[Rosen]

JÓZSIKA

Dadámnak, Évának

Abban az idõben így éltem.

1.

Reggel, amikor kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban, és kibámultam a zöld korlátháló fölött rendesen még nagymama nem kelt föl. A szomszéd szobában, a hálószobájában a tükörasztalon erõlködve, hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban már ki vannak töltve ezüstös-aranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a mécs hiába erõlködik.

Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból, megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam, és kivisz a világosságra. Mindig sokat gyönyörködtem ebben az érzésben - amint a hirtelen reggeli fény megcsiklandozott, és a tisztára szellõzött, kitakarított ebédlõ kanapéján jó dadám munkába vette toalettemet.

Eközben kibámultam az ablakon. Künn - erre emlékszem legszívesebben - havasak voltak a háztetõk, és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben. Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves jármûveket. Megtette a kívánságomat. Aztán rámhúzta még a másik cipõt is, és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. Azután az arcomat kellett vízbe mártanom, és egy szivaccsal lelocsolta a hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e mosdási szisztémának ésszerûtlensége. A víz t.i. már kezeim leöblítése után egy kicsit piszkos lett, és az arcomat mindig valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam, nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan voltát. Azután megfésült, és ellenõrizte a fogmosást, amire különben nem volt szükség. A szájvíz illatát szerettem, és ha szõke, selymes hajamban végigsiklott a fésû, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta fodorgalléros fehér ingemet (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen a csuklómat bántották a kézelõk) és a sötétkék bársonyruhámat gyöngyházgombokkal.

Szép ruha volt, és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok, valahányszor eszembe jut, mert õ vette. Örültem neki, pompásnak, megkülönböztetõen úriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám, mert hiúvá tett, és kényszerített, hogy a tükör elõtt az illendõnél sokkal több idõt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban, mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a mûvészetet, ami tulajdonképp meddõ mulatság, mert idõt rabol, és elvonja az elmét és akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.

Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. Megkóstolta a kávémat, megkeverte, és a kalácsot apró kockákra aprította, nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a délelõtt nem sok érdekeset ígért.

2.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimrõl, akiket nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig fél évre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvigasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem õket!...

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután átküld az ebédlõbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az ebédlõ. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De õ vidéken lakik, és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja õ. Özvegyember. Nagyon szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlõben leülök a szõnyegre, és a nagy képeskönyveimben lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elõ. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különbözõ korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvûen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden fél évrõl. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz, és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben, és hajtó. Akkor kaptam elõször nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idõ! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idõ kell még, hogy felnõjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnõttek tudják, nem lehet kétség, csak õk tudják.

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyzött ebédlõben. Nagy csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában üldögélt, és beszélgetett a szomszédasszonyokkal vagy a vincellérrel, aki bejött a szõlõbõl valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a feleségét, Tecát, és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet csókoltak, és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot, és a vincellérpár kapott belõle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát, és kihasználták a jó szívét meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik szomszédunk, Gerõ bácsi kiment szilvaszedés elõtt, és megnézte a fákat, azután késõbb kijelentette, hogy a beszállított szilva nincsen fele annak, amit látott.

- Kedves ténsasszony - mondta a nagymamának - ezek lopnak. Kergesse el õket.

A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:

- Azt mondják, Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugye, nem igaz, Tecám? Ugye, nem igaz?

Teca nem állhatott ellen, kijelentette, hogy nem igaz.

- Persze, hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerõ bácsit, és jó, hogy nem tette, mert Gerõ bácsi hatvanéves korára is hûtlen férj volt, és Teca néni nem mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben szerettem Teca nénit.

3.

Mondom, a csend szinte tûrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalonban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember, és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.

Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.

Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi, kisgyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk, és annyi a veszedelmes, rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és borzasztó, különösen, ha szakálla van. És a szemekbõl is lehet látni az elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?

Különösen egytõl félek. Alacsony, vörös szakállas emberke. Zöld szemei vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz rám mindig, mintha azt mondaná:

- Evvel a kis kölyökkel még lesz számolnivalóm!

És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös, csúnya kezeit. Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá! Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendõrrel. Õ a dadámmal szokott beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van, és szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogy ha õ a közelben van, akkor nem félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer rám nézni és közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.

Persze a rendõr bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig velünk, és bizonyos, hogyha a vörös rám tör a szobában, segélykiáltásaimra késõn érkezne. El kellene egyszer mondanom a rendõrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyerekeket gyilkol, és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon. El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat õriz - mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és ilyenféléket - és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek agyvelejét rejtegeti.

Sokszor el akartam mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a rendõr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja a börtönbe, akasztassa föl vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbamaradt.

- Hátha kinevetne!

Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok, és nem értem, amit a nagyok beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam van. Jól megérzem. És erre õk nevetnek; ez elviselhetlen.

Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst, és állandóan foglalkoztatott a kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait, sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nemegyszer tisztán látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából, és szétálló nagy füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor, és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában. Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a szalonba, és végignézett velem mindent.

- Itt sincs, itt sincs. Ejnye, hát hol van?

Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót, és kinyitottuk a szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk, mert kitelhetett a vöröstõl, hogy oda bújik. Kicsike õ, és valószínûen akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit gyakran lehet hallani. Borzasztóak ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtõzik-e mögötte egy közülük. Õk meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között, és lábukat felhúzzák úgy, hogy semmi se látszik belõlük; vagy becsúsznak az ágy alá, egészen a homályos, sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztõ, zöld fényû szemeit, mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hû, szomorú szemeire; vérben forognak, és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló, hanem egyszerûen kiszaladok a szobából.

4.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk, és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya kitûnõ. Eközben folyton bíztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember lesz belõlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettõt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, vacsorára is, uzsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel, és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat, és holtom napjáig beteg leszek.

Ebéd közben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, míg nincs vége az ebédnek, és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant rendszeretõ asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendõvel a születésem elõtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképpen nem haragszom a nagymamára, õ jó asszony, és hogy vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyítógép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját, vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül, és dongókra vadászom. Ez jó mulatság, és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra, és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztülsüvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

- Ni, milyen nagyra megnõttem. Hallgassátok csak, milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!... És milyen erõs, lefõzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket... én, az óriás.

Így hetvenkedik a dongó, és szilajul szálldogál mindenfelé. Nekikoppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig, azzal huss... elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végigugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujja hegyére, és újra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül.

- Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér!

Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erõsödik, vastagodik, dicsekedõbb és bosszantóbb jellegûvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag aranyláncot hord, és kellemetlen erõs hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tõle a finom kis porcelánfigurák és kristálypoharak az üvegszekrényben, és elárulja, hogy a hang gazdája, Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül, akinek legalább olyan erõs és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha megtudná, milyen csúnya az aranylánca, éppen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én õt dongókhoz szoktam hasonlítani, és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívbõl utálom, akárcsak egy utálatos, nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos, puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba, és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót, és türelmesen várok, míg a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ül, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant... várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyedóra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem, és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t.i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogó üveg a legjobb. Cukrot tesz alája, és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen mindent megtett. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomra méltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jókedvre hangolja a nagymamát.

- A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz, és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom, mit szólna!

5.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt, és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fûszerestõl kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van gyõzõdve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek... meghalnak. Éppen ezért soha olyan valamirõl véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama elõtt, amiben az igazság vele szemben az én részesem volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatták, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek - minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát, és jól meg tudja ítélni a történteket, nincs szüksége ilyesmire. Hallgat, és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag - mint a nagymama mondja - vagy akinek fehér lova van - mint Margit mondja, a szomszéd kislánya -, hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok, és fölöltözni magam rendesen nemigen tudok, ha a dada mosdat is, és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kisfiú vagyok, ha a felnõttek tudnak írni és olvasni, és én meg nem - azért én tudom magamról, hogy ki vagyok, és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papírja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél, és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogy ha mulatni akar, a kocsmába kell mennie tekézni vagy inni, másképp halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra, és késõ délutánig el tudom nézni a felhõket az égen. Ó, milyen gyönyörûek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhõ. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen, ha lenyugszik a nap, szeretem nézni õket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Val

[Rosen]

PISTA

Bródy Sándornak

Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stílû nõhódító volt azok között, akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi hõsszerelmes szerepek egy része szintén rálicitált Pistára. De így, az életben, nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat.

1.

Az apámnál dolgozott, mint írnok. Arany kedély és vasegészség jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonóképeket hozott, cifra betûket írt és csatamezõt szerkesztett az ólomkatonáim számára. Használható, ügyes, nyílt eszû ember volt. És emberismerõ.

Tudott a parasztok nyelvén, és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a szemei, és hivatalos pátosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg a törvényszéki emberektõl hallott legszakszerûbb, legszebb jogászi kifejezéseket használta. Olykor órákig elbúvárkodott a törvénykönyvekben, és ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem törte le annak idején a derekát, és nem kényszerítette a tanulásra. Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel keresztülvitte, hogy hónapokig iskolakerülõi életet élhessen, de amelyeknek a vége mégiscsak az lett, hogy a második gimnáziumból ki kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és késõbb ügyvédi irodákba. Mikor hozzánk jött, és barátom lett - én hatéves voltam, õ húsz.

Mindjárt az elsõ esztendõkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál. Két szobalányra és egy szakácsnõre emlékszem, akiket miatta kellett elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta szemeit, de apám nem akart Pistának felmondani.

- Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jóvérû ember! - szokta mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, méghozzá a hivatalos órák alatt, és le nem zárt ajtók mellett oly ügyesen intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.

Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nõt, aki a keze ügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal, levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendõt hozott. Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklõdés nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit fáradozni a nõk miatt.

Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt nõvel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal. Eggyel-kettõvel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben, vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végképp és mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított - akkorára már volt egy új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szívósan, nem sietett, nem volt neki sürgõs, és egy szép napon, amikor örömtõl ragyogó arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az elõrelátható, egyforma, biztos sikerrõl. Saját kijelentése szerint házasságáig hatvankét viszonya volt, s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták szüzességüket. Ha mármost tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomással, mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait, akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehetõ. 62:15=4,13333... Eszerint egy esztendõre átlag négy nõ esett. Közülök 1,13, tehát körülbelül az egész állomány huszonöt százaléka érintetlen leány volt.

Voltak közöttük - már a kisvárosi készlethez képest - varrónõk, gazdalányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel elbajlódott egy évig is, amíg azután a nõ végre elment a találka helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol idilljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat, akik ilyenkor vacsorákat fõztek a szerelmeskedõknek. Pista ilyenkor a rendes liternél még valamivel többet szokott inni, és általában nem kímélte a pénzt. Sokszor kijelentette:

- Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom, hadd menjen!

Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nõkre költhette.

2.

Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni Pista morfondírozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó gyakran, valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál, de Pista szerint, ha minden eddigi szeretõit összerakjuk és "tízzel megszorozzuk" - még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmusának okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! - akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha beszélhetett.

Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat, Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is sietett, nem akart hosszan idõzni, szóval, hogy neki Pista nem kell. Rágta a dolog kitûnõ barátomat, de közben más sikerek - amelyeket bölcsen nem mulasztott el learatni - kárpótolták a szomorúságért. Zsófi azonban visszatérõ motívum maradt.

Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett. Még a Tek. Kir. Törvényszék "T" betûit se volt kedve kicifrázni a keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerûen értette. Számtalanszor gyönyörködtem mesteri nagybetûiben.

Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebbõl gondoltam, hogy komolyabb lett az ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett, kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam. (Pista tudniillik vérbeli elbeszélõ volt.)

Ebben az idõben gyakran fordultak elõ nála orrvérzések. Nem állította el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért, és hagyta folyni. Közben halkan káromkodott és bíztatta:

- Hadd folyjon!

Utána néhány napig sápadtabb volt, de aztán újra visszakapta a régi csattanós színét.

Jó meleg nyár járt ránk.

Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát, megnyomorította, és beletette a bal kezében levõ apró papírstanicliba. Tízet rakott egybe, azután végképp lezárta. Egy délután ily módon harmincöt ilyen staniclink gyûlt össze. Összeolvastuk õket, mint a pénzestekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük.

Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.

3.

Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszûnt a barátom rosszkedve. Szombat délben, az iskolából jövet találkoztam vele. Elébem jött. Kijelentette, hogy majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az irodában.

- Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akirõl meséltem, hogy nem akart kötélnek állani?... Nohát, ma délelõtt mégis!... Nincs még egy ilyen lány a világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába ígértem én neki fût-fát, selyemkendõt, selyemruhát, aranygyûrût, száz forintot - nem akart. Igazi százforintost kértem a sógoromtól, és megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, éppen te kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, mint az õzecskének, és pirosak az ajkai, mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úrasszonyé. Majd egyszer megmutatom magának, Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk - a mai napig számítva - tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.

- Nahát, azután ezelõtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: nem. Nem akarsz? - kérdeztem még egyszer. Nem, mondta, és lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam, és ahogy csak bírtam, jobb kézzel képen vágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dõlt, annyira megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Bal kézzel is adtam neki még egy jó nagy pofont. De ahogy csak bírtam! Csak támasztotta tovább a falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.

- Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, Zsófika, eljössz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék. Délután eljött, elszökött a régi helyérõl. Elvezettem a Panna nénihez, annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is! Ma délelõtt azután elmentem, és elvettem a szüzességét.

- Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a fáradtságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év elõtt.

És ebbõl megtanulhatja, Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kívánja õket. De akkor azután muszáj nekik.

Pista megsimogatta a fejemet, rendbe hozta az íróasztalát, és szokása szerint, hivatalos nyelven, berekesztette a munkát:

- A mai délelõttre rendelt szent evangéliumot egyhangúlag beszüntetettnek nyilvánítom!

Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet a legjobb szivarnak tartott), és fütyörészve távozott.

4.

Késõbb is gyakran fejtegette elõttem azt a nagyszerû tanulságot, amelyet speciálisan a Zsófi esetébõl vont le, de amely minden régebbi és ezutáni sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek múlva - ó, évek múlva - olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e, vagy nincsen-e. S abból, hogy sokat gondolkodtam rajta - már sejthetõ, hogy nem nekem volt igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.

[Rosen]

NAGY BALÁZS - KIS BALÁZS

Kabos Edének

1.

Idõ - este hat óra. Színhely - elegáns nagy gyerekszoba. Rézágyak. Óriási rendetlenség. A rendetlenségbõl itt-ott kilátszik egy-egy meztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres szobrásznak a gyerekei. Késõn érõ, de piros arcú, okos szemû gyerekek.

A nyolcéves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát húzgál föl, s mikor a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra õrült zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. Percenként átlag kétszer viszi véghez a fent említett viharos zajt. Ani - fiúsan öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány - teniszrakettel ütögeti a mennyezethez babájának leszakadt fejét. A tizenegy éves Rolli az ágy sárgaréz támláján végez nyújtógyakorlatokat, amelyeket a Beketow-cirkuszban a magas trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen borzas hajjal. Lihegve és izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy csak úgy horpadozik alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi:

- Úgy-e Anii, nem így csinálta a Beketowban az az ember?... Mondd Anii, nem így csinálta az az embeer!

Ani egy szót se felel, fáradhatatlanul rakettezi fölfelé a babafejet.

Idõnként erõsen raccsolva megszólal:

- Nézd, Bandi, nem nagyszerû, már fél órája ütögetem a Médi fejét és csak kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerû?

Bandi azzal felel, hogy a csörgõ rugóját nekiereszti.

2.

Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli torokkal, lelkesülten kiabál:

- Gyerekek, gyerekek, megtaláltam apát a lexikonban! Megtaláltam apát a lexikonban! (Hadarva olvasni kezd.) Áldor Balázs, szobrászmûvész. Született Békéscsabán, 1869. május 7-én...

Rolli (a korán érett gyermek öntudatosságával): Ne olvasd hangosan, én is akarom olvasni.

Ani: Ne olvasd, majd nézzük a könyvet. Megint felültetsz bennünket és elmeséled, ha valaki jön, és röhögsz rajtunk.

Rolli: Ülj le, és lejjebb tartsd a könyvet.

(Leülnek az ágyra. Azután csendesen homlokráncoló figyelembe merül a három gyerek.)

Ani (fölkiált): Apa jogász is volt!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Balázs: De azután otthagyta az egyetemet...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Tizennyolc éves korában már Párizsba ment...

Ani: Te, Balázs, mi az az egyéniség?

Balázs: Amilyen ember valaki, - az! - érted?

Ani: Igen.

Rolli: Mi az a medaille d'honneur?

Ani: Érem, amilyent bicikliversenyen nyert a Károly; láttad Károly érmét?

Rolli: Igen.

Balázs: Apának adták a szobráért. Az õ szobra volt a legszebb az egész kiállításon.

Rolli: Hát a legszebb képnél is szebb volt az apa szobra?

Ani (határozottan): Persze, a legszebb volt minden közt.

Rolli: Mi az a Le Figaro?

Ani: Az egy nagy újság, a madmazell sokszor olvassa.

(Tovább olvasnak.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Tyûh, nézzétek, az apa negyvenezer frankot kapott az elsõ mûvéért, a "Siratók"-ért.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ani: Mi az az amatõr?

Balázs: Akik a szobrokat megveszik.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Nézd, a végén meg azt mondja, hogy: ma kétségtelenül õ a legnagyobb magyar szobrász, nevét az egész világon ösmerik...

Bandi (visszatér az órájához és e pillanatban már újra visszaeresztette a rugót).

Rolli (fölháborodva): Ugyan Bandi, hogy lehetsz olyan. Most apáról olvasunk itten, és te zörögsz. (Elönti a fiúi büszkeség. Odamegy Bandihoz, átfogja a hóna alatt, és kicipeli a szobából, közben üti a hátát és befogja a száját; mert Bandi - már nem szép, ami nem szép - köpköd, sõt megrúgja Rolli lábát.)

Rolli (jajgat): Jaj, ez a Bandi. Jaj megrúgott, de azért kidobtam. Nesze! (Dulakodás.)

Ani: Mit csináltok? (Bandit együtt kidobják, bezárják az ajtót; a három gyerek újra nekiül a lexikonnak. Odakünn Bandi rugdossa az ajtót.)

3.

A cikk ismét elolvastatik. Utána kis szünet, majd Ani mélázva megszólal:

- Barátom, ilyen nagy mûvész az apa!

Balázs: Kár, hogy nekünk sose mutatja a szobrait.

Ani: A mama azt mondta, hogy apa nem akarja, hogy elmenjünk megnézni. Mama is ritkán megy el, mert apa nem szereti, ha a mûteremben van valaki.

Rolli: Te, Balázs, igaz, hogy apánál meztelen nõk is vannak?

Ani: Ugyan, hogy gondolsz ilyen disznóságot apáról!

Balázs: Igaz. Másképp nem lehet szobrot csinálni. Le kell nézni a nõ testérõl... mert apa csupa meztelen nõt mintáz a szobraiban, én ezt hallottam, és egyet láttam is, de csak az apa egyik szobrának fényképe volt. Meztelen nõ volt.

Ani: Az lehetetlen!

Balázs (komolyan): Ani, ne légy buta, hiszen a szobrok mind meztelenek.

Rolli: Nem láttad a Kálvin téren is azokat a nõket, az Andrássy út végén az angyal majdnem meztelen, csak egy ing van rajta.

Ani: De nézd meg a Köröndön a szobrokat. Mind férfiak, és egészen fel vannak öltözve.

Balázs: De mutass nekem egy egészen felöltözött nõt, szobor nõt!

Ani (gondolkozik).

Rolli: ...Azért nem dolgozik apa itthon, mert itt hová vezetné azokat a meztelen nõket. Mit szólnának a cselédek.

Ani: No, azt a mama sem engedné meg!

Rolli: És itthon nem dolgozhatna olyan sokat a papa, mert mindig vizitbe jönnek.

Ani: A mama mondta is neki: maga soha sincs itthon, ha vizitek vannak, és a papa azt mondta: nekem a mûteremben van dolgom, a vizitek fogadását, azt magára bízom.

Balázs: Rengeteg sok dolga van a papának.

Ani: És nagyon sok pénzt keres.

Rolli: Múltkor hallottam, amikor a mama mondta Behr néninek: nem tudom miféle nõkre költi Balázs azt a rengeteg pénzt, és a mama akkor sírt. És Behr néni azt kérdezte, hány éjszakája nem volt itthon az urad. És a mama azt mondta, - már öt éjszakája, és hogy a papa akkor is reggel a mûterembõl küldött haza pénzért. Én ott hallottam a zongora alatt, mert mindig szoktam a zongora alá bújni, amikor Behr néni eljön, mert õk mamával mindig nagyon érdekeseket beszélnek.

Balázs: Most nekünk elmondod, hogy még mit hallottál. Rolli (kissé fontoskodva elkezd beszélni. A többiek félig kíváncsian, félig borzongva hallgatják): Hát tegnap jött Behr néni, és én már ott voltam ám a zongora alatt. És azt mondja a mamának: az urad szeretõje egy tizennyolc éves leány. - A mama aszongya: Jézus Mária. Mindjárt csak sírt. - Behr néni aszongya: Látta Franci õket a Stefánia úton gummirádlison és ismeri Franci a leányt, mert zeneakadémiai lány. - A mama még mindig aszongya: Jézus Mária, Jézus Mária, hát erre költi Balázs azt a sok pénzt! ... És milyen? - kérdezte a mama. A Behr néni azt mondja: vörös... A mama erre még jobban sírt.

Balázs: Csakugyan?

Rolli: Becsületszavamra.

Szünet

Balázs: Gyerekek, ezt nem szabad elmondani senkinek, adjuk becsületszavunkat. Én becsületszavamat adom. (Rolli tenyerébe csap.) Becsületszavamra.

Ani (igen komolyan Balázs tenyerébe csap): Becsületszavamra.

Rolli: Nekem is add becsületszavadat!

Ani (Rolli kezébe csap): Becsületszavamra.

Bandi (künn): Enged-je-tek-be-e! Nem láármázok.

Balázs: Most már beengedhetitek! De egy szót se Bandinak. Értitek, egy szót se arról.

Ani: Természetesen.

Rolli: Csak nem vagyunk olyan buták.

Bandi (bejön): Olvassátok el nekem is a papát.

Ani: De nyugodt leszel?

Bandi: Igen.

Ani: Hát hallgass. (Ani olvassa. Csendesen hallgatják.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

... Amikor a kis leány ott olvas, hogy "õ a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik", Bandi belevág:

- Még egyszer ezt!

Ani (újra olvassa): Õ a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik.

Bandi (lassan ismétli): Ó a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik.

4.

(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerekszoba ajtaján Áldor Balázs. Gyönyörû, monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melybõl büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású, sötétkék ruha, sötétvörös színû bõrcipõ. Kézelõt nem visel.)

Bandi (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik! Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik...

(Áldor összecsókolja a gyerekeket. Eközben bejön a mama is. Korán hervadó, 33-35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könnyesek, de azért mosolyog.)

Áldor (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a lexikonban.

Bandi: Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon ismerik!

Áldor: Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet.

Bandi (az anyanevelte gyermek módjára elszalad, és kiabál): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik!

A mama (Megcsókolja Áldor arcát, és megsimogatja nagy homlokát. Súgva mondja): Ma itthon vacsorázik!

Áldor (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsûri ülésezik, igazán nem lehetek itthon.

A mama (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott itthon egyszer se, és még csak háromszor evett itthon ebédet, és ma már tizenkettedike van.

Áldor: Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik szobából visszakiált): Szervusztok, gyerekek.

(A mama lassan kimegy.)

5.

(Rolli, Ani és Balázs egymásra néznek.)

Ani (A mama után oson. Rövid idõ múlva visszajõ. Szepegve újságolja): A mama a díványon fekszik... hason... és sír... zokog... a haja egész kócos.

(Erre lábujjhegyen mind a hárman belopóznak a kis szalonba, és az ajtóból bepillantanak a hálószobába, ahol a mama a kanapén görcsösen fuldokolva sír.

Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelnek, azután Balázs hirtelen meggondolja magát, és kiszalad a lépcsõházba, ahol a földszinten még kopognak Áldor lépései.)

Balázs (bátortalan hangon lekiált): Apaa, apaa!

A lépcsõházban gyengén visszhangzik az aaa... Azután Balázs még egyszer kiált: Semmi válasz.

(A fiú sokáig mélázik a karfára támaszkodva, míg csak a szobalány, aki a boltból jön, föl nem riasztja:)

- Kit vár itt, Balázs úrfi?

Balázs (felcsillanó szemekkel): Hol volt, Klarisz?

A szobalány (nyúlánk, finom arcú, fekete leány): A boltban, úrfi!

Balázs (feltûnõ szakértelemmel, igen gyöngéden megsimogatja): Este ugye megint maga jön be a cipõmért?...

A szobalány (mosolyog): Igen.

Balázs: Jól van. (Bemegy és becsapja maga után az ajtót.)

[Rosen]

EMLÉKIRAT ELTÉVEDÉSEMRÕL

Halott anyámnak

Eltévedésem húsz, harminc vagy negyven év elõtt történt, e pillanatban pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél esztendõs voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlõdtek, és annyiszor, hogy nagyrészt elfeledkeztem róluk.

Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.

Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdõ. A megyei térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképen (kiadja Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta, hogy miért; azért Batiz mégiscsak pompás kis hely.

Évekig ott nyaraltunk. Ez alatt az idõ alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni - egy óra kocsijárás a várostól - mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt bosszankodott, és nem tudta élvezni a jó levegõt és azt a sok csodálatos szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a kerékpárjavítási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási kiadást. Batizról nálunk õszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május, és június elsején mi újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát édesanyám, és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk, apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de mégse mentünk Batizra. Ettõl az idõtõl kezdve Batiz, mint a fürdõk ideálja, mint "pompás kis nyaralóhely" szerepelt asztali beszélgetéseinknél.

Ez a korszak azonban jóval késõbbi helyet foglal el a keresztény idõszámításban, mint az az eset, amelyrõl szólani szándékom. Eltévedésem t.i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.

Márkó bácsi, aki a bútorokat nagy sráfkocsiján Batizra szokta szállítani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges júniusi reggelen. Bennünket sietve öltöztettek, és az egész ház úszott a pakolás és készülõdés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a labdászacskót, a csigaostorokat nyakunkba vettük, és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, amelynek poénja az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: Kati, a szobalány felbukott a tükrös szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítõket stb. Délben már kinn ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban, fáradtan szidta a villatulajdonost, hogy nem szellõztetett a szobákban õsz óta, és anya bekötött fejjel desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük õt csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.

Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben, és a homok örömeit élveztük. Batizon nagyszerû homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okoz, sõt ellenkezõleg, a cipõ hordásának különös jólesõ érzést kölcsönöz.

Miután lábbelimet a fürdõi turisztika követelményének megfelelõen ily módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgaim nem voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett. Elhatároztam, hogy míg a gyerekek dudliznak, és a napernyõk alatt alszanak, felfedezõ útra indulok.

Hamarosan egy országút kellõs közepén találtam magam. A tüzelõ napban fegyverek csillogtak, és egy huszárcsapat léptetett el elõttem. Jól szemügyre vettem õket, és szokásomhoz híven az elöl lovagló századost szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám, és biccentett a fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama késõbb bennem meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úriembert kizárólag csak a katonák között lehetett találni. - Miért? Erre a mai eszemmel már felelni is tudok. - Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.

Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem a kietlen messzeség e képétõl, és inkább az ellenkezõ irányban folytattam utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen belül parasztlányok ruhát mostak, nevettek, és egymást vízzel locsolták. Erre a házból egy kövér öregasszony jött elõ, és igen csúnya szavakkal szidta õket. Hogy a szavak csúnyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha testvéreimnek új dolgokról beszélhettem, s ezáltal csodálkozásukat és bámulatukat kivívtam. Késõbb, mikor tapasztalataim e részleteit értékesíteni akartam, nagyon kikaptam, és meg kellett ígérnem, hogy többé ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután csak egyedül gyönyörködtem, és a társaságtól elvonulva szoktam õket, rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy elfeledkezzem róluk.

A kerítésen belül más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén, bokrok között, kisebb házacska állott. Elõtte egy öregember ült, és kutyát tanított szolgálni. Az efféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A kutya, egy apró puli, már meglehetõsen tudott szolgálni; egyetlen hibája az volt, hogy tartása görbe volt, és idõközökben egy-egy pillanatra letette a jobb elsõ lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan maradni. Jó ideig elnéztem, és arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy a kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen megtanulni.

Továbbmenve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb, ablaktalan ház következett, valószínûleg magtár, azután egy út, azután fû, azután egy kis erdõ. Bementem az erdõbe.

Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az erdõcske útja kör alakú, és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az erdõ különben kellemes hûvös volt, három rigó is fütyült a közelemben. Visszafütyültem nekik, és nagy mulatságomra, egészen sikerült õket megtévesztenem. Azt hitték t.i., hogy egy negyedik rigó érkezett. Miközben így jól eltöltöttem az idõt, piros virágokat pillantottam meg, amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyílottak. Hamarosan jó csomót szedtem belõlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon bizonyosan ozsonnára terítenek, sõt a testvéreim immár kétségtelenül, izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát, hogy kiszemeljem a legrövidebb utat, és egyenes irányban elindultam visszafelé.

A kis erdõbõl hamarosan kijutva, egy csodaszép, tornyos, erkélyes kis villa bontakozott ki elõttem. A teraszon nagy társaság mulatott, és egy fekete ruhás, fehér kötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam, hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni, és nem kételkedtem, hogy indítványomat pártolni fogják.

Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy most már szaladva folytattam utamat.

A szaladás kitûnõ mulatság, és kezdettõl fogva elõszeretettel kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros következményeire, amilyenek a tüdõgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta meggyõzõdésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erõsebb fiú volt, mint én, aki birkózásban mindig odavágott, és kétszer annyi ideig tudott a víz alatt maradni, mint jómagam - szaladni nem szeretett - és mégis tüdõgyulladásban halt meg...

Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes voltában, és így teljességgel élveztem e tilalmas mulatságot. Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban nemsokára meg kellett állanom: erõs oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a bordámat tapogatva folytattam az utat. Fáradt voltam. Most már nagyon szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredõ sejtelmem, hogy eltévedtem, és nem fogok hazatalálni. Eleinte nem mertem ezt magamnak bevallani, és a kezdõdõ kétségbeesés egy árnyalatával szívemben tovább mentem elõre, elhomályosuló szemekkel. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a zsebkendõt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felõl. Sajnos, nem ezt tettem.

Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szûken sorakoztak egymás mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út megtalálását illetõleg. A szemem elõtt összefolyt a világ, és hirtelen nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben, és heves sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, hogy a sírástól vörös lehetett az arcom, és kétségtelen, hogy a homokos öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó, sós cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám mondása: "Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de sírni nem." Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi szabály jóságát és hasznavehetõségét, mégsem voltam képes szerinte viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan szerencsésen ki is fáradtam.

Körülbelül az utolsó könnycseppet fogyasztottam, amikor egy borízû hang szólított, és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.

- Miért sírsz, kisfiú?

Kedves arcú, óriási termetû gatyás paraszt bácsi volt az érdeklõdõ. Kék szemeiben annyi igazi szánakozást, s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.

- Kérem, bácsi, én egy ideges kisgyerek vagyok, és eltévedtem... és kérem, tessék engem hazavezetni.

Kijátszottam ezzel a legerõsebb ütõkártyámat. Sokszor meglestem, amikor édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kisfiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcelánedények között a japáni fekete kávéskészlet számára a "szervíz" kifejezés, amelyet Kati olyan áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt, és kikérte a készletet az üvegszekrénybõl.

- Hát hol laktok, kisöcsém? - kérdezte türelmesen.

- Nem tudom, bácsi - feleltem szepegve, és újra határozatlan rémület kezdett keringeni bennem. Késõbb, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyílt tengeren, a viharban észreveszi, hogy iránytûje elveszett.

A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és továbbment; bizonyosan dolga volt, és nem szentelhetett több idõt nekem. Újra rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyeimtõl is megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképpen elfáradtam és berekedtem, és cél nélkül õdöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fûvel szegélyezett gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem, és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt utat. Ekkor a hátam megett egy nõi hang szólított.

- Hová való vagy, kisfiam?

Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon, szép arcú és világos slafrokba öltözött néni hajolt ki.

- Eltévedtem, néni, és nem tudom, hol lakunk.

- Nem tudod? Mi az édesapád neve?

- Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd - feleltem büszkén és felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:

- Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?

- Nem tudom - mondta egy vékony leányhang -, talán Julcsa tudja, mert délben vizet hozott a Winterék kútjáról.

- Kérdezd csak meg - mondta a szép néni.

A Julcsa tudta. Néhány perc múlva a szép néni parancsára kendõt kötött, papucsot húzott Julcsa, és kézenfogott, hogy hazavezessen.

Alig mentünk néhány lépést, a kis erdõ sarkában megjelent a dada alakja. Otthagytam vezetõmet, és teljes erõmbõl elkezdtem futni a dada felé, aki kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édesanyám otthon megvizesített törülközõvel mosta az arcomat. Megbékélve, megtisztítva és lekefélve, csak késõi feltörõ zokogások jelezték a bánat és fájdalom elszállt viharfelhõit. Édesanyám kávét tálalt a számomra, és a rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.

Csak ekkor vettem észre, hogy a bal kezemben még mindig ott szorongatom a virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, és hogy a kalamitások után nem tûnök-e föl nevetséges színben édesanyám és testvéreim elõtt, ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát:

- Nézze dada - mondottam -, ezt a csokrot anyikának szedtem.

- Hát adja oda, Józsika, adja oda - biztatott a dada.

- Nem, adja oda maga - kérleltem a dadát esengve. - Kérem, dada, adja maga, én szégyenlem. - És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása ne mindjárt, hanem csak késõbb történjék.

A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És amikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól féltem, hogy édesanyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott; rám nézett szeretettel, és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértõ jóság volt, hogy soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot. Emiatt határoztam el, hogy eltévedésemrõl valamikor emlékiratot fogok készíteni. Azóta elmúlt húsz, harminc vagy negyven esztendõ - nem tudom biztosan, hogy mennyi - az emlékirat azonban csak most készült el.

[Rosen]

A KÁLVIN TÉREN

Szomory Dezsõnek

1.

Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sûrû, kékes harmatfelhõkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum körútról vagy az Üllõi útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyû fejjel beérkeztünk a Kálvin térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában, s a sietõ emberárnyék tovasuhanásában az ébredõ város elsõ kezdõdõ, bátortalan szívdobbanásait.

A városoknak t.i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, mint a hüllõknek és némely halaknak.

2.

A szemben levõ kávéházak ajtajai, amelyek nappal farkasszemet néznek egymással, most a ködben és a reggelben eltávolodnak, eltolódnak, és elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül, megszûrten, halvány foltokban bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gázfényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor szellõzött kávéházat és friss, kialudt, jókedvû pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros, pirított kenyér és kis pohár törkölypálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész délelõttre.

3.

A villamoskocsik sietve, de halkan érkeztek. Körülnéznek és továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve, csaknem mosolygásra ingerel.

Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sûrûsödnek össze mozgó, imbolygó csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendõr a sarkon féllábra áll, és apró, váltóigazgató fiúcskák bújnak elõ a föld alól. Most süket csengetésektõl zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamoskocsi érkezik. E kocsik most követelõ lármával rövid idõre lefoglalják a teret.

4.

De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont összeszûkül, mert a házak, mintha körülsorakoznának, egyenként láthatóakká válnak. A szembenlévõ patikát kinyitják, és köhögõs betegek ácsorognak a márványos asztalok elõtt. A patikárosok jókedvûek, egész éjjel aludtak, és a friss mosdóvíz nagyszerûen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak, és hihetõen pontosan mérnek. Az Üllõi útról nagy csapat munkás igyekszik a híd felé. A Kecskeméti utca sarkán az öreg, gesztenyés asszony begyújt a kemencéjébe. Vajon kik esznek reggel gesztenyét?

5.

Most a Baross utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok, szegények, de bájosak, vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és minden tetszenivágyás nélkül. A fiatalurak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hõsi elhatározásban fölkeltek, és a tér közepén a szökõkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a vállalkozást, és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. Csakugyan, a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek, és alig felelnek a beszédre. A fiatalurak reá fognak jönni, hogy korán kelni nõk miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. De akkor is meggondolandó.

6.

Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése elõtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek, és a reggeli lapok újdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idõ már felvilágosodott. A kékbõl átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökõkút öreg istennõi deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos õrködõ hatalmakat kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették, és csak a parádé és megszokottság miatt maradnak a helyükön.

7.

A rendõrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az istenadta, és nem találja a Kecskeméti utcát. Vastag jegyzetfüzeteket cipel, és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik, és a sok, sûrû sínpár az édesanyja dúsan töltött mákos réteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat, és nagy nehezen kikászálódik az aszfaltra.

8.

A kávéház ablaka elõtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj, és emiatt már reggel sírás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllõi út felõl és minden irányból számozatlan doktorkonflik és gumikerekûek gördülnek elõ. Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; szakállasak, tanárok, azaz bundások - és egészen szerény, nyírott, szövetkezeti orvosok, nem is éppen jó télikabátban. Szerte szállingóznak a városba, és a betegek már várják valamennyit. Sok ilyen kocsit látni. Egészen fél tizenegyig. Benn olykor megvillan egy zsebkendõ, amely éppen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor kissé elkésett a felkeléssel.

9.

Az idõ most már délig bizonytalanul elúszik, eltengõdik. Még jó, ha arra jõ egy század katona.

A délelõtt elmosódó és unalomba süllyedõ perceit felveri és felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött vagy bóbitás fejû szobalányok kandikálnak ki õszinte érdeklõdéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt, és a kocsis visszagondol arra a három esztendõre, amelyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár perc csupán, és a kõkockákon nemsokára csörömpölõ zökkenésekkel tovagördül a nehéz jármû. Sõt újabbak és újabbak jönnek egymás után.

10.

Mire delet harangoznak, a Kálvin téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek, s közöttük a lovasrendõr árvalányhaja, s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek...

A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki sem figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gumikerekû-kocsisok leszállnak a bakról, és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A Belváros felõl özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszínesedve. A diákok a sarkon nem gyõznek utánuk forogni.

11.

Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai elméláznak, és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi délutánokra, ifjú, gyönyörû júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késõ délután összeszedelõzködõ ködfátyolaiba. A gesztenyések tûzhelyeirõl, mint gyászoltárokról, ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan, a háztetõk felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsüllyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába, és meglátja felgyulladni a sarki boltban az elsõ lámpalángot, alighanem félelmében világosságot gyújt, és zongorához ül.

12.

Késõ éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin tér, mint egy fülledt barlang, ásítozik a fénytelen égbolt félelmétõl megzavarodva. A hazatérõnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárba taposott, elvénült erõ, amelyet az emberek, a sietõ, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sínek nyílásai közül kibukkan, összesûrûsödik, és áldozatokra les.

Ha már levetkõztetek és ágyba bújtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az óraütéseket.

[Rosen]

Csáth Géza
HEGYSZOROS

Weiner Leónak

1.

Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendõt írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderrõl nem akarok beszélni. Elbúcsúzott az apjától, anyjától, testvéreitõl, irányt választott és elindult.

2.

Már jó pár mérföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén izzadt a homloka, de hátraszegte nyakát, és csaknem kacagott a szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás, egészen elfogta, tüzelte, vitte.

3.

Alig akart megállani, hogy üdvözöljön, és csaknem fitymálva szólt.

- Visszafelé mégysz!?

- Dehogy - mondtam mosolyogva, de kicsit fájt ám a szívem -, kedves Gracián, én nem megyek visszafelé, én csak ellenkezõ irányban tartok, mint te.

- Az mindegy - mondotta Gracián kegyetlenül -, mindegy az -, és már tovább sietett.

Követtem.

4.

Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában, és késõbb megtanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta õszinte szánalommal, és sajnálkoztam a reményeimen, amelyeket hozzáfûztem és a fáradozásaimon.

5.

Ez az ifjú arc a maga szûzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazószerda reggelén eltépetten hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már elõre láttam rajta a tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhetõ tortúrák nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani, a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami nyöszörgés.

6.

Gyönyörû reggel volt, gyenge szél fújt, alig hûvös, vidám, bohó szellõ. Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a legnagyobb festõk tudnak összehozni.

- Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! - mondtam magamban - jókor indul, szép lesz az élete, mint egy álom, valószínû, hogy nincs is semmi komoly ok sajnálkozni rajta.

Gracián ment elõre nagy, feszes léptekkel, mint azok az emberek, akik túl boldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük, s hogy ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.

7.

Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de azután eszembe jutott, amit mondott. - Visszafelé mégysz? - Kegyetlenség volt tõle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség gõgje!... Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam.

8.

Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább, és nem nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörû erdõket és berkeket, amelyek az út mentén egymást váltogatták, nem törõdött a sok apró színes mezei virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna:

- Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtõl, a tanítómesteremtõl, az egész régi életemtõl.

9.

- Jó távolra! - ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián gondolatát. - Jó távolra! Ó, a mi földünkön csak rövid távolságok vannak, Gracián - folytattam, mintha neki magyaráznám -, pár ezer kilométer, pár tíz esztendõ. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve.

Soká állott így kissé elõrehajolva, figyelve, szemlélõdve, úgy, hogy egészen lassú léptekkel utolértem.

10.

Nem vette észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fûben - mint valami nagy csodálatos gyümölcs szólóleveleken - ott feküdt érdeklõdésének tárgya: egy nagy szõke asszony. Félig lecsukott szemekkel, mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bõr elefántcsont színét egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszín fénye. A félig nyitott búzavirágszínû szemek alvást színleltek, egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek, mintegy tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a hatalmas testet, és kicsinyítette rubensi méreteit.

11.

- Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt- mondottam magamban -, hiszen a szerencse vezette õt kezdettõl fogva. Kérdés azonban, hogy fölismeri-e, mi a tennivalója, és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e útját?

Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott, azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegõ nõi test bûvkörébõl, és újra elindult.

- Gracián, bolond Gracián - suttogtam, és nem bosszankodás nélkül -, hova a pokolba sietsz annyira!... De nem lett volna illõ visszahívni õt, utánaballagtam tehát.

12.

Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik, pótolni akarta az idõveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania, alig egy kõhajításnyira. A földön most két leány feküdt elõtte egy kisebb tisztáson, a puha sárga homokban. Hasonlóan - mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan fehérek, kékes árnyékokkal.

A kékes szín az ilyen fehér lest kontúrjaiban sajátságos meleg csábító zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tûnt fel, mintha most keltek volna ki az ágyból, óriási párnák közül.

13.

Hibátlan szépség volt mind a kettõ, ruganyos, kígyószerû, de kissé félelmes, mint két alvó macska, vagy két apró vadállat. Ibolyaszínû szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, kihívó nyugalommal, ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, elõrehajolt, majd letérdelt a fûre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik, világosan láttam, hogy két nõ jelenléte zavarni fogja.

Már majdnem kézzel illette az egyiket - mialatt szemei a másiknak bokáit szemlélték -, már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan hirtelen - mintha meggondolta volna magát - felugrott, keresztüllépett rajtok, és újra útnak eredt.

14.

- Ez a szerencsétlen Gracián csak késõn fogja észrevenni, csak késõn fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szõke asszonynál meg nem állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegõben, vagy fél és aggódik a jövõje miatt, vagy megrontotta valaki!

Így okoskodtam.

15.

Gracián néhány perc múlva ismét megállapodott. Nem kellett többé sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában három vagy négy nõ hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni napban, és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Correggio legszebb Vénuszaira emlékeztettek.

Alaposan megnézhettem õket. Gracián nem törõdött velem, és így nem kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a fiatalok - akik valószínû számítás alapján remélik, hogy tovább élnek -, magokban szánják, kinevetik az idõsebb férfiak fellobbanásait.

Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel volt tele a mezõ.

16.

Száz és száz nõ feküdt összevissza a magas fûben, mint égbõl hullatott almák és õszibarackok, vagy hirtelen kinõtt exotikus virágok. Sokan voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtetõ néma ostromzár!

Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és határozatlanság kétségbeesésével.

17.

Minden fajta nõ akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségû görög arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyúlánk, hosszúderekú, szûzies, szõke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetérák. Virgonc és pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nõietlenek, vágyak és fojtott tüzek nélkül. Meredten feküdtek hanyatt, s az égre nézve - ürügyképpen - mintha alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel Graciánt nézték leskelõdve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!

18.

Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különbözõ nõ-fajtáknak. Magas, fekete hajú asszonyok is tûntek föl, elefántcsontszínûek, bársonyosak, nyúlánkságuk mellett is testesek. A karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy felhõre bámultak könnyben úszó szemekkel, csalódottan, mint akik nem törõdnek semmivel. Egy végtelen csatamezõhöz hasonlított a tájék, nagyszerû volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet. Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és süllyedt a sok mellkas, de alig észrevehetõen.

19.

Olykor egy pillanatra úgy tûnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késõ délután volt.

Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit.

- Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet - ha akarod -, de ne többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges.

Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott semmit szavaimból, mert futni kezdett.

20.

A nap már búcsúzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tûnt fel. Az ifjúság féktelen vágya, tudatlansága és a jövõtõl való félelem, azt hiszem, egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésbe hajszolta.

Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékezõ homlokát. Keresztülugrált a sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra, megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem szemeim elõl, holott nagy igyekezéssel követtem.

21.

A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszûkült. Utunk egy keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sûrûn feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.

Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erõmmel kiáltottam:

- Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián!

Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban kisebbedett.

22.

A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem összeértek, és csak igen szûk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz hasonlított ez a hely, idegenszerû, félelmes és baljóslatú volt, mint az a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos torlaszt alkottak a nõi testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián négykézláb próbált elõre jutni.

- Most már nem menekülhetsz, Gracián - kiáltottam zokogva a fájdalomtól -, nem menekülhetsz!

Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hõs, aki az élettõl búcsúzik.

23.

Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen fölemelkedett, és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullámgyûrûk, ha valamit vízbe dobnak.

Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstõl, figyelõ szemekkel - míg csak rám nem borult a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam többé.

24.

Visszafordultam.

[Rosen]

Csáth Géza
SCHMITH MÉZESKALÁCSOS

A lõcsei városi régiségtárban betûztük a pallos felírását.

"Wenn ich diesen Schwert thue aufheben,
So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben."

Két kézre fogtam a fatális, nagy, nehéz kést, és próbálgattam, hogyan vághatott vele a hóhér.

Eszembe jutott azután egy Zichy Mihály-féle illusztráció, amely útba igazított, és most már heroikusan suhogtattam a levegõben az ócska, de kitûnõ acélt.

- Rettenetes! - suttogta Margit. Rajtam is végigfutott a hideg. Átéreztem a pallossal való kivégzés rettenetességét, magam elõtt láttam a lõcsei hóhért, ajkain a kegyetlen, keresztény gondolattal: "Wenn ich diesen Schwert thue aufheben, So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben."

- Ez az a pallos - betûzte Margit a magyarázó cédulát -, ez az a pallos, amellyel az utolsó halálos ítéletet végrehajtották. A delikvens Schmith mézeskalácsos volt, aki feleségét megölte.

- Mikor volt ez a kivégzés? - kérdeztem az õrtõl.

Az õr azonban nem tudott semmit se mondani.

Már majdnem bosszankodni kezdtem, mert érdekelt a Schmith mézeskalácsos története, és akármilyen ügyefogyott szervírozásban is, de rögtön kívántam hallani, amikor Margit megismételte a kérdést:

- Mikor volt, mikor? - kérdezte dallamosan.

- December 31-én volt - mondtam - 1732-ben. Siettek vele, mert 1733-ban már Lõcse elvesztette a pallosjogát.

- 1733-ban? És miért?

- Sok mindenféle oka volt annak - feleltem könnyedén és a magyarázó fölényével. - Sok mindenféle oka volt. A király rendeletileg visszavonta a pallosjogot, amelyet, ha jól emlékszem, Zápolya János adományozott, bár ebben az egyben nem vagyok biztos. Szóval, 1732. december 31-én volt a kivégzés. Ennek a Schmithnek a történetét a feleségével különben részletesen el fogom mondani magának.

- Jó - mondta Margit -, nagyon érdekel, de honnan tudja?

- Honnan tudom - válaszoltam kissé határozatlanul -, részletesen benne van az egész dolog a krónikában, amelyet már nem tudom hol, olvastam.

Elkészültünk a régiségtárral, áthaladtunk az óriási, kõkockás csarnokon, amelynek kandallójából a legfinomabb XVI. és XVII. századbeli koromnak az illata áramlik, és lejöttünk a széles lépcsõkön.

Késõbb a Szent Jakab-templomban a szárnyas oltárok, az aranyozott faszobrok, a szarkofágok között elkezdtem a mesét.

- Nézze - mondtam Margitnak, és megmutattam a mézeskalácsosok céhmesterének címeres ülését -, itt hallgatta vasárnaponként a misét Schmith mézeskalácsos. Ha jól emlékszem, Schmith Fábián. Itt ült a kékfestõk és a könyvkötõk céhmesterei között, mint a céhek jelvényeirõl láthatni.

Hallgatag ember volt, tudta titkolni, hogy mit gondol és mit érez. Ezért választották meg harmincnégy éves korában céhmesternek. Akkor ez imponált az embereknek, ezerhétszáz körül.

Erõs német akarat volt ebben a csúnya, vizes szemû, halszájú, sápadt emberben. Méghozzá vörösesszõke haja volt. Az ilyen férfiak tudnak szeretni esztendõkig, szívósan, némán, féltékenyen, mint a vakondok. Ezenkívül a legjobb mézeskalácsos volt Lõcsén. Külföldön tanult, Nürnbergben és Drezdában, ahol annak idején a mézeskalácsos-ipar aranykorát élte. Abban az idõben az emberek szerették a mézeskalácsot. Nem kuriózum, hanem csemegeszámba ment, és még cukrászok nem voltak. Szóval képzelheti, hogy Schmith hogyan gyûjtötte az aranyakat rakásra a ládájában. Volt tekintélye, pénze, csak jó barátja nem volt. Senki se szerette ezt a Schmithet.

Vannak ilyen emberek. Saját maguk elõtt szégyenlik, ha valakinek a szeretetét vagy a barátságát keresnék. Kívül hideg a bõrük, mint a kígyóé, és izzad a kezük, de belül fáj nekik az elhagyatottságuk, és a dacuk befelé szúrja a szívüket. Mindenkiben megszimatolják az irtózást, az undort és az ellenszenvet, amelyet csúnyaságukkal, kedélytelenségükkel fölkeltenek. Érzik, látják, hogy nincs menekvés, hogy szerencsétlenségre, nyomorúságra, magányra, ellenszenvre vannak ítélve a születésük óta. Nos, és mit magyarázzam magának tovább: ilyen ember volt Schmith mézeskalácsos.

Harmincöt éves korában elhatározta, hogy megházasodik. Sokat rágódott rajta, törte a fejét, hogy jó lesz-e, vagy rossz lesz-e. Félt, hogy nevetni fognak rajta. Azért, hogy egyáltalán egy ilyen csúnya, zárkózott, hideg ember házasságra, szerelmeskedésre gondol. És borzadt a gondolattól, hogy a felesége meg fogja csalni. Hiszen annyi a szép férfi, annyi a kedves, meleg hangú, forró szájú, erõs és fiatal legény. Mondom, sokat töprengett Schmith, de mégis elhatározta magát.

- Mit ér az aranyom, és mit ér az, hogy céhmester vagyok - semmit. Nem szeret senki. Az emberektõl nem koldulhatok szeretetet és bátorságot, erre nem vagyok képes. De a pénzemért kaphatok szép lányt. Hozzám adják a legszebb lõcsei lányt is, mert gazdag vagyok. És ha a templomban összeesket bennünket Maurer Constant prépost úr, akkor az asszony szeretni köteles engem, és köteles forrón megcsókolni a számat, és köteles engem megölelni, amikor csak akarom. - Így morfondírozott Schmith és rászánta magát, hogy megházasodik.

Csak ott hibázta el a dolgot, hogy éppen a legszebb lányt kellett neki kiválasztani. Az ilyen emberek egyszerre akarnak kárpótlást minden szerencsétlenségükért és bánatukért. Schmith is azt akarta, hogy most már, még a tetejében, irigyeljék az emberek. Paul Walternek, az ötvösnek a lányát, Évát kérte meg. Négy hét alatt megvolt a lakodalom, márciusban. Ezerhétszáznegyvenkettõ márciusában.

- Az elõbb harminckettõt mondott - szólt közbe Margit mosolyogva.

- Harminckettõt? Persze, az ezerhétszázharminckettedik évrõl van szó - folytattam folyékonyan. - Márciusban volt a lakodalom. Schmith magát a kékfestõk céhmesterét, Meliuszt kérte fel násznagynak, a Juhász Meliusz Péternek egyik leszármazottját, tudja, akirõl a magyar irodalomtörténetekben szó van. Paul Walterék a városbírót választották násznagynak - ennek a nevét nem tudom, elvégre az ember nem emlékezhetik mindenre - de a városbíró nem fogadta el. A násznagy más lett. A dolog magyarázata, az volt, hogy a városbíró fia a bolondulásig szerette Évát, és úgy kellett volna, hogy õ kapja feleségül, de a vén zsugori Paul Walter nem adta hozzá a lányt. Nyilván gazdagabb võlegényt akart. Az aranymûvesség és az arannyal való foglalkozás kapzsivá teszi az embereket. Ez menti Paul Waltert; õ, aki egész életében arannyal dolgozott, csakugyan azt hitte, hogy az arany egyenlõ a boldogsággal. Meg volt róla gyõzõdve. És a leányt boldognak akarta látni. Éva nem ellenkezett, ez akkor nem volt divatban. Az ezerhatszázas és hétszázas években a szülõk sokkal nagyobb urak voltak. A királyok is, a fõispánok is, a városbírók is. Érti?

- Értem - felelte Margit értelmesen.

- Nos, és persze Éva sápadt volt az esküvõn, mint ahogy illik. Sápadt volt, sok ezüst karos gyertyatartóban négyszáz gyertya égett. Komoly, komor esküvõ volt. Sok nehéz vörösbort megittak a férfiak, és kevés tánc volt. Három nehéz vasláda zárta a menyasszony kelengyéjét. Gyönyörû, drága kelengye volt. Skófium, násfa, szattyán, brokát, selyem, bársony, patyolat és minden efféle finom dolog, amit csak el tud képzelni. Ez vigasztalta Évát is. Hiú leány létére rajongott a selyemért, és tudta, hogy Schmith Fábián nem fog takarékoskodni vele szemben. Az ilyesmit a húszéves lányok akkor is megérezték. Schmith nem is takarékoskodott. De persze nem tudta boldoggá tenni a feleségét. Ha más lányról lett volna szó, valami hideg, kedves, szerény teremtésrõl - még lehetett volna. De Éva feketeszemû, pirosarcú, forró lány volt, mint a vérbelû narancs, aki hevesen és erõszakosan vágyik a teljes, tökéletes boldogság egy pillanatára. No, ezt Schmith nem adhatta meg neki. Undorodott a kedveskedéseitõl, az alázatoskodásaitól, a rettenetesen szenvedélyes és mégis szégyellt és titkolt szerelmétõl. Schmith mindig érezte, hogy erre a szép asszonyra neki tulajdonképpen nincs joga, mindig félt, mindig féltékeny volt, mint egy dühös kutya, aki nem ugat, csak mar. És még csúnyább volt olyankor, ha ránézett a feleségére. Ilyenkor ragyogtak a vizes szemei, mint a békáé. Lehetett bennük látni, hogy mindenért kárpótolva érzi magát, hogy az övé lehet ez a szépséges nõ. Hogy az hideg maradt az õ undok hüllõcsókjai közepette, azt nem bánta. Ez a megaláztatás még fokozta az infernális szenvedélyének erejét.

Ugyanennek az évnek a decemberében, nyolcadikán, a késmárki vásárra ment Schmith. Lõcsérõl Késmárk egynapi kocsiút. Gyönyörû holmit vitt magával, többek között újfajta tükrös szíveket, amelyeknek kitalálására felesége iránti szerelme inspirálta. Kilencedikén és tizedikén volt a vásár. Tizenegyedikén este kellett hazaérkeznie Schmithnek, de õ otthagyta a második vasárnapot, és már tizedikén este hazajött. A városbíró fiát persze ott találta a hálószobában. Nem érte ott. Az ajtó be volt zárva. Zörgetett, betörte, rettenetes erõ volt benne. Abban a pillanatban ugrott ki az ablakon a bíró fia. Schmith egy hangot sem szólt. A feleségének rohant és megfojtotta. Ezt egészen jól el lehetett várni Schmithtõl, nemde? - kérdeztem Margitot kissé aggódva.

- Igen - felelte egyszerûen.

- A börtönben Schmith nyugodt volt. Sokat imádkozott, mint vallásos emberhez és céhmesterhez illik, és bizonyos megelégedéssel várta a halált is. Azt mondhatnám, hogy örült annak, amit tett. Cserébe a saját sok bajáért, a féltékenység kínjaiért, a sok munkában eltöltött örömtelen napért -- most igazán végképp és visszavonhatatlanul magáévá tette a feleségét; kifogta, kiemelte az életbõl, mint a horgász a halat a vízbõl. Az övé volt, nem lehetett többé elvitatni tõle. Ilyen aljas, gyalázatos megelégedettséget érzett Schmith.

Az ítéletet egykedvûen fogadta; nem szólt egy árva szót se. Szilveszter napján hajtották végre a halálos ítéletet. Az egész város ott volt, kivéve Paul Walterékat. A bíró fia ellenben ott nézte a kivégzést, közvetlen közelbõl. Schmith meglátta, de az arca nyugodt maradt.

Senki se sajnálta a mézeskalácsost; éppen azért, mert semmi megbánást, semmi halálfélelmet nem mutatott.

Összetett kezekkel térdelve és imádkozva fogadta a hóhér csapását, aki elsõre teljesen levágta a fejét.

Itt szünetet tartottam az elbeszélésemben, és vizsgáltam Margit arcán a történet hatását. Kissé elfogódott volt - amit az elbeszélésemben szereplõ rémes elemeknek, hóhér, kivégzés stb. tulajdonítottam -, de a szemei nem voltak könnyesek. Jónak láttam másra terelni a szót, hogy kudarcom lehetõleg ne konstatálódjék. (Mert be kell vallanom, a könnyeire dolgoztam.)

Azután mind a ketten az óriási gótikus fõoltár szemléletébe merültünk, amely Lõcsei Pál mester munkája, és csodálatos szépségû alkotás.

[Rosen]

Csáth Géza
EGYMÁST BOLDOGÍTVA

1.

Tíz év elõtt egy házban laktunk Marianovicsékkal. Mikor behurcolkodtunk az Üllõi úti bérkaszárnyába, amelynek elsõ emeletére talán sohase tévedt le a napsugár, sírni volt kedvem. A gyönyörû kis vidéki ház után, amelynek összes szobáiban és egész kertjeiben mi voltunk az urak, nagyon siralmas volt a csere. Öcsém és húgom hamar megelégedtek a vasrácsos folyosóval, a nagy márványlépcsõkkel és a zongoraverklikkel, de én, a tizenkét éves fiú, csak szomorkodni tudtam. Az emberek, akiket az elsõ nap láttam és megfigyeltem, megerõsítették bennem ezt a rossz hangulatot.

Különösen Marianovicsék. Végtelenül szánalmas család. Velünk szemben laktak az elsõ emeleten. Valamikor jobban álltak, és még akkor bérelték ki a négyszobás lakást, amely igényeikhez képest mind tágabb és tágabb lehet.

Marianovics urat, aki magastermetû, gyér vörös bajuszú és hajú, sápadt ember volt, egy napon elbocsátották a postáról. Aznap Marianovics átjött hozzánk. Sohase jártunk össze, de e napon - az ottlakásunk ötödik vagy hatodik esztendejében átjött Marianovics úr. Elmondta édesapámnak az elbocsátásának történetét. Most is fülembe csengenek érces erõs hangjának a töredékei.

- Így bánnak kérem el a becsületes hivatalnokkal tizenkétévi szolgálat után, ha van önérzete, ha megengedi magának azt a fényûzést, hogy postatiszt létére férfi legyen... Megmondtam neki, "nagyságos uram, ebben önnek nincs igaza", és sarkon fordultam. Most kiadták az utamat; menj a pokolba. Jó, én megyek: Olyan ember, mint én, megél a jég hátán is. Magamat nem féltem; de elmondtam - bocsásson meg, ha untatom -, hogy ismerje meg az államhivatalnokok sanyarú helyzetét, ami végre is nem érdektelen dolog. Én csak egy pont vagyok, mit mondok: voltam, ebben a rendszerben, de az én esetem élénken példázza, hogy mik meg nem történhetnek.

Aznap az apámnak akarva nem akarva ott kellett tartani Marianovicsot vacsorára. Nem tudott senkit se lerázni a nyakáról. Vacsora alatt, emlékszem, még egy párszor elmondta Marianovics úr: hogy megél a jég hátán is, sok bort ivott, és a legfinomabb szivarra, egy kis bokkra gyújtott rá, amelybõl csak kettõ volt a szivarskatulyában. Azután a családjáról beszélt. Kijelentette, hogy a fia, akinek földrajzból jelese volt, nagy földrajztudós lesz, bár egyéb tárgyakhoz nincs hajlama, továbbá dicsekedett, hogy a fejét teszi rá, hogy a lányát, a Terát, aki akkoriban tûrhetõ formájú 22 éves leány lehetett, fényesen fogja férjhez adni.

- Ne higgye, Kovács úr - mondta apámnak -, hogy akárkihez adom, kizárólag doktrinér emberhez. Holtom napjáig bánom, hogy magam is nem léptem doktrinér pályára, pedig volt hajlamom, higgye el, van hajlamom, akár az orvosi, akár a mérnöki tudományokról legyen szó...

Félig részegen kelt föl éjféltájban Marianovics az asztaltól, s mint olyan ember, aki tudja, mi az illem, megköszönte apámnak a szíves érdeklõdését, és azután hazament. Utána kinyitogatták az ablakokat, kiszellõzték a sok szivarfüstöt, amelyet Marianovics okozott, és lepihentünk. Másnap, mikor tizenegykor jöttem az iskolából, találkoztam Marianoviccsal. Valakivel beszélgetett a lépcsõházban, sápadt volt, de jókedvû. Dicsekedett, hogy mostanában nagy úr, tizenegy órakor kel, és a nyugdíját megy felvenni.

Ez a nyugdíj azonban nagyon kevés lehetett. Ha elsején félretették belõle a lakbért, kifizették a hentest, már elfogyott. Marianovicsné, egy kövér, pirosképû és kevéshajú, lompos asszony, panaszkodott az édesanyámnak:

- Nem tudom, hogy adom férjhez a leányomat, az uram mindig azt mondja, hogy azzal ne törõdjek, az az õ dolga, de nem tesz semmit.

Valóban, Marianovics úr soha komoly lépést se tehetett, hogy leányát férjhez adja. Nem élt rendes életet. Hol címszalagokat másolt, hol meg lapok kiadóhivatalaiban kapott állást, de ha férfiúi méltósága kívánta: grand seigneur módjára bocsátotta el magától az állásait, és ismét más és más fákba vágta a fejszéjét. Valahányszor ilyen kisebbszerû családi krízis játszódott le Marianovicséknál, mindig körülményesen tudnunk kellett, hogy mi történt. Marianovics érdeklõdést tudott kelteni a dolgai iránt. A lépcsõházban megállította az embereket, és úgy mesélte el az affairját a kiadóhivatali igazgatóval, mintha csak az operában aratott nagyszabású sikereirõl tartott volna elõadást. Érces hangja végigzengett a folyosón.

2.

Egy sáros õszi délután Marianovicsné sírva jött hozzánk.

- Ma szóltam a férjemnek. Ez így tovább nem mehet. Valamit kell csinálnunk Terával. Az a leány már 28 éves, hadd vigyék. Ha most nem, soha. Azt mondta, hogy én õt ne okoljam, õ mindenesetre felelõs azokért, amiket tett... Sokat lamentált a kövér nõ, és késleltette a dunctolást. Apám ki is jelentette, amikor este édesanyám panaszkodott:

- Mondd meg neki, ha máskor alkalmatlankodik: "kedves Marianovicsné, bocsánat, dolgom van" - majd kimegy a konyhából.

Persze, mikor másnap reggel Marianovicsné beállított hozzánk, apám volt az, aki a legkedvesebben kérdezõsködött az egészsége felõl.

Én mindezközben figyeltem Terát. Az elsõ években tetszett nekem benne valami. Csinos leány volt. Kis szalmaszínû haját mindig koszorúba viselte. Látszott, hogy gondot fordít arra, hogy az a néhány rövidebb szál haj, mint valami dicsfény ott rezegjen, lobogjon az arca körül. Vérszegény, sápadt arca, amely csak addig volt némileg kellemes, míg puffadt volt és emiatt húsosnak, ruganyosnak tetszett; az utóbbi idõben rohamosan soványodott. Nagyon csúnyult szegény. Nem is lehetett ezt észre nem venni. Ez volt az egyetlen témája Marianovicsnénak. Kedélyesen állította be, nehogy úgy lássék, mintha panaszkodnék.

- Lássa - mondta anyámnak -, így jár az az anya, akinek egy ilyen nemtörõdöm férje van. Pedig Marianovics jó ember. Aranyszíve van, szó se lehet errõl, jó férj, de apának, õszintén megmondom ahogy van - utolsó. Kérem, az az ember beszél nekem, hogy így-úgy férjhez adjuk Terát, mit fog csinálni õ - és soha egy lépést sem tett. Én nõ vagyok, nem forgok a világban, mit tehetek én? Mit? Semmit. Nem igaz?

Így telt az idõ.

Most, ma egy éve volt. Jól emlékszem, hogy Marianovicsné hunyorogva, mosolyogva jött át. Este volt, bocsánatot kért, hogy hálóköntösben teszi tiszteletét, de már komót volt, amikor a férje hazajött.

- Úgy látszik - mondotta -, ez az élhetetlen Marianovics mégis csinál valamit. Egy fiatal festõ elvenné Terát. Ismeri. Elvenné, ha hozzáadnánk. Szerelmes a leányba. Nem ismerik? Itt a negyedik emeleten lakik a házban, most jött a tavasszal. Szép megrendelései vannak, nagyon szép megrendelések. Mit szól hozzá, nagysád?...

Egyszerre csak Marianovicsné kitekint a lépcsõházban, pisszeg, s odahívja anyámat az ajtóhoz.

- Nézze csak, ez az a fiatalember - mondja anyámnak. A lépcsõn egy kétségbeesett sovány alak botorkált föl. Nagy kalap volt a fején, és piszkos petõfigallérja alatt fehérbabos kék piktornyakkendõ díszlett. Keservesen, lassan igyekezett a negyedik emelet szinte elérhetetlennek tetszõ régióiba. Közben minden harmadik lépcsõnél köhögött.

- De hiszen ez az ember mellbeteg - kiáltott föl anyám -, ne adják hozzá Terkát, nem élnek soká együtt.

Marianovicsné tagadta a mellbetegséget, de szemmel láthatólag annyira elkedvetlenedett, hogy mindjárt elment. Másnap átjött és azt mondta, hogy a festõ nem mellbeteg, csak a tüdeje van kissé megtámadva, gondos ápolást óhajtana, amely néhány hét alatt helyrehozná. Ezenkívül szerelmes Terkába. És ilyenkor nem nézi az ember a betegséget, hanem a szerelmet. Sajnos, a szegény festõ, akirõl kiderült, hogy csak szobafestõsegéd volt, és szépen keresett (hetenként talán 20-25 forintot is) - csak egyszer tehette tiszteletét Marianovicséknál. Ott volt a vacsorán, másnap ágynak esett. Ötödnap meglátogatták õt Marianovicsék, és egy hét múlva meghalt. Terka a temetésen sírt, és hónapokig fekete kendõt hordott a fején, mintha egyetlen szerelmesének elvesztése után már semmi köze se lenne a világhoz. Valóban, ez a jegyességi eset, bár jegygyûrû még nem szerepelt, nagyon rehabilitálta Terkát azok elõtt, akik õt menthetetlenül vén leánynak tartották. Mint pl. a házmesterné és a második emeleti ügyvédék fiatal, de igen kövér szakácsnéja, akik részvétüket fejezték ki Terkának võlegénye elvesztése alkalmából.

3.

Sajnos, Marianovicsék nem tudták kamatoztatni ezt a kis erkölcsi tõkét. És egypár hónap elmúltával Marianovicsné újra elõállott férjhezadási terveivel. Már csak az apróhirdetésekben bízott.

- Magamnak kell elintéznem, a férjem már nem lesz képes, de mit csinálhat egy nõ, aki nem forog a társaságban? Egyszerûen apróhirdetést tesz közzé.

Nemsokára fölolvasta nekünk az elsõ apróhirdetést.

                Fiatal jónevelésû, csinos, de vagyontalan úrilány kellõ ismeretség híján, ez úton keres magának férjet. Levelek: "Úrilány" címmel a kiadóba kéretnek.

Marianovicsék nagyon sokat vártak ettõl az akciótól. És Marianovics papa, akinek a feje már erõsen szürkülni kezdett (ezidõtájt egy ügynökségi irodában mûködött), maga is bízott benne. Azonban, bár a hirdetés többször megjelent; ami tetemes pénzt emésztett föl, Tera és Marianovics mama hiába járták a kiadóhivatalt. Végre két hét alatt, amikor körülbelül minden remény oda volt, új hirdetésre gondoltak. Ez alkalommal kissé kiszínezték a viszonyokat. Terát fiatal, kedves, szõke leánynak mondották, és némi kis hozományt helyeztek kilátásba. Marianovicsné kijelentette:

- Ha a föld alól is, de néhány száz forintot szerezni kell, enélkül a leány, ha még olyan szépség is, férjhez nem mehet.

Mint hallottam, Marianovics csakugyan mindenre hajlandónak mutatkozott, és azt mondta a feleségének, hogy: "majd meglátod, mire képes egy apa a leánya boldogságáért". Csakugyan a hozomány-hírre jött egy pár ajánlat. Terka és a mamája ragyogó arccal jöttek meg a kiadóhivatalból, és nekiültek a levelek olvasásának. Volt közöttük elegáns velinpapírra írt levél, egy rongyos, s egy hibás helyesírású. De mindegyiket megbecsülték, találgatták, ki írhatta, megszagolgatták, és beszéltek róluk. Leveleket cseréltek. Terka izgalomban volt. Egy új kalapot kapott. Marianovicséknál alsószoknyákat keményítettek, ruhákat vasaltak, és anya s leánya kisütött hajjal, fölcicomázva, rizsporos arccal, szívdobogva indultak el az ismeretlennel való találkozásra. Talán három vagy négy ilyen délután láttam õket elindulni és visszajönni. Mindig úgy jöttek vissza, mint akiknek valami nem sikerült. Valószínû, hogy a találkozón a jelöltek, látva Terkát, meg se szólították õket, hanem egyszerûen megszöktek. Marianovics pedig unta már az örökös fizetést. A nõk azonban, mint utolsó szalmaszálhoz, úgy ragaszkodtak az apróhirdetéshez.

Egy este Marianovicsné így szólt:

- Ha jól meggondolja az ember a dolgot, ehhez szerencse is kell. Elvégre száz és száz hasonló tartalmú hirdetést lehet olvasni a pesti lapokban. Ezek közül a legtöbb csábító és pikáns. Egy efféle egyszerû, szerény, mondhatni polgárian úrias hirdetésre aligha akadhat vállalkozó. Éppen beszéltük ezt az urammal, de amellett maradtunk, hogy semmiféle kacér szót, vagy távolról is tisztességtelen kifejezést nem fogunk beleírni. Nem. Ezt az egyet nem!

Marianovicsné úgy ment el e kijelentés után a konyhánkból, ahogy Don Carlosban az anyakirálynõ a nagy jelenet után.

4.

Ezután hosszú ideig nem hallottam semmit ez ügyben Marianovicsékról. Marianovics mama ritkán jött át, és az apróhirdetés-ügyletekrõl akkor is hallgatott. Anyám pedig, bár érdekelte a dolog, nem akart kérdezõsködni. Marianovics papa több alkalommal fejcsóválva, és mintegy elmélyedve távozott hazulról. Ezt a jókedvû és kedves embert soha sem láttam ilyen gondterheltnek. Azzal tisztában voltam, hogy anyagi gondokról nem lehet szó. Marianovicsék igényei a minimálisra redukálódtak, és Marianovics papa, ha könnyelmû férj is volt, mindig tudott pénzt keresni. Azt hiszem, szimatja is volt, esetleg olykor-olykor esküjét bocsátotta áruba, ami tudvalevõen igen nagy anyagi haszonnal járhat, mert perekben a hamis eskü is döntõ lehet. Viszont azonban kockázatos. Apám kétszer vagy háromszor kifejezte aggodalmát, hogy Marianovics, mint alkalmi hamis tanú, ügyvédi irodák táján lézeng. És a dolog tényleg nem látszott valószínûtlennek.

Marianovicsné és Terka ritkán mutatkoztak. A lányt egyszer-egyszer kendõben láttam lefelé suhanni este a lépcsõkön, kezében spirituszos üveggel vagy tejes köcsöggel. Marianovicsné pedig nem jött hozzánk. A tél lassan múlt. Azt hiszem, ez útját vágta Marianovicsék terveinek. Télikabátok, karmantyúk, boák tekintetében õk rosszul voltak szituálva. Terka például az õszi kabátját viselte egész télen és felette egy kockás kendõt. Marianovicsné pedig valami vattával bélelt, kopott, fekete paletotban járt. Marianovics papa télikabátjáról, melynek fiatalos, sárga színe mintegy fölhívta a figyelmet a szövet viharvert voltára és amely molyrágta rókaprém-gallérral volt díszítve, ez alkalommal nem szándékozom részletesebben szólani.

Mondom, úgy látszott, hogy Marianovicsék tervei, miszerint Terkát apróhirdetések segítségével férjhez adják: téli álmukat alusszák.

Pedig nem volt igaz. Marianovicsék nappalijában, ebben a kis szobában, amelyre olyan jól emlékszem, folytonos, kitartó tervezgetések folytak. Marianovics mama és Terka órákig elüldögéltek a tûz mellett, és míg Marianovics papa apró korcsmákban vagy kávéházak hátsó szobáiban ivott, kártyázott, dominózott és rövidszivarokat élvezett, õk ketten apróhirdetés-szövegeken törték a fejüket. Százat írtak és ezer lehetõséget vitattak meg. A konyhában elmosatlan maradt az edény, míg Terka, akinek tiszte lelt volna a mosogatás, mint valami mesebeli hercegre váró tündérkisasszony, bámult bele a lángba. Sápadt arca kipirult, és vizes, érdektelen szemei tüzet loptak a kályha lángjaitól.

Azt azonban biztosan állíthatom, hogy egész télen Marianovicsék semmi határozott lépést nem tettek, apróhirdetést nem közöltek.

Az elsõ tavaszi napokon megbetegedtem. Sarlach - mondta a doktor bácsi. Örömmel láttam, hogy szüleim igen megijedtek, és én a súlyos betegnek kijáró becézésben kezdtem részesülni. Életem egyik legboldogabb korszaka volt ez a sarlach. Sok könyvet, ajándékot, cukrot, pénzt kaptam. Apa megígérte, hogy felgyógyulásom után lehivatja a szabót a harmadik emeletrõl, és hosszú nadrágot csináltat. Megfeledkeztem az iskoláról, a barátaimról, a játékaimról. A betegségemnek éltem. Csak Marianovicsék jutottak eszembe gyakran. Sajnáltam Terkát. Nagy fogadalmamból, hogy a szerencsés krízis után kétszáz miatyánkot imádkozom - amire Anna, a szobalányunk beszélt rá - tizet felajánlottam Szent Antalnak Terka mielõbbi férjhezmenésének elõmozdítása céljából. Sõt a családom is, mintha kezdett volna érdeklõdni ez ügy iránt. Édesapám egyszer így szólt:

- Nem értem ezt a vén szamár Marianovicsot. Végre is, ha egy kicsit utána nézne, lehetne annak a Terkának fogni valakit.

Megvádoltuk Marianovicsékat, hogy idõ elõtt belefáradtak a próbálgatásba, és letettek a reményrõl. Szinte az volt a hangulat, hogy nekünk kéne a kezünkbe venni Terka dolgát. Édesanyám így szólt:

- Majd beszélek Eszter nénivel - a foltozó asszonyt hítták így -, õ már nem egy életrevaló házasságot hozott össze. Vannak ismerõsei a fiatal alantas vasúti hivatalnokok között, ezenkívül a villamos-alkalmazottak és táviratkihordók között. Végre ez se megvetendõ. A fizetés nem nagy, de sok a borravaló, Terka pedig ügyes gazdasszony lesz. Be fogja tudni osztani. Majd beszélek Eszter nénivel!

5.

A betegségem - hála Istennek - jó soká tartott. Hat hétig nem volt szabad kimennem a szobából, nem volt szabad iskolába menni. Roppantul örültem neki, hogy a doktor bácsi az iskolakönyveket már jó elõre félretetette, azt mondván, hogy majd fertõtleníteni fogják õket. Ily módon egész zavartalanul élvezhettem a gyógyulás boldog napjait. Az elsõ napon, hogy újra beköltöztünk a fertõtlenített, kisúrolt és kiszellõztetett szobákba - a gyerekeket fölvitték négy hétre a negyedik emeletre valami öreg özvegy kapitánynéhoz - gyönyörû, csodálatosan meleg és illatos tavaszi nap volt. Marianovicsné lelkendezve jött át hozzánk. Gratulált a felgyógyulásomhoz, azt mondta, hogy meghíztam, azután hamarosan rátért Terka ügyére:

- Nagysád - mondotta anyámnak -, kieszeltük a dolgot. Ami biztos, az biztos, de a nyakamat teszem, hogy most már rendben lesz minden. Még ma egy apróhirdetést fogunk föladni. Tessék meghallgatni!

És hangosan olvasni kezdett:

                Fiatal, jól nevelt, de szegény leány férjhez menne jómódú, testi hibában szenvedõ férfihoz, akinek ápolója, gondozója és hûséges felesége lenne. Szerencsétlen élete egére a boldogság napját varázsolná. Levelek "Egymást boldogítva" jelige alatt kéretnek a kiadóba.

A derék asszony egészen fel volt lelkesülve. A "boldogság napját" majdnem kiabálva és könnyezve szavalta. Azután sietve fölsorolta az eshetõségeket. Hogy a számítás mennyire tökéletes. Hogy egy béna, vagy sánta ember mennyire hûbb, mint a hibátlan férfiak, mennyivel jobban megbecsüli a jó nõt. Hogy mennyire Terkához illõ feladat volna egy ilyen szerencsétlen embert ápolni, rá takarítani, és neki esetleg fölolvasni.

- Hiszen az elsõ võlegénye is - isten nyugtassa - beteg ember volt, de ha az esküvõig elélt volna, mérget veszek rá, hogy az odaadó, önfeláldozó ápolás meggyógyította volna. Ismerem a leányomat, az én lányom. Marianovicstól, aki jó ember, de bolondos és könnyelmû, semmit sem örökölt.

Marianovicsné még hosszan dícsérte Terkát. És valóban úgy látszott, hogy a terv szerencsés órában született.

Kinéztem a folyosóra. A túlsó végében kinn állott Terka. A napsugárban fürdette sápadt arcát, és mind a két kezével kócos, szegényes szõke hajában babrált. Mintha a tél fáradságos gondjai után a tavasz olvasztó vidámságot hozó szellõiben a jövõ reményeit, mint gubókból kikelt pillangókat bocsátotta volna szárnyra, amelyek egy bármely testi hibában szenvedõ, de jómódú férfiú alakját repkedték körül.

Amikor meglátott, rámnevetett és esetlen kézmozdulattal üdvözölt. Az anyja pedig tovább, hosszan fejtegette az apróhirdetés-terv esélyeit.

6.

Terka két hónap alatt férjhez ment. Egy mindkét lábára béna fiatal emberhez, aki két mankón járt, és ezerszáz forint évi jövedelem felett rendelkezett. Marianovicsék úsztak az örömben, Terka pedig szépülni kezdett. Azt hiszem, hogy a nõket szépíti az, ha a férfiaknak tetszenek, és Terka csak azért csúnyult el, mert senki sem törõdött vele.

Az esküvõrõl, a részletekrõl már semmit sem tudok. Május elsején elköltöztünk a házból.

[Rosen]

GYILKOSSÁG

A gyorsvonat étkezõkocsijában találkoztam Gecsõ Bélával, a dúsgazdag Gecsõ Zoltán fiával. Nagyon megörültünk egymásnak.

- Hova utazol? - kérdeztem.

- Pestre megyek, ott maradok. Nem bírom ki itthon.

- Az apáddal?

- Igen, vele is mindig hadilábon állok, tudod... napszámok és efféle miatt.

- Persze, a szocializmus nem tetszik az öregúrnak.

- És legkevésbé az, hogy én magam is szocialista vagyok.

- Nem is illendõ dolog egy ötszáz holdas birtok leendõ örökösétõl.

- Most azonban más okaim is vannak, hogy elmenjek hazulról.

- Micsoda okok?

- Hát nem hallottad az esetemet?

- Nem én!

- Hát barátom, úgy nézz rám, hogy én embert öltem.

- Ne beszélj!

- Úgy van, embert öltem. Milyen egyszerûen mondom, mi? És milyen átkozottul egyszerû dolog volt az! Hallgass csak ide.

Július huszadikán történt, most két hét elõtt.

Éjfélkor bújtam az ágyba. Fájt a fejem, nem tudtam aludni. Már egy jó órája hánykolódtam, amikor egyszerre fûrészelõ, õrlõ zajt hallok. Egészen véletlen volt, hogy a fájós fejemet egy pillanatra falhoz szorítottam. Akkor hallottam meg ezt a különös zörgést. Elveszem a fülem. Nem hallok semmit. Megint odaszorítom a falhoz. Újra hallom a hangokat. A tornác végén kellett valakinek zörögni! Várom, hogy a kutyák majd ugatnak, de nem ugattak, és erre megnyugodtam.

Ismersz, milyen vagyok. Ideges, tehát gyáva. Sok bajom volt emiatt is az apámmal, aki azt képzelte, hogy az õ szangvinikus temperamentumát, vakmerõségét éppen úgy örökölni fogom, mint akár a nemesi címert. Szóval gyáva vagyok. De azért, mikor kis idõ múlva újra hallani kezdtem a hangokat, mégis elhatároztam, hogy ezt a titokzatos ügyet magam fogom tisztázni. Különben sem volt más választásom, mert a felsõ épület, ahol a család aludt, legalább százméternyi távolságban van az alsó, régi kúriától, ahol pedig magam aludtam.

Érdekes, hogy este a vacsoránál éppen azt bizonygattam az apámnak, hogy milyen nevetséges, abszurd dolog a lopást olyan szigorúan büntetni, amikor mindenkinek - akinek csak gyomra van - már természet adta joga enni is; ha nincs ennivalója - lopni. Mondom, éppen ezekrõl a dolgokról beszélgettünk... Na, most hallgass tovább. A következõ pillanatban harisnyát és nadrágot húzok, azután a szobám ajtaját lélegzet-visszafojtva kinyitom. Nem tudom, fejfájás okozta-e, de nyoma se volt bennem a félelemnek. Hallgatóztam. A tolvaj vagy a rabló igen óvatosan dolgozott. Szinte szakértelemmel. Emlékszem, ott a sötétségben elmosolyodtam ezen a szón, hogy "szakértelem". Azután megtapogattam a karjaimat, éreztem, hogy erõs vagyok, és más vágyam nem volt, mint hogy a tolvajt, bár egy pillanatra csak, látni szerettem volna. Szerettem volna megnézni az arcát, a termetét; elbírok-e vele? Barátom, nem tudom megmagyarázni, de olyan bátor voltam, hogy szinte örülni kezdtem a rám várakozó izgalmaknak.

Hallhattam, hogy kiemeli az ablaküveget, keresztülhasítja a függönyt, és bemászik a dohányzóba, ahol a pénzszekrény és a gazdasági számadások állnak. Én akkor már a könyvtárba lopóztam át. Most már csak egy ajtó választott el bennünket. Nemsokára egy gyufa sercegését hallottam, mire elöntött az izzadtság. Ekkor vettem csak észre, milyen õrülten izgatott vagyok. A szívem dobogott, az inaim reszkettek, és a szájam kiszáradt. Lehasaltam a padlóra, és megnéztem világosságnál dolgozik-e. Az ajtó alatt semmi fény se derengett, de hallottam, hogy a pénzszekrényt vette munkába.

Tehát a pénzszekrénynél áll! Egészen az ajtóig lopóztam. A szívemet a számban, a fülemben, a gyomromban, a lábujjaim hegyén éreztem lüktetni. Szinte be voltam rúgva a bátorságomtól... azután hirtelen kicsaptam az ajtót.

Két lépéssel a pénzszekrénynél voltam, s amint számítottam is, beleütköztem a rablóba. Egy állati hang szaladt ki belõle. Éreztem, hogy ez az ember halálosan megijedt. Beleharapott a jobb kezembe, mire én a bal kezemmel a szemébe bokszoltam, és megkezdõdött a küzdelmünk a koromsötétben. Csak harapni tudott ez az agyonra ijedt ember, de én lenyomtam a földre, és körülkaroltam a térdemmel, úgyhogy a bordái ropogtak. Erre lihegve köpködni kezdett, mint egy varangyosbéka. És amikor lefogtam a fejét, a ruhámba vájta a fogait. Erre mind a két kezemmel nyomni kezdtem a gégéjét. Mint vaskapcsok, úgy tapadtak rá az ujjaim a nyakára. Fáradhatatlanul és minden erõmet összeszedve szorítottam, nyomtam. Szinte beleszédültem az erõlködésbe és az ölnivágyás állati kéjébe.

Egy ideig még karmolta a kezeimet, de igen erõtlenül. Végre lehanyatlottak a kezei és nyögött. Iszonyúakat. Hármat. Nem olvastam meg, de most is, mintha egymás után hallanám ezeket a nyögéseket. Teljesen úr voltam a testén, de nem tudtam - ezt értsd meg - nem tudtam levenni kezeimet a nyakáról. Azt sem tudtam, mennyi idõ telhetett el így. Lehetett egy perc, lehetett három óra. A végén, ezt jól tudom, valami rettenetes csömör, fáradtság váltotta föl a diadalérzésemet. Mintha nem lenne többé agyvelõm, és rémséges hülye volnék, mintha ítéletnapig ott kéne ülnöm a koromsötétben, hogy szorítsam ezt a nyomorult gégét.

Egyszerre megéreztem, hogy a nyak merev és jéghideg. Fölugrottam, és a hálószobámba siettem vissza világosságért. Azután gyertyavilágnál megnéztem az embert. Péter volt, a tavalyi kocsisunk. Olyan szûk mellû, beesett, borostás arcú, gyér bajuszú paraszt.

Sárga szemei dülledten néztek reám. Az arca szederjes volt. Halott volt.

Megrémültem és elhûltem, azután ész nélkül hozzáláttam az élesztgetéshez. Dörzsöltem, vizet freccsentettem az arcába, majd fejetlenül szaladgáltam ide-oda. Csakhamar mégis eszembe jutott, mit kell tennem: fölhívtam a cselédeket. Akkor láttam, hogy a három kutyánk ott hever az udvaron, döglötten. Két legénnyel csináltattam mesterséges légzést, egy harmadikat pedig orvosért küldtem. Mialatt mi a gyertyavilágnál rángattuk Péter élettelen karjait, jött a legény mondani, hogy nincs otthon a doktor. Folytattuk az élesztgetést egész hajnalig, három óra hosszáig, eredménytelenül. Végre be kellett látnom, hogy hiába minden, megöltem egy embert, megfojtottam egy szegény, gyönge kis parasztot.

És akkor körülnéztem a szobában. A wertheimkasszán egy háromujjnyi vésett bemélyedés volt. A földön pedig ott hevertek a hulla mellett szegény Péter betörõszerszámai. Egy rossz ráspoly, egy kalapács, egy fúró, amelynek rég elveszett fogója helyett nyers fenyõfából csinált valaki egy másat, továbbá egy csorba kézifûrész. Ezekkel akarta õ megfúrni a wertheimkasszát. Eldolgozhatott volna velük ítéletnapig. Tudod, amint megláttam ezeket a nyomorúságos szerszámokat, ezeket a szegényes kis gyerekjátékokat ott Péter mellett, és néztem a kidülledt szemeit, valami rettentõ szánalom, sajnálkozás kezdte szorongatni a torkomat. Csakhogy hangosan sírni nem kezdtem. Szegény, szegény Péter!... Hogy én ezt a nyavalyás, gyönge embert, akit megõrölt az élet, a munka és szegénység, teljes erõmmel támadtam meg, ez iszonyú szégyen volt. Érted, ez volt a legrettenetesebb. És ezen már nem lehetett segíteni.

(Gecsõ Béla újra a sírás határán állott. Nagyon fölizgatta az emlékezés. Vigasztalni próbáltam, de nem sikerült. Elhallgatott, és nem törõdött velem többé. Mereven bámult ki a gyorsvonat ablakán a távolba.)

[Rosen]

A KUTYA

1.

Mindezideig nem volt alkalmam Barnabás bácsiról szólani. Õ távoli rokonom, és bár kevésbé szimpatizálok vele, különbözõ okok miatt nem tartózkodhatom, hogy egyet-mást elmondjak róla. Barnabás bácsi életének fõ motívuma maga is megérdemli az érdeklõdést. E motívum a következõ: egyszerû polgári születésû ember létére báró keresztapát szereztek neki.

A bácsi életére ez a tény döntõ befolyással volt. Anyja, ki nagyanyámnak második unokatestvére volt, valami különös nagyzási hóbortban szenvedett. Effélét csak szegény embereknél tapasztaltam. Ez az asszony teljes életében ama bíztatta a férjét, hogy fölfelé barátkozzon, és nálánál elõkelõbb emberekkel tartson lépést.

Hasonló beteges nõi ambíció a történelemben is gyakran elõfordul; erre azonban most nincs idõm kitérni.

Barnabás bátyám születése alkalmával, úgy látszik, fokozott mértékben dühöngött boldogult édesanyján ez a sajátságos betegség. És ennek a következménye az lett, hogy keresztapának harmadik szomszédunkat, a bárót kérték föl. A báró akkor huszonnyolc éves legényember lehetett. Igazán keresve sem lehetett volna ostobább keresztapa választást elképzelni. Szegény Barnabás bácsi cifra új selyem-bársony pólyájában nem sejtette, mi vár rá.

Az anyja, mint nagyanyám meséli, úszott az örömben, és nyakra-fõre dicsekedett, hogy a báró egy százforintos takarékpénztári könyvet ajándékozott a fiának. Továbbá kijelentette, hogy a kisded bármikor számíthat pártfogására. Kissé unalmas mulatság lenne most hosszasabban vázolni Barnabás bácsi gyerekkorát, amelyet megnyomorított, megrontott a bárói keresztapa presztízse.

Miért mondanám el, hogy Barnabást minden nyolcadik vasárnap új ruhájában, ünnepi cipõjében, kesztyûsen átküldték látogatóba a báró keresztapához.

Miért ecseteljem, hogy ezalatt Barnabás testvérei milyen vígan, gondtalanul, mezítlábra vetkõzötten játszadoztak otthon az udvarban, dúskálva a homokban, hemperegve a fûben, és lábfürdõzve a pocsolyákban. Önök mindannyian el tudják képzelni Barnabás nyomorult helyzetét, aki a bárónál csokoládét kapott, és egy elõkelõ széken egyenesen ülve, szorongva felelgetett a jókedvû báró kérdéseire. Inkább elmondom, hogy Barnabás lassan, bukdácsolva, protekciók sûrû igénybevételével letette az érettségit, mint önkéntes, a huszárokhoz vonult be, és azután a katonai élet elegáns, pompás emlékeivel meggazdagodva közigazgatási hivatalnok lett.

Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a báró-keresztapa nélkül Barnabásnak sohse jutott volna eszébe a természetével annyira ellenkezõ vadászatra adni magát, izületi csúzt szerezni, és kitûnõ barátaival cigányos tükörtörésekben és hangos ordítozásokban kulmináló mulatságokat rendezni. Ezek a vad magyar szokások merõben távol állottak a Barnabásék családi hagyományaitól, õk mindannyian derék, takarékos és egyszerû polgáremberek voltak.

Barnabás, miután így "snájdig" módon végigcsinálta a legényéletet, megházasodott. A közjegyzõ leányát vette el. Kövér, 28 éves közönséges arcú nõ volt, már mindenkinek kínálták. Mikor a szolgabíróéknál egy vacsorán barátságosan rámosolygott Barnabásra, ez nem tudott többé letenni a rögeszmérõl, hogy egy volt huszárönkéntesnek és szép legénymúlttal rendelkezõ közigazgatási tisztviselõnek csakis valami elõkelõen csúnya nõvel lehet a karrierjét végképp megalapozni.

Megtörtént az esküvõ. Barnabás anyja örömkönnyeket sírt, és Barnabás zsebrevágta a 25.000 forintos hozományt. Az esküvõn harmadnap reggelig mulattak. Barnabás meghívta a legjobb ivókat, az egyik barátja, valami Feri nevû, a cigányok nagybõgõjét elõre megbeszélt program szerint betörte, Mihályné asszonyom túrós réteseitõl hárman egész életre szóló gyomorhurutot kaptak... szóval a lakodalom egyike volt a legszebbeknek a megyében.

Ebben az idõben kezdtem tanulmányozni Barnabás bátyám életét. Keresztapjával, a báróval csak ritkán érintkezett, de mindig úgy beszélt róla, mintha naponta együtt lennének. A beszélgetéseibe mindig beleszõtte. Például ilyesféle közbevetései voltak: "Hogy is mondja csak az én atyai barátom, a báró...", vagy: "A báró az effélét nem tartja fér dolognak!" stb. Emellett azonban Barnabásból hiányzott az energia és a bátorság, hogy nagyúri ambícióihoz megfelelõ társaságot keressen, és a megfelelõ kedvteléseket gyakorolja. Például évenként legföljebb egyszer ment vadászni nagy készülõdésekkel, drága pénzen bérelt vadászjeggyel és könyvekbõl szedett vadásztudomány alapján. De errõl a vadászatról azután egészen a legközelebbi vadászatig mindig beszélt. Notorius vadászkifejezésekkel, lelkesen, dicsekedve. Nagy és drága puskagyûjteménye, melyet házasságuk után a felesége hozományából vett, használatlanul lógott az ebédlõ falán. A puskák mintha szemrehányóan bámultak volna a gazdájukra: Barnabás, Barnabás. Mi lesz a vadászattal?

2.

Barnabás bátyám már a negyvenedik esztendejében járt, és még semmi igazi elegáns dolgot nem csinált. Jól öltözködött, és nagy borravalókat adott - ha látták -, ez volt minden.

Egyszer három hétig monoklit hordott, de hurutot kapott a szeme, és le kellett mondania a monokliviselésrõl. Ismét és ismét nekikeseredett, és megpróbált részt venni a kaszinói urak nagyhírû lumpolásain. De mindig megbánta; nem gyõzte az ivást, éjfélre mindig az asztal alá került, és azután ehetett citromot és heringet napokig.

Családi összejöveteleken, ahol nyilván a felesége biztatására vinni akarta a szót, Barnabás mindig póruljárt. A vadászkalandjait meghazudtolták, a pózait, az újmódi kézfogásait és köszönési módjait kinevették, egyszer pedig, amikor vacsorát adott, amelyen fácánok szerepeltek, kegyetlenül leleplezték. A fácánpecsenyérõl tudniillik Barnabás azt mondta, hogy a gróftól, a földjeivel szomszédos vadászterület tulajdonosától kapta, aki a fácánokat személyesen lõtte. Kiderült azonban, hogy a madarakat a gróf erdõmesterétõl vette drága pénzen. Ugyanez az erdõmester oltotta Barnabás bácsinak a fejébe a rögeszmét, hogy "igazi úriember" háztartásából egy valódi, elsõrangú fajkutya nem hiányozhat.

Barnabás bácsi pont egy hónapig tanulmányozta a kutyakérdést. Feleségével, ezzel az ellenszenves, csúnya, kövér és mégis tetszelgõ asszonnyal folyton a kutyáról beszéltek. A bácsi három délután levelet írt állatkereskedõknek. Azután két hétig olvasta és szaglálta az árjegyzékeket.

Mikor látogatást tettem náluk, engem is az ostoba kutya-bolondériájával mulattatott:

- Figyelj ide, Pali - mondta -, kutyát fogok venni. Árjegyzékeket kaptam. Nagyszerû kutyák vannak itt. Hallgasd csak!

És olvasott:

- Bernáthegyi. Négyéves, vörösszõrû, fehér foltokkal. Erõsen és kitartóan ugat. A reábízott területet föltétlenül megvédi. Ára 200 korona. - Dog. Hároméves. Szürke. Erõsen és öblösen ugat. Éber. Harapós. A reábízott területet biztosan védi. Ára 350 korona. - Ezt fogom választani. Ez a legdrágább és legszebb faj, ugye édesem! - szólt a feleségéhez fordulva.

- Igen, egy dog - nyafogta az asszony -, én is ezt szeretném legjobban.

- Azt hiszem - mondtam szerényen -, hogy a dognál utálatosabb kutya nincs. Félelmes, lusta, sokat eszik, megbízhatatlan.

Barnabás megdöbbenve nézett rám:

- Van neked fogalmad, mi az a dog. Hallja, Janka, micsoda ízléstelen fiú ez a Pali, azt meri mondani, hogy a dog a legutálatosabb kutya! Gyere el, mondd el ezt a Kaszinóban: egyszerûen kinevetnek, tönkre vagy téve, senki se vesz többé komolyan!

Ezzel Barnabás bácsi rám uszította a feleségét is, és együtt szidtak és csipkedtek. Annyira fölbosszantottak, hogy hamarosan otthagytam õket. Csodálatos, hogy az efféle haszontalanságok gyakran nem hagynak hidegen. Ahelyett, hogy nevettem volna rajtuk - evett a méreg.

Három nap múlva apám újságolta, hogy Barnabás megrendelte a dogot utánvéttel. T.i. levelet írt az állatkereskedõnek, hogy a kutya jó legyen, és valódi fajkutya, mert különben visszaküldi és bepereli. Az állatkereskedõ erre a következõket válaszolta:

        Tisztelt uram!

        A kutyát nem kínáltam. Ha akarja, vegye meg. Az állataim értékével egészen tisztában vagyok. A dog tulajdonságát hûen leírtam, az árából egy krajcárt sem engedek.

Barnabásnak roppant tetszett a levél, mindenfelé mutogatta, és örült, hogy a sors egy olyan kereskedõvel hozta össze, aki "igazi úriember", nem hagy magával packázni. Még aznap írt, hogy küldjék az állatot.

A jó sors megengedte, hogy jelen legyek, amikor a postai alkalmazottak beszállították Barnabásék ebédlõ szobájába a ketrecet.

Janka, Barnabás felesége, a konyhában akarta fogadni a vendéget, de Barnabás egy kézmozdulattal jelezte, hogy elõkelõ fajkutyáról van szó, akinek szobában kell üdvözölnie új gazdáit.

- Hiszen a napjainak a legnagyobb részét úgyis az ebédlõben, az asztal vagy a hintaszék alatt kell töltenie - mondta a bácsi -, hogy a látogatók lássák. Nagyon emeli a szobát egy ilyen kutya! - kiáltotta lelkesen, és dörzsölte a kezeit.

Leszedték a ketrec vastag papirosát, és az óriási kutya elõttünk állt egész félelmetes, csúnya mivoltában. Összeráncolta a homlokán a bõrt, és megvetõ tekintettel nézett Barnabásra és nejére.

- Pfúj, micsoda népség közé keveredtem! - Azután hasra feküdt, és félszemmel figyelte a történendõket.

Barnabás még egyszer elõkereste az állatkereskedõ levelét, és hangosan fölolvasta a dog nevét.

- Hoppy!

Így hívták. Nagybátyám nem tud angolul, de mindig szidja azokat a családtagokat, akik elmaradtak a nyelvtanulásban.

- Angolul tanuljatok. Csak ezzel lehet ma boldogulni. Világnyelv. Jó társaságba enélkül nem járhat az ember! Stb.

Mondom, nagybátyám meg volt akadva a kutya nevével. A dog a Hoppi! szólásokra még a füle botját se mozdította. Barnabásban megszületett a gondolat, hogy hátha másképp kell a Hoppyt olvasni. Próbálgatta tehát. Mondott Hoppeit, Hoppeát, Hoppoit, Hopeet. A kutya nem reagált egyikre sem. Nagybátyám szégyenkezett elõttem és a felesége elõtt is, hát hamarosan behívatta az inast, és megparancsolta neki, hogy nyissa ki a ketrec ajtaját. Mielõtt azonban ez megtörtént volna, székekre álltunk, hogy a kutya esetleges támadásai ellen valamennyire legalább védve legyünk. Nem szép a káröröm, ezt az iskolában is tanultam, de nincs különösebb érdekemben letagadni, hogy meg voltam elégedve a fejleményekkel.

Az inas kinyitotta az ajtót. Hoppy fölállt, ásított, és kisétált a ketrecbõl, leült a szõnyegre, és két ostoba szemével, két kiálló fogával kibámult az ablakon.

- Hoppi! - mondta nagybátyám reszketõ hangon.

- Hoppi! - mondta Janka néni affektált nyafogó hangsúllyal.

- Hoppi! - kiáltottam én. - Gyere ide!

- Bolondság - mondta Barnabás - a kutya csak németül ért!

- Hoppi! Gyere ide! - kiáltottam újra keményen.

Hoppy odajött hozzám, és megállt a szék elõtt. Lehajoltam és megsimogattam a fejét. A kutya elkezdte a farkát csóválni. Leszálltam kényelmetlen fellegváramból, és tovább folytattam a hízelgést. A dognak, úgy látszik, nem tetszett a dolog, mert a farkcsóválást abbahagyta, és szigorúan tekintett Barnabásékra, akik szintén lekászmálódtak a helyükrõl. Megértettem az állat néma tekintetét.

- Ez a kutya enni akar! - mondtam.

Nagybátyám el volt ragadtatva mentõ gondolatomtól. Becsengette az inast, és egy kiló sertéshúst hozatott a mészárszékbõl.

- Fontos, hogy az elsõ ebéd ízeljék neki - mondotta mentegetõzve, amikor figyelmeztettem, hogy értesülésem szerint az egész háztartásukba nem kell több, mint naponta másfél kiló hús.

A húst elhozták. Hoppy fényesen megebédelt. Egy álló óra hosszáig nyalakodott a finom csemegén. Megette az utolsó falatig. Barnabás majdnem könnyezett az örömtõl, hogy a kutya, elegáns fajkutya létére, mégis elfogadta õt gazdának. Õt, az egyszerû polgári szülõk gyermekét. Igaz, a keresztapja báró, de ezt a fajkutya nem köteles tudomásul venni. Értésére adni pedig bajos. A fajkutya csak a szimat után indul, a szimat pedig valószínûleg az igazságot deríti ki, a tiszta, változhatlan igazságot.

Éreztem és nyomról-nyomra követtem nagybátyám itt vázolt eszmemenetét. Éreztem, hogy a szánalmas ember szeretné elmondani a kutyának, hogy õ, bár csak 200 korona születési ajándékot kapott a bárótól, mindazonáltal 350 korona vételárt nevetségesen csekély összegnek tart egy olyan kincsért és jó barátért, mint amilyet Hoppyban tisztelhetni remél. Továbbá neje, Janka, született Szeremley-lány, közjegyzõ lánya, volt orsz. képviselõ lánya! - és kérése támogatásául bátorkodik ezt is fölhozni.

A kutya egyelõre nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. Jóllakott, lefeküdt a zongora alá és elaludt. Barnabásék suttogva beszélgettek, és lábujjhegyen jártak. El voltak ragadtatva a kutyától. Barnabás még azt is az elõnyére magyarázta, hogy olyan lusta.

- Nemes állat. Kifárasztotta az utazás. Egy parasztkutya hetekig is elbírja az éhséget, szomjúságot és álmatlanságot. Minél finomabb az állat idegrendszere, annál hamarabb fárad. De azután rendkívüli erõfeszítésekre is képes!

Egy német könyvbõl fölolvasta a dogról szóló fejezetet. A cikkben érzékeny történetek voltak elmondva a dogról, nagyszerû lelki jóságáról, természetes humoráról és ritka hûségérõl. Barnabás csaknem a könnyekig elérzékenyült, midõn egy dog öngyilkosságát - urának vadászaton történt szerencsétlen halála miatt - fölolvasta.

Hoppy azonban nem volt ezek közül a dogok közül való. Másfél órai alvás után kiugrott a szoba közepére és ránkvicsorította a fogát, majd pedig éktelen ugatásban tört ki. Mindannyian halálra rémültünk, és önkéntelenül is újra székekre álltunk. Hoppy most kiegyenesedett borjúnyi nagyságában, egész hatalmas fogsorát bemutatta, és néhány szilajat ugrott. Úgy látszott, hogy nincs más célja, mint hogy mulasson a rémületünkön. Nagybátyám csöngetett az inasért, és megparancsolta neki, hogy hozza be az ostort.

- A kutyát nem szabad verni - magyarázta fogvacogva -, de egyelõre meg kell neki mutatni, hogy ki a gazdája. A szakkönyv is ezt ajánlja.

Az inas azonban nem mert keresztüljönni a szobán. Hoppy ostromzár alatt tartotta hadállásainkat. Végre úgy oldotta meg a dolgot, hogy az ostort átdobta nekem Hoppy fölött. Én elkaptam, és nagybátyámnak nyújtottam. Barnabás bácsi erre leszállott, és szertartásosan, gyengéden, Hoppy kiáltással egyet a kutyára csapott. Hoppy nem vette tudomásul az ütést, Janka nénihez rohant, és két lábát a vállaira tette. Janka néni mosolygott, és arcán a hideg veríték gyöngyei jelentek meg. Feledhetetlen látvány volt!

Hoppy valahogy mégis megbékélt, és én már éppen megelégeltem az izgalmakat. Hamarosan távoztam.

3.

Napok múlva hallottam, hogy sehogyse akar engedelmeskedni. Barnabásék szobalánya mesélte a kútnál Julisnak, hogy a kutya az asszonyt jobban kedveli, ellenben az úrra haragszik néha, és kimegy a szobából, ha õ bejön, mintha undorodna a látásától. Barnabás minden valószínûség szerint ezt a viselkedést szíve mélyén a felesége elõkelõbb származásával magyarázta. Fájt neki Hoppy tüntetõ visszautasítása. Maga etette, rengeteg pénzt költött húsra, a mészárosnál naponta külön velõs csontokat rendelt. Ahányszor az apám találkozott vele, mindig véres csomagokat vitt Barnabás.

- A kutyának viszem - mondotta, és föllebbentette a papirost: nyers marhamáj, borjúvese, birkafej, ilyenfélék rejtõztek csomagjaiban.

Hetekig tartott, míg Hoppyt ki lehetett vinni a korzóra. Barnabás ez alkalommal kutyakorbácsot tartott a kezében, macskanadrágot húzott, és pörge kis vadászkalapját csapta a fejére betyárosan. Nem lehet tagadni, hogy Barnabásnak e stílus iránt határozott érzéke volt.

A korzón a dog nagy feltûnést keltett. Barnabás arca hízott a gyönyörûségtõl. A fõispán azt mondta, hogy a legszebb kutya a városban, s hogyha volna rávaló pénze, rögtön hozatna egy hasonlót, annyira kedvet kapott. A Szalay fõhadnagyné pedig cukorért beküldte az urát a kávéházba, hogy megetethesse a szép, kesztyûs kezeibõl a dögöt. (Nincsen jobb dolga!) Barnabás bácsi élvezte a népszerûség aranyos napsugarait, amelyek Hoppy jóvoltából reá sütöttek. De nem soká tartott az öröme. Hoppy makrancoskodott.

- Jöjjön, Hoppy - mondotta neki többször is Barnabás -, jöjjön! - De a kutya nem szerette a dirigáló köteléket. Elkalandozott oldalt a sétálók közé, belekeverte a szíjat az asszonyok szoknyájába, és megakasztotta a sétát. Barnabás bácsi szégyellte magát az erélytelenségéért, és kedélyeskedve társalgott a kutyával.

- Jöjjön, no, maga huncut, merre megy, arra, majd ad magának a százados úr! Erre csak szépen, erre!

Az ügyet azonban nem lehetett jól reparálni. Nagybátyámnak használnia kellett a korbácsot.

Nem tehetett mást. Nagyot vágott a kutya vékonyára. A Hoppy felüvöltött. Barnabás elsápadt. Hoppy szaladni kezdett, és magával vonszolta a gazdáját. Nagybátyámnak szaladnia kellett. Nem volt elég ereje, hogy a kutyát visszatartsa, de nem is merte. A dognak tetszett a mulatság. Szilajon, métereseket ágaskodva szaladt tovább, mint egy paripa. Barnabás izzadva és fuldokolva követte. Végre mentõ gondolata támadt. Egyszerre, amikor egy utcai karó mellett haladtak el, hirtelen rácsavarta a karóra a kötelet. A dog fogva volt. Nem tudott mozdulni. Barnabás lihegve törülgette a homlokát, és kétségbeesve pislogott maga körül.

A báró, a keresztapja lépett hozzá.

- Szervusz - mondotta -, a kutyád gyönyörû, de nem tiszta faj. A közjegyzõ is azt mondta, hogy tiszta dognak mondod. Nem tiszta dog. Németalföldi vérebkeresztezés. A fülérõl látom. Miért nem kérdeztél meg. Engedetlen, komisz állatnak látszik. - Elvette Barnabás kezébõl az ostort, és hatalmasakat vert a kutyára. Hoppy üvöltött és ugrándozott, és úgy látszott, hogy a lecke használt neki. Nyugodtan és engedelmesen ment haza.

Másnap azonban megharapta a mosónõt, és ráugrott az inasra. A mosóné húsz koronát kapott fájdalomdíjul, és az inasnak föl kellett emelni a fizetését. Barnabás verte a kutyát egy darabig, de Hoppy olyan morcos volt napokig is, hogy abba kellett hagyni. Barnabás nem bírta el az állat néma bojkottját.

Hozzá közbejött a gróf erdõmesterének látogatása, aki kijelentette, hogy a kutya tiszta dog, fajkutya, és verni nem szabad. Nagybátyám túláradt a boldogságtól, és a kaszinóban így szólt a báróhoz.

- Kedves keresztapám, szakértõkkel vizsgáltattam felül a véleményedet, és azt mondták, hogy a kutyám tiszta dog.

- Á la bonheur! - mondta a báró és osztott. De megharagudott Barnabásra, és azóta egyszer sem fogott vele kezet.

4.

Tegnap éjszaka szerencsétlen nagybátyámról álmodtam. Hoppyt egy nagy, sárga mezõben láttam bandukolni. Egykedvûen ugrándozott, mint egy elszabadult kóbor komondor. A nyakán egy kölönc lógott valami csomózott spárgán. A kölönc nagybátyám hullája volt. Kis fekete holttest. Valami esztergályozott sakkfigurának látszott. Hoppy megállt egy domb szélén. Egyedül volt a mezõn. Kinyújtózkodott. Megnõtt akkorára, mint egy ház. Végül feje már a felhõkbe ért, és nagybátyám - a kölönc - úgy lóbálózott a nyakán, mint valami apró parittya. Hoppy borzalmas volt. Mintha azt mondta volna:

- Mi állatok is visszaadjuk olykor az embereknek a kölcsönt azért, amit tõlük elszenvedtünk. Csak persze megfelelõ emberek szükségesek.

Egyébként Barnabás és neje egészségesek, de életükre ólomsúlyként nehezül Hoppy. Annyit eszik, hogy azon a pénzen két lovat lehetne etetni. A látogatókat végképp elriasztotta a háztól, és a cselédeket megdrágítja.

Nem akar soha kimenni a szobából, komiszkodik Barnabásékkal, és állandó rettegésben tartja mindkettõjüket. Szeszélyes és vad. Nem javul, nem tanul semmit. Barnabásék meg fognak öregedni, és akkor fognak csak rájönni, hogy ezt a kutyát az elsõ nap agyon kellett volna bunkózni.

[Rosen]

A KUTYA

1.

Mindezideig nem volt alkalmam Barnabás bácsiról szólani. Õ távoli rokonom, és bár kevésbé szimpatizálok vele, különbözõ okok miatt nem tartózkodhatom, hogy egyet-mást elmondjak róla. Barnabás bácsi életének fõ motívuma maga is megérdemli az érdeklõdést. E motívum a következõ: egyszerû polgári születésû ember létére báró keresztapát szereztek neki.

A bácsi életére ez a tény döntõ befolyással volt. Anyja, ki nagyanyámnak második unokatestvére volt, valami különös nagyzási hóbortban szenvedett. Effélét csak szegény embereknél tapasztaltam. Ez az asszony teljes életében ama bíztatta a férjét, hogy fölfelé barátkozzon, és nálánál elõkelõbb emberekkel tartson lépést.

Hasonló beteges nõi ambíció a történelemben is gyakran elõfordul; erre azonban most nincs idõm kitérni.

Barnabás bátyám születése alkalmával, úgy látszik, fokozott mértékben dühöngött boldogult édesanyján ez a sajátságos betegség. És ennek a következménye az lett, hogy keresztapának harmadik szomszédunkat, a bárót kérték föl. A báró akkor huszonnyolc éves legényember lehetett. Igazán keresve sem lehetett volna ostobább keresztapa választást elképzelni. Szegény Barnabás bácsi cifra új selyem-bársony pólyájában nem sejtette, mi vár rá.

Az anyja, mint nagyanyám meséli, úszott az örömben, és nyakra-fõre dicsekedett, hogy a báró egy százforintos takarékpénztári könyvet ajándékozott a fiának. Továbbá kijelentette, hogy a kisded bármikor számíthat pártfogására. Kissé unalmas mulatság lenne most hosszasabban vázolni Barnabás bácsi gyerekkorát, amelyet megnyomorított, megrontott a bárói keresztapa presztízse.

Miért mondanám el, hogy Barnabást minden nyolcadik vasárnap új ruhájában, ünnepi cipõjében, kesztyûsen átküldték látogatóba a báró keresztapához.

Miért ecseteljem, hogy ezalatt Barnabás testvérei milyen vígan, gondtalanul, mezítlábra vetkõzötten játszadoztak otthon az udvarban, dúskálva a homokban, hemperegve a fûben, és lábfürdõzve a pocsolyákban. Önök mindannyian el tudják képzelni Barnabás nyomorult helyzetét, aki a bárónál csokoládét kapott, és egy elõkelõ széken egyenesen ülve, szorongva felelgetett a jókedvû báró kérdéseire. Inkább elmondom, hogy Barnabás lassan, bukdácsolva, protekciók sûrû igénybevételével letette az érettségit, mint önkéntes, a huszárokhoz vonult be, és azután a katonai élet elegáns, pompás emlékeivel meggazdagodva közigazgatási hivatalnok lett.

Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a báró-keresztapa nélkül Barnabásnak sohse jutott volna eszébe a természetével annyira ellenkezõ vadászatra adni magát, izületi csúzt szerezni, és kitûnõ barátaival cigányos tükörtörésekben és hangos ordítozásokban kulmináló mulatságokat rendezni. Ezek a vad magyar szokások merõben távol állottak a Barnabásék családi hagyományaitól, õk mindannyian derék, takarékos és egyszerû polgáremberek voltak.

Barnabás, miután így "snájdig" módon végigcsinálta a legényéletet, megházasodott. A közjegyzõ leányát vette el. Kövér, 28 éves közönséges arcú nõ volt, már mindenkinek kínálták. Mikor a szolgabíróéknál egy vacsorán barátságosan rámosolygott Barnabásra, ez nem tudott többé letenni a rögeszmérõl, hogy egy volt huszárönkéntesnek és szép legénymúlttal rendelkezõ közigazgatási tisztviselõnek csakis valami elõkelõen csúnya nõvel lehet a karrierjét végképp megalapozni.

Megtörtént az esküvõ. Barnabás anyja örömkönnyeket sírt, és Barnabás zsebrevágta a 25.000 forintos hozományt. Az esküvõn harmadnap reggelig mulattak. Barnabás meghívta a legjobb ivókat, az egyik barátja, valami Feri nevû, a cigányok nagybõgõjét elõre megbeszélt program szerint betörte, Mihályné asszonyom túrós réteseitõl hárman egész életre szóló gyomorhurutot kaptak... szóval a lakodalom egyike volt a legszebbeknek a megyében.

Ebben az idõben kezdtem tanulmányozni Barnabás bátyám életét. Keresztapjával, a báróval csak ritkán érintkezett, de mindig úgy beszélt róla, mintha naponta együtt lennének. A beszélgetéseibe mindig beleszõtte. Például ilyesféle közbevetései voltak: "Hogy is mondja csak az én atyai barátom, a báró...", vagy: "A báró az effélét nem tartja fér dolognak!" stb. Emellett azonban Barnabásból hiányzott az energia és a bátorság, hogy nagyúri ambícióihoz megfelelõ társaságot keressen, és a megfelelõ kedvteléseket gyakorolja. Például évenként legföljebb egyszer ment vadászni nagy készülõdésekkel, drága pénzen bérelt vadászjeggyel és könyvekbõl szedett vadásztudomány alapján. De errõl a vadászatról azután egészen a legközelebbi vadászatig mindig beszélt. Notorius vadászkifejezésekkel, lelkesen, dicsekedve. Nagy és drága puskagyûjteménye, melyet házasságuk után a felesége hozományából vett, használatlanul lógott az ebédlõ falán. A puskák mintha szemrehányóan bámultak volna a gazdájukra: Barnabás, Barnabás. Mi lesz a vadászattal?

2.

Barnabás bátyám már a negyvenedik esztendejében járt, és még semmi igazi elegáns dolgot nem csinált. Jól öltözködött, és nagy borravalókat adott - ha látták -, ez volt minden.

Egyszer három hétig monoklit hordott, de hurutot kapott a szeme, és le kellett mondania a monokliviselésrõl. Ismét és ismét nekikeseredett, és megpróbált részt venni a kaszinói urak nagyhírû lumpolásain. De mindig megbánta; nem gyõzte az ivást, éjfélre mindig az asztal alá került, és azután ehetett citromot és heringet napokig.

Családi összejöveteleken, ahol nyilván a felesége biztatására vinni akarta a szót, Barnabás mindig póruljárt. A vadászkalandjait meghazudtolták, a pózait, az újmódi kézfogásait és köszönési módjait kinevették, egyszer pedig, amikor vacsorát adott, amelyen fácánok szerepeltek, kegyetlenül leleplezték. A fácánpecsenyérõl tudniillik Barnabás azt mondta, hogy a gróftól, a földjeivel szomszédos vadászterület tulajdonosától kapta, aki a fácánokat személyesen lõtte. Kiderült azonban, hogy a madarakat a gróf erdõmesterétõl vette drága pénzen. Ugyanez az erdõmester oltotta Barnabás bácsinak a fejébe a rögeszmét, hogy "igazi úriember" háztartásából egy valódi, elsõrangú fajkutya nem hiányozhat.

Barnabás bácsi pont egy hónapig tanulmányozta a kutyakérdést. Feleségével, ezzel az ellenszenves, csúnya, kövér és mégis tetszelgõ asszonnyal folyton a kutyáról beszéltek. A bácsi három délután levelet írt állatkereskedõknek. Azután két hétig olvasta és szaglálta az árjegyzékeket.

Mikor látogatást tettem náluk, engem is az ostoba kutya-bolondériájával mulattatott:

- Figyelj ide, Pali - mondta -, kutyát fogok venni. Árjegyzékeket kaptam. Nagyszerû kutyák vannak itt. Hallgasd csak!

És olvasott:

- Bernáthegyi. Négyéves, vörösszõrû, fehér foltokkal. Erõsen és kitartóan ugat. A reábízott területet föltétlenül megvédi. Ára 200 korona. - Dog. Hároméves. Szürke. Erõsen és öblösen ugat. Éber. Harapós. A reábízott területet biztosan védi. Ára 350 korona. - Ezt fogom választani. Ez a legdrágább és legszebb faj, ugye édesem! - szólt a feleségéhez fordulva.

- Igen, egy dog - nyafogta az asszony -, én is ezt szeretném legjobban.

- Azt hiszem - mondtam szerényen -, hogy a dognál utálatosabb kutya nincs. Félelmes, lusta, sokat eszik, megbízhatatlan.

Barnabás megdöbbenve nézett rám:

- Van neked fogalmad, mi az a dog. Hallja, Janka, micsoda ízléstelen fiú ez a Pali, azt meri mondani, hogy a dog a legutálatosabb kutya! Gyere el, mondd el ezt a Kaszinóban: egyszerûen kinevetnek, tönkre vagy téve, senki se vesz többé komolyan!

Ezzel Barnabás bácsi rám uszította a feleségét is, és együtt szidtak és csipkedtek. Annyira fölbosszantottak, hogy hamarosan otthagytam õket. Csodálatos, hogy az efféle haszontalanságok gyakran nem hagynak hidegen. Ahelyett, hogy nevettem volna rajtuk - evett a méreg.

Három nap múlva apám újságolta, hogy Barnabás megrendelte a dogot utánvéttel. T.i. levelet írt az állatkereskedõnek, hogy a kutya jó legyen, és valódi fajkutya, mert különben visszaküldi és bepereli. Az állatkereskedõ erre a következõket válaszolta:

        Tisztelt uram!

        A kutyát nem kínáltam. Ha akarja, vegye meg. Az állataim értékével egészen tisztában vagyok. A dog tulajdonságát hûen leírtam, az árából egy krajcárt sem engedek.

Barnabásnak roppant tetszett a levél, mindenfelé mutogatta, és örült, hogy a sors egy olyan kereskedõvel hozta össze, aki "igazi úriember", nem hagy magával packázni. Még aznap írt, hogy küldjék az állatot.

A jó sors megengedte, hogy jelen legyek, amikor a postai alkalmazottak beszállították Barnabásék ebédlõ szobájába a ketrecet.

Janka, Barnabás felesége, a konyhában akarta fogadni a vendéget, de Barnabás egy kézmozdulattal jelezte, hogy elõkelõ fajkutyáról van szó, akinek szobában kell üdvözölnie új gazdáit.

- Hiszen a napjainak a legnagyobb részét úgyis az ebédlõben, az asztal vagy a hintaszék alatt kell töltenie - mondta a bácsi -, hogy a látogatók lássák. Nagyon emeli a szobát egy ilyen kutya! - kiáltotta lelkesen, és dörzsölte a kezeit.

Leszedték a ketrec vastag papirosát, és az óriási kutya elõttünk állt egész félelmetes, csúnya mivoltában. Összeráncolta a homlokán a bõrt, és megvetõ tekintettel nézett Barnabásra és nejére.

- Pfúj, micsoda népség közé keveredtem! - Azután hasra feküdt, és félszemmel figyelte a történendõket.

Barnabás még egyszer elõkereste az állatkereskedõ levelét, és hangosan fölolvasta a dog nevét.

- Hoppy!

Így hívták. Nagybátyám nem tud angolul, de mindig szidja azokat a családtagokat, akik elmaradtak a nyelvtanulásban.

- Angolul tanuljatok. Csak ezzel lehet ma boldogulni. Világnyelv. Jó társaságba enélkül nem járhat az ember! Stb.

Mondom, nagybátyám meg volt akadva a kutya nevével. A dog a Hoppi! szólásokra még a füle botját se mozdította. Barnabásban megszületett a gondolat, hogy hátha másképp kell a Hoppyt olvasni. Próbálgatta tehát. Mondott Hoppeit, Hoppeát, Hoppoit, Hopeet. A kutya nem reagált egyikre sem. Nagybátyám szégyenkezett elõttem és a felesége elõtt is, hát hamarosan behívatta az inast, és megparancsolta neki, hogy nyissa ki a ketrec ajtaját. Mielõtt azonban ez megtörtént volna, székekre álltunk, hogy a kutya esetleges támadásai ellen valamennyire legalább védve legyünk. Nem szép a káröröm, ezt az iskolában is tanultam, de nincs különösebb érdekemben letagadni, hogy meg voltam elégedve a fejleményekkel.

Az inas kinyitotta az ajtót. Hoppy fölállt, ásított, és kisétált a ketrecbõl, leült a szõnyegre, és két ostoba szemével, két kiálló fogával kibámult az ablakon.

- Hoppi! - mondta nagybátyám reszketõ hangon.

- Hoppi! - mondta Janka néni affektált nyafogó hangsúllyal.

- Hoppi! - kiáltottam én. - Gyere ide!

- Bolondság - mondta Barnabás - a kutya csak németül ért!

- Hoppi! Gyere ide! - kiáltottam újra keményen.

Hoppy odajött hozzám, és megállt a szék elõtt. Lehajoltam és megsimogattam a fejét. A kutya elkezdte a farkát csóválni. Leszálltam kényelmetlen fellegváramból, és tovább folytattam a hízelgést. A dognak, úgy látszik, nem tetszett a dolog, mert a farkcsóválást abbahagyta, és szigorúan tekintett Barnabásékra, akik szintén lekászmálódtak a helyükrõl. Megértettem az állat néma tekintetét.

- Ez a kutya enni akar! - mondtam.

Nagybátyám el volt ragadtatva mentõ gondolatomtól. Becsengette az inast, és egy kiló sertéshúst hozatott a mészárszékbõl.

- Fontos, hogy az elsõ ebéd ízeljék neki - mondotta mentegetõzve, amikor figyelmeztettem, hogy értesülésem szerint az egész háztartásukba nem kell több, mint naponta másfél kiló hús.

A húst elhozták. Hoppy fényesen megebédelt. Egy álló óra hosszáig nyalakodott a finom csemegén. Megette az utolsó falatig. Barnabás majdnem könnyezett az örömtõl, hogy a kutya, elegáns fajkutya létére, mégis elfogadta õt gazdának. Õt, az egyszerû polgári szülõk gyermekét. Igaz, a keresztapja báró, de ezt a fajkutya nem köteles tudomásul venni. Értésére adni pedig bajos. A fajkutya csak a szimat után indul, a szimat pedig valószínûleg az igazságot deríti ki, a tiszta, változhatlan igazságot.

Éreztem és nyomról-nyomra követtem nagybátyám itt vázolt eszmemenetét. Éreztem, hogy a szánalmas ember szeretné elmondani a kutyának, hogy õ, bár csak 200 korona születési ajándékot kapott a bárótól, mindazonáltal 350 korona vételárt nevetségesen csekély összegnek tart egy olyan kincsért és jó barátért, mint amilyet Hoppyban tisztelhetni remél. Továbbá neje, Janka, született Szeremley-lány, közjegyzõ lánya, volt orsz. képviselõ lánya! - és kérése támogatásául bátorkodik ezt is fölhozni.

A kutya egyelõre nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. Jóllakott, lefeküdt a zongora alá és elaludt. Barnabásék suttogva beszélgettek, és lábujjhegyen jártak. El voltak ragadtatva a kutyától. Barnabás még azt is az elõnyére magyarázta, hogy olyan lusta.

- Nemes állat. Kifárasztotta az utazás. Egy parasztkutya hetekig is elbírja az éhséget, szomjúságot és álmatlanságot. Minél finomabb az állat idegrendszere, annál hamarabb fárad. De azután rendkívüli erõfeszítésekre is képes!

Egy német könyvbõl fölolvasta a dogról szóló fejezetet. A cikkben érzékeny történetek voltak elmondva a dogról, nagyszerû lelki jóságáról, természetes humoráról és ritka hûségérõl. Barnabás csaknem a könnyekig elérzékenyült, midõn egy dog öngyilkosságát - urának vadászaton történt szerencsétlen halála miatt - fölolvasta.

Hoppy azonban nem volt ezek közül a dogok közül való. Másfél órai alvás után kiugrott a szoba közepére és ránkvicsorította a fogát, majd pedig éktelen ugatásban tört ki. Mindannyian halálra rémültünk, és önkéntelenül is újra székekre álltunk. Hoppy most kiegyenesedett borjúnyi nagyságában, egész hatalmas fogsorát bemutatta, és néhány szilajat ugrott. Úgy látszott, hogy nincs más célja, mint hogy mulasson a rémületünkön. Nagybátyám csöngetett az inasért, és megparancsolta neki, hogy hozza be az ostort.

- A kutyát nem szabad verni - magyarázta fogvacogva -, de egyelõre meg kell neki mutatni, hogy ki a gazdája. A szakkönyv is ezt ajánlja.

Az inas azonban nem mert keresztüljönni a szobán. Hoppy ostromzár alatt tartotta hadállásainkat. Végre úgy oldotta meg a dolgot, hogy az ostort átdobta nekem Hoppy fölött. Én elkaptam, és nagybátyámnak nyújtottam. Barnabás bácsi erre leszállott, és szertartásosan, gyengéden, Hoppy kiáltással egyet a kutyára csapott. Hoppy nem vette tudomásul az ütést, Janka nénihez rohant, és két lábát a vállaira tette. Janka néni mosolygott, és arcán a hideg veríték gyöngyei jelentek meg. Feledhetetlen látvány volt!

Hoppy valahogy mégis megbékélt, és én már éppen megelégeltem az izgalmakat. Hamarosan távoztam.

3.

Napok múlva hallottam, hogy sehogyse akar engedelmeskedni. Barnabásék szobalánya mesélte a kútnál Julisnak, hogy a kutya az asszonyt jobban kedveli, ellenben az úrra haragszik néha, és kimegy a szobából, ha õ bejön, mintha undorodna a látásától. Barnabás minden valószínûség szerint ezt a viselkedést szíve mélyén a felesége elõkelõbb származásával magyarázta. Fájt neki Hoppy tüntetõ visszautasítása. Maga etette, rengeteg pénzt költött húsra, a mészárosnál naponta külön velõs csontokat rendelt. Ahányszor az apám találkozott vele, mindig véres csomagokat vitt Barnabás.

- A kutyának viszem - mondotta, és föllebbentette a papirost: nyers marhamáj, borjúvese, birkafej, ilyenfélék rejtõztek csomagjaiban.

Hetekig tartott, míg Hoppyt ki lehetett vinni a korzóra. Barnabás ez alkalommal kutyakorbácsot tartott a kezében, macskanadrágot húzott, és pörge kis vadászkalapját csapta a fejére betyárosan. Nem lehet tagadni, hogy Barnabásnak e stílus iránt határozott érzéke volt.

A korzón a dog nagy feltûnést keltett. Barnabás arca hízott a gyönyörûségtõl. A fõispán azt mondta, hogy a legszebb kutya a városban, s hogyha volna rávaló pénze, rögtön hozatna egy hasonlót, annyira kedvet kapott. A Szalay fõhadnagyné pedig cukorért beküldte az urát a kávéházba, hogy megetethesse a szép, kesztyûs kezeibõl a dögöt. (Nincsen jobb dolga!) Barnabás bácsi élvezte a népszerûség aranyos napsugarait, amelyek Hoppy jóvoltából reá sütöttek. De nem soká tartott az öröme. Hoppy makrancoskodott.

- Jöjjön, Hoppy - mondotta neki többször is Barnabás -, jöjjön! - De a kutya nem szerette a dirigáló köteléket. Elkalandozott oldalt a sétálók közé, belekeverte a szíjat az asszonyok szoknyájába, és megakasztotta a sétát. Barnabás bácsi szégyellte magát az erélytelenségéért, és kedélyeskedve társalgott a kutyával.

- Jöjjön, no, maga huncut, merre megy, arra, majd ad magának a százados úr! Erre csak szépen, erre!

Az ügyet azonban nem lehetett jól reparálni. Nagybátyámnak használnia kellett a korbácsot.

Nem tehetett mást. Nagyot vágott a kutya vékonyára. A Hoppy felüvöltött. Barnabás elsápadt. Hoppy szaladni kezdett, és magával vonszolta a gazdáját. Nagybátyámnak szaladnia kellett. Nem volt elég ereje, hogy a kutyát visszatartsa, de nem is merte. A dognak tetszett a mulatság. Szilajon, métereseket ágaskodva szaladt tovább, mint egy paripa. Barnabás izzadva és fuldokolva követte. Végre mentõ gondolata támadt. Egyszerre, amikor egy utcai karó mellett haladtak el, hirtelen rácsavarta a karóra a kötelet. A dog fogva volt. Nem tudott mozdulni. Barnabás lihegve törülgette a homlokát, és kétségbeesve pislogott maga körül.

A báró, a keresztapja lépett hozzá.

- Szervusz - mondotta -, a kutyád gyönyörû, de nem tiszta faj. A közjegyzõ is azt mondta, hogy tiszta dognak mondod. Nem tiszta dog. Németalföldi vérebkeresztezés. A fülérõl látom. Miért nem kérdeztél meg. Engedetlen, komisz állatnak látszik. - Elvette Barnabás kezébõl az ostort, és hatalmasakat vert a kutyára. Hoppy üvöltött és ugrándozott, és úgy látszott, hogy a lecke használt neki. Nyugodtan és engedelmesen ment haza.

Másnap azonban megharapta a mosónõt, és ráugrott az inasra. A mosóné húsz koronát kapott fájdalomdíjul, és az inasnak föl kellett emelni a fizetését. Barnabás verte a kutyát egy darabig, de Hoppy olyan morcos volt napokig is, hogy abba kellett hagyni. Barnabás nem bírta el az állat néma bojkottját.

Hozzá közbejött a gróf erdõmesterének látogatása, aki kijelentette, hogy a kutya tiszta dog, fajkutya, és verni nem szabad. Nagybátyám túláradt a boldogságtól, és a kaszinóban így szólt a báróhoz.

- Kedves keresztapám, szakértõkkel vizsgáltattam felül a véleményedet, és azt mondták, hogy a kutyám tiszta dog.

- Á la bonheur! - mondta a báró és osztott. De megharagudott Barnabásra, és azóta egyszer sem fogott vele kezet.

4.

Tegnap éjszaka szerencsétlen nagybátyámról álmodtam. Hoppyt egy nagy, sárga mezõben láttam bandukolni. Egykedvûen ugrándozott, mint egy elszabadult kóbor komondor. A nyakán egy kölönc lógott valami csomózott spárgán. A kölönc nagybátyám hullája volt. Kis fekete holttest. Valami esztergályozott sakkfigurának látszott. Hoppy megállt egy domb szélén. Egyedül volt a mezõn. Kinyújtózkodott. Megnõtt akkorára, mint egy ház. Végül feje már a felhõkbe ért, és nagybátyám - a kölönc - úgy lóbálózott a nyakán, mint valami apró parittya. Hoppy borzalmas volt. Mintha azt mondta volna:

- Mi állatok is visszaadjuk olykor az embereknek a kölcsönt azért, amit tõlük elszenvedtünk. Csak persze megfelelõ emberek szükségesek.

Egyébként Barnabás és neje egészségesek, de életükre ólomsúlyként nehezül Hoppy. Annyit eszik, hogy azon a pénzen két lovat lehetne etetni. A látogatókat végképp elriasztotta a háztól, és a cselédeket megdrágítja.

Nem akar soha kimenni a szobából, komiszkodik Barnabásékkal, és állandó rettegésben tartja mindkettõjüket. Szeszélyes és vad. Nem javul, nem tanul semmit. Barnabásék meg fognak öregedni, és akkor fognak csak rájönni, hogy ezt a kutyát az elsõ nap agyon kellett volna bunkózni.

[Rosen]

GIMNAZISTA FANTÁZIÁK

SZÓKRATÉSZ

Szókratész utcaseprõ volt Athénban. Öreg ember lehetett, ezt azonban biztosan nem állíthatjuk. Az utcaseprõk mind egyformán járnak, rogyadozva, tempóra, görnyedten. Foglalkozásuk idõvel semmi fáradságot sem okoz nekik. Sepernek, mint a gépek, félig lehunyva szemeiket. Ragyogó napban vagy erõs szélben: mindegy nekik. Még alszanak is munka közben. A seprõ meg jár a kezükben le, fel, jobbra, balra; a végén az ember imbolyog.

Szókratész utcaseprõ volt - a javából. Összeforrt a mesterségével és annak szerszámával, a seprõvel. Szerette a szemetet, a port; a finom fehéret, a szép barnát s közte a lehullott sárga leveleket õszkor, vagy a lehullott virágokat tavasszal.

Egy éjjel, egy nyári éjjel történt. Akkor is söpört. A hold zöldessárgára világította a porfelhõt, s a közepén mozgó árnyat, Szókratészt.

Egy fekete leány jött az utca végérõl. Kissé ittas volt, csöndesen dalolt.

Mikor Szókratészhez ért, bolondos kedve támadt.

- Bácsi! - kiáltotta - engedj söpörni! - és kivette Szókratész kezébõl a seprõt. Az öreg felriadt.

- Mi, mit akarsz te, mit akarsz?

- Söpörni, bácsikám! Bácsi te, engedj söpörni!

Az öreg ránézett az ittas leányra. Nagy termetû, barna, szép görög leány volt. Csodálkozva nézte. Rég nem látott asszonyszépséget ilyen közelrõl. Átkapta a leány derekát, nem habozott, mert meglehetõs mennyiségû bor volt benne is, és megölelte.

- Hogy hívnak?

- Zenóbiának - mondta a leány hahotázva.

Szókratész eleresztette és elkomolyodott.

- Nekem is volt egy leányom - motyogta - Azt is Zenóbiának hívták. Elment az anyjával Thesszáliába. Még kis korában. Nem láttam azóta.

Elfogta a ritka visszaemlékezéssel járó nagy érzékenység; könnyezve beszélt tovább.

- Nem is tudom, ki a férje. Milyen asszony lett. Talán már gyerekei is vannak. Vagy tán nem is él. Mégis, úgy hiszem, él, erõs, egészséges szép kis lány volt. Én is meg az anyja is egészségesek voltunk.

A lány komolyan hallgatta.

- Te! - szólt csendesen - lehet, hogy én vagyok az a lány. Tegnapelõtt jöttem a városba. Az anyám azt mondta, hogy az apám alighanem utcaseprõ itten, ha még él. Szókratész a neve! Az a neved? No! Megölellek, hátha az apám vagy!

Az öreg elhúzódott, az jutott eszébe, hogy a leánya hetéra.

- Ne ölelj meg!

- Ne-e? - csodálkozott amaz, és mozdulatlanul állt az öreg mellett maga elé nézve.

Szókratész felvette a seprõt, és ostobán kavargatta maga körül a port. Majd meg elkeseredetten csapkodni kezdte a földet.

A hold most tiszta fénybe mosta a porfátyolt és benne Szókratészt meg Zenóbiát is.

Nemsokára azonban a porfelhõ elült, a fátyol eltûnt, és tisztán lehetett látni, mint simulnak össze egymás nyakába borulva az öreg, poros szürke Szókratész és Zenóbia, a fekete lánya.

A PÁSZTOR

Az athéni temetõ kapujában koldusok ülnek. A lenyugvó nap sárga fényében fürdik ráncos arcuk. Beszélgetnek.

... Az én fiam pásztor volt egy gazdag kereskedõnél. A birkáit õrizte. És ott élt négy esztendeig a thesszáliai nagy legelõn, hol sok ezer birkanyáj legel ide-oda kalandozva. Olyan nagy ez a mezõ, hogy mindig van rajta fû, a nyájak legelnek, aztán a pásztorok továbbhajtják õket, s mire a másik pásztor odaér a birkáival, már friss füvet talál.

Itt legeltette az én fiam a kereskedõ birkáit. Szeretett pásztor lenni, szerette a kutyáját, Ariost, szerette a nyáj bárányait és a fuvoláját. Barna volt a haja, szakálla, bajusza nem volt, s olyan szép volt az én fiam, mint a Hermész-szobor. A Praxitelészé.

Gyönyörûen tudott fuvolázni az én fiam. Fuvolázott, mikor éjjel a fehér és fényes csillagok hunyorogtak a messze terjedõ kék éjszakába. Fuvolázott, ha feljött az égre a rózsaujjú hajnal, és fuvolázott, ha leszállott az árnyékos, méla alkonyat. Fuvolázott a bárányainak, a kutyájának - meg a síkon lakozó kentaur leányoknak.

Szép, szõke, szomorú lányok ezek, az alsó testük olyan, mint a fehér arabs méneké. Szilaj csoportokban száguldozzák át a pusztákat éjjel, megkeresik a pásztort, megcsókolják, megölelik, híjják magukkal epedõ, édes hangon.

Az én fiam fújta a fuvoláját, és hallgatták õt a fehér csillagok és a messze terjedõ éjjel, s a hangjára a vad kentaur lányok messzirõl köréje gyülekeztek. A sötétségbõl csendes, toppanó futásuk hallatszott; félelmetes, susogó dobogással. A fiam hallotta. És csak fújta a peant és a nászdalt, úgy, ahogy még sohasem.

Egyszerre megállott a háta mögött egy kentaur lány, megölelte a fiamat és megcsókolta. Vele maradt, hallgatta a fuvolájának szavát, míg el nem jött a nyájas nap. De hiába sietett fel Apolló az égre, többé nem hallhatta meg a fuvolaszót, mert a fiam otthagyta a nyájat, és elnyargalt a kentaur leány hátán a többi vad, szerelmes lányok közé, kiknek az alsó teste olyan, mint a fehér arabs lovaké s a hajuk olyan, mint az õszi alkonyat színe és a válluk fehér, mint Aphrodité csillagának sugara...

Elment a végtelen pusztaságokba. Nem látta õt többé senki a pásztorok közül. Csak valami Demodes nevû hallotta messzirõl szólni a fuvoláját egy este, s azt is csak rövid ideig.

Elhívták a fiamat, hogy szeresse õket, fuvolázzon nekik, mert szép volt az én fiam, és senki úgy nem fuvolázott.

Õ is ott nyargal velük a messze terjedõ kék éjszakában, és fújja fuvoláját, amikor hunyorgatnak a fehér és fényes csillagok... a fiam, aki szép volt, mint a Hermész-szobor, Praxitelészé.

[Rosen]

A DOKTORNÉ

1.

Talán két év elõtt, egy júniusi vasárnap délben találkoztam vele egy Teréz körúti ház kapuja alatt. Sebbel-lobbal szaladtam le az emeletrõl.

Siettem. Õ a kissé mély földszintrõl kapaszkodott fölfelé. Filigrán és mégis arányos alakja, amely az árnyékos lépcsõház homályából lassan bontakozott ki, arra késztetett, hogy alaposabban megnézzem. Elment mellettem, s a szemeim közé nézett. Csinos, huncut kis macskaszemek voltak. Erõsen púderezett arc, piros, kedves ajkak, fitos orr, magas, kitömött frizura, és egy olcsó, de ízléses kalap. Bájos volt, de valami humoros hatást keltett. A járásában vagy a szájállásában volt valami komolykodó, nagyképûsködõ. A kapu alatt, a lakók címtáblája elõtt megállt, és valamit igazított a szoknyáján. Láttam, hogy a címtáblán semmi keresnivalója nincs, bár fontoskodva, összeráncolt szemekkel nézte.

- Így nem látni - mondottam (kissé csendesebben az illendõnél), és gyufát gyújtottam.

- Ahán, köszönöm - mondta, de rám se nézett. És elindult.

Udvariasságból utána mentem!

- Vizitelni volt a házban, nagyságos asszonyom? - kérdeztem az utcán.

- Nem, a házmesternél egy címet kerestem. Régi ismerõsöm.

- No jó, de miféle címet?

- Egy varrónõ címét, aki a házban lakott.

Nem hittem el, de véleményemet óvakodtam nyilvánítani. Rögtön tisztában voltam, hogy ennek az apró asszonynak egyetlen komoly ambíciója, hogy kis - bár szép - termetéhez és csacska hangjához képest bizonyos tiszteletben tartsák. Elmondta, hogy a családi neve Kenessey Gabi, és a felesége volt egy orvosnak, de elváltak. Volt ura nevét nem akarta elárulni. De amikor a válási okot kérdeztem, indulatosan mondta:

- Rajtakaptam a gazembert!

Illendõen szörnyülködtem, hogy egy ilyen szépséges asszony mellett valaki ennyire elvetemült lehet, azután kértem, hogy jelöljön ki idõt és helyet a találkára, mert most sietõs dolgom van.

- Melyik kávéházba jár?

- A Centrálba - feleltem.

- Mindennap?

- Igen.

- Mikor?

- Öt és hét között.

- No jó, holnap elmegyek!

Igazán bájos volt. Ahogy rám nézett, nem találtam többé rajta semmi komikust, de amint késõbb megálltam és utána néztem, hangosan el kellett nevetnem magam. Hosszú, divatos, sötétkék Ferenc József-kabátjában, magas sarkú, sárga cipõben, amint tovalebegett (valamelyest kacsázva) ellenállhatatlanul nevetésre ingerelt. De nem nézett vissza.

2.

Másnap türelmetlenül vártam a Centrálban; fél 8-ig vártam. Nem jött. Csaknem dühösen mentem haza. Elrontotta a napomat a hiábavaló várakozás.

- Lám, itt a bosszú a nevetésért, a mulatságért - mondtam magamban. Elvégre akármilyen komikus is egy apró elvált asszony, mégiscsak nõ, és ha csinos, a reá való eredménytelen várakozás mindenesetre kedvetlenséget okoz!

Hiába, bele kellett nyugodnom.

Harmadnap, amikor már csaknem elfeledtem az egész ügyet, valaki a fülemnél megkopogtatta a kávéházablakot. Összerezzentem. Ott állt mosolyogva a nagy ablaküveg elõtt, ugyanabban a kalapban, ugyanabban a kosztümben. Bejött. Kávét rendelt és külön egy csésze habot hozzá. Azután összeszedett egy csomó újságot. Divatlapokat, külföldi illusztrált újságokat, hazai vicclapokat, és evés közben azokat nézegette. Az egész elhelyezkedésében, ahogy az asztalra tette antilopbõrbõl készült láncos táskáját, ahogy kinyitotta a kabátját, ahogy tíz perc múlva levetette és a pincérrel a fogasra akasztatta, mindebben valami ellenállhatatlan, édes komikum rejtõzött számomra. Egyszer csak hangosan elnevettem magam. A szeme közé nevettem.

- Mit nevet? - kérdezte, és már õ is mosolygott.

- Eszembe jutott valami, nagyságos asszonyom... - mondottam, de az utolsó szavam már kacajba aprózódott szét.

- No jó - szólott -, hát mondja meg, mit talál rajtam nevetségest?

- Önön nevetségest, nagyságos asszonyom, hát hogy gondol ilyet?... - kérdeztem minden helyes hangsúly nélkül, és csorogtak a könnyeim.

Nem haragudott meg. Megvárta, míg lecsillapodom, azután csendesen a L'illustration egyik képét nézegetve, így szólott:

- Tudja, nem vagyok ahhoz szokva, hogy nevessenek rajtam a férfiak. Nézze meg a jobb csuklómat. Itt golyó ment keresztül. Az uram rám lõtt. Kórházban vették ki. Képzelheti, hogy az a szegény ember sokat sírt, míg odáig vittem, hogy rám emelte a pisztolyt.

Megdöbbenve néztem a finom kis csuklót, ahol a felhúzott ruha alatt egy fillérnagyságú forradás éktelenkedett.

- És ne gondolja - folytatta -, hogy ez az egyetlen. A katonatiszt, akivel megszöktem az uramtól, fél év múlva szintén le akart lõni. Otthagytam azt a durva frátert. Azóta itt élek a nõvéremnél. Az uram két hét alatt tíz ajánlott és express levelet írt, hogy menjek vissza. A katonatiszt személyesen fölutazott, kért, könyörgött. Nem megyek. Ha már visszamennék, az uramhoz mennék, mert jó ember, sokat költött rám, és biztos vagyok benne, hogy sohase tenne szemrehányásokat. Itt maradok Budapesten a nõvéremnél. Tudja - folytatta vidámabban -, ami nekem kell, azt nem adhatja a vidék. Kávéház, jó lapok, olcsó és nagy választék a divatcikkekben, szabadság, a Duna-part, a színházak!...

- Teljesen igaza van - mondtam -, de térjünk vissza az ön jobb csuklójára. Miért akarta az ura megölni? - erre vagyok kíváncsi.

- No hiszen, azt úgyis gondolhatja - felelte szerényén és kedvesen. Majd csengetett, hogy fizetni akar.

- Hova siet annyira? - érdeklõdtem.

- A fõpostán van dolgom, egy utalványt adok fel. Elkísérhetne.

- Szívesen.

Néhány perc múlva már útban voltunk. A kis asszony társasága határozottan kellemesnek tetszett. Jó megjegyzései voltak a járókelõk ruháiról és fiziognómiájáról. Sok pesti embert és pletykát ismert. Egy párszor azonban megint veszedelmesen közel jártam ahhoz, hogy hangosan elnevessem magam. Jóllehet, az élettörténete lényegesen megváltoztatta a róla való véleményemet. És okos dolgokat mondott.

A posta fõkapuján bement, én künn vártam. Párszor elsétáltam az épület homlokzata elõtt, azután hirtelen gondoltam valamit, és a hátulsó kapuhoz kerültem a mellékutcán. Bementem abba a helyiségbe, ahol a poste-restante leveleket adják ki. A szimatom nem csalt. A doktorné csakugyan ott volt. Éppen akkor vett át egy jó csomó, különbözõ nagyságú és színû levelet.

- Ne ítéljen el - mondotta, anélkül, hogy a legkevésbé is zavarba jött volna -, ez a kedvenc mulatságaim egyike. Olykor-olykor apróhirdetéseket adok fel valamelyik lapba, és a nõvéremmel elolvassuk a válaszokat. Jókat mulatunk, és némelyikre írunk. Persze a megismerkedés kizárva. Sokkal komolyabb vagyok, semhogy efféle ismeretségek kötésébe belemenjek.

Beletette a sok levelet a tasakjába, és gondosan megnézte, hogy a csapózár jól mûködik-e.

- Bocsásson meg, nagyságos asszonyom - mondottam, és a torkomat újra csiklandozta a nevetés, mert õ fitos orrcimpáit egy grimasszal felhúzta - bocsásson meg, de ez sivár mulatság lehet!

- Próbálta már?

- Nem.

- Nahát, akkor ne mondjon ítéletet. Halló, Mariska! - egy hasonló apró asszony, mint a szélvész, suhogva rohant el mellettünk. - Halló, Mariska - kiabált a doktorné.

Mariska megállt. A két kis nõ kacagva összecsókolózott, mint két kis egér, vagy mókus. Pár perc alatt hadarva elintézték a beszélnivalókat.

Sejtelmem sincs, mirõl lehetett szó, olyan gyorsan beszéltek, és annyit nevettek közben. Majd viharos összecsókolózás következett, és Mariska folytatta az útját.

- Egy barátnõm - mondta útitársnõm, visszatérve hozzám.

- Szintén elvált asszony? - kérdeztem.

- Honnan tudja?

- Csak úgy látom, nagyon jól megértik egymást.

- Az igaz, a legjobb barátnõk vagyunk.

- Sûrûn együtt vannak?

- Minden másnap. Holnap együtt megyünk uzsonnázni egy cukrászdába.

- És ha szabad kérdeznem, mára mi a programja, nagyságos asszonyom?

- Megkérem magát, kísérjen el egy ékszerészhez, akinél a függõmet megcsináltatom.

- Hol van ez az ékszerész?

- A Sütõ utcában.

- És mi baja a függõjének?

Kikapcsolta és megmutatta. Ki kellett tisztítani, és a zárókarikát, amely laza volt, megforrasztani. Miközben ezt én is konstatáltam, újra hangosan elnevettem magam.

- De hát mit nevet annyit, az Istenért? - szólott minden türelmetlenség nélkül.

- Nehéz ezt megmagyarázni - feleltem. - Mindenekelõtt azonban ismételve hangsúlyoznom kell, hogy én nem nevetem ki magát. Errõl szó sem lehet. A tisztelet, amelyet ilyen rövid ismeretség után is érzek a személye iránt, megakadályozna ebben még akkor is, ha volna reá egyébként ok. De a nevetésem oka kézenfekvõ. Az ön alakja, orrocskája, mozdulatai, egész élettörténete valami roppantul harmonikus, szinte esztétikai benyomást tesznek reám. Nemkülönben az ön szeretetreméltó kedélye, reális gondolkodása és az a mód, ahogy az életét berendezi. Nincs itten semmi hiba, semmi ellentmondás, semmi disszonancia. Annyira tökéletes és hibátlan a maga nemében, mint a felhõtlen, napfényes égbolt, amelyre felnézünk és - trüsszentünk. Épp így megcsiklandoz a nevetés, valahányszor én önt látom és visszaemlékszem élettörténetére.

- Furcsa magyarázat.

- Nincs megelégedve?

- Nem nagyon.

- Úgy látszik, bocsásson meg a föltevésért, nem érti.

- No jó, mondjuk, hogy nem értem. De most megvár.

Bement egy ház kapuján. Nem tudtam kisütni, hol lakik itt ékszerész. Végre a kapu egyik sarkában megpillantottam egy cédulát, amely elárulta, hogy J. M. Werner a II. lépcsõ II. emelet 6. alatt ékszerjavításokat vállal.

- Honnan ismeri ezt az ékszermûvészt - kérdeztem azután -, és miért viszi éppen hozzá a függõjét?

- Egy barátnõm ajánlotta. Becsületes, gyorsan dolgozik. Nagyon meg vagyok vele elégedve. Persze, maga ezt is nevetségesnek találja.

- Igen, azt, hogy nincs egy hang sem, amely kirína a maga személyének tiszta, harmonikus akkordjaiból.

- Fõ a stílus - válaszolta a kis nõ, de gépiesen.

Elkísértem még a kesztyûséhez, egy antikváriumba, sétáltunk egyet az Andrássy úton, végre azt mondta, hogy haza kell mennie vacsorázni, mert a nõvére várja, és elbúcsúzott. Azt ígérte, hogy legközelebb újra a Centrálban ozsonnázik, és eltûnt a földalatti villamos kapujában.

3.

Nem tartotta be az ígéretét, nem jött be többé a Centrálba. Nem is nagyon vártam.

Mindössze háromszor találkoztam még vele.

Egyszer a Városligetben, egy õszi vasárnapon. Két más barátnõje társaságában. A második Mariska volt, akit fölismertem, a harmadik egy hasonló apró, formás, de jóval kövérebb asszonyka. Esküt merek tenni, hogy szintén elvált asszony volt. A fényképészbódéból jöttek ki, és halálra kacagták magukat az arcképükön, amely, úgy látszik, éppen akkor készült. Azután bementek a lovardába, ahol, mint ki van írva, 40 fillér lefizetése mellett öt percig lehet lovagolni. Úgy látszik, ki akarták magukat mulatni, és nem lehettem kétségben felõle, hogy a tervük teljes mértékben sikerülni fog.

Második találkozásunkkor a doktorné egyedül, elgondolkozva ült egy negyedrangú, Baross utcai cukrászdában. Ez tavaszkor volt. Bementem, mert óhajtottam újra hallani a beszédét, amelynek rokonszenves és kellemes csengése volt. Kissé el volt szontyolodva. Hamarosan elárulta, hogy búcsúzik Budapesttõl. Visszamegy az urához. Három vagy négy levelet keresett elõ a tasakjából, és így szólt:

- Lássa ezeket a leveleket. Ezek miatt kell itthagynom Budapestet, ezt a drága, kedves várost, amelyrõl azt hittem, hogy a világ minden kincséért se tudnám itthagyni. Ezekbõl a levelekbõl látom t.i., hogy a szegény uram mennyire szeret még mindig. Azután a nõvére is könyörög, hogy menjek vissza, mert a testvére egészen elbúsulja magát, iszik, a betegeit elhanyagolja. Még a ruházatát is. Tudja, ha látta volna azt az embert, mikor még együtt éltünk. Mintha skatulyából vették volna ki. Nem engedtem az utcára, míg jól körül nem néztem. Vissza kell mennem, ha nem akarom magam kitenni a lelkiismeretfurdalásoknak. Tudja, ez bánt legjobban, hogy toprongyos - és énmiattam. Vissza is megyek. Holnap vagy holnapután csomagolok és utazok.

Elgondolkodva nézegette magát a cukrászda kopott aranyrámájú tükrében, azután felkelt, egy süteményt keresett ki, tányérján elhozta, és folytatta a beszédet.

- Utazzék el holnap - tanácsoltam -, éspedig délelõtt.

- Nem tudom, még egy csomó elintéznivalóm van.

- A fõpostán, a poste-restante osztályban, az ékszerésznél, a kesztyûsnél, ugye? - tréfálóztam.

- Igen - mondta komolyan -, és még másutt is, sok helyen.

- Hagyja ezeket - szóltam -, és siessen az urához. Ennek a derék embernek sürgõs szüksége van a maga becses jelenlétére.

Nem felelt. Jóízûen majszolta a krémeslepényt és vörös, hegyes nyelvecskéjével nyalogatta a szája szélét. Olyan rettenetes nevetési roham vett erõt rajtam, hogy kisiettem a cukrászdából.

Ez az apró, könnyûvérû és korlátolt kis asszony a maga ellenállhatatlan kedvességével és rosszaságával életem egyik maradandó emléke. Ma sem tudnám pontosan megmagyarázni, miért találtam annyira mulatságosnak, hogy talán legjobb ízû nevetéseim az alakjához fûzõdnek. Azóta sok hasonlóval találkoztam. A fõváros, mint a gombát, termeli e típust. De mindannyiszor felüdít a romlottságuk öntudatlanságának, gondolkodásuk egyoldalúságának bája.

Az utolsó találkozás a doktornéval nemrég a Nagykörúton ment végbe. Egy magas, jóképû ember karjába kapaszkodva pillantottam meg. Táguló orrcimpákkal figyelte szerteszét a kirakatokat, az embereket, a toaletteket. Mintha részeg lett volna a fõvárosi zajtól és benyomásoktól. Bizonyosan hûen teljesítette hitestársi kötelességét, és férje - jutalmul - felhozta egy kis mulatságra, színházazásra. Ennek a kombinációnak, mert tényleg valószínûnek tetszett, õszintén örültem, és továbbmentem. A legközelebbi sarkon, mikor visszanéztem, azt láttam, hogy a kis nõ egy kávéházba vonszolja be kísérõjét. Nekitámaszkodtam egy gázlámpaoszlopnak, és megadással, szenvedõen átadtam magam a kacagásnak. Hamarosan azonban be kellett mennem egy kapu alá, mert az emberek csoportosulni kezdtek körülöttem.

[Rosen]

Csáth Géza
PALI

1.

Apám még a vasútnál is lelkemre kötötte:

- Keress lakótársat!

Másnap kiírtam az egyetemen egy kis cédulán:

LAKÓTÁRS KERESTETIK.
CÍM A KAPUSNÁL.

Harmadnap jelentkezett Misi.

- Krapek Mihály vagyok - mondta azzal a közömbösséggel, amely engem, a vidéki fiút Budapesten az elsõ idõben különösen megdöbbentett.

- Ön keres lakótársat?

- Én.

- Éppen kapóra. Ma jöttem.

- Van már lakás?

- Van. Viola utca hat.

- Nézzük meg.

Megnéztük. Ebédelni mentünk. Testvérpoharat ittunk, és délután elrendezkedtünk. Misi másodéves volt. Bár filozopter, õ ajánlotta föl a te-tu-t, és õ foglalta le a szekrényben a felsõ polcokat. Kipróbálta az ágyakat, és ott is a jobbat választotta.

Mindez akkor föl se tûnt.

Krapek Misivel határozottan szimpatizáltam. Imponáló volt például a tájékozottsága.

- Budapesten csak egy nagy trafik van - mondta - a Váci utcában, legjobb azonban a tizenhetes dohány. Igazi dohányos csak csavart dohányt szí.

Vagy reggel, amikor iratkozni indultam, így szólt:

- Ne menj iratkozni. Egészen céltalan, gólya-dolog tolakodni. Majd az utolsó napon késõ este tartsd oda az orrod, és simán beiratkozhatsz. A tyúkszemeid épek maradnak.

Tyúkszemeim nem voltak, de tényleg, bizonyos fölényes mosollyal gyönyörködtem másnap az egyetemi aulában nyüzsgõ diákok tolongásán, akik az iratkozó helyiség vasajtaját botokkal döngették, és két óra hosszat is elvárakoztak a lélegzetfojtó, bordatörõ tolongásban, míg bejuthattak. E pillanatban már tiszteltem Misit, jóllehet reggel bizonyos visszatetszéssel konstatáltam, hogy fogát nem mossa, nincs is fogkeféje, és gallérját, amely legalábbis négynapos lehetett, teljes lelki nyugalommal gombolja a nyakára.

Misi határozottan piszkos fiú volt. De mosdatlanságában valami filozófia rejlett, amit csak késõbb ismertem meg egész teljességében.

Ha szennyesek voltak kézelõi, rongyos a nyakkendõje, és tisztátlanok a cipõi, ez nem bántotta õt. Semmi érzékenység nem volt a fiúban. Például amikor egy hét múlva hazulról elemózsiás csomagot kaptam és megkínáltam, így szólt:

- Ezt a húst estére tedd el, vacsorára. Elég lesz kettõnknek. De ne híjj senkit, mert akkor éhen maradunk.

A rétesbõl azonban mindjárt kivett három darabot, s ezzel mintegy jelezte, hogy semmi kifogása, ha én is eszem. Azután leheveredett a kanapéra, és lassan csámcsogva ette a tésztát.

2.

Általában hozzászoktatott ahhoz, hogy a kanapé az övé. Eleinte tudniillik ebéd után mindig hazasietett, és okkupálta a fekvõhelyet. Késõbb pedig, ha utánam is érkezett haza, úgy tûnt föl, mintha a kanapé a számára volna fönntartva. Ha nem keltem föl az elsõ percben, hanyagul így szólt:

- Kérlek, engedj lefeküdni, nagyon fáradt vagyok. A Menzában ma megint gyalázatos ebéd volt.

Állandóan a Menzában étkezett. Segély után járni lusta volt, hát ebédjegyeket lumpolt az ismerõseitõl; a néhány napra hazautazóktól, a fõvárosban mulató rokonokkal ebédelõktõl. Emellett szidta a kosztot, a kenyeret, a helyiséget. Ebédek után a Centrál Kávéházba ült be lapokat olvasni, hangosan kiabált, és mozgósította az egész pincértábort.

Hogy honnan szerezte a pénzt, nem tudom. Õ maga nem tanított és nem tanult. És semmi olyan tulajdonságát nem tudtam felfedezni, amivel e két munkálkodási ágon kívül pénzt szerezhetett volna. Az egyetemi hallgatók ugyanis, mint ezt kezdetben megállapítottam, vagy tanulnak, és e réven ösztöndíjakra pályáznak, vagy pedig tanítanak.

Misi egyiket se tette. Nyolctól tízig újságot olvasott az ágyban. Közben felkelt, mosdatlanul vajaskenyeret reggelizett...

Gyermekkorom óta belém csepegtették az elvet, hogy mosdatlan kézzel és szájjal reggelizni egyike a legkiválóbb ízléstelenségeknek -, nem lehet csodálni tehát, hogy Misire így szóltam:

- Hogy lehetsz ilyen malac?

Misi nem felelt, hanem miközben tele szájjal falta a vajaskenyeret, újat kent föl, hozzá az ablakból kiszedte a mézes-üvegemet, mézet öntött a vajaskenyérre és kijelentette, hogy ez a legjobb és legegészségesebb étel. Azután ragadós kezekkel visszafeküdt az ágyba.

Céltalannak tartottam minden további vitatkozást.

3.

Esténkint, ha háziasszonyunk bejött ágyazni, Misi rendesen nem volt még otthon. A szegény öregasszony, aki elhagyottan és magányosan élt, ilyenkor fölhasználta az alkalmat, és elmesélte bajait és igénytelen életének szomorú folyását. A férje vesebaját, a temetést, a gyermekeinek hálátlanságát. Részvéttel hallgattam, mert nagy elhagyatottsága hasonlított az én magányomhoz, amely az idegen fõvárosban jó ideig mintegy rámnehezedett, és most kezdtem megérteni, hogy az élet jórészt nem örömökbõl és gyõzelmekbõl áll, hanem bánatból és küzdelembõl.

Misi egy ilyen alkalommal hazajött, leheveredett a kanapéra és fütyült. Nem vett tudomást a szánalomra méltó tisztes öreg nõrõl. Viselkedése oly bántó volt, mintha azt mondta volna:

- Takarodjon ki!

Úgy látszik, a türelmes lakásadóasszonyt, aki Misi késõn kelésével és nagy rendetlenségével szemben olyan elnézõ volt, szintén felbosszantotta a viselkedése:

- Kedves Krapek úr - mondotta -, igaz, szükségem volna a pénzre. Azt tetszett mondani, hogy a héten fizet. Legalább a múlt hónapot fizesse ki!

- Milyen nap van ma? - kérdezte Misi hangosan, szinte támadólag.

- Hétfõ - felelte az asszony.

- Szombaton megkapja! - kiabálta. - Most nem adhatok, mert sürgõsebb fizetnivalóim vannak.

Az asszony szerényen köszönt és kiment.

- Te tartozol ennek a szegény asszonynak, és emellett mindennap kávéházba jársz? - kérdeztem csodálkozva.

- Így kell az ilyennel bánni - mondta Misi. - Szemtelenség! Ide bejön nyávogni, hazudni az õ bajairól és nyavalyáiról, azt hallgassam, és még fizessek is pontosan. Fizetek, amikor jólesik.

Bámultam Misit, és megvetettem egyszersmind. Otthon azt tanultam, hogy tartozni szégyen, és szegény embernek tartozni kétszeresen az. A fiú udvariatlansága kétszeresen visszatetszett.

- Ez a gyerek nem dolgozik, és a körülményekhez képest elég jól él. Ez kétségtelenül olyan valami, amihez tehetség kell.

Így okoskodtam, amikor hirtelen Misi a vállamra ütött.

- Pali - mondotta -, szombatig adj kölcsön tíz koronát.

- Kérlek alássan - mondottam, és átadtam tíz koronát.

- Savanyú pofát azonban ne vágj, mert a pénzedet vissza fogod kapni hiány nélkül szombaton.

Azzal zsebregyûrte a bankót, és az ablakban megvacsorázott a sonkámból.

- Ne gondold - mondotta -, hogy ez mindig így lesz. Jövõ hónapban nem fogod gyõzni az evést. Az édesanyám most kissé beteges, de ha meggyógyul, ellát egész esztendõre való elemózsiával.

- Nem gondolok semmit - válaszoltam kissé hõsileg -, természetes, hogy minden elemózsia közös. - És magamban úgy latolgattam a dolgokat, hogy inkább egye föl Misi mindenemet, csak az én édesanyám maradjon egészséges.

Misi ezen a napon fokozott respektust keltett bennem. Hamarosan lefeküdt, telecigarettázta a szobát, azután kijelentette, hogy aludni kell, mert holnap nagy dolgai vannak. Sok volt a tanulnivalóm, nem feküdtem le hát, hanem tovább olvastam. Misi kisvártatva szó nélkül fölkelt az ágyból, s elfújta a lámpát.

- Értsd meg, hogy holnap sok dolgom van, és aludnom kell.

Ennyi szemtelenség valósággal megdöbbentett. Lefeküdtem tehát.

4.

Másnap Misi három fiúval jött haza.

- Barátaim - mutatta be õket.

Úgy tûnt fel, mintha a három "barát" egészen egyforma fiziognómia lett volna. Alacsony homlokú, cvikkeres fiatalemberek, pattanásokkal és rosszanyagú szõke hajjal. Leültek, lefoglalták az asztalt, kártyát vettek elõ és kalábereztek. Bosszantották egymást, szemenszedett kártyás kifejezésekkel mint csatakiáltásokkal növelték a küzdelem érdekességét, és hangosan kiabálva vitatták meg az érdekesebb vagy kétes játszmákat. Telefüstölték a szobát, és hatalmas zajt csaptak. Szegény háziasszony riadtan nyitott be, és arra kérte "szépen Krapek urat, hogy kicsit csendesebben legyenek".

- Ez hallatlan - mondta Misi felugorva, amikor az ajtó becsukódott - hallatlan arcátlanság, az én lakásomba be mer nyitni! Mi köze hozzá, hogy mit csinálok... Az én szobámba! No megállj, te vén utálatos banya!

Érthetetlen volt elõttem, hogyan bosszankodhatik fel valaki ennyire efféle semmiségért. Misi valósággal tajtékzott. Még fél óra múlva, amikor már újra nyakig voltak a kártyázásban, közben fel-felkiáltott.

- No, majd adok én neked!

Sejtelmem sem volt, hogy mit akarhat. Elmentem hazulról, mert nem bírtam a zajt és ellenszenves lármás emberek társaságát, fölvonultam az egyetemi könyvtárba, levelet írtam apának, lefestettem Misi komiszságait, és hogy mennyire kellemetlen a vele való együttélés. A tíz koronáról azonban óvatosan hallgattam. Eszembe jutott t.i. apám egy régebbi figyelmeztetése:

- Megpumpolni ne hagyd magad. A pénzt ne verd a fogadhoz, mert ez utálatos, de azt se felejtsd el, hogy a balekot kinevetik.

5.

Aznap este Misi vacsora után felszedelõzködött. Egy cilinderskatulyát vett elõ a szekrénybõl, az ablakpárkányra tette, majd így szólt:

- Pali, ehhez ne nyúlj!

Azzal elment. Az utcán azonban megállt, fölnyúlt az ablakba, levette a skatulyát és elvitte. Nem volt idõm gondolkodni, hogy mindez miért történik, az analízis misztériumai foglaltak le.

Misi egy óra múlva visszatért a skatulyával.

- Hol voltál?

- Mi közöd hozzá? - felelte gorombán, és kotorászni kezdett a szekrényben.

Ezen az estén kissé fáradt voltam, szerettem volna beszélgetni pihenésképpen. De Misi nem volt rá kapható. Nem felelt a kérdéseimre.

- Krapek - mondtam -, azt hiszem, nem mondok titkot, ha kijelentem, miszerint komisz ember vagy.

Misi nem felelt, szennyes fehérnemûit dobálta ki a szoba közepére. Soha nem láttam hasonló gyûjteményt. Nem volt benne két egyforma darab. Minden ing, minden harisnya más és más színû volt, nagyrészt foltozottak, és lehetõleg elütõ színû vászonnal, vagy pamuttal stoppolva. Azt gondoltam magamban, hogy Misi anyja okvetlenül hanyag és nembánom nõ lehet, mert különben lehetetlen, hogy ennyire magára hagyja gyermekét a filozófikus piszokban. Utólag el kell ismernem, hogy ez a következtetés nem volt egészen jogosult. Misit t.i. azok közé az emberek közé soroltam, akiket befolyásolni nehéz, akik a saját külön gusztusok szerint élik életüket.

Másnap ismétlõdött a manipuláció a cilinderskatulyával. Harmadnap is. Negyednap is. Az ötödik napon így szólt Misi a háziasszonyhoz:

- A poloskák miatt két éjjel nem aludtam. Pedig maga azt mondta, hogy a lakásában nincsenek poloskák.

Az asszony majdnem sírva tiltakozott. Kijelentette, hogy nála poloska sohse volt, õ nem szokott hazudni, mutassanak neki egyetlenegy poloskát.

- Jó - mondta Misi -, az éjjel össze fogok szedni egy csomót, majd azután megmutatom, és gyönyörködhetik benne.

6.

Este egyik barátjával jött haza, megkínálta a sonkáimmal és almáimmal, megvacsoráztak, és kártyázni kezdtek, közben nagyokat nevettek. Nem avattak bele, hogy min mulatnak, és emiatt csaknem bosszankodni kezdtem.

Éjjel világosságra ébredtem. Misi gyertyafény mellett piszmogott az éjjeliszekrényen. Egy gyufaskatulyából szedett ki holmi apró tárgyakat, és gombostûre szurkálva egy dugóra tûzdelte õket. Fölültem az ágyamban. Misi megrezzent, és dühösen nézett rám.

- Vigyen el az ördög! - mondotta -, neked is most kell fölébredni.

- Igen - mondottam - most, mert nem érdektelen nézni, hogyan rendezed be a poloskagyûjteményedet.

- Remek példányok, mi? - szólt Misi, és megmutatta õket mintegy lekenyerezõen.

- És még remekebb példány vagy te - mondottam ez alkalommal az idõsebbet megilletõ tisztelet nélkül.

Tízet-húszat készített így ki Misi; vígan mozogtak a tûkön valamennyien. Aztán eloltotta a gyertyát, és hamarosan elaludt.

Reggel felöltözött. Fölhúzta az õszi kabátját, behítta a háziasszonyt a szobába, és a következõ kis beszédet tartotta:

- Hallgasson ide. Maga azt mondta nekem, hogy itt nincs poloska. Azért vettem ki a lakást, mert reméltem, hogy egy ilyen megállapodott, öreg nõ már nem hazudik, nem csapja be az embereket. Hát most nézzen ide. (És az asszony orra elé tartotta a gyûjteményt.) Ha én egy éjszaka ennyit fogok, mennyi lehet ebben az ágyban? Ezt le nem tagadhatja. Ezeket mind az éjjel fogtam. Ez a lakás egy poloskafészek. Én itt tovább nem maradok. És a lakáspénzt ki nem fizetem, mert becsapott. Zsákban macskát árult. Becsapott.

A szegény asszony olyan vörös volt a méregtõl, mint a fõtt rák. Kiabált.

- Hát tudja meg az úr, hogy amíg nem fizet, innen ki nem megy. A holmiját itt fogom tartani.

- A holmim - mondta Misi - tessék.

És kinyitotta a szekrényének az ajtaját.

A szekrény üres volt. Misi, mint aki pompásan rendezte a tablót - nagy lépésekkel távozott.

7.

Misivel nem sikerült találkoznom vagy egy hétig; pedig szerettem volna. Nem személye, hanem az összeg miatt, amellyel tartozott, s amelyre mindinkább szükségem lett volna. Végre összeakadtam vele a Kecskeméti utcában.

- Hol vagy - mondta -, ott lakol még annál az utálatos banyánál?

- Igen - feleltem -, és arra kérlek, sürgõsen add meg a pénzemet, mert ma nem fogok tudni ebédelni.

- Miféle pénzedet? - kérdezte Misi.

- Amit kölcsönadtam. A tíz koronát.

- Te nekem sohse adtál semmiféle pénzt. De nem is kértem. Van nekem elég. (Kivette az erszényét, és megmutatta, hogy egy húszkoronás kuksol benne.) Húsz korona! Minek nekem kölcsön? Sohse tartoztam én senkinek.

Erre már kijöttem a béketûrésbõl, és lassan szótagolva ezt mondtam:

- Kedves Misi, bámullak. Ekkora gazembert, mint te, még nem láttam. Örülök, hogy megismerhettelek.

- Én is örülök - mondta Misi -, mert ekkora Palit, mint te vagy, cirkuszban kéne mutogatni.

Aznap kölcsönpénzbõl kellett ebédelnem. De sokat gondolkodtam az esetrõl bosszankodás nélkül és igen komolyan. Rájöttem, hogy pompás leckét kaptam csekély tíz koronáért. Megírtam tapasztalataimat és tanulságomat apámnak.

Apám beleegyezett, hogy magam lakjam, és így lassanként tanulhattam meg az életnek azt a nehéz tantárgyát, amelyben elsõ kiváló tanárom Krapek Misi volt.

[Rosen]

NERVUS RERUM

Épp egy éve történt.

Egy szelesre váló, de gyönyörû októberi nap estéjén az Andrássy úton belém ütközött Huszár Sándor. Sándor sajátságos állapotban volt. Sohase láttam azelõtt ilyennek. Ez a vidám, kemény, élénk fiú most tétovázva lépkedett lecsüggesztett fejjel. A két keze - mint két súlyos vasnehezék - a felöltõ zsebeiben. A kabátja nyitva. A gallér félig, rendetlenül fölhajtva. Az egyik cipõjének a szalagja kibomolva.

Az egész ember le volt horgasztva, be volt horpasztva, mintha egy láthatatlan óriás kéz felülrõl nyomta volna a fejét. A szemei kidülledten, megkínzottan bámulták az aszfaltot.

- Sándor - kiáltottam rá -, Sándor, mi lelt!

Megállt, rámnézett, nem felelt.

- Ne komédiázz - mondtam -, mi van veled, beszélj!?

- Mi van velem - motyogta Sándor -, mi van velem... hát esz a fene. Hát nem látod rajtam, hogy esz a fene.

Az utolsó szavakat majdnem siránkozó hangon mondta. Nagyon megsajnáltam Sándort, bevittem a legközelebbi kávéházba, puncsot itattam vele. Körülbelül tíz perc alatt kifejtette a hatást az erõs puncs, és Sándor beszélni kezdett.

- Barátom - mondta -, tudd meg, hogy egy szerencsétlen barmot látsz magad elõtt. Szánalomra méltó, buta dolgot csináltam ma, egy olyan emeletes szamárságot, helyrehozhatatlan együgyûséget, hogy sohase fogom kiheverni. Egész életemben bosszankodni fogok, és csikorgatni fogom a fogamat, hogy ilyesmi megtörténhetett velem.

Jól ismertem Huszár Sándort, közbeszóltam tehát:

- Látom már, öregem, hogy nõ van a dologban.

- Igen - mondta Sándor - mi lenne más. Nõ - és de még hozzá milyen nõ.

Szegény fiú arca egészen eltorzult a fájdalomtól. Sürgettem:

- Beszélj, beszélj, Sándor.

- Azt tudod, ugye, hogy a nyáron négy hétig lenn voltam Borszéken. A szüleim ott nyaraltak, és az idén az egész szabadságomat velök töltöttem. Azaz dehogy, csak velök akartam tölteni. Tudod, azzal utaztam el Pestrõl, hogy no most négy hetet pihenek, nem udvarolok, nem sportolok, lustálkodni fogok. Elhatároztam, hogy erõt gyûjtök az ügyvédi vizsgára, kedvébe járok az édesanyámnak, és még azt is megteszem, hogy politizálok délutánonként az apámmal. Az elsõ két nap ment minden.

A harmadik nap azonban a reggelinél föltûnt a láthatáron ez az asszony, a lánynevén nevezem, Anna. Kegyetlenül hangosan dobogni kezdett a szívem, amikor megláttam. Mit magyarázzam neked: egy nõ, akire a legnagyobb mértékben diszponáltam és diszponálok. Középtermetû, telt, de tökéletes forma. Kissé hosszú derék, de az egész asszony ruganyos, kemény, mint egy gumilabda. Szõke haj, kék szemek, tudod, olyan lilába átmenõ kék, amelyik este mindig könnyesnek tetszik. Rohantam a fürdõtitkárhoz. Kitudtam róla mindent, amit lehetett. Férjes asszony, egy barátnõjével van, tegnap érkeztek, olcsóbb szobát vettek. A titkár még aznap délután bemutatott. Ettõl kezdve én megszûntem jó fiú lenni. Mindig vele voltam. Két huncut kis kedves asszonyok voltak a barátnõjével. Még aznap annak is akadt udvarlója, és így egyedül lehettünk.

Külön meg kell neked említenem Anna hangját. Rendkívül érzéki, csiklandós hangja volt, csengõ és lágy hang, valami sajátságos zamattal, ami a mélyrõl jõ, a mellbõl, vagy tudom is én honnan. Bizonyosan ismersz ilyen hangú nõt.

Mit mondjak még neked róla? Bolondultam utána. Már a közelléte megmámorosított. Vágytam rá minden áron. Nem is volt nehéz megértetnem magam vele. Értelmes nõ volt. Értette a szerelmet, érezte a vágyamat, és izgatták az én izgalmaim. De kijelentette, hogy az urát nem szándékozik megcsalni. A legõrültebb flörtölések után is nyomban víg volt, dalolt. Egy csókban egy pillanat alatt föl tudott forrni, de rögtön kihûlt. Szóval, kérlek, értsd meg, hogy miért érdekelt engem ez a nõ. Mert sajátságos, veszedelmes, bájos kis állat volt, akihez hasonlót se láttam soha. Unikum. A harmadik hét végén már imádtam a kétségbeesésig. A negyedik hét végén, amikor vissza kellett jönnöm Pestre, csaknem sírtam a vágytól és a dühtõl. Mert hiába volt minden mesterkedés - nem akart az enyém lenni. Miért voltam dühös? Mert éreztem, hogy valami sohase pótolhatót, valami csodadolgot mulasztok el, és mert éreztem, hogy tetszem neki, hogy vágyik reám.

Nem szerettük egymást. Errõl szó sem volt, nem is lehetett. De vágytunk egymásra olyan brutális nagy vággyal, amit csak a reggeltõl estig szabadban való tartózkodás ad az emberbe. És ebben is volt valami szép. Semmi szellemit nem lehetett fölfedezni a viszonyunkban, merõben testi viszony volt.

Elváltunk. Az asszony vidéki. Elmondta, hogy Pesten nincsenek rokonai, az ura városi hivatalnok, semmi mód nincs rá, hogy találkozzunk, hacsak jövõre valami fürdõben nem. Mégis elkérte a lakásom címét. Esetleg megesik - mondta -, hogy Pestre kerülök.

Visszajöttem. Elmúlt az augusztus. Azokon a meleg pesti éjszakákon, amikor hazafelé bandukoltam Budáról vagy a Ligetbõl - a magános utcákon nemegyszer csengett a fülembe az Anna impertinens nevetése. Impertinens nevetése volt, tudod... mint amikor valakit csiklandoznak. Különben nem leveleztünk. Még egy kártyát sem küldtem neki. Az ilyenben fatalista vagyok. Ha a szerencse kedvezni fog, s ha még kelleni fogok neki - mondtam magamban -, majd találkozunk. Elmúlt a szeptember is. Már csak ritkán gondoltam rá.

És ma reggel, barátom, kopognak az ajtómon. Egy hordár lép a szobába. Anna küldte. Azt írta, hogy Pesten van, és hogy tíz órakor találkozzunk a Baross téren, a Keleti pályaudvar elõtt, biztosan vár, és az egész napot együtt töltjük. Erre, barátom, kiugrom az ágyból, és eszeveszetten öltözködni kezdek. A sógoromnál lakom. Elkövetem azt a mulasztást, hogy nem csinálok tervet, nem nézek órát, hanem vaktában sietek. Mikor fölöltözöm, elrohanok reggeli és cigaretta nélkül egyenesen a borbélyhoz. Ott rögtön megborotválnak. Az egész idõ alatt siettetem és izgatom a borbélyt, aki természetszerûen megvág. De ez semmi, amint fizetek, kellemetlen meglepetés ér. Öt koronám volt mindössze és néhány nikkelpénzem. Gondolkozom magamban, mit csináljak. A sógorom már elment a hivatalba, a nõvéremtõl nem akartam pénzt kérni. Hiszen csak tegnap adott kölcsön húsz koronát. Meg nem is szeretek visszamenni. Babonás vagyok.

Legalábbis hetven koronára volt szükségem. Kocsi húsz korona, ebéd pezsgõvel minimum harminc korona, egyéb költségek húsz korona.

Fél tíz volt. Vissza kellett volna mennem, és a nénémtõl elkérni ezt az összeget. Mit tettem ehelyett? Nekiindultam a Váci utcának. Azt reméltem, hogy ismerõssel találkozom, akitõl kölcsönkérem a pénzt, azután sietve kocsira ülök és kihajtok a pályaudvarhoz, és még ott találom; kire gondoltam, nem tudom, õrült voltam, tisztára megzavart ez a váratlan fordulat. Nézem az embereket, keresek egy ismerõs arcot, nincs senki. Leérek az Eskü térig. Gondolom magamban, benézek az egyetemre. Bizonyosan lesz valaki az elõcsarnokban. Ekkor néztem meg újra az órámat, pont tíz óra volt.

Mit kellett volna most tenni? Konflisra ülni, hazahajtani, és a nõvéremtõl pénzt kérni. Nem, én ehelyett bementem az egyetemre, körüljártam a földszinti folyosókat, még a questurába is benéztem. Senki, senki. Gyilkolni tudtam volna. Pénz nélkül pedig nem lehet elindulni, tudniillik ez a rögeszme gyökerezett belém. Kijövök az egyetemrõl, végigmegyek a Kecskeméti utcán. Nézek, meresztem a szemeimet, szimatolok egy ismerõs arcot. Nincs senki. Most jut eszembe az órám aranylánca. Erre futva, értsd meg ezt, futva visszaszaladok a Ferenciek terére a zálogházba. Négy ember volt elõttem a becsüsnél. Legalább öt percet vesztettem. Végre rám került a sor. A becsüs azt mondta, negyvenkét korona. Én erre feldühösödök, hogy a drága láncomért, amelyért az apám százhúsz koronát adott, csak ennyit akarnak adni, és szó nélkül kimegyek. Ez volt a második óriási hiba. Most belátom, hogy elvégre ezzel az összeggel is elég jól el lehetett volna rendezni a házasságtörést, de akkor lehetetlennek látszott, hogy ezt a csodálatos és ezerszer vágyott nõt - hogy úgy mondjam - ne elsõ osztályú módon tegyem magamévá.

Most még mindig lehetett volna hazahajtani. Negyed tizenegy volt. Nem tettem. Elindultam a Kossuth utcán föl a Keleti pályaudvar felé. Azt gondoltam, hogy a Rákóczi út elég hosszú, biztosan találok ismerõst, és még idejében ki is érek. Azzal vigasztaltam magam, hogy az egész Rákóczi út tíz perc járás. De nem ám akkor, ha az ember az utca mindkét oldalát figyeli. Háromnegyed tizenegyre értem gyalog, rogyadozva az izgalomtól a Baross térre. A pályaudvar elõtti tér üres volt. Világos, hogy már elment. Vártam tizenkettõig, de minden remény nélkül. Rettenetesen éreztem magam. Átmentem villamoson Budára, megfürödtem, megebédeltem, meg akartam menteni a napot, és meg akartam javítani a közérzésemet, ami gyalázatos volt.

Újabb óriási hiba. Haza kellett volna menni. De csak délután négy óra felé kerültem haza. A néném fogadott:

- Mi az - mondta -, hogy egész nap csavarogsz, míg itthon minden félórában hordárok keresnek. Három nõi levelet kaptál. - És ideadta a leveleket.

- Csak lassan - mondtam magamban - csak lassan.

A szobámba mentem, és ott olvastam el õket, és aztán sírtam, barátom, és ütöttem az asztalt. Ide nézz.

Sándor három levelet szedett elõ. Kávéházi levélpapirosra voltak írva valami komisz, apró, rosszul faragott ceruzával, amilyeneket asszonyok rejtegetnek a kis kézi táskáikban.

Az elsõ:

Vártam fél tizenegyig a Baross téren, és egyig a Pannónia étteremben fogom várni.

A második:

Kettõ húszkor indul a vonatom a Keletirõl, a váróteremben még talán találkozhatunk.

A harmadik:

Megyek haza, sajnos nem maradhatok tovább, kár, hogy nem láthattam, tíz perc múlva elutazom.

Háromszor is végigolvastam a leveleket. Nem vigasztaltam Sándort. Magam is majdnem el voltam keseredve.

[Rosen]

HAJNALI ELBESZÉLÉS

A történetet, ami itt következik, Lukácstól hallottam, aki magánhivatalnok, és az éjszaka szakértõje. Nem szeretem az éjszakai embereket. Örökösen a részleteken nyargalnak, és az unalmasságig bonyolítják a nekünk, nappaliaknak egyszerû lelki ügyeket. Lukács is, amikor együtt ültünk a kávéházban, elõbb háromnegyed óra hosszat bámult bele a konyakos pohárba, és csak azután szánta rá magát a beszédre.

- Egy rossz, nyugtalan, elkeseredett éjszakámon - kezdte Lukács igen lassan - elmenekültem hazulról. A kávéházakat végigjártam már, s az esõ is bekergetett a lányokhoz. Álmosak és dohányfüstszagúak voltak valamennyien. Ott végigheveredtem egy bársony pamlagon, s hunyt szemekkel úgy éreztem, hogy a hiába kergetett, a meghódíthatatlan csalfa szûzleány: az Álom, ölébe veszi a fejemet. A lányok tudták, hogy az "õ" szerelmes ölelése kell most nekem, hát rám se néztek. A túlfûtött, nehéz illatoktól terhes levegõjû szobába már beérkezett valahonnan a hajnalnak egy szürkén ezüstös, derengõ sugara. A lámpák fáradtan pislogtak. A szoba túlsó sarkában valami félig berúgott ember öntötte ki a lelkét Micinek, az okos arcú, nyúlánk, fekete lánynak.

- Bizony, édes kis lányom, úgy van az. Te szereted az apádat, azt mondod, és minden reggel, mielõtt álomra hajtanád a kábult fejedet, imádkozol érte. Látod, nekem nincs meg ez az örömöm. Én gyûlölöm az apámat, pedig már meghalt. Rázod a fejedet - nem lehet? - lehet biz' a'. Ki gondolhatná el, hogy miért? Hallgasd meg, kis okosom. Ez nekem olyan, mint amikor ti lányok karácsony estéjén egymásra borulva kisírjátok magatokat. De azzal azután ti készen is vagytok; én azonban nem. Az én sorsom az, hogy ilyen álmos, kilumpolt reggeleken panaszkodjak egy-egy fáradt, de jószívû kislánynak, hogy aztán megcsókolja a homlokomat, itt a közepén, igen itt, és könnyezve simogassa a kopasz fejemet, így szólván: szegény barátom!

A beszélõ nagyokat és keserveseket nevetett, majd folytatta:

- Tedd meg, Mici, de majd csak a végén. Hát nézd, fiam, én úgy gyûlöltem meg az apámat, hogy ikerfia voltam neki. Az ikertestvérem meg én úgy hasonlítottunk egymáshoz, hogy az disznóság volt. Érted, egyszerûen disznóság! Az apám, egy vérmes, önzõ ember, csak Pistát szerette! Azzal a majomszeretettel, amellyel az ilyen heves természetû emberek megszeretik azt, ami nekik ösztönszerûleg jobban tetszik. Énvelem nem törõdött. Én, a Béla, senki se voltam neki. Fájó szívvel néztem már apró gyerekkoromban, hogy milyen igazságtalanságok esnek a földön. Buta egy dolog, Mici, mi? De bizony komiszul szenvedtem, amikor láttam, hogy ebéd után az apám ölébe veszi Pistát és csókolgatja. Édesanyánk a mi születésünkbe pusztult bele, hát nem volt, aki engem ölbe vegyen. Az apám testvére, egy vénkisasszony gondozta a házat, de biz az nem szeretett senkit, csak a gyomrát. Kávézott mindig az istenadta. Szóval engem nem vett az ölébe senki. Így haragudtam meg én Pistára, pedig õ jó testvér volt. Ezt mondta egyszer nekem:

- Te Béla, ne haragudj énrám, amiért az apa engem jobban szeret, mint téged; igazán, én nem tehetek róla!

Ott néztünk egymásra. Két piroskötõs babszem gyerek. Egyik olyan, mint a másik. Nagy komolyságú dolgok kergetõztek a buksi nagy fejünkben. Én azt mondtam Pistának: Eredj, Pista! És elszaladtam tõle. Apánk akkor utazni járt. Sok pénzt hozott a termés. Félesztendeig se láttuk. Azt hiszem, hogy szerette a szép lányokat. Mert pirosképû, rövidnyakú, szép ember volt. Remélem, Mici, ebben még semmi különöset se találsz. De az már különös, hogy mire hazajött apánk, akkor már Pista halva feküdt künn a temetõben. Megszúrta magát a kertben valamivel, azután a nénink késõn hítt doktort. Nem is volt ott a környékben, mert hogy mi künn laktunk a tanyánkon, fél mérföldnyire a várostól.

Mielõtt apa elé mentünk volna a vasútra, akit a néni hazasürgönyzött, de aki csak a temetés után harmadnapra tudott hazaérkezni, mert valahol Spanyolországban volt, nohát ezen a délután bevezetett a néni a szobájába, adott sok cukrot, megsimogatott, azután nagynehezen kibökte, mit akar.

Hát azt, hogy én legyek ezentúl Pista, minthogy úgyse tud bennünket senki egykönnyen megkülönböztetni. Érted, Mici, a dolgot? A néni azt sürgönyözte, hogy a Béla halt meg, hogy én haltam meg, és a koporsóra is az én nevemet írták. A néni nagyon féltette apámat, megüti a szél, ha meghallja, hogy a kedvenc Pista halt meg.

Az apa megjött, össze-vissza ölelt, csókolt engem. Én tudtam, hogy nem nekem szól a szeretete, de mégis jól esett, és örülni tudtam neki. De azután megfigyeltem az apámat. Nem fájt neki semmit, hogy én meghaltam. Látszott, hogy örül a sors szerencsés esélyének, hogy nem Pista halt meg.

Édes Mici fiam, te okos lány vagy, öregem. De mondd meg nekem tiszta szívedbõl, hogy nem veszti-e el a kedvét az ember ettõl a piszkos élettõl, ha így kezdõdik, mint az enyém? És én jól tudtam, hogy Béla el van temetve, hogy ez nem is olyan nagy baj, hogy, hálistennek, Pista él. A szerepemet azonban jól játszottam mindvégig. Amikor apa otthon volt, igyekeztem a kedvében járni. Egyszer az öreg be volt csípve, mint én most. Reggel jött haza. Én a kertben játszottam, túrtam a földet. Összecsókolt, fölkapott és beszélt nekem:

- Szegény Pista, nincs játszótársad, meghalt a Béla, és itthagyott téged. Szegény fiam, de ne búsulj, legalább a tied lesz az egész Tolcsvay-birtok, gazember. Egészben, te kis kutya. Egészben a tied lesz!...

Ezt mondta.

Ugye nem csodálkozol, kedvesem, amiért egy cseppet se örültem a birtoknak.

Ugye nem csodálkozol azon se, Mici, hogy egy könnyet nem ejtettem az apám temetésén.

És most csókolj meg, fiam, itt a homlokomon, és mondd: édes testvérem, sajnállak téged!...

Mici megtette. Az elbeszélõ morogva, álmosan, részegen zokogott. A lámpákat már eloltották. Mici vigasztalta a szomorú mese hõsét.

- Na, ne ess kétségbe! Aludd ki magad, hiszen be is vagy rúgva. Így ni, feküdj le...

Pár perc múlva Mici fáradozásait siker koronázta. Az embere elaludt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Én is szépen elaludtam - tette hozzá Lukács fontoskodva.

[Rosen]

Csáth Géza
MUZSIKUSOK

A városban csak úgy beszéltek róluk: a muzsikusok. A nevüket senki sem tudta biztosan, összekeverték: Kulhanek, Manojlovics?! Nevettek rajtok, kicsit megvetették, és kicsit tisztelték õket. Ha vasárnap a nagymisén átzúgott a templomon a trombiták hangja, úgy, hogy némelyik érzékeny gimnazista összeborzongott és belesápadt, ilyenkor a nép is bizonyos elismeréssel gondolt talán egy pillanatra rájuk, a muzsikusokra, akik eljöttek messze Csehországból, hogy az Úr méltó tiszteletben részesüljön olyan városban is, ahol senki, de senki se tud kottából trombitálni. De különben!? Õk maguk is jobban szerettek errõl nem gondolkozni.

Idegenül érezték magukat a városban, és ha a kicsiny kõszínházban, ahol télen át az elõadásoknál zenéltek, valamelyik hazafias darabban elõkerült a Rákóczi-induló, mindig értelmetlenül és bizalmatlan hunyorgással néztek föl a zenekar mélyébõl a közönségre. A közönség - a 90-es évekrõl van szó - kivétel nélkül hangos kiabálással és lármásan tapsolt. Ezt nem lehetett megérteni. Mert elvégre õk "taktmässig" eljátszották a darabot, és nagyobb hiba se történt - ha a pozaun irgalmatlanul recsegõ hangjait hibának nem számítjuk -, de mivel különb ez a darab, mint a többi!? Ilyenkor viszont õk vetették meg egy kicsit a közönséget.

Már azért is, hogy a város, ahol a karmester ez irányban többször elõterjesztést tett, nem akart vásárolni új "harsonát". A régi rossz volt már, és Kumpert, aki mint kürtös került ide, semmit se tudott belõle kihozni. Kumpert nem volt szorgalmas ember, az ambíció meg éppen távol állott tõle, de a kis vörös orrú, félig kopasz cseh mégis többször hazavitte a hangszert, és babrált vele, hogy valamennyire jobb legyen a hangja. Hiába volt minden fáradság. A pozaun éveken keresztül egyformán hamisan recsegett-ropogott lenn a zenekarban. Nem tehetett egyebet Kumpert, mint hogy megkérte az üstdobost, Suseket:

- Kérlek, ha észreveszed, hát csak dobolj bele, ahogy bírsz.

Valóban úgy segítettek a dolgon, hogy a szerencsétlen pozaun szereplésekor Susek mindig teljes erõvel nekifeküdt a nagydobnak.

Az egész színházat betöltötte ez a kitûnõ, tömör dobolás, és a kis zenekart tökéletesen elnyomta. Csak halvány cincogások hallatszottak és az ócska trombiták hangjainak töredékei. De ez imponált. Az iparosok, akik a földszinten ültek, összenéztek, és a város polgármestere, aki családjával a legtöbb páholyt foglalta el, konstatálta, hogy a zenekar nem is olyan rossz, mint a város zeneértõi híresztelik.

Ami a muzsikusokat illeti, nekik errõl a kérdésrõl nem volt határozott véleményük. Amikor a színházi elõadások után a süllyesztõk alatt kibotorkáltak az utcára, és nemsokára a kocsmában borospoharaik mellé ültek, ilyesmirõl sohase esett szó. Kenyérkereseti ügy volt a szemükben a dolog, amirõl nem szokás beszélni. De egyáltalán, lassanként leszoktak arról, hogy a muzsikáról beszéljenek. A környezet, amelyben éltek, a cigányokat tartotta a legtöbbre, és leszoktatta arról a gondolatról, hogy vannak emberek, akiknek életében a zene életbe vágó fontosságú intézmény. Pedig valamennyien, bár mûveletlen emberek és egészen kis képzettségû zenészek voltak, éreztek ilyesvalamit. Számukra a zene, a jó zene élvezet, izgalom és gyönyör volt. Néha a karmester, Stoczek, valamelyik felvonásközben Beethoven Egmont-ját vette elõ. Csak néha: mert a színház igazgatója határozottan lármás valcereket és indulókat követelt. Ilyenkor felragyogott a szemük, összeszedték magukat, és már az elsõ pár taktus után, teljes figyelemmel, érdeklõdéssel, sõt lelkesedéssel játszottak. Valami homályos sejtelem és vágy ébredt föl bennük a nagy mester csodálatos szimfóniái iránt, melyekbõl künn, fiatal korukban, Prágában, Bécsben vagy Pozsonyban talán katonakorukban, egyet vagy kettõt játszottak már valamennyien. Az ifjúság vágyai és ábrándjai keltek életre az alkoholtól elzsírosodott szívekben. A sikerrõl, nagyszerûen világított hangversenytermekrõl, elsõrangúan felszerelt, teljes nagy zenekarokról, híres karmesterekrõl!

Hogy kerültek itt össze, ebben a nagy és mûveletlen magyar városban, mi révén, mi okból, errõl egyik se szeretett gondolkodni. Pedig nyilvánvaló volt. A technikai képesség hiányzott valamennyiükbõl. Közepes, sõt azon aluli volt, ameddig eljutottak. Az elsõ hegedûsüknek, Beránnak, valahányszor az ötödik fekvésnél magasabbra ment a szólama, tanulgatnia kellett, mert elsõre lejátszani soha, kivételesen se tudta. A hegedûnek magas hangjai között mindenkor, mint ismeretlen vándor, bolyongott. Éppúgy, mint ahogy a magyar nyelvet se tudta soha megtanulni, jóllehet már húsz esztendeje lakott Magyarországon, és a házakban, ahol órákat adott, nemigen tudtak németül. Állandóan kínlódott, izzadt, hogy a tanítványai kinevetik az érthetetlen, komikus mondatait, mégse ment semmire. Szukop, a fuvolás meg nem tudott pontosan hangolni, és a felvonások végén - ha operettet adtak - rendesen majdnem fél hanggal magasabban volt, mint a hegedûk. És így tovább, mindnek akadt valami lényeges hibája, ami miatt tisztességes zenekarban használhatatlan lett volna. Ez hozta õket itt össze, távol a nagy német zenei metropolisoktól és a komoly versenytõl, ez ûzte, dobta ide valamennyiüket Magyarországra, ahol a jó zenészt nem tudja senki megfizetni.

Susek, a dobos, volt közöttük az egyetlen tehetséges ember. Valamikor komponált is, és a generálbasszust Prágában tanulta. Legalább így mondta, és el is lehetett neki hinni. Õ sohase vétette el a pauzákat, nem vágott bele idõk elõtt, megjátszotta a pianót és a fortét, amivel különben senki se törõdött, s a karmester legkevésbé. És ahogy a cintányért, a kisdobot és a triangulát kezelte, abban volt valami elõkelõ könnyedség és nagy rutin. Tisztelték valamennyien, és kicsit irigyelték azért a megelégedettségért, amelyet számára a saját mûvészetének, készültségének az élvezése szerzett. Remekül írta a kottát. Õ másolt a színháznak, és így többet keresett még Beránnál is, akinek pedig igen jó házai voltak. Az óraadás pusztítja, roncsolja a muzsikust. A kottaírás ellenben élvezet és szórakozás annak, aki ért hozzá. Suseket határozottan konzerválta a kottaírás.

A többiek sokat ittak. Volt okuk rá. Már maga a zene is kifinomítja és érzékennyé teszi az idegeket. Viszont azonban ugyancsak a zenének kell, legalábbis részben, kárpótlást adnia a muzsikus számára. Gyönyört, eksztázisokat, kellemes izgalmakat, éspedig naponta. Õk azonban ezt csak nagy ritkán kapták meg. Rendes körülmények között egyáltalán nem izgatta és nem érdekelte õket az, amit játszottak. Különösen gyûlölték az angol operetteket és a magyar népszínmûveket. A templomban unalmas és tehetségtelen német szerzõk miséit kellett elõadniok. Nagy ritkán került elõ Cherubini Requiem-je. Ezt jól játszották, csodálatosképpen hibátlanul ment. Talán azért, mert a hangneme szerint véletlenül éppen nem volt szükség az elrontott rézfúvók kellemetlen, hamis hangjaira. Egyébként minden muzsikálás fájdalom és elégedetlenség forrása volt számukra. Jól tudták, milyen hitvány, gyenge az egész produkciójuk. Tehát még többet kellett inniok, mint például egy más muzsikusnak, aki ugyan hegedülni tanít, tehát rontja az idegeit, viszont azonban a jó zenében bizonyos kárpótlást kap. Ittak tehát elsõsorban a szegény, nyomorult sorsuk miatt, másodszor a tehetséghiány érzése ellen, harmadszor az óraadás izgalmainak és fáradságának ellensúlyozására, negyedszer az elégedetlenség és kellemetlen érzések miatt, amiket a saját zenéjük hallgatása keltett föl.

Hatalmas adagokat vettek magukhoz. Kulhanek reggel három pohár snapsszal kezdte, délelõtt ivott két pohár sört, és azután éjfélig tíz-tizenkét spiccer volt a rendes adagja. Szukop aránylag még sokkal többet ivott, mert csak pálinkával és rummal élt, és felvitte naponkint nyolc-kilenc deciig. A karmesterükrõl, Stoczekrõl, jobb nem beszélni.

Õ Budapesten tanult, mindenkinek azt mesélte, hogy Erkeltõl, de abbahagyta. Az õrültek házába került valami szerelem miatt, másfél évig be volt zárva, azután, mikor kiengedték, mindjárt pályázott. Állítólag, mikor a városba érkezett, egészen egészséges volt. Tele volt ambícióval, erõvel, tervekkel, és egy szimfóniának a vázlatát hozta az útitáskájában. Hónapokig járt a polgármester nyakára, hogy oboistát és fagottistát kapjon. Teljes zenekart akart, és arról beszélt, hogy be fogja tanítani a Harmadik szimfóná-t. De az egész dolog megakadt. Az oboistát és a fagottistát nem kapta meg, és a hiányos zenekarral nem volt kedve veszõdni. Egy év múlva már beszüntette a próbákat, és egyszeri lejátszás után elõadott mindent. Két év múlva már sokat ivott, mindennap berúgott, és a zongoráját eladta. A harmadik esztendõben megvételre kínálta a Tristan és a Lohengrin drága, nagy partitúráit, amiket addig féltõ gonddal õrizgetett otthon a szekrényében. Persze, senki se akadt, aki megvegye.

Az ötödik évben mintha újra nekiszánta volna magát valaminek. Írt egy kis Adagió-t hegedûre és zongorára, beküldte Budapestre, és kiadták. Örömnap volt ez valamennyiüknek. A tanítványaiknak eldicsekedtek a nagy hírrel, és aki csak valamit tudott, azzal megvétették a kottát. Wagner-utánzat volt persze, szerény, oktalan kis kompozíció, de mégis nyomtatott kotta. Ennek a nyomán a karmester új, fekete ruhát vásárolt, és újra jelentkezett a polgármesternél az oboista és a fagottista végett. A polgármester azt mondta, hogy a közgyûlés elé viszi. Fél év telt el, a közgyûlés leszavazta az indítványt, Stoczek ezek után szintén a pálinkára tért át.

És megmaradt mellette. Tíz esztendõ alatt csinos májzsugorodást szerzett. Egy reggel vért hányt, és pár nap alatt vége volt. Állítólag hosszú vita folyt, hogy a temetésen a zenét maga a zenekar szolgáltassa-e vagy ne. Végre megállapodtak, hogy az önkéntes tûzoltók zenekarát, gyûlölt riválisukat, amelyrõl mindig csak megvetés és lekicsinylés hangján szoktak beszélni, hívják meg. A koporsó körül ott álltak valamennyien: Berán, Kulhanek, Manojlovics, Szukop és a többiek. A szomorú alkalomra való tekintettel már mind hatalmasan tele voltak alkohollal, és jól láthatta bárki, hogy semmi bánatot, meghatottságot nem éreznek. A bor megóvta õket attól a rettenetes gondolattól, hogy tulajdonképpen valamennyien saját sorsukat látják maguk elõtt. Ettõl pedig menekülniök kellett, mert igazán semmi mód nem kínálkozott reá, hogy az ivást abbahagyhassák. Ha jobb fizetést adtak volna nekik, ha törõdtek volna velük, ha új rézfúvóshangszereket vásárolt volna nekik a város, ha kiegészítette volna a zenekart, ha érdemes lett volna nekik összeszedni magukat és visszatérni!... De így, lenézve, szegényen, átkozott rossz instrumentumokkal, amikkel csak macskazenét lehet ûzni, így meg kellett maradniok sorsuk és végzetük mellett.

Stoczekrõl a helyi lap azt írta, hogy kiváló tehetség volt, és hogy a szerb király egy ízben kitüntette. Errõl senki sem tudott, mint ahogyan nem is volt igaz, de Stoczek valamikor véletlenül részegen hazudta egy újságírónak. Ugyanez alkalommal megemlítették hegedûre és zongorára írt Adagió-ját, mint értékes talentumának egyik bizonyítékát. Erre a cikkre nagyon büszkék voltak a muzsikusok, és a temetés estéjén egy tanítóval, a zenekar egyik barátjával, németre fordíttatták.

Stoczek után két hónapra, pontosan ugyanolyan körülmények között, mint a karmestere, eltávozott Kumpert is, a pozaunista. Vért hányt, vége volt.

Az új karmester egy fiatal, zömök és erõszakos ember, aki még hozzá nem is beszélt jól németül, elvégezte a többit.

Suseket elüldözte, mert az feleselni mert vele. Beránnak a feleségét elcsábította, és a tetejébe részegség címén lépten-nyomon felíratta a színháznál, úgyhogy minden fizetése ráment. Neki is mennie kellett. A többieket nyugdíjaztatta. Alig kettõt-hármat tartott meg. Aztán keresztülvitte a városnál, hogy emeljék föl duplájára a muzsikusok fizetéseit. Sikerült neki. Kapott oboistát és fagottistát is. Új hangszereket vásároltatott. Egy év múlva a városi színházban elõadták a Harmadik szimfóniá-t. Az egész város határozottan ünnepelte az új karmestert. A régi muzsikusok a karzaton hallgatták az elõadást. Úgy érezték, hogy valami rettenetes igazságtalanság történt velük. Mert a muzsika jó volt, pontos és tiszta. Olyan, amilyenre annyi esztendõn keresztül homályos érzéssel, fájó szívvel vágytak.

Arra gondoltak, milyen jó volna elölrõl kezdeni, fiatalnak lenni, és ezzel a keményfejû, tehetséges, energikus karmesterrel együtt dolgozni. És a vastag zsírréteg alatt, amit a sör hosszú évtizedek alatt a szívük köré font, fájt, fájt a szívük.

Nem tudták, hogy tragédiájuk tulajdonképpen az volt, hogy a XIX. század második felében kerültek Magyarországra, egy mûveletlen és szegény korszakban, amikor senkinek se volt kedve és ideje, hogy muzsikával törõdjék. Az új nemzedék izgatott és telhetetlen vágya a szép és mûvészi iránt pedig csak a század utolsó esztendõiben ment át a társadalom vérkeringésébe. Stoczek éppen jókor halt meg. És a "muzsikusok" is valamennyien pontosan erre az idõre öregedtek meg és dõltek ki a pultok mellõl. Nem tudták meg soha, hogy a cigányos, kulturálatlan Magyarország áldozatai voltak, hogy ez rontotta meg az életüket, ez vette el tõlük a zene élvezetét, amihez csekély tehetségük mellett is joguk volt, ez rabolta el nemtörõdömségével az ambíciókat, ez kényszerítette rá õket az ivásra, arra, hogy nyomorultul éljenek, és szegényen, csalódottan, nyomorultul haljanak meg.

[Rosen]

Csáth Géza
ROZI

Rozira sokszor mondta az anyja:

- Ebbõl az lesz.

Nem az lett. Férjhez ment.

Szolgálni - Pestre jött. Itt ösmerkedett össze Molnár Jóskával. Már akkor sok más legényt is ismert. Egy famunkást, egy éttermi segédet, egy õrmestert. Valamennyi jóképû, jólkeresõ ember volt. Továbbá udvarolt neki a gazdája is, egy orvos és annak az unokaöccse is, egy jogászfiú, aki Rozi miatt gyakran feljött látogatóba. Rozi, eltérõleg sok parasztleánytól, akik nem tudják az ilyesmit megbecsülni, büszke volt rá, hogy ennyi embernek tetszik. Örült, ha ránézett az úr. Számon tartotta, mikor jön látogatóba az ifiúr. És vasárnap délutánonként találkái voltak: jól beosztva, a kõfaragóval, az éttermi segéddel és az õrmesterrel. De nem adta oda magát egyiknek se. Azt gondolta: majd asszony korában.

Jóskát kedvelte a legjobban. Ez az óriás termetû, vasizmú kõmûves valami csiklandós rémületet és dacos, komisz vágyakat keltett benne. Félt tõle, és izgatta a gondolat, hogy mellette a hûtlenség vagy a rosszaság veszedelmes dolog lesz. Ösztönszerûleg vonzotta ez a veszedelem, a lehetõség, hogy kitekerik a nyakát, vagy félholtra verik, és érdekelte a feladat, bár errõl számot adni magának nem tudott, hogy ezt ravaszul csókokkal, hízelkedésekkel, hazudozással elhárítsa - a férfi gyalázatának árán. Amikor Jóska kijelentette, hogy elvenné, nem gondolkodott egy pillanatig se.

A Bakács téri templomban volt az esküvõjük. Rozi ez alkalommal fehér kartonruhát, cérnakesztyût viselt, és a haja csak úgy fénylett a rózsaolajtól. Fitos orrával, búzavirágkék, huncut szemeivel, fehér, úrias arcával, amit a nagysága, a doktorné is gyakran dícsért (persze csak a barátnõi elõtt), igen jól nézett ki. Nem hatotta meg a szertartás, és a mûvirágkoszorúnak a fején sem volt semmiféle ünnepélyes jellege. Jóskának majd elállt a lélegzete, amikor meglátta, de ugyanakkor beleütött a szívébe valami félelem- vagy rettegésféle.

Este megismétlõdött ez az érzése. A Rozin tudniillik csupa finom, úri alsóruha volt. Hosszú, fekete selyemharisnya, vékony, csipkés ing.

- Ezt loptad! - rivallt rá az ifjú férj.

- Ugyan, menjen, kaptam a nagyságától, kérdezze meg! - kacagott Rozi, és csiklandozni kezdte Jóskát.

Vacsorára pörköltet hoztak a kocsmából és két liter bort.

Jóska mámoros volt és boldog. Jókedvvel fütyörészve dolgozott, és este örömmel vitte haza a keresetét. Négy-öt koronát keresett naponta. Az asszony kijelentette, hogy takarékoskodni kell, és gyûjteni fognak. Nem a gyereknek, mert gyerek neki nem kell, és õ tudja a módját, hogy ne legyen, hanem saját maguknak, hogy öreg korukra urasan élhessenek.

- Karosszékeket veszünk, és úgy üldögélünk, újságot olvasunk, és minden héten egyszer összejövünk az ismerõsökkel kártyázni, beszélgetni, teát inni - így ábrándozott Rozi.

- Ne uraskodj! - mondta Jóska - nem szeretem az ilyet.

De nem soká tudott ellentmondani, és mikor a nõ újra és újra hasonló ábrándokat tálalt föl, már hallgatott.

Az asszonynak öröme telt a hatalmában, amit a saját bája, kedvessége és szépsége szerzett meg neki. Visszaélt vele. Megtiltotta Jóskának, hogy a szakszervezetbe eljárjon, és a munkáslapot olvassa. Jóska engedelmeskedett. Érezte, hogy ez tulajdonképpen szégyellni való, nyomorult dolog, de nem tehetett mást. Sok minden egyéb is nem tetszett neki, és mégse tudott változtatni az állapotokon. A sok szagos szappan, amit Rozi összevásárolt. (Tele volt a szagukkal a szobájuk.) Az úrias, magas sarkú cipõ, melyrõl azt mondta, hogy a volt asszonyától kapja ajándékba. A rikító selyemkendõ, amit olyan kackiásan viselt. A riszáló járása... És sok más egyéb dolog nem volt ínyére Jóskának. Tudta magáról, hogy szorgalmas, erõs ember, és mégis olyasvalamit érzett, hogy az asszony nem fog kitartani mellette. Érezte, hogy okos dolog volna, de gyakran, amúgy alaposan elverni a nyugtalan nõt, de nem merte. Gondolta: uraknál szolgált, úrhatnám természet, majd még otthagyja. Ezt pedig nem merte volna kockára tenni.

Másfél éves házasok voltak, amikor Rozi elõállt vele, hogy házmesteri állás kínálkozik számukra. Lakást kapnak érte, az pedig nagy sor. Mennyivel többet tehetnek félre! Mennyivel hamarabb vásárolhatnak telket, házat Szentlõrincen vagy Pécelen! Mennyivel hamarabb lesznek urak!

Egy hónap múlva beköltöztek. Jóska tovább dolgozott, Rozi pedig ügyesen töltötte be a házmesterné méltóságát. Szerették a házban. Örömmel mutogatta a férjének a sok borravalót, amit összeszedett. Jóska nem nagyon örült a dolognak. Az asszony majdnem annyit keresett, mint õ maga.

Ebben az idõben már nem tudta eltitkolni féltékenységét. Egy este a vacsoránál, amikor nagyon fáradt volt a munkától, és viszont az asszony túl élénken sürgölõdött, nótázott körülötte, hirtelen megszólalt:

- Azt mondom, meg ne tudjam, hogy valamelyik lakásban odabent elmaradsz, mert letöröm a derekadat.

- Már miért ne maradnék? - nyelvelt Rozi.

- Hallgass, nagyon jól tudod - kiabált a férfi, és ütötte az asztalt, ahogy csak bírta.

A következõ héten meglátogatta õket Jóska sógora, egy kõfaragó munkás. Kora reggel érkezett, és egy éjjel náluk is aludt.

Aznap este, amikor Jóska hazafelé tartott, Rozi elébe jött, ami azelõtt sohase történt meg. Az asszony azt kívánta tõle, hogy majd vacsoránál õ is erõsítse meg, amit a sógornak hazudott, hogy telket vettek kétezerötven forintért. Jóska valósággal dühbe jött, és eleinte semmi szín alatt nem akart beleegyezni. Aztán Rozi könyörgésére mégis megtette. Megvolt az eredmény, a sógor sápadozott az irigységtõl. Az asszony annyira örült ennek, hogy alig lehetett vele bírni.

Cserébe reggel, mikor a sógor továbbutazott, ezt mondta Jóskának:

- Szép feleséged van, és dolgos asszony, de jobban vigyázz rá, mert bejárnak hozzá a házi fiatalurak beszélgetni. Nem jó vége lesz ennek!

Jóska munka közben egész nap erre gondolt. Nagyon bántotta a dolog. De este mégse tudott szólni. Szégyellte. Három vagy négy nap múlva rukkolt csak ki:

- Te, a szobába be ne engedj senkit, mert agyonütlek.

- Hiszen ide jön, aki keres, tudja, hogy itt van a mosókonyha kulcsa, padláskulcs!

- Tudom, de vigyázz, ha megtudok rólad valamit, az lesz, amit mondtam.

- Ugyan, menjen - nevetett Rozi, és énekelni kezdett.

- Jó, jó - dühöngött Jóska -, csak danolj, majd meglátod, mi lesz itten. El fogunk innen menni!

- Hiszen még csak az kellene! Én nem megyek.

- De jössz.

- Legyen esze, mibõl veszünk akkor házat. Elmegy a pénz a lakásra.

Jóska nem nyugodott meg. Sehogy se ment a munka. Állandó nyugtalanságban élt. Gyanakodott. Az asszony elhanyagolta. A kabátjára hetekig nem varrta fel a leszakadt gombokat. Nem várta este meleg levessel. Kifogásokat mondott, és hideg felvágottat tett eléje, õ maga pedig csak nézte. Nyilvánvaló, hogy elõbb vacsorázott. Jóska nagyon idegenül, kutyául érezte magát. Nem tudta kisütni, mit kellene csinálni. Elballagott a sarki pálinkamérésbe, és megivott egy kupicával. Erre kissé megnyugodott, és jó mélyen aludt. A munka közben állandóan azon töprenkedett, hogy a felesége valakivel otthon mulatozik. Ösztönszerûen reggel is, délben is pálinkázott. És mindig többet. Emellett nem merte magát rászánni, hogy hazamegy. Biztosra vette, hogy ha megteszi, ott talál valakit az asszonynál. Tisztában volt azzal is, hogy ezt kellene tennie. Egy délelõtt otthagyni a munkát, hazanézni.

De halasztgatta, halasztgatta a dolgot.

Már hetek óta nem kapott csókot. Nem szóltak egymáshoz. Egy este mégis meg akarta ölelni az asszonyt. De Rozi nem engedte magához nyúlni. Jóska erõszakoskodott. Rozi meg rúgott, karmolt, vihogott. És a férfinak nem volt ereje, hogy erõszakos legyen. Keservesen, utálkodva, némán hagyta abba a küzdelmet.

Jó sokáig nem aludt el. Azután elhatározta, hogy holnap mégiscsak megteszi, hazajön.

Reggel egy egész deci pálinkát ivott meg. Tízig dolgozott. Azután bejelentette a munkavezetõnek, hogy el kell mennie, és csak ebéd után jön újra a munkához. Reszkettek a térdei, fázott és fájt a szíve. Egy óriási kirakat tükörüvegében meglátta magát. Megijedt, olyan sápadt és szánalmas volt. Villamosra ült. Az út rettenetesen hosszúnak tetszett. Mintha már hajnal óta utazott volna. Elfelejtett leszállni. A villamos egy állomással tovább vitte. A sarkon még fölhajtott egy fityóka szilvóriumot. Azután nagy lépésekkel elindult a ház felé. Nem látta senki bemenni. A sötét oldalfolyosón, amely az ajtójukhoz vezetett, gyorsan és nesztelenül suhant át.

Az ajtó zárva volt.

És az ablak nagykendõvel elfüggönyözve!

Gondolkodott, hogy betörje-e az ablakot. Ha ott megy be, valaki ezalatt kimenekülhet az ajtón, és õ a nagykendõtõl nem is láthatja. Tehát az ajtóhoz lépett. Nekivetette magát. Nem tudta betörni. Be volt reteszelve. Belülrõl zavart beszélgetést hallott. Azután ide-oda futkosást, tevést-vevést. De egy hang se kérdezte, hogy ki az.

- Nyisd ki - mondta Jóska rekedten.

Senki sem felelt.

- Nyisd ki, nem bántalak - ismételte most már hangosabban.

Hirtelen egy erõs férfihang szólalt meg belülrõl:

- Nyissa ki, házmesterné asszony, mert még rosszat fog gondolni az ura, Mondtam, hogy ne zárja be. Majd én kinyitom. De figyelmeztetem a házmester urat, hogy ne merjen hozzám nyúlni, mert lövök. Értette? Revolver van nálam!

- Igen - hörögte Jóska bénultan.

- Értette, ha hozzám nyúl, lelövöm.

- Igen - ismételte Jóska gépiesen.

Az ajtó felnyílott. Egy nyúlánk, bajusztalan fiatalember nyitotta ki, a jobb kezével revolvert szegezett Jóskának.

- Lépjen el az útból - mondta ijedt és egyszersmind a félelmet palástoló határozottsággal.

A munkás gépiesen utat engedett. A fiatalember a másik férfi mellének irányzott browninggal lassan ellépkedett. Mikor pedig a kanyarodóhoz ért, sietni kezdett.

Jóska akadálytalanul beléphetett a szobába. Megcsapta a fülledt, nehéz, éjszakai levegõ, melyben a felesége testének illata a szappanok szagával keveredett. Az asszony az ágyban feküdt.

- Mit akar most itthon? - kiáltott Rozi begyesen.

- Mit akarok? - motyogta Jóska. - Mit akarok? - és leakasztotta a szegrõl a bárdot.

Az asszony látta, hogy hiába beszélne, teljes erõvel kiáltani kezdett:

- Segítség! Segítség! - És kiugrott az ágyból. De Jóska akkorra már ott termett, és fél kézzel lenyomta.

- Hogy mit akarok! - ismételte, és teljes erejével rávágott az asszony homlokára.

Tompa reccsenés hallatszott.

- Hogy mit akarok! - ismételte Jóska, és még egyszer rávágott. A rózsaszínû kockás dunyhát elöntötte a vér.

- Hogy mit akarok! - motyogta Jóska, és harmadszor is felemelte a bárdját. De már nem ütött. Ebben a pillanatban a Rozi kék szemei ránéztek. Fájdalmasan, fátyolosan, szenvedõen. És azután egy nagyot sóhajtott Rozi, és lehunyta a szemét.

Emberek tódultak a szobába, és a folyosókon, lépcsõkön szerteszét cselédek és gyerekek rohantak a házmesteri lakás felé.

[Rosen]

ERNA

Erna budapesti leány volt, természetesen.

- Csúnya lány! - mondották rá a barátnõi.

És valóban csúnyának tartották Ernát. A fiúk azonban mind találtak benne valamit, és voltak napok, amikor így szóltak: milyen különös, finom pofácskája van! De leginkább csak magukban mondták, és Ernának különben is csak egészen kivételesen voltak ilyen jó napjai. Rendesen bizony nem volt szép, nem volt kedves és nem volt bájos. Jól tudta ezt Erna, sõt... még sokkal, sokkal csúnyábbnak, bájnélkülibbnek, minden vonzó báj nélkül szûkölködõbbnek gondolta magát, mint amilyen a barátnõi véleménye szerint volt.

Csak egy, csak egy valami volt rajta, ami föltétlenül megejtette a hozzáértõket. A szaga, vagy irodalmiabban szólva: az illata.

Csodálatraméltó parfümje volt a hajának és a nyakának. Egy alkalommal Asztalos ügyvédjelölt, egy elvetemült ember, amikor megérezte és átérezte ezt az illatot, így szólt magában:

- Nem bánnám, hogy csúnya, hogy csak három-négy hétben egyszer szép, hogy kicsi a hozománya, feleségül venném, csak a bokái lennének egy-két centivel vékonyabbak, és a cipõje lenne két-három számmal kisebb!

Megjegyzem, hogy a lábtól és a cipõtõl Asztalos bátran eltekinthetett volna. Erna parfümje tudniillik olyan csodás valami volt, hogy minden egyéb nõi kellék hiányáért is kárpótolni tudta volna a férfit.

Ezt Asztalos nem látta be, de belátta más. Erna zongoratanárja, egy kedves, tisztult ízlésû ember, aki sokkal tapasztaltabb volt a nõk körül, mint Asztalos, és már tudta, hogy a nõnél nem sok minden: úgymint arc, termet, modor, hang, öltözködés a fontos, hanem csak egy valami, akár ezek közül is, de az azután fontos legyen.

Ez a komoly, szemüveges ember hosszú heteken át némán szívta magába naponta egy óráig Ernát. A másik hónap végén azután nyilatkozott. De csak az óra végén.

Elõbb Erna végigjátszotta a rendes mûsort. Játszott Czerny etûdjeibõl, a 40 tägliche Übungen-bõl, azután pár gyakorlatot Bertinibõl, amiket sohase tudott rendesen. Mindig abbahagyta a játékot, rángatta a vállait, affektált, adta a megfékezhetetlen kis csikót, a leendõ nagy nõt, Salomét, szóval tudta, hogy hogyan kell bánni a férfiakkal, De hadd mondom el az egész órát. Most következett néhány Bach-Invencio, elõször a kétszólamúakból, azután a háromszólamúakból. Ezek jobban mentek. Erna itt csillogtatni akarta polifonikus érzékét. Túlontúl kiemelte a fontosabb szólamokat, úgy, hogy a másik alig hallatszott... De hiszen tudják, hogyan zongoráznak a nõk, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni.

Bach után néhány Chopin-darab következett. Itt Erna elõvette a pedált, csalt, elsikkasztotta a futamokat, szédületes tempókat vett... Az ördög se bírt volna vele. A zongoratanár, név szerint Balázs István, közbeszólt, kopogott, meg akarta állítani. Nem sikerült. Erna végigjátszotta a Valse-ot. Balázs természetesen nem jött reá, hogy az adott esetben nagyot kéne ütni Erna kezeire, és a cél már el volna érve. A modern pedagógia - még a zenei pedagógia sem - nem engedheti meg a verést, és Balázs modern pedagógus volt.

Az óra végén a fiú megkérte Erna kezét.

Erna úgy érezte, hogy itt az idõ, amikor a saját keserves, önbizalom nélküli napjaiért, a tükörbenézés sok elégedetlen percéért, amelyek együtt sok-sok szenvedést jelentettek eme alapjában igen finom - tehát igen hiú! - nõ számára: kárpótlást vegyen magának. Az elsõ másodpercben tisztában volt vele, hogy mit kell tennie: Vissza kell utasítania Balázst! Ha akárki volna is, ha a legelsõ fiú - akkor is.

- Nem - mondta -, nem lehet, kedves Balázs, igazán nem lehet, nagyon sajnálom - és rángatta a vállait, mintha azt akarta volna ezzel jelezni, hogy õ nem oka semminek, és nem érti, hogy került ebbe a kellemetlenségbe.

Tényleg nem volt oka semminek. Erna mindenre pályázott, csak arra nem, hogy beleszeressenek. Pályázott rá, hogy a barátnõi így szóljanak: "különös lány". Pályázott rá, hogy az anyja, egy igen kedves, kövér asszony, így emlegesse: "ez az Erna, ez egy bolond!" Pályázott rá, hogy a német kisasszonya a kolleganõinek kijelentse: "Ich kann's nicht mit Ihr aushalten!" De nem tetszelgett. Egész különös viselkedését jól meg lehetett magyarázni azzal, hogy õ állandó félelemben élt. Attól félt, hogy valaki konstatálni fogja:

- Nini, még ez a csúnya kis lány is vágyik rá, hogy szeressék!

Ez a mondat, amelyet gondolatban többször meg is fogalmazott magának, elviselhetetlen volt neki. Innen megérthetjük Erna egész egyéniségét. Miért nem mert õ hosszabban beszélni a zsúrokon egyes fiúkkal, akik tetszettek neki, miért szaladt tovább, gorombasággal búcsúzva, miért csókolta barátnõit forrón és miért csipkedte véresre õket ugyanekkor. Az egész nõt a szerelmi visszautasítástól való páni félelem alakította olyanra, amilyen volt. Ezért kellett szegény Balázsnak finom, szimatoló orrával, szép homlokával, amilyen csak egy harmincon túl levõ férfi homloka lehet, kellemes, szürke szemeivel és borotvált arcával együtt halkan, feltûnés nélkül távozni Ernáéktól.

Erna pedig föllélegzett, ki akart ugrani a bõrébõl, mosolygott, hangosan nevetett, a tükörben nézegette magát, és énekelve kiöltötte saját magára a nyelvét, úgy, hogy a két nyelv, az igazi és a tükör-Erna nyelve összeért. Mit bánta õ most Balázst, aki messze, valahol az Andrássy út végében rótta az utcát, és az orra tele volt Ernával és a szíve fájdalommal. A lényeg az volt, hogy mégis beigazolódott az, amit nem remélt és nem hitt: hogy mégis van valaki, aki szereti, aki feleségül venné.

Ettõl kezdve Erna rohamosan szépült. Lassanként megjött a kedve, hogy a ruha- és cipõpróbálásra is idõt szenteljen. Mindig kevesebbet és mindig ritkábban alkalmazták rá az eddig oly sûrûn használt "slampet" jelzõt. Hogy mást ne mondjak: Erna pontosan ügyelt rá, hogy a blúzának és a szoknyájának összes kapcsai csukva legyenek, és sõt még a tükörbõl be is igazította a szoknyát a szimmetria törvényeinek figyelembevételével. Egy cipõ-mûvész bámulatos lábbelit készített neki. Asztalos, mikor meglátta benne Erna bokáit, így nyilatkozott:

- Nem tudom, mi történt ezzel a lánnyal. Más lábat csináltattak neki, vagy a régit átalakították, nem tudom, de az egész lány, most, ahogy van, elragadó, és megérdemli a legkényesebb ízlésû férfiak érdeklõdését.

Asztalos persze saját magát is a "legkényesebb ízlésû férfiak" közé számította, és udvarolni kezdett Ernának: a Duna-parton, a jégen, Gerbaudnál, stb., ahogy Budapesten szokás. (Krisztusom! az élet rettenetesen sivár.)

Két héten belül Asztalos remekül vissza volt utasítva. Ernának, az önbizalmának szüksége volt erre, és a kislány helyes ösztönnel feláldozta a parthie-t, mely egyébként egészen megfelelt volna.

Külön említendõ, hogy Asztalos a megkéréskor már a legszigorúbb flörtöt ûzte Ernával, mert a modern iskola híve lévén elve volt, hogy csak azt a lányt szabad feleségül venni, akit az ember már körülményesen, apróra ismer. Erna a flörttõl nem vonakodott, mert Asztalos tetszett neki, de a házasságra vonatkozólag nemet mondott.

Asztalos után még két-három fiatal úr jutott hasonló sorsra. Erna nem dicsekedett velük. Nem a barátnõinek az irigységére dolgozott, saját magát akarta csak rehabilitálni, saját maga elõtt. És ez sikerült is.

Mi történt volna, ha történetesen a természet, egyéb fukarsága mellett, azzal az egyetlen tulajdonsággal sem kárpótolja Ernát. Ezt könnyû megmondani. 1. Balázs semmi szín alatt sem kéri meg a kezét, a visszautasítás tehát nem történhetik meg. 2. Erna, minden önbizalom híján, nem fordít gondot továbbra sem ruházatára, és nem keresi fel azt a kiváló mestert, aki számára a fenn említett csodálatos cipõt megalkotta. 3. Ilyenformán Asztalos és a többiek nyilatkozatai is elmaradnak. 4. Erna továbbra is kiállhatatlan spleenes leány marad, mint amilyen azelõtt volt. 5. Az ügy persze még súlyosbodik, mert amint Erna elhagyja a húszat, az egész komédia rosszabbul és rosszabbul fest. 6. Erna érzi, hogy terhére van a famíliának, és kezdi magát a családban tûrhetetlenül rosszul érezni. Külföldi utat tervez. 7. Nem engedik el, sokat sír, hetekig nem beszél az apjával és az anyjával. 8. A papa és a mama igen diszkréten felléptetnek egy võlegényt. (Harmincezer forint, mégis szép pénz!) Erna a võlegényrõl csak a legnagyobb undor hangján nyilatkozik, de rövidesen megtartják az esküvõt. 9. Erna a második hónapban sûrûn kezdi emlegetni otthon a válást, mire pofont ígérnek neki. 10. A második év végén egy kisleánya születik. Igen rossz háziasszony, tehetségtelen anya, türelmetlen, örökösen makacskodó feleség. A férjet egészen elvadítja hazulról, aki bújában kártyázásnak adja a fejét, stb. stb. ... Szóval, ilyenformán alakulhatott volna Erna élete.

Tudjuk azonban, hogy másként történt, egy apró, de igen jelentékeny véletlen folytán. Az egész történet, a hozzáfûzött kombinációval együtt, tanulságos példája annak az igazságnak, hogy sorsunkat csakugyan apró véletlenek irányítják. Véletlen esetlegességen vagy apró körülményen fordulhat meg egész életünk boldogsága vagy boldogtalansága. Erna, a kiállhatatlan, utálatos kislány, aki örökösen olyan volt, mint egy keserû grimasz, vagy egy alterált akkord, tehát zavart és disszonáns: bájos, egyensúlyozott lelkû lány lett.

Azt hiszem, hogy aki elvenné, egészen jól járna vele.

[Rosen]

EGY VIDÉKI GIMNAZISTA NAPLÓJÁBÓL

1897. szept. 1.

Ma reggel elmentünk apával a gimnáziumba. Elõször voltam itten, eddig csak kívülrõl láttam ezt az épületet, ma végre belülrõl is megláttam. Bementünk az igazgatói irodába, és apa beíratott. Egy kicsit féltem, mert sok tanár volt az irodában. A tanár egészen más, mint a tanító. Sokkal komolyabbak, szigorúbbak a tanárok. Délután eljött Balla Pista, kimentünk a parkba és csatangoltunk. Arról beszéltünk, hogy mennyi rettenetes sok idõnek kell majd elmúlni, amíg mi nagy emberek leszünk, föltéve persze, ha közben meg nem halunk. Vacsora után édesapám ideadta ezt a naplókönyvet, amelybe jelen soraimat írom, és rábeszélt, hogy ezentúl írjak naplót. Ezzel javul az írásom - és ez igaz is.

Szept. 4.

Ma volt a Veni Sancte. Templom után az iskolában felolvasták a szabályokat, és az osztályfõnök, Pertics János elrendezte a helyeket. Én a nyolcadik padban ülök. Balla Pista elõttem ül a hetedik padban. Annak örültünk, hogy sikerült padszélre jutni és méghozzá ablaknál. Az én padomon szép faragások vannak, egy lófej és egy gõzhajó van bevésve. Délután Balla Pistához mentem, és az emeletrõl az udvarra szappanbuborékokat fújtunk, bár láttam, hogy Pista nagymamájának nagyon nem tetszik a játék. Tízszer is elmondta, "ezek a gyerekek le fognak esni!" vagy: "ne hajoljatok ki a korláton!" Nem értem, hogy a nagyok mindig irigykednek, ha az ember mulat. Nem éppen a Balla nagymamájára mondom, de általában sokszor tapasztaltam. Három év óta mindennap elolvasom a budapesti újságot, de soha nem olvastam, hogy a gyerekek a korláton kihajolva lebuktak volna.

Szept. 10.

Tanulom az elsõ declinatiot, nem nehéz, de a latintanárt nem szeretem. Olyan rettenetesen kiabál egész órán, hogy nem merek mást tenni, mint hogy folyton figyelek, ez pedig nagyon fárasztó. Milyen más ember volt a kedves Péteri tanító úr, félkor jött be, elbeszélgetett velünk, mesélt, az ember örült neki, ha benn volt. De nem bánom, apa azt mondja, hogy a latinnal csak akkor lehet valamire menni, ha szigorú tanár tanítja.

Szept. 12.

Balla Pista ma jó dolgot talált ki. Azt mondta t.i., hogy még sohase rendeztek versenyt abból, hogy ki tud több vizet inni. Holnap délután nálunk kettesben rendezni fogunk egy ilyen versenyt. Alig várom már.

Szept. 13.

A versenyt nem tartottuk meg, mert ma nálunk szilvalekvárt fõztek, és a keszõcét nagyon szeretem. Pistát is elhíttam, latint tanultunk, azután duplexot játszottunk. Nálunk nem lehet megcsinálni az ilyen versenyt, szüleim mindent észrevesznek, nem akarom kitenni magamat, hogy megtiltsák, Pistáéknál - akinek az apja két év elõtt meghalt - könnyen megy az ilyesmi. Pista el van kényeztetve, és nem szólnak folytonosan bele a dolgaiba. Szeretek náluk lenni, nem hallja folyamatosan az ember: "ezt nem szabad", "ezt megtiltom" és ilyeneket. Egészen más az élet ott, ahol nincs apa. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.

Szept. 14.

Vízivási versenyben gyõztem. Tíz perc alatt kilenc tele nagy pohár vizet ittam meg. Balla Pista csak hetet bírt.

Szept. 30.

Ma Istenrõl beszélgettünk, én, Balla, Petrákovics és Pollák. Együtt voltunk a parkban, és estefelé Petrákovics kérdezte tõlünk, hogy hiszünk-e Istenben. Mindannyian azt feleltük, hogy igen. Erre õ azt mondta, hogy az õ bátyja, aki vegyész, nem hisz. Az õ bátyja t.i. azt állítja, hogy semmi más nincsen, mint amit érzékeinkkel fölfoghatunk, azaz amit láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk, ízlelhetünk, tapinthatunk. Igen ám, felelte Balla, de az Istent többen látták, és le is festették. Példának említette a nagy templom plafonján lévõ képet, hol Isten Jézussal és a Szentlélekkel le van festve. Petrákovics erre azt mondta, hogyha Isten csakugyan létezik, miért nem jelenik meg gyakran az embereknek, hisz akkor mindenki hívõ lenne, és jó lenne, de a mai emberek közül senki se látta az Istent, és nem beszélt vele. Erre Pollák elmesélte, hogy az õ apja egy alkalommal Bécsben látta az Istent a városon kívül.

Künn a mezõn, egy malomkövön ült, de Pollák apja nem merte õt megszólítani. Petrákovics azt mondta, hogy mindenesetre beszélni kellett volna vele, és ez igaz is. Sokat gondolkoztam ezen ma, és bár jelenleg hiszek Istenben teljes mértékben - furcsának találom, hogy sohasem jelenik meg közöttünk. Ennek okát nem tudom kitalálni.

Okt. 6.

Ma volt az Önképzõ-Kör gyászünnepélye az aradi vértanúk emlékére. Mindannyian részt vettünk, és végighallgattuk a felolvasást, a szavalatokat, a gyászbeszédet és az énekeket. Egy Steiner nevû fiú a nyolcadikból remekül szavalta el Az aradi tizenhárom c. verset. Ebben a versben arról van szó, hogy a vértanúk emléke szent legyen mindig a magyarok elõtt. Az jutott eszembe, hogy sokkal helyesebb volna, ha arról írnának verset, hogy az aradi vértanúk halálát meg kell bosszulni a kutya németeken. Megkérdeztem édesapámat, hogy ez miért nem történt meg. Azt mondta, azért, mert a magyar hitvány népség.

Okt. 14.

Ma délután az ebédlõben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló kockázatot kellett készíteni. Elõször kihúztam az egészet tussal, azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az asztalhoz Károly öcsém, és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott, meglökött, és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta. Dühömben Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam, és kérlelni és simogatni kezdtem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt nem lehet lesimogatni. A nyakonok, amiket adtam, meglehetõsen erõsek voltak. Egy ideig néztem szegény Károlyt, amint a földön fekve bõg. A kis zöld bõrkötõje egészen össze volt gyûrve, és csak sírt, sírt. Nagyon-nagyon sajnáltam szegényt. Õ olyan jó fiú, és úgy szeret engem. Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem, és sírtam én is vagy fél órát. Annyira bántam, hogy öcsémet megvertem. Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a dolgot), és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet, mert az nem szép, és férfikoromban, majd ha elválunk, szétmegyünk a világba, és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon igaz, és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.

Okt. 15.

Ma hirdették ki az elsõ konferencia eredményét. Engem megróttak számtanból és megintettek latinból. Délben megmondtam, apa ideadta a bizonyítványt arról, hogy csakugyan megmondtam, és még az osztályfõnök délutáni órájára elvittem. Este azt mondta apa, hogy ezentúl korán kell fölkelnem, és a latint meg a számtant ismételni, nehogy karácsonykor megbukjak. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.

Okt. 30.

Okt. 16. óta minden reggel 1/2 6-kor kelek, de nem haladtam még semmit az ismétlésben. T.i. reggel nem tudok tanulni. Az ébresztõóra csengetése után rendesen elalszom, apa azonban fölébred, és õ fölkelt. Rám szól, mit tehetek, föl kell kelni. Hiába mondom apának, hogy: apám, én reggel nem tanulok semmit, én nézem a betûket, nyitva van a szemem, de alszik az egész fejem - õ mindig azt mondja, hogy "az ész reggel fog a legjobban!" Ha ez igaz volna, akkor én már az egész latint legjobban tudnám az osztályban. Nagy kínnal öltözöm, eltart jó fél óráig. Kibotorkálok a sötétben a fürdõszobába, ott állok a kályha mellett, és megvárom, míg Ilka begyújt, azután megmelegszem. A mosdásra annál nehezebben tudom magam elszánni, minél tovább melegszem. A kis kályha búg és dübörög, és a plafonon is villog a fénye. El tudnám nézni napokig. Nem kívánnék semmit ilyenkor, még azt se, hogy nagy ember legyek, hogy megnõjek és parancsoljak - csak azt, hogy engem ne bántson, ne sürgessen senki, hanem nézhessem a plafont és a lángokat, ameddig tetszik. Sokszor kinézek ilyenkor a fürdõszoba kis ablakán, az ég a tûzfal fölött látszik egy kis darabon - ez a kis ég egészen sötét kékesszürke még. A fürdõszobában is minden sötét, csak az asztal széle csillog, mint egy vöröses csík. Azután hirtelen ráhatározom magam, levetem az ingem, és a mosdótál elé állok. Csak a kisujjamat nyújtom be, várok tovább, állok és állok. Azon gondolkodom, hogy miért nincs a világ úgy berendezve, hogy ha nekem jól esik aludni, hát alhassam. Apa nem enged, azt akarja, hogy tanuljak, de hiszen nem tanulok. A házban mindenki alszik, hogyan lehet itt tanulni. Tanulok pár percet, elmondok magamban egy szabályt, azután az ablakhoz megyek. Nézem az utcát. Nézem, amint nyit a borbély, amint a borbélyinas kisöpör, amint a húsosok felállítják a sátrakat, és jönnek a mészárosok szamaras-talyigái a friss hússal. Mindez szép és érdekes, és szívesen elnézem, bár aludni jobban szeretnék, de tanulni reggel nem tudok. Délután vagy este félóra alatt, negyedóra alatt többre megyek, mint reggel másfél óra alatt. De nem is igyekszem, hogy ezt apámmal megértessem, õ mindig csak azt ismételné, hogy "az ész reggel fog legjobban". Õ t.i. meg van gyõzõdve, hogy ez igaz, és mindenki, aki mást mond, az hazudik. Biztosan tudom, hogy ezt a véleményét soha életében semmi pénzért meg nem változtatná.

Nov. 1.

A megholtak napja van ma. Délelõtt a temetõben voltunk, koszorút vittünk nagyapa és nagymama sírjára, mint tavaly is és minden évben. Délután olvastam Verne Gyulának Utazás nyolcvan nap alatt a föld körül címû mûvét. Késõ estélig olvastam, azután tanulni kezdtem a holnapi leckét. Apa nagyon összeszidott, hogy miért nem tanultam meg elõbb a leckét, és miért nem olvastam azután.

Nov. 2.

Ma kiolvastam Verne könyvét, amely roppant érdekes regény. Nagyon jól mulattam rajta. Délután eljött Balla Pista, és malmoztunk egész vacsoráig. Boldog fiú ez a Balla Pista, tesz, amit akar, kimenõt kap, nem szekírozzák otthon, alhat fél 8-ig. Sohase tanulja a leckét, de amit egyszer olvasott, arról tud beszélni. Én, ha egyszer-kétszer magamnak föl nem mondom, meg se tudok mukkanni. Ballának csak az a baja, hogy nehezen ír és nagyon hibásan. Folyton helyesírási hibákat ejt, és rossz dolgozataival rontja a kalkulusát. Ma ebédnél palacsinta volt, kedvenc ételem.

Nov. 9.

Ma új cselédet fogadtak, Ilka elment ma reggel, férjhez megy, holnap lesz az esküvõje. Erzsi, az új szobalány, nagyon jó, szíves lány.

Nov. 12.

Ma Balla Pista harminc üveggolyót kapott egy bácsijától. Petrákovics megmutatta, hogyan kell klikkerezni. Igen mulatságos játék. Balla Pistával egész délután klikkereztünk. Este földrajzot tanultam.

Nov. 14.

Balla Pista sokkal jobban klikkerezik, mint én. Ma majdnem mind elnyerte a klikkereimet, amelyeket tegnap vettem. Édesanyám húsz koronát adott, amin húsz üveggolyót vettem. Azt hiszem, sohase fogok úgy megtanulni klikkerezni, ahogyan Balla Pista most tud, kétnapi tanulás után.

Nov. 18.

Ma új télikabátot kaptam. Nem tetszik nekem. Barna színû és kockás bélésû. Ez a bélés olyan színû, mint a favágók szövetinge. Olyan parasztos, csúnya. Nem akartam sokat kérni apát, a kereskedõ rábeszélte õt, hogy ezt vegye, mert ez tartósabb, pedig volt ott egy másik télikabát, amely nem volt ilyen kiállhatatlan bélésû, és szép volt. Csak megnõnék már egyszer, és a magam ura lehetnék, magam választanám a télikabátjaimat, akkor kelnék fel, amikor jólesik, akkor olvasnék, amikor éppen kedvem volna, és akkor tanulnék, ha nekem tetszene. Ez az idõ azonban borzasztó messze van! Ó, de milyen messze.

Nov. 22.

Ma szekundára feleltem számtanból. Pedig ma reggel is hatkor keltem. A rövidített osztás volt föladva, de azt elfeledtem átnézni, ehelyett ismételtem a régebbi dolgokat. A Tamási helyre küldött. Nem sokat bánkódtam, a pad alatt olvastam Gulliver utazását. Ez a könyv eddig a legkedvencebb könyvem. Olyan örömet okoz az olvasása, hogy mellette a korán kelés és a szekunda egész nap eszembe se jutott.

Nov. 23.

Ma a tisztelendõ úr kijelentette, hogy mindenkinek meg kell tanulni a ministrálást, mert december elsejétõl kezdve a templomba fogunk járni, és reggeli hétórai miséken névsorrendbe ministrálni fogunk. Ennek örülök, mert nem kell ez idõ alatt számtant és latint tanulni. A ministrálást, mint a másodikosok mondják, nem kell tudni, csak az elsõ és utolsó szavakat, a többit pedig el lehet morogni. És az a jó van benne, hogy vörös ministránsruhát kapunk, sõt füstölõvel is lóbálunk. Addig is be lehet járni a sekrestyébe, aki akar, a szertartásbeli sorrend megtanulása miatt. Holnap reggel, Balla Pistával megbeszéltük, mind a ketten ott leszünk. Ma befejeztem Gulliver utazásainak olvasását, és újra elkezdtem elölrõl.

Nov. 24.

Ma reggel voltam elõször a Terézia-templom sekrestyéjében. Nagyon különös hely ez. Félkör alakú szoba, színes üvegablakokkal. Körül nagy faszekrény. Olyan nagy ez a félkör alakú szekrény, hogy az öreg sekrestyés - Szilveszter bácsi - bemegy az ajtaján, mint egy házba. Benne állanak a miseruhák, ingek, kelyhek és szalvéták. Benn láttam a püspöksüveget is, amit a prépost temetésen és nagymiséken visel. Ott volt benn a pásztorbot is, amely egy aranykampójú nagy bot, és azt jelzi, hogy a pap mestersége hasonló a pásztor mesterségéhez, a híveket egy csomóban tartja, mint a pásztor a birkákat. Kellemes tömjén- és borszag van itten. A szabad fal mellett feszület és térdeplõ, és efölött latin imádságok berámázva. Jól be van fûtve. Egymás után jönnek a papok, felhúzzák a ruhát, az inget, a palástot, a stólát, felöltözteti õket a sekrestyés. Azután elõvesznek egy misekönyvet, azt megfogja egy fiú, a sekrestyés odaadja a kelyhet a papnak, a ministráns csenget, és bevonulnak a megfelelõ oltárhoz. Egy harmadikos, aki legjobban tud ministrálni, amennyiben az összes lehetõ templomi dolgokat tudja, a pap válaszát is és a nagymisét is (a három pappal külön vagy az öt pappal külön - mert a mise szövege eszerint is változik) - ez a fiú elmagyarázta, hogy az összes misék napirendben föl vannak írva a falra. T.i. régen meghalt emberek sok pénzt hagytak a plébániának azon föltétellel, hogy lelkük üdvére bizonyos idõközökben mise tartassék. A legrégibb misealapítvány 325 éves, ezért az emberért 1000 misét mondtak el idáig. De miért? Hiszen ha halálos bûnben halt meg az illetõ, akkor, mint a Katekizmusban írva van, úgyis a pokolra jut, és onnan ki nem lehet húzni semmi imádsággal. Ha a tisztítótûzben van, akkor, igaz, segít a mise, de nem sokat. Ha pedig a mennyországba jutott, akkor nincs szüksége misére. Megkérdeztem ezt apámtól. Õ azt mondta, hogy az egész a papok találmánya, és csak arra való, hogy megteljék a papzsák. Papzsák, papzsák, jó szó, olyan utálatos, mint egy telhetetlen, gágogó kacsa. Nem tudom, ki találta ki, de a mise mégis szép dolog. Míg tartott, nem imádkoztam ugyan egy percig se, de igen jól éreztem magam. Néztem a tisztelendõ palástjának a cifra hátát, ami gyönyörû kézimunka, néztem az oltárképet, amely Jézus keresztelését ábrázolja, és hallgattam a kántor orgonálását. A dal, amelyet énekelt, gyönyörû volt, de a hangja igen rossz, mintha erõltetné a torkából a hangot, hogy erõsebb legyen. Mise után iskolába mentem, és azon gondolkodtam, hogy miért nem vettem eddig észre sohase, hogy milyen szép a mise. Most már tudom. Mert mindig tele volt a templom, valahányszor ott voltam, a parasztasszonyok ordítottak, s általában teljes nappali világításnál semminek se lehetett látni a szépségét. Mióta Petrákovics említette, hogy amit nem lát, abban nem hisz - azóta én se hiszek úgy Istenben, mint azelõtt, de egyelõre nem törõdöm ezzel a dologgal.

Nov. 29.

Apám ma nagyon összeszidott, azt mondta, hogy ne járjak templomba, hanem tanuljak. Mégis szemtelenség, mondta, hogy a gyerekeket elvonják a tanulástól csak azért, mert a harangozó fiúknak négy krajcár járna a ministrálásért, és azt meg akarják a pap urak maguknak takarítani. Délután kimentünk Pistával megnézni a jégpályát.

Most csinálják. Apa azt mondta, hogy két elégségesnek szabad lenni, ha több lesz, nem kapok új korcsolyát, és ha megbukom, akkor elveszi a régit is. Nem bánom, úgyse szeretek korcsolyázni.

Dec. 7.

Nagyon hideg idõk vannak néhány nap óta. Reggel a felkelés borzasztó nehezen megy. Tegnap apa kijött, és rám kiáltott:

- Már hét óra is elmúlt, és te még meg se vagy mosdva!

Ott álltam a kályha mellett fél hat óta, és néztem a lángokat, nem tudtam elhatározni magam a mosdásra.

Odabent a következõt mondta édesanyámnak:

- Hallatlan, ez a kölyök milyen málészájú, fölkel fél hatkor, és ott ácsorog a tûz mellett nyolcig. Nem tudom, mi lesz ebbõl, lusta, vagy mi a csoda, nem tudom!

Édesanyám azt mondta, hogy énfelõlem egészen nyugodt, én nem fogok megbukni. Megjegyzem, hogy én efelõl nem vagyok nyugodt, de ebéd után összevissza csókoltam édesanyámat, alig tudott tõlem szabadulni. Holnaptól kezdve komolyan hozzáfogok a tanuláshoz. Nem akarom, hogy édesanyámnak ne legyen igaza.

Dec. 12.

Ma Petrákovics elhítt engem és Balla Pistát és Pollákot a folyosó végére és megkérdezte, tudjuk-e, hogyan származik az ember. Én azt mondtam, hogy szülés útján, de hogy ez hogyan megy, azt nem tudtam. Pollák azt mondta, hogy a bábaasszony a hurkatöltõ segítségével készíti a gyermekeket. Balla Pistán láttam, hogy a gólyadolgot akarta elõhozni, de mégis jobbnak látta hallgatni. Erre Petrákovics elmondta a dolgot, amit nem akarok ide leírni, mert úgyse felejtem el soha életemben, s amelyet neki bátyja mesélt. Azt hiszem, ha gondolkodtam volna rajta, magamtól is kitaláltam volna. Mégis olyan furcsa!... nem találtam volna ki. Ma palacsinta volt ebédre - kedvenc ételem.

Dec. 17.

Már csak egy hét választ el a Karácsonytól, és a szünet reményében most elég könnyen megy a fölkelés. Tegnap számtanból jóra feleltem, és ma latinból 2/3-ra. Még csak földrajzból kell javítanom, jelenleg t.i. 2/3-ra állok belõle, hogy új korcsolyát kapjak. Ma olvastam Jókaitól a Dekameron címû elbeszélésgyûjteményt.

Dec. 19.

Reggelre nagyszerû vastag hó esett. Délután már sok szánkó csilingelt az utcán. Egész délután az ablak mellett tanultam, és néztem a szánkókat, a bundába bújt embereket és a havat. Valószínûleg holnap fogok felelni földrajzból.

Dec. 20.

Feleltem, egyesre, szóval kettest fogok kapni. Iskolába menet már ma láttam, hogy árulják a karácsonyfákat. Károly öcsém borzasztóan várja a Karácsonyt és a Jézuskát, õ még nem tudja, hogy az egész csak komédia, és a játékokat a szülõk veszik. Milyen boldog az ember még ebben a korban!

Dec. 23.

Ma kaptuk ki a bizonyítványt. Három elégséges volt benne. A földrajztanár a komisz, elégségest adott, bár kedden jelesre feleltem. Nem kapok új korcsolyát, de nem is bánom, szép fehér hó esik minden reggel, jól fagy, ennek sokkal jobban örülök, mintha új korcsolyám volna, és emellett fekete sáros locspocs volna az egész világ. Mától kezdve egy hétig semmit se fogok tanulni. Verne regényét, a Jégszfinx-et fogom olvasni, amelyet apa ajándéknak ígért. Örömömben, hogy szép idõ van, és a bizonyítványdolog is elég jól végzõdött, egész délután rajzoltam Károlynak. Eleinte kissé untam a dolgot, mert a legnagyobb butaságokat kívánta, hogy rajzoljam, de azután látva az õ örömét, örültem én is, hogy õ olyan jól mulat, és engem szeret, s jól elmúlt az idõ egész estig.

Most újévig nem írok naplót.