[Rosen]

Nyári délután


- Valaki a járat elé ugrott-súgta bizalmasan egy idõs férfi, rekedt hangja erõteljes szájszagba fulladt. A nõ egy közömbös pillantást küldött a hang irányába, majd lehajtotta a fejét, és dúsan vöröslõ hajának árnyékából figyelte tovább a metró utasait. A hõség szemmel látható nyomokat hagyott az emberek ruháin, és az izzadtság savanyú virága egyre erõteljesebben bontakozott ki a mozdulatlanságra ítélt szerelvényben. A nõ tekintete egy fáradtan kopaszodó férfira tévedt, csillogó homlokán mély barázdákat ütött a visszafojtott düh, ökölbe szorított kezét a térdén nyugtatta. Az idõ lelassította lépteit, a metró utasainak izzadó figyelme önnön lábukra korlátozódott, halk leheletük tompa bizsergéssel töltötte meg a teret. A nõ továbbra is a kopaszodó férfi ökölbe szorult kezét nézte, az alkaron feszülõ izmok domborulatának látványa megmagyarázhatatlan biztonságérzetet kölcsönöztek számára.
- Nem õ a hõség elsõ áldozata- szólalt meg ismét az idõs férfi, a rekedt szájszag a nõ arcában landolt, az utasok többsége néma undorral figyelte a hang forrását. A nõ beletúrt a fejére nehezedõ vörös hajkoronába, majd megigazította magán sárga virágokkal díszített könnyû nyári ruháját. A szerelvény mozdulatlanságba szorított fémtestét továbbra is csupán a halkan felszakadó sóhajok ritmusa töltötte be, néhányan reménykedve figyelték az ajtók felett sötétlõ hangszórókat, de azok szótlanul néztek vissza rájuk. A nõ érezte, hogy nedves háta az ülés mûbõréhez tapad, és egy apró mozdulat keretében megszakította a direkt kontaktust. Tekintete végigsétált az apátiában fulladozó tekinteteken, a teljes tanácstalanság baljós ködbe burkolta a metró utasait.
- Globális felmelegedés- jelentette ki az idõs férfi, bûzben úszó hangja ezúttal egy kisfiú arcába csapódott, ideges arcok kutatták a hang forrását, a kopaszodó férfi megrázkódott, úgy tûnt, hogy felállni készül, de végül mozdulatlan maradt. Az idõ már nem csupán lelassította lépteit, hanem meg is állt, a fémszerelvény gyomrában a hõség nedves csíkokat rajzolt a falakra, a leheletek visszafojtott õrjöngés formájában lüktettek a zárt térben. A nõ homlokán egy frissen kreált izzadtságcsepp gördült végig, lassú útja a ruháját díszítõ sárga virágok egyikén ért véget. A tehetetlen düh egyre világosabb nyomokat hagyott az emberek arcán.
- Nem jönnek értünk! Itt fulladunk meg mindannyian!- ordított fel az idõs férfi, büdösen recsegõ hangja arcul vágta a némán õrlõdõ járatot. A nõ összerezzent, a mélaság tükörfala egy pillanat alatt apró darabjaira hullott szét, az utasok apatikus tekintete vérvörös dühöngésbe fordult át. A kopaszodó férfi erõteljes alakja felemelkedett az ülésrõl, mély hangját az idõs férfi felé küldte;

[Rosen]

I'm out there


I.
A vér apránként bugyogott elõ a penge nyomán, a lány alkarján.
Hosszú, mély vágások voltak. Nem keresztben metszette magát, hanem hosszában, így nem lehet összevarrni az ereit. Kiszúrás a dokival.
Könyökhajlattól egészen csuklóig, szépen, lassan ejtett sebek, kiélvezve a fájdalom minden pillanatát. Az elsõ után a második játék volt, a harmadiknál pedig eszméletét vesztette. A kádban lévõ meleg víz biztosította, hogy vére ne alvadjon meg & tettének meglegyen a kívánt hatása, a halál.
Teste elernyedt, csúszni kezdett a kádban, egyre lejjebb a víz alá. Néhány buborék szökött ki az orrán, majd tüdeje megtelt vízzel, ami a dohányzástól már amúgy is szennyezett volt & pár éven belül biztosan rákot kapott volna.
A víz zavaros lett. Beszínezte a lányból kiáramló vér. Úgy festett, mint az ég alja alkonyatkor.
„Igazán kellemes árnyalata a vörösnek.” – gondolta magában a lány, miközben megvetõ fintorral bámulta tetemét a kád mellett állva. Mutatóujjával a vízbe nyúlt. „Már majdnem hideg. Akkor kb. egy órája lehetek hulla.” – vonta le a következtetést.
„Hahh…” - & halvány mosolyt engedett meg magának, de csak azért, mert tudta, senki sem láthatja. Többé már nem…
„Szabad vagyok.” – jelentette ki félig boldogan, megkönnyebbülve, félig kételkedve. „Túl szép, hogy igaz legyen. Nincs akkora mákom, hogy felhõtlenül örüljek valaminek. Mindegy. Amíg lehet, vidámkodom, aztán meg majd meglátom.”
Lement a lépcsõn, ki a panelbõl, át az utcára. Egyik álma teljesült ebben a pillanatban. Észrevehetetlennek lenni a tömeg kellõs közepén! Pezsdítette a tudat, hogy senki sem látja, azt csinálhat, amit akar & semelyik nénike nem fog az anyjának panaszkodni, hogy a kislánya nem tud rendesen viselkedni az utcán. Felszabadultan röhögte képen a járókelõket.
Aztán egy ismerõs alak tûnt fel a tömegben. Lehajtott fejjel & komor tekintettel ballagott az utca forgatagában. Megállt. Felemelte fejét & üveges szemei egyenesen a lányra meredtek. „Lát engem? Vagy csak bámul bele a világba?” – töprengett a lány. Ekkor a nevét hallotta. Elõször azt hitte, képzelõdik, de újra szólították. Halk, mélabús hang ismételte a nevét egymás után. Körbepásztázta az emberek arcát, de egyikük szája sem úgy mozgott, mintha neki szólna.
Ekkor akadt meg szeme annak az ismerõsnek a savanyú ábrázatán, akit az imént vett észre & aki még mindig nézte. „Csak áll ott & dermedten bambul rám. A szája sem mozog, szóval nem õ szólít.” De valami mégis arra késztette a lányt, hogy közelebb menjen az ismerõshöz, aki furcsa érzéseket keltett benne.
Ahogy közeledett hozzá, emlékképek tucatjai kezdtek el peregni az agyában. Egy nagy épület, egyforma ruhás gyerekek, rácsos vasajtók, mosdó ablak, csengetés…
„A volt iskolám! De miért róla jut eszembe mindez? Osztálytársak lehettünk? Az nem, fiatalabb nálam. Biztos egy elsõs.” – így filózgatott, mikor odaért a sráchoz. Ott állt közvetlenül elõtte, a szemét figyelte. „Már vagy tíz perce néz, de nem láthat, hiszen nem létezem. Nem értem.”
Csak álltak egymás elõtt & közben a lány azon törte a fejét, hogy ki lehet ez az…
„Úristen!” – kapott szája elé & a földre rogyott. Arca eltorzult a döbbenettõl. Nem merte felemelni a tekintetét. Megismerte…
Ha lettek volna könnyei, biztosan elsírja magát. „Három hónap, néhány éjszaka… már emlékszem, tudom ki ez a fiú.” Lassan felállt, de a srác addigra már nem volt ott.
„Elment, eltûnt, itt hagyott…” – mondta kétségbeesetten a lány. „Meg kell találnom.”

[Rosen]

Kávéház



A falakról rám tekintett az idõ. A cigaretták füstje megszínezte már régen az olcsó tapétát. A függönyökbõl kávé és cigaretta szaga áradt. Szinte fel se tûnt. Mindenhol hosszú kávék és capuccinók gõzölögtek. Kicsit felrázott a szag, de csak annyira, hogy érezzem, a gyomrom tiltakozik a régi érzés ellen.
Utálom a kávét. A szagát se szeretem. Mégis ott ültem, az ujjaim közt talpalatlan cigaretta, elõttem egy régimódi kólásüveg. Talán két decis. Semmi kedvem nem volt belekortyolni, de valamitõl éreznem kellett, hogy még élek.
A hideg, szénsavas lötty és a fojtogató slukkok mégsem ráztak fel semennyire. A tompaság csendesen végigfolyt a tagjaimon és a sötét semmibe noszogatott.
Felemeltem mégis a fejem, újra, körbetekintvén a kávéházban, hátha bármit találok, ami leköti a figyelmemet. A buta zene, ami a pult felõl szólt, már lassan eggyé vált a csenddel, ahogy az agyam minden akaratom ellenére elzárta elõlem. Hallottam, de nem jutott el az érdeklõdésemig.
Egy közeli asztalnál egy öregember ült. Botját letámasztotta a székéhez, és egy kávét szürcsölgetett. Ráncoktól barázdált arca borostás volt. Ahogy a füst körülölelte és rám villantak világos szemei, belém hasított egy kifejezés: Az arcára van írva az élete.
Igen, az élet maga véste szomorúra azt az arcot, és én tartottam tõle, hogy az én arcom is hasonló lehet, vagy azzá válik. Reggel ötkor az emberbe nem villan riadalom, sem a jövõtõl, sem a jelentõl. Reggel ötkor csak az aggodalom, mint egy korty keserû kávé, átjárja az embert. Ez nem félelem, ez csak egy távoli hang az agy mélyérõl, ami a szorongás felé küld.
Tekintetem továbbvándorolt és a sok idegen arc mind ugyanúgy hatott rám. Arra gondoltam, hogy én más vagyok. Egy hosszú éjszaka után egy csendes hajnalon várom, hogy feltáruljon elõttem valami cél.
Reggel öt óra tíz perc. A pultnál újabb kólát kértem. A tekintetem söröket keresett, de tudtam, hogy meg kell elégednem a hidegséggel. Eszembe jutott, hogy mindenki forrót iszik, belém a hideg vándorol. Eszembe jutott, hogy talán nincs igazam. Oldalra tekintettem, elnyomtam a cigarettám, és már kotoztam is a zsebemben a következõ szálért. Ki tudhatta mennyi maradt még? Az utolsó szálak mindig keserû mosolyt csalnak az arcomra. Úgy érzem így fogynak az éveim is.
Kezembe akadt egy szál, mellette kitapogattam még párat. Elégedettséggel vettem a számba, megragadtam az üveget, és köszönetféleséget mormogtam a pultosnak, aki elém tett pár mosogatóleves fémpénzt. Zsebre vágtam és visszaporoszkáltam a helyemre. Azon gondolkoztam, hogy az éjszaka viselt-e meg ennyire, vagy csak a fáradtságommal nem bírok tovább?
Rágyújtottam, és felfelé fújtam a füstöt. Hosszan néztem utána, aztán megdörzsöltem a szemeimet. Eszembe jutott, hogy odakint már biztos felkelt a nap. Nem érdekelt. Nem akartam látni. Gondolataimat terelgettem a semmibõl a valamibe, és a kételyeimmel viaskodtam.
Öt óra húsz perc. A kólásüveg még félig, de a gyomromnak elege volt már az alkoholmentes habzásból. Kisgyereknek csúfolt, és pálinkáért kordult kegyelemdöfésnek. Nem adtam meg.
Az idõ elmúlt, és lassan az utolsó cigaretta került a kezembe. Indulni akartam, hogy a cigaretta elkísérjen egy darabig, bármerre megyek is. A kávéház melege átölelt, és a székhez nyomott. A szagok illatokká szelídültek, és a „kint”-rõl pusmogtak a fülembe.
Hosszú volt az éjszaka. Intenzív, és erõszakos, szomorú és vidám. Hosszú volt az élet, de végre itt vagyok. Rágyújtok az utolsó szál cigarettámra. Bõrkabátom szétnyitja rajtam a szél, ahogy kilépek a hajnalfényben úszó túlvilágba.
A purgatórium nyikorogva zárul be mögöttem és én továbbindulok.

[Rosen]

Házi kenyér, dúcos kenyér…


Az erdõ szélétõl nem messze, sûrû bokrok között húzódik meg a ház. Falai hófehérre meszelten kukucskálnak ki a poros erdei útra. Ablakában piros muskátlik kacsingatnak, szinte csalogatják a néha arra tévedõket. Olyan ritka errefelé a vendég, mint a fehér holló. A nagy csendet csak a fák lakóinak hangja zavarja meg, s az öregasszony, aki a ház elõtti kispadon ül, észre sem veszi, hogy unokája megérkezett. Kezét a nap sötétbarnára festette, lehet, hogy nem is ebben az esztendõben, hanem évtizedek óta barnul, a tél meg nem elég hosszú, hogy hófehérré varázsolja. Hogyan is tudná? A ráncok közé már úgy beköltözött a nap színe, hogy onnan csak egy nagy betegség venné ki. Attól meg az isten mentsen, mert ki gondozná õt, itt a világ végén? A fiatal leányunoka bejár a nagyfaluba dolgozni, ha õ nem keresne egy kis pénzt, felkopna az álluk. Igaz, van itt minden: disznó, tyúk, a gabona is megterem, a kacsák a patakban lubickolnak egész nyáron, nekik aztán jól megy soruk, kotorják a vizet, s mint a paprikajancsi, úgy buknak alá, a fenekük az ég felé kandikál, és hopp, már fenn is vannak. A méhek itt tanyáznak a fákon, csak a mézet kell begyûjteni. A legnagyobb baj, hogy nincs ember. Ez a jány sem akaródzik magának valakit keresni, pedig õ, amikor az unokája korába lépkedett, ilyen fiatalon már gyermeket hozott a világra. Özvegy is lett egyhamar, az uráról már csak egy tábori levélbõl tudta meg, hogy nincs többé.
- Mamóka! – köszöntötte a kislány, és az öregasszony mellé telepedett. Ki
tudja, mi járhatott a fejében, de azt kérdezte:
- Mondja, maga nem fél a haláltól?
- Fél az istennyila jányom, mért kellene, hogy féljek. Úgyes eljõ, mit érek
azzal, hogy reszketve várom, meg aztán jó es lenne pihenni egy kicsit. Elég volt mán ebbõl az életbõl, de betegeskedni, azt nem szeretnék. Elaludni kellene csendesen, úgy, ahogy elalusznak estére kellve a napok, ojjan szépen képzelem el én az elmenést errõl a világról. A tiszta, kék égen, bárányfelhõkön úszkálva, elhajózni a hegyen túlra, oda, ahol a nap épp alunni tér, még koronát es tenne fejemre, szép vöröset, és ködfátyolt a vállaimra. Nézz reám, hát nem én lennék életem utolsó napján a legszebb? Minek es szenvednék? Életemben egyebet sem csináltam, minthogy nyögtem.
- Mennyen mán, mért nem pihen most? Minek dörzsöli itt ültibe azt, az
egy darab ruhát? Nem megmondtam, hogy kimosom én a géppel?
- Attól szakad az jányom, esszecsavarja, oszt’ vehetek ujjat. Mibõl? Nekem
nem adják a pénzt, mind neked. János bá vala itt, épp az elébb ment el, azt monggya, hogy a varrodát es bézárják. Osztán te, mért nem mondád nekem? Férjhez kéne menned, tartson el az urad. Mi lesz veled, ha mán én sem leszek, hogy neveljem a barofiakot?
- Csak fél nagyanyó! Örökké a halállal jõ nekem, ha férjhez akar adni.
Hagyjon engem békibe, nem kell nekem ember, hogy megmongya, mit csináljak, s mit nem. Ha kellene, akkor pedig ojjan, aki ki jön ide lakni. A mai emberek mán nem nagyon akaróznak az erdõ szélin élni. Nagyanyó, mû hogy kerültünk ide? Csak mû? Mért pont ide jöttek lakni? A falu magiknak nem vót jó? Még sohasem beszélt nekem errõl. Osztán azt sem monta el nekem, mijjen vót leánynak lenni? Hogy es vót, amikor maga esküdött örök hûséget?
- Nem beszéltem vóna róla? Az meg hogy lehet? Ojjan régen vót az, lehet
kiment a fejembõl.
- Ne beszéljen mán félre, örökké ezzel jõ, pedig még azt es tuggya, hogy
hány fûszál nõ a határba. Mijjen vót a nagyapám? Mutasson mán egy képet róla! Örökké dugdossa, de most nem menekül. Hozza ki azt a frankos kávés dobozt, mert úgyes tudom, hogy abba vannak a kincsei. Mutassa meg nekem!
- Jajj, istenem! Mit vétettem? Megáldottál engem ezzel a jánnyal, örökké
csak a kíváncsiság, bár másra lenne kíváncsi, de õ engem bolygat, s nem hagy nyugton. Kihozom, de ha nem fogod bé a szájadot, úgy elnáspángollak, hogy nem éred meg a férjhezmenetelt. – Két kezével megtámasztja a pad ülõkéjét, felnyomja magát, még áll egy percet, hogy meg ne szédüljön, és a lábai is szokják a súlyát, pedig teste nem mondható nehéznek. Az évek töpörödött kis asszonnyá gyûrték össze. Vékony lábain már alig tud megállni. Fekete ruhája majdnem földig ér, eltakarja törékeny alkatát. Keskeny vállán télen-nyáron egy hárászkendõ, állandóan hideget érez. A csúz költözött beléje – mondogatja -, s a sok munka. Fején néhány szál haj, amit egy fekete kendõvel takar el, egyetlen hely, amit a nap nem barnított meg. Arcát ráncok borozdálják keresztül-kasul. Keskeny száját örökké összeszorítja, nehogy valamit kibökjön, ami a lelkét nyomja. Csak a szeme tiszta, tiszta, mint a lelke, amit nem mocskolt be az idõ. De a tükörbe már nem néz. Minek? Megijedne a látványtól. Nehézkés léptekkel indul be a házba. Az elsõ lépcsõ magasan elrugaszkodott a földtõl. Kezeivel segíti magát.
- Nagyanyó, toljam? – incselkedik a leányunoka, de õ rá sem hederít. Majd
meglátja, ha eljön az ideje, hogy milyen öregnek lenni. Aztán fokról-fokra lép, a tornácon megpihen. A házban a legbelsõ szoba az övé, az utcára nyíló ablakaival. Elvette volna a kisjány tõle, de ebbõl nem engedett. Amióta kihozták ide a villanyt, ott van a televízió, nézze azt. Õ nem érti, mit beszélnek, de nem es érdekli. Neki az ablak a televízió. Lássa az embereket, ha épp arra járnak, de barátja minden egyes fa, bokor és az azon élõ madárnemzetség es. Néha szól hezzájik, azok meg válaszolnak. Csak a macska nem hallgatott a tiltásra. Állandóan felugrik a párkányra, ha benn mozgást hall, s addig nyivákol, amíg bé nem engedik. Akkor ráfekszik a hasára, testének melegével bétakarózva, mély álomba szenderül.

A doboz az éjjeliszekrény legalsó fiókjában van, jó mélyen elrejtve. Nyögve hajol le, közben kapaszkodik, de végre elõkerül. Leül az ágy szélére. Elfáradt. A barna doboz tetejét simogatja, nem nyitja ki. Elindul vissza az udvarra - ez a jány még bé találna jõni, hogy sürgesse -. Kifelé már könnyebben halad, az egész napi ülésben elgémberedett lábait kissé bejáratta. A térdekalácsa még recseg-ropog, de mit számít, fõ az, hogy viszi.
- Jó, hogy megjõve, mán mentem vóna magáért – zsörtölõdött az unoka, aki mindig is kíváncsi volt, mit rejt a doboz.
- Itt es vagyok – huppant nagyot a padra.
- Nyissuk ki!
- Várj, szusszanjak meg egy kicsit, elfáradtam, de megmondom, hogy nem adom a kezedbe. – Azzal óvatosan felemelte a fedelet.

Megbarnult képek voltak benne. Vastag lapjukról ismeretlen emberek néztek szembe az ifjú lánnyal. A legfelsõ képrõl szép, fiatal, kalapos asszony nevetett.
- Ez meg ki lenne?
- Nem ismered meg az öreganyádot?
- Ez maga?
- Mit gondolsz csitri, örökké vén vótam?
- Jól van mama, nem akartam bántani – súrlódott nagyanyjához, mint a
macska, érezte, hogy kicsit többet mondott, mint szabadott volna. Unokája illata és közelsége pedig erõsen jól esett az asszonynak, aki maga is hitetlenkedett a képet látva. Aztán felemelte a következõt.
- Ez vót a nagyapád.
- Hû! Ez a szép ember? Ezért nem mutatta meg eddig úgy-e, hogy nehogy
nekem es ilyenre fájjon a fogam. Mijjen szépek vótak magik nagyikám! S ez a nagy ház? Ez kié volt?
- A nagyságos úréké, itt a faluba. Ott szolgáltunk. Ott, abba a nagy házba,
ahol most a varroda van. De akkor nem úgy nézet ki, mint most! Nagy uradalom vót az! A ház körül nagy fák, még ezer évesek es vótak azok! Nagyapád tartotta rendbe az udvart. Vót dolga elég. Kaszálta a füvet, nyeste a virágokot! Mennyi rózsa vót! Egyik szebb a másikánál. Két asszonya vót a háznak. Ikrek vótak, s az embereik es ikrek. Az egyiknek az ura erõsen hamar meghalt. A másiknak ojjan mûvészféle vót az élete párja. Nem csinált az semmit, csak fúrt, faragott. Valamijjen linót metszett. Szerencsére az asszonyok ügyesek vótak. Az egyik a házat uralta, a másik az uradalmat. Akkor mû es benn laktunk anyámékkal a faluba, az uradalomhoz tartozó házba. Gyermek vótam, inkább fiatalka, amikor hezzik kezdtem járni. Anyám küldött örökké, hogy hozzam el a vajat, amihez kenyeret es adtak minden másadnap. Ha te láttad vóna kicsikém azt a kamrát! A kiadó a benti asszonyság vót. Minden nap saját kezivel köpülte a vajat. Hetente sütték a kenyeret, ojjan jó ízû, fekete kenyeret azóta sem ettem! Na, nézz oda most es csurog a nyállam, s ahol hijja a fogamnak ki es fojik. Megtörölöm. Várj egy kicsit.
- Ijjen finom vót az a kenyér mama?
- A bion, ha te ehettél vóna belõle! Manna vót az jányom!
- Jól van, meséljen a nagyapáról. Õ mijjen vót? Hogy ismerkedtek meg?
- Fess ember vót. Az anyám miután kiöregedett a munkából, én vettem át a
hejjit. Békerültem a nagyházba. Szobaleány vótam, takarítottam, a nagyasszony keze alá attam mindent, amit kért. Nagyapád ott ólálkodott örökké körülöttem. Észre vettem én azt, mán hogy a csudába ne vettem vóna észre? Egy nap osztán, úgy vagy két év után, hogy a szoknyám körül lógándozott, levágott nekem egy gyönyörû piros rózsát. Mikor mentem hazafelé eléállt a bokorból, s nekem atta.
- Józsi! – mondtam – nem fél, hogy a naccságáék megölik, ha észreveszik a
hiányzó rózsát?
- Nem én, az életemet es odaadnám magáért, Iluska. – Hát ezután mán
ojjanok vótunk, mind a jegyesek. Tuttam, hogy az õ felesége leszek, de azt es tuttam, hogy várni kell arra. Illett legalább három évet udvarolni a leánynak. Nem es sürgettük ojjan erõsen, valami kelengyét essze kellett gyûjteni. Szegények vótunk, mint a templom egere.
- Szegények? Mama! A nagyapán ojjan szép ruha van, hogy csuda!
- Azt bizony, ezt akkor a naccságáék es megjegyezték.
- Hogy-hogy?
- Az úgy vót, hogy vót egy másik uradalom es itt a faluba. Nagyapád az
úrfit sokszor vitte ide-oda a kocsiján vasárnaponként. Az pedig a levetett, kopott ruhájával fizetett.
- Nannyó, ez, ami rajta van nem kopott! – kotnyeleskedett a lány.
- Nem hát, mert eszes vót a nagyapád. Élt itt egy híres szabó. Az öregem
elvitte hezza a kopott ruhákot, az darabokra szette, kifordította, s ojjan lett, mintha most hozták vóna ki a bótból. Az úrfi nem járt akármibe. A szomszéd faluba szõtték a szövetet, de ojjant, hogy még az angol királyi udvarba es megcsudálták, pedig ott híresek a szõtt dolgok. Ez, amit itt látsz a nagyapádon, ojjan anyagból vót, amit a királyok es felvettek vóna. Csak, hát kifordítva. Hát nekem es fel kellett tegyem a kalapot ijjenkor, hogy ne legyek maradi az udvarlóm mellett. Egy vasárnap a templomból jöttünk épp haza, mentünk vissza az uraságékhoz, amikor az nagyasszony oda hívta a nagyapádot, s megnézte mi van rajta.
- Józsi, magán olyan ruha van, hogy az én férjem sem jár ilyenben - mondta.
Ami, igaz az igaz. Az uraság nem adott sokat a cafrangokra. Neki muzsika kellett, festett, s amikor rea szóltak az asszonyok, felült a hintóra, kiment, megnézte a határt, általába ojjankor, amikor arattak, azzal hazajött, s részirõl el volt intézve a gazdaság. Nekünk dologgal teltek el a napok, hónapok, évek… Oszt’ esszeházasottunk. Az gazdáéktól kaptunk egy kis fõdet itt, az erdõ alatt. Ezt a házat es õk húzatták fel nekünk. Sok boldogság nem jutott, mert egy évre rá, mán ment es az uram a háborúba. Még a kicsi leányát – az anyádot – sem ismerhette meg. Azóta itt vagyok, a többit mán tudod. -

Sorra szedték elé az emlékeket. Egy pántlika a nagyi ruhájáról, amiben bálba volt. Egy szalag a hajából. Egy fehér keszkenõ, amit akarattal ejtett le egyszer le a nagyi, s akkor kapta az elsõ csókot. A legalján egy elszáradt rózsa. Fehér selyempapírba csomagolva. Most szétnyitották a papírost, félve, nehogy széttöredezzen az, ami eddig egyben maradt. Az unoka meghatottan nézegette a múlt század, vagy ezred emlékeit.
- Nagyi! Mi nem süthetnénk olyan kenyeret, amit ott a nagyházban
sütöttek? Annyit emlegette, hogy magam elõtt látom a polcot, ahol sorakoztak a kihûlésre váró, dúcos, fekete kenyerek.
- Süthetnénk, a kemence még megvan. Csak bé kell dagasztani, hevíteni,
elébb szerezni kell lisztet, de nem fehéret! Menj el a molnárhoz, neki biztos van. Akkor megsüssük, én es ennék még egyszer az életbe, vajat kennék a meleg kenyérre, megsóznám, s amikor beléolvadt, akkor enném. Menj jányom! Sütünk! -

Azzal mindent óvatosan visszatettek a helyére. A lány elindult lisztért és kovászért, az öregasszony visszaült a padkára, hogy, mielõtt az este leszáll, dolgozzon még egy keveset. Amint azonban betette a lány maga után a kaput, elmélázott, s valahol egy táncparketten, vagy a vasárnapi misén érezte magát, amikor néha-néha esszeakadt szeme a Józsija szemével.

Egész éjjel forgolódott az ágyában. Holnap reggel korán kel – tervezte -, amíg a kis unoka felkel, már be is hevíti a kemencét. Majd dagasztanak együtt. A hajnal alig kezdett hasadni, de õ már talpon volt, s maga sem hitte, hogy egy csepp fájdalmat sem érez. Erõs volt, mindent megcsinált. A kemencében pattogott a tûz, a pityóka fõtt egy nagy fazékban, a liszt megszitálva a nagylyukú szitán, a kovász is elindult, amikorra az unokája álmos szemekkel elékerült.
- Mán hasadra sütött vóna a nap, ha nem kélsz fel! Igyál meg egy porhárka
tejet, s gyere, hámozzuk meg a pityókát. Osztán a dagasztásba es kellene segítened. El es felejtettem, házi vajat hoztál az este?
- Hoztam, hoztam – válaszolt a lány, miközben itta a tejet, de elõbb még
lelopta a tej fölét, ma nem veszi észe nagyanyja, legalább nem zúgolódik, ahogy azt örökké teszi. S aztán, mint, aki rossz fát tett a tûzre, serénykedni kezdett, ami fel sem tûnt az öregasszonynak annyira beleélte magát a munkába. Már elõre érezte a kenyér illatát, a legnagyobb dúcát töri le – tervezte -, s jól megtömi, friss, finom, házi vajjal.

A teknõ kikerült a ház elé, beleadták minden erejüket, de nem is volt hiába, mert alig múlt el egy óra, látni lehetett, ahogy emelkedik a fehér abrosz alatt, a nagyanyó szájába kívánkozó, még egyelõre dagadófélbe levõ tészta. Azonnal szaggatni kezdték, még volt kosár, régrõl, amit már csak diót szedni használtak, de most szakajtó lett ismét. A teknõbõl kikaparták a maradékot, belisztezték, legyen kovász, mert még sütnek. - Hogy eddig miért nem tették? – morgolódtak -, nem es ojjan nagy dolog, s az idejikbõl es kitelik. - Most a kemence volt soron. Eléhúzták a parazsat, gondosan egy sarokba, elõkészítették a kenyerek helyét. Nagyi még a kezét is bedugta az ajtón.
- Hát, maga mit csinál?
- Megnézem elég meleg-e.
- Csak nem hõmérõ a keze? – incselkedett a lány.
- Hallgass, s most aztán ügyes legyél nekem. Te veted bé, vagy én vessem?
- Azt, hogy kell?
- Figyelj, megmutatom, csak ügyesen tedd a lapátra. - Azzal, gyors mozdulattal kifordította a tésztát a szakajtóból, már lapáton is volt. Egy lendülettel belökte hátulra, hogy a többinek is legyen helye. A lány csak bámult, tátotta a száját, mit tud az öreganyja.
- Bezzeg most nem fáj semmije!
- Nincs idõ ilyenkor a fájdalomra, pattanj, mert szétfolyik a tészta. Ügyeskedj, jövõkor majd te dobod be. Most csak légy résen. Ahol a szemed, ott legyen a lapát, örökké lisztezd bé, hogy oda ne ragadjon! Érted?
- Értem, értem, de mikor lesz kész?
- Sületlen kenyeret nem eszünk. Kivárjuk. Kivárjuk, hogy jól süljön át. Ahogy a kezemmel éreztem, jól béhevült, úgy másfél óra múlva már verhessük es le. -

A kemence ajtaját becsukták. Rázárták a reteszt. A parazsat az ajtó elé kotorták, hogy ki ne fusson a kemence melege, osztán leültek a padra. Hallgattak egy sort. Néztek egymásra, s mindkettejük szeme csillogott. Az utcán, messzirõl egy alak tûnt fel, egyre közelebb ért, megállt a kapu elõtt, bejönni készült, mert a kutya erõsen ugatott.
- Nem láttad, ki jön? – kérdezte az öregasszony –, úgy el vótunk ezzel a sütéssel, hogy ki sem néztünk az ösvényre.
- Majd meglássuk, ha bé meri dugni az orrát a kapun. – Még ki sem mondta és nyikorgott a kilincs. Fiatalember lépett be, félénken, mert a kutya ugatása egy cseppet sem volt biztató.
- Nahát! Sándor! – kiáltott fel a leányka -, te merre bóklászol itt, ahol a madár sem jár?
- Horgászni voltam, s gondoltam, ha már erre járok, megnézem, mi van veletek.
- Ülj le fijam! – intett a mama a lócára –, éppeg kenyeret sütünk.
- Kenyeret? Házit?
- Azt bion, jó feketét. Ojjant, amijent régen szoktunk.
- De jó magiknak! Szép ez a hely, jó lehet itt lakni!
- Ezt eddig nem mondtad – nézett nagyot az eladó sorban levõ –, én azt gondoltam, hogy nincs legény a faluban, aki szeretne itt élni.
- Pedig igencsak jó lenne. Itt az erdõ, mezõ, lehet állatokat tartani, nem messze a tó, s van hal benne elég. Még fát sem kell venni télire!
- Azt nem fijjam, ha van, aki felvágja! Múlóba van már az idõ, gyertek nézzük meg, mi lett a kenyerünkkel. Most segítség es van, enni es kap, ha kiszedi a kenyereket.
- Csak mondja mami, mit csináljak, kiszedem én, ha ezeret sütöttek akkor es. De a jussomot kérem.
- Mibõl te? A leányból vagy a kenyérbõl?
- Jöhet mind a kettõ - kacsintott a mamára a legény.
- Nekem ehhez nincs szavam? - huncutkodott a leányka.
- Most nincs, hozd a késeket, le kell verni a kenyeret. – Az elsõ már kinn is volt. Az öreg fa megmaradt törzsére állították, a következõt egy székre, csattogtak a kések. A kenyér héja meg ezerfelé ugrált a kés foka alól, az illata amúgy csiklandozta orrukat.
- Osztán nem eldobni a héjját jányom, essze kell azt takarítani, leforrázni, s meglátod, hogy a malacok mijjen jó étvággyal esznek ma este. Ünnep lesz nekik es. Hû de elfáradtam! Leülök egy cseppecskét, most mán csináljátok tû, én nézem, de nehogy levágjátok a kezeteket. – Azzal leült a lócára, a fiatalok hamar végeztek a munkával. Kihozták a vajat a kamrából, s várták nagy csendben, hogy kihûljenek a kenyerek.
- Adjatok mán egy dúcocskát, abból ne! – intett a mama, s rámutatott az
elsõ kenyérre. Elõtte volt már a vaj egy széken, kenegetni kezdte a friss, még meleg kenyeret. Jó vastagon rakott rea vajat, megsózta, a szeme csillogott, a keze reszketett. Letört egy darabkát, majszolni kezdte. A fiatalok es vágták, kenték, ették …
- Nagyanyó, ez finom! Magának es ízlik, úgy látom, még a nyála es
kicsordult. Adjak még? - S már nyújtotta is az újabb szelet kenyeret. – Ez pont ojjan lehet, mint amit nagyapóval sütöttek! Vegye mán el, mit izél? -

Nagyanyó nem nyúlt a kenyérért. A keze maga mellé hanyatlott. S ha nem vigyáznak rögtön oldalt es dõl.
- Mama, nagyika, mamóka! – sikított a leány -, mit mûvel maga!?
- Hagyd mán békin, egyenes helyre kell fektetni. Épp most viszi a frissen
sült kenyeret az öregjéhez. Ne bántsd. – Átölelte a leány vállát, a szemébe nézett, csitítgatta:
- Ne búsulj, sütünk mû es, osztán lenéz majd reánk, s örvend, hogy élete
utolsó napján es tanított, valami ojjanra, amit mû el es felejtünk, ha õ nincs. Hívjuk a papot.

[Vulpex]

>> http://www.turquoise-star.net/the_hyena_an...e_meerkats.html


The Hyena and the Meerkats

Once upon a time not long ago, in a land not far away, there lived a colony of meerkats who worked and played in the sun all day long. When night came, the meerkats all trundled into their homes underground in the tunnels they'd built. The meerkats went inside at night because the hyenas prowled their lands when the stars were out, looking for a bit of cruel fun or even a midnight snack.

There was a family of six meerkats who lived in the coziest den of all. The mother and father meerkat were growing old and their four beautiful daughters were in the prime of their blossoming adolescense. The girls were always terribly bored in the coziest den and always felt as though they were missing out on the wild meerkat parties that took place at night above ground, where only the most daring meerkats ventured to brave the threat of a hyena on the prowl.

As the months passed by, the girls took up a habit of daring one another to complete tasks of courage and daring do. It wasn't long before the daring escalated, and the eldest girl announced, "All four of us will venture to the pond tonight, and see who can stay the longest. Then we will know for sure who is the bravest meerkat!" The others giggled with glee and agreed-- except the youngest. She refused to leave the den. Her sisters laughed at her as they fearlessly exited the tunnel.

As the three meerkat girls ventured out into the moonbathed night world above, they whooped and laughed to mask their nervousness. Their carrying on alerted the ears of a hyena who happened to be passing by. The hyena had a kind face and sincere eyes, and possessed a talent for gaining the trust of small animals. However, the hyena was virtuous as predators are concerned; he never used his ability to take advantage of unsuspecting prey. This, however, was an offer he could not refuse. Grinning as hyenas do, he slunk through the tall grass after the meerkat girls.

It wasn't long before the girls were at the pond itself, standing under a waterfall. They had become quite accustomed to the dark world of night, and were making a loud scene. They splashed one another with water and chased one another about the shallows of the pond. Then, the hyena stepped out from behind the grass and sat down on his haunches by the bank. He called out to the girls, who shreiked in unison and huddled back by the waterfall, "Don't fear me, little ones. I've come to see what all the noise is about."

The meerkat girls looked about one another, and the eldest stepped forward. "Sir hyena, we have dared each other to spend as long as we can here at the pond at night to see who is the bravest. But...we weren't expecting to actually meet a hyena here!" She failed to hide the trembling in her lips and hands.

The hyena smiled a smile so warm that the girls were at peace immediately. "Don't fret, little sand-diggers..." He laid down in the grass of the pond's shore, stretching his paws out leisurely before him and gazing at the meerkats, who were now smiling and approaching him. "You're such pretty little creatures. Won't you dance for me? Just for a moment?" The hyena hummed a tune and sure enough, the meerkats happily began to dance in the moonlight for him.

The hyena had been completely caught up in the meerkats and their dancing and his senses overwhelmed him. He had kept his patience at bay for too long; in one fell swoop, he lunged forwards and snapped at the meerkats. The girls barely had a chance to squeak before they were slurped into his jaws and devoured, one by one.

It only took a moment for the hyena to realize that he had tricked them most cruelly. Although some lions had attempted to wipe away all guilt from the predatory mindset by spreading a flawed and unfair philosophy known as the Circle of Life, the hyena was one who knew that the Circle of Life was a sham to allow predators free reign over the helpless species. Knowing that he had committed a horrible act, he pursed his black lips and began to weep bitterly for the lives of the gentle meerkats he'd stolen away.

As the hyena sat miserably in the grass and tried to choke back sobs of guilt, exactly three large, wet, hyena tears rolled down his cheeks and plopped into the ground around him. He wiped his nose with his claw and, feeling like the cruelest of villains, made his way home.

That night, the hyena tried to sleep, but he couldn't bring himself to close his eyes, for the guilt of his misdeed overwhelmed him. But suddenly, from the corner of his den, came three dancing lights. They bobbed and twirled until they formed the shapes of the three meerkats before him, glowing brightly in the dark of his cavern. The hyena stammered an apology, but was silenced as each of the spirits reached forwards to wrap their paws around his foreleg.

"Sir hyena, in your remorse for your cruelty we were freed," Explained one of the meerkat spirits.

"Unlike most predators, you realized that killing was wrong, no matter how necessary it is. You refused to pretend that taking away any life is justified, and in so doing, our spirits were allowed to return to the soil-- which is the destiny paradise of all meerkat souls," Spoke the eldest girl.

The hyena protested, "But some predators can't scavenge, like I can. They must, they simply must kill in order to survive!"

The meerkats shook their heads. "Yes, in order to live, some animals must kill, but there is no inherent virtue in it, and it is a black deed to say that might makes right. You have refused to be callous and cold of heart. You understood that, though you took our lives that you may live on, and though it is sometimes necessary, that does not make it any less of a cruel and terrible act. Remember the lesson you learned here tonight, sir hyena, remember to care for others. And always, always shed tears for those whom you must take in order to live."

The middle daughter stepped forwards now, saying, "Do not feel any more guilt from this act. Though you wronged us, you have set us free. If you remember to shed tears for the lives you must take, and keep us in your heart, we will return to visit you again someday-- for you are virtuous and kind. It is our solemn promise to you." The meerkats glowed brighter and brighter, until they were once again dancing bulbs of light like fireflies, and disappeared whence they came.

The hyena wept again, this time with joy. He kept the lesson of the meerkats close to his heart all of his living days, and spread the word amongst the hyenas of his clan. The word was also spread to the meerkats, that they must take care that they keep in their mind that they take the lives of insects so that they might live another day, and to keep in mind that no matter how small a death is, it matters to someone. The day came when the hyena himself died, and on that very day the meerkats kept their promise: They returned to him in his dying moments, as the buzzards circled overhead, they reached out and took him by the paw, escorting him blissfully into the realm of paradise.


.: The End :.


Sorry, ez angol, de tetszik. 

[Rosen]

Csáth Géza
A VARÁZSLÓ KERTJE

(1908)



TOR

A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mezõ homályos vonalban végzõdik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély, árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.

Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képébõl elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltûzte két hajtûvel. (Kicsiny, szõke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erõs, vörös, de finom szõke pelyhekkel borított kezeit.

Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre elõkereste a papucsait, összerakta az ágyat és kiment a konyhából.

Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.

- Haj-né! - sikoltott a fogai között.

Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora.

Odament hozzá Maris, és megsimogatta:

- No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.

A koca röfögve dörgölõdzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.

A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sõt, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erõs, gyönyörû teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kõre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tûzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, elõkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tûzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:

- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...

Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenrõl nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyvenéves-e.

Bement a konyhába.

- Jó reggelt!

- Adjon az isten!

Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyûrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette a szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedõ vízbe.

- Jól van, nagylány - mondotta, és ráütött Maris vállára.

Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta a szalmát tovább.

Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony.

A kocát hamarosan elõterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettõ, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:

- Ujjé, a Maris fél!

A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tûzön forrott a víz.

A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvûen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.

- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta - ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.

- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, - ököllel -, és elpirult.

Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.

- Hó, Maris, gyere ide! - kiáltott.

A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát fõzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erõs vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tûz melegsége terpeszkedett.

Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.

Megölelték õt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.

Félóra múlva szemre húzott kendõvel járt az udvaron.

- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa... mint a Julcsa...

Azután behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergõzött a gyerekkel és csókolta.

Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekrõl, akit az imént elaltatott.

- Nekem is lesz... nagy baj is a... - vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt.

[Rosen]

Csáth Géza
TÖRTÉNET A HÁROM LEÁNYOKRÓL

Egy nagy-nagy, liliomos, orgonabokros kertben lakott a három leány. Az elsõ fekete, a második vörös, a legkisebb aranyszõke hajú. Együtt szedték le a tavasz ibolyáit, együtt énekelték túl a hiú rigómadarat, együtt kergetõztek az õzikékkel meg az öreg, százéves baglyokkal, akiket nagyon szerettek mind a hárman. Megosztották velök az ebédjöket és a forrásvizet, melyet utána ittak, s amely a kert közepén bugyogott fel a földbõl. Ilyenkor az õzikék kecses ugrándozásokkal köszönték meg az ennivalót, a nagyfejû, komoly baglyok pedig integettek és huhogtak hozzá, mintha így szóltak volna:

- Köszönjük szépen az ebédet. Az egészségetekre!

Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás elõtt, de még csak olyan gondolata se egyiknek is, amelyet a másik kettõ ne tudott volna. Tavasztól õszig egész nap a kertben tanyáztak, és csak este mentek be a házukba, amely olyan volt, mint valami kis kastély. Az õzikéket is bevitték magukkal a hálószobájukba, s a baglyoknak is ott adtak helyet egy erõs régi diófarúdon, amely az ablak elõtt húzódott el. Akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, és levetkõztek. (Az ingök a legfehérebb patyolatból készült, a rózsaszínû bõrük átlátszott rajta.) Elõvették a rokkát, kieresztették a gyönyörû, selymes nagy hajukat, és fontak késõ éjszakáig. És mondtak gyönyörû hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki. Mikor ebbe már belefáradtak, megcsókolták egymást, és belefeküdtek a hatalmas nyoszolyába, amely a szoba közepén állott. S ott elaludt a három szépséges leány. (Még lélegzetet is egyszerre vettek.)

Így folyt az élet õszig, amikor a sárga szõlõfürtöket leszedték a tõkérõl, és bevitték fölaggatni a házba. Ezután már csak keveset jártak ki, s naphosszat fontak az ablak mellett, s mesélték egymásnak a csodálatos szép meséket, miközben az ég felhõit nézték sokáig.

Így múltak az esztendõk...

Egyszer azután megváltozott a lányok házának békességes élete.

Éppen azon a napon, amikor a barackfa virágai kinyíltak a nagy kertben, és a barnahajú lány a kert sarkából fölnézett a hegyek hágói felé, egy lovagot pillantott meg. (Nem is volt még lovag talán, csak apród.) A fiú megszólította:

- Jó reggelt, te szép barna lány.

A lány eltakarta kezeivel az arcát, mert még addig fiút sohasem látott, és el akart szaladni, de a lábai gyökeret vertek, és nem tudott egy lépést se tenni.

A fiú folytatta.

- De ne takard ám el arcodat, kérlek, mert nem látom a szép szemeidet.

A lány levette kezeit az arcáról, s a fiúra nézett, aki közelebb lépett, és erõsen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe. S a kisasszony hófehér arca tele lett lángrózsákkal. Remegve visszaköszönt a fiúnak.

- Jó reggelt!

Észre se vette, hogy ez már átvetette magát a kerítésen, és megfogta a kezét. Azaz dehogynem vette észre. Hiszen égette a kézfogás. S amikor a lovag átölelte a nyakát, s a szájára rányomta a száját, csupa tüzes, gyönyörûséges izgalom lett az egész teste.

A következõ pillanatban már õ is átölelte az apródot, és viszonozta csókjait.

S szépen múlt így az idõ addig, amíg az egyik õzike oda nem dörgölõdött hozzájuk, mire a lovag átvetette magát a kerítésen, és eltûnt. (Hol kóborolt addig ez az õzike?)

Azontúl minden nap találkoztak. És minden maradt a régiben. De a testvérek semmit sem tudtak errõl, mert a lány nem szólt a lovagról egy szót sem. S a másik két leány éjszakái továbbra is nyugodtak és álomtalanok voltak. De a barna lány álmai tele voltak a lovag alakjával.

Így múlott el a nyár. Míg egy napon leszedték a lányok az óriási sárga szõlõfürtöket, s bevitték a házba, selyemfonalakra kötve. Azontúl nemigen jártak a kertben. A barnahajú ugyan titokban másnap kilopódzott, de nem találkozott a lovaggal. A lovag nem jött el azután se.

Tele volt a szíve aggodalommal a barnahajú lánynak. Egy napon testvérei úgy találták, amint egy vizestálban nézegeti az arcát, és könnyezik. Megölelték és megkérdezték, miért búsul, hiszen a bánat elõttük ismeretlen; a barna csak ennyit mondott:

- Elment! Elhagyott!

A testvérei többet nem kérdezték.

De elérkezett a másik tavasz. S a barackfák egy reggelen újra tele lettek virággal.

A barna lány visszaemlékezve az elmúlt tavaszra, reménykedõen várta a lovagját. De hiába.

Egyszer azután hetek múlva meglátta. A kert másik sarkában. A húgával, a vöröshajúval. Hévvel csókolták egymást.

Elkezdett sírni a barnahajú lány, és ájultan esett hátra, de a szõke húga, aki szintén látta a dolgot, fölfogta.

Aztán eljött megint az õsz, s vége volt a vöröshajú lány szerelmének is. A lovag bizony nem jött többé.

Keserves sóhajokkal volt teli a lányok hálószobájának éjszakája. Csak a legfiatalabb aludt nyugodtan, tiszta, hideg álommal.

A vén baglyok rosszkedvûen rázták a fejüket. Bizonyosan azt gondolták magukban:

- Oh, ezek a lányok! Már nem is alhatik az ember miattok nyugodtan!

Múltak, múltak a hónapok és egyszer a lányok arra ébredtek, hogy a barackfa virága megint kivirágzott. Vidáman felöltöztek, s mindegyik eltûnt valahová. A kert sarkaiba lopóztak és vártak.

A szõke lány, a legfiatalabb találkozott vele azon a napon. És azon túl is. A testvérei pedig hiába várták nap-nap után. Egyszer azután megpillantották, amint a szõke húgukkal a lovag szerelmeskedik. Oly erõsen szorította magához a deli vitéz a szép lányt, hogy annak szinte a lélegzete is elállott. A barna és vöröshajú lányok szíve pedig úgy vert ennek láttára, hogy majd kiugrott a mellükbõl. De egyikük se szólt egy szót se.

És elmúlt az a nyár is, mint a többi. S a lovag õszre megint nem jött többé. A tél pedig bánatban - ábrándokban múlt el. Az õzikék kedvetlenül csüggesztették le a fejöket, s még a sóskenyérnek se örültek, a baglyok pedig mogorvák voltak mindig, amit különben nem lehet csodálni.

Amikor pedig a barackfák negyedszer is kivirágoztak, a három lány a kert sarkában epedve várta a lovagot. De a lovag nem jött.

És a testvérek néhány nap alatt megértették, hogy nem is jön többé.

Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, meg a pajkos õzikék, s a lányok beléunnak a fonásba meg a mesékbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról, aki jött tavasszal, és elment õszre, s megcsalta mind a hármukat.

A három lány szemeiben a könnyeket a gyertya vörösre festi. A vén baglyok pedig morcosan rázzák a fejöket.

- Oh, ezek a lányok; hát nem lehet tõlük nyugodtan aludni!!!

Ez az a régi történet a három lányokról.

[Rosen]

Csáth Géza
JOLÁN

Gyermekkorom egyik legtisztább emléke: Jolánnak, a latintanárunk lányának alakja. Mi, én és Telkes Pali, mindig õt tartottuk a legszebb lánynak az egész városban, és ezt hirdettük is.

Koltai Jolán a legszebb lány! És mindannyiszor elpirultunk.

Mindig olyan finoman bánt velünk. Például, ha a latindolgozatokat hazavittük, nem mondott valami különös szíves szót, de amikor kinyitotta nekünk az ajtót, és mosolyogva bebocsátott a szobába, hogy édesapja íróasztalára lerakjuk a füzeteket, úgy tetszett, hogy körülölel bennünket a finom fehér karjaival. Magas termetû, nyúlánk lány volt. Többnyire piros vagy rózsaszínû empire ruhákat viselt. Ha az ember látta, mindig azt kellett gondolnia: milyen forró lehet a ruha alatt a test.

A mozdulataiban valami úrias bágyadtság volt - és szõke, selymes hajának finom illatát mindig lehetett érezni. Sokszor beszélgettünk errõl Telkes Palival, aki akkor a legjobb barátom volt. Hogy mért szép egyik lány, és mért nem a másik. Fölfedeztük például, hogy Jolánnak azért volt olyan szép a nagy, sötétszürke szeme, mert a szeme alatt, a fehér bõrben, két hamvas-lilaszínû karika kanyarodott. Ez adta arcának azt a különös, bánatos és mégis kedves kifejezést.

Valóban. Többször lerajzoltuk Jolánt, én is, Pali is, és ha ezt a két szelíd hajlású gyûrût oda nem rajzoltuk az arcára, a kép nem is hasonlított.

Mi mind a ketten szerettük Jolánt, és mikor még hetedikesek voltunk, akkor is naponta elsétáltunk az ablakuk elõtt, és beszélgettünk, hogy mit csinálhat õ. Néha láttuk, amint az egyik ablakban megvillant a ruhája, s ez volt az egész örömünk.

Sohase beszéltünk vele máskor, csak ha az apja elküldött bennünket valamiért a lakásukra. Ezenkívül az utcán nagyokat köszöntünk neki. Ránk nézett, és könnyedén intett a fejével. Ilyenkor azt vitattuk meg Palival, hogy mit gondolhat rólunk Jolán.

Egy napon - március tizedike volt - nem jött ki a korzóra Jolán, és azután is hetekig hiába vártuk. A tanár lakásán sem õ nyitott ajtót.

Mi történhetett - csak errõl beszéltünk Palival tízpercekben és máskor is. De mindössze csak annyit sikerült kitudni, hogy Jolán elutazott.

A rokonait ment látogatni.

Nem jött vissza. Karácsony után, tudom, egy hónapig este mindig kimentünk a vonathoz. Lassanként azután elfelejtettük. Csak néha, amikor kinn a szabadban kószáltunk, és alkonyatban hazafelé bandukoltunk, kezdtünk el hirtelen róla beszélni, és ilyenkor egész este nem tudtunk szabadulni az emlékétõl. Álmainkban felénk jött, különös, édesen csillogó szürke szemeivel reánk nézett. És nekem egyszer megengedte csókolni a karját.

Csak mostanában tudtam meg - legnagyobbrészt nagymamától -, hogy mi történt azóta Jolánnal.

Jolánékhoz nagyon kevés fiatalember járt. Még, tudom, szidták is az öreg Koltait, hogy fösvénységbõl vagy mibõl, nem hítt senkit, és lányát nem vitte sehova. Különben is olyan ember volt mindig, mint egy harapós kutya. A templomot el nem mulasztotta egy ünnepen se, ott sorakoztatott bennünket, hogy rend legyen. És leste, hogy az úrfelmutatásnál ki nem térdepel le, ahhoz azután odament és letérdepeltette. Komisz ember volt egyszóval, s amellett folyton az általános erkölcstelenséget szidta. Valószínûleg erkölcsi elvei diktálták neki azt is, hogy leánya udvarlóit egyenkint elriogassa.

Azt mondják, hogy mindjárt a második, harmadik látogatásnál megkérdezte tõlük, hogy komoly szándékkal járnak-e a házhoz, mert ha nem, akkor ne hozzák hírbe az õ lányát, ne potyázzanak. És ebben a munkában segített neki a felesége is. Olyan egyforma gondolkodású embert nemigen lehetett találni még egy párt. Az a szegény fiatal leány sokat szenvedhetett tõlük.

Nem hiába az anyja is vénlány korában ment férjhez: nem engedte a lányát bálozni, mulatni. Pedig tellett volna. A nagymama ezen a ponton hosszasan szidta a tanárékat. Micsoda lehetetlen, ostoba, rideg emberek. Mintha mindig citromot szopogattak volna. Kiállhatatlan velök szóba is állni!...

Elég az hozzá, hogy az utóbbi idõben csak Richter Zoltán, a Jolán második unokatestvére járt hozzájuk. A hatalmas termetû, elegáns fiút sokszor láttuk befordulni a Csokonai utcába, ahol Jolánék laktak.

Míg mi a hófúvásos utcán hideg fejjel szõttük ábrándjainkat, nem tudtuk, hogy mi történik benn a melegre fûtött szobákban, ahol Jolán puha szövetû, empire ruhájában járt-kelt, és tüzes vason illatos leveleket égetett el... Nem tudtuk, hogy a szobában, ahonnan halványan derengett a függönyön át a rózsaszín ernyõs lámpa fénye, és vánszorogva szûrõdtek ki egy Chopin-mazurka méla hangjai, Jolán zongorázik, igen, zongorázik, de úgy, hogy valakinek az ölében ül. Hosszú selymes pilláit lecsukja, és hátrahajtja a fejét annak a valakinek a vállára, és finom ajkai, mint egy nagy, jószagú vörös virág szirmai, pihegve kinyílnak, és odaforrnak egy másik ajakhoz.

Minderrõl akkor senki se tudott semmit.

Egyszer azután Jolán írt a bátyjának, aki Pesten valahol orvos volt. Nagymama állítja, hogy ezt írta:

"Jere haza, ha nem jössz, elvesztem. Csak te segíthetsz rajtam."

És Jolán bátyja, egy hosszú, komoly ember, fekete szakállal, fehér arcbõrrel és ugyanolyan szemekkel, mint Joláné - a legközelebbi vonattal már jött is. Nagyon szerette a húgát, otthagyta betegeit és minden dolgát.

A lány pedig, mondta a nagymama emelkedett hangon, megmondta neki azt, amit se az anyjának, se az apjának.

Erre azután az orvos elment Richter Zoltánhoz. Ezt mondta neki:

- Te, Zoltán, nem vagy hibásabb, mint Jolán. És egyiktek se hibás. Mégis megkérdem tõled, nem akarod-e elvenni a húgomat, mielõtt elhatározom magam, hogy mit teszek. Még ne felelj rá. Elõször azt is meg akarnám mondani, hogy nem foglak rákényszeríteni a házasságra semmilyen eszközökkel. Érted, nem foglak kényszeríteni. Ha akarod, elveszed, ha akarod, nem. Kérni se kérek tõled semmit, de rögtön és biztos választ akarok.

Richter Zoltán pedig azt felelte, hogy nem.

A Jolán bátyja erre szó nélkül fogta a kalapját, és elment.

Így mondta a nagymama. (Azt hiszem, hogy õ sokat gondolkozott errõl, de igazán is így lehetett.)

Hogy tovább mi történt, azt is mind a nagymamától hallottam.

Otthon pedig behívta az orvos a szobába az apját és az anyját, és megmondta nekik, hogy úgy áll a dolog. Hogy Jolánnak hat-hét hónap múlva gyereke fog születni Richter Zoltántól.

Az öreg Koltai erre elkezdett ordítozni, hogy rögtön kirúgja a házából a lányát. A Jolán bátyja pedig azt felelte, hogy a Jolánt fel fogja vinni Budapestre, és az apja ne merjen egy rossz szót se szólni hozzá. Õ elviszi a lányt, nála lesz, és punktum.

Az apja azt mondta, hogy:

- Pofozd fel azt a gazembert, és lõdd le, mint egy kutyát.

A Jolán bátyja azt felelte:

- Éppen most beszéltem vele. Nem akarja elvenni Jolánt.

- Kényszeríteni fogjuk rá - mondta a vén Koltai.

- Nem fogjuk kényszeríteni - mondta a Jolán bátyja.

- Félsz, te gyalázatos, aki gyalázatossá akarod tenni a húgodat - félsz, hogy az lõ le téged, ugye! - így az apja.

- Nem akarom boldogtalanná tenni a húgomat - felelte egész nyugodtan a Jolán bátyja.

Az öreg hiába beszélt, hiába ordítozott, a fia nem hajlott. És másnap Jolánnal Pestre utazott az orvos. Azontúl pedig vele tartott Jolán. Ott született meg a gyereke is, és a bátyjával együtt nevelték, mintha csak az övéké lett volna.

- Ilyenek is történnek! - fejezte be a nagymama az elbeszélést.

Tegnap délután láttam Jolánt az Üllõi úton. Éppen olyan volt, mint öt év elõtt. Egy kisfiút vezettek ketten a bátyjával. Vidámak voltak, siettek, csomagokat vittek. Bájos, könnyû, lányos léptekkel ment az utcán, sokan utána is fordultak. A mozdulatai éppen olyan simák és puhák, mint azelõtt. Szürke szemei körül a gyönyörû kék gyûrûk. Melegség és tûz a szemében.

Amint köszöntem neki, könnyû pirosság ömlött el az arcán, és elmosolyodott. Barátságosan, szomorúan.

Sokáig néztem utána.

[Rosen]

Csáth Géza
A KÁLYHA

A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis vasalkotmány.

A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes lángnyelvek a nedves, fekete kõdarabokat.

Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bõr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tûz ölelõ karjai között.

És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az egyetemrõl, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó kávéházakról is, a kék cigarettafüstrõl, amely azokban tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha mellett.

Nem tudott tõle megválni, mint valami véletlenül föltalált jó baráttól.

Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:

- És milyen finom, jól fûtõ kályhánk van, kérem. Tavaly volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem látott. Este befûtünk, még reggel is langyos! Pedig vaskályha.

A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg szobát, elõször került Pestre. Kivette a szobát.

Többször mondogatta is napközben, amikor a kályha már munkában állott:

- Ez biz' derék kályha.

És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettõl.

Késõbb is hû maradt a diák az õ meleg barátjához. Az egyetemrõl egyenesen hazasietett, ott olvasott. Közben letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny lángokat. Ha almát evett, juttatott belõle barátjának is. Rátette a tetejére. A kályha mohón kiszívta belõle a nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.

Egy idõben a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem törõdött többé annyit a kályhával. S ez méltán búslakodott a mellõzésért - nem is melegített úgy, mint azelõtt. Néha csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó parázs. A diák szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet, s a lámpavilágnál írt soká. Idõnként fölkelt, nagyokat sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A kályha, amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a diákot.

A fiú végre odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta langyos vaslapockáit, kinyitotta az ajtaját, nyilván, hogy jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.

Csakugyan beszélni kezdett.

- Szerelmes vagyok... szerelmes - mondotta rekedten suttogva a diák.

A lángok élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslõleg megroppant, és azután még vígabban dübörgött benne a tûz.

- A lány, akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -, ez a lány nagyon szép. Az arca fehér, puha, bársonyos, a haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint benned. Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...

A kályha irígykedés nélkül hallgatta a diákot, és természetesnek találta, hogy a lány szemében a tûz fényesebb és melegebb, mint benne.

A fiú nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s irígyen nézte a lángoknak, a színes kis fickóknak táncoló vidámságát. Azután tovább suttogott:

- Szeret-e engem ez a lány, ez a tûzszemû lány, szeret-e, szeret-e?

A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint komor kérdõjelek nyúltak fölfelé.

De a fiú lelke tele volt édes-keserû nagy reménykedésekkel. A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és reggelig ott maradt hû barátja mellett. Azután, amikor az ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni kezdettek - elnyomta az álom.

A kályha még tovább is ébren maradt, de a lángok mind lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre õk is lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.

A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete torka csúnyán, haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta a kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggelfelé jött haza. Az arca sápadt volt. Minden öröm nélkül üdvözölte öreg barátját; s ez most igen rosszul esett a kályhának. De amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép, fiatal arca - megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét teljesíteni, hogy csak úgy recsegett a nagy erõlködésben.

A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és leült a kályha mellé. Fojtott, reszketõ volt a hangja.

- Nem, nem szeret a lány, a tûzszemû lány, nem engem szeret, szegény diákot. Mást, egy urat, egy gazdag urat... - A kályha mérgesen ropogott, bizonyosan haragudott a lányra.

A diák pedig kétségbeesetten tördelte a kezét. Igen, nagyon szomorú volt! Azután az ablakhoz szaladt, kinézett az éjszakába, meg visszajött, és újra leült.

- Nem szeret engem a tûzszemû lány, minek akkor nekem élni? - mondotta, és elkezdett keservesen zokogni. Csuklott, és folytak a könnyei. A kályha tüze pirosra festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért sírt volna a szegény árva diák.

Keservesen összegörnyedt a széken, és megint csak a lángokat nézte, a tûz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit, a kályha forró, táncoló lakóit.

Azután elaludt...

A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és nehéz, piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt, gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát, körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a cipõit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.

Mire az elsõ fénysugár szürke csilláma beért az ablakon, az egész kis szoba - amelyben valamikor otthonosan terpeszkedett a bizalmas, lusta melegség - halált hozó füsttel telt meg.

A diák hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is kihûlt. S az ablak mögött ködös, fázós téli reggel bámul a két jó barátra.

[Rosen]

Csáth Géza
MARISKA AZ ANYJÁNÁL

A Mariska, akirõl itt szó van, az én nagyanyám.

Harminc álló esztendeje már, hogy nem látta az anyját Mariska. Pedig vasúton nincs messze a szülõvárosa, ahol Májkó - így híjjuk a mi dédanyánkat - lakik. Csakhogy kétféle vonaton kell menni, és egyszer háromnegyed óráig kocsin, hogy odaérjen az ember, s ez okból Mariska - sokszor emlegette mentegetõzve - nem ment el annyi idõ óta. Holott igazában jó leány. Névnapokon el nem feledte:

- Ejnye, holnap van édesanyám névnapja; majd gratulálok neki. Szegény, mit csinálhat?!...

De az esztendõ egyéb részeiben ritkán esett szó Májkóról. Néha hírek jöttek, hogy kívánja a bort és mindennemû szeszt, sõt a rumot is kiszörpöli, ha a kezébe kerül! Ilyenkor Mariska hevesen tiltakozott:

- Az nem lehet, az én édesanyám sohase szerette a bort, soha, mióta az eszemet tudom. Mikor megesküdtem boldogult férjemmel, Pintérrel, akkor is csak nehezen ivott ki egy fél pohár bort, amikor koccintani kellett. Nekem beszélhetnek, nem igaz. Különben is, majd én elmegyek, és utánanézek.

Hiába magyaráztam, hogy aki kilencvenöt éves, hát kívánhatja a bort, és joggal, mert a szíve immár fáradt, lassúdik - Mariska idegesen közbevágott:

- Öreg, de egészséges; nézz meg engem, hetvenéves vagyok. Van valami bajom? Köll nekem bor? Megiszom az én kis kávém reggel, délután, és mást ugyan nem is iszok én egész nap.

Ami az elutazást illeti, semmi se lett belõle. Az unokáknak gyermekeik születtek, és Mariska nagyanyám egy nyáron dédanyává lépett elõ. Mint dédanya ápolta sorra a gyermekágyas asszonyokat.

Ezen a nyáron már magam is kíváncsi lettem Májkóra, és fáradozásomnak vége az lett, hogy elment ez a levél:

Kedves mama, én, ha idõm engedi, jövõ héten elmegyek. Itthon mindenki egészséges. Margitéknál fiú lett. Tisztelteti és csókolja szeretõ leánya, özv. Pintér Gyuláné Donner Mariska. Ha a jövõ héten nem is megyek, de azután bizonyosan.

És megérkeztünk egy sárga színû, kissé már fázós augusztusi napon. Mikor beléptünk a Májkó szobájába, mindjárt megcsapott az a finom, sajátos szag, amelyet csak igen öreg asszonyok szobáiban tapasztalhatunk, s amelyben a ménta illatától kezdve régi levelek porzójának, jól kivasalt és bizonyára megsárgult öreg fehérnemûnek, apró kincses ládikáknak, tömjénnek és muskátlinak édesen elvegyülõ illatát érezni. A mama egy óriási bõr karosszékben ült az ablak mellett, és a vakok méla arcával bámult maga elé. Finom, halványsárga arcán fehér, ragyogó fénysávot vont az ablakon özönlõ fény. Fekete ruha volt rajta, és fekete felöltõ takarta ezüstszínû haját. Megriadt, amikor Mariska nagy zajjal berontott, és megcsókolta mind a két kezét s mind a két arcát:

- Ejnye, Mariska, Mariska, hát nem tudod, hogy szegény öreg anyád beteges. Így megijeszteni az embert. (Mosolygott a mama.) Nem járja ez, Mariska. De nehogy nekem széthajigáld a holmidat. Majd Katalin megmutatja, hová tégy mindent.

Ez a Katalin egy húszéves leány volt. A mama sohase tartott öreg nõt. Ki nem állhatta õket.

- Fösvények, és nem tisztelik a kort!

Fiatal lányokat fogadott, akiket meghallgatott elõbb - jól tudnak-e olvasni? Gyakran kapott leveleket unokáitól (a gyerekeitõl alig), és így alaposan tájékozódva volt a családi dolgokról. Az utóbbi idõben hamar felejtett. Ilyenkor efféle beszélgetések estek:

- Te, Katalin, most nem tudom, hány gyerek is van Lujzáéknál?

- Öt van, ténsasszony.

- Ne mondd, alig mintha egy hónapja lenne, hogy három volt.

- Én már egy éve vagyok itt, de akkor négy volt, amikor gyöttem.

- Igazad van, Katalin, gyere ide, megcsókollak.

És megcsókolta a piros képû, jókedvû parasztlányt. Nála nem bírta ki, aki nem szerette õt. Sokszor éjjel ébredt föl, és sétálni akart menni az utcára. Ilyenkor Katalin szó nélkül felöltöztette, és lassan topogva sétáltak egy órát a csillagos, nyári éjszakában.

Katalin elhelyezte holminkat. Azután két zsámolyra odaültünk a Májkó lábaihoz. A kezeinket a kezébe vette. Énvelem hamar végzett:

- Doktornak készülsz és írsz az újságba? Hát csak legyél jó doktor. Az a legszebb.

Azután elkezdték a család és a város dolgait. Amit mások harmincéves levelezésekkel intéznek el apránkint, õk keresztülfutották aznap - estig.

... Hogy a Mariska volt barátnõje, az Irma, háromszor ment férjhez, és azután rákban halt meg tavaly... hogy a Mariska legkisebb leánya, a Margit, akkor halt meg - épp öt esztendeje volt egy hete -, amikor Pistikét megszülte... és hogy az orvosok voltak a hibásak...

A mama ezt nem hitte el, mert betegnek tudta magát - komolyan hitte, hogy szervi baja van -, és nem akart rosszat mondani az orvosokra.

- Nem, fiam, annak oka volt az ura, meg - ne haragudj, Mariskám - te! Érted?

Mariska egy szót se szólt, mert tényleg része volt benne, hogy az orvost csak késõn hítták. De mit tehet õ róla. Életében nála orvos nem volt.

- Bizony énhozzám orvos még nem nyúlt életemben, és itt vagyok ni, semmi bajom.

A mama nem hagyta annyiban:

- De hiszen lettél volna csak beteg!

Nemsokára Katalin jelentette, hogy asztalon van a leves. Berántott csirkeleves volt, s Mariska, mi tagadás, mohón szürcsölte, talán azért, mert az utazásban kifáradt. A mama finom arca idegesen összeráncolódott:

- De Mariskám, hogy eszel? Gyerekkorod óta nem szoktál le róla, és milyen gyorsan kanalazol. Nem szép a mohóság!

Mariska elpirult, és lassabban evett. A következõ tál ételre sokat kellett várni, és Mariskát a konyhába küldték:

- Ejnye, fiam, nézz utána csak. Ha nem lennék vak, magam néznék utána, mit bajmolódik az a Katalin oly soká avval a nyavalyás csirkepecsenyével.

Mariska mindent elintézett, de a mama nem volt megelégedve, mert a szárnyas földarabolása szabálytalanul történt.

- Én így szoktam, mama - mentegetõzött Mariska.

- Te így szoktad, azt mondod, de én egészen másképpen tanítottalak; hát amire anyád tanít, az semmi. Ezt nem vártam tõled, Mariska.

Ebéd után megint folytatták a beszélgetést. A mama ekkor végigsimogatta Mariska arcát, és így szólt:

- Mit veszek észre, Mariska. Neked bajuszod van. Micsoda dolog ez egy nõnél. Hiszen csak hetvenéves vagy. Nem mondanám már, ha olyan idõs lennél, mint én, de nálad. Ilyet! Mindig fiús természetû voltál, azokkal jobban szerettél játszani, mint babaruhát varrni. Férjhez alig is tudtalak adni, mert olyan voltál mindig, mint egy kis csikó. Most meg szõrök nyõlnek az orrod alatt és az álladon. A hajad meg fogy. Nem jól van ez, Mariska. Nézd meg az én képemet, van-e rajta egy szál olyan? Nézd meg a hajamat. Fehér. De megvan mind. És ha nincs is, nem baj, mert én már kilencvenöt éves vagyok.

Az öregasszony itt kifogyott a mondanivalóból, de mert Mariska szégyenkezve hallgatott, hát nem beszéltek többet errõl a kellemetlen ügyrõl. Szóba kerültek azután az unokák. Legtöbb rosszul házasodott, és szegény emberhez ment férjhez. Majd a dédunokák következtek. Akik közül egyik két éve tett érettségit, és valahol Pesten már gyereke is van. A mama elmondta azután, de lehetõleg titokban, hogy õ játszik az osztálysorsjátékon, és egyszer visszanyerte már a sorsjegy árát. Mariska, akinek még ennyire se ütött be a dolog, kijelentette:

- Svindli az egész!

Lassanként beesteledett. Katalin behozta a zöldernyõs lámpát, és Mariska, aki eddig nem érzékenykedett, most egyszerre elkezdett sírni. De csak rövid ideig, és szégyellte is a dolgot a mama elõtt.

Lassan vallotta csak be, hogy miért sírt.

- Hát csak eszembe jutott... hogy ez a zöld lámpás volt nálunk, még kislány koromban, is. És az esküvõmön ott égett a szekrény tetején.

- Dehogy volt ez a lámpa - mondta nevetve a mama - hiszen azt most két éve törte el Erzsi. Eltörte az ernyõjét. Arra se emlékszel, Mariska, hogy az az ernyõ jóval cifrább volt.

Vacsora után sokáig hallgattunk. Katalin is, amikor elmosogatott, bejött, akarta hallgatni, amit beszélünk. Végre Mariskának eszébe jutott valami. Levette a gitárt, és elkezdte inkább csak mondani, mint énekelni:

Földiekkel játszó
Égi tünemény

De mivel rosszul csinálta, a mama félbeszakította. Mariska hiába próbálta. Újra nem ment. A mamának kellett megmutatni.

És cérnavékony hangon, kezében a zümmögõ gitárral, énekelte a vak öregasszony:

Földiekkel játszó
Égi tünemény.
Istenségnek látszó
Csalfa, vak remény...

Majd együtt daloltak, és Mariska újra megtanulta, mint egykor, hatvan esztendõ elõtt, ugyanazon a helyen.

A nótával azután elálmosodtak mind a ketten, aludni mentek.

Mariska csak a kanapén kapott ágyat. A mama kacagva mondta - jól áthallatszott az ajtón:

- Fiatal vagy, alhatsz még kanapén!

És nevettek sokáig. Majd megcsókolták egymást. Mariska elfújta a lámpát, és ágyba bújtak.

Tíz perc múlva már csak két egymást követõ, gyenge horkolás hallatszott a szobából.

[Rosen]

Csáth Géza
TALÁLKOZTAM ANYÁMMAL

Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbûzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gõzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak.

Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelõ imával. Mire én az elsõt lélegzettem, õ meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.

És én elfelejtettem õt. Nem kérdezõsködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy õ, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad - én vagyok.

Sok idõ elmúlott így.

Azóta találkoztam a lányokkal. Illatos hajukkal végigtörölték sápadt, égõ arcomat. Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbûzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.

De múlt éjjel a fejembe jött. - Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.

Egy asszonytól jöttem haza késõ éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idõ múlva már láttam õt messzirõl. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyermekágyból kelt volna ki.

Bújtam elõle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.

Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitõl vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, õszi estéken belesírt.

Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon - és lassan elõreindultunk.

Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezõk fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.

Egyszerre megálltunk a zöld mezõ és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkbõl sûrûn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.

Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mezõ összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlõit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Õ pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.

Azután folytattuk az utunkat a mezõben a kék erdõ felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegõbe merengve, boldogan éreztük egymást.

Jaj, egyszerre a kék erdõnél voltunk.

A hegedû- és a hárfaszó már csak messzirõl, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezõn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.

Az erdõ szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rámnézett, mintha megbántottam volna, azután megsímogatta az arcomat, hogy megbocsát.

Azután gyenge, könnyû léptekkel sietett az erdõbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de õ kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.

Sokáig álltam ott a kék erdõ szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.

Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak - anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.

[Rosen]

Csáth Géza
EROICA

Bálba járó húgaim és unokahúgaim, de egyéb leányismerõseim között is - akiket közösen jellemez, hogy mindannyian undorodnak a chipre szagától, melyet a kabátom kihajtóján gyanús nevetések között már többször kiszagoltak - sokat hallottam beszélni a báróról, aki fõhadnagy a huszároknál, és remekül táncol.

Átmulatott báli éjszakák után, ha összejöttek és behúzódtak sugdosni a kis szalonba, sokszor megütötte a fülemet:

- A báró.

- Igen, a báró!

A ki nem aludt, sápadt arcú, kócos lányok között az alkonyati lusta félhomályban mintha valami kéjes ábránd szellõje lebbent volna el. Föllelkesültek. Dícsérték a báró táncát, alakját, az atillájának kék színû posztóját, melyre egyszer - egy pillanatra csak, hogy érezze, milyen sima - a legfiatalabb szõke kuzinom: Judit, a fejét rá is hajtotta. Ezt Iréntõl tudom, a Judit nagynénjétõl, aki csak tegnap beszélte el nekem, amikor - mint mondotta - "már úgyis lehet".

Valóban, amikor elõször nekem a bárót megmutatták, rögtön tisztában voltam, hogy nem tartozik a közönséges katonatiszt-báli-hõsök típusába. A remekbe készült lakkcsizmákban úgy taposta az aszfaltot, hogy az embernek, ha értett a dologhoz, elállt a szeme-szája, mert nem tudta egyhamarjában elgondolni ennek a különös, kimondhatatlanul könnyed és elõkelõ járásnak anatómiai lehetõségeit. Kicsiny, sápadt arcán az orr, egyedül az orr volt félreismerhetetlenül zseniális szabású, a szeme közönséges szürke szem, az egész arc leborotvált, és vékony ajkai lefelé konyultak. (Kissé, nagyon kissé. Dacosan vágyóan.) A haja sötétszõke, oldalt elválasztva.

Jól megnéztem. Amint elhaladt mellettem, megcsapott a belõle áradó parfûm illata. Különös illatszert használt; elsõ pillanatban csodálatos finomnak találtam, valami soha meg nem ütött szagbillentyût mozgatott meg az orromban - azután lassan múlott el a hatása, míg végre csak sejteni lehetett, akárcsak a halk, mindjobban távolodó vonószenekar hangját.

Nagyon tetszett nekem a báró, bár - mit tagadjam - azelõtt nagyon ellenszenveztem vele. Hallottam róla a sok dícséretet (ez magában is bosszantó), továbbá hallottam egyet-mást; hogy például a báró asszonyokkal nem foglalkozik, csupán lányokkal. Fehér ruhás, pihegõ lányokkal, akiknek, amikor visszanéztek a szürke szemeibe, hideg borzongás fut végig a fehér hátukon, és könyökig a karjuk is libabõrös lesz.

... És megtudtam, hogy a báró mért használ olyan teménytelen sok parfûmöt.

De erre csak akkor jutottam, amikor már mindent egybevetve tiszta és érthetõ lett elõttem a báró alakja. Ez az ember meg akarta élni életének utolsó napjait - mert csak hónapok voltak már neki hátra - és kidolgozta magának a dolgot. Csupa kontraszttal. És mert az õ élete egy rémes elmúlásé volt - elment a nevetõ, az életkíváncsi lányokhoz. Semmi se kellett neki a testükbõl - hiszen vérének minden harmadik cseppje meghalt már -, megelégedett azzal, hogy megejtette a lelkét valamennyinek.

Ó, a teste csupa gyengeség, lázas bágyadtság volt. Parfûmözni kellett magát, hogy ne érezze senki rajta a betegszagot. És õ kikereste a világ legfinomabb illatszerét, és azzal árasztotta el a ruháját. Nagy, bõ bricseszeket viselt. A legutóbbi idõben erõsen vattáztatnia kellett a blúza vállait is, mert napról napra fogyott a húsa. A nyár utolsó báljára, amelyet a fürdõn szeptember elsõ szombatján tartottak, elmentem. Híreket hallottam, hogy a bárónak már csak napjai vannak hátra, másfelõl Judittól sikerült megtudnom, hogy biztosan ott lesz. Megígérte neki a báró. És a báró gavallér!

A nagy verandán, ahol a fürdõvendégek és a bálozók vacsoráztak, kékes fényû ívlámpák égtek, és a szeptemberi nedves, kora õszi köd mintha még kékebbre színezte volna a levegõt. A lányok vállai hideg fényben csillogtak, és bepillantottak a bálterembe, ahol vörös villamos körték ontották a fényt. Zaj nélkül vacsoráztak szerte az asztaloknál. A lányok és a fiúk szemei minduntalan találkoztak. Judit a bárót várta, és nõvérei, Irén és Gitta, akik másokat vártak, jól észrevettem: tulajdonképpen szintén csak a báróra gondoltak. Egyébként senki se szólt egy szót se. A cigány is a legcsendesebb nótákat szedte elõ.

Végre megkezdték a táncot, nem volt több tizenkét párnál, és akkorra megérkezett õ is. Majdnem fölkiáltottam, ahogy az allée végén megláttam derengeni a kék blúzát. A sötétben gubbasztó barna fák között mintha csodálkozó susogás suhant volna végig. Bámulatos energia és jókedv ült a báró arcán - szép fiatal arcán -, pedig az inai a térdéig roskadoztak, és homloka gõzölgött a láztól. A teraszt elborította a parfûmje, és sarkantyúja fölverte a fázós õszi mélázást, amelyben mindenki egy pillanatra elmerült. Az arca tisztára volt borotválva, és a szembogarai csillogtak. Atropint csepegtetett beléjök - ezt könnyû volt megállapítani. És én azt hiszem, hogy vékony ajkait is kifestette.

Többször benéztem a bálterem ablakán. Nem volt a teremben por, és kurjongatás se hallatszott. Láttam a bárót táncolni. Gyönyörûen, finom lebegéssel táncolt a fényes parketten, odasimult a lányokhoz (nem tudtam rá emiatt haragudni), és egészen az arcukba sugdosott. Minden lánnyal táncolt. Láttam, amint sorba szédültek el a parfûmjétõl, és részegen hunyták le a szemeiket, és hajtották hátra nyakukat. Idõnként kijött a báró a verandára, és kevés pezsgõt ivott, azután egy kicsit leszaladt az allée-ra, és lenézett a tóra. Abban a pillanatban jött fel a nádas sötétkék foltja mögött az újhold karcsú sarlója. A báró egy percig mozdulatlanul nézte. (Micsoda mûvészettel éli végig ez az ember utolsó óráit is. Kiélvezi a szeptemberi holdfeljöttét, mint egy egészséges - csak kicsit neuraszténiás - és az egyetemen bölcsészetet hallgató lírai költõ.)

Mikor cigarettázva visszajött, egy francia verset mormogott. De hamarosan eldobta a cigarettát, és visszament a bálterembe. Édes szép dolgokat mondott a lányoknak, valami tehetetlen vággyal ölelte õket vékony, fehér keze, és ragyogó szemeivel a szívükbe nézett.

Reszkettek, és hozzásimultak mindannyian.

Éjfél után már minden tánc után kijött inni, és nagyon sápadt volt. - A térdeiben nem tudta titkolni a rogyadozó gyengeséget.

Valami hihetetlenül nagyszerûnek, hõsinek tûnt föl elõttem ekkor a báró. Vékony arcán vonaglottak az izmok, bájos tûz ült a szemeiben, és ahogy suttogott a rekedt hangján, olyan szépen, kedvesen mozgott a szája...

Mindezt õ egy napon gondolta ki! Ez kétségtelen; amikor a mûvelt és cinikus emberek okosságával belátta, hogy neki, mint bárónak és huszár fõhadnagynak immár nincs mit tenni az életben. Ez a báró egy megalkuvásokhoz nem hajló, drámai hõsnek született! Igen, kigondolt elõre mindent. Hogyan állít õ emléket foszló, porladozó alakjának annyi szépálmú leányfejecskében?

Sorban kigondolta a dolgokat... Bálokra fog járni. Ahol mindenki csak õt nézi, ahol elámulnak elõkelõ mozdulatainak láttára. Ahol az emberek bután bizalmaskodva és vihogva beszélnek - õ finom, elmés és mosolygó lesz. És csupa befûzött lány (csak igen kevéssé kivágva), akinek báli ruháit és fehérnemûit is aznap délután még otthon vasalták, s akik szívdobogva gondolnak arra a pillanatra, amikor az õ egészséges, fiatal testüket átöleli a báró, az édes beszédû, elegáns, szõke báró.

Igen, át fogja ölelni sorvadó izmaival, amelyben a rothadó vér már mind lassabban kereng. Át fogja ölelni üde fiatalságukat az õ halálba menõ testének megmaradt, roncs, hazug vágyaival!... De õk ne sejtsék, hogy egy szerencsétlen ember táncolja velök haláltáncát. Csak azon a reggelen, amikor majd megtudják, hogy az õ szemei kinyíltak, hogy neki, a szép, a kedves bárónak - aki olyan finom és illatos volt mindig, de aki igazán semmi illetlent nem tett (nem is képes ilyenre igazi úriember!), ha csak egy-egy gyöngéd szorítást a reszketõ csuklón, egy-egy finom simítást a bársonyos karon ide nem számítunk... Igen, ha meghallják, hogy neki, a szép, kedves bárónak immár vége: akkor mindannyian könnyezni fognak, és nem feledik el õt - a legjobb táncosukat - még akkor se, ha ötgyerekes anyák lesznek.

Mindezt akkor gondolta el a báró. Ezt nem találtam ki, ennek igaznak kellett lenni.

Judittal táncolt a legtöbbet. Judit volt a bálban a legfiatalabb lány. Tizenöt éves, és csupán egy homlokkal alacsonyabb a bárónál. Gyönyörûen táncoltak. Judit szinte feküdt a férfi karjaiban, és szõke haja hozzáért a vállához. A báró pedig folyton beszélt, holott láttam, hogy minden egyes izmát csak rettenetes erõfeszítéssel mozgatja.

Három óra felé már harmat kezdett leszállni a párás, langyos, szeptemberi éjszakában. Néhányan haza készültek a vasúttal, és el is mentek. Csak négy vagy öt család maradt még ott. De a cigányok azért muzsikáltak. A báró nagy pénzeket osztott szét köztük, és föltétette a szordínókat.

Bölcs, szép és mûvészi halálbamenés!

Hallottam, hogy színészek, akik a színpadon gyönyörûen haldokoltak: az igazinál kellemetlenül, nehezen és többnyire a mûvészek csúnya, tehetetlen élniakarásával pusztulnak el. Mintha az õ mûvészetük nélkül a világ meg nem lehetne! A báró bölcsebb volt. Minden filozofálás nélkül, ösztönszerûen rájött arra, hogy meg kell halnia, és hogy szépen kell meghalni. A szép halált nem a kadétiskolában tanulta a tanáraitól, kik közül egy kövér és kopasz százados egyszer valóban elõ is adta, hogy "Hogyan kell a hazáért dicsõen meghalni?" Ez a kérdés tisztán zenei élményei révén vetõdött fel benne. Valamikor Bécsben és Pesten sokat járt az Operába; és nem egy éjjel, mint fiatal tiszthelyettes álmodta, hogy õt, mint Siegfriedet temetik. Ezer tagú zenekar ordító fortisszimója siratja a vasba öltözött óriás hõst, és a lovát fekete posztóban vezetik. Arany kandeláberekben ég a tömjén, az asszonyok sírnak, és az arca fenn a magas ravatalon nyugalmasan néz a kék, tiszta égre.

Most erõvel Chopin-mazurkát akart húzatni, és mivel a cigány egyet se tudott, hát végre beleegyezett egy régi, de kedves valcerbe, amelyet gyermekkorom óta nem hallottam sehol. Kétszer megállította a zenét, hogy "csendesebben és lassabban".

Judittal táncolt. Bosztont táncoltak. Judit csodálatosan járta. Odaadóan és könnyedén lépkedett, kipirult az arca, oldalt hajtotta szõke fejét, és szemeit lesütötte. A cigány olyan halkan és finoman játszott... hogy önkéntelenül is Baudelaire egyik sora jutott az eszembe:

"Zokog a tört szív, mint a hegedû."

Azután látom, hogy a báró meghajtja magát Judit elõtt. Sietve kijön. Az asztalnál fölhajt egy pohár pezsgõt. Fehér az arca, mint a fal. Megtámasztja a homlokát a kezével. Erõltetve mosolyog. - A zsebében cigarettát keres. Egyszerre lehanyatlik a keze. Azután kisiklik a feje alól a másik könyöke is. Õ maga meg levágódik a földre.

Odarohantam és kigomboltam mellén a kabátot. A szíve már nem vert. A rettentõ izomerõltetés miatt a teste pár pillanat alatt már csaknem merev volt. Kinyújtottuk. Én egy asztalkendõvel felkötöttem az állát, egy másikkal a szemét. Csak azért tettem ezt, mert tudtam, hogy a báró romantikus, mint mi annyian: akik mind kívánjuk, hogy bekössék a szemünket és föl az állunkat.

Benn a cigány tovább játszott. Beüzentem, hogy játsszanak; ez a báró utolsó kívánsága. A lányok összeverõdtek egy sarokba. Kivörösödve néztek egymásra, azután lassanként mindannyian titkolózás nélkül sírni kezdtek. Künn a tavon hajnali kék, õszi párák ültek. Hideg szürkület nehezedett az allée-ra. A fák dideregni kezdtek, amikor vittük a bárót a rendõrszobába. A fasor végérõl visszanéztem.

A teremben, mint kisírt szemek, vörösen pislogtak a lámpák, halkan szólt a zene, és az ablakon fehér ruhás lányalakok bámultak utánunk.

[Rosen]

A GYERTYÁK

A rövidre leégett gyertyácska - amelynek üszkös kanócában fekete kis manó alszik - mellettem állt. Igen, benn alszik a kis legény. Jóízût szundikál naphosszat, csak ha a közelben gyufát gyújtanak, röppen el az álma és csak azt várja akkor, hogy odaértessük hozzá a tüzes varázsbotocskát, fölpattan õ is, hunyorgatja egy ideig a szemét, aztán ragyogóan, sárgán, mereven tekint szét maga körül.

De azt hiszem, hogy amikor benn alszik a füstös kis kanócban, akkor is mindent észrevesz, tud maga körül. Kissé búsul, ha látja a citromszínûen ragyogó gázlángok diadalát, amelyek alatt neki meg kell húzódnia az éjjeliszekrényen, a karos bronz gyertyatartómban. Hiszen senki se törõdik vele komolyan. Kicsit olvasnak mellette, leginkább újságot, ha az, aki ágyba fekszik, nem tud mindjárt elaludni. Közönyösen gyújtja meg a gyertyát, elcsavarja a gonosz gázcsövek csapjait, azután lefekszik. Olvas egy negyedórát, és a végén nagyot fúj a levegõbe. A kis manó erre sóhajt egyet, talán haragszik is. Legalább erre vall, hogy a kanóc vörösen pislogó hegyérõl bosszúságában rossz szagú füstöt bocsát, azután bánatosan nyugalomra tér. Megint egész nap alhatik.

Igazán alig van rá szükség. Legföljebb, ha a kamrában keresnek valamit és a leány nem találja meg - mert a kamrában már kora délután is sötét van - no ilyenkor kikerül a gyertya a szobából. A kis manó elõre örül, hogy valami szép dicsõ dolgot lát. Reméli tán, hogy még karácsonyfára kerül, ami valóban pompás lehet, de hát egy nyolckrajcáros vastag gyertya helyzetében valóban hívságos remény. Mondom, elõre örül neki, és persze azután elszomorodik, mert valaki így szól:

- Mindig mondtam, hogy a kamrába is be kellett volna vezetnünk a gázt, most lecsepegtetik a ruhákat és a bõröndöket. Az az ostoba gyertya is hozzá úgy csöpög, mintha fizetnének neki.

Ilyenkor este szó esik a gyertyáról. Vagy egyébkor is, mert a nagymama szereti emlegetni:

- Mikor én lány voltam, bizony gyertya mellett varrtunk. Tudtuk is mi, hogy mi az a lámpa... az én stafírungomat édesanyámmal csináltuk hét hét alatt, éjjel. Azt is csak faggyúgyertya mellett.

Ilyenkor a kis manó fülel. Jólesik neki az ilyen beszéd.

Egyéb szórakozása azonban ritkán van. Ha szombat este kiviszik a konyhába a gyertyatartókat, hogy megtisztítsák és kifényesítsék õket, nyírott, színes papíros gallérral díszítsék a töveiket és ollóval lenyírják a fölösleges kanócrészeket, ilyenkor egymás mellé kerülnek a gyertyák, és beszélgethetnek. Az öreg gyertya, amelybõl már csak két-három hüvelyknyi maradt meg, többnyire panaszkodik, hogy a mai világban a gyertyának már nincs alkalma se társadalmi, se irodalmi mûveltséget szerezni. Ha a szalonban vendégek vannak és beszélgetnek, a gyertya az éjjeliszekrényen egy szót sem érthet belõle. S ha regényt olvas valaki, vagy az ifjú úr tanul a szobájában, mindez gázvilágítás mellett történik. A kisasszony pedig, ha este néha odaül a zongorához, nem visz be gyertyákat, hogy hangjegyekrõl a nagy mesterek remekmûveit zongorázza, hanem csak nótákat játszik - magyar nótákat - ahogy éppen eszébe jut, kegyetlen suszterbasszusokkal. Ezért méltán haragudhatnék a gyertya a kisasszonyra. De ezt mégse teszi, mert a kisasszony szép lány. Vékony fehér ujjai vannak, csodálatos csillogó fekete szemei és jóillatú, selymes, szõke haja. Éjjel néha nyugtalanul alszik, és azután álmatlanul bámul be a szoba koromsötét szögleteibe. Fáj a feje is bizonyára. Ilyenkor a kisasszony gyufát keres és megkönnyebbül, amikor végre felébreszti a gyertyában lakó kis manót, hogy virrasszon vele. (Aki ezt szívesen is teszi.) A kisasszony szekrényén azonban olykor nincsen gyufa. Finom hosszú ujjai hiába tapogatnak utána, csak a gyertya akad a keze ügyébe... De a gyertya ennek még jobban örül, mintha meggyújtanák a kanócán. Azt gondolja, hogy a fény és meleg közül - ha választani kell az élet dolgai között - mégis a melegség a szebbik.

Vagy ha éjjel a fiatalúr várja a leányt, s a fiatalúr a szíve dobogása miatt nem tud egy helyen maradni, csak halkan, harisnyában, hogy meg ne hallják, lépked, szaladgál ide-oda a szobában - hol leülve az ágyra, hol újra fölugorva - eközben is a gyertya világít neki. Sárga lángja most kékesen, kótyagosan libeg-lobog, hogy a fiatalúr nevetne rajta, ha nem vacogna a foga... Amikor pedig süket csikorgással fölnyílik az ajtó, fehér ruhában lebben be a leány, és nevet is - a gyertyaláng meghajol, és köszönti õt... Azután pedig vígan, jókedvûen alszik el. És csak a sötétben kuncog jókat, tovább hallgatódzik, és vidám dolgokra gondol.

Nem kell azonban azt hinni, hogy a gyertyák szereplése az emberek életében pusztán az ilyen kisebb jelentõségû alkalmakra szorítkozik.

Ugyanabba a gyertyatartóba, amely most a nagymama fiókos szekrényén áll, sok évvel ezelõtt, éppen szombaton, új gyertyát tettek. Hétfõ hajnalán még sötét volt künn - tél volt -, ezt a gyertyát egy sápadt, széparcú asszony gyújtotta meg. Nemsokára megelevenedett a ház. Lótottak, futottak. Mire pedig a nap feljött, gyereksírás hallatszott a szobában. A gyertyát égve feledték. Láttam. Õt láttam elõször a világból.

Valószínûleg õt fogom látni utoljára is.

Valahol idegen városban szállóban alszom. Arra ébredek, hogy a szívem bolondul ver és fáj is. A fejemen pedig hideg veríték üt ki. Megkeresem a gyufát és fölgyújtom a hosszú, kormos kanócot. Nagyot lobban a láng és soká táncol. - Végre megállapodik. De akkorra én már nagyot sóhajtok, s utána nemsokára a szemeim is kinyílnak.

Magára hagyom a kis manót. Egy ideig csodálkozva borul rám. Elõször bohóckodva vidáman költöget - mint aki tréfának veszi a dolgot -, azután lekúszik a kanóc tövére, és ott alacsony kék nyelvecskével pislákol.

Végre azt is megunja. Elszomorodva kilobban, és soká, ünnepélyesen füstöl.

[Rosen]

Õri István

A Tündérkert virágai (részlet)

Holdfény

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felõl tiszta szellõ száll alá a völgybe, gyere el a legsûrûbb erdõ szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert idõm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akirõl álmodoztál: erõvel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szõttél rólam, illatosat, könnyût, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nõtt és nõtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegõt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtõl, az emberektõl, tõled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide ûzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szûnõ reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyû a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezõn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegõ, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élõbb az élõnél, de nem enyészek el, forróbb a tûznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere...

Várlak...

[Rosen]

Biegelbauer Pál: Érintés

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyû a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkõként beragyogja a lelkünket. Egyszerûen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellõként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idõ határán, és a csendbõl forrásozik.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az idõtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az idõtlen teljességcsendbõl idõt teremtõ szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesûrítetté, az idõtlent idõbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, idõtlen teljesség az idõben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törõdése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtõ csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtõ és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellõtõl rezdülõ falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

[Rosen]

Csáth Géza
ESTE

Sötétkék, kora õszi este volt. A nagykörúton nem sietõ, ünneplõ népség mozgott. Ezen az estén a melankólia terjeszkedett szét a lázas Budapest fölött.

Az utcán sétálók között sok szép szõke asszonyok bukkantak föl, akik könnyes szemekkel kapaszkodtak férjeik karjába. Ki tudná, miért könnyeztek. Magányos utcalányok sétájuk közben hirtelen megálltak, lecsüggesztették fejüket, vagy mereven néztek a kigyúlt lámpák lángjaiba.

Az emberek zaja elcsendesedett.

Mintha mindenki lassan és vigyázva lépkedne. Mintha sóhajok szállanának végig a kövek között, mintha könnyektõl volna nedves az aszfalt... mintha a csendes, olvatag szél erõteljes és bús melódiákat hordana szerteszét. S mindenki azokat hallgatná.

A szép szõke asszonyok megtörülték szemeiket, és még szorosabban simultak férjeikhez. A gyermekek nem lármáztak, értelmetlenül, hallgatagon nézegettek szét maguk körül, egymás kezét szorongatva.

Az ablakokban enyhe világosság derengett és enyészett el. A kávéházakban egy-egy ember ült csak, maga elé mélázva, és a cigarettáját ki hagyta aludni. A nagy, emeletes házak nyitott ablakain fiatal leányok hajoltak ki, szorongó torokkal, nagyokat lélegezve.

Péter doktor, a Szent András kórház fõorvosa, aki lassan ballagott haza - megállott. Õ nem szokott az utcán megállni, s egyáltalában fölösleges dolgokkal tölteni az idõt. Régen neki is szentimentális hajlamai voltak, de belátta, hogy az elérzékenyülések sok idõt rabolnak, és lassankint kicserélte lelki életének rugóit.

Most azonban meg kellett állania. Levette kalapját és nagyot sóhajtott. A fák lombjai már régen lehullottak. December volt, langyos, tavaszi léggel, de a tavasz illata, részegsége nélkül.

A földnek és az embereknek az emlékezése volt ez a nap: a tavaszra, az elmúltra. Végig a nagy úton csend volt, ugyanaz a kimondhatatlan érzés ejtett rabul mindenkit. Péter sem tudott ellenállni a varázsnak, mely körülvette, és észrevétlenül hatalmába kerítette. Lassú léptekkel, maga elé nézve folytatta az útját.

Olyan csend volt a nagy úton, mint a templomban. Mintha az emberek érezték volna, hogy többé nem lesz soha ilyen nap, mint ez. Hogy egyszer életükben imádkozniok is kell; bár semmi hasznuk belõle, de meg kell tenni.

Hazaért. Megsimította a homlokát, végigjárta a lakást, kinyitotta a rendelõszoba ablakát, és leült mellé.

Ismeritek ezeket az estéket? Amelyeken az emberi boldogság egyszerû és kicsinyes ügyei óriási fontosságúakká nõnek? A mindenható akarat összezsugorodik és ernyedtté lesz. A lelkeink, amelyekben nem hiszünk, egyszerre valahonnan bebújnak a testünkbe, és irányozzák cselekedeteinket.

Halk szárnylebbenések hallatszanak a levegõben...

Az elhaltak szellemei tekintenek szét mindenfelé.

Az orvos megrezzent. Csöngettek az ajtón. Kinyitotta. Egy fekete, karcsú lányalak surrant be rajta. Nem köszönt. A férfi se szólott.

Az orvos megismerte.

Egy fehér leányarc és egy piros száj elevenedett föl elõtte. Egy szép szõke fejnek illatát érezte, és egy nyúlánk, majdnem vézna, de gyönyörû termetre emlékezett. Régi ügye, egy elfelejtett szerelmi história, afféle nagyobb szabású flört még fiúkorából, mely egyszerre abbamaradt.

És mint régen, megfogták egymás kezét.

De a sötétkék, õszinte, könnyezõ estébõl fekete, titokzatos komor éj lett.

Elcsendesedtek a kávéházak.

Az utca néhány percre kiabálásoktól volt zajos; majd újra csend lett. Egyforma, hangulattalan nyugalom következett. Valahonnan a mezõkrõl bekalandozott a hajnali szél és megzörgetett néhány nyitvahagyott ablaktáblát. Azután kocsizörgés hallatszott több utcából. Álmos, kóbor leányok csöngettek be a kapukon.

A lámpákat oltogatták.

Egyszerre csak szeles, esõs téli reggel lett. Nyomát se lehetett találni a tegnapi estének. A parkok füve tele volt dérrel; a fákon maradt árva leveleket lefújta a szél. Hideg esõ áztatta a várost. A munka csörömpölve, kiabálva, fázva indult az útjára. A házakban késõn keltek.

Péter doktor erõs fõfájással ébredt. - Homályosan emlékezett csak az estére. Valami különös érzése volt róla, amit nem tudott volna kimondani. Egy nagyot ásított, és az arcát a párnákba temetve a fal felé fordult. Nem értette világosan, mi történt. Azt se tudta, hogy tulajdonképpen mirõl kell gondolkodnia.

Hajh, elmúlott az este, és hideg, esõs téli reggel volt!

De nem jutott ideje mindezen töprengeni, mert az inasa jelentette, hogy kész a fürdõvize, és hogy a várószobában betegek ülnek.

A doktor egy pillanatig még habozott, hogy törje-e a fejét a tegnapi este problémáján, de azután egyszerre kiugrott az ágyból és a fürdõszobába ment.

Ezzel megkezdte a megszokott, pontos életet, melyben minden dolognak megvolt a maga ideje.

És folytatta ezt az életet tovább, mint azelõtt.

Mintha az az este kiesett volna a múltjából.

Elmúlt a tél. Péter orvos számára éppen úgy, mint a tavalyi. Megjelent néhány szaktanulmánya az orvosi lapokban, egypár klinikai újítást próbált ki a betegein. Az acélos, kemény munka bizonyos állandó örömet okozott neki; gyönyörködött benne, hogy ruganyos, eleven, egészséges. Olykor azonban észrevette, hogy egy hangulatember lappang benne. Rögtön elhatározta, hogy elnyomja a zsarnokot. És ez sikerült is neki.

De egy napon megérkezett a tavasz. Egészen váratlanul. És telefújta jó szagú, életvidám szellõvel nagy Budapestet. Egy hét alatt elolvasztott minden havat, a másodikon kicsalt a földbõl minden szál füvet.

Az utcákon ibolyát árultak, néhány sápadt arcú ember mámorosan kóválygott künn a mezõkön, és telhetetlenül itta a hideg, részegítõ tavaszi levegõt.

Délutánonként ragyogó napsugár sütött. A haldoklók kimúlását megnehezítette és megszépítette ez a gyönyörû reményteljes sugár, mely sok meleget, sok gyümölcsöt, sok virágillatot ígért. Ki ne hitt volna ennek az ígéretnek?

Azután bealkonyodott.

A pajkos Tavasz most fiatal, szentimentális leányhoz hasonlított, aki elbúvik valahová a fák közé, és csendesen könnyezik, anélkül, hogy okát tudná.

A szellõ elállott. Enyhe, édes léghullámok mozogtak a magas házak között.

És a körúton újra csend volt.

Péter doktor megállott egy ház elõtt. Fölment a lépcsõkön. Belépett egy ajtón, melyet abban a pillanatban nyitottak ki neki. És szája összetapadt két nedves, hû lány-ajakkal, és arcára forró könnyek hullottak.

A Tavasz, a könnyezõ, szentimentális lány - künn valahol, a nagy csupasz fák között, a halálos csendben, hallgatózott.

[Rosen]

SZOMBAT ESTE

Szombat este, ó, az mindig a legszebb. E napon ugyanis nincsen meleg vacsora - hús, fõzelék vagy tészta, amit sorban meg kell enni - hanem sok minden. És ehetünk, amit akarunk. Akár teát, amelyet nagymama fõz a nagy réz szamováron, a pohárszék melletti kis asztalon. Akár tojást: és akkor szólni kell Évának, a szakácsnõnek, hogy mennyi kell. Akár apró halakat, amelyeket apa hoz haza egy dobozban. Szóval, pompás az egész. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér van, és egy másikban vaj és túró, a harmadikban fõtt burgonya.

Ilyenkor apa és anya is, mintha jobban örülnének. És õk is, legalább azt hiszem, szeretnék, hogy mindig ilyen vacsora legyen, mert ez sokkal-sokkal jobb és kedvesebb, mint a többi napi rendes vacsorák.

Nagymama ilyenkor csak teát iszik. Bordó színûre fõzi, és mialatt fõ, a csészéjében cukrot éget hozzá rummal. A rum lilás rózsaszínû lángocskákkal ég, és kicsapkod néha a csésze szélén túl is, a nagymama meg leteszi a szemüvegét, és mosolyogva nézi; közben cukrokat dörzsöl a citromhoz. Apa halat eszik elõször, de azután behozatja a paprikát, a sót, a borsot, a mustárt, a köménymagot, a kaprit és a petrezselymet. Mindenikbõl szed egy keveset, sok túrót és vajat vesz hozzá, azután pedig a vastag, ezüst tejeskanállal szétkeveri az egészet. Pompás ez kenyérre kenve. Én és Dezsõ mindenbõl eszünk sorba. Anyikától kérünk, õ mindent ad. Ha apa így szól: Én nem bánom, de ezek a gyerekek betegek lesznek - akkor õ megkéri: Dehogy lesznek, vigyázok én.

Vacsora után apa rágyújt. Én elhozom a sarokból a pipát, Dezsõ a gyufát a fiókos szekrényrõl és Eti a dohányos szitát. Apa lassan megtömi a nagy, faragott tajtékpipát, és azután rágyújt. Gyönyörû, kék füstkarikákat bocsát; mindenkinek hármat; nekem is, Etinek is, Dezsõnek is, és ha kérjük, nagymamának és anyának is. Azután újságot olvas. Anya elõveszi a szekrénybõl az "Olajág"-at, és olvassa. Nagymama a konyhába siet, magával viszi a kamrakulcsot.

Nemsokára jõ be Julis. Hozza a mosdótálat; forró benne a víz. Lábat kell mosni. Rendesen Eti kezdi. (Ráfogtuk Dezsõvel, hogy lánynak legelõször kell a lábat mosni.) Julcsa pedig összeszappanozza a lábunkat. Csiklandja, mossa, öblíti, míg csak egészen nem tiszta. És három mesét mond el ezalatt. A vasfejûrõl, A hét hollóról és a Boszorkányokról. Legszebb az utolsó, a boszorkányokról szóló.

Ekkor már apa és anya bemennek a tisztaszobába. Két lámpást visznek be, és felnyitják a zongorát. Apa zongorázik, anya mellette ül. Közben beszélgetnek, és apa olykor megcsókolja anyát.

Míg Julcsa a mesét mondja, hallgatom a muzsikát is; mert mindkettõt jól ismerem. Nagyon szomorú zene, csak apa és anya szeretik. Mi nem. Ha valami vígat kezd apa, bezzeg fölugrunk, és táncolunk az ágyban. (Egyszer leszakítottuk így a ruganyt, de ez nem szombat este történt, mert ha akkor történik, akkor nem lett volna verés.)

Julcsa azután kiviszi a tálat, feltörüli a padlóról a tócsát, és mi már szundikálni kezdünk. De nem jó elaludni mindjárt. Többször felnyitjuk a szemünket, mert a Homokember még nem jött, és addig úgyse lehet jól aludni. Meg kár is, amikor olyan szép minden. Az ebédlõi lámpa csak kicsit világít be a szobába, mert behajtjuk az ajtót, és jól halljuk a zongorát. De nemsokára bejõ a nagymama. A pohárszékre leteszi a kulcsokat, és vizet önt a nagy pohárba. Cukros vizet csinál. Hallani, amint kiveszi a cukortartóból a cukrokat. Megolvashatjuk, amint beledobálja a pohárba. Egy, kettõ, három, négy, öt, hat, hét. (Ennyit szokott mindig.) Vizet önt rá, és elkeveri egy kanállal. Amíg hozza, mindig keveri. És odaviszi mindenikünk ágyához, jól vigyáz, nehogy egyikünk is többet igyék, mint a másik.

Most már lehet aludni. Nagymama bemegy a szobájába, és õ is vetkõzni kezd. Künn nyílik a konyhaajtó. Bejõ Juliska. Egy tálcán hozza a kancsót és poharakat. Átmegy a szobákon - csilingelnek a poharak, amint egymáshoz ütõdnek - és leteszi a tálcát az asztalra. Azután újra kimegy. Néhány perc múlva pedig a mécsest is hozza. Ezt is apáék szobájába viszi az asztalra.

És e pillanatban már itt a Homokember.

Apa azt mondta, amikor mutattuk neki, hogy az a kancsó árnyéka. S ha a kancsót elvette, valóban eltûnt a Homokember is. De mégse árnyék az, hanem a Homokember. Olyan, mint egy bagoly, és éppen mintha apa ágyának peremén ülne. Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és csúnya õ. S olyankor a fülünkre húzzuk ám a takaróinkat. Csak néha hajtjuk le a paplan csücskét, és azon át egy pillanatra még kinézünk. A Homokember még mindig ott áll, mozdulatlanul. Várja, hogy elaludjunk, s aludni is kell, mert õ akarja.

Ha gondolkodik az ember róla, hol van napközben a Homokember, ki nem találja. És senki se tudja azt. Azt az egyet azonban bizton lehet mondani, hogy szombat este a Homokember is jókedvûbb, mint máskor. Elvégre másnap vasárnap lesz, s ilyenkor rendesen tovább alszunk, s ennek õ örül. Szereti, ha sokat alusznak az emberek. Ha este úgy érezzük, mintha a szemünkben homok volna, s emiatt a pillánk nehezül, ezt a Homokember okozza. Valószínûleg az ásításhoz is van valami köze.

... Apáék a tisztaszobában lassanként készülni kezdenek. Lecsukják a zongorát, elfújják a lámpákat, és lassan, egymást átölelve átjönnek a szobáinkba. Jól hallom, amikor apa késõbb vizet önt magának, visszateszi a kancsót és iszik.

Utána a Homokember a falon megnyúlik, megnõ: most már mindenkinek aludni kell.

Apa azt mondja:

- Holnap reggel magam veszek a piacon kelvirágot.

Anya mond rá valamit, de azt már nem lehet hallani. Azután apa végigmegy gyertyával az összes szobákon. Megpróbálja, be van-e zárva az ajtó, és visszajön. Elfújja a gyertyát aztán, és õ is ágyba fekszik. Most már mindenki lefeküdt. A Homokember, az óriás Homokember, az ágy peremén a falhoz húzódva, komolyan figyelve gubbaszt.

[Rosen]

A VARÁZSLÓ KERTJE

A pályaudvar kapuján két magas termetû, nyúlánk fiatalember lépett ki az állomás elõtti térre. A következõ pillanatban megismertem õket.

- A Vass fiúk!

Együtt mentünk be a városba. Az enyhe júniusi délutánban valami nagyon kedves érzés volt az. A gimnáziumban elválhatatlanok voltunk. Érettségi óta - négy esztendeje - nem láttam õket. Külföldön tanultak. Nagyon megörültek a találkozásnak.

Az arcuk még nem férfiasodott meg végképp. Finom orrukon, a mozgékony, okos szemükön a késõn érõ, intelligens emberfajták karaktere. Modorukban ugyanaz a világfias szívesség és kedvesség, amely annyira szokatlan volt a gimnáziumban, s mégis mindenkinek tetszett.

Gyalogolva haladtunk végig a fõutcán és a fõtéren. Siettek. Két óra múlva tovább kellett utazniok.

- Tulajdonképpen csak a varázsló kertjét jöttünk megnézni - szólt az idõsebb Vass fiú.

- A varázsló kertjét? Hol van az? - kérdeztem.

- Igaz, te ezt nem tudod. Persze, akkor nem mondottuk el senkinek a dolgot. Majd meglátod, eljössz velünk, ugye? Nincs messze...

A fõtér felõl a templomnak tartottunk. Végighaladtunk a parkon. Az öreg gimnáziumi hittanárunk ott ült a rendes padján, egy könyv olvasásába merülve. Köszöntünk neki. Barátságosan integetett. Azután megkerültük a templomot. A fiúk egy vak utcába vezettek, amelyrõl eddig semmit sem tudtam. Az utca szûk volt, és körülbelül kétszáz lépés hosszú. Sajátságos! - ilyen házakat, mint itt, sohase láttam a városban. Alacsonyak és kezdetlegesek voltak, de vagy az ablakok hajlásában, vagy a kapuk faragásában és formájában volt valami ósdi. Az utcán padokon és székeken öreg emberek és bánatos arcú, sápadt asszonyok ültek, apró lányok söpörték és öntözték a földet. Kocsikeréknek nyoma se látszott.

Az utolsó ház elõtt állapodtunk meg. Azaz - tulajdonképpen ház nem is látszott, csak kerítés. Festetlen, magas fakerítés: olyan sûrû, hogy a kezet rajta bedugni nem lehetett, és egészen közel kellett hajolni, hogy az ember megláthassa, mi van mögötte.

Kábító virágillat csapott meg. A kerítés megett kert volt; nem nagyobb, mint egy kis szoba. A talaja körülbelül a derekunk magasságáig fel volt töltve. És tele az egész kert virággal.

Sajátos növényvilág tenyészett itt. Hosszú szárú, kürt alakú virágok, amelyek szirmai mintha fekete bársonyból volnának. A sarokban liliombokor, óriási kelyhû fehér liliomokkal megrakodva. Mindenütt elszórva alacsony, vékony szárú fehér virágok, amelyeknek egy szirma, csak egy szirma, gyenge piros színû volt. Úgy tetszett, hogy ezek bocsátják azt az ismeretlen, édes illatot, amelyet szagolva az ember azt hiszi, elakad a lélegzete. A kert közepén egy csomó bíborpiros, kövér virág terpeszkedett. Húsos, selymes fényû szirmaik hosszan lógtak le egészen a magasra nõtt haragoszöld színû fûbe. Mint egy kaleidoszkóp, úgy hatott ez a kis csodakert. Közvetlen elõttem a nõszirom lila virágai nyíltak. Százféle virágillat tevõdött össze a bódító szagában, s a szivárvány minden színét megtalálhattad a virágok színében.

A kert végében, a kerítéssel szemben egy kis ház gubbaszkodott. Zöld zsalus két ablaka mindjárt a földszint magasságára nyílott. Ajtót nem lehetett látni. A háztetõ az ablakok felett mindjárt összehajlott. Nagy padlásnak kellett ott lenni. Közvetlenül az ablakok elõtt kék szegfûket fedeztem fel. Vagy négy percig némán bámultuk ezt a tíz négyszögméternyi kis csodabirodalmat.

- Látod, ez a varázsló kertje - mondotta a fiatalabb Vass.

- És ott a házban lakik a varázsló - folytatta a másik.

- És ott laknak a rablók is.

- Kicsodák? - kérdeztem.

- A rablók, a varázsló tanítványai és rabszolgái.

- Õk kimennek rabolni a városba. Ilyenkor mennek ki, föld alatti utakon. A templompadláson bukkannak föl, és a toronykötélen ereszkednek le. Barna köpenyük alatt egy kis olajlámpát rejtegetnek, és övükre akasztva álarcot, tõröket, pisztolyokat visznek.

- Csendesen lopóznak be a házakba, vagy az ablakokon másznak be. Kis csákányaikkal pár pillanat alatt felkapaszkodnak az emeletes házak szobáinak nyitva hagyott, sötét ablakain.

- És azután gyorsan a szekrényekbe bújnak.

- Senki, aki a házban lakik, észre nem veszi õket, és akkor már elhelyezkednek a ruhák és skatulyák között. Meggyújtják kis lámpásaikat, és nesztelenül várnak.

- Várnak, míg mindenki le nem fekszik, és akkor kibújnak, végigjárják a szobákat, feltörik a zárakat, levágják a gyerekek fejét, és tõrüket otthagyják az apák szívében.

- És elviszik a kincseiket a varázslónak.

Mintha valami elfeledett, régi verset mondott volna fel a két fiú, úgy mondották el a varázsló barlangjának titkait. Ezalatt folyton néztük a kertet.

- Elképzeled most, mi van ott benn? - kérdezte a fiatalabb Vass.

A bátyja felelt helyettem:

- Itt, a zsalus ablak megett van a rablók hálószobája. Alacsony, vakolt odú. A falon egy lámpás pislog, és jobbra-balra hat-hat szalmazsák a földön. Az egyik oldalon hat rabló alszik, összekuporodva; az arcukat se látni.

- A másik oldalon üres a hat ágy.

- A rablók már a föld alatti utukon elindultak véres munkájukra.

- Amikor fölébrednek, négykézláb másznak ki a szobából, mert az alacsony helyen fölállani lehetetlen.

- A varázsló akkor enni ad nekik. Gonosz, fekete szemével mintha azt mondaná: egyetek, és hozzatok nekem sok kincset, aranyat, ezüstöt.

- A rablók friss békákat és gyíkokat esznek, továbbá több éves cserebogarakat kapnak csemegéül, amelyek, mint befõttek, üvegekben állanak a varázsló kamrájában.

- Azután menniök kell. A varázsló pedig meggyújtja a lámpását, mely egy koponyában van elhelyezve, és virraszt a szobájában. Olvas, õrködik. Nehogy baj érje a rablókat.

- Nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek.

- És mikor keleten szürkülni kezd már az ég, akkor idejön: lefekszik a kertbe.

- És akkor minden virág leánnyá változik. Õ pedig hempereg a virágok között...

- Míg csak haza nem jönnek a rablók, és akkor átveszi a zsákmányt, elrakja a föld alatti raktáraiba, és aludni térnek mindannyian. És egész estig csendes, kihalt a ház.

- A szomszédok közül senki se tudja, hogy ki lakik itt...

Néhány percig szótlanul néztük a varázsló kertjét; akkor az egyik Vass fiú hirtelen megnézte az óráját.

- Huszonöt perc múlva indul a vonatunk - mondotta, és könnyen sóhajtott.

- Mennünk kell - mondta a másik.

A keleti égen már látszottak a csillagok. Az utcában csend volt, mint a temetõben; sehol egy élõ lélek kívülünk.

Visszaindultunk. Szótlanul haladtunk a templomig. A két Vass fiú elmélázva nézett maga elé. Megkerültük a parkot. A kútnál három szolgálólány húzta a vizet. Jókedvûen nevettek, csinosak voltak. A két fiú rájuk nevetett.

A varázsló virágainak nyomasztó illata lassanként elszállt a mellükrõl. Egy bérkocsi haladt arra. Füttyentettek. Mosolyogva búcsúztak, és könnyedén szöktek fel a kocsira. A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villámfényes fõutca felé.

[Rosen]

NYÁRI BÁL

Három pincér siet elõre, föl a lépcsõkön nagy tálakkal, elõrehajolva. És körös-körül az asztaloknál már vacsoráznak. Tiszta üvegû kerti gyertyalámpák égnek az asztalokon, és - mintha a zenekarban csak a háromszöget ütögetnék csendesen, úgy csörögnek az asztaloknál a kések és a villák.

Beszédet alig hallani, és a lányok tiszta, hideg csillogású szemein a gyertyalángocskák aprón tükrözõdnek. De ezt csak akkor látni, ha egész közelrõl nézzük a szemüket, különben azt gondolja az ember, hogy valami fátyolos, vörös csillogás az egész, amely a mélybõl jõ. Talán egy apró cseppben vér ömlött ki a kristályos csillogású látólencsére. És attól volna!

Az ajkuk, a lányok ajkai még haloványak, a mezítelen, ideges nyakukon egy apró izmocska rándul meg néha egy pillanatra. És a fiúk háta és válla emiatt reszket össze szerteszét. Mintha könnyeik a szemükbõl a torkukon keresztül forró cseppekben suhannának és szivárognának le a szívükre.

És mialatt hosszú futammal felcsendül a muzsika, mindannyian, a lányok és a fiúk is úgy érzik, hogy a cimbalom bugyborékoló, pattogó hangjai fájdalmat okoznak, és kínt árasztanak mindenüvé. Az öregek pedig - az õ szüleik és azok, akiknek ez már nem fáj - közömbösen bámulnak be a táncterem ablakán, ahol lusta hajladozással mossák a padlót igen öreg parasztasszonyok. Némán mossák a padlót.

A lámpák fénye kisurran a terembõl, és fokozza a fájdalmat, amelyet a muzsika szerteszét fölkeltett... Azoknak a lányoknak, akik most nagy, mély lélegzéssel zokogni szeretnének, reszketni kezd a bokájuk. Úgy, hogy attól lehet félni, hogy a finom selyem, lyukacsos harisnya összepiszkolódik vagy elszakad.

Az öregeknek, s azoknak arcán, akiknek mindez egyáltalán nem fáj, gyengéd, jókedvû mosoly pislákol. Õk elégedetten simogatják a hófehér abroszokat, és csendes szavakkal fordulnak a rózsaszínruhás leányokhoz, akik semmit se felelnek nekik.

A rózsaszínruhás leány ruhájából apró kis üveg nedûje bújdosik, lázálmos illatot árasztva, amely a viola d'amour hangjára és az éjszakában messze imbolygó halvány árnyak suhanására emlékeztet.

Az asztaloknál egy pillanatra mindenki elhallgat.

A széttört halott szívek, amelyek köröskörül a földben el vannak ásva, felzokognak, és zokogásuk mint nedves, hûvös lehellet a tó felõl - és köröskörül mindenfelõl - ráereszkedik az emberek mellére.

A lámpák fehér és rózsaszínû fénye pedig ijedõsen, fáradtan visszasurran a terembe.

A rózsaszínruhás leány karcsú bokája megindul a padlón lassú lépésekkel. És sok fekete és színes boka csúszkál, lebeg már a padló felett. Minden mozdulat annyira fáj, mint egy hervadott emlék, mint egy hervadott tearózsa, mint egy tearózsaillatú emlék, amelyre valahol, a letarolt, õszi erdõben estefelé reáakad a férfi, aki fiatal feleségét elvesztette.

A rózsaszínruhás leány hajában tearózsát látok. A cselló halványlila hangjai ott kerengenek körülötte, s a rózsa annyira szenved emiatt, mint egy fehértestû, meztelen leány, amelyet el akar kapni a mélységes kék folyóvíz sodra.

Finom por szóródik a levegõbe, bár a táncolók lábai nesztelenül és vigyázva suhannak, és a hangok úgy surrannak át a termen, mintha mindaz, ami belõlük rossz és nem szép volt, beleszûrõdött volna az apró porszemekbe. A kékesen aranyló porszemek pedig hosszú hullámokban csókolóznak a levegõben, cikázva a lámpák körül, és beleszállnak a hangszerekbe.

A rózsaszínruhás leány arcára egy porszem se szállott. Egyetlen porszem se szállott. Egy porszemecske se szállt.

De a hajában elhervadt a tearózsa, és könnyû, kicsiny bokái reszketnek. Úgy reszketnek, mint amikor a jövõ sejtelme reáfú az erdõre, és a fiatal fák borzadásukban és félelmükben meghajlanak elõtte. Csak egy virág nem mozdul meg, benn a sûrûben sok giz-gaz között elhagyatva. Ez elátkozott virág, mert embervérbõl táplálkozik.

A rózsaszínruhás leány fehér kis cipõje véres. És a tearózsa a hajában, a tearózsa is egészen elfonnyadt. És a fehér, puha homlokán, meleg homlokán is egy apró, sötétvörös vércsepp van. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Hiszen a többi leánynak nem véres a cipõje. És a többi leánynak nincsen vér a homlokán. Hogy hívják ezt a leányt, és honnan jött? Honnan jöhetett?

Erre a kérdésre felelni senki se tud itten. Pedig a cselló árva hangjai a lány apró cipõcskéinek meleg vérfoltjaiért sírnak. És emiatt könnyes a szeme a két szomorú arcú, egyforma arcú fiúnak is, akik az elébb ismeretlenül, sápadtan keresztülmentek, és szemeikkel és ajkaikkal mindvégig a véres cipõket nézték. De azután hirtelen eltûntek a nagybõgõ hangjainak kusza, sötét mélységeiben.

A lány rájuk se nézett, csak a tearózsa hullott ki hajából, mint valami reszketõ, messzirõl jövõ jajkiáltás, amely egy sötét szobán jön keresztül. Olyan szobán, amelyikben tegnapelõtt meghalt valaki. Vagy egy öreg, sovány leány, vagy egy fiatal, szûz fiú.

De hát ki ez a lány?

Senki se tudja, honnan jöhetett, és mit akar?

És miért véres a cipõje?

Már tudom, hogy ki ez a lány.

Már tudom, hogy kicsoda.

Jaj, már tudom, hogy mért jött.

[Rosen]

A BÉKA

A békát utálom. Szeretek minden állatot, tudom, hogy egyformán fölséges alkotásai a természetnek, de a békától iszonyatosan undorodom.

Elmondom önöknek, hogy miért, bár ha csak ráemlékszem is a dologra, reszketõ félelem fog el, a gyomrom rémületes undorban vonaglik, a szemeim elõtt és a torkomon hideg, nedves varangyok mászkálnak, a füleimben egy békanyálszagú hang vartyog, és gerincoszlopomban görcsös, jéghideg iszonyat szaladgál. És én ma éjjel nem fogok aludni. Mégis elmondom, hogy miért iszonyodom a kicsiny békától; miért merednek meg az izmaim halálos izgalomban, amikor két békaszem pislogó, rohadt fényét látom a múltból az agyvelõmbe világolni.

A béka az az állat, mely az életemnek legnagyobb, legjelentõségesebb perceit okozta. Csakhogy ezek a percek számomra nem az öröm, hanem a borzalom percei voltak. Tudom, azt gondolják majd, hogy mindazt, amit elmondok, egy szegény, szerencsétlen ember mondja el önöknek, akinek a szeme káprázott; tudom, hogy legföljebb érdekesnek találják az esetemet. De kérem, gondolják el, hogy ezt tenniök embertelenség volna. Mert végigszenvedtem akkor ezer ember helyett azt az õrjítõ, kárhozatos félelmet, melyet ezer és ezer között nem ismer meg egész életében senki. Önök nem fogják megismerni. Gondolják el, és ne bámuljanak rám, hanem érezzenek együtt velem.

Egy áprilisi esõs éjszakán fölriadok az álmomból. A másik oldalamra fordulok, és próbálom folytatni az alvást. Hánykolódom, igazgatom a párnát, de nem sikerül az alvás. Ideges, lázas reszketés búvik lassan minden porcikámba, és valami ismeretlen félelem kezd reám szállni a csöndes sötétségben, mialatt künn az áprilisi esõ esik, s mellettem a feleségem lélegzetét hallom.

Érzem, hogy ismeretlen félelem kerít mindjobban a hatalmába, és hogy nincs ellene védekezés sehol sem.

Elõször szabadulni próbálok tõle, olvasok magamban. Számokat adok és szorzok össze, a régi tanulótársaim nevét sorolom föl; hiába - nem sikerül. A félelem egyre erõsebb lesz, és minden csepp vérembe beveszi magát, a szívem erõsen dobog, a fejemben nyomást érzek, s mindenem hideg. Az izzadság kiüt a homlokomra.

S e pillanatban hang üti meg a fülemet. Egy hang, amely gyereksíráshoz és elkínzott állat nyögéséhez hasonló. Egy hang, amelyre meghûl a velõ a koponyámban, és a gerincemen rettenetes görcsös borzongás fut végig.

Hallgatózom.

A hang ismétlõdik. Erõsebben és erõsebben. Hallatára idegeim minden szálát elállja a rettenet és a kín. Valami üvöltõ, panaszos, hívó és fenyegetõ hang, amelyet majd végtelen messzeségben, majd közvetlen közelemben hallok, mintha az ágyam fájából és a szobabútorokból áramlana felém.

Mintha egy halálra kínzott kicsi gyerek nyöszörögne. Mintha valami kitépett szárnyú vén bagoly üvöltene az éjszakába az elmúlásról.

És a hang nem szûnik. Rövid szüneteket tart. Majd folyton erõsödik, rémületesebbé és fájdalmasabbá válik.

Az egész testem csupa hideg veríték. Fölugrom az ágyból, gyertyát gyújtok, azután rohanok vele szobáról szobára. Megállok. Hallgatózom. A hang egyszer távolabbról, másszor közelebbrõl hangzik. Reszketve és fülelve sietek újra és újra keresztül a szobákon. Mintha a hang a konyhából jönne. Valóban, amikor kiléptem, betöltötte az egész konyhát ez a nyögõ, pokolian nyávogó, vartyogó hang.

Sietve keresni kezdtem, honnan jõ. Egy sarokból hangzott, ahol a mosóteknõ állott. Elveszem a teknõt. Egy állatot látok ott, akkorát, mint egy kis macska. Gömböcbe gabalyodva ült, és lomha mozdulattal felém fordult.

Béka volt. De milyen béka. Soha ezelõtt nem láttam olyant. Szõrök voltak a testén. A szemeibõl zöldes lidércfény világolt. A teste halotti bûzt terjesztett. Undok nagy szájából csak úgy ömlött a rémületes hangok áradata. Mintha valami felsõbb hatalom parancsára végezte volna pokoli énekét. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, eszembe jutott valami, amitõl a szívem verése megállt egy pillanatra.

A vidékünkön az a hit van elterjesztve, hogy amely házban ilyen szõrös béka éjjel megjelenik, ott hamarosan meghal valaki. Abban az idõben több ilyen esetet hallottam. Egy szomszédunk - jómódú gazdaember - mondta nekem, hogy saját szemével látta az átkozott szõrös békát, és leánya, a szép, tizennyolc éves Ágnes, rövid idõre azután meghalt.

Akkor egy pillanatig se hittem a dolgot, végre is az ember nem hisz el meséket, ezenkívül a természetrajz se ismeri azt a békát, miért higgyem el tehát én.

De amikor ezzel a békával ott szemben álltam, minden csepp véremmel hittem rémséges jelentõségében. Villámgyorsan rávetettem magam, és rátérdeltem a hideg, undok testére.

Hatalmas bömbölésbe kezdett, mely oly mély és erõs volt, hogy lónyerítéshez hasonlíthatnám. Megrémültem, hogy a feleségem fölébred rá. Fölkaptam hát az állatot, és teljes erõvel odacsaptam a konyha köves padlójához. Úgy koppant, mint egy vasgolyó, és hirtelen talpra állva, méternyi ugrással a sarokba igyekezett. Tehetetlenségemben ide-oda rugdosni kezdtem, s nem engedtem, hogy talpra álljon. Zöld varangynedvet lövellt ki a teste, és ez a nyúlós, bûzös folyadék jelölte az útját. Míg így idõt nyertem a gondolkodásra, megpillantottam a favágó baltát, s elhatároztam, hogy azzal pusztítom el a szörnyet. Odatereltem tehát a sarokba, ahol a balta állott, azután fölkaptam a szerszámot, hogy gyorsan végezzek vele. Idõt vesztettem-e, vagy hogy volt, nem tudom, de a varangy talpra állt, és villámgyorsan nekem ugrott, éppen a nyakamra, és megharapott.

Fogai voltak.

Leráztam magamról, és lefogtam. Reá térdeltem újra: megint azt az erõs, nyerítõ hangot hallatta. - Azután rávágtam a fejére a balta fokával. Zöld vér freccsent az arcomra, és éreztem, hogy a tehetetlen állat micsoda óriási erõfeszítést tesz, hogy elmeneküljön. Újra ütöttem, vágtam. Földaraboltam. Levágtam a lábát, a fejét, úgy, hogy a végén csak egy alaktalan, nyálas, bûzös, zöld tömeg feküdt elõttem.

Mikor elvégeztem rémes munkámat - föllélegzettem, úgy éreztem, mintha talán sikerült volna megvédeni enyéimet a fenyegetõ halálveszedelemtõl. Reszketve, fázva, de megkönnyebbülve mentem vissza a hálószobába. A feleségem csendesen, nyugodt lélegzettel aludt. Halovány arcán enyhe mosolygás lebegett. Odamentem és megcsókoltam, mire gyengén sóhajtott. Egy ideig szorongva néztem az arcát, azután fáradt és mély álomba merültem.

Másnap korán reggel, amikor felébredek - mert korán kelõ ember vagyok - rémülve jut eszembe, hogy a béka tetemét, a véres baltát és az éjjeli küzdelem nyomait elfeledtem eltakarítani. Kiugrom az ágyból, és a konyhába sietek, hogy - ha lehet - még elejét vegyem annak, hogy a cselédek vagy a gyerekek meglássanak vagy megtudjanak valamit.

Csodálkozásomra nem volt semminek semmi nyoma. A balta a helyén állott. A konyha kövei tiszták, a szolgáló még nem jött be a cselédszobából.

Önök most azt mondják, kérem, hogy álmodtam. Tudják meg tehát, hogy a feleségem e nap után két hétre kiterítve feküdt.