[MiniMara]

    PERNECZKY Géza
    mûvészettörténész, képzõmûvész, író




    Ennek a holland krónikának a szerzõje – talán személyes elégtételt keresve – odajegyezte még: “A bosszú katolikus”.

    Az úri társaság

    Mindenekelõtt a mellények. Legyenek azok csak fehérek és lehetõleg atlaszból. A nadrágok fénye pedig vetekedjen a lakkdobozokéval. Legyen hozzá fekete selyem zongoraszó, és ringlispílként forogjanak fölötte a csillárok. A lányok csak emeljék magasra a lábukat – különösen a bal lábat. És dobják csuklójukat kecsesen az udvarlóik ölébe.

    Azon kívül részesítsük elõnyben a kistermetû tenorokat. Az igazi tenor mindig vigyázban áll. Nyakkendõje csokorra van kötve, fehérnemûje pedig szorosra húzva. A kabátka galambszürke, jól illik hozzá a borvörös lélekmelegítõ. A gombok lehetõleg kettõs sorban, egymáshoz közel felvarrva. A gyöngyház-készlet pedig a toalett-asztalka fiókjában, minden eshetõségre készen. A tenor nagy bánata, hogy Chopin a keringõit nem énekhangra, hanem zongorára írta. Pedig mennyire illene hozzá!

    Most jöhet az ördög. A járása bicegõ, és ami szokatlan, szimmetrikusan biceg mindkét irányban. És ha a nadrággombján teker egyet, akkor elõre-hátra biceg. Nehéz rajta kifogni.

    Az úri népek kevés szóból is megértik egymást. Most például az a szó járja, hogy “tessék”. Mindenki tessékel. Az ördög a zsebében hordja a tessékjét, és belépõjegyet árul azoknak, akik meg akarják nézni. Két hegedûs áll kétoldalt, õk húzzák hozzá a kontrát, mindig csak a kontrát hozzá. Az ördög szereti az unalmas kontrákat és azokat a szavakat, amikbõl az úri közönség megérti egymást.

    Fellép azonban a dobos is. Nagydobja van, azt püföli. Az úri társaság jót kacag a doboson, mert azt hiszi, hogy bohóccal áll szemben. A dobos arca tényleg fehér.

    A parkettának ez a fajtája a tizenkilencedik századból való. A viasz hozzá meg õsrégi, talán már az egyiptomi fáraók is ezzel keményítették az arcvonásaikat. A dobos a viasszal felfényezett parketten áll, és a tükörképe leér a földszinti fodrászüzletig. A bársonyfüggönyök is mértéktelen mélységekig lógnak alá, így veszik körül a jelenetet. A viasz tovább fényesedik ettõl. El is csúsznak rajta néhányan.

    Az ördög azonban ügyesen táncol. Felkéri sorra a lányokat, aztán a fiúkat is. Az ördög, ha bál van, szerelmes. Látni is, mert ahogy lépked, üres cérnagurigák csúsznak ki a nadrágja szárából. Vidáman gurulnak szerteszét, majdnem úgy, mintha feltekert szerpentinek lennének.

    Mégis minden jóra fordulhatna, ha nem lennének azok a szemüvegesek. Az elsõ szemüveg Molotov elvtársé. A másodikat Dalles külügyminiszter úr hordja. Aztán szemüveget látunk több afrikai államférfin is. Mao-Ce-Tung azonban nem hord szemüveget, õ ad a hallhatatlanságra.
    Ezernyi professzor lép most a terembe, és hangos tapsolással tessékeli ki az úri társaságot Európából.

[Turica]

Kovács András
Bernát dicsõsége


Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledezõ kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt. Magányában csak egy valaki osztozott: hûséges kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek. Étlen, szomjan kószált a mezõn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettõl kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve õ is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje. Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el ,gazdáját.  Mikor alakja feltûnt az úton már messzirõl felismerték, hatalmas csõdület  támadt körülötte és elkezdõdött a gúnyolódás:
  - Nézzétek a félkegyelmût!
  - Micsoda pompás kísérõd akadt!
  - Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
  Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.
A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelmüt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
  - Láttátok Bernát korcs kutyáját ? Ugye milyen csúnya állat ? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettõl kezdve keresték a kedvezõ alkalmat.
Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylõbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem  tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe. Márió elõhúzott a zsebébõl egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya elõtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A
folyó parton a vad örvénylõ víz láttán a többiek megtorpantak.
  - Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat.
  - Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülní, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.
Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erõlködését. De ekkor hrtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a partí fûcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe. Társai rémülten futottak a
falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül.
A nagy kíáltozásra elõjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hûséges társát a habok között vergõdni, kutyájától nem messze pedig egyík leggonoszabb csúfolóját, Máríót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt. '
  "Menteni!" - volt az elsõ gondolata. Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit ? Én csak egyiket tudom megmenteni." Hûséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba
tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdõdött...
Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kímerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylõ vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebbõl megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.
  Ettõl a naptól kezdve megszûnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek  sorozata. A faluban mindenkí tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltûnt bicegõ alakja, már messzirõl, elõre köszöntek neki.        '
 

[Turica]

Tatiosz: A szív erényei   

Szavaim idõtlenek, márványlapra vésve élnek tovább. Hallgasd meg tanácsom:
1. Ha már tudod, mi végre születtél, megtudtad magadról a legfontosabbat.
2. Bár bánat a szívnek távoli dolgok után vágyódni, vágyaidat ne tekintsd hiábavalónak: ami mára megvalósult, tegnap még képzelet volt.
3. Ember számára nem létezik nehéz helyzet, csupán helyzetek vannak. A nehézség leküzdéséhez kell egy kis idõ, a lehetetlennek tûnõhöz valamivel több.
4. Boldog életre vágyik minden ember. Ha élni akarsz, hagyj másokat is élni. Boldogságodat soha ne tedd függõvé másoktól, így nem állod útját sem mások, sem a magad boldogságának.
5. Tudd, hogy szavadat félreérthetik. Olykor tetteidet is. A félreértés épp úgy hozzátartozik az emberhez, mint fához a levél, tengerhez a víz, törzshöz a kar, fejhez a gondolat. A félreértés oly természetesen jár-kel a világban, mintha együtt született volna a megértéssel. Ne magyarázkodjunk, ne szépítsük a történetet. Az igazság aranyból van és kiállja az idõ próbáját.
6. A hallgatás tudománya: az istenek tudománya.
7. Állj az igazság pártján, de ne védd mindenáron a magad igazát. Semmi sem oltalmaz jobban a tévedéstõl a nyitott szemnél, az értõ fülnél, a mások iránti figyelemnél.
8., Hallgassunk meg másokat is, mert aki hallgatni tud, azt esetleg mások is meghallgatják.
9. A jót nehéz felismerni, ha nincs mihez viszonyítanunk. Az élet tanít meg erre a tudományra: kezedben a választás lehetõsége jó és rossz között.
10. Az öröm képessége: az életrevalóság nagy képessége.
11. A jobb mindig a jó ellensége marad. Ne törekedj elsõségre, a dicsõség önelégültté, pökhendivé, lenézõvé tesz. Akiket az élet mások fölé emelt, nagy árat fizettek érte. Légy kiváló hétköznapi életedben, és légy kiváló a szív erényeiben. A tülekedés meghasonlottá teszi a lelket: nem szép elsõség az, amelyet mások vére árán szereztünk meg.
12. Amikor a sors a szerencse trónusára ültet, akkor váltál a legszerencsétlenebbé… Fortuna kegyeltjének lenni múlandó királyság.
13. Vigyük végbe saját jótetteinket, ne várjunk rá, hogy mások tegyék meg helyettünk. A legkisebb jótett is elnyeri jutalmát.
14. Vegyük a dolgokat könnyedén, de mégse vegyük túl könnyen õket. Ami fontos és komoly dolog, az megfontolt döntést igényel. Az élet balgaságain, pedig tudjunk nevetni…
15. Mindennek adjuk meg, ami neki jár. A szemnek a látványt, a fülnek a muzsikát, a gondolatoknak a szárnyalást, a testnek a felüdülést, az igazságnak az elismerést, barátnak a barátot, az embernek a megbecsülést.
16. A nagy lélek megtisztul mások szeretete által és szeretetével másokat a fénybe emel. Élj a nagyság, e mindenki számára hozzáférhetõ formájával.
17. Nincs csodálatra méltóbb az embernél. Bánj vele ezen érdeme szerint.

[MiniMara]

Tatiosz: A szív bölcsessége   

Elõdeink hittek a szív bölcsességében, azt mondták róla: égi adomány.
És még azt is mondták: a jóságnak jóság, a szeretetnek szeretet a jutalma.
A lélek valamennyi nagy képessége jutalomra vágyik: a becsület becsületet vonz; a szelídség tompítja a dühöt; a bátorság tettre buzdítja a halvérût; a bölcs belátás megfontolásra inti a vakmerõt; a mértékletesség lecsöndesíti a túlzottan sóvárgót; az érdeklõdés felpezsdíti az érzéketlent; az adakozó példát mutat a fösvénynek, az elõrelátó a tékozlónak.
Élj te is a lélek tudása – a szív bölcsessége szerint!
Álnokok, szemérmetlenek, irigyek, hitszegõk, puhányok, felfuvalkodottak álmodnak nagy lélekrõl. S bár tudják, ostobaság olyan ösvényen haladni, amely sehová sem vezet, mégis csupán álmaikban térnek le róla.
De te tudd: a szeretet útja az egyetlen, amely egyesíti magában a bölcs célt, az okos belátást és a jó szívet.
Tiszta gondolkodás, õszinte, igazlelkü beszéd, tartozkodás és önuralom, kevés szó, szeretetteljes szív – nagy erények, melyek láttán földig hajolnak a fák és felragyognak a csillagok.

[MiniMara]

Arisztotelész: A boldogságról   
- Nikomakhoszi etika (részlet)

Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy „jó az, amire minden irányul”. (…) Minthogy minden megismerés és elhatározás valami jóra irányul, lássuk mi az, a cselekvés által elérhetõ javak közt a legfõbb jó? Persze ami az elnevezést illeti, ebben mindenki egyformán egyetért: boldogságnak nevezi a nagy tömeg éppúgy, mint a mûveltek; s emellett általában úgy képzelik, hogy a jó és kellemes élet azonos a boldog élettel.
De hogy valóban mi a boldogság, megoszlanak a vélemények: a nagy tömeg egészen másképp értelmezi, mint a bölcsek.
Vannak, akik gyönyörnek, gazdagságnak, kitüntetésnek tartják, mások mást értenek rajta, sõt, némelykor ugyanaz az ember hol ezt, hol azt tartja boldogságnak… Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy a sok jó mellett van még valami más, önmagában való jó is, ami mindezen javaknak a jó voltát is okozza. (…) De mi, bizonyára csak a nekünk ismert tényekbõl indulhatunk ki. Aki tehát az erkölcsi jóról, az igazságról, s az államtudományról szóló fejtegetéseket eredményesen akarja hallgatni, annak már eleve jó és erkölcsös nevelésûnek kell lennie: a kiindulópont ugyanis az, hogy valami így, vagy úgy van; ha ez elég nyilvánvaló, a miértre már nincs is szükség. Az ilyen ember vagy már birtokában van az ilyen elveknek, vagy legalábbis könnyen elérheti õket. Ám akire sem az egyik, sem a másik nem áll, az hallgassa meg Hésziodosz szavait: „Legeslegkiválóbb ember az, aki maga mindent felér ésszel; derék ember még az is, aki a jó szóra hallgat; ám aki sem maga nem tud élni az eszével, sem más szavait nem szíveli meg, az már aztán haszontalan ember”.

[MiniMara]

rabbit: Halotti tor 

„Kizabálta testébõl a rák.” Napok óta ezen gondolkozom. Csak a szemeit hagyta meg, a két szentjánosbogár fényû, eres gubót, ami a sûrû levegõjû elfekvõben utoljára óvón végigröntgenezett. Kisietve a hétköznapi rothadás üzemébõl tüdõre szívtam a koraesti forgalmat, erdõszagú volt.
A temetés utáni elsõ vendéglõi vacsoránk asztalánál a gégémen ülõ gombóc nem engedte szavakkal vigasztalni apámat. Szalvétát hajtogattam, õ élére állította a poháralátétet. A zavarodott pótcselekvések összjátékában kirajzolódott az egyenes vérvonal.
Étvágytalanul bambultunk, a sonkával töltött pulykamell hiába várta ítéletét. Hálás voltam apámnak, hogy a ránk szögezett fájdalmat nem fojtotta sértõ nosztalgiába.
Védekezésül fogadtam a külvilág hangjait, elõbb alig tolakodtak. Az elõttünk lévõ bokszban négy-öttagú társaság fecsegett, poharazgató öregek, ahogy képzeltem. Beszélgetésük hevesedõ hiúság-párbajba csapott, egymás nagyságával pókereztek. Írók-költõk, mint kiderült. Gyermeteg torzsalkodásukra apám is hegyezte fülét.
– Pista, tulajdonképpen a te indulásod már eleve kései volt. Hány évesen jelent meg az elsõ köteted?
– Már miért lett volna kései? Nem értelek – szólt az érzékeny válasz Pistától.
– Különben is hálás lehetnél, hogy a legutóbbi könyvedrõl tanulmányt írtam! Szerinted ki más olvas téged? Egyáltalán ki olvas még minket magunkon kívül?
Apámmal összemosolyogtunk. Jó érzés volt kizökkenni. Mintha cigányzenét rendeltünk volna.
A csapat a fiatal nemzedéket boncolta, egy új húst csontvelõig rágtak csámcsogva.
– Olvastátok? Semmi eredeti. A szokásos hang.
– Teljesítette a szakmai minimumot.

Gyömbérrel öblítettem le vásottságomat. Ilyen alakoknak satíroztam bajuszt az irodalomkönyvben. Belterjes köreikben egymás rizsporos parókáját cibálják, mégis szerelemmel markolja görcsös kezük a közös oxigénpalackot.
Apámmal nekiláttunk az evésnek, feléledt gyomoringerünkre azonos fordulatszámmal ropogtattuk a kihûlt hasábkrumplit. A megrendülés vákuumát elsöpörte a falatozás keringõritmusa. Ülve táncoltunk.

[Necros]

Isaac Asimov: A pokol tüze


Az egybegyûltek izgatottan sustorogtak, mint egy új színházi bemutató elsõ közönsége. Csupán egy maroknyi tudóscsapatot hívtak meg, a hadvezetés legjavát, néhány kongresszusi képviselõt és egy-két újságírót. Alvin Horner, a Kontinentális Hírügynökség washingtoni irodájának tudósítója a Los Alamosból érkezett Joseph Vincenzo mellett foglalt helyet.
– Most aztán biztosan tanulhatunk valamit – szólt oda szomszédjának. Vincenzo végigmérte bifokális szemüvege mögül.
– A lényeget itt nem láthatja meg – mondta.
Horner a homlokát ráncolta. Elsõ ízben készültek szuperlassított filmen bemutatni egy atomrobbanást. Speciális lencsékkel, melyek hihetetlenül gyorsan váltogatták irányított polaritásukat, sikerült az eseményrõl milliárdod másodpercenként egy-egy felvételt készíteni.    A robbantásra elõzõ nap került sor. Most a felvételek hihetetlen részletességgel tárják majd fel a történteket.
– Ön szerint nem lesz belõle semmi? – kérdezte Horner. Vincenzo elkínzott képet vágott.
– Dehogynem. Leteszteltük már a berendezést. A lényeg azonban…
– Mi?
– Ezek a bombák az emberiség halálos ítéletét hordozzák. Ezt nem vagyunk képesek megérteni. – Vincenzo a többiek felé bólintott. – Nézzen végig ezeken az embereken. Izgatottak és lelkesek, de egyikük sem fél.
– Tisztában vannak a veszéllyel – nyugtatta meg az újságíró. – És higgye el, félnek.
– De nem eléggé – felelte a tudós. – Láttam embereket, akik végignézték, hogy egy hidrogénbomba eltöröl egy szigetet a föld felszínérõl, aztán hazamentek és nyugodtan lefeküdtek aludni. Mert ilyenek vagyunk mi. Évezredeken át riogattak bennünket a prédikátorok a pokol tüzével, mégsem értek el semmit.
– A pokol tüze… Ön vallásos, uram?
– Amit tegnap látott, az maga volt a pokol tüze. Egy atombomba, ha fölrobban, az maga a pokol. Szó szerint.
Hornernek hirtelen elege lett. Fölállt, és új helyet keresett magának, de közben, nyugtalanul figyelte az egybegyûlteket. Vajon valóban félnek? Vajon tartanak egyáltalán a pokol tüzétõl? Nem úgy tûnt neki.
Eloltották a fényeket, és a vetítõ beindult. A képernyõn ott magasodott szikáran a robbantótorony. A közönség feszült némaságban várt.
Aztán egy fénypont jelent meg a torony csúcsán, egy ragyogó, égõ pötty, mely lassan, lustán nyújtózkodni kezdett erre is , arra is, bizonytalan fény-árnyék alakzatokat öltve magára, és végül ovális formába rendezõdött.
Egy ember fojtottan felkiáltott, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Rekedt hangzavar töltötte be a helyiséget, aztán váratlanul helyreállt a csönd. Horner szinte kézzelfoghatóan érezte a félelmet, szájában a rémület ízét; ereiben megfagyott a vér.
Az ovális tûzlabdából hajtások nõttek ki, majd egy pillanatra az egész mozdulatlanná dermedt, hogy aztán annál sebesebben terjeszkedhessen szét egyszínû ragyogó gömb formájában.
Abban az egy kõvé vált pillanatba a tûzgolyón szemszerû sötét pontok tûntek föl, halvány vonalakból két keskeny, izzó szemöldök rajzolódott ki , V-alakban a homlokba hulló haj, egy fölfelé görbülõ száj, mely vadul kacagva fürdött a pokol tüzében… és végül két szarv.


Remélem, nincs gond a leközléssel.

[Rosen]

Köszönöm neked. Azért vannak még akik szeretik az irodalmat. 


winner boy: Fanni elveszett 

A kis Fanni lerakta a babát és körbenézett. Barátságos, de ismeretlen arcok vették körül.
Hol lehet Nagypapi? - gondolta. Meg kell, hogy keressem.
Ezzel felkelt és tétova léptekkel elindult a kijárati pult felé. Mivel a pultnál senkit nem látott, lehúzta fejecskéjét, és könnyedén átbújt a felhajtható pultlap alatt.
Fanni körbenézett a széles folyosón, ahol rengeteg ember jött-ment. A nagypapit most se látta, pedig már milyen régen elment.
Nekem meg kell keresni - gondolta Fanni, és lassan, apró lépteivel elindult, tekintetével nagypapit kutatva és a csillogó kirakatokat egyszerre figyelve.
A keresést egy csillogó kirakat akasztotta meg, telis-tele szebbnél szebb és izgalmasabbnál izgalmasabb játékokkal.
Fanni arcocskáját az üveghez dugta és bámulta a rengeteg játékot. Teljesen megfeledkezett, hogy tulajdonképpen nagypapit kell megkeresnie.
A csillogó játékcsodák annyira lekötötték a figyelmét, hogy csak akkor csöppent vissza a valóságba, amikor egy férfi kissé meglökte.
Hirtelen ráeszmélt, hogy nagypapit keresi és ismét nekiindult a bevásárlóközpont zajos forgatagának.
Most elõször érzett valami nyugtalanságot belülrõl, és apró léptei bizonytalanná váltak. Hiába ment bármerre, mindenhol csak mint ismeretlen óriásokra nézett fel a tovasuhanó emberek forgatagára.

Nagypapi azonosította magát, bemondta nevét és közben az unokáját kereste tekintetével.
A gondozónõ másodszor járta körbe a gyermekmegõrzõt, de Fannit nem találta. Érthetetlen volt számára, hova lett a kislány. Ilyen még nem fordult elõ a két év alatt, amióta itt van, hogy egy gyerek eltûnjön. De most már egészen biztos, hogy a kis Fanni eltûnt.
Tûvé tették az egész gyermekmegõrzõt, az összes helyiségbe, irodába, öltözõbe benéztek, de sehol nem volt. A gondozónõ érezte, hogy feje megfájdul és a gyomra görcsbe szorul. A vezetõnõ telefonon értesítette a biztonsági szolgálatot, és két gondozót elküldött, hogy nézzenek körül. Tudta, ha a kislány nem kerül elõ nagyon gyorsan, akkor nagy botrány lesz belõle.
Nagypapi nagyon ideges lett. Érezte, hogy megfájdult és a vér lüktet a fejében.
A lánya elõször engedte el vele az unokát, és rögtön ez történik. Nem értette, hogy lehetséges ez, és miért éppen vele?
Közben idegesen hívta a lányát mobilon. Elõször azt gondolta, megvárja, amíg elõkerül a kislány, de amikor már negyed óra is eltelt és a kicsi sehol se volt, szükségét érezte, hogy felhívja a lányát.

A férfinak tûnt fel a tanácstalanul kószáló kislány. A felesége is egyetértett abban, hogy a kislány elveszett. Ezt a riadt pillantás és a kétségbeesett keresgélõ tekintet is megerõsítette.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte az asszony.
- A nagypapit keresem, de nincs sehol - felelte Fanni sírásra görbülõ szájjal.
- Gyere, keressük meg együtt - mondta az asszony, és Fanni máris megnyugodott egy kicsit.
Kezecskéjét automatikusan nyújtotta, de csak az ujját fogta meg az asszonynak, önkéntelenül is jelezve, hogy egy kicsit tartózkodó az idegen nénivel szemben.
A házaspárnak hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Fanni nem tudja, merre kell menni. Ezért megszólítottak egy biztonsági embert, tõle kérve segítséget.
A biztonsági õr, mikor megtudta, hogy mirõl is van szó, közölte a házaspárral, hogy Fanni a gyerekmegõrzõbõl tûnt el, és már több mint egy órája keresik. A biztonsági ember rádióadón beszólt a központba, hogy megvan az elveszett gyerek, és most már négyesben megindultak a gyermekmegõrzõ felé.
Amikor odaértek a folyosóhoz, amelynek végén a gyermekmegõrzõ volt, Fanni meglátta anyját és örömében felkiáltott. Anya mellett apa, és mögöttük a bátyja is ott állt. Fanni nem értette, hogy kerültek ide, mikor nem is jöttek el vásárolni.
A fiatal nõ a kislányhoz szaladt, felkapta és magához ölelte. Közben odaért az apja és testvére is, és már hárman ölelték át a kislányt.

- Fannikám, hol voltál? - kérdezte az anyja, miközben a könnyei folytak a szemébõl.
- Hogy tûnhettél el?
- De anya! Én végig megvoltam. - Felelte Fanni csodálkozva.
- A nagypapi veszett el. Nem találtam sehol.

[Necros]

Olvasni jó!

Ezen szénné röhögtem magam.

Szántó Tibor
A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ


Rampulla megfogadta, hogy soha többé nem fogad. Igaz, ezt már megfogadta jó néhányszor,
de betartani csak rövid ideig sikerült. Bár most úgy nézett ki, hogy ezután tényleg nem fog
fogadni, abból az egyszer
okból kifolyólag, hogy nem lesz életben.
– Még hogy ÉN nem merek éjszaka a temetõn átmenni?! ÉÉÉNNN!?!?! Fogadjunk! –
hepciáskodott délután a kocsmában.
A fogadás megtörtént, éjfél felé a társaság egyik fele a temetõ északi végéig kísérte, a másik
fele pedig a déli végéhez ment, ahol neki – elvileg – ki kellett jönnie. A temetõ nem volt
körülkerítve, de a fogadást csak akkor nyerhette meg, ha a túlvégen a sírok közül bukkan el.
Rampulla magabiztossága az este leszálltával egyre apadni kezdett, majd mikor a hold feljött,
biztos lett abban, hogy egetverõ ökörségbe fogott bele. Nem mintha bármi baja lett volna
a holddal. Nem. Csak a telihold megjelenésével eszébe jutottak azok a rémmesék, amik éppen
a hold ilyen helyzeténél történtek. Ha nem lett volna biztos abban, hogy meghátrálásával köznevetség
– s
õt! közmegvetés – tárgya lesz a faluban, inkább be sem megy.
De biztos volt benne.
Így sápadtan, levegõt is csak óvatosan véve besétált. A kísérteties, fehér–ezüst fényben
fürdõ fejfák között lépdelve fogadta meg az este folyamán 157–szer, hogy soha többé nem
fogad.
Azt csak babonából nem tette hozzá, hogy „ha ezt túlélem”.
Mindig jókat röhögött magában a rémmesék azon részén, ami a feszültségkeltés eszközeként
„félelmetes árnyékokról”, „vérfagyasztó neszekrõl” és effélékrõl szóltak. Erre most 
tapasztal ilyeneket. Képtelen volt azzal nyugtatni magát, hogy „csak a szél” vagy „biztos csak
az egerek”, meg „csak képzelõdök”. Így a félelem egyre jobban elhatalmasodván rajta, sétálásból
futásba váltott, majd félõrülten nyüszítve rohant.
EL INNEN! EL INNEN MINÉL ELÕBB!
Ekkor ugrott rá a Farkasember és Rampulla csak kevés híján kapott szívrohamot.
De most, mikor a hátán feküdt és tágra nyílt tekintetét képtelen volt levenni a fölötte
tornyosuló szörnyetegrõl, az futott át az agyán, hogy akkor jobban járt volna.
A fenevad nyitott szájjal lihegett, a fogain meg-megcsillant a holdfény, szája sarkában
megcsurrant a nyál. A szemei vadállati t
ûzben égtek, mancsain a karmok az áldozata testébe
vágtak. Megvan a zsákmány, most jön a... kimondhatatlan. Az iszonyú Vég. Rampulla erõt
vett magán és becsukta a szemét. Ha meg kell halnia, nem feltétlenül fontos, hogy még nézze
is. Ráadásul az elsõ sorból.
Aztán hirtelen ismét kinyitotta a szemét. Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki szólt! De
ki?!
– Fiam, gyere ide! – hallotta ismét, és elképedve vette tudomásul, hogy a Farkasember
szólt! Persze nem neki, valaki másnak, aki vonakodva lépett elõ az egyik fa mögül. Egy
másik Farkasember! Igaz, ez kisebb.
„Ez itt a vég.” – állapította meg egy halálraítélt belenyugvásával Rampulla.
– Én inkább valahol máshol szeretnék lenni!
Rampulla azt hitte, hogy õ szólt! De nem.

2
– Mit akarsz te, büdös kölyök!? Egy akkora frászt kapsz mindjárt, hogy leesik a fejed! –
fakadt ki a Nagy Farkasember. – Azonnal gyere ide!!!
A Kis Farkasember kelletlenül közelebb jött.
– Anya azt mondta, hogy ilyenkor minden rendes embernek ágyban a helye! – szólt dacosan.
– Ne gyere nekem anyáddal, ne gyere nekem! – mérgesedett meg a Nagy. – Mi farkasemberek
vagyunk, az isten szerelmére! Nekünk ilyenkor kell vadásznunk!
– De én utálok vadászni! – így a Kicsi.
– Te, ne idegesíts fel engem te gyerek, mert nem állok jót magamért! Vadászunk és punktum!
– szögezte le a Nagy. – Nézd, én megfogtam, neked csak meg kell ölnöd!
– BRUUÁÁÁHHHH! – utálkozott a Kicsi.
– Megölöd és a felét megeszed! – parancsolt rá a Nagy.
Rampulla óvatosan megszólalt.
– Talán nem kellene erõltetni a gyereket. Ha nem, nem. Akkor én mennék is...
– KUSS! – nehézkedett rá a Nagy. – A vacsora nem pofázik! Gyere fiam, harapd át a torkát!
– ÉN?! ÉN!? – szörnyedt el a Kicsi. – Én rosszul vagyok!
– Jó, jó, jó – egyezett bele a Nagy. – Akkor én átharapom, te meg kizsigereled.
– Vérezni fog? – kérdezte a Kicsi félve.
– Naná, hogy fog! – fakadt ki a Nagy. – Miért mit gondoltál?! Hogy lehet ekkora hülyeséget
kérdezni!?
– Akkor én el fogok ájulni – jelentette ki a Kicsi.
– MIT!?
– Elájulok. Ha vért látok, elájulok – ismételte amaz.
– Na, álljunk meg egy szóra! – emelkedett fel a Nagy Rampulláról, de az egyik hátsó lábát
annak mellére tette. – Te eddig anyáddal jártál vadászni. Meséld el szépen, mit csináltatok?
– Legelször anya megölt egy embert és utána odahívott – kezdte mesélni a Kicsi. – Amikor
megláttam a vért, elájultam.
– Elájultál – ismételte ingerülten a Nagy.
– Igen. Legközelebb ugyanígy élve fogta el és mondta, hogy harapjam meg.
– És erre te?
– Megharaptam. Rossz íze volt.
– Vérzett is?
– Nem tudom. Csukva volt a szemem.
– Csukva volt, remek.
– Igen. Másnapra tele lettem kiütéssel, anya azt mondta, hogy az ember ízétõl kaptam.
Pszichés reakció.
– Anya azt mondta – ismételte feszülten a Nagy.
Rampullát kezdte érdekelni a beszélgetés.
– Aztán legközelebb állatot öltünk, de azoktól is kiütéses lettem. Anya szerint hús–allergia.
Pszichésen.
– Anyád egy Doktor Bubó... vagy Bubóné.
– Aztán bogarakat ettem. Meg hernyót, meg kukacokat.
– UNDORÍTÓ! – kiáltott magából kikelve a Nagy.

3
– Nekem mondod!? Úgy hánytam tõlük, mint a lakodalmas kutya! – keseredett el a Kicsi. –
Azóta csak ha rágondolok is okádnom kell... BROÁFH!!
A Nagy Farkasember hangjában leplezetlen feszültséggel szólalt meg:
– Lehánytad a lábamat!
– Még maga beszél! – csattant fel Rampulla. – Nekem ez a legjobb ruhám volt!
– Bocs – szeppent meg a Kicsi.
– Ezzel nincs elintézve – jegyezte meg Rampulla. – Követelem, hogy tisztíttassák ki, vagy
vegyenek egy újat!
A Nagy Rampullára nézett.
– De végül is nem baj. Úgyis ki akartam már mosni... – változtatott álláspontján Rampulla.
– Magának nemigen lesz szüksége erre a ruhára... – vicsorított a Nagy. – A cafatjain úgysem
állna jól...
Rampulla riadtan pislogott és hallgatott, mint a hal.
– Tehát – fordult ismét a Nagy a Kicsihez. – A bogaraktól meg hánysz...
– BROÁFH!
– Semmi baj! – szólt gyorsan Rampulla. – Ez egy régi nadrág!
–... akkor mit eszel, ha átváltozol? – fejezte be visszafogottan a Nagy.
– Aztán gyümölccsel próbálkoztam – folytatta a Kicsi. – De teljes a kudarc...
– Miért?
–... szóval... izé... a gyümölcstl meg... megy a hasam... – hebegett zavartan a Kicsi.
– Ne zabálj olyan sokat belõle! – oktatta a Nagy.
–... nekem... egy falattól is megy... kipróbáltam... – pironkodott a Kicsi. – A legnagyobb
égés az volt, amikor egy kisfiú észrevett és azt kiáltotta: „Anya! Egy farkasember fosik az
almafa alatt!” Lesült a képemrl a bõr!
– Az enyémrõl is – tette hozzá enerváltan a Nagy.
– De erfeszítéseimet végül siker koronázta! – terelte el a szót a Kicsi.
– Na! – élénkült fel a Nagy.
– A TEJ! – vágta ki büszkén a Kicsi. – Se kiütés, se allergia, se hányás, se hasmenés!
– Remek – hervadt le a Nagy.
– Csak egy apróság, ami zavar – folytatta kissé nyomottan a Kicsi.
– Mi az már megint? – sóhajtott a Nagy.
– Ezek a rohadt tehenek össze-vissza rugdosnak fejés közben.
A Nagy megrázta a fejét.
– Ne haragudj, de úgy hallottam mintha fejést mondtál volna – értetlenkedett.
– Igen, fejés közben – bólogatott a Kicsi. – Vagy a mancsaimat nem szeretik, vagy erõs
farkasszagom van...
– Vagy... – mélázott a Nagy.
– Képzeld el egyszer a bika is elszabadult!
– Csak nem...
– De bizony! Átdöfte a fenekemet!
– Te szegény... – reagált részvétlenül a Nagy.
– Egy hétig nem bírtam leülni! – dicsekedett a Kicsi. – Amikor meg nagydolgoznom kellett...
– ELÉG! – ordított fel a Nagy.
A Kicsi ijedten elhallgatott, a Nagy megpróbált nyugalmat erõltetni magára.

4
– Szóval – kezdte h
ûvös kimértséggel –, azt akarod mondani, hogy farkasemberré válva
rohansz az istállóba... fejni!??
– Hát... rohanni épp nem rohanok... – tipródott a Kicsi, de a Nagy tovább kérdezett.
– És tejet iszol!!???
– Nemcsak tejet!
– Hála istennek! – sóhajtott amaz.
– Anya mondta, hogy fehérjére is szüksége van a fejlõdõ szervezetemnek...
– Anyád végre mondott valami értelmeset...
–... ezért kerestünk valamit, ami erre a célra alkalmas!
– Mit???
– Nem fogod kitalálni! – lelkesedett a Kicsi.
– Attól félek én is... – borongott a Nagy.
– Hangyatojást! – felelt büszkén a Kicsi.
A Nagy megroggyant, tántorogva lépett egyet-kettt, majd leült a földre. Rampulla is
óvatosan felült, majd ránézett a Nagyra, aztán érdekldve a Kicsihez fordult.
– Mondja, jóllakik hangyatojással?
– Hát... – kezdte bizonytalanul a Kicsi. – Annyit még sohasem sikerült ennem belle.
Ráadásul a hangyák csípnek is, mint a vesztés, ezért néha magamtól állok odébb.
– A farkasember fiam hangyatojást zabál... – remegett fájdalmasan a Nagy hangja.
– Inkább csak szemezgetek... – javította ki óvatosan a Kicsi.
–... és teheneket fej...
– Bikát mégse fejhet – jegyezte meg Rampulla.
–... és tejet iszik, mint egy csecsemõ.
– Néha öntök bele egy kis pálinkát is! – próbálta meg felvidítani a Kicsi.
– És? – reménykedett a Nagy.
–... utána megkóstolom... és kiöntöm, olyan gusztustalan – horgasztotta le a fejét a Kicsi.
– Gondoltam – hervadt le ismét a Nagy.
– De anya azt mondta...
– Anyád már egy órája csuklik – vágott közbe a Nagy. – Remélem, anyád anyja is...
Rampulla barátian átkarolta a Nagy vállát.
– Ugyan már! Fel a fejjel! Az élet szép!
– Áh, hagyjon... – mondta csüggedten a Nagy. – A gyerekem egy rakás szerencsétlenség,
hogy állja meg a helyét az életben?! A többi farkasembernek még a közelébe sem mehet, mert
kiröhögik! Mi lesz így belle? Okleveles fejõnõ?! Vagy hangyászsün?! Áh...
– De hát mégis a maga gyereke!
– Már ebben sem vagyok biztos...
– Ejnye, no! – rótta meg Rampulla. – Ne mondjon már ilyet! Fogadja el a gyereket olyannak
amilyen, vagy...
– Vagy? – kapott a szón a Nagy.
–... vagy megpróbálkozik az átneveléssel!
– Átnevelés?
– Igen. Türelem, kitartás, állhatatosság! Ezek kellenek hozzá. Meg persze idõ
. Olyan idõ
mikor a fiával foglalkozik és megpróbálja ezeket a természetével ellentétes pszichés rohamokat
kiirtani belõle! DE! – emelte fel a kezét Rampulla – Nem fizikai kiirtásról beszélek! Szellemi
meggyõzõ, magyarázó „kiirtás” kell és rengeteg türelem!

5
– Gondolja, hogy...? – kérdezte reménykedve a Nagy.
– Igen! Sikerül! Magának sikerül! – lelkesítette Rampulla.
– Igaza van! – állt fel életre kelve a Nagy – Sikerülnie kell! Az én családomban évszázados
hagyománya van a farkasember–létnek! Nem szakadhat meg a sor!
– Papa, mirõl beszélsz? – kérdezte bizalmatlanul a Kicsi.
– Köszönöm ember! – ütött a Nagy barátságosan Rampulla vállára – Célt adott az életemnek!
– Majd a Kicsihez fordult. – Gyere fiam! Amit anyád elrontott… apád helyrehozza!
– Mit kell helyrehozni? – értetlenkedett a Kicsi.
De a Nagy már átölelte a derekát és húzta magával a sírok közé.
– Gyere fiam! Farkas leszel! Igazi farkasember!
Lassan elt
ntek a fejfák mögött, de Rampulla még hallotta a hangjukat.
– Nem lesz több hangyatojás!
– Pedig szeretem!
– Nem lesz több fejés!
– Pedig egészen megszerettem a teheneket!
– Nem lesz több bogár, kukac, hernyó...
– BROÁFH!
–... nem baj fiam! Ami ki akar jönni, azt ne tartsd vissza!... Most lemegyünk a folyóhoz és
apád megmosdik...
A hangok végül elhaltak. Rampulla felállt és megtapogatta magát.
– Uramisten! Élek... élek... élek!!
– De már nem sokáig! – súgta a fülébe valaki és leteperte a földre.
Rampulla elszörnyedve nézett farkasszemet egy hófehér arcú, sötét köpenyes, hegyes
szemfogú vámpírral!
– Szivornya! Kisfiam, hol vagy? – kiáltott hátra a Vámpír.
A fejfák erdejébõl egy másik Vámpír lépett el kelletlenül. Igaz ez kisebb volt.
– Itt vagyok – felelte utálkozva.
– Gyere szépen ide! Itt a vacsora, még meleg! – bíztatta a Nagy.
– Nem kell vér! Málnaszörpöt akarok! – toppantott a Kicsi.
– MIT!? – esett le az álla a Nagynak.
– Anya szerint tápláló és én szeretem!
– Szóval anyád szerint, mi?! – kezdett megdühödni a Nagy – Majd adok én neked
málnaszörpöt! Vámpír vagy! Vért iszol és kész!
Rampulla sóhajtva vette tudomásul, hogy ez az éjszaka különösen hosszúnak ígérkezik. És
megfogadta, hogy soha többé nem fogad.
Éppen kétszázadszor.

 

szerk.: Itt a Kaftántolvajok is tõle.

Szerkesztette: Necros 2006. 05. 18. 14:34 -kor

[Rosen]

Necros ezt valóban jó volt olvasni! 


Horváth Dóra: Egy nagy álom


Silvynek hívnak. Sosem voltam kitûnõ tanuló, de nem voltak rossz képességeim. Mindig segítõkész, szorgalmas alkat voltam. Már 9-10 éves koromban tudtam a terveim a jövõvel kapcsolatban.

Mert ugye mindenkinek van egy álma…

Nagyon érdekelt a régészet, de az egyiptológia mégjobban vonzott. Tetszett ahogy kíváncsian a földet túrják és kutatják az eltûnt civilizációk nyomait. Ámulattal hallgattam a tv-ben bemutatott leletek elemzését. Hozzám közelebb mégis Egyiptomot éreztem, mintha a bennem csörgedezõ vér oda húzna. Aki hisz talán a lélekvándorlásban, az tudja, mirõl beszélek. Sosem riasztott vissza a mumifikálódott holttestek látványa, sõt felcsigázta az érdeklõdésem. Rengeteget olvastam az egyiptomiak mumifikálási folyamatairól és a föld alól „kiszabadított” fáraókról.

Miután elvégeztem az általános iskolát, csak a barátok hiánya foglalkoztatott. Engem a barátaim éltetnek, mi lesz ha elválunk egymástól? Õk számomra a tartó oszlopok, és most a saját lábamra kell állnom, hogy kilépjek a nehéz élet mezejére. Képtelennek éreztem magamat erre. De az idõ múlásával hamarosan lábra álltam, ahogy megnevelt a középiskola. A barátokkal pedig rendszeresen találkoztam. Ezután jöttek csak az igazi akadálypályák az életemben. Minél nagyobb az ember egyre több dolgot kell megoldania, már nem fogják a kezemet, hogy mindig segítsenek. Itt már magam irányítom az életemet az ösvényen. Egy régészeti fõiskolának a címét szerettem volna megszerezni, ahova elegek a pontjaim. Hiába kerestem, érdeklõdtem és küldtem a jelentkezési lapokat a válaszok igencsak nem akartak sietni hozzám. Míg amikor már teljesen elvesztettem a reményeim kaptam egy csodát. Meg is háláltam Istennek. Kiskorom óta hívõ vagyok, ha nem neveltek volna így akkor is az lennék. Én hiszem, hogy létezik az Úr aki lenéz az emberekre. Kell, hogy mindenki higgyen valamiben ill. valakiben. Hiszen lehetetlen volna azt elképzelni, hogy „csak úgy lettünk” és a halál után pedig lekerülünk a föld alá és ennyi volt, törlõdik az egész megélt életünk. Meg az is igaz, hogy az életet halálig éljük. De vajon mi van tovább? Néha talán igazságtalannak érezzük amik történnek velünk, de Isten így is elég sokat próbált segíteni az emberiségen. Hiszen egyszülött fiát adta értünk, hogy megtörje a bûnt. De az ember csak bûnök sorozatába esett. És megérdemeljük amit kapunk, jót is, rosszat is. Én ebben hiszek., de természetesen ezt mindenki máshogy gondolja. Én azokat sem ítélem el, akik nem hisznek.

Tehát a csoda, a postaládámban mosolygott. Egy hófehér boríték volt, amely csak arra várt, hogy felbontsam. Élet –halál kérdése volt, hogy felvesznek-e. D lehet  még annál is fontosabb volt. Izgatottan olvastam fel magamnak a benne szereplõ szöveget és a szívem gyorsan zakatolt. FELVETTEK az egyik régész suliba! A határtalan öröm szó szerint sugárzott az arcomról! Reméltem, hogy semmi nem áll az utamba, csak a régész suliJ

Az elsõ nap reggel, annyit készülõdtem, hogy majdnem lekéstem a buszomat. Mérges is voltam magamra, hogy azt a kis „bimbózó rügyet” amit annyira akartam majdnem eltapostam.

A buszon megismerkedtem egy idõs emberrel, amint késõbb kiderült Fernando Del Vaya nyugdíjba vonult régésszel beszélgethettem. Õ is épp a szegedi  iskolánkba indult, mert felkérték, hogy adjon át egy kicsit abból az ifjú tanulóknak, amit õ átélt és tanult… Csakhamar már a szegedi utat tapostuk és már messzirõl látszott az iskolánk teteje. Elég régi építménynek tûnt. A falait megviselte az idõ és az ablakai fáradtan pislogtak az újoncokra. Rendezett udvar vette körül az iskolát és temérdek pad várt arra, hogy megpihenjünk rajtuk. De elsõként persze az iskolánkba vezettek minket körbe. Ahogy kitárult a kapu szinte érezni lehetett a sok tudást a levegõbe.. kicsit megriadtam, hogy nem lesz könnyû helyzetem,de mindent megteszek, hogy kihozzam magamból a legjobbat. Félreteszem a sok lustálkodást és a rengeteg idegeskedést, amiket sosem tudtam igazán elnyomni magamban. Míg a folytonos önmegváltoztatási eszmefuttatást végeztem  a fejemben, addig már pár dolgot megemlítettek az újdonsült iskolánkról. Úgyhogy kicsit leállok a gondolkodásról és figyelek. Mert ugye a figyelmetlenség is helyet kapott nálam. Pedig a mondás szerint a világnak több szeretõ szívre, és kevesebb ideges emberre lenne szüksége. A napunk elment az ismerkedéssel és nem is adtam Anyuéknak életjelet magamról. Ezért gyorsan elõkaptam a hordozható laptopomat és pötyögtem nekik a mai napomról. Ez a kis hordozható számítógép-szerûség fontos lesz a számunkra, ebbe jegyzetelünk mindent amit tanulunk és még sok egyébre fogjuk használni.

Már másnap rengeteg izgalom történt velünk. Egy egyiptomi szarkofágot hozattak be az iskolánkba, amit egy múzeumtól kaptunk kölcsön, hogy elemezhessük a rajta szereplõ hieroglifákat és a rajzokat, amelyek többek között a „múmiánk” életébõl ábrázolt pillanatképek lehettek. Rengetegen álltuk körbe Ramses nyughelyét és mivel nem vagyok egy magas alkat alig láttam néha. Ezért amikor épp bevonultunk a terembe, hogy lejegyzeteljünk mindent én még egy kicsit kettesbe maradtam bebalzsamozott barátunkkal. Mikor óvatosan megérintettem a szarkofágot elfogott egy csodálatos érzés. A félelem és a boldogság érzése. Az ujjaim kitapintották a rajzokat és az izgalomtól már a tenyerem is izzadt. Becsuktam a szemem és elképzeltem a képeket amiket érzékeltek az ujjaim. A kezem már nem csak csúszott, hanem remegett az örömtõl. Majd hirtelen feleszméltem, hogy haragosan rámkiállt az egyik társam, hogy jó lenne, ha befáradnék a terembe. Erre kapkodva elindultam, de még mindig mámorban úsztam. Az óra végén közölték velünk, hogy holnap hajnalban korán reggel indulunk egy orosz temetõbe, ahol exumálasokat végeznek és körülnézünk, persze hozzá szõtték, hogy olyan ruhában menjünk amit nem féltünk, ha elszakad vagy koszos lesz…



A felfedezõtúrát Fernando vezette. Írtó aranyos ember, amellett, hogy tanít minket humorosan vezeti le az óráit. Bár már nem fiatal kérte, hogy tegezzük. Jó viszonyban van  a diákokkal és gyermekeinek tekinti az összes tanítványát. Megint történt velem egy csoda. Nem tudom miért, de a jó dolgokat mindig csodának nevezem. Rengeteg munkás  ásott mi pedig csak bámultuk õket. Majd úgy döntöttünk, hogy besegítünk nekik. A nap olyan erõsen tûzött, hogy a mellettem álló munkásfiú barna bõrén egyre nagyobb cseppek jelentek meg. Csendesen ásott és néha-néha rám pillantott. Megérintettek a kék szemei. Valami kéménybe ütközött a lapátom és hirtelen rám förmedt a fiú, hogy legyek óvatosabb majd lehajolt a földre és kézzel kezdte el kaparászni a sötét földet. Követtem a példáját. A földbõl elõbukkant egy fehér domború felület. Egy emberi koponyát találtunk. Ezt nevezem csodának. Talán túlságosan is elfogott az öröm, mert ájulásérzet tört rám ezért leültem míg Jack (úgy hallottam így szólították a srácot) elvitte a koponyát. Mikor befejeztük a dolgunkat a temetõbe sokan megdicsértek és Fernando is büszke volt rám. Jack-en valahogy látszott, hogy nem lehet valami hétköznapi lélek, szívesen megismertem volna. Elindultunk vissza az indulópontunkhoz. Fernando , bele is kezdett a mondandójába amikor letettük a székre megfáradt testünket.

-Na, újoncok! A régészet egy csodálatos szakma. De ezt már észrevettétek. Elképesztõ, hogy olyan tárgyakat tapogathattok, amik magukon viselik az idõ nyomait. Mi, kedves  gyermekeim...nyomozók vagyunk ill. leszünk. Rengeteg tudás, tapasztalat, képzelõerõ kell nekünk. És persze, sajnos rengeteg lelet megtartja a maga titkát. Hiába találsz meg egy vázát vagy akármit, most ez lényegtelen, nem tudhatod ki, miért, hol, mikor készítette! Lehet, hogy sosem derül ki a kilétük. Ilyenkor számos régész feleli azt a megszokott mondatot, hogy „sajnos, még eddig nem tudjuk…”meg egyebek. Vagy pedig nem akarják elárulni a mai embereknek, hogy mit találtak, mert felborítaná a történelmet és ezért zsebre teszik, de olyanok is vannak akik inkább kitalálják a lelet történetét. De még számos variációt tudok nektek mondani. A régészet szellemes, humoros és fedhetetlen.- ezt még egy jó barátomtól tanultam- Bemagolunk itt minden tananyagot, de vannak olyan dolgok amiket nem az iskola fog megtanítani nekünk. Na, ezeket jól véssétek bele a drága fejecskétekbe.- majd a komoly arcán megjelent a mosoly. Aztán elgondolkodtam…ez az életben is pont így van….



Kaptunk egy nehéz feladatot a tanárainktól…már lassan egy éve az iskolába járunk és eljött az ideje annak, hogy valakik kimehetnek Egyiptomba…ez egyben nyaralás és tanulás…két fiatalt választanak ,a legjobb tanulmányi eredménnyel büszkélkedõket. Amikor a döntést meghozták…a termünkbe hívtak mindenkit…úgy éreztem mintha bíróságon lennék. Ha nem „ítélik” nekem az utat az biztos, hogy  elájulok…annyira nagy lehetõség volt ez, hogy mindenképpen el kellett hogy érjem…Aztán elmondták az elsõ nevet…Kapos Lilla..

Most már ökölbe szorult a kezem. És ekkor kiejtették az én nevem…olyan nagyot sóhajtottam, hogy azt hittem a lelkemet is kileheltem véletlen…

Mikor beértünk Egyiptom fõvárosába és kiszálltunk a gépbõl ámulattal tekintettem mindenre. Aztán az idegenvezetõ egy buszba terelt minket és elfurikáztunk körülnézni.A múlt és a jelen olvadt össze a szemünk elõtt. Közben hallgatjuk a buszban szóló érdekes zenéket majd halkan a zene elcsendesedik és a vezetõnk beszél Egyiptomról.

Esteledni kezdett, mire minden helyet  bejártunk amit a vezetõnk fontosnak tartott hogy lássuk. Aztán az új tanárunkhoz mentünk ahol szállást és tudást nyújtanak nekünk..Az elsõ vacsora nagyon izgalmas beszélgetésbe csapott…Sila, az új tanárunk elmesélte hogy látomása volt az elõzõ életérõl és Egyiptomhoz kötötték a látomásai és az álmai ezért kezdett el komolyabban foglalkozni Egyiptommal. Azt mondta hogy sok mindenkit vett szárny alá akiknek szintén céljai voltak Egyiptommal kapcsolatban.

Másnap már a forró napmelegben sétálgattunk egy ásatás kellõs közepén…A homokot úgy lepték el a régészek, mint a hangyák a leejtett morzsát..én is elõhalásztam apró kis szerszámaimat és betársultam a „hangyák közé”. Lilla vágott bele valami tárgyba érzéketlenül erre Sila megfenyítette.. szerencséjére csak egy kósza kõre akadt, semmi régi értékes tárgyra.Én pedig még egy kõdarabkát sem találtam, hát elkeseredtem..de tudtam, hogy ez is vele jár.. ritkán talál valamit az ember. Vissza baktattunk a szállásunk fele és én koszosan és fáradtam punnyadtam el egy utamba akadó székbe. Másnap pedig ott virradt rám a napfény…keltegettek, hogy szedjem rendbe magam mert a Királyok Völgyébe igyekszünk. Amely Thébához közel található.

Sziklasírokat építettek ide a Királyok Völgyébe…körbe jártuk õket és órákig rajzoltuk a különbözõ fáraók „domborulatait”. Ezután vissza indultunk busszal Kairóba és néhány boltot és bazárt jártunk végig a pihenés kedvéért. Egy függönyökbõl összeállított fülkében próbáltam fel egy csinos egyiptomi ruhát majd meg is vettem. Az ékszerek is nagyon vonzottak ezért arra sem sajnáltam a pénzem.Egy öreg arab férfinél pillantottam meg ezeket a szépségeket..mint egy madár csaptam le a fényes ékszerekre. A kövekkel ékesítettek közül választottam ki magamnak egy nyakláncot, melyen egy kedves kis szkarabeusz lógott. A jármûvek nagyon össze-vissza közlekedtek…füstölögtek, pöfögtek  nagyon zavaros volt .Elindultam a szállás felé, mert lejárt már a pihenõ idõm. Egy érdekes férfit pillantottam meg magammal szemben, a szél az arcába fújta fehér kendõjét nem láttam már az arca vonalait. Hirtelen suhant el mellettem,  félelem fogott el, mert egyedül voltam. Szúró fájdalmat éreztem a nyakamban és ájultan omoltam a száraz utca ,kemény talajára.

Felébredve egy meleg szobában találtam magam. Selyempárna volt a fejem alatt ,édes illat terjengett a levegõben, kábultan keltem fel, homályosan láttam…majd hirtelen megszólítottak:

-Oh.. nem kéne még felkelnie, feküdjön csak le itt biztonságban van. Én Jack Loset vagyok, egyiptológus. Megtudhatnám a nevét?

-Silvy Wand- nyögtem ki halkan

-Ezt iszogassa meg,renben?

-Igen, köszönöm..de kérem elmondaná mi történt velem? Hol vagyok? És..

-Persze-vágott közbe-ne aggódjon. Egy férfi megütötte maga meg elájult és szerintem el is lophatott valamit.Majd a nyakamhoz nyúltam és nem éreztem a nyakláncom..

-Mi? hogyan? Nincs rajtam a nyakláncom!- majd kicsit könnyeztem majd feleszméltem hogy szólnom kell a tanáromnak és a társamnak hogy mi lett velem.

-Tudja, a ruhát is most vettem meg az ékszert.. és boldog voltam.

-Elhiszem, sajnálom. Egyedül sétálgatott egy szép ékszerrel a nyakába és sajnos vannak ilyen emberek akik pont az ilyen hölgyeket szemelik ki. De legalább tanulságos volt, máskor magával megyek.- és kedvesen mosolygott

-Maga annyira kedves, hogy hálálhatnám meg ezt?

-Esetleg eljöhetne velem holnap egy kis piramis látogatásra..

-Oh.. köszönöm, elfogadom.-majd utána egy telefont adott a kezembe, hogy értesítsek valakit.

Ez a napom, nem tartozott a legszebbek közé. Egy jó nagy lila foltot is kaptam a nyakamra a „drága arab fosztogatótól”, de szerencse hogy ennyivel megúsztam. De egy jó dolog is történt azon a napon. Megismerkedtem Jack-el, aki egy határozott, komoly, kedves, okos….. felsorolhatatlanúl sok jó tulajdonsága megtetszett. Egy újabb arany nyakéket kaptam tõle, hogy kifejezze mennyire szeret, erre pedig a szemem fényénél is jobban vigyázok. Teltek-múltak aztán a hónapok…Jack segítségével jutottam el teljesen az álmaimhoz és megtaláltam õt,életem párját is. Silához gyakran fellátogatok, mert sokmindent köszönhetek neki is. Lillával aztán hamar elváltak útjaink, de levélben amikor idõm engedi tartom vele a kapcsolatot.

Reggel 4-kor keltem, mert Szakkarába akadt dolgunk. Gyorsan felkaptam a barna hátizsákom és már hallottam is a  „MÚMIA KUTATÓ CSOPORT” kocsijának dudálását. A kormánynál ült Dave, hátúl Kate és Danzel. Dzsószer fáraó lépcsõs piramisához küldtek minket. A bejárata nyitva volt,

mert elõttünk már végig járta pár régész. Az orrunkhoz kendõt kötöttünk mert a levegõben szállt a por és ezzel próbáltuk valamennyire megszûrni. A falakon a rajzok növényeket ábrázoltak, a mennyezeten apró repedések, nyílások tátongtak, melyeken a napsugarak törtek maguknak utat.

-Több ezer éves levegõt szívunk be, hát nem mennyei?

Választ ugyan nem kaptam mert mindenki el volt foglalva így ideje volt nekem is belevetnem magam a munkába.

Elõször is Kate-tel egy lyukat fúrtunk le mélyen a homokba, majd egy apró kamera segítségével próbáltunk körülnézni, mit rejt a titokzatos homok, mely egy gyönyörû kort temetett el magával.

-Állj!ordítottam fel

-Mit látsz?

-kérdezte érdeklõdõen Kate

A kis monitoron megjelent egy cserépdarabka.Gyorsan kihúztuk a kamerát és a mércén megnéztük milyen mélyen láttuk.

-Öt méter-mondtam

Majd ketten a kis lyukacska vonalába elkezdtünk ásni, majd hosszú munka során kiemeltük a cserépdarabot melyen egy hieroglifa mutatta Tutankhamon nevét.

-Ez nem lehet! Mit keres itt az õ neve? Mi köze van Dzsószer fáraóhoz?

Fejemben millió kérdés cikázott…Választ nem találtam egyikre sem.

Esteledett, elindultunk, hogy felverjük a sátrat majd mindannyian mély álomba zuhantunk-kivéve engem. Nem hagyott nyugodni ez a megoldatlan rejtély. Így hát fogtam a  táskám és visszatértem a piramishoz, zseblámpa segítségével. Három órán keresztül vizsgáltam a falakon levõ festményeket, fordítottam a szöveget és jegyzeteket, rajzokat készítettem. A zseblámpám felmondta a szolgálatot, ezért elõkotortam egy gyertyát a táskámból és meggyújtottam. Majd elkezdtem gondolkodni az öszzeszedett adatokon: Szóval Dzsószer fia, Horemheb szerelmes lett Tutankhamon lányába. Tutanhamon lánya egyben a felesége is volt. Most jut eszembe, Tutankhamon múmiájának elemzésén kiderült, hogy megmérgezték.

Talán Horemheb tette? Ezt el kell mondanom társaimnak! Szaladtam ahogy csak tudtam kifele a piramisból, de eltévedtem. Három folyosó tekintett rám gonoszan…Úgy gondoltam, megnézem a jobboldalit, a falon házasságot ábrázoltak. Közelebb léptem és meghúztam a falból kiálló aranyjogart. Majd kíváncsian vártam a következményeket és megnyílt alattam a föld. Utánam pedig sisteregve folyt be a homok. A táskám ott volt mellettem, a gyertyáknak nagy hasznát vettem. A hely szûk volt és a por hullott az arcomba, ekkor kezdtem pánikba esni, körülbelül négy méter mélyen voltam.

-Az istenért szedd már össze magad!

Behunytam a szemem és imádkoztam, a homok meg már egyre jobban hullott és levegõm is alig maradt. Úgy gondoltam, ha kiabálok felébrednek a társaim. De csak nem jöttek, amikor már teljesen feladtam akkor hallottam meg õket. Ekkor próbáltam újra hangot préselni az ajkaimból. Eközben Danzel talált rá a jegyzeteimre és szólt a többieknek majd elolvasták õket és szintén rájöttek arra amire Silvy. Eljutottak az aranyjogarig ahol Silvy járt. Majd Dave megszólalt:-Mi lenne a ha kivenném onnan? De mire válasz jött volna Dave már megrántotta, így találtak rá a félholt Silvy-re.

Tíz nap múlva már csak emlék volt ez az egész Silvy számára. Jack-nek mikor elmeséltem szinte rosszabbul viselte mint én akkor. Pár hónap múlva fényt derítettünk a dzsószeres rejtélyre is és kitüntetést kaptunk a British Múzeumtól. Ezután szabadságot kértem hogy folytathassam kicsit a magánéletem. Jack feleségül vett és született egy lányom, Anna. Szokásomhoz híven egyiptomi és régészes könyveket olvasok neki. Az elsõ szava „Ediptom” volt. És én örömömben felkaptam az ölembe és össze-vissza puszilgattam.

Majd az évek szálltak és felnõtté vált, én pedig megöregedtem, egyiptológus lettem, mivel ilyen idõsen már nem tudtam kutatni. Jack pár nap múlva kórházba került. Azt mondták itt az idõ, el kell mennie. Nem akartam elengedni, fájt a szívem hogy nem látom többé. Majd Jack így szólt:

-Nemsokára találkozunk fent. Szeretlek.

Majd mikor én is elkezdtem betegeskedni Anna így szólt hozzám:

-Nem akarom hogy te is elmenj…-majd zokogásban tört ki.

-Kicsim. Ez az élet rendje, ez egy körforgás, és ez sosem szûnik meg. Lányom, arra kérlek hogy a poraimat Egyiptom sivatagjában szórjátok el. Hadd nyugodjon meg a lelkem, hogy a „hazámban pihenek” örök nyugalomban.

-Úgy lesz Anyám, úgy lesz…

-Valósítsd meg álmaid, légy boldog, szeretlek kislányom.-ezek voltak utolsó szavai

Porait elszórtuk a sivatagba, ahogy szerette volna. Hamvai egyesültek a szemcsés homokkal, és most boldogan tekint le rám az égbõl…(Anna)

[Rosen]

Amy Hilliard-Jones

Anyai ösztön


Közeledett a szülés ideje. Állandóan feküdtem - nemrégiben elvetéltem, és nem akartunk kockáztatni. Az ágyon heverve nem sok tennivalóm volt azon kívül, hogy beszélgettem a kisbabámmal, és élveztem a mocorgását. Óramûpontossággal minden reggel kilenc órakor köszöntött, körültáncolta a helyét, kényelmes pihenõhelyet keresett, befészkelte magát.

Két héttel azelõtt, hogy Angelica világra jöttének - a számítások alapján - eljött volna az ideje, reggel felébredtem, és nem éreztem semmit. A terhességrõl szóló számtalan könyv, amelyeket ezekben a hónapokban elolvastam, mind azt írja, hogy ilyesmi megtörténhet, ez nem jelent semmit. Próbáltam lecsillapodni, de amikor tíz óra lett, és még mindig meg se moccant, igazán aggódni kezdtem, behívtam az orvost. - Ne aggódjék. Ilyesmi gyakran elõfordul. Ha nyolc óra telik el mozgás nélkül, akkor fogunk csak aggódni - mondta, pontosan a könyvekkel megegyezõen.

Ekkor jelentkezett az anyákkal együtt született hatodik érzék. Nem törõdtem azzal, mit mondanak a szakértõk, tudtam, hogy valami baj van. Visszahívtam az orvost, és kértem, hallgassuk meg a baba szívdobogását. Az ösztönöm után mentem.

A férjem velem volt, amikor a nõvér rám kapcsolta a monitort. A kisbaba szíve folyamatosan dobogott ugyan, de gyengén. Fél tizenkettõkor az ultrahang jelezte, kizárólag a szív dolgozik, életfunkciók leálltak!

Sokkos állapotban szállítottak a sürgõsségi osztályra. Meg fog halni a kisbabám? A görgõs hordágyat betolták a mûtõbe, miközben infúziót kaptam - mint egy jelenet a Vészhelyzetbõl.

A mûtét alatt a férjem kezét szorongattam, Angelica életéért aggódtunk. Kék volt, amikor kiemelték. Az orvos rápaskolt egyszer, kétszer, háromszor. Istenem, kérlek, ne vedd el õt! Ekkor felsírt, ez volt a legszebb hang, amit valaha hallottam. Könnyek között csókolgattuk a lányunkat, így köszöntöttük világra jövetelekor.

Belegabalyodott a köldökzsinórba, és ha nem szólok idejében, elveszthettük volna.

Hogyan éreztem meg, hogy baj van? Mûködésbe lépett az anyák vele született bölcsessége, a hatodik érzék, amely már akkor a segítségemre volt, amikor valójában még nem voltam anya, mégis megsúgta, mit kell tennem.

Angelica ma tízéves, egészséges, bûbájos kislány. Mi a legkedvesebb esti meséje? - Mami, mesélj arról, amikor megszülettem!

[Rosen]

ladyJ: Karjaidban... 

Felriadok…
Az álom és ébrenlét határán megpróbálom kideríteni ébredésem okát. Hirtelen óriási villámlás világítja meg a kis szobám, majd nem sokára hatalmas dörrenés rázza meg az éjszakát.
Esik… Vihar van. Ezért ébredtem fel. A fülledtség második bõrként tapad rám.
Kissé kábultan az álomtól próbálom rendbe szedni a gondolataimat és visszaemlékezni az elalvásom elõtt történtekre. Már emlékszem… Itt voltál! Végre! Velem! Nálam! Beteljesült, amire oly rég vártunk. Már érzem karod a fejem alatt, kezed a mellem alatt pihen. Óvatosan mozdítom a fejem. A hajnali derengésben és az ismétlõdõ villámfénynél nézlek. Gyönyörködöm. Benned. Nézem, ahogy alszol. Így alvás közben sokkal kisfiúsabb vagy, mint ébren. Az álom és a kielégülés apró mosolyként játszik a szád szegletébe. Nézem a szád. Visszaemlékszem a csókodra, és valahol ott legbelül tétován újra útjára indul a vágy. Érezni akarlak. Újra, úgy, mint nem rég...
Fészkelõdni kezdek. Hátat fordítok Neked, belevackolom magam az ölelésedbe. Szorosan a testedhez tapadok, mintha alvás közben öntudatlanul tenném.
Figyellek. Igyekszem egyenletesen lélegezni, mintha mélyen aludnék, ám közben figyelem a Te lélegzésedet. Mintha most másképp vennéd a levegõt, mint eddig. Valahogy olyan kis szuszogós volt, de most eltûnt belõle ez a hangszín. Lehet, hogy sikerült a kis praktikám?
Biztos, ami biztos „ öntudatlanul” az ágyékodhoz feszülök, és akkor megérzem azt a piciny mozdulatot, amivel felébredt benned a Férfi.
Sikerült! Ébren vagy… Érzem egyre jobban „ fel” ébredsz…
Kezed elõre nyúl és tenyeredbe simítja a mellem. Érintésed nyomán elszabadulnak az õsi ösztönök. Hosszan elnyúló nyöszörgésbe engedem szabadjára vágyaimat. A vállamnál fogva megfordítasz, s hanyatt fektetsz. Fölém hajolsz. A szemedbe látom a vágyat. Igen! Akarjuk. Mind a ketten ugyanazt akarjuk. Átengedem magam az érintésednek. Mint két kis gyerek önfeledten játszunk egymás testével. Ismerkedünk egymással. A bõröd bársonyát simítom. Hol lágy, hol kemény, hol sima, hol lágyan serceg érintésem alatt a szõrzeted, s kényeztetésemre, szinte bársonyos simogatással felel. Szenvedélyesen csókolsz. Nyelved játékosan ismerkedik az enyémmel. Átadom magam a szád forró, nedves érintésének. Édes a csókod. Bódító. Közben szorosan egymáshoz tapadunk, hogy még jobban érezzük egymás testét.
Bõröd a bõrömet simogatja. Ölelsz – ölellek. Érintésed nyomán a vér vad lüktetésbe, áramlásba kezd. Úgy érzem minden idegszálam, az ölembe összpontosul. Játékosan birkózunk. Igazi nemek harca ez. Most én vagyok felül. Rád hajolok. A mellbimbóim ajkaid kényeztetésére keménnyé duzzadtak. Szinte fájnak. Végig cirógatom vele a mellkasod. Érzem, ahogy lágy érintéssel simulnak a bõrödhöz. A hasam alatt nekem feszülsz.
Akarlak, akarlak, akarlak!
Közénk nyúlok. Lágy érintéssel tenyerembe zárlak. Lüktet a vágyad.
Fölém kerekedsz. Elõbb kezeiddel, majd ajkaddal megérintesz ott, ahol az irántad érzett vágyam összpontosul. Remeg a combom. Hangos sóhajok adják tudtodra, mennyire akarlak, milyen jólesik érintésed. A válladnál fogva felhúzlak. Akarom, hogy szeress. Érezni akarlak magamban. Érezni, ahogy elveszted az önuralmad, ahogy nem létezik más csak Te és én.
Kínzó lassúsággal hatolsz belém. Köréd kulcsolom a lábaim. Felvesszük az õsrégi, szerelmi énekek ritmusát. Egyre fokozzuk a násztáncot. Lélegzetünk már csak hangos zilálás. Még próbálunk figyelni egymásra, kontrolálni a vágyainkat, hogy együtt érjünk a gyönyör csúcsára. Fátyolos tekintetemmel még látom, ahogy szinte átrajzolja arcodat a gyönyör, aztán megszûnik minden. Csak a belsõnkben tomboló érzés marad. Testünk ívbe feszül és átráng rajtunk a gyönyör.
Hullámokban érkezik a kielégülés. Feltörõ sikolyomat a vállgödrödbe fojtom. Ott vagyunk fenn, ahová mindig vágytunk. Tökéletes a pillanat. A szerelem mindenek felett. Oh, mennyire szeretlek! A szemembe talán a gyöngédségtõl, amit irántad érzek, vagy talán a hálától az átélt gyönyör miatt néhány könnycsepp jelenik meg. Apró kis gyémánt cseppek. Az öröm vagy a bánat ékszerei. Fölém hajolsz és lecsókolod. Oh, ha tudnád, milyen boldoggá tettél ezzel az apró mozdulattal. Felkínálom a számat. Szájon csókolsz. Könny ízû a csókod, de számomra most ez a sós íz a legédesebb a világon. Lassan elcsitulnak bennünk, a vágy keltette hullámok. Lélegzetünk újra egyenletes. Még bennem vagy, még hálásan simogatjuk egymást. Lassan megszárad testünk is. Aztán legördülsz rólam. Ölelésedbe vonsz, álomba simogatjuk egymást. Most úgy érzem ölelésed pillanata örökre, belém ívódik.
Kinn még tombol a vihar, fülledt a levegõ, de kis szobámba elcsitult a vágy keltette vihar. A szerelem szagú szobában egymást átölelve boldogan álmodunk s álmunkba talán, újra egyek vagyunk.

[Rosen]

A lovakat lelövik, ugye?

Átigazoltam. Eldöntöttem, hogy majd én megmutatom! Cirkuszi idomárból, ahol is krokodilok szájába lógattam a hosszabb végeimet, beindítottam saját gyümölcsözõ jövedelmezõségemet. Elõször a szivatóval volt némi gond, aztán fölpofozott a fölfokozott igyekezet. Fokozatosan kísérleteztem ki a legtöbbet hozó állatfajtát. Próbálkoztam önmetszõ garnélarákokkal, önkéntes zsírleszívó fókákkal, de végül mégis a mirelit csirkék jöttek be a legjobban. Idõbe tellett, de megérte. Egy új szárnyas fajta jött létre genetikai manipulációimnak köszönhetõen, s ennek köszönhetõen befutottam, mielõtt kifutottam volna az idõbõl. Persze, sokat tanítanom is kellett õket. Mostanra elértem a mirelit csirkék esetében, hogy megszületésük után nem sokkal, bankhitel fejében elzálogosítva farhátukat eladósodnak, és beszereznek fejenként egy 300 wattos bordélyházi kelléket, majd beiratkoznak szaunázni, kvarcoltatják magukat, és vesznek pár úszóleckét. Életcéljuk: tökéletes emberi táplálékká lenni. Járnak is tüdõszûrésre, sokat adnak az egészségüknek. Abban a pillanatban, amikor tökéletes kondíciójukat elérik, megkérik pár társukat, hogy miután elveszítették a fejüket - a giotin sokba került, de én mindent igyekeztem megadni a mirelit csirkéimnek -, azután segítsék le róla a tollazatot. A többiek persze ezt szíves örömest megteszik. Sajnos a genetikai manipulációk apró kudarcáról is említést kell, hogy tegyek: miután toll nélkül hever a - teológiai oktatásban részt vett, beérkezett mirelit -, fázni kezd a hátrahagyott test, és liba-! - sajnos nem csirke - bõrödzik. Ezen felül viszont tökéletes táplálékok õk az embernek. Kialakítottunk egy - nem túl szép név, tudom - hullaházat. Itt rókákkal dolgoztatok. Sajnos, a becsomagolásra kerülõ mireliteknek néha a csirkelába elkél, mert sok ravaszdit ösztökél a táplálkozás-kiegészítés elve, mert egyelõre csak fél-vegetáriánusokat tudtam belõlük nevelni. Az emberek mások. Nekik nem gusztusos a nyers mirelit. Olyan alkalmas a fogazatuk a csirke szétmarcangolására, hogy - hiába a sok fogkrém meg Orbit rágógumi - képtelen vízben fõlést vagy tûzrõl pattanást nélkülözöttet egyben elfogyasztani. Errõl jut eszembe, nagyon jó Heinz termékeket is árulunk, amelyek jól kiegészítik a csirkehusi utótermékét. Legyen az fõtt, sült, kovászolt vagy egyéb természetes eljáráson átesett csirke. Hát, igen, nem panaszkodhatom. Az emberek mindent megtesznek a csirkékért, és én, valamint a csirkéim mindent megteszünk értük. Kis csirkehusis hamburgerrel megkínálhatom?
 

[Rosen]

Valentinus: Gyönyörû nõk dícsérete... 

Halljátok szavaimat Ti Férfiak, akik szerettek szép nõk körül legyeskedni. Szerettek szoknyákat fellebbentve, bugyik lehúzását megkísérelni. Szeretitek azokat a domborodó popsikat meglapogatni a legváratlanabb pillanatban, amikor a nõ védekezésre képtelen állapotban van. Mit tegyen szegény férfiember akkor, amikor elõtte megy egy ringó csípõjû szépasszony? Úgy mozgatja azokat a csodálatosan kívánatos hátsó fertályát, amitõl minden rendes férfiember fegyverzete azonnal haptákba vágja magát. Mit tegyen akkor, ha csak nézheti, hozzá nem nyúlhat, nem birtokolhatja? Hát bizony akkor marad a jól bevált klasszikus megoldás, az alsó madárfogással való örömszerzés. Igaz, ez csak pótlék, de hát a semminél ez is jobb Kedves Barátaim.
Szépasszonyok! Gyönyörû testû Szépasszonyok! Mit adhattok Ti minékünk gyarló férfiaknak? Bizony sok mindent, ha jól belegondolunk. Csókos ajkaitokat, azokat a mézédes szátokat tudjátok olyan odaadással nyújtani, hogy attól már feltámad minden porcikánk. Ahogy a kutakodó nyelveteket betoljátok és ott izgalmas mozgásba, kezditek, már attól izgalmi állapotba kerülünk. Hozzánk simultok azokkal az igézõ, formás testetekkel. Melleitek halma mereven belénk nyomódik lándzsaként, ettõl aztán az izgalmi állapot az egekig szökkenhet.
Izgató testetek ruhán keresztül is úgy tüzel, hogy a vetkõzés meggyorsítása azonnal megkezdõdik. Kezeink kibontanak benneteket a ruháitok börtönébõl. Mikor már ott áltok elõttünk úgy, ahogyan a Teremtõ alkotott Benneteket valami csodálatos, ami a szemünk elé tárul. Vakítóan fehér, vagy nap barnította bõrötök illatosan, igézõen ragyog a sejtelmes megvilágításban. A szemünket nem tudjuk levenni mindarról a szépségrõl, ami szemünk elõtt ragyog. Festõ ecsetje nem tudna szebbet, kívánatosabbat a vászonra önteni mint a nõ, aki ott áll elõttünk a maga gyönyörûségében karcsún, vagy teltebben, de mindig kívánatosan. Balga férfinép az, aki nem tudja értékelni ezt a természetes szépséget. Mindegyik nõben megvan az a természetes szépség, amivel le tud bennünket venni a lábunkról úgy, hogy ott heverjünk a kábulattól letaglózva elõttük.
Ragyogó, csillogó szemeik ragyognak mikor ránk, néznek. Orruk akár pisze, vagy kicsit markánsabb is, nem számít. Mindegyiknek meg van a maga bája és szépsége. A hosszú hullámos hajzuhatag, vagy a kissé fiúsra levágott frizura is mind – mind úgy lobog elõttünk, ahogyan a fejecskéjüket dacosan felvetik, hogy az is nagyon pikáns tud lenni. A haj színének sincs jelentõsége, mert minden nõ haja gyönyörû. Fülecskéjük odasimul a fejükhöz, vagy akár kissé széjjelebb tárja kagylócskáját a világra, nem számít. Belekóstolunk és megharapdáljuk akármilyen is a mérete, mert ez is az õ szépségüknek a bájos kelléke.
Férfi Barátaim! Ugye hogy az eddigiek alapján már Ti sem bírtok magatokkal, odaképzelitek férfiúi mivoltotokat a csodálatos ruhátlan nõk mellé. Birtokolni szeretnétek mindazt a csodát, amely elétek tárul. Bele szeretnétek kóstolni, hisz ez a természetes az egészséges szexszualitású férfiembernél mindenkor. Persze csak akkor, ha még mûködnek a rugók ott alul a combjaitok között. A baj ott kezdõdik, amikor már csak a szemnek tetszõ dolog a nõ, de hála a jó Istennek, az még odébb van remélhetõleg minél messzebb.
Drága Szép Nõk! Csodálatos Kedveseink!
Ti vagytok azok a csodák, akikért hajlandóak lennénk még háborút is viselni, mint hajdanában az ókori történelemben. Szépek és kívánatosak Vagytok, ahogyan karcsú, vagy kissé izmosabb nyakatokat csókra nyújtjátok, hogy ezt se felejtsük majd ki akkor, amikor csókjainkkal illetjük hosszan a testeteket. Minden nõ gyönyörû, mert megvan benne az a szépség és báj, ami vonzóvá teszi õket akkor, amikor el akarnak bennünket csábítani.
Csodás emlõk, drága, szemnek és szájnak is ingerlõen kívánatos dombocskák!
Ott díszelegtek büszkén feszítve nagyságtoknak megfelelõen, elõremeredve, várva a szomjas ajkaink érintését. A kicsinek és teltebbnek egyaránt megvan az a kívánatos bája, amellyel odavonzza a tekintetünket még ruhán keresztül is. Ruha nélkül meg még szebb, kívánatosabb, csodálatosabb. A költõk ezt már rég megénekelték, sõt, Salamon király is elmondta az Énekek – Énekében. Nála szebben mi sem tudnánk õket dicsérni.
Azt mondják, hogy a nõi has is olyan a férfiembernek, amelyik vonzza a tekinteteket, mert hívogat. Szinte felkínálja magát homorúságában, vagy teltebben, domborúan, mégis ingerlõen, mintha ezt mondaná. „Gyertek Édeseim, én vagyok az elõcsarnoka az élvezeteknek! Gyertek, és én megmutatom a gyönyörbarlang felé vezetõ utat!” Barátaim! Figyeltétek már a hölgyeitek kívánatos pociját? Ha igen, akkor tudjátok, hogy az is valami csodálatos, mint a többi porcikája, amirõl eddig beszéltünk. Mind arra való, hogy nekünk örömet, gyönyörûséget adjon.
Nõi combok, csodálatos szoborszerû gyönyörûségek! Olyan szépek vagytok, ahogyan tartjátok azt a csodát, aminek nõ a neve. Hosszabbak és karcsúbbak, rövidebbek és izmosabbak, nem számít. Mindkettõ olyan szép, hogy nem kell a fejünket törni, azon hogy melyiket válasszuk, ha arra kerül a sor. Gyönyörûség és szépség az ívekben van, ahogyan tudnak hozzánk, ránk simulni, felkínálni magukat nekünk. Amikor két nõi combocska ránk fonódik, körülöleli gyarló férfitestünket, ez valami csoda. Csoda, de olyan csoda, amelyhez foghatót sehol nem találni.
Drága Barátaim! Lépjetek kicsit hátrébb, úgy gusztáljátok tovább a Kedvest. Nézzétek jól körbe, elölrõl és hátulról egyaránt. Szólítsátok fel, hogy járjon elõttetek kicsit, hogy ott rengjen a csípõje elõtettek. Azok a telt, vagy karcsúbb popóformák olyan izgatóak tudnak lenni a maguk kerekdedségükben, amely felajzza a már eddig is feszülõ fegyvereiteket, ami már talán csillogó hegyével kívánkozik a gyönyörök völgyébe, ahova kalauzunk is odairányít majd bennünket. Nekem a nõi hátsó olyan látványt jelent, hogy azonnal csókra nyílik a szám, ha meglátom, Amikor ott mozog elõttem, és ingerlõen kelleti magát a pompás darab, attól már nagyon izgatott vagyok. Csókolni és nyalogatni szeretném azonnal, mohó ajkaimmal eloltania azt a tüzet, amely már nagyon izzik bennem. Eloltani, vagy felfokoznia vágyamat, vágyainkat úgy, hogy beteljesüljön majd hosszú élvezetek közepette.
Férfitársaim! A gyönyörök kertje, a gyönyörök csodálatos barlangja, élvezeteink tetõfokának színhelye. Minõ csodálatosan szép és kívánatos kis rejteke a Kedvesünknek. Van, akinek csodálatos õserdõ közepén, másoknak ritkásabb kis liget között, van, akinek pedig fazonra igazított kertecske közepén rejtezik, vagy teljesen csupaszon mutatja meg magát. Ott illatozik rejtõzködve vagy szabadon, de mindenképpen vágyakozva és várakozva mireánk. Várva és vágyva bennünket, a fegyverünket hogy majd a végsõkig csiholt vágyainkat beteljesítse és felröpítsen bennünket a mennyei magaslatokba.
Gyönyörû kis redõk takarják az illatos kis hasadékot, amely rejtõzködik a szemünk elõl. Mikor széthúzzuk a kis függönyt, elénk tárul mosolyogva, csillogóan vágyakozva az a gyönyörûség, amelyért mindent megadnánk mi, gyarló férfiak. Ott csillog, ott vágyakozik, ott várakozik ránk az a gyönyörûség, amelyet nem lehet igazából szavakkal kifejezni. A gyönyörök gyönyöre, élvezeteink színhelye, megvalósítója, közös élvezeteink csodálatos hasadéka. Édes mézecskéje, illata megbabonáz, megigéz bennünket. Várja már, hogy mohó ajkunkkal belecsókoljunk, elvárja hogy kényeztessük, hogy nyaljuk a kis csodálatos rügyecskéjét ott felül a sarokban. Elvárja hogy izgassuk a nyelvünkkel. Kívánja a csókunkat, kívánja a nyelvünk hosszantartó játékát, amely elvezet az élvezés magas hõfokú hullámzásáig.
Kedves barátaim! Ugye milyen csodálatosak ezek a dolgok? Ugye mennyire szeretnénk ilyenkor a gyönyör barlangocska mélyére hatolni, ott útra kelve élvezeteket szerezni és nyújtani. Ez azonban már egy másik történet, hisz most csak a Gyönyörû nõk Dicséretét szerettük volna kihangsúlyozni…

Zirc, 2005. 12. 17

[redbiro]

Idézet

Örkény István: Életben maradni

  Egy nagy politikai pörben mint negyedrendû vádlott életfogytiglanit kapott;
ebbõl hat évet le is ült, méghozzá magánzárkában és ártatlanul. Társait sorra
kikezdte a börtön, mindegyiket a leggyengébb pontján, kit a szívén, kit a
tüdején, kit a lelki egyensúlyán.
  Õ, a túlérzékeny idegrendszerével, már a hatodik héten sírógörcsöt kapott. De
amikor ráborult, az asztala lapján észrevett egy hangyát. Ettõl még sírni is
elfelejtett.
  Elnézte, hogy küszködik egy parányi morzsával. Aztán a körme hegyével odébb s
még odébb gurította a morzsát. E délelõttje azzal telt el, hogy a hangyát
körbesétáltatta az asztalon.
  Éjszakára bedugta egy üres orvosságosfiolába, és másnap fölmászatta egy
gyufaszálra. Hamarosan rájött, hogy a kis állat egy húsfoszlánnyal sokkal
könnyebben idomítható, mint morzsákkal; és valóban, a nyolcadik hónap végén két
keresztbe rakott gyufaszálon sikerült rákapatnia a hintázásra. Persze, azt a
tétova ide-oda mászkálást csak némi jóindulattal lehetett hintázásnak nevezni,
de õt ez a teljesítmény is majdnem boldoggá tette.
  Amikor letöltötte a harmadik évet, jó magaviseletéért különös
kedvezményképpen papírt, írószerszámot és olvasnivalót kérhetett. Ezt õ büszke
daccal visszautasította, a hangya ugyanis már gurigázni tudott egy mákszemmel,
mely a karácsonyi tésztából származott. De õt ez a mutatvány sem elégítette ki,
mert még besorolható volt a hangya lét határai közé. A másféleség ott kezdõdne,
ha két lábra tudná állítani... Ez tizennyolc hónapig tartott, de sikerült.
  Újabb másfél év múlva diszkréten tudtára adták, hogy rövidesen
rehabilitálják, és szabadon bocsátják. Addigra elkészült az õ nagy mutatványa
is: a hangya álló helyzetben a magasba dobta és elkapta a mákszemet. Vagyis
elmondhatta róla - megint egy kis jóakarattal -, hogy megtanult labdázni!
  - Adjatok csak egy nagyítót - mondta a fiainak, sokat sejtetõ mosollyal, az
elsõ otthoni vacsora után. - Van egy betanított hangyám!
  - Hol? - kérdezte a felesége.
  Forgatták a fiolát. Nézték a nagyítóval, még a lámpához is odatartották, de
hiába. És, ami a legfurcsább, õ se látta már!

[l00ser]

Janus Korcak: Gondolatok a gyermekrõl

A gyermek, akit szültél tíz fontot nyom. Ebbõl nyolc font víz, a többi egy maréknyi szén, nitrogén, kén, foszfor, kálium és vas. Így tehát nyolc font vizet és két font hamut hoztál a világra. És ennek a te gyermekednek minden cseppje valaha egy felhõ párája, hókristálya - köd, harmat, forrás vagy egy városnyi szennyvíz csatorna vize volt.
A szén és nitrogén minden atomja valaha milliónyi különbözõ vegyület része volt.
Te csak összegyûjtötted azt, ami már megvolt...
És az emberek milliói között mit is hoztál a világra?
Egy szalmaszálat, egy porszemet, egy semmit.
Olyan elesett, hogy még egy baktérium is megölheti, amely olyan kicsiny, hogy ezerszeres nagyításban is csak pontnak tûnik a látómezõben.
Ez a semmi azonban hús-vér testvére a tenger hullámainak, a viharnak, a villámnak, a Napnak és a Tejútnak.
Ez a porszem testvére a búzakalásznak, a fûnek, a tölgynek, a pálmafának, a sárgarigófiókának, az oroszlánkölyöknek, a csikónak és a kiskutyának.
Van benne valami, ami érez, vizsgálódik, tûr, vágyik, örül, szeret, bízik, gyûlöl, hisz, kételkedik, vonz és taszít.
Ez a porszem gondolataival mindent átfog: a csillagokat és az óceánokat, a hegyeket és a szakadékokat.
És mi lenne a lélek tartalma, ha nem a világmindenség, csak dimenziótlanul?
nyomtatóbarát változat...

[Necros]

ÖRKÉNY ISTVÁN:

Az autóvezetõ

Pereszlényi József anyagmozgató, CO 75-14 rendszámú Wartburg kocsijával megállt a sarki újságárusnál.
- Kérek egy Budapesti Híreket.
- Sajnos, elfogyott.
- Akkor egy tegnapi is jó lesz.
- Az is elfogyott. De véletlenül van már egy holnapim.
- Abban is közlik a mozimûsort?
- Az mindennap benne van a lapban.
- Hát akkor adja ide azt a holnapit - mondta az anyagmozgató.
Visszaült a kocsijába. Föllapozta a mozimûsort. Némi keresgélés után talált egy csehszlovák filmet - Egy szöszi szerelmei -, melyet dícsérni hallott. A Stáció utcai Kék Barlang moziban játszották, és fél hatkor kezdõdött az elõadás.
Éppen jókor. Még volt egy kis ideje. Továbblapozott a másnapi újságban. Szemébe ötlött egy napihír Pereszlényi József anyagmozgatóról, aki CO 75-14 rendszámú Wartburg személygépkocsijával a megengedettnél gyorsabban haladt a Stáció utcában, és nem messze a Kék Barlang mozitól belerohant egy szembejövõ teherautóba. Az elõvigyázatlan anyagmozgató szörnyethalt.
- Még ilyet! - mondta magában Pereszlényi.
Órájára nézett. Mindjárt fél hat. Zsebre vágta az újságot, elindult, és a megengedettnél gyorsabban haladva belerohant egy teherautóba a Stáció utcában, nem messze a Kék Barlang mozitól.

Szörnyethalt, zsebében a holnapi újsággal.

[Dorien]

Idézet: Necros - Dátum: 2006. máj. 21., vasárnap - 23:14

ÖRKÉNY ISTVÁN:

Az autóvezetõ

Ez jó, csak el van b***va a befejezése.
"...Zsebre vágta az újságot, elindult a kocsijával és a következõ keresztezõdésnél sietõsen befordult a Stáció utcába a Kék Barlang mozi felé."
Nálam ennyi lenne a vége.

[Necros]

Ne nálam reklamálj.

[redbiro]

Idézet: Dorien - Dátum: 2006. máj. 21., vasárnap - 23:25

Ez jó, csak el van b***va a befejezése.
"...Zsebre vágta az újságot, elindult a kocsijával és a következõ keresztezõdésnél sietõsen befordult a Stáció utcába a Kék Barlang mozi felé."
Nálam ennyi lenne a vége.

Nanemá.

Ez olyan mint amikor gimnázium 4.ben Latinovits bakelitet hallgattunk az irodalom órán (talán Radnótit szavalt, de erre már nem emlékszem), mire a tanár elkezdte rázni a fejét, hogy " Zolikám ez nem... Ezt nem így kellett volna..." Aztán másnap bejött és bocsánatot kért tõlünk a komment miatt.

Úgyhogy azt hiszem nem áll módunkban megítélni, hogy elb@szta-e a befejezést vagy sem...