Mielőtt elmondom, megjegyezném, hogy az alábbi írásomat úgy szerkesztettem meg, hogy az a valóságot tükrözze, de úgy, hogy azt olvasva senki se ismerhessen magára, aki esetleg ezt a hozzászólást olvasná és érintett az ügyben. (ennek az esélye egyébként 1 százalék kábé).
Azért is döntöttem a fórum mellett közlésként, mert viszonylag nagy az anonimitás (már amennyire), a másik ok meg az, hopgy megfogadtam, hogy soha többet senkinek nem mondok el semmit. Ráadásul itt sokkal több irányból jön vélemény.
Szóval az a helyzet, hogy van egy két éves kapcsolatom. Ez egy atombiztos kapcsolat, ő sose csalt még meg engem, ez fordítva is igaz volt egészen tegnapig. Amikor elkezdtünk járni minden szép és jó volt, nagyon szerettem. Aztáőn egy félév után egy kicsit csökkent bennem ez a szeretet; hogy úgymondjam, mindketten az elsők voltunk egymásnak, ezen a ponton túl mintha egy kicsit ellaposodott volna a kapcsolat a részemről.
2002 nyaráig bírtam: akkorra már egy évesek voltunk. Az volt az egyik problémám, hogy túl soknak tartottam a találkozásainkat; minden nap találkoztunk szinte, és voltak már olyan pillanatok, amikor egyáltalán nem volt köözös témánk és majd' aludtam el. Próbáltam addig húzni, ameddig csak lehetett, de végül feladtam, és megpróbáltam egyedül lenni. Vagyis szakítottunk. (hozzáteszem, hogy ez nagyon rossz volt, mindkettőnk szemein megnyilvánult a szomorúság biológiai jele
)
Úgy gondoltam, maradok egyedül egy kicsit. Szar volt, hiányzott az Ő gondodkodása, meg egyáltalán az, hogy foglalkozzon velem. De nem valaki, hanem Ő!! Tudtam azt is, hogy kár visszamenni, mert megint úgyis unnám. Ezalatt az idő alatt nem tudtam eldönteni magamban, hogy most szeretem-e, vagy sem. De egyre rosszabb volt, rájöttem, mégis szeretem, hiszen akkor nem hiányozna. Így visszamentem hozzá.
Nagyon jól esett újra találkozni, jól éreztük magunkat egészen 2002 (ugyanezen év) teléig. Megint azzal volt a gond, hogy kiszerettem belőle. Ez elég hülye szó, de tényleg így volt. Egyszerüen ráuntam a kapcsolatra, de mégis éreztem egy nagyon erős kötődést. Ismét meg kellett neki mondanom, hogy mi a helyzet, mert ő is látta rajtam, hogy egyszerűen unok vele lenni. Úgy éreztem, hogy nem engem érdemel, mert olyan volt, mintha elhanyagoltam volna, de mégsem, mert minden nap találkoztunk. Megbeszéltük, hogy szakítunk ismét. Rendben, így is lett.
Megint szar volt egyedül, de most nem hiányzott annyira, mint nyáron. Na mondom, megpróbálkozok mással, hogy vajon tényleg új kapcsolat hiányzik most nekem, vagy a puszta egyedüllét. Összejöttem egy hét múlva egy másik csajjal. Olyan hülye mocsoknak éreztem magam, hogy én szinte azonnal máshoz jutok, ő meg szenved, amiért szeret. Nagyon sajnáltam, így utólag belegondolva nem is lett volna szabad ezt tennem, hanem nekem is maradnom kellett volna egyedül legalább egy kis ideig. Szörnyű érzés volt, amikor meglátott minket a városba, hogy sétálunk. Még mindig szeretett, és olyan volt, mintha kitéptem volna egy darabot a szívéből. Innentől kezdve már nem is volt kedvem az egészhez.
Szóval nem akartam egyedül maradni, ezért jöttem össze a másik csajjal. Ahogy találkozgattunk, valahogy úgy éreztem, nem az igazi. Hiányzott nekem a
megbízhatóság érzése, az, hogy nem hagyna el a csaj, meg az, hogy nem k**va. De mint kiderült, kicsit az. Hiányzott ugyanaz a szeretet, ugyanaz a gondoskodás. Úgyhogy sikerült ismét a régi barátnőm karjai közé férköznöm, ezt a csajt ekkor elküldtem, azóta együtt vagyunk.
Izé, meg abba is megegyeztünk, hogy nem találkozunk minden nap, nem esünk bele megint ebbe a hibába. Sokkal kellemesebb lett így a kapcsolat!!
Időközben rájöttem, hogy nincs a Földön megbízhatóbb csaj, mint ő. Mindig lehet rá számítani, látni rajta, hogy valóban érdeklem,
minden hibámat tökéletesen elfogadja.
De tudni kell, hogy az első szakítás óta ő mindig is jobban szeretett engem, mint én őt. Kihasználnám? Lehetséges. De mégsem érzem annak, mert mindent ugyanúgy megpróbálok visszaadni neki. Csak ezaz, hogy sokmindent kényszerből. Már sokszor úgy érzem, hogy kényszerből csókolom meg, kényszerből sétálok vele, kényszerből kell találkozni. Gyakran olyan, mintha ez az egész találkozásunk olyan kötelességszerű lenne. Menjek fel pontosan, vigyem el ide, vigyem el oda, de ha nincs kedvem, megsértődik.
Olyanokat is megteszek, hogy elmegyek vele bálba (amiket egyébként utálok), stb...Csak az itt a baj, hogy mindig is erőszakos volt kissé. Túl olyan...kikérdezős, hogy miért nem akarok vele találkozni, miért nem alszok náluk, kivel voltam kinn a városban, stb. Próbálom korrigálni, hogy ne találkozzunk túl sokat, de valahogy nem megy. Már egy jó ideje világossá vált számomra, hogy ez rég nem szerelem, kötődés az egész.
Az egész kapcsolat ideje alatt mindig is arra törekedtem, hogy sose bántsam meg, és bátran kijelenthetem, hogy soha sem veszekedtünk!! A lényeg tehát az, hogy attól, hogy én csak kötődök hozzá (és ezt nem tudja!), jól érezzük magunkat, de én belül gyakran csak kínlódom, amikor vele kell lenni. De az a furcsa, hogy amikor meg nem vele vagyok éppen, akkor hiányzik. Miért van ez? Próbálok neki sokmindent megtenni, hogy jó legyen, igyekszem változatossá tenni a kapcsolatot.
De mivel nem vagyok egy kitartó ember, ez a harmónia az utóbbi időben megszakadt. Nem lehet ezt a végtelenségig húzni, a kötődés az nem szerelem, csak egy érzelem nélküli függés. Van egy csaj a városban, akivel már tavaly nyár óta szoktuk egymást nézni. Volt egy harminc éves barátja, de szakítottak tegnep előtt. A csaj 21 éves. Amikor találkoztunk, egyből tudtam, hogy ő kell, minden téren bejövünk egymásnak, teljesen. A megcsalás nálam már rögtön a csóknál kezdődik, nos, ez megtörtént. Most nem részletezek semmi mást, találkozgatunk. De ma rohadtul rámtört a lelkiismeretfurdalás.
Egész este emésztem magam, hogy mit is tettem. Ő sose csalt meg, ez meg én meg hogy lehetek ennyire köcsög a háta mögött. Hihetetlenül szar érzés tudni, hogy ő megbízik bennem, szeret, én meg ilyeneket csinálok a háta mögött.
De egyszerűen kell ez a másik, de a biztosat meg nem akarom feladni! Ezt a két éves kapcsolatot nem akarom csak úgy elb*szni, de félek, ha így folytatot, nem lesz jó vége.
Azért nem akarom feladni, mert nem hinném, hogy lenne másik csaj, aki ugyanígy szeretne, ugyanilyen megértő és megbízható lenne, annyira ismerjük már egymást, mintha születésünktől fogva testvérek lennénk. De ezzel a másikkal ezerszer szívesebben vagyok, mint vele. Azt hiszem, ezt szerelemnek hívják. Nos ez az, amit nem érzek a régi itánt. Amikor alig várja az ember, hogy találkozzanak, na ez az...és ez az, ami szintén nincs meg a réginél. Nagyon nem szeretném, ha megtuná, mert akkor elsüllyedek, el sem merem gondolni, mennyire magalázó lenne neki, akkora fájdalmat semmiképp sem akarok okozni neki, mert sosem bocsátanám meg magamnak.
Tehát félek, hogy ha szakítanék a régivel és ezzel a másikkal folytatnám (mert mindketten akarjuk), akkor annak beláthatatlan lenne a jövője. Attól félek, hogy ha netán emiatt szakítok a régiel, vissza fogom sírni. És lehetséges, hogy így lesz. Fogalmam sincs, mit tegyek. Találkozgassak vele fű alatt tovább, és majd meglátjuk mi lesz? Eddig tiitokban csináljuk, eddig nem hibáztunk. De nagyon szar ez az érzés, hogy megcsalom, régebben azt hittem, hogy ez egy tök könnyű dolog, de rettentően hátráltat. De mint mondtam, sokkal szívesebben vagyoik a másikkal mint a régivel. Ezerszer jobban.
Na, hát dióhéjba ennyi lenne a kimerítő hozzászólásom, siettem, lehet vannak benne fogalmazási zavarok
Szerkesztette: Dextrose 2005. 03. 28. 23:16 -kor
Súgó
A téma zárva.