[Targa]

No, azért én nem írnám le a Quad ESL-989 + II. forty + QC twentyfour triót...

[S W]

Érdemes meghallgatni egy csöves házimozi rendszert! Életemben annyit nem röhögtem....

[eLBé]

Targa, az általad említett Quad csöves erõsítõkombó közelebb áll a Radfordhoz, mint az Audio Innovationshoz.

Házimozi? Itt zenérõl, vagy mifenérõl van szó...

[Targa]

idézet:

---

Ezt írta SW:
Érdemes meghallgatni egy csöves házimozi rendszert! Életemben annyit nem röhögtem....

[/quote]

Nem biztos, hogy az olyan nagy marhaság volna... Vannak csöves DAC-ok, meg mindenféle finomságok.

Teljesen jól el tudnék képzelni mondjuk egy finom többsávos csöves elõfokkal, néhány csöves végfokot, jelforrásnak meg mondjuk valami Krell DVD-t... Nem volna az olyan rossz ám...

[Targa]

idézet:

---

Ezt írta eLBé:
Targa, az általad említett Quad csöves erõsítõkombó közelebb áll a Radfordhoz, mint az Audio Innovationshoz.

Házimozi? Itt zenérõl, vagy mifenérõl van szó...[/quote]

Lehet, hogy igazad van. A három említett résztvevõbõl eddíg kettõvel találkoztam. Az Audio Innovations Alto darabját hallottam - nem volt rossz, sõt, határozottan kellemes volt -, valamint a tavalyi HES-en volt szerencsém megcsodálni a már említett Quad összeállítást. Még abban a pici lukban is gyönyörût zenélt, amibe bezsúfolták szegényt. Szvsz kategóriákkal magasabb dolgot képvisel, mint az Alto.

A Redfordot pedig sajnos még nem ismerem.

[eLBé]

Nos, a HFM-ben használt Audio Innovations egy csöves készülék volt. Az Alto, bár valóban kellemes hangot varázsoltak abba a UFO formába, igen kevés rokoni kapcsolatot visel az elõddel. A csöves Audio Innovations erõsítõknek a szellemi utódai inkább az Angliában készült Audio Note dolgok. Ami például úgy kapcsolódik az általad kellemesnek hallott Quad retrocsövesekhez,hogy tervezõjük, Andy Groove azonos a ma kapható nagyobb AN erõsítõk tervezõjével. Az Ankoru óta gyakorlatilag az összes AN erõsítõ és DAC az õ keze munkája.

És mit hallgattál a Quad-on a BHES-en?

[Targa]

idézet:

---

Ezt írta eLBé:
Nos, a HFM-ben használt Audio Innovations egy csöves készülék volt. Az Alto, bár valóban kellemes hangot varázsoltak abba a UFO formába, igen kevés rokoni kapcsolatot visel az elõddel. A csöves Audio Innovations erõsítõknek a szellemi utódai inkább az Angliában készült Audio Note dolgok. Ami például úgy kapcsolódik az általad kellemesnek hallott Quad retrocsövesekhez,hogy tervezõjük, Andy Groove azonos a ma kapható nagyobb AN erõsítõk tervezõjével. Az Ankoru óta gyakorlatilag az összes AN erõsítõ és DAC az õ keze munkája.
[/quote]

A Quad, és az Audio Note, meg Andy Groove kapcsolatáról tudtam, ez viszont, hogy az Audio Innovations régen csöves dolgokat csinált, számomra újdonság volt. Ha valóban olyasmi "irányzatot" követtek, amit ma tart az AN, akkor valóban nem lehettek rossz készülékek. Már amennyire ez a téma mellõzheti a szubjektivitást.

A Quadokon tavaly - amikor én is ott voltam - ha emlékezetem nem csal, épp Stan Getz muzsikált, számomra több mint meggyõzõen.

[eLBé]

Az Audio Innovations és az A.N. között az összekötõ kapocs maga Peter Qvortrup. Az AI-ben még többedmagával volt tulaj, majd eladta a részét a cégbõl és abból indult az A.N. Itt kompromisszummentesebben dolgozhat.

[lameXpert]

Az némely tanácsokról... avagy melyiket vegyem?

idézet:

---

Olvasóink tudják, levélíróink tapasztalhatják, hogy szinte soha senkinek sem adunk tanácsot arra nézve, mire költse a maga vagy a nagybácsija dollárjait külföldön. "Ha az isten íródeák volna, s éjjel-nappal mindegyre csak írna" - õ se tudná számontartani azt a temérdek masinát, amely Amerikától Skandináviáig, Japántól Hongkongig minden évben piacra kerül. Tesztelésre még kevésbé maradna ideje. Mi pedig, halandók, szûkös idõnkkel és energiánkkal különben is fõleg azoknak dolgozunk, akik forintért akarnak vásárolni és idehaza.
Nem mintha mi nem olvasnánk össze azt a tengernyi prospektust, reklámba öltöztetett szakcikket és szakcikkbe bújtatott reklámot, amelyhez végülis bárki ingyen hozzájut, ha elég erõszakosan bombázza leveleivel a nyugati cégeket. Az új készülékekrõl mi is tudunk annyit, mint más - helyesebben mi is csak annyit tudunk, mint más, és ezért inkább nem szólunk egy szót sem, még ha kérdeznek, akkor sem. Sajnos, mindnyájunk környezetében nagyon sokan akadnak, akik véletlenül hozzájutottak néhány prospektushoz vagy egy-két reklámcikknek a gyári fotókópiájához, s ennyi elég is nekik: jólértesültségüket fitogtatva mindenre rábeszélnek boldog-boldogtalant. A "boldog-boldogtalan", akin természetesen hifista értendõ, ezután hónapokig nem képes elaludni, csak a prospektussal az éjjeliszekrényén vagy éppenséggel a párnája alatt. (Ne tagadd le: tudom, amit tudok!) Elõbb-utóbb beszerzi, tehát megveszi-megkunyerálja-elcsencseli rajongása tárgyát - és pontosan azt kapja, amit ennyi pénzért kapni szokás, se többet, se kevesebbet.
Ezzel aztán vagy meg lesz elégedve, vagy nem - többnyire nem, és kezdõdik a vadászat egy újabb holtbiztos tipp után. Nem is kell sokáig vadászni, inkább a tippek vadásznak az emberre. Akárcsak a lóversenyen, ahol minden oszlop tövében ott ácsorog egy jólértesült szakértõ. Potom pénzért a füledbe súgja, melyik ló az esélyes tétre-helyre-befutóra. A hifiben talán még rosszabb is a helyzet, mert a tanácsokat ingyen osztogatják, kisebb a kockázat, utólag még csak szemrehányást se lehet tenni érte.
......[/quote]

Darvas László

[lameXpert]

idézet:

---

Mi a különbség hifista és audiofil között?

Tulajdonképpen semmi. Legalábbis rokonértelmû, de inkább azonos jelentésû szavak ezek: hifi-kedvelõ, audiofil, diszkofil, hangbarát, lemezbarát - meg még ami nyelvünk vagy a tollunk hegyére perdül. A nyelv: egyezményes rendszer. Ha elhatározzuk, hogy ezek a szavak ugyanazt jelentik, akkor valóban ugyanazt is fogják jelenteni. És mégis, egyre inkább úgy érzem, hogy a hifista és az audiofil
nem ugyanaz. Akkor kezdtem gyanítani ezt, amikor egy barátom
elmesélte, hogy kinn járt az Államokban, és meglátogatott egy igazi csúcsberendezést (illetve, állítólag nem azt látogatta meg, hanem a gazdáját - dehát minek ámítsuk magunkat). Volt ott elektrosztatikus hangsugárzó szub-basszussal, ribbon-csipogóval, volt ott aktív keresztváltó, márkásabbnál-márkásabb teljesítményerõsítõkkel; az MC hangszedõ és transzformátora árán ékszereket lehetett volna vásárolni.
No és hogyan szólt ez így, együtt?
"Tudjisten - mondta a barátom bánatosan -, nem szólt különösebben jól." Így jár a dzsesszkedvelõ - gondoltam-, ha szimfonikus zenével traktálják. De aztán egyszer magam is összetalálkoztam, persze külföldön, egy ilyen High End Audio berendezéssel - és én sem tudtam elfojtani csalódásomat: "Ennyi az egész?...". Igaz, nem hallgathattam
sokáig (zavartalanul még kevésbé), tehát nem volt idõm levetkõzni a vizsgabiztosi magatartást és elmerülni a H-moll mise hullámaiban, egyetlen dologra összpontosítva: arra, hogy íme, Bach zenéje szól...
És hát a magunkfajta szegény ördög túlságosan nagy tisztességnek érzi, ha az evangéliumi zenét Márk evangélista (Mark Levinson) tolmácsolja neki. Ez mind-mind magyarázat, de nem mentség. "A hiba az Ön készülékében van."
Mindez akkor tudatosult bennem igazán, amikor legutóbb -
többszázadiknak - egyik olvasónk megint azzal fordult hozzánk, hogy szeretné meghallgatni a mi kontrollhangszórónkat. (Ez az a kérés, amit valóban õszinte sajnálatunkra sem tudunk teljesíteni.) Ennek a levélnek egyik mondatát azóta sem felejtettem el. "A komolyzenét nem
szeretem, a popkoncerteken gyalázatos a hangminõség; hadd halljak már egyszer valamit, ami igazán jól szól." Ez az, errõl van szó: nem szeretjük eléggé a zenét. És hogyan is találna kielégülést bárki is a Reprodukcióban, ha nem szereti Azt, amit reprodukálni próbál?
Ez hát a különbség hifista és audiofil között. Az egyik nem tudja, hogy mit akar, csak folyvást vadászik az egyre szebb hangú készülékekre - és mindig kielégítetlen marad. A másik viszont a zenét szeretné hûségesen megszólaltatni. Természetesen õ is örökre kielégítetlen marad.
De õ legalább tudja, mit akar.[/quote]

Darvas László

[Denevér]

idézet:

---

Ezt írta LAMExPERT:
Ma már ott tartunk, hogy nem Verdi, már nem is az énekes, hanem a rendezõ, sõt, a hangmérnök a fontos. Õrült pénzeket adnak ugyanazon mûvek különbözõ feldolgozásaiért, holott
egyetlen felvétel is tökéletesen elegendõ.
[/quote]

Nekem peldaul a popzene, klasszikus zenekari feldolgozasai tetszenek. Az rendben, hogy a Queen eredetiben az ami, de a Royal Filharmonikusok, vagy a London Rock azert megsem ugyanolyan felvetel, mint amikor valami noname szinfonikus zenekar (netan egy midi file...) produkalja ugyanazt...
Szeretem meghallgatni az adott dallamot ha profin kidolgozott a hangszerelese... Ha ez epp nem szamit, akkor inkabb dudolom, semmint kialkudjak egy torz feldolgozas hallgatasaval.

Ami a hangfeldolgozas 1000 apro vs. 5(*magas, mely,kozep).1 pontsugarzo temat illeti, belatom, hogy technikailag nem kepes eloallitani ugyanazt a hangteret a ket kulonbozo megvalositas. Azoban felotlott bennem a hologram mint olyan, ami ugye egy magyar talalmany, es igazabol egy ter-metszet lezersugarral. A fenykepnel sokkalta jobb ter-kep huseggel. A hangter holografikus lekepezeset meg nem is tartom elvileg kivitelezhetetlennek, de ami a visszaadasat illeti hat kisse maceranak tunik.

Egyaltalan ket pontsugazoval lehet tobb mint ket ponsugarzobol felvett hangot elethuen visszaadni valamilyen keveresi/kesleltetesi eljarassal?

Talan az lehet majd az idealis amde iszonyat draga megoldas, ha egy vonos 4es eseten 1 magas nyomo helyett 4 magasnyomo van egy dobozban, es mind a rogzites soran egyenkent kerul rogiztesre az osszes hangszer, majd a visszaadaskor minden egyes hegedut kulon magasnyomo szolaltat meg... (es ez mondjuk 5 fallal, hogy terben az interferenciak megegyezzenek az eredeti ter interferenciaival)

[lameXpert]

idézet:

---

Kemény rock a Neandervölgyben

Ne hagyja senki megtéveszteni magát: neandervölgyi tudósítónk nem popszámokról ír, hanem egy mélyenszántó eszmefuttatást próbál riportázsnak álcázni. Aki ettõl sem riad vissza, kösse fel a kõbaltáját, és hajrá, irány a paleolit!

Boldogult szinténzenész koromban, a beat-korszak hajnalán, mikor minden bokorban egy beat-zenekar burjánzott, a hangerõt mi varjasban mértük. Varjas bácsi a klubgondnok volt, s így munkaköri kötelességbõl popszakértõ. Hogy elértük az egy varjas hangerõt, azt onnan tudtuk meg, hogy Varjas bácsi felrohant a dobogóra, és üvölteni kezdett, hogy halkuljunk le. Tíz varjasnak az számított, ha nem csak ordított velünk, de a konnektorokból is kirángatta a madzagokat. Zenei kérdésekben Varjas bácsi megfellebezhetetlen ítész volt. Rendszeresen beült a próbákra, és ellenõrizte szórakoztatóipari készülõdéseinket. "Ezek a csimpánzmajmok - dünnyögte elégedette, ha valami megtetszett neki - tudnának tisztességesen is játszani, ha akarnának..." A fenti mondat a Beatles lassú dalaiig bezárólag volt érvényben. Azon túl (kemény rock irányban) Varjas bácsi bajszán meredezni kezdtek a szõrszálak. "Mint az orángutáng a kõbaltájával. Ez bezzeg tetszik a többi õsembernek." Annyira a gondnoki státusz magasából szórta ránk ítéleteit, hogy még õsembertani ismereteit sem mertük vita tárgyává tenni. Csak néha tûnõdöm el azon, milyen szép is volna, ha Varjas bácsit valami ismeretterjesztõ célzatú idõgép átröppentené a paleolitba. A könnyûzene születésének korszakába...
...A Neandervölgybe. Íme, hát itt vagyunk. A dátum kissé tisztázatlan, mert az idõszámítást még vagy húsz-harminc ezer évvel késõbb fogják feltalálni. Néhány füstölgõ vulkán, egy-két távolban legelészõ szaurusz teszi kellemesség a neandervölgyi érkezési csarnok hangulatát. Egyszemélyes fogadóbizottságunk Ól-Szál, a Savrad nemzetség ifjú tagja, a Kong és reccsen címû kõtáblák szrekesztõje. Körszakállt és finoman cizellált bunkót hord, ez utóbbival szerzi be mindennapi pecsenyének valóját. (Uááá! Wap-Dab-Lumá-De-Wap-Pab-Bum! Tuttifrutt! A szerkesztõ megjegyzése.) Varjas bácsit külön üdvözli, régóta keres már egy biztos ítéletû könnyûzenei szakértõt. Ne vesztegessük feleslegesen az idõt - sok a dolgunk. Itt, születése pillanatában akarunk megismerkedni a könnyûzenével, majdani hatásának mechanizmusával, terjedelmi korlátaival, "alkatrészeinek" mûködésével. Talán még egy mércét is találunk, amivel majdan, ezredévek múltán, különbséget tehetünk a szórakoztató mûfajban is az értékek és a talmiságok, a dögös és a híg zenék között... Mindannyiunk elõtt ott lépdel Varjas bácsi - s az õ magabiztossága csak fokozza a bennünk mindig megbúvó bizonytalanságot: mûvészet-e a szórakoztató zene egyáltalán? És ha igen; vannak-e biztos ismérvei? Elballagunk a Neandervölgy szélére. Lefekszünk a fûbe, hegyezzük a fülünket. Elõször is, sorban meg akarjuk hallgatni, milyen hanghatások érhetik az õsembert. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nemlétezõ dolgokat nem fog kitalálni - nem is tud -; ha zenélni kezd, másolni igyekszik majd a körülötte lévõ akusztikus világot. Gyorsan rájövünk, hogy háromféle hangcsoport az, ami egész életén keresztül végigkísér egy becsületes õsembert. Az elsõ a természeti eredetû hangok csoportja. A szél fújása, az állatok hangja, a madarak csicsergése, a föld morgása - ez közvetlen hangkörnyezetünk. Az õsember megtanulja, hogy különféleképpen kell reagálnia ezekre a hangokra. A halk és magas hangok - csendes szélsusogást, madárcsicsergés - általában a biztonságot jelentik: most szabad elernyedni, pihenni... A mély hangok viszont általában ijesztõek: egy mammutcsorda közeledésének tompa puffogása, egy földrengés vagy vulkánkitörés moraja félelmet, harci készültséget ébreszt. Még riasztóbbak az éles és magas, erõs hangok: ezek többnyire az állatok, madarak vészjelei, és az õsember számára is veszélyt jeleznek.
A hangok második csoportja meglehetõsen érthetetlen... Ezek elektromos eredetûek: villámláskor hallhatók. A villámlás hangja mindig más és más: csattan, dörög, tompán morog. Minél közelebb a zivatar, annál élesebb, annál riasztóbb - a mély, távoli hangok inkább csak fenyegetõek, ez a megfoghatatlanság, no meg az, hogy a mennydörgés többnyire tüzet hoz magával, csupán egyet jelenthet: azt, hogy a Magas Istenségek ezen a nyelven beszélgetnek. Egymással is, vele is.
A harmadik hangcsoport az emberek hangja. Még nem tudhatja, hogy egyszer ezt Vox Humana-nak nevezik és minden zenemûvészet csúcsának tartják. Ezzel a hanggal kifejezhetõk az érzelmek, az öröm, a szomorúság, a fájdalom. Még az állatok hangját is utánozni lehet vele. Ez a hang minden más hangnál hajlékonyabb, és az ember maga
irányíthatja. A három nagy hangcsoport úgy veszi körül az ember, mint a víz az úszót. Ha nem akar elmerülni benne, meg kell tanulnia tájékozódni a hullámok között, fenntartani magát minden helyzetben. Ehhez persze sokat kell gyakorolnia. A törzs tagjai idõnként furcsa szerszámokat készítenek. Ezek a szerszámok nem vadászatra valók: hangokat csiholnak ki belõlük, olyan hangokat, amelyek valamelyik természeti hangjelenségre emlékeztetnek. Este a tûz körül "lejátszhatják" velük a másnapi vadászatot vagy háborút.
Ez nagyon fontos. A vadászat, a háború együttes felidézése, eléneklése és eltáncolása már a másnapi cselekvés része. A hangsúly itt a közösségen van: a közös ritmus, a közös mozdulatok olyan élményt jelentenek, amely harmincezer év alatt sem veszített erejébõl. A ceremóniában résztvevõknek a pulzusa egyazon sebességgel ver, egy közös, irányító, rendezõ erõ tartja hatalmában õket. Ez az erõ: a zene. A Varázsló adja meg az ütemet. Kezében nagy, lapos dobozt tart. A sámándobot. Ez puhán kifeszített bõrbõl készül - a Varázsló úgy üti, hogy megfeszíti, és magas, pergõ, ugatott ritmusokat ver rajta, egyre gyorsabban, gyorsabban, majd elengedi a bõrt, s mély, tompa puffanásokkal szólal meg rajta az istenségek hangja. A törzs tagjai kisebb-nagyobb, üreges fa- és kõdarabokat ütögetnek egymáshoz, mindig a Varázsló üteméhez igazodva. A hangokat sokszorosan visszaverik a sziklák - ez aztán a hard rock... Van ott még egy másféle zeneszerszám is: egy ágra feszített bél, amit egy másik ágacskával dörzsölnek. Ezt már a ceremónia vége felé használják - a lakoma utáni békét idézik fel vele.
A Varázsló ütemes, harci és hívó kiáltásokkal ûzi mágiáját. Furcsán kiáltozik. Egyes hangokat hosszan kitart, hangja fölfele és lefele ingadozik. Énekel. A kitartott hangokat a horda vele együtt üvölti. Varjas bácsi elégedetten néz ránk: ezt ti is így csináljátok. Mit válaszolhatnánk, hiszen igaza van. A legtöbb mûvészet innen, a tábortûzi közös szertartásból eredezteti magát. A régi beatkoncertek sajátos hangulata ebbõl, a közös mozgásélménybõl ered. Mozgásélmény, amit gyakran nem a valódi mozgás - a tánc - hanem a mozgást imitáló zene hívott elõ. S a leglényegesebb benne, hogy az egész élmény közös. Ilyen, csoportos áldozás minden rock-koncert (még mai, elsatnyult és elüzletiesedett formájában is), és szoros rokonságot tart a Varázsló és a törzs által elõadott és megélt paleolit-operával ... Igaza volt, Varjas bácsi, valóban így csináljuk. Így és ugyanezért. A régen elfelejtett közös ceremóniáért.
No és a zene, maga a zene? Változott-e a kõkorszak óta? Funkciójában semmiképpen. Hatásmechanizmusában sem. Gondoljuk végig, mi is történik, miközben a Varázsló a dobját üti. (Tekintve, hogy a vaskorszak még nincsen feltalálva, stílusát nemigen nevezhetnénk heavy metal rock-nak.)
"Kezdetben vala a ritmus" - és íme, itt vagyunk, a ritmus kezdeteinél. A ritmus - idõbeliség. A mûvészet önmagában feltételezi a formát, így idõbelisége sem lehet szervezetlen, amorf. Nézzük, hogyan szervezõdik ez a forma. Legalább három ritmus elemre van szükség egy olyan elemi formáció létrejöttéhez, amely még ritmus-jellegû. Egy ütés önmagában annyi, mint az egyenesen a pont: "elõttre" és "utánra" osztja fel az idõt. Két egymást követõ ütés meghatározza a mértéket: mintegy távközöket jelöl ki az idõben, amely távközök rendszeresen ismétlõdhetnek. Az idõ szakaszok sorozatává válik - ez az ütem. A tulajdonképpeni ritmus csak a harmadik ütés megjelenésével jön létre. Ez az ütés elfoglal valamiféle pozíciót az ütem által egységekre bontott idõben, s így helyével fejez ki valamit. Hogy világosabb legyen a dolog, megkérjük a Varázslót, játssza le nekünk legkedvesebb ritmuselemét. Õ átszellemült arccal egy szinkópát üt sámándobján.
Itt az elsõ ütés csak a talppont; a második ütéssel válik értelmessé: ütemmé. A mi lejegyzésünk szerint most nyolcadokban múlik az idõ. A harmadik nyolcad helyén szünetet, ütéshiányt találunk. (Az ütés nemléte is ritmuselem!) A negyedik nyolcadra ismét ütés következik. Ez értelmezi az elõbbi ütéshiányt és visszaállítja az
ütemet. A szinkópa "lefolyása" tehát: indulás - meghatározás - lassulási feszültség (hiány) - feloldás. A törzs szemmel láthatólag vidáman fogadja az új játékot. Nyomban elkezdik tapsolni kedvenc buzdító ritmusukat, a "let's go!" ritmust.
Ez talán a legbuzdítóbb ritmus, amit az emberek valaha is kitaláltak. Az elsõ két negyed meghatározza az ütemet. A következõ nyolcadok pontosan kétszeres sûrûsödést hoznak. A negyedik negyed helyén ismét "szabályos" negyedet találunk, amely feloldja az elõbbi sûrûsödési feszültséget, visszaállítja a rendet és mintegy lezárja ez elsõ periódust. Ezt most már négy nyolcad sûrûsödõ feszültsége követi - olyan erõs, hogy szinte már az alapütemet is képesek vagyunk nyolcadokban mérni. A csattanó a legérdekesebb. A hangsúlyos sûrûségre egy hiány válaszol, mégpedig igen fontos helyen: a második periódus felezési pontján. A hiány most nagyobb súlyt hordoz, mintha ott ütés állna. Ezt a hiányt egy nyolcadnyi távolságban követi egy ütés, ami az elõbbi szünettel együtt is fenntartja a kétszeres ütem érzetét. Végül egy negyednyi ütés zárja le a ritmusképletet: azzal tudja befejezni mindkét periódust, hogy visszatér vele a negyedes ütem.
A ritmus lefolyása tehát: indulás - meghatározás - sûrûsödés - periódus lezárás, aztán pedig: a sûrûsödés meghatározóvá válik - hangsúlyos hiány - sûrûsödés - lezárás, csattanószerûen. Mindebben jól megfigyelhetõ a ritmus dialektikája. A hallgatóság szinte a testében érzi az idõ múlását; a ritkulások és sûrûsödések olyan élményt keltenek benne, mintha mozgást élt volna át.
A ceremóniában rengeteg ritmushangszer vesz részt: dobok, csörgõ-börgõ szerszámok. Ám nem csupán ezek hordozzák a ritmust. Minden hang önmagában is zenei esemény - tehát a ritmusnak is hordozója. Az ének, a dallam ritmus-funkciót is betölt. De nemcsak azt. Minden hang: zenei esemény és minden zenei esemény: hang. Méghozzá egyetlen hang. Igaz, ha csupán egy húr pattan, akkor is felhangok sorozata képzõdik az alaphangokon kívül (feltéve, hogy a Varázslónak nincsen Moog-szintetizátora) - de ha egy egész zenekar szólal meg, akkor is egyetlen, sajátságos hangjelenség képzõdik. A gyakorlott fül képes kihallani az összhangzásból az összetevõket, ám az egész, együttvéve - ezt késõbb esetleg akkordnak is nevezhetjük - mégis egyetlen, önálló valami. Két szóló hang együtthangzása tehát nem annak a kettõnek az összege, hanem minõségileg új hangjelenség.
A hangok egymástól való távolságát, ha egymás után szólalnak meg, lépésnek is nevezhetjük. Egy lépés: két egymás után felcsendülõ hang. Ha úgy képzeljük el, hogy a ritmus egy vízszintes vonalon (az idõ egyenesén) hoz létre sûrûsödéseket és ritkulásokat, a dallam már függõleges irányban is elmozdítja a történést. Fölfelé és lefelé
történhetnek lépések, illetve sûrûsödések és ritkulások. Az, hogy milyen hangok szólalnak meg, hangsornak is nevezhetõ. (Valamilyen félreértés folytán az elmúlt háromszáz évben túlságosan hozzászoktunk a nyolcfokú, dúr és moll harmonizálású hangsorokhoz. Az elmúlt harmincezer évben azonban számos más hangsor létezett, számos
harmonizálási szisztémával: az ainók háromfokú rendszerétõl az indiai tizenkétfokúságig. Olyan rendszer is létezik, amely nem írható le szokásos öt vonalas kottarendszerünkben.)
Zenei koordináta-rendszerünkben a következõ dimenzió: a zene dinamikája. Tekintve, hogy a fájdalomszint és a hallhatósági küszöb között kilenc-tíz nagyságrend a távolság, ez a legtágabb, a legtöbb viszonyításra alkalmat adó dimenzió. A zenei történések dinamikai távolsága, közeledése és eltávolodása plasztikussá teszi mozgásélményünket.
A ceremóniában részt vevõ kedves õsemberek valóban átélhették a zene segítségével a másnapi vadászatot. A zenét elõállítók és a hallgatók szinte együtt mozogtak az eseménnyel (éppúgy, mint az elmerült szurkoló a meccsnézéssel), és valóban megtörténtnek érezhették az elzenélt eseményeket. Ezt ki is mozogták magukból: eltáncolták a zenét.
- Jól van, na, fiú - mondja barátságosan Varjas bácsi -, de csak nem akarod azt mondani nekem, hogy a ti õrjöngésetek, meg a je-je-je, az ugyanaz a zene, mint amit a rádióban vezényel az a Ferencsik. A Bétóven is hangos, de mégsem olyan idétlen dolog, mint a ti Bitlisz együttesetektõl a Tvisztelj, csávó. Én meg csak a szépet szeretem. A ti zenétek mégiscsak ezekéhez a majmokéhoz hasonlít... (Hát persze! De ide tartozik a Szeressük egymást, gyerekek is!) A zenét újra és újra föl lehet idézni. (A mozgásélménnyel együtt.) Vagy úgy; hogy közmegegyezéses jelekkel leírják a lényeges információkat és újra elõadják, vagy úgy, hogy technikai eszközökkel
konzerválnak egy elõadást. Van egy harmadik mód is - a legõsibb -: a hallgató megjegyzi a zene egyes elemeit, ezt magában eldúdolja, vagy fütyüli, s közben az egész hangzást hallani véli. Ha eldúdoljuk a Kilencedik zárókórusát, valószínûleg nem saját hangunkra figyelünk, hanem belülrõl az egész hatalmas zenei apparátust halljuk. A komoly zene, az egyházi zene elsõsorban elõadásra készült - az volt a célja, hogy esztétikai élményben részesítse mindenkort hallgatóit. A slágerek létrehozásának szándéka más: "könnyen alkalmazható" zenék ezek, egy-egy zenei fordulattal... az emberek szeretnék majd újra és újra meghallgatni. esetleg megtanulni. (Minden klasszikus pesti sláger-szerzõnek az volt az álma, hogy a suszterinasok fütyüljék a dalát az Üllõi úton. A modernebbek már megelégszenek fütyülés helyett a hanglemezeladási statisztikával, suszterinas helyett a Kisstadion két-estényi közönségével.) Az õssláger pedig itt keresendõ, a Neandervölgyben. Az itteni, esti ceremóniák egy-egy dallama, fordulata másnap is eszébe juthat egy õsleánynak, õslegénynek. Esetleg eldúdolják. Esetleg kis dalocskák is kerekednek a dallamokból. És lassan-lassan, alig néhány évezred alatt kiformálódik belõlük valami, ami egyszerû, "használatra szánt" kisformájú mûfaj: a népdal - a könnyûzene õse.
A népdal mindaddig elegendõ is volt, amíg nem jöttek létre az emberi társadalmakban olyan rétegek, amelyek önálló szubkultúrával rendelkeztek. Azok már elutasították a népdalt, mint hozzájuk nem valót, és kezdték kiformálni saját "könnyû mûfajaikat". Egy trubadúr nem alacsonyodhat odáig, hogy jólismert népdalokat zengjen szíve hölgyének. És a Buddenbrook-ház leánygyermeke sem énekelgetheti szabad idejében a lübecki csapszékekben honos dalokat.
A népzene dalkincse letisztult, szép - de általában mennyiségileg kevés. Az alkalmazott zenének pedig az a sorsa, hogy egy idõ után megtanulják, megunják és elfelejtik. A könnyûzene mindenkori szerzõgárdája gondoskodik arról, hogy új és új dalocskák szülessenek, amelyeket gyorsan el lehet felejteni. A népdal és a könnyûzene végülis kettéválik - de nem szûnik meg a rokonságuk. Csupán megindul a népdal-utánzatok és -variációk sorozatgyártása. Mai korunkban, a tömegkommunikáció általánossá válásával, már keveredhetnek is a népek dalai, vagy dalstílusai.
Így történhetett meg, hogy a hatvanas évek elején százmilliókat kapott el egy hullám: a beat. Mibõl eredt? Elsõsorban a fekete blues és a rockká keményített fehér country keveredésébõl. De felfedezhetõk benne az angol többszólamú éneklés hagyományai, a késõromantika harmóniavilága és - késõbb - a közép- és dél-amerikai zene elemei is. A döntõ azonban nem ez volt. A lényeg: lehetõvé vált az elektromos hangerõsítés és az elektronikus hangkeltés. Elõször a zenetörténelemben akkora hangerõt lehetett kelteni; hogy minden hallgatónak - a fájdalomküszöbéig hatót. Varjas bácsi már érezte ezt... hogy ha elég nagy a hangerõ, akkor a világ minden jelensége a zene függönye mögé kerül, a hallgatót szinte teljesen beborítja a muzsika. Nem lehet másra figyelni, csak a zenére; a hallgatóság szinte nem is képes másra, mint hogy teljesen átélje a zenei mozgást. Nagyon sok embernél még a szívmûködés és a lélegzés is teljesen a zene-diktálta ütemre áll rá. Furcsa, látszólag ellentmondásos dolog ez: a zene mindenkit bezár önmagába - ugyanakkor a csoportos zenehallgatás, a koncert hozza meg a valódi beatzenei élményt. A zene itt irányító szerepet játszik. A külsõ világ jelenségei közül mindazokat, amelyek a zene ellen hatnak, a hangerõ általában kikapcsolja; azokat, amelyek gátlásainkat feloldják, érvényre juttatja. Az elõadók általában viselkedési módokat szuggerálnak, s az egyén akkor tudja legjobban elengedni magát, ha kritika nélkül aláveti magát ennek a diktátumnak. Hatalmas ez a közösségi élmény... utoljára itt, a Neandervölgyben láthattunk ilyet. A zene, mint vezérlõ erõ, szép lassan megszervezi a résztvevõk eksztázisát. A zene monoton, a ritmusképletek állandóan ismétlõdnek, a hallgatók egyre inkább tûzbe jönnek és közösen, közösségi élményként élik át az eksztázist. A világtörténelem harmincezer év alatt bebizonyította, hogy a csoportos eksztázisnál nincsen nagyobb szervezõ erõ.
Fokozzák a hatást az elektronikus hangszerek- Amit a régi akusztikus hangszerek megközelíteni sem tudtak: a szintetizátorok szinte tökéletesen utánozzák a természetet. Nem elérhetetlen többé a természet elektromos hangjelenségeinek titokzatos, félelmetes világa sem: a villámlás, a mennydörgés minden változata elõidézhetõ.
Titokzatos, visszhangos, furcsán vibráló effektusok jelenhetnek meg a zenében, amelyek még a dallamot is feloldják, sikolyt, zuhanást, szélsüvítést, sziklarobajt utánoznak - új, érdekes világ dübörög elõ a hangfalakból. S mindezt azért az élményért, kedves Varjas bácsi, amit itt ezek a doboló, táncoló, kiáltó õsemberek élnek át.
Hogy melyik zene jó, melyik a rossz? Nincsen rá abszolút mérce - de vannak "kapaszkodók". Ilyen kapaszkodó az eredetiség igénye: a jó könnyûzene legyen eredeti... Csakhogy a modern popzene - harmónia világában, zenei felépítésében - nemigen haladja meg a XIX. század világát. Nem is nagyon léphet tovább, különben elveszti rajongóit. Ha viszont megmarad ennél, közhelyes lesz, s még az átlagos "suszterinasok" is unni fogják, már megszólalása pillanatában. Slágerszerzõk örök dilemmája ez: eredetiség - vagy elkoptatottság? Anélkül, hogy biztos receptet adhatnánk. egyvalamit pontosan kell látnunk. Az pedig az, hogy a könnyûzenében nem a szöveg vagy a zene számít - hanem a hangzás. (Tehát az adott szöveg, adott zenei fordulattal, adott hangszereléssel vagy - elektronikus zenérõl esvén szó - keveréssel) Ha a hangzás eredeti, új, s könnyen felfogható, akkor a dal - bizonyos rétegek körében - népszerû lesz. A mai könnyûzenének alfája és omegája az újszerû hangzás.
Búcsúzzunk el most kõkori barátainktól - vagy inkább ne is búcsúzzunk el tõlük, inkább hívjuk meg magunkhoz õket: Ól-Szál szerkesztõt, törzsi Varázslóját (és természetesen Varjas bácsit). Üljünk le velük egy átlagos, szokvány-hifivel berendezett szobába. Tegyünk fel néhány lemezt, és hallgattassuk meg velük. Az elsõ pillanatokban biztosan rémület tör ki rajtuk a beszélõ, zenélõ, éneklõ ládák hallatán, de idõvel megszokják ezeket a szerkezeteket és lassan már unni is kezdik majd a sok-sok egyforma, méla unalommal ismétlõdõ zenei megoldást. Reméljük, meghallják azért a különbségeket is. Itt van a Pink Floyd: A Fal, A Hold sötét oldala a könnyûzene legjobbjai közé tartozik - ezzel szemben az Állatok, a Bárcsak itt lennél vagy az Umma-gamma szinte csak zajháttérnek használható. Az Emerson-trió Muszorgszkij-feldolgozása (az Egy kiállítás képei). a Bartók-adaptációt is tartalmazó Barbarians vagy a Tarkus címû lemeze igazi zenei csemegéket kínál - a Szerelempart, vagy a trió nevét viselõ fekete album nem több öncélú szintetizátor-visíttatásnál, zongora-püfölésnél. Végigkövethetõ ez a kettõsség a szintetizátorok újkori bajnokainál is: Walter Carlos, Isao Tomita, a Kraftwerk, a Tangerine Dream, Jon és Vangelis, Mike Oldfield lemezein. A sûrû, élményekkel teli zenei pillanatokat körülveszik az öncélú vakogások, nyivások, berregések és fütyülések, sistergések és szörcsögések. Amibõl csak az a tanulság, hogy hiába a pillanatnyi "sound", a hangzás bûvölete -- zene nélkül nincs könnyûzene sem.
- No de mégis! - méltatlankodhat Varjas bácsi - hát mûvészet ez egyáltalán?
- Nem tudom - tûnõdhet el a Varázsló -, hogy érdemes volt-e nekünk feltalálnunk a zenét, és ezen belül a könnyûzenét?
- Egyáltalán - kérdezheti a Szerkesztõ, olvasóival együtt - érdemes-e a könnyûzenében is némi mûvészi invenciót keresnünk?
A válasz: hazai popzenénk néhány ritkaszép pillanata. Koncz Zsuzsa néhány dala, Bródy néhány zenébe foglalt dalszövege, Cseh Tamás iróniája. A válasz: a világ kultúrájának adott új értékek olyan sorozata, amely Bob Dylantõl és a Beatlestõl a Hair (régi!) elõadásain keresztül egészen a Pink Floyd összefoglaló koncertjéig. A Falig ível.
A könnyûzene: iparmûvészet. Alapvetõ funkciója nem több, mint hogy díszítse, szebbé, kényelmesebbé, kellemesebbé tegye világunkat. De néha, egy-egy ritka pillanatban önálló, szuverén mûvészi értékek is keletkeznek belõle, s ezeknek a világ kulturális kincseskamrájában a helyük.[/quote]

Sós Péter János

[lameXpert]

idézet:

---

Audioland

Ezt a trópusi országot, amely valahol az Északi és a Déli Sark között terül el, éppen két egyenlõ részre osztja az Ekvalizátor. Kiterjedése Kelet és Nyugat irányában már nem teljesen egyenlõ mértékû, de a határokat nem lehet pontosan megvonni, mert az audiolandiak semmiben sem ismernek határt. Így tehát nem tudjuk, mekkora is ez az ország. Bizonyos geográfiai meggondolások alapján valószínûsíthetõ, hogy kerülete semmiképpen sem haladja meg a 40 ezer kilométert.
Sõt, a legújabb ûrfotókat tanulmányozva egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Audioland tulajdonképpen egy korong alakú síkság, mint ezt oly jól szemlélteti Prof. Andreas Felvideeki illusztro-spekulatív módszerrel készített ábrája. A korong egyenletesen forog, az óramutató járásával megegyezõ irányban, 33 1/3 fordulatot téve minden percben. E forgás mechanizmusáról még vitatkoznak ugyan a teoretikusok (a régebbi Dörzskerék-elvet, illetve a Transzmissziós tant újabban kiszorítani látszik a Direkthajtás-elmélet), abban viszont megegyeznek, hogy a forgómozgást valamiféle belsõ motorikus erõre kell visszavezetni - ami egyben a Föld forgására is magyarázatot adna. Ez a modern elmélet igazán jól összhangba hozható azzal a hagyományos felfogással, miszerint az egész Földgolyó tulajdonképpen Audioland körül forog.
Az éghajlat trópusi. A talaj száraz, erõsen barázdált. A levegõ elektromossággal telített, rendkívül gyakori a villámlás, kivéve amikor a Lenco-patak kicsap medrébõl és elárasztja a környéket. Az ár elvonulásával bõséges, termékenyítõ iszap marad vissza. Audiolandot szinte kizárólag férfiak lakják, nõk itt nemigen bírják ki - rejtély, hogy akkor a lakosság hogyan szaporodhat ilyen õrületes ütemben. Õsidõk óta rendelet tiltotta, hogy serdületlen ifjak lépjenek az ország területére, de ezt ma már nem veszik szigorúan, sõt, nemrég törvénybe iktatták, hogy felmentés adható, ha az ifjú ember atyja jelentõs anyagi áldozatot mutat be a keramovilli templom papjai elõtt. Ez nem helyettesíti ugyan a férfivá avatást, de azért ez is elég pogány szertartás. Az államvallás egyébként, az akusztiko-fetisizmus részben az Ó-, részben az Új-, részint pedig a Legújabb Testamentumon alapszik, attól függõen, mikor melyik van divatban. Külföldieknek elég annyit megjegyezniük belõle, hogy vitatkozni nem ajánlatos, mert máshitûekkel szemben az audiolandiak sohasem tanúsítottak túlzott vallási türelmet. Az ország védszentje a jámborsága folytán mártíromságot szenvedett Szentül Asziszi. Az államforma is egyedülálló: demokratikus anarchia, sok-sok miniszterelnökkel. (Kormányfõk beiktatása minden kedden és pénteken 8-tól 4-ig, jelentkezés személyesen, levélben vagy telefonon.) A közigazgatás egyetlen eszköze a kiterjedt hifi-sajtó. Mindazoktól, akik egy-egy sajtóhiba következtében öngyilkosságot követtek el, a másnapi számban ünnepélyesen elnézést kérnek. A szakfolyóiratok, magazinok hiánytalanul megtalálhatók a Nemzeti Könyvtárban, amelynek lépcsõfeljárójánál Hif-fy, a költõ szobra áll: felemelt kézzel a hobbijára esküszik. Legalábbis ezt mondják a látogatóknak - de a bennszülöttek tudják: a költõ ebben a pózban éppen azt fogadta meg, hogy soha többé nem ad hitelt a nyomtatott betûnek.
Az audiolandiak gyakran kényszerülnek nagyobb kiadásokra, tehát pénzkeresõ elfoglaltság után kell nézniük. Népszerû a gyûjtögetõ életmód, sokan márkanevekre vadásznak, mások szívesen halásznak a zavarosban. Szerte az országban virágzik a cserekereskedelem. Hogy az iparról és a mezõgazdaságról is szóljunk: itt fõleg elméleteket gyártanak - s ennek folytán szelet vetnek és vihart aratnak.
Ami a közlekedést illeti, gyakran látni az audiolandiakat, amint egy- és kétkerekû szerkezetekkel közlekednek. Van, akinek hat-nyolc is van a birtokában, másoknak nem jut ennyi, de az biztos, hogy ebben az országban mindenkinek többje van egy kerékkel.
A hivatalos nemzeti sport a szeánsz, vagyis a szellemidézés, ez nagyon népszerû. Úgy játsszák, hogy mindenféle használati tárgyakat cipelnek a szobába, majd körülülik az asztalt, és utána mindenki arról gyõzködi a többieket, hogy õ látja a legtöbb szellemet. Ja igaz, közben a zene is szól.
Az audiolandiak nagyon szeretik az élõ természetet is. Kedvenc viráguk a magnó-lia, kedvenc állatuk pedig Nessy, a Loudness-i szörny, akit úgy ábrázoltunk volna, hogy éppen benn ül egy Brüel & Kjaer-féle ketrecben, de akkor a kép nem lett volna realisztikus, mert ez az állatfaj általában szabadon garázdálkodik.[/quote]
Darvas László

[Sipi]

Én is jó dolognak tartom egy-egy sikeresebb pop-rock elõadó dalainak szimfonikus feldolgozását (láttam már Queen és Beatles feldolgozást, és megvan az ABBA feldolgozása).
Nem értem, minek kell(ene) a filmhangon kívül a zenére is kiterjeszteni a térbeli, sokcsatornás hangzást. Hangversenyen sem ülök be a zenészek közé, a teremhangokért pedig kár ez a nagy felhajtás. Persze lehet, hogy a könnyûzene számára jó lesz...

[S W]

idézet:

---

Ezt írta Sipi:
Nem értem, minek kell(ene) a filmhangon kívül a zenére is kiterjeszteni a térbeli, sokcsatornás hangzást. Hangversenyen sem ülök be a zenészek közé, a teremhangokért pedig kár ez a nagy felhajtás. Persze lehet, hogy a könnyûzene számára jó lesz...[/quote]

Hát pl. egy Bach orgonamû ami nem az orrod elõtt szól hanem a templomban állsz, Csajkovszkij 1812 - je ahol a csatatéren dörögnek az ágyúk, Grofés Grand Canyon Suite: - a Felhõszakadás - ahol a vihar kellõs közepében érezheted magad - hogy csak a legkommerszebbeket emlitsem, de nagyon élvezetes volt Mike Oldfield Tubular Bells - a londoni koncertje DVD - n.

[lameXpert]

idézet:

---

Ezt írta SW:
Hát pl. egy Bach orgonamû ami nem az orrod elõtt szól hanem a templomban állsz, Csajkovszkij 1812 - je ahol a csatatéren dörögnek az ágyúk, Grofés Grand Canyon Suite: - a Felhõszakadás - ahol a vihar kellõs közepében érezheted magad - hogy csak a legkommerszebbeket emlitsem,.............[/quote]

Mindezeket - csodálatos térben - kettõ, még csak nem is soku-sok utas hagfallal, gyönyörûen elõ lehet adni.

[Sipi]

Néhány felvételért nem érdemes megvenni a drága sokcsatornás rendszert. Arról nem is beszélve, hogy egy 5x6 méteres kis szobában hogyan helyezed el a sok hangfalat. És egy nagy igazság: aki sztereóan nem tud jó felvételt csinálni, az nem fog tudni 5.1-ben sem. Egy jó sztereó rendszer is lehet olyan jó, mint egy sokcsatornás (például LP-rõl Nekem ez a véleményem.

[lameXpert]

idézet:

---

Monitor a monitoron

Csatahajónak kicsi. Folyami cirkálónak, azaz monitornak már csaknem megjárja, a hangsugárzók között pedig mindenképpen hatalmasnak számít az angol Tannoy cég Classic Monitor elnevezésû a maga bruttó 300 regisztertonn... literjével, 230 literes nettó térfogatával. Dehát a studióberendezések többnyire ilyenek - habár léteznek aprócska monitorok is..........

Tannoy Classic Monitor

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hangmérnökei a közelmúltban szubjektív meghallgatás-sorozatot szerveztek, hogy több, ismert hangsugárzó-rendszer közül kiválaszthassák a számukra legalkalmasabb stúdiómonitort - ez teszi idõszerûvé a mi teszt-riportunkat. A Tannoy Classic Monitor immár jelen van a Hanglemezgyár lehallgatószobáiban, és mostantól fogva jelen lesz a lemezgyári felvételek hangképében is. A stúdiómonitor ugyanis a hangfelvételek menetközbeni ellenõrzésére szolgál: így kontrollálja a hangmérnök, hogy vajon helyükön vannak-e az egyes szólamok ("keverés"), kiegyenlített-e a frekvenciamérleg, nem kell-e változtatni a hangszíneken ("szûrés"). Az ily módon létrehozott hangkép sohasem önmagában optimális, hanem mindig csak a felvétel közben használt lehallgatóberendezéssel együttvéve. Ebbõl nem kevesebb következik, mint az, hogy ha a monitornak hibái is vannak, (s melyik hangsugárzónak ne volnának!), akkor e hibáknak mi az inverzét, azaz pont a fordítottját fogjuk hallani a hanglemezekrõl.
Hogy ez mindenki elõtt világos legyen, vegyünk egy példát: egy olyan hangsugárzót, amely valamilyen oknál fogva a kelleténél gyöngébben sugározza a fafúvósok hangját. Mondjuk, lyuk van a frekvenciagörbéjén. Nyilvánvaló, hogy a hangmérnök errõl a hangsugárzóról folyvást keveselni fogja a fuvolát (és persze még mindazt, ami ebben a kritikus frekvenciatartományban dominál), tehát az egész hangszercsoportot viszonylag nagyobb intenzitással keveri a
zenekar hangtömegéhez, vagy pedig hangszínszabályozással igyekszik pótolni a hiányzó terceket, esetleg teljes oktávot. Az eredmény: ha másféle hangsugárzón hallgatjuk a mûsort, sokallni fogjuk a fuvolaszólamot.
Sajnos, ez a veszély mindenképpen fennáll, bármilyen monitornál maradjunk is, mert minden hangsugárzó tökéletlen (hogy a fejhallgatókról ne is beszéljünk). Csak az segít, ha a hangmester tökéletesen kiismeri a munkaeszközét, ha "kalkulálni tud" annak hibáival... netán még azt is el tudja viselni, hogy a kész hangfelvétel a stúdióban nem szól ugyan tökéletesen, de "valójában" így lesz majd igazán jó. (Vagy ennyit azért ne várjunk el a hangmérnököktõl?) Mindenesetre úgy gondoltuk, hogy hifisták és stúdióemberek számára egyaránt tanulságos lehet, ha a mi módszereinkkel is megpróbáljuk meghatározni, vagy legalábbis jobban kiismerni a Tannoyok hangképét.

Monitorok ha találkoznak

Etalon gyanánt természetesen most is a Spendor BC1-es hangdobozokat használjuk. De ha úgy tetszik, mi most tulajdonképpen a Tannoyokkal minõsítjük a saját referencia-hangsugárzónkat, újra megvizsgálva a Spendorok hangkarakterét, újra felmérve erényeiket-hibáikat. Hiszen, akárcsak a hangmérnököknek a stúdiómonitor, nekünk is munkaeszközünk a Spendor BC1. Tökéletesen ismernünk kell - elvégre mi a mi monitorunkkal mérjük a közhasználatra
szánt hangdobozokat.
Nem tévedésbõl vagy játékosságból neveztük monitornak a BC1-et is. Ezt a 45 literes hangsugárzót éppúgy stúdióhasználatra szánták, mint a Tannoyt, csak éppen nem túl nagy légterû lehallgatóhelyiségekbe (ez ki is derül a Spendorok specifikációjából). Lakószobában természetesen jól érzi magát a BC1, így válhatott belõle kedvelt "szobahangszóró".
Mármost, ami a Tannoyokat illeti, ezeket elsõsorban stúdiók használják, de: egyrészt maga a gyár hifistáknak is ajánlja a hangdobozait - másrészt pedig egyáltalán semmi sem indokolja, hogy a 300 literes vagy nagyobb hangdobozok ugyan miért ne szólhatnának jól a lakószobában is. Például a híres-nevezetes Klipschornt elsõsorban hifistáknak szentelték, holott ez a sarokdoboz pontosan fél köbméteres! Tekintélyes méretûek a Legfelsõbb Hifi világában divatbajött szub-basszushangsugárzók is, pedig ezeket aztán tényleg csak lakásban használják (a válóper után). Mellesleg, láttunk már olyasmit is, hogy két nagy Altec szólt egy 7 négyzetméteres zeneszobában - no de hagyjuk az abszurditásokat. Elég annyi, hogy nagyon is helyénvaló dolog lakószobában is összehasonlítani a különbözõ méretû hangdobozok hangját. (Az árdifferencia mellesleg nem olyan nagy, mint hinnénk: a hatalmas Classic Monitor mindössze másfélszer drágább a kis Spendornál!)
Voltaképpen ugyanazt tesszük, mint két évvel ezelõtt, amikor a Magyar Rádió által választott monitorral, helyesebben annak egy változatával, a JBL 4333A jelû hangsugárzóval mértük össze etalonunkat. (HFM 3. szám, "Referenciák".) Van azonban egy nagy különbség. Amikor a Rádió a JBL mellett döntött, szinte semmiféle
támpontja nem volt a híres amerikai hangszórógyár propagandáján kívül.
A hanglemezgyáriak sokkal lelkiismeretesebben jártak el: mint már említettük, szubjektív meghallgatásokon határozták meg, melyik márkánál maradjanak. A következõ cégektõl kértek be mintákat: Tannoy, JBL, Klein+Hummel, Spendor - és egyben ez lett a helyezések sorrendje is...
Nem hisszük, hogy a Spendor gyengébb szereplése miatt presztízsveszteség érte volna a Hifi Magazint. Hiszen nekünk nem valamiféle "tökéletes" hangsugárzóra van szükségünk, hanem egy jóminõségû, középkategóriájú dobozpárra. De azért nehéz tagadni, hogy az ember hiú, szívesen védelmezi a saját ötleteit, a saját ideológiáját, fáradsággal megszerzett információit - és ezek az információk azt sugallják, hogy a Tannoy hangképe nem jó referencia.
Addig is, amíg a saját szeánszainkon meg nem gyõzõdünk az ellenkezõjérõl, hadd kapaszkodjunk bele a hanglemezgyári meghallgatás-sorozat egyetlen, de lényeges hibájába: a szeánszokat túlságosan tágas teremben tartották, sokkalta nagyobb légtérben, mint amekkorát bármelyik Spendor be tudna sugározni. Igaz, nem a BC1-gyel, hanem a BC3-as típussal próbálkoztak; abban még egy 30 centis mélyhangszóró is van; a doboza nagyobb, a basszusa feltétlenül mélyebbre hatol - de az akusztikai teljesítménye változatlanul csekély. (Talán még egy fenntartásunk lehet a Hanglemezgyár szeánszaival szemben. Kizárólag stúdió-emberek vettek részt rajta: hangmérnökök, zenei rendezõk. Hiányoljuk a laikus zenebarátok, s méginkább az aktív zenészek önálló zsûrijét.)
Kételyeinket, aggályainkat megosztottuk a Hanglemezgyár szakembereivel. Becsületükre szóljon: felülemelkedve az "én hangszóróm - te hangszóród" komplexuson, habozás nélkül kölcsönadtak egy pár Tannoyt, sõt, készséggel vállalták, hogy résztvesznek az egyik szeánszon is. Nagyon õszinte köszönetet mondunk ezért Csintalan László stúdióvezetõ hangmérnöknek és kollégáinak. Sokat segítettek abban, hogy realisztikusabb képet kapjunk a kétféle hangsugárzó-típusról. A hangmérnököknek egészen másfajta szempontjaik vannak ugyan, mint a hifistáknak, de számunkra ezek a szempontok is igen fontosak. Hogy ez az érdeklõdés kölcsönös-e, azt nem tudjuk - csak reméljük.

Tannoy "Dual Concentric"

Ez a nevezetes hangszóró legalább negyedszázados; az ötvenes évek végén már ez volt a Tannoy-hangdobozok "motorja". Akkoriban már rangjuk volt a hatalmas membránoknak, léteztek nagyteljesítményû, tölcséres csipogók is, és mindenki belátta, hogy jó basszust csak nagy hangdobozokból remélhetünk. Már azt is sejtették a konstruktõrök, hogy: végigrakni hangszórókkal a doboz elõlapját, mint gombokkal a kabátot - ez nem valami elegáns megoldás. Úgy vélték, emiatt nem egységes a hangkép, emiatt esik szét mélyekre és magasakra, mert hiszen máshonnan szól a dohogó és megint máshonnan a csipogó.
"Pontszerû forrásból kéne sugározni a hangot!" Így aztán koncentrikus elrendezésû hangszórókkal kezdtek kísérletezni, magyarán: csipogót építettek a dohogó közepébe. Sokan készítettek ilyen hangszórót az idõk folyamán (a filmstúdiókban például ma is kedvelnek egy öreg Altec-et, egy 40 centis mélyhangszórót, osztott-tölcsérû kis csipogóval a közepében, keresztfrekvenciájuk: 3kHz), de egyik konstrukció sem volt annyira szellemes, mint a Tannoyé.
Ebben a Dual Concentric-nek keresztelt motorban egyazon mágnes tere veszi körül a mély- és a magassugárzó tekercsét. Az egyik tekercs a hatalmas papírmembránt mozgatja - elöl. A másik tekercs egy homorú dómszerûséget hajt meg - a hátoldalon. Ez a kis dóm egy nyomókamrán, majd pedig egy fémtölcséren át kisugároz a nagy membrán közepébõl. A fémtölcsér talán még 10 centi hosszú se volna, de a papírmembrán alkotója tovább folytatja az exponenciális tölcsér vonalát, miáltal a tölcsér mintegy meghosszabbodik. Minél hosszabb egy tölcsér (és minél
nagyobbra tágul), annál mélyebb hangokat képes tisztán lesugározni, így aztán a Tannoy névleges keresztezési frekvenciáját egészen mélyre: 1kHz-ig leszoríthatták...
Ismételjük: a Tannoy az egyik legelegánsabb hangszóró-rendszer, amellyel valaha is találkoztunk - de ha megkérnénk egy mai hangszóró-konstruktõrt, hogy mondjon véleményt a Dual Concentric-rõl, ezt kapnánk: "A kutya ott van eltemetve, hogy mindkét hangszórót erején felül dolgoztatják; a mélysugárzót túlságosan magasra, a magassugárzót túlságosan mélyre engedték. Egy 40 centiméter átmérõjû membrán, méreteinél fogva, néhányszáz Hz fölött már nem dolgozhat szabályszerûen, azaz dugattyú módjára, hanem itt már össze-vissza kalimpál. Ezért az ilyen nagy hangszórók hangját a modern, jóminõségû rendszerekben 2-300Hz fölött kíméletlenül lekaszálják. Kínlódik a Tannoyban a magassugárzó is. Az, hogy a papírmembrán meghosszabbítaná a fémtölcsért, közönséges blöff, hiszen a tölcsér akkor tölcsér, ha merev. Az ennyire rövid, alig 10 centis tölcséreket 4-5kHz-tõl felfelé szabadna használni. A Tannoy Dual Concentric-nak tehát szüksége volna egy középsugárzóra 300 és 5000Hz között."
Félreértések elkerülése végett, ez nem valamiféle megszállott, külön utakon járó szakember véleménye, hanem úgyszólván hangtechnikai banalitás. Tehát nemcsak a "modernek": a Spendor, a KEF vagy a Rogers tervezõi beszélnének így, hanem a konzervatív tábor: a JBL, az Altec vagy a Klipsch konstruktõrei is - sõt magának a Tannoynak is van olyan hangsugárzója, amelyben középsugárzó hidalja át a kritikus sávot.
Ennyit az elvekrõl. Hogy aztán az elvek mennyiben esnek egybe a gyakorlattal? Végtére is minden hangsugárzó valamiféle kompromisszum szülötte. Elképzelhetõ, hogy a Tannoy más természetû elõnyei kiegyenlítik mindazokat a hátrányokat, amelyek a konstrukció ismeretében nagy valószínûséggel elõre láthatók.
A Dual Concentric hangszóró egyes részletein nyilván sokat finomítottak az idõk folyamán (membránanyag, felfüggesztés, mágnes), de az alapelv 25 év óta változatlan. Háromféle méretben gyártják ezt a Dupla Koncentrikus hangszórót: 40, 30 és 25 centiméter átmérõjû membránnal. Mindhármat "csupaszon" is árusítják, doboz nélkül, de keresztváltóval, és természetesen doboztervet is kap hozzájuk a vevõ. (Csak egyetlen rajzot nem hajlandó kiadni a gyár: az õsrégi GRF-dobozét - pedig hej, de sokáig bicikliztünk érte úgy 10-12 évvel ezelõtt, még mint Tannoy-hivõk! A GRF egy ménkû nagy sarokdoboz, és elõre is, hátrafelé is exponenciális tölcsérnek van kiképezve.)
Maga a Tannoy cég évrõl-évre a legváltozatosabb méretû és fantázianevû dobozokkal jelentkezik (Arden, Berkeley, Eton stb. - már az összes régi angol városka és kollégium nevét elhasználták), de mindegyik dobozból a jó öreg Dual Concentric hangját halljuk. Illetve, a rend kedvéért: a legújabb Tannoyok némelyikében már másféle hangszórók vannak, de ezekkel mi még nem kötöttünk ismeretséget.

Classic Monitor

Szóval, sokféle monitora van a Tannoynak; a Classic az egyik legnagyobb és legmonitorabb. Mint a Tannoyok többsége, ez is basszreflex-rendszerû. (A reflexdobozok és egyáltalán a mélysugárzók természetérõl a HFM 5. számában részletesen írtunk.) A reflex-nyílás alul van: négy, egyenként 10cm átmérõjû körre osztották, belül ezek rövid csõben folytatódnak. A Classic külmérete 1030*722*436 milliméter, térfogata 230 liter, súlya 60 kilogramm. A dobozfal, legalábbis az elõlapé, 1 coll vastag. A belsõ légtér csillapítóanyaga üveggyapot. Tetszetõs szövet védi felül a (természetesen 40 centis) hangszórót, alul a reflexnyílásokat. Közbül egy fekete sáv húzódik, rajta a Dual Concentric hangszóró ábrája és három szabályzógomb. Mindhárom a magassugárzó frekvenciaátvitelét befolyásolja. A gombok közül kettõnek 4-4, a harmadiknak 5 állása van, tehát a Classic Monitoron 4x4x5=80 féle görbét keverhetünk ki, ha ekvalizálni kívánjuk a terem akusztikáját, vagy ha a hangmérnök nem pontosan a hangszóró fókuszában ül, és ezért nem a kellõ arányban hallja a magashangokat.
"Ha bármiféle kétséged támad, hagyd középállásban a szabályzókat" - mondja a kézikönyv, és ha valamivel, hát ezzel mélységesen egyetértünk.
A keresztfrekvencia, mint már említettük, 1kHz. Az X-váltóról csak annyit sikerült kiderítenünk, hogy igen jó minõségû alkatrészeket használnak fel hozzá, és hogy a magassugárzót egy transzformátorral illesztik a rendszerhez, optimalizálva az érzékenységét, impedanciáját. A hangszórócsatlakozók úgy vannak kiképezve, hogy
kétféle üzemmódban is használhassuk a monitort: vagy a saját keresztváltójával passzív rendszer gyanánt, vagy pedig külsõ, aktív keresztváltóval. (Ilyenkor mind a magas, mind a mélysugárzót önálló teljesítményerõsítõ hajtja, a keresztváltó pedig az elõerõsítõ és a végfokozatok közé kerül.)


Gyári adatok

A Classic Monitor hatalmas termeket képes besugározni. Meglehetõsen érzékeny (a kézikönyv szerint 40Hz és 20Hz között wattonként átlag 92 decibelt produkál, 1 méterrõl mérve), s ráadásul jól meg is lehet hajtani. Általában 150, de ha kell, akár 300 wattos teljesítményerõsítõvel is használhatjuk. Kisebb szobában 50-100 watt is elegendõ. Monitorunk tûrõképességét a következõképpen specifikálják:

50Hz-1kHz: 120 watt folyamatosan (31 volt RMS)
1kHz-20kHz: 60 watt folyamatosan (22 volt RMS)
50Hz-1kHz: 500 wattos csúcs (63 voltos csúcs)
1kHz-20kHz: 250 wattos csúcs (44,7 voltos csúcs)

Ennyi a terhelhetõsége. Mármost, ami az akusztikai teljesítményét illeti: az a bizonyos 120 watt elektromos teljesítmény 112 decibelnyi, az 500 wattos csúcs pedig 119 decibelnyi hangnyomást kelt a Classic Monitor közvetítésével. (Süketszobában, 1 méterrõl mérve.) Összehasonlításul: a Spendor BC1 legfeljebb ha 98-100 decibelt képes teljesíteni - de már ettõl is légcsõhurutot kap. A Tannoy frekvenciaátvitele a gyár szerint 40Hz-20kHz, ±3dB, terczajjal mérve. Ez bizony elég komolytalan specifikáció, hiszen "tercekkel mérve minden görbe lineáris". (Mi természetesen szinuszjellel mérünk.) A torzítási tényezõt, pontosabban a harmadik harmonikus értékét az alábbiak szerint adják meg:

90 dB: 0,5%, 40 Hz-20 kHz
110 dB: 2%, 80 Hz-20 kHz
112 dB: 3%, 80 Hz-20 kHz

A névleges impedancia 8 ohm. minimál-értéke 5,5 ohm.

...............

Szeánsz

Minden szeánszok legnehezebbike, mondhatni: leglehetetlenebbike a hangdoboz-teszt. Mert két-két rivális lemezjátszó vagy erõsítõ békésen megfér egymás mellett a polcon, de a hangsugárzók bizony alaposan belekönyökölnek egymás oldalába, s nem hagyják érvényesülni a másikat. Vannak, akik ezért azt állítják, hogy a hangsugárzókat nem is szabad egymással összehasonlítani, mert az eredmény eleve irreális lesz. Tulajdonképpen be sem szabadna vinni egyazon szobába két hangdobozpárt. Hiszen a kétszer két dobozt lehetetlen úgy elrendezni, hogy teljesen azonos legyen a sztereó színpaduk; hogy a két hangkép fókusza (a "sztereó szék") ugyanarra a pontra essék, és így a
hallgatóságnak ne kelljen ide-oda kapkodnia a fejét. Az egyetlen megoldás az volna, ha az egyik dobozpárt felraknánk a másiknak a tetejére - csakhogy a hangsugárzók nem szívelik egymás közelségét, mert a szomszédos felületekrõl úgynevezett korai hangvisszaverõdés indul meg, és elkeni a sztereó hatást; csökken a színpad mélysége, a hangkép nem tud eléggé elszakadni a hangszóródobozoktól. Ugyanez lesz az eredmény akkor is, ha a dobozok közel kerülnek a falakhoz, csak ilyenkor - hogy nagyobb legyen az örömünk - még döngeni is fognak.
Ebbõl a szempontból a szoba sarka a legrosszabb hely. További érv a hangsugárzók A-B tesztje ellen: a két hangdobozpár kölcsönösen elronthatja egymás basszus-átvitelét! A hangdobozok ugyanis, különösen a reflexsugárzók, mint amilyen a Tannoy és a Spendor, afféle hangolt üregnek számítanak, és "elszívhatják" a másik doboz keltette hangenergia egy részét. (Az ilyesfajta üregekkel és köcsögökkel már a régi-régi idõk építészei is sikeresen csillapították a termek rezonanciáit.) Végül pedig számolnunk kell azzal, hogy minden hangsugárzó minden szobában egy kicsit másképpen viselkedik.
Elismerjük, hogy ezek az aggályok jogosak. Mégis, rendíthetetlenül fenntartjuk, hogy az A-B összehasonlítás eredménye (többé-kevésbé) így is reális, mert a hangsugárzók olyannyira határozott, félreismerhetetlen, szókimondó karakterek, hogy egyéniségüket tûzön-vízen át érvényre juttatják. Belátjuk azonban, hogy a hangdoboz-szeánszok eredményét a szokásosnál óvatosabban kell interpretálni.
Óvatosabb hangra kell váltanunk már csak azért is, mert a Hifi Magazin most lábujjhegyen bár, de túllépi illetékességi körét. Más dolog ugyanis tapasztalatokat gyûjteni a hifisták számára, s megint más beleszólni a hangtechnika belügyeibe, amelyekhez végülis nem értünk. A bõrünkbõl mi sem tudunk kibújni, de imitálhatunk egy kis tudathasadást. Elõször magunk mondunk véleményt a két monitorról, hogy aztán öt másik zsûrinek adjuk át a helyünket, és végül megpróbáljuk közös nevezõre hozni a hatféle véleményt. Ha ez nem megy, akkor legalább keresni fogjuk a nézetellentét magyarázatát. Kell ehhez egy kis egészséges skizofrénia. Fõleg a Hifi Magazin szerkesztõjének lesz rá szüksége, tehát annak, aki a teljes szeánsz-sorozatot levezette, 18 óra hosszat hallgatta váltogatva hol a Tannoy, hol a Spendor hangját, s aki most az egyszerûség kedvéért át is vált egyes szám elsõ személyre.

Függöny fel!

Mondhatom, bajlódtunk eleget, amíg megtaláltuk a nagy monitorok helyét a mi átlagos méretû, 5,5*4*3 méteres kis "zenés házi-színházunkban". A rövidebbik, tehát 4 méteres fal mentén helyeztük el õket, 60-80 centivel elõrehúzva a hátsó faltól, és az oldalfalak mellett is szabadon hagytunk vagy 30-35 centiméternyi helyet. A kis Spendorokat már eleve állványon tartjuk, de a Tannoyoknak is sokat használt az a jó 25 centis alkalmi lábazat, amelyet mindenféle vaskos lexikonból, értelmezõ szótárakból és különféle hifi-újságok három teljes évfolyamából tákoltunk össze nekik. A Tannoyok nagyon magasak, a Spendorokat nem rakhattuk rájuk, így hát nem maradt más hátra, sorba állítottuk a monitorokat, aszimmetrikusan: Tannoy, Spendor - megint Tannoy, megint Spendor. A két dobozpárnak tehát egyenlõ volt a színpadszélessége - csak sajnos, ez a színpad a szokásosnál jóval szûkebb lett, azonkívül kapcsolgatáskor minduntalan elfordult (forgószínpad?), hiszen a Tannoyok balabbról, a Spendorok inkább jobbkéz felõl szóltak. Nekünk, akik beállítottuk õket, igazán nem volt nehéz kitalálnunk, mikor melyiket halljuk. Akkor még, a fõpróbán, ez nem is volt nagy baj. De hogy megkezdõdhessék az elõadás, hogy végre kiadhassuk a jelszót: "függöny fel!" - szükségünk volt még valamire.
Mire? Természetesen magára a függönyre. A hangszóró-vakteszteknek elengedhetetlen kellékük egy "átlátszatlan, de hangáteresztõ" szövet - javaslom bárkinek, szerezzen ilyet, ha tud. Még a Textilipari Minõségellenõrzõ Intézettel is konzultáltunk, és végül az ottaniak tanácsára egy viszonylag vastag, de meglehetõsen lyukacsos, háziszõttes anyagot kerítettünk. Ez a függöny valószínûleg több magashangot nyelt el, mint szerettük volna, pedig meglehetõsen transzparens volt; tény, hogy még át is lehetett látni rajta, úgyhogy ügyeskednünk kellett, nehogy fel lehessen ismerni a szövet mögött a kétféle hangdoboz sziluettjét - de sejtettük, hogy hiábavaló dolgot mûvelünk, és függöny ide, függöny oda, senkit sem fogunk megtéveszteni: a Tannoy és a Spendor hangkaraktere változatlanul szélsõségesen elütött egymástól. Egyáltalán, bármit csináltunk is ezekkel a hangsugárzókkal, nem voltak hajlandóak feladni az egyéniségüket. A Classic Monitornak még a szintszabályzóit is megpróbáltuk összevissza tekergetni, és bár éreztünk némi eltérést a hangképben, a Tannoy mindvégig Tannoy maradt. Talán mondanom sem kell,
hogy végül minden szabályzógombját visszaforgattuk középállásba. Mi ugyanis nem hiszünk abban, hogy hangszínszabályzással alkalmazkodni lehetne a szoba akusztikájához. Helytelenítjük is az efféle kézbentarthatatlan manipulációkat.
Valószínûleg mindkét dobozpár lényegesen rosszabbul szólt, mint ahogyan szólhatott volna, ha széjjelebb tolhattuk volna õket. Mint már elmondtuk, az egyik Tannoy nem volt kifogástalan állapotban, de a mérések eredményét ekkor még nem ismertük. A falak és a rivális dobozpár közelsége mindkét monitort zavarhatta valamelyest, fõleg a Spendort, mert ennek a hangsugárzónak (a tervezõk koncepciója szerint is!) teljesen szabadon kell állnia. Végül, ami azt az effektust illeti, hogy a szobában levõ hangszóródobozok elszívhatják egymás basszusát: a hatalmas Tannoyok aligha zavartatták magukat az ötszörte kisebb Spendoroktól, ezzel szemben elképzelhetõ, hogy az utóbbiak boldogabbak lettek volna, ha nincs mellettük két 230 literes, mélyfrekvenciára hangolt üreg.

I. A Hifi Magazin zsûrije (Spendor 3-0)
II. "Studióemberek" (Tannoy 3,5-2,5)
III. Lemezbarátok; szimfonikus zene (Spendor 3-0)
IV. Lemezbarátok; könnyûzene (2,5-2,5).
V. Ez is, az is (Tannoy-fölény - fõleg kezdetben)
VI. Zenészek (Spendor 4-1)

Stúdió-stúdiumok

Nem kétséges, hogy mindkét hangsugárzó-típusnak megvannak a maga erényei és hibái. Mi sem volna kényelmesebb mint beletörõdni hogy "más kell a stúdióba, más kell a lakószobába". Sajnos, ez az oly logikusan hangzó közhely a legjobb esetben is csak féligazság. Mind a Tannoynak, mind pedig a Spendornak olyan jótulajdonságai vannak, amelyek a stúdiógyakorlatban és a hifiben egyaránt hasznosak de a hibáik elkedvetleníthetik a hangmérnököt is, a zenebarátot is.

A Tannoy gyorsabban követi a zenei impulzusokat. Muzsikája emiatt elevenebb (hifi-erény!), egyszersmind jobban követni tudja az egyes szólamokat (stúdió-erény). Ijesztõen rossz frekvenciaátvitele miatt azonban teljesen felborítja a szólamok arányát. Tizennyolc órai lelkigyakorlat nyomán hajlandó vagyok megesküdni rá, hogy a Classic Monitor idõnként teljes hangszercsoportokat eltüntetett, máskor pedig képes volt egybemosni a vonósokat a fúvósokkal. Ez az oka annak is, hogy nincs igazi tere: nem a hangszerek lépnek ki a hangszóróból, hanem a hangszer-testek foszlányai, zavaros, mesterséges visszhang gyanánt. Az audiofil ezt súlyos hibának nevezi - de azt hiszem, ugyanezt a hangmérnök sem tartja bocsánatos bûnnek. A Tannoy életszerûbben viselkedik az idõ dimenziójában, dehát ezenkívül azért a térnek is megvan a maga három dimenziója, és ezek nem kevésbé fontosak. A Classic Monitornak tulajdonképpen az a legnagyobb erénye, hogy nagy teremben is lényegében ugyanúgy tud szólni, mint a kisebb szobákban - ha ez a képessége nem volna meg, elavult konstrukciónak nevezném. (Az már más kérdés, hogy az utódai sem éppen tökéletesek.) Mellesleg, a stúdiók lehallgatószobái általában nem túl nagyok, a hangmérnök többnyire nincs rászorulva a nadráglengetõ hangerejû monitorokra. Meggyõzõdésem, hogy a Tannoy-jal dolgozó hangmesternek iszonyúan résen kell lennie, ha fenn akarja tartani a szólamok összhangját, s nem akar abba a hibába esni, hogy a Tannoy csöppet sem kiegyenlített hangzásképének inverzét örökítse meg a szalagon. Egy másik szempont: mivel a Tannoy legnagyobb erénye a lendületessége (jóval "dögösebb" a hangja, mint a közhasználatú dobozoké), a stúdióemberek fülét - sajnos - a jövõben is kevésbé bántja majd a magyar hangfelvételek ismert gyengéje: a dinamikahiányuk.
Azt hiszem, hogy ha a hangmérnök ezt mind figyelembe akarja venni, rá fog jönni: nem is olyan könnyû dolgozni a Tannoy-jal!...

A túlsó oldalon

Úgy érzem most magam, mint egy régi anekdotában a kisbíró, aki a csaták után kidobolja, mekkora károkat sikerült okozni az ellenségnek. "És a mieink veszteségei?" kérdik az emberek. "Azt a túlsó oldalon dobolják!" Gyorsan hozzáteszem, hogy a Tannoy és a Spendor egyáltalán nem háborút, hanem csupán lovagi tornát vívott egymással, és a nemes párviadalnak nem az volt a célja, hogy kárt tegyenek egymásban, hanem hogy kiderüljön, vajon eléggé tündöklõek-e a két vitéz fegyverei. Szó ami szó, a Spendor páncélzata is éppen elég rozsdás. Eltekintve a nem éppen precíz basszustól (amely inkább a kis méretekbõl következõ, elkerülhetetlen kompromisszum), a BC1 legjellegzetesebb hibája: a visszafogottsága. "Kifinomult úriemberek társasága zenél" - mondta zenészbarátaink egyike a szeánszon. A Spendor hangképe rendkívül gazdag, kiegyenlített, teres - de egy kicsit élettelen, steril. Ez bizonyára a stúdiógyakorlatban is hiba, a hifiben pedig úgyszólván bûn, és a könnyûzene-kedvelõk különösen nehezen bocsátják meg. Hogy aztán a kifejezetten szimfonikus zenére szánt Spendor BC1 még így is, és még popzenében is (változatlanul!) jó etalon lehet Magyarországon - arról nem annyira az angol, mint inkább a hazai gyárak tehetnek.
Ennek a túlságosan lágy hangzásnak több oka is lehet. Az elsõ és a kézenfekvõbb: bármennyire szép is a BC1 frekvenciamenete, azért ezt a görbét mégis csak hangsugárzó, nem pedig erõsítõ rajzolta - tehát dimbes-dombos. A prezensz-tartomány (a jelenlét-érzetet adó 1-4kHz) gyönge, sõt: két teljes oktáv süpped be itt. A második ok talán a bonyolult keresztváltóban keresendõ, ez is "elfüggönyözheti" a hangképet. A harmadik ok nem más, mint éppen a Spendor sima frekvenciagörbéjének záloga: a híres bextrén-membrán. Ez a mûanyag elnyeli a saját rezgéseit (a hagyományos papírmembránok ehhez képest zizegnek), viszont jóval nehezebb is a papírnál: kicsit több idõre van szüksége, hogy meglendüljön. Ha a zene crescendói nem túl gyors felfutásúak, a Spendor lépést tart velük, és a pianisszimókból elõbb-utóbb eljut a fortisszimó állapotába. A tulajdonképpeni dinamikatartománya tehát elegendõ volna, de minthogy a gyors, impulzus-szerû zenei történéseket már nehezebben tudja nyomon követni, a dinamikája végsõ soron egy kicsit beszûkül. Az új hangszórótechnika így is jobb a réginél, de távolról sem tökéletes - mindazonáltal semmi baj sincs addig, amíg a Spendorral csak a többi (olcsóbb) hangdobozt mérjük. Ámde abban a minutában, amikor monitorunkkal az erõsítõket, hangszedõket kezdjük minõsíteni, ugyanabba az utcába jutunk, mint a hangmérnökök a saját "mérõeszközükkel". Miként a hangsugárzók bármelyike, a BC1 is részrehajló bíró. Egy kicsit mindig azoknak a készülékeknek kedvez, amelyek az õ hangképének inverzét, azaz fordítottját produkálják, vagyis: a felsõ basszusuk visszafogott (a Spendor mélyhangja meleg, enyhén bummogó), a középmagastartományuk pedig egy árnyalatnyival erõltetettebb a kelleténél (tehát feltupírozza monitorunk gyöngébb prezenszét). Másrészt az is kétségtelen, hogy a Spendor kissé nagyvonalúan, nem elég éles ceruzával rajzolt hangképe elkenheti a legfinomabb árnyalatokat. Ezzel mi már régóta számolunk. Szeánszainkon biztonsággal meg tudjuk határozni az egyszerûbb, olcsóbb, átlagos lemezjátszók és erõsítõk értékét, de elbizonytalanodunk, amikor már hifi és szuperfi között kellene különbséget tennünk.[/quote]Darvas László

[lameXpert]

idézet:

---

Talonba tett etalonok

Annyiszor hivatkoztunk már etalonokra, sõt "referenciákra", hogy most már aztán tényleg tisztázni kéne, melyiken mit értsünk. Amúgyis elõfordult, hogy következetlenül használtuk ezeket a szavakat, méginkább magukat a készülékeket. Mottónk az lehetne, hogy "változnak az idõk, és változunk benne mi magunk is, a készülékeink is". Görög mondás, akárcsak a többi, régi, híres dialektikus szállóige, mint: "kétszer nem ülhetsz bele ugyanabba a hanglemezbe" stb. Az etalon és a referencia szavak tulajdonképpen ugyanazt jelentik; egy kicsit mirajtunk múlik, hogyan használjuk õket. Önkényesen ugyan, de mi azt szeretnénk referenciának nevezni, ami "messze van", amihez már csak ritkán, esetleg soha többé nem férünk hozzá, tehát amire már csak hivatkozni tudunk, habár joggal, hiszen kipróbáltuk. Ilyen volt a lemezjátszó-futómûvek között a Micro-Seiki DQX-1000, a hangszedõk közül az EMT TSD 15, a Fidelity Research FR1-Mk3F, a Dynavector Karat Ruby, a SupexS D-901; a csöves Radford végerõsítõ és a másik, a Rádiótól kölcsönkapott Harman-Kardon Citation XVI. teljesítményfokozat, a receiver-kategóriából a Marantz 4400, vagy a kisteljesítményû olcsó erõsítõk legmenõbbike, a NAD 3020, amelynek az elõerõsítõje különösen méltó a figyelemre. Referenciáink közé számítjuk a Pannónia Filmstúdiótól kölcsönzött Revox A700-as orsós magnót is. A hangsugárzók közül a JBL 4333A és a Tannoy Classic Monitor szolgált olyan auditív tapasztalatokkal, amelyekre utólag is érdemes hivatkozni. És végül, de nem utolsó sorban említjük azt a csaknem komplett hifi-láncot, amelyet ebben a számunkban tesztelünk: a Linn Sondek/Ittok/Asak lemezjátszót, a Linn (valójában: Naim) MC-fokozatot, az AGI 511A elõerõsítõt és a Naim NAP 250 teljesítményerõsítõt.
Mi a referencia-készülékek révén szerzünk hírt a nagyvilágról; így kerüljük el, hogy csupán valami speciálisan pannon hifit kísérletezzünk ki, amelynek már nem volna köze az igazi audiofil-gyakorlathoz. A referenciák révén hitelesítjük etalon-készülékeinket, "munkaeszközeinket", amelyeket kezünk ügyében tarthatunk (vagy legalábbis bármikor elérhetünk), s ezekkel az etalonokkal minõsítjük aztán a közhasználatú hifi-készülékeket.
Minden árkategóriában más-más etalont illik használni. Ez nem is olyan magától értetõdõ. Például az általunk nagyra becsült Hi-Fi News & Record Review egyik szakírója bármiféle hangdobozt következetesen a drága Quad elektrosztatikus sugárzóhoz hasonlít. Ezáltal tökéletesen le tudja írni a hangkarakterüket, s egyáltalán: nagy-nagy igazságokat mond; csak ezeket semmire se lehet használni. Még semmitmondóbb, ha például a hangszedõket nem egymással, hanem mindig a mesterszalaggal mérik össze. Aki vásárolni akar, azt szeretné tudni, melyiket vegye és melyiket ne vegye. Mégpedig árkategóriánként.
Etalonjaink (akárcsak a referenciáink) nem állandóak. Néha hosszabb idõre talonba kerülnek, esetleg végleg eltûnnek a süllyesztõben. Hiszen változik a technika, nemcsak külföldön, hanem belföldön is, és változik (hálistennek) a piaci kínálat. Az a készülék, amelyik tegnap még jónak, olcsónak és hozzáférhetõnek számított, ma már talán nem is olyan olcsó, vagy nem lehet beszerezni, esetleg ugyanennyiért jobb is akad nála. Mindenkori etalon-készletünknek a hazai realitásokat kell tükröznie. A (számunkra) legmagasabb árkategória etalonjainak kettõs szerepük van. Nemcsak arra szolgálnak, hogy hozzájuk mérjük a bolti darabokat: hangszedõt hangszedõhöz, erõsítõt erõsítõhöz stb. Hanem egyszersmind ezek alkotják azt a kontrollberendezést, amelybe belepróbálgatjuk az olcsóbb készülékeket. Ilyenkor ugyanis a hangszedõvel kell minõsítenünk az erõsítõt, erõsítõvel a hangsugárzót és így tovább. Mint egy ízben már leírtuk: az etalon nemcsak mérce, hanem mûszer is. Most pedig vegyük sorba jelenlegi etalonjainkat, hifi-láncszemenként.

Hangszedõk.

Többé-kevésbé bevált etalon az 1200 forintos Ortofon FF15E/II. az alsó, a 2700 forintos VMS30/II a középsõ kategóriában. (Semmi esetre sem tévesztendõ össze a hasonló árú, de csúnyább hangú VMS20E/II-vel, amelytõl pedig kezdetben sokat vártunk.) A drágább hangszedõk osztályában hosszú ideig a Sonus Gold Blue-t használtuk, de idõközben áttértünk a mozgótekercses hangszedõkre, és miután az Ortofon MC10/STM-72 nálunk is forgalomba került, indokoltnak láttuk, hogy ezt használjuk etalonnak. Ezt a típust egyébként rövidesen felváltja az MC10/II. jelû modell, amelyrõl jó híreink vannak. A Sonus talonba került, de idõnként mégis szóhoz jut, mint legutóbb a vele legalábbis egyenértékû, mágneses rendszerû Technics EPC-205/III tesztjén is. A Technics-et - noha szintén meg voltunk elégedve vele, s noha kapható - azért nem jelöltük etalonnak, mert nem szabványos felerõsítésû, hanem SME-papuccsal van egybeépítve, és ez bizonyos mértékig korlátozza a használatát. Másrészt, "mûszernek" az elõbb említett hangszedõk egyike sem elég pontos. Erre a célra az Ortofontól kölcsönkapott MC30-as hangszedõt használjuk, egyelõre (jobb híján) a T-30 transzformátorral.

Hangkarok.

Amíg több tapasztalatot nem szerzünk, megtartjuk etalonnak a Hadcock GH 228-as hangkarokat. Õszintén szólva, egyébként sincs más típusból két egyforma példányunk. Alkalomadtán, fõleg, ha SME-típusú fejszerelvénnyel egybeépített hangszedõt kell tesztelnünk (Technics EPC-205C/III, Ortofon Concorde stb.), kölcsönkérünk egy klasszikus SME 3009/II-t. Nincs kizárva, hogy ez utóbbit akár már most is felcserélhetnénk valamelyik olcsó japán gép karjával, de hát ezek külön nem kaphatók.

Lemezjátszó-futómû.

Mindenképpen olyanra van szükségünk, amelyre két kart lehet szerelni. Eddig jól megvoltunk a Mechanikai Laboratórium direkthajtású futómûvével, legutóbb azonban a Linn Sondek tesztje bebizonyította, hogy a legjobb készülékek valóban észlelhetõen többre képesek, mint amit megszoktunk. Ebbõl le kell vonnunk a tanulságokat.

Orsós magnók.

Általában a Revoxokat tekintjük etalonnak: az A77-et és a B77-et, illetve a tulajdonunkban levõ (nagysebességû) G36-ot, amellyel alkalomadtán mesterszalagokat is szeretnénk készíteni. A realisztikusabb árkategóriában az Akai GX4000D az etalon. Ha sikerülne megtervezni és országos méretekben megszervezni a módosítását, akkor természetesen a módosított változat lehetne a mérce. Nem mondjuk, elkelne már valami jobb is, és mi szívesen választanánk helyette valami mást - ha újabb, nívós orsós magnó kerülne forgalomba Magyarországon, ami pillanatnyilag nem látszik túlságosan valószínûnek. Az Akai egyszersmind a kazettás szalagjátszók mércéjéül is szolgálhat, 9,5cm/s-on, illetve - ha valóban jó kazettás gép kerül a kezünkbe - 19cm/s szalagsebességgel.

Kazettás magnók.

A Nakamichikrõl továbbra is nagy véleménnyel vagyunk, de ez mit sem változtat azon, hogy az elsõ számunkban említett Nakamichi 700-at a mai napig sem sikerült rendbetenni. Metált amúgysem fogad. Ezért választottuk helyette - még mindig igen nívós etalonnak - a Pioneer CT-F1250 jelû gépet, amely változatlanul a rendelkezésünkre áll, és bár vannak a világon jobb magnók, azokból alig néhány tucat szivárgott be az országba. Nem látjuk értelmét, hogy drágább etalont keressünk. Az idehaza is forgalomba került, értelemszerûen sokkal olcsóbb kazettás csévélõk közül kezdetben a Pioneer CT-506-ost választottuk, õszintén szólva, akkor, amikor még nemigen volt mibõl választani. Ezt most is jó gépnek tartjuk, de nem éri el az Orion SM 250 minõségét, és nincs rajta metál-állás. Az Oriont jobbnak tartjuk az idõközben forgalomba került 10-12 kazettás deck bármelyikénél (különös tekintettel a példásan sima basszusátvitelére!). Még akkor is, ha csúnya, és az üzembiztonsága sem sziklaszilárd. A vásárló - és az Orion gyár! - persze ezt sem hagyhatja figyelmen kívül.

Fono-elektronikák.

A kezdetben propagált Revox elõerõsítõ-panelt többé nem használjuk. Tulajdonképpen ma is etalon lehetne az alsó
árkategóriában, hiszen máig is meghaladja az összes bolti készülék minõségét. Frekvencia-balansza azonban nem teljesen precíz (sajátos felsõ-basszustöbblete van és a legfölsõ sávban is kiemel), ezért nem eléggé precíz "mûszer". Mivel a fono-elõerõsítõ viszonylag könnyen megépíthetõ láncszem, feltehetõen sokan megpróbálják elkészíteni a valamivel drágább, de precízebb és szebbhangú HFM I-et, amelynek rajzát 10. számunkban közöltük. Õk velünk együtt ugyanazt tekinthetik - a mi szóhasználatunkkal élve mércének és mûszernek. (Mindazonáltal: lásd mûszaki korrekciónkat a Hangszerviz végén!) Hangsúlyozzuk azonban, hogy más hazai konstrukciók ugyanilyen jónak, akár jobbnak is bizonyulhatnak. Az igazi extraklasszisok feltétlenül még szebben szólnak.

Teljesítményerõsítõk.

Ugyanígy a Linn/Naim lánc tesztje bebizonyította, hogy igenis jókora különbség van a 200 fontsterlinges Quad 405 és a négyszerte drágább Naim NAP 250 között. Tény, hogy a Hifi Magazin születésekor a NAP 250 volt a jelöltünk, de nem mertük rászánni magunkat egy ennyire drága végfok behozatalára. Túlságosan provokatív lett volna, mint ahogyan ma is provokatív - habár nekünk megkönnyítette volna a dolgunkat, ha ilyen mûszer van a kezünkben. Marad tehát egyelõre, jobb híján, a Quad. Önálló teljesítményerõsítõ továbbra sem kapható Magyarországon, habár az Orion SE 260 (kvázi-etalonunk) "szép reményekre jogosít", s talán új életre kel majd, önálló végfok formájában. Felbukkanhat még egy-egy szeánszunkon az öreg BEAG EA 057 is, de ez a fõnix többé már nem fog poraiból megelevenedni. Inkább csak a szívünket fájdíthatjuk és a hazai gyárakat froclizhatjuk vele.

Hangsugárzók.

Kontrolleszközünk, a Spendor BC1 mint mûszer is meglehetõsen pontos és mint mérce is kellõképpen magas. A hazai dobozok közül egy idõben a HS 40-essel kísérleteztünk, ma is ezt tartjuk a legszimpatikusabbnak, de ennek is megvoltak a maga nyavalyái, meg aztán ez a típus már nagyon régen lefutott. Így aztán nincs igazi olcsó etalonunk. A két szomszédvár, a Videoton és az Orion közül inkább az utóbbi van tekintettel a mi ízlésünkre, ezért a legfrissebb VT-sorozatot is az Orionokhoz mérjük, a HS 280-ashoz és 500-ashoz, de ezeket nem tekintjük igazából etalonnak. Sajnos, kénytelenek vagyunk kiteregetni a kártyáinkat: nincs ász a kezünkben, a talon pedig üres.[/quote]Darvas László

[S W]

idézet:

---

Talonba tett etalonok [/quote]

Sajnos azóta az egész HiFi Magazin, Darvas László és az etalonok talonba kerültek. Szégyen hogy ma Magyarországon nincs olyan sajtótermék mely az általuk kijelölt irányon haladna tovább, nincsenek etalonok, a prospektus izû kiadványok csak vásárlásra buzditanak. Egy HiFi Magazin elegendõ lökést adott negyedévnyi gondolkodáshoz, tervezgetéshez, kisérletezgetéshez és szinte akarva-akaratlanul csepegtette a jó izlést, tudást az arra fogékony zenebarátok sötétben tapogatódzó fejébe. Az egész dologban az a legetikátlanabb hogy a mai hifi ágazat mondhatni az õ kezdeményezõkézségükbõl fejlõdhetett, gyarapodhatott a mai szintre, de arra már a jelenlegi szinvonalukból nem telik hogy tovább lépjenek.
Balczó Andrástól megkérdezték mi a titka sikereinek? Erre azt válaszolta ha mindenki annyit tenne rá az edzésadagjára amenyit õ tett rá mindenki anyival jutna elõbbre!
És itt van az eb elhantolva...