgó Béla]

Idézet

GÁLL ISTVÁN A KÉT FÖLDMÉRÕ

Az õrsparancsnok utánunk kiabál a kapuból:

- Esõ lesz!

Rántok egyet vállammal a géppisztolyszíjon, hogy "bánja a jófene". Az esõköpenyt világéletemben rühelltem, merev, hideg, kényelmetlen, inkább behúzódom egy szalmakazal oldalába, ha mégis úgy fordulna az idõ. De nem lesz esõ. Ismerem a fellegek járását: az ég fekete, sûrû, sötét felhõk gomolyognak egymás hegyén-hátán, mint a megriadt csorda, a szél közibük vág, terelgeti õket, csöpörög is néha, távolról mintha dörögne - de ez csak színjáték, nem kell megijedni. Erõs keleti szél fúj, zörgeti a cserjést, és a madarak vergõdve röppennek fel az égbe, ott aztán vitetik magukat a levegõáramlattal. Délre talán a nap is kisüt, a felhõket szétkorbácsolja az áprilisi szél.

Az út végérõl visszapillantok. Hadnagyunk még ott áll, egy erõs fuvallat homlokára taszítja a tányérsapkát, erre legyint, és beugrik az õrs kapuján. Még látom, hogy a vaskapu szédülten ing, nekicsattan a kapufélfának - aztán befordulunk a cserjék közé.

Két társamat elõre engedem, ez a keskeny járõrcsapás a határig vezet. Itt a sûrûben csendesebb az idõ, fejünk felett fütyül és nyargalászik a szél, csapkodja az ágakat, de a sûrûbe nem tud betörni. Cuppog a sár, csúszik a felázott föld, bukdácsolva haladunk elõre. Igyekszem száraz fûcsomókra lépni, egyikrõl a másikra ugrom át, mintha zsombékon járnék, mert undorodom a sártól. Menni is rossz benne, beleragad a patkós sarokba, csimbókokban lóg a talp szélén, húzza az ember lábát, összemaszatolja a csizma szárát, csak gyõzzem este vakargatni. Az elõttem járók nem törõdnek ügyeskedésemmel, egykedvûen gyúrják a sarat, lábuk alá se néznek.

Így haladunk jó félórát.

Az út kiszélesedik egy tisztásra, ahol összekötött rõzsenyalábok hevernek egymásra rakva. Melléjük húzódunk, szélárnyékba. Géppisztolyom a két térdem közé állítom, mozgatom megmerevedett vállamat és szuszogok. Jólesik a csúszkálás és imbolygás után megpihenni.

Társaim rágyújtanak, és szélesen fújják a füstöt. A hosszabbik civil felém fordul.

- Tudja, vitéz úr, én jártam odaát.

Lakli egy ember, díjbirkózó vállal, keskeny derékkal és pók-hosszú lábakkal. Ha megy, úgy imbolyog, mint a nádszál, szinte hozzákap az ember, hogy el ne dûljön. Karólábaira pamutharisnyát, ladik nagyságú cipõt húzott, és majdnem a derékszíjam magasságában van a térde. Buggyos térdnadrágot visel és viharkabátot, nyakig gombolva. Arca keskeny, hosszúkás, a feje lapos és felfelé szélesedõ. Elölrõl kicsi, oldalról nézve nagy a feje. Az orra csontos és vastag, alatta sörtebajusz, vértelen ajkai között kivillognak sárga lapátfogai. A homloka bronzbarnára sült, fülei elállóak és szõrösek. Csak a szeme megnyerõ: nyílt pillantású, huncutság csillog benne és jókedv. Szemöldöke helyén két szõrpamacs, amiket játékosan mozgat, szinte gesztikulál velük, minden szavát szemöldökrángatással kíséri. Szemét összehunyorítja, kacsint, aztán tágra nyitja és bambán mered rád, a szemöldöke táncolni kezd, egyik feljebb, a másik lejjebb rándul, összevonja õket és szigorú lesz, szétrántja és naivvá válik az arckifejezése, a homlokára ugratva csodálkozást fejez ki, enyhén lebegtetve kételkedést - ahány szó, annyi szemöldökrándítás. Érdeklõdve és ellenszenvesen figyelem. Vitéz úr! Miért mondja nekem, hogy vitéz úr? Öreg nénék és kacskaringós beszédû falusi apók szólítanak csak így. De ez az ember miért? Gúnyolódik? Nem akarom megsérteni, hát nem válaszolok. Egy hajlós pálcával az elõttem ringatódzó bogáncs száraz fejét ütögetem, igyekszem telibetalálni, de a szél mindig kilendíti ütésem alól.

Újra megismétli:

- Bizony, jártam odaát.

Ránézek és hirtelen elkapom a tekintetem. Nevet, csak a szemével nevet: gúnyos-vidám nyilacskákat lövöldöz felém, szemöldöke táncot jár. Érzem, amint feszül bennem a méreg. Bolonddá tart? Nem tudom, mit válaszoljak, hogyan vethetnék véget a beszélgetésnek.

Már a társához beszél, de úgy, hogy én is értsek belõle.

- A határon túl, pont itt szemben, egy szép nagy község fekszik. Ott jártam ám. Vagyis hogy több is annál. Rokonok laknak ott. Én meg többször is megfordultam náluk. Szinte akaratlanul bököm ki:

- Mikor?

- Ohoho, nem olyan régen. Lássuk csak, huszonkét, ...nem, huszonhárom éve. Akkor még könnyû volt. De most!

Legyint és rámpislog. Ágaskodni kezd bennem az Ördög.

- Mi az, hogy most - pattogom.

- Más világ van kérem.

- Milyen más világ?

- Hát - olyan.

- Milyen?

- Tudja azt a vitéz úr.

Vitéz úr! A pálcával nagyot csapok a levegõbe.

- Nem tetszik magának?

- Azt nem mondtam.

Olyan jámboran csodálkozó a hangja, hogy vér szökik az arcomba. Mi van velem? Mi közöm hozzá, hol járt? Valamikor. - De miért mondja? Hivalkodóan és szinte kihívóan! Valamit akar, csak tudnám, hogy mit. Aztán meg csillapítom magam. Inkább egyenes dolog, hogy elmondja. Naiv és fecsegõ ember, én meg durván lerohanom. Elszégyellem magam. Valamit mondani szeretnék, bocsánatkérõen feléje fordulok. Szelíden néz rám, kicsit elõregörnyedt teste megbánást mutat. Lapát-kezeit nyújtja, felém tétovázik velük, és én hátrább mozdulok, önkéntelenül.

- Vitéz úr, csak nem haragszik?

- Nem - mondom, de megmerevedek a látványtól. Szemöldöke táncolni kezd, elõbb az egyik, aztán a másik rándul a homloka tetejére, a jobb oldalit lebegve leereszti, a baloldali fent táncol, aztán hirtelen azt is leejti, összerándulnak, mint a bokázó párok, és én csak nézem megdöbbenve. Kinevet.

Micsoda ember ez? Dühít egész lénye, ellenszenvvel pislogok lófejére, piskóta lábaira. Alig vagyunk együtt egy órája, de máris olyan határozottsággal utálom, mint régi ismerõsöket szokás. Miért? Úgy érzem, korlátoltnak, vagy gyereknek tart, ugratni akar, haragom mulattatja. Együgyût játszik, de a szemében sunyi mosoly bujkál.

Miért emlegeti mindig, hogy járt odaát? Dicsekvésbõl? Nem, a hangsúlyból többet érzek. A határõrnek érzékeny a füle ilyesmire. Visszaélni ezzel, ok nélkül felhívni valamire a figyelmet - felelõtlenség. Mert rossz szándéka nem lehet. Nem merne ilyen kihívóan beszélni, inkább óvatosan tapogatózna, kerülgetné a témát.

Nem, nem! Csak nyugtalanítani akar, óvatosan imbolyog a gyanítás árnyékában, egész magatartása elárulja, hogy számára szórakozás, ugratás ez a beszéd. Tudom, hogy nincs okom komolyan venni az öreg szavait, de bennem duruzsol a gondolat, nyugtalanít.

- Menjünk. Menjenek - mondom majdnem durván.

Felcihelõdnek, összenyalábolják a cókmókot, és a hosszú csattogva indul a nagy sárban. Társa utána pillant, hirtelen felém fordul, grimaszt vág és int kezével a homloka felé, amit úgy értek, hogy "bolond, nem kell rá hallgatni". Aztán mi is nekilódulunk.

Ez a másik civil kicsi és kövér, fiatalabb is, bokáig érõ sáros esõkabátjában nehézkesen vergõdik. Jólesik, hogy együtt érez velem, hirtelen melegséggel kapok a karja után, hogy átsegítsem egy pocsolyán. Semmitmondó, gömbölyû arca van, és olyan kicsi a szeme, mint a vakondé. A hosszúval nem szívelhetik egymást, úgy viselkednek, mintha idegenek lennének. Eddig nem szólt ez a kövér egy szót se, csak bámult ránk álmosan, kifejezéstelenül. Kurta lábaival szaporán, látható erõlködéssel gyúrja a sarat, belelép minden sártócsa közepébe, nagyokat zöttyen, mint egy törtrugójú kocsi. Ilyenkor összezörrennek a vállán a kétméteres, hegyükön vaskupakos, pingált karók. A hosszú egy összecsukható, háromlábú állványt cipel, oldalán viaszkos-vászon tarisznyában a teodolit. Térképészek, akik járják a határt, méricskélnek, rajzolnak. Az õrsön földmérõnek nevezték el õket, mert ez sokkal értelmesebb foglalkozás. Olyat mindegyikünk látott, hogy kimérték a szántóföldeket; hosszú sáros láncokat cibáltak, kikarózták a végüket és táblát tettek rá a tulajdonos nevével. Mikor a téeszcsé tagosított, az is ilyen-forma volt, csak akkor épp a karókat szedték kifelé. Szóval rajtuk ragadt ez a név.

A rekettyésbõl kiérünk a mezõre. Vizenyõs, ingoványos a talaj, csatornák szelik keresztül-kasul, s mint a pókháló, úgy szövik be. Sok kis keskeny árok fut párhuzamosan, beletorkollik a nagyobba, ezek pedig a Fertõbe vezetõ fõcsatornába visznek, ami ott húzódik a rét közepén, de alig látszik, benõtte a nád és a sás. Apró tavak csillannak. Itt-ott fûzfabokrok, mint a szétszóródott, legelõ nyáj. A varjak csapatostul suhognak, keringenek a fejünk felett, de amikor rájuk fogom a géppisztolyt, ijedten szétrebbennek. Különben nem félnek. Pár méterrel arrébb földre ereszkednek, és figyelmesen nézik, amint a két földmérõ leállítja háromlábú állványát, tetejébe ülteti a messzelátót, belehunyorog és csavargatni kezdi, a kis kövér pedig a mázolt póznákkal bukdácsolva indul el a mezõn. Lába elõl röppennek fel, vagy egyszerûen csak arrébb totyognak a varjak, okos, fekete szemükkel végigmérik, és látják, hogy nem kell tõle félni. Leheveredem a földre, s a köpenyt a nyakamba húzom, mert kellemetlenül borotvál a szél. A varjakat figyelem. Hozzám nem jönnek közel. Amint megemelem a géppisztolyt, igyekeznek messzebb toporogni, s mikor célozni kezdek, nagy surrogással felszállnak. Odafent köröznek és odább megint a földre libbennek. Felém pislognak és óvatosan közelednek. Jó közel várom õket és felemelem a kezem. Felrepülnek. Még kétszer megismétlem a játékot, harmadszorra nem szállnak el, hiába fogom rájuk a fegyvert, csak arrébb kotródnak. Kiismertek már.

Hideg van, de nem akaródzik felkelni. Csak úgy magamban álldogáljak, mint egy kilométerkõ a mezõ kellõs közepén? A hosszúhoz oda nem megyek, eleget mérgelõdtem már. Különben is elmerülten távcsövez, a karját lengeti, s a kis kövér meg talpal egyik helyrõl a másikra - vele sem beszélgethetek. Meggémberedve fekszem hát.

A hosszú felemeli a fejét, és füzetet húz elõ. A széllel küszködve kifordítja, és félig a viharkabát alá rejtve jegyezget. Társa is odaballag, én sem tudok tovább feküdni. Felkelek, és úgy megyek feléjük kimérten lépegetve, unott arckifejezést erõltetve, mint akit nem bánt a szél, a csípõs levegõ, az unalom - a köpeny kigombolódott szárnya vadul lobog, hagyom. A varjakról beszélgetnek.

- Majdnem rájuk lép az ember - méltatlankodik a kövér.

- Nem félnek.

- Éhesek. Mi?

- Lehet:

- Meg tudnám fogni õket. Nem? Miért?

- Mert bizalmatlanok. Mint némelyik ember - veti oda a hosszú és rámpislog.

Nem állom tovább szó nélkül.

- Nem csodálom.

- Miért? - fordul egyenesen hozzám. Szemöldökét felhúzza, feleletre vár. Érzem, hogy nem kellene válaszolni, de mégis mondom.

- Nem lehet akárkiben megbízni.

- Akárkiben nem is.

- Nahát!

A hosszú lejjebb ugratja szemöldökét és nevet.

- Egyszerûbb arrébb röppenni.

- Egyszerûbb - vetem oda röviden.

- És a biztos távolból erre pislogni - ugye?

Összerántom magamon a köpenyt, aztán megint elengedem. A kövér egyik lábáról a másikra áll, nem érti a szóharcot. Csak néz, hol rám, hol a társára.

A hosszú látja, hogy mérges vagyok, tovább fûzi a szót.

- Mert a varjú buta.

- Nem igaz, nem buta - ellenkezem.

- Talán okos?

- Nem. - De mégse buta. Vagyishogy...

Belezavarodom, de nem hagyhatom rá.

- Még határsértõt is fogtak a varjak. Ott bujkált a Fekete árokban ...

- Hol?

- A levezetõ csatornát nevezzük Fekete ároknak. Azt ott, ni! Szóval ott bujkált, a varjak meg elkezdtek körözni felette. Mert az ember közelében szeretnek lenni. Így vettük észre.

A hosszú hallgat, én meg diadalmasan nézek rá. A társa szólal meg.

- Mért bujkált a Fekete árokban?

- Mert átvezet a határon, és ha a medrében halad, nehezebben veszik észre.

- Az árkot nem õrzik?

- De igen.

- Hát akkor?

Majdnem kikottyantottam, hogy csak éjjel van ott állandó figyelõ járõr, s néha az is elkóborol, mert megunja az egyhelyben tétlenkedést.

A kövér észreveszi, hogy kellemetlen a téma és zavartan elvörösödik. Hálás vagyok ezért a pirulásért, szeretném mondani a hosszúnak, hogy "látja, ez a tapintat, így kell viselkedni"!

A kis kövér fogja a póznákat és elindul; nem õ a szakember, csak amolyan kisegítõ. Társa is az állványhoz hajol. A háromlábú alkotmány tetején fekete, távcsõ-szerû mûszer fénylik, oldalán nikkelezett csavarok, gombok, aljához erõsítve zsinóros vízszintezõ. Nézem, amint belekukucskál, csavargatja oldalán a gombot, kezével integet, és a pingált karók egyik helyrõl a másikra kerülnek. Most egysoros vonalba állíttatta mindet, aztán egyet külön jó messzire vitet, innen egész kicsinek látszik, és sokáig forgolódik az állvány körül, míg végre sikerülhetett a bemérés, és elõkapva a füzetet, hadakozva a széllel, hogy szét ne borzolja a lapokat, jegyez.

Úgy látszik, megint végeztek egy darabbal, mert a hosszú kiegyenesedik, a füzetét zsebre dugja, és a markába fúj. Társa is kocog már felénk, esõkabátját csattogva veri a szél.

Kíváncsian lépek a mûszerhez és megérintem. Hideg. Kicsit nedves is, ahogy a körülötte szöszmötölõ ember rálehelt.

- Nézzen bele - biztat.

Szívesen hajolnék a lencséhez, kíváncsi vagyok mit, hogyan mutat, de mégse teszem.

- Na, csak nyugodtan.

Mellém lép, elfordítja az állványt, és a távcsövet nekiszegezi a határnak.

- Most nézze - mondja és cigarettát halász elõ.

Amíg elfordul és a hátát a szélnek veti, hogy a markával ügyeskedve lángra lobbantsa a gyufát, én gyorsan odahajolok a mûszerhez és belekukkantok. Éppen csak egy pillanatra, gondolom, mire visszanéz, fel is egyenesedem.

Elõször homályos. Vakon tapogatva keresgélek, a beállító csavart nehezen találom meg. Csavarok rajta és tisztulni kezd a látóhatár. A határmenti nyárfákat ismerem meg elõször, úgy magasodnak a lencsébe, mint valami tilalomfák, hatalmasan, terjedelmesen. A távcsõ koordinátájának apró rovátkáin megpróbálom lemérni õket, nem sikerül. Kicsit oldalt mozdítom az egész alkotmányt, hogy a fák mellett átlássak a túloldalra. Mezõ, szántóföldek, bokrok - mint nálunk. Távolabb kis falu, addig csavargatok, míg nem bontakozik ki élesebben. Lássuk csak. Hosszú, sárga épületek, sok ajtóval, ablakkal, ezek cselédlakások. Oldalt egy zsupptetõs, ablaktalan építmény, mellette trágyahalom - ez az istálló. Arrébb két kukorica-góré nyújtózkodik, még újak lehetnek, mert világos a fájuk. Kíváncsian figyelem a tanyát, mozgolódást látok az istálló körül, lovakat vezetnek elõ, s a szekerek elé fogják. Az emberek? Jönnek, mennek, hajladoznak, mint egy némafilmben. Az arcukat próbálom nézni, de az elmosódik. Ruhájukat sem tudom megkülönböztetni, egyforma szürkék. észreveszem, hogy az istállóajtóban áll valaki. Nem dolgozik, csak a kezével hadonászik rettenetesen. Nevetséges. Biztosan magyaráz valamit, kár, hogy nem hallom. A kézmozdulataiból igyekszem következtetni arra, hogy mit beszél. Rövidek, szaggatottak, idegesek a mozdulatai. Mintha a fejét is rángatná. Mi lehet ez? A környezetét figyelem, és látom, hogy az emberek görnyedten és gyorsan lépve húznak el mellette, igyekeznek háttal állni és belemerülni a munkába. De most megfog valakit. Az istállóba akart visszaosonni, talán bent felejtett valamit, már az elõbb is ott ólálkodott az ajtó körül és most észrevette a kiabálós ember. Feléje lép, az öklét rázza. Ahogy a többiek lapítanak, abból gondolom, milyen szörnyen üvölthet.

Félrelépek és hagyom, hogy társaim is belenézzenek.

Elõször a kövér hajol le, ügyetlenül hunyorog, motoszkál, meresztgeti a szemét. Egy perc múlva szótlanul emelkedik fel, nem szól semmit, csak a szeme csillog.

A hosszú sokáig vizsgálódik, szakértelemmel fordul erre, arra.

- Szép kis gazdálkodás - morogja.

Némán bólogat és néz maga elé. Azt hittem, mond még valamit. De nem. Komoly, az arca mozdulatlan. Igyekszem a gondolatát eltalálni. Bizalmatlanság feszül bennem, élesen figyelem, de a szemöldöke se rándul.

A kis kövér szokatlan fürgeséggel toporog körülöttünk, lehajol, újra és újra belekukucskál a távcsõbe, ránk pislog, végre int nekem.

Odalépek az állványhoz. Rét egyenruhást látok a házak között.

A kövér megszólal.

- Határõrök?

Bólogatok. Pedig tulajdonképpen nem is katonák azok, hanem fináncok, odaát azok portyáznak.

- Hol van õrsük? Maga sem látja?

Alaposan szétnézek, vizsgálgatom a falut, és megállapodok az egyik háznál. Ezek a finánclaktanyák mind egyformák.

- Az a sárga ház az.

Õ is megnézi, és hízelgõ hangon mondja.

- Hogy magának milyen jó szeme van!

Az elismerés jólesik.

- Mit gondol - kezdi a kövér -, hogy bánnak odaát a... hogyismondjam - szóval azokkal, akik átmennek?

A vállam vonogatom.

- Ezen még sosem gondolkoztam.

A kövér felnevet.

- Á, butaság, csak úgy az eszembe jutott. Tudja...

Nem fejezi be a mondatot, a sarat tapicskolja a cipõje talpával. Társa folytatja a gondolatot.

- Hiába, na. Tudja, különös gondolatok fordulnak meg itt az ember fejében. - Nyugodtan, rebbenés nélkül néz: - Azt hiszem, ez érthetõ.

- Miért lenne érthetõ - vágom rá.

- Hát - különös hely a határ. Minden határ.

- Már akinek.

- Nekem különös - von vállat a hosszú.

- El is hiszem. Akinek ilyen gondolatok forognak a fejében!

- Milyenek?

- Mit tudom én? Maga mondta, hogy különösek.

Támadó a hangom, szinte örülök, hogy így sarokba szorítottam. De õ nyugodtan a vállát vonogatja.

- Mit tudja maga, hogy én mire gondoltam?

- Nem tudom, de sejtem.

- Abból nem lehet megélni - legyint és megélénkül az arca. - Szag után csak a kutya megy.

Hosszú orrát megmozgatja, és vakkant is hozzá kettõt, játékosan. Gunyorosan.

A kövér szól közbe.

- Én nem is tudom elképzelni, miért szökik át valaki.

- Kalandvágyból - felelem.

- Legfeljebb a kölykök.

- Vagy nem fûlik nekik a munka. Gondolják, ott jobb.

- Á, ilyet józan ember nem gondol.

- Vagy egyszerûen azért, mert nem tetszik nekik az itteni világ.

- Látja, ez az! Hát milyen ember az ilyen? Na, mondja meg! Nem egy senki, egy kapcabetyár?! A hazáját hagyja el, megtagadja a földet, amelyik táplálta és kenyeret adott neki. Olyan ez, mintha az anyját tagadná meg az ember.

Hadonászva beszél. Meg kell hagyni, okosan. Pislogok a hosszúra, mit szól hozzá. De ránk se hederít.

A kövér mondja tovább a magáét.

- Mi vár rá külföldön? Igaz?

- Igen. Látja, mégis...

- Az nem is ember, aki ilyet tesz. Nekem még álmomban sem jutna eszembe, hogy erre vetemedjem. Higgye el nekem.

Hogyne hinném! Jól beszél, mintha a számból venné ki!

- Soha, soha nem jutna ilyesmi az eszembe. Én szeretem a hazámat.

Igaza van, s már éppen helyeselni akarok, mikor a hosszú megszólal, hangja fojtott.

- Én évekig éltem Grázban.

Társa rácsap.

- És?

- Nincs és - lép arrébb, és a földre kuporodik.

A kis kövér harciasan áll, köpenye lobog, arca vörös. Úgy néz rám, mint a kutya, várakozva, remegõ figyelemmel, alig várja, hogy biztassam, uszítsam. A hosszúra nézek, két lábát felhúzza, törzsét elõredönti a térdei közé. Ül, mintha várná, hogy lesújtsunk rá. Diadalmas érzés futkároz bennem, az elõbbi szavak fullánkját érzem, a nemvárt gyõzelem bosszúálló örömét. De most rámnéz és egyenesen nekem mondja.

- De most mégis itt vagyok.

Az arcát nézem. Rebbenéstelenül mered rám. Szürke szeme nyugodt és mozdulatlan, úgy kapaszkodik az enyémbe, olyan magabiztosan, hogy félre kell fordulnom.

Társa látja, hogy nem akarok vitát. Mellém lép, karját bizalmaskodva a vállamra fonja.

- Gyönyörû ez a táj. Ugye? Ha még egyszer katona lennék, csak a határõrséghez kívánkoznék.

Rámnéz, de hogy nem felelek, folytatja.

- Kemény, szép élet. Járni a harmatos fûben, a madarakkal kelni és nappal nyugodni, egynek lenni a tájjal, érezni, hogy hátam mögött egy ország áll... Hej, gyönyörû dolog lehet.

Dagadó mellel hallgatom. Szórakozott szemmel a vidéket simogatom, a nyárfák vonalában járõr ballag, azt figyelem.

A kis kövér lelkendezik.

- Úgy menni, olyan magabiztosan és félelem nélkül, pedig az ember tudja, hogy egyedül van, senki nem követi, a saját eszére és erejére van utalva. Nem így van?

Igent biccentek. Erre csodálkozva kérdi.

- Hát tényleg egyedül van? Nem követi másik járõr?

- Nem - mondom gépiesen, és arra gondolok, hogy a szakaszjárõr sem lehet messze, ha ezek már itt járnak.

Fekete felhõ gomolyog, a szél dühösen rángatja a köpenyem. A hosszú feltápászkodik.

- Esõ lesz.

Az eget kémlelem.

- Á, világos a felhõ.

- Mert rásüt a nap.

- Nem is látom a napot.

- Eltakarja a felhõ.

Tudom, hogy igaza van, nem is felelek. De õ nem hagyja abba.

- Mindjárt zuhogni fog. Remélem, az meggyõzi.

- Nem kell megijedni - fölényeskedem.

De a szél már vadul süvít, a háromlábú állvány meginog, alig tudják elkapni. A mezõn minden letört ág, elszáradt bogáncs, megsárgult fûcsomó lábra kel, s bódultan karikáznak el mellettünk. Kövér esõcseppek csapnak a homlokomra, aztán sûrûbben kezd nyilazni az ég, és már zuhog is.

Futunk az õrs felé. A rekettyésig könnyû a menekülés, de a sûrû bokrosban lassítani kell. A nedvességtõl elnehezedett ágak összébb hajlanak, belecsapdosnak az ember arcába. Az út ruganyosra ázik, cuppog a sár, húzza vissza az embert, mintha ingovány lenne. A tócsák megnagyobbodnak és az egész csapást elzárják, szürkés, agyagos vizük hullámzik az esõpászták csapásai alatt. Átugorni nem lehet õket, olyan szélesek, mellettük a bokrok ezer sûrû, nedves karja ring, nincs más választás, bele kell taposni. Futunk lélegzetszakadva, ziháló mellel - pedig kár. Már úgyis eláztunk. A hosszú elõttem lohol. Csak úgy átlépegeti az árkokat, két karjával az ágakat löködi szét, a nedves levelekrõl a víz az én arcomba csöpög. Társa a hátam mögött fújtat, hallom a szuszogását, hátrafordulok. Egy tócsán evickél át, az iszapban szétcsúszik a lába, mintha jégen lenne, óvatosak és nevetségesek a mozdulatai. Mintha élvezné ezt a tocsogást, vagy a cipõjét áztatná, olyan vigyázva lépked. Az esõ közben ömlik. Hosszú viharkabátja megsötétedett, az esõ apró patakocskákban csörgedezik rajta. Az arcán is csorog a víz, s az orrán, állán csöpög lefelé. A mázolt póznákat szorongatja két kézzel, azok akadályozzák a futásban. Szétgörögnek a vállán, hiába ügyeskedi össze azokat, egy perc múlva szétcsúszik a rakás és jobbra-balra fordulva beleakadnak a bokrokba.

Megvárom, míg utolér és segítek neki.

A bokros szélén vár a hosszú. Az esõ már alig szemetel, látszanak az õrs sötétszürkére ázott épületei.

Már messzirõl gúnyolódik.

- Tényleg nem lett esõ.

Mormogok valamit, de nem hallgatja meg. Száját széthúzza, az ajkáról a nyelvével nyalogatja a vizet. Szemöldökét megrángatja, apró patakocskák szivárognak a hajából és a halántékán kétfelõl csordogálnak lefelé. Tüntetõleg nem törli le.

- Jól tetszett jósolni - vigyorog.

Nem felelek.

- Ebbõl meg is lehet élni - folytatja.

- Mibõl?

- Hát a jóslásból!

Nevet, teleszájjal és fogát mutogatva. A kövér elfordul, mintha mellettem tüntetne.

Kakaskodik bennem az önérzet.

- Nem is volt esõ - nézek az égre. Apróra szakadozott felhõrongyok úszkálnak, nyoma sincs a zivatarnak.

A hosszú felrántja a szemöldökét.

- Nem volt? - megrázza magát és a viharkabátról csöpög a víz.

- Engem nézzen! - vetem oda. Valóban, a köpenyen nem látszik meg, hogy eláztunk, talán egy árnyalattal lett sötétebb a beszívott víztõl.

Rámpislog és kacsint, de úgy, hogy az egyik szemöldöke majdnem a haja tövéig ugrik fel, a másik meg az orra nyergére ül. Grimaszt is vág hozzá, csúfolódót.

- Ez csak olyan civil esõ volt, mi észre se vesszük az ilyet - vetem oda a szót fölényesen és hogy mégis enyém volt az utolsó szó - elõresietek.

Kapunyitás közben hallom, amint a hosszú mondja a társának:

- Nem érti a viccet.

A kövér hümmög és nem felel.

Az iroda felé megyek, jelentkezem hadnagyunknál.

- Nem volt semmi különös?

Kicsit tétovázva mondom.

- A hosszabbik civil furcsán viselkedett.

- Kérdezõsködött? Vallatott?

- Igen. Azt is - a délutáni beszélgetések elmosódnak elõttem, egy percig magam is hiszem, amit mondok.

A hadnagy bólogat. Olyan kisfiús az arca, haja is gondosan ketté van választva a koponyáján, olyan, mint egy fontoskodó iskolás. Látom, hogy nem kérdez mást, kimegyek. Hajnalban szolgálatba indulok, lefekszem hát aludni, úgyis késõ délután van. De elõbb még a konyha felé kanyarodom.

Aztán zajra ébredek. A villany ég a szobában, az ágyak szétdúlva, izgatottan zsibong, öltözködik kapkodva mindenki. Egy pillantás az ablakra - éjszaka van.

Odaszólok az egyikhez.

- Mi van?

- Határsértés!

- Meglógott valaki?

- Behozta a járõr. Az eligazító szobában vannak.

- Akkor minek ugráltok?

- Az egyik földmérõ az. Ki akart szökni.

Felülök az ágyban. A hosszú! Persze, ismerõsei vannak odaát. De én sejtettem. Mondtam is a hadnagynak. No, ezt már én is megnézem!

Az ajtóban sokan állnak. Keresztül furakszom rajtuk. Hadnagyunk kipirulva telefonál a sarokban, arca gyöngyözik az izgatottságtól. A járõr el van ázva csúnyán, az egyik az arcát törölgeti, a másik rázza magát, mint a kutya. A határsértõ köztük áll, hosszú köpenyérõl csöpög a víz, cipõje nem látszik, csak két sárcsomó, arca ijedt, haja csapzottan lóg. Sípolva szedi a levegõt. Összehúzza magát, még kisebbnek akar látszani.

A kis kövér az.

A hadnagy rekedten kiabál, biztosan zúg a vonal, nem csoda ilyen idõben.

- Jelentem, elfogtuk... Igen... A Fekete ároknál... Elbújt, de amikor az egyik járõr elhaladt, elõjött és beleszaladt a másikba... Nem, nem védekezett... Reggel kijönnek? Értem, értem...

Lecsapja a kagylót.

Nyelek egyet és szeretnék kívül lenni. De az ajtónál annyian tülekszenek.

A szekrény mellé húzódom.

Csak állok, azt gondolom, mindenki bámul - pedig rám se hederítenek -, a fülem ég, és úgy érzem, hogy csodálatosan nagy; legalább akkora, mint egy szamáré.

1954

[Salgó Béla]

[akita]

[akita]

[ Kattints ide a teljes méretû képhez ]

[akita]

   

[akita]

[tolvaly]

április 13. 8:16


Gáspár Gyõzõ feleségét egy mobiltelefonos cég kérte fel kommunikációs igazgatónak. Bea még nem döntött arról, elvállalja-e a munkát, amelyikre egyéként alkalmasnak érzi magát. "Nem biztos, hogy elvállalom, tanfolyamokat kellene elvégeznem hozzá. Egyelõre messze van a munkahely. Ha elköltözünk, akkor minden további nélkül rábólintok az ajánlatra - magyarázta Bea.

[joe39]