Némi fáziskésésben vagyok a válaszokkal, úgyhogy csapongó leszek cseppet.
Korábban nem rendelkeztem semmilyen előzetes információval a Painkillerről, nem játszottam a demóval meg ilyenek. Egyszer véletlenül a kezembe akadt, és azonnal levett a lábamról. Nálam fontos az első benyomás (bár ez néha tévesnek bizonyul)... na ez most a Painkiller esetén "telibe talált". Elindult az intró azzal a zenével... azzal a zenével, amit később az 'Atrium Complex'-ben újra meghallottam. Aztán megtörtént a baleset, majd jött a katedrálisban az a nyúlánk fickó (valóban a nevén szólítja őt Daniel az egyik fejezet végén), akiről akkor még csak annyit gondoltam, hogy biztos fontos szereplő lehet (talán angyal?), mert a megtisztulásról meg ilyenekről hadovál, és az Úrra egyes szám harmadik személyben hivatkozik. Elsőre nem igazán értettem semmit, csupán csodálkoztam, hogy a hirtelen váltás engem (mármint Danielt) szemmel láthatóan egyáltalán nem visel meg. Később persze világossá vált, hogy az események nem közvetlenül a baleset után játszódnak, hanem Daniel már csaknem harminc éve küzd itt a "túlélésért", de odafentről "kiszúrták" őt valami miatt. Következett az a rész, amikor Daneil ökölbe szorítja a kezét és beúszik valami mélységesen szomorú dallam. Komolyan megborzongtam tőle, és ettől a szövegre is jobban kezdtem figyelni. Sammael kb. ekkor ért a
"Your time has come. Take it or leave it!" mondathoz, miközben újra felcsendült ugyanaz a szólam. Ha évek múlva visszagondolok a Painkillerre, tuti hogy ez lesz az első dolog, ami eszembe jut.
A 'Cemetery' tökéletes kezdetnek bizonyult ahhoz, hogy a játék hosszú-hosszú időre magához láncoljon. Kb. olyasmit éltem át, mint '94-ben, amikor először játszottam a DOOM első (shareware) epizódjával. Akkor kezdődött az FPS-korszakom... és azóta is tart ...LOL. (Igaz, előtte már végigjátszottam a Wolfenstein3D-t, de a nácik lelövésében semmi érdekes nem volt.) Szóval tetszett a sötétség, a helyszín, a zene, a szörnyek és az a bizarr fegyver (a Pain), amihez hasonlót soha azelőtt nem láttam még, és a zöld izék, amik az elesettek után maradtak hátra, és az izzó pentagramma alakú checkpointok, és még egy csomó apró részlet. Aztán amikor először változtam démonná... hát fekvesz*rás

. Az ellenfelek hullá(mo)kban érkező támadása valóban emlékeztet a Serious Sam-re, de a hasonlóság nagyjából itt véget is ér. Én Insomnián kezdtem, de már az elejétől fogva úgy játszottam, hogy megszerezzek minden kártyát. Nem is vágtam neki az újabb pályának mindaddig, míg nem teljesítettem a megadott kritériumot, így az első "végigjátszás" nálam jó sokáig tartott. Ekkor a folytatásra még csak az motivált, hogy kíváncsi voltam a lockolt pályákra is, ezért nekivágtam Nightmare fokozaton. A negyedik fejezet végén persze rádöbbentem, hogy van még egy pálya, amit csak Traumán játszva fogok meglátni, így mentem tovább... Mindezzel együtt a Painkiller megmaradt volna egy "nagyon jó FPS"-nek, ha nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy alakulnak. Akkor minden összeállt egy képpé, "megvilágosodtam"

. Úgy éreztem, az élményemet meg kell osztanom mindenkivel, és annó le is írtam ide. Sys, neked hálával tartozom, hogy kézen fogtál minket és továbbvezettél a sötétségben.
Megértem, amit a 'City on Water' hangulatáról írsz: a verőfényes reggel, a békésen hullámzó tenger... hirtelen meg is feledkeztem volna róla hol vagyok, ha nem tudtam volna pontosan hogy hol vagyok. És pont ez az ellentét adja a "komor túlvilági" hangulatot, de igazad van, a "szürreális álom" sokkal találóbb kifejezés. A zene tényleg nagyon szép, melankolikus és szomorú... bár inkább őszi, alkonyati zene, vagy inkább a katasztrófa előtti csend zenéje.
A Terminátor első részének vége jut eszembe, amikor a fényképezős mexikói kiskölök figyelmezteti Sarah-t a vihar közeledtére: "Viene la tormenta!", a távolból pedig látszanak a tornyosuló sötétszürke felhők. Aztán következik a 'Docks', az utolsó nagyobb próbatétel a "végső" harc előtt, végül a pokol kapuja, az 'Old Monastery'. Azon a pályán mindig megállok hosszabb időre, lehevedere... leherevede... lepihenek a dombtetőn a fűben, kinyitok egy üveg jófajta bort, és csak hallgatom a zenét

. Bevallom, nagyon tetszik ez a fajta gótikus hangzás, a női kórussal és a harangozással. De a többi pályán is (szinte kényelmetlenül érzem maga, hogy nem írok egyesével mindegyikről valami jót) a "hentelések" közti szünetekben csak sétálok, bámészkodok és fülelek, néha próbálom beleképzelni magam a helyzetbe, és átélni Daniel érzéseit, de különösebben meg sem kell erőltetnem magam, annyira atmoszférikusak a zenék, annyira magától értetődő az egész.
Ha már itt tartunk... Sok szó esett már a grafikai beállításokról, de az audióról kevesebb. Egy gyors körkérdés: ki milyen hangerőn hallgatja a zenéket
egymáshoz képest? Mondom a saját példámat, aztán mindjárt világos lesz:
Battle: 25%
Ambient: 100%
Sound: 50%
Ez lényegében hűen tükrözi a preferenciámat, de közrejátszik az is, hogy kicsit túlnyom a basszus, amitől a holtak, akarom mondani a szomszédok is felébrednek

. Egyébként ez nem csak a PK-ben van így, a többi játékban is ugyanezt a fontossági sorrendet tartom szem előtt. Megfelelő háttérzene nélkül el sem tudnék képzelni egy játékot (a legtöbb jónak ígérkező game itt bukik el a szememben... fülemben, bocs).
Elfelejtettem, mit akartam még írni erről, inkább máshol folytatom. El lehetne vitatkozni azon, hogy tényleg azért találták ki ezt a nem mindennapi sztorit, hogy ne legyen zavaró a pályák közti hatalmas stílusbeli / időbeli / térbeli eltérés - amolyan "csináljunk egy state-of-the-art fps-techdemót, aztán hegesszünk hozzá történetet módra", mint néhány konkurens esetében (címeket nem mondok

) -, vagy megvolt a remek alapkoncepció, amihez mindvégig tartották magukat, és eköré építették fel a játék elemeit. Szerintem itt mindenképpen a másodikról van szó, hiszen az egész annyira egyben van az átvezető jelenetekkel, a zenékkel, a kártyákkal, meg mindennel együtt, hogy én már el sem hiszem, hogy a mai hígf*s kínálatban ilyen játék születhetett. Van benne valami "ártatlanság" is, kicsit mintha mentesebb volna profitorientált szemlélettől, nem a tömegigény kielégítésnek vetettek alá mindent. Ezt sajnos a BooH-ről már nem tudom egyértelműen kijelenteni, igaz azt még nem játszottam végig, és a két rész sztorijának összefüggéseivel kapcsolatban is sok homályos folt akad még (de erről majd a BooH topikban egy másik alkalommal, miután Traumán is végeztem mindenkivel.) Kicsit hasonlít a helyzet
A Hegylakó filmre és az idióta folytatásokra (bár azért nem annyira tragikus

). Szóval az első rész minden szempontból kerek volt és teljesen lezárult. Biztosan emlékeztek rá: küzdöttek a halhatatlanok ("There can be only One!") valamiféle jutalomért, úgy hogy egymás fejét levagdosták, megfosztva ezzel az örökléttől. És az egyetlen túlélőnek az lett a jutalma, hogy
halandó lehetett és együtt megöregedhetett a szeretett nővel. És aztán tíz vagy mittomén hány évvel később megint előbukkantak a halhatatlanok valahonnét (egy idegen bolygóról, LOL), még Ramirez is előkerült, de szerencsére többre nem emlékszem belőle. A harmadik rész meg már egy az egyben sületlenség volt

, meg mostmár offolok ezerrel....
Huh... elfáradtam.