Elküldve: 2007. 01. 24. 20:25
Fejtegettétek azt is, hogy a Metallica zenéje és arculata miért alakult át gyökeresen a fekete album megjelenése után...
Elmondom, én hogyan látom. Az kétségtelen, hogy Cliff hiánya nagy érvágás volt az együttes életében, s tény, hogy a legjobb albumaikat vele együtt alkották, de az is tény, hogy nélküle is tudtak kimagaslót alkotni ("...and Justice for All" és "Metallica" albumok), s mindez azt mutatja, hogy nem ez a (nem sokkal) későbbi stílusváltás fő oka.
Szerintem két féle "ősmetálzenész" van. A gyökereik közösek. Tinédzserként eléri őket a "lázadás szele", sokan a metál zene felé fordulnak, s teljesen azonosulnak vele, s ezt az életérzést játszák ki magukból.
Aztán ahogyan örgednek, ahogyan haladnak az élet útján, úgy válik kétfelé az életük. Az egyik típus egész életében a "heavy metal" hitvallása szerint él; mindig kopott bőrcuccban feszít, hasonló közegben érzi jól magát, füstös kocsmákban vedeli a sört, s addíg nyomja a "rock & roll-t", amíg bírja energiával. (Ez a Lemmy Kilmister, vagy Rob Halford féle fazon.)
A másik típus a kor előrehaladtával kezd megkomolyodni. Túllép a lázadó korszakon, "normális" ruhákat ölt, levágatja a haját, s zenéjének átalakulása tükrözi életének, életmódjának, személyiségének átalakulását. (Ilyenek a Metallica tagjai, vagy mondjuk Michael Kiske.)
Az a furcsa, hogy a bizonyos fordulópont után mindkettőt erős bírálattal illetik mind a rajongók, mind a szakma.
Az előbbit azért, mert "Jó, jó, de már baromi unalmas, hogy gyakorlatilag 20 éve ugyanazt játsza", vagy azért mert "ugyan mit akar itt a maga 57 évével szegecselt bőrszerkóban a színpadon? Totál hiteltelen."
Az utóbbit pedig azért, mert "Cserbenhagyta a rajongótáborát. Eladta magát. Teljesen hiteltelen lett".
Nem kérdés, hogy a Metallica az utóbbi csoportba tartozik. Ugyanakkor engem személy szerint annyira nem lepett meg a dolog, amikor a Load kijött. Volt valami furcsa "disszonancia" (bár nem ez a legjobb szó) bennük mindig is. A műfaj aktív szereplőinek zömével ellentétben, rajtuk egy árva tetoválás nem volt; nem jártak talpig bőrben, szegecsekben, s bár a sört nem vetették meg, nem szólt hetente híradás arról, hogy piásan, bedrogozva kivel verekedtek össze, hogy kit gázoltak el az autójukkal, hogy melyikük hány hónapot töltött börtönben ilyen-olyan törvényszegés miatt, stb.... szóval a zenéjükön kívül meglehetősen "visszafogott lázadók" voltak ők. Fiatalként mégis teljesen őszinték, s hitelesek maradtak.
Nem csak a Load "mássága" miatt, de egyértelműen a '90-es évekre teszem én is a fent említett, ominózus fordulópontot az életükben.
A múltkor valaki linkelt be youtube videón egy 1992-es "Creeping Death" koncertfelvételt...
Ez felidézte bennem, amit akkoriban "élőben" tapasztaltam meg, s hasonlóan gondolkodtam... miszerint azokhoz a "harmincas felnőtt férfiakhoz" nem illett a koncerteken meglehetősen erőltetett aggresszivitás, káromkodás.
Persze ez csak egyéni benyomás, de már akkoriban is megmosolyogtam a koncerteken a "One"-ba szolgai, s teljesen kiszámítható módon rendszeresen beépített "Cut this shit off from me"... és hogy a fent említett felvételhez visszakanyarodjak, a sok erőltetett, "izzadtságszagú" "Die! DIE! Motherfucker! DIE..." stílusú "bazdmegolás".
Mintha csak azért sűrítenék ezeket a szövegbe a koncerteken, mert "kell", mert a régi rajongók ezt várták el "tökös, lázadó thrash bálványaiktól".
(Mondom... lehet, hogy csak én képzelem így, de kiváncsi vagyok, hogy ti hogyan látjátok mindezt!)
S ha mindezt figyelembe vesszük, akkor becsülendő, hogy nem folytattak egy izzadtságszagú, erőltetett "valamit", ami már nem volt jellemző rájuk, mert akkor és onnantól a világot, s minden történést máshogyan láttak, máshogyan éltek meg. Dönthettek volna úgy is, hogy akkor lezárul a Metallica történelme; de ők a folytatásra voksoltak. Volt bátorságuk az új személyiségüknek megfelelő zenével előrukkolni. S ha ez így volt, akkor éppen ettől őrizték meg a hitelességüket, mint emberek, s le a kalappal előttük.
Persze a bizonyos fordulópontnál a Metallica számomra is megszűnt létezni. Mivel utoljára a fekete albumon játszottak olyan zenét, amelyet be tudtam fogadni tőlük.
De én nem tekintek haraggal a srácokra (mint sok "aggresszív kismalac" stílusú rajongó). Az első öt (a Garage Days-el együtt hat) albumuk mindig a szívem csücske marad.
"If i could fly, like the king of the sky..."
"A magad tetteiért akkor is te vagy a felelős, ha más a hibás."