Idézet: Regiment III. évfolyam 2007/3
Volt egyszer egy M14-es
Az M-14-es sokáig igencsak háttérbe szorult a híresebb és Elterjedtebb M-16-os mellett, holott az FN-FAl és az AK-47-es mellett egyike volt a hidegháború legjobb és legszívósabb kézifegyvereinek. Története jól példázza, hogy a külső körülmények olykor milyen komolyan befolyásolják egy-egy harceszköz sikerét vagy kudarcát.
John C. Garand, az amerikai haderőknél 1936'an rendszeresített M-1 Garand puskájának szülőatyja is részt vett az M-14-es megalkotójában, sőt egyesek szerint ez a fegyver koronázta meg fegyvertervezői pályafutását. Az M-1-es kiválóan vizsgázott a második világháború során: robusztus, megbízható félautoma3 puska volt, amely a katonák tetszését is elnyerte. A hidegháború egyes konfliktusaiban is alkalmazták, illetve több NATO-állam hadereje rendszerbe állította.
Garandnak ugyanakkor számos hátrányos tulajdonsága is volt, emiatt több módosításon is átesett a háború vége felé. Fő gyengesége a nyolc lőszert befogadó töltőkeret volt, amely a későbbiek folyamán már határozott hátrányt jelentett a kivehető táras puskákkal szemben (lőszert után tölteni nemigen lehetett ennél a típusnál). Az utódnál tehát elsőrendű szempont volt a nagyobb kapacitás, valamint a kivehető táras el rendezés. Több korszerűsített változat készült, ezek közül a Garand saját típusa, a T-20-as bizonyult a legsikeresebbnek. Ám a háború időközben véget ért, így az "újszülöttek" már nem hagyták el a tesztlőteret. Hamarosan kezdetét vette viszont a hidegháború, s az 1950-es években már folytak a viták egy szabványosított NATO lőszerről, melynek logisztikai jelentősége felbecsülhetetlen lett volna egy esetleges kelet-nyugati összecsapás esetén. A második világháború tapasztalataiból kiindulva olyan szelektíven tüzelő puskára és olyan köztes méretű lőszerre volt szükség, amely átveheti a géppisztolyok és a teljes értékű hadi puskák szerepét, a világháborús német StG 44-es mintájára. A keleti blokk államai a 7,62x39 milliméteres lőszert használták mind az SZKSZ, mind az AK-47-es típusoknál, míg az angolok FAL puskájukhoz legszívesebben a 0,280-ast vezették volna be. Az amerikaiak a 7,62x51 mm-es (0,308 Win) lőszert ekkor még köztes méretűnek tekintették, mivel kemény 12 milliméterrel volt rövidebb a régebbi, Garandnál is alkalmazott típusnál. Végül elérték, hogy ez legyen a standard NATO-lőszer. Az M-14-es már ilyen űrméretben készült.
ÚJ FEGYVER SZÜLETIK
Az M-14-es eredetileg T -44-es típusjellel látta meg a napvilágot az 1940-es évek végén. Kifejlesztésénél döntő szempont volt a haderőknél 1946-ban kiírt pályázat, ez egy olyan hadipuska létrehozását irányozta elő, amely négy különböző fegyverrendszert váltott volna ki: az M-1 Garand puskát, az M-1-es karabélyt, az M-3-as géppisztolyt és a Browning golyószórót (BAR). Ennek a megoldásnak a logisztikai és kiképzési előnyeit nyilván nem kell ecsetelni. A valóságban azonban önellentmondásba keveredtek, amikor az erős 7,62-es lőszert egy relatíve könnyű, sorozatlövésre is alkalmas hadipuskába szánták. Ennek következtében meg kellett állapítani, hogy az elkészült M-14-es mérete és lőszere miatt nem veheti át a géppisztoly helyét, ugyanakkor maga a fegyver túlságosan könnyű ahhoz, hogy a golyószórók támogató szerepét betöltse.
Öt éven át húzódott a váltótípusok teszt je, 5 végül 1957-ben az M-14-est rendszeresítették az amerikai haderőknél, miután a pályázaton részt vevő három másik típust - közöttük a kiváló FN-FAL-t - valós vagy mondvacsinált okokból félresöpörték. Annak, hogy az amerikai típus került ki győztesen a versenyből, nemcsak a hazai termék előlnyben részesítése volt az oka, hanem az is, hogy úgy gondolták, a Garand és az M-14-es hasonlósága miatt mind az átképzés, mind a gyártás egyszerűbb lesz (ez utóbbi szempont hamisnak bizonyult). A gyártást kezdetben négy cég, a Thompson, a Springfield, a Winchester és a Harrington & Richardson végezte. A termelés késedelmet szenvedett, sőt számos műszaki probléma is fellépett a gyártás, majd a csapatpróbák során; emiatt 1961 végére mindössze a 101. légideszant-hadosztály volt teljesen ellátva M-14essel. A tengerészgyalogság harcoló alakulatainál csak 1962 végére történt meg az M-1-es teljes leváltása. A gyártás és a szállítás körüli hercehurcák nem tettek jót a fegyver hírnevének. 1963-ban aztán - részben az M-16-os közelgő rendszeresítése folytán - beszüntették az amerikai sorozatgyártást. 1967-től hivatalosan már csak Tajvanon készültek M-14-esek, amelyet ,,57-es típusú puska" néven gyártottak egészen az 1980-as évekig. A megmaradt amerikai példányokat egy ideig, de egyre kisebb számban tovább használták a harcoló, illetve kiképzőalakulatoknál, vagy átadták a Nemzeti Gárdának, esetleg exportálták. Mindebből megállapítható, hogy az M-14-es volt az amerikai haderőknél legrövidebb ideig szolgálatban álló lőfegyver, ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy hadipuskaként gyenge konstrukció volt, inkább azt, hogy olyan átmeneti időszakban született és állt rendszerben, amikor a modern hadipuskákkal szemben támasztott követelmények már erőteljesen változóban voltak. Ennek a folyamatnak a végterméke amerikai oldalról az M-16os lett, melynek rendszeresítését azonban egyéb - politikai és műszaki - okok is siettették.
SZERKEZET ÉS MŰKÖDÉS
Az M-14-es egy szelektíven tüzelő (félautomata és automata), 7,62x51 mm-es NATO-lőszerrel működő, gázvételes rendszerű, forgó zárfejes, kivehető táras vállfegyver.
A Garandhoz képest komoly különbséget jelent a szabad gázdugattyú, az adagolószerkezethez közelebb fekvő gázvisszavezető cső, a krómozott cső és a tekintélyes méretű lángrejtő. Érdekesség, hogy azárvezető nem a cső szimmetriatengelyében mozog, hanem tőle jobbra, ám mindez nem rontja a találati pontosságot.
A tár jól hallható kattanással helyezhető be a tárfészekbe. Kivételnél az AK-47-esről ismerős tárkioldó billentyűt kell előretolnunk, amely a tárfészek hátuljánál kapott helyet. Csőre töltéshez a jobb oldalon található felhúzókart kell ütközésig hátrahúznunk, majd elengednünk. A biztosítókapcsoló a sátorvas mellső oldalán található, s a fegyver hossztengelyével párhuzamosan mozgatható előre és hátra. Biztosított állásában mutatóujjunk nem fér kényelmesen hozzá az elsütőbillentyűhöz, vagyis használata egyértelmű. A szintén a jobb oldalon elhelyezkedő tűzváltó kar működtetése már nehézkesebb, ugyanis csak benyomva tartásával tudjuk elforgatni.
A fegyvernek National Match irányzéka van, amely mechanikus, diopteres típús. A klasszikus faágyazás diófából (később nyírfából) készült, a korszerűbb változatoknál pedig üvegszálas műanyagból. Eredetileg a tokfedél is fából készült, ám -ezt később kemény műanyag héjra cserélték. Az eredeti, bőrből készült hordszíj is a régi stílusú hadipuskákat idézi; a harcoló alakulatoknál természetesen ezt gyakran lecserélték igénytelenebb, de tartósabb vászonszíjra. A tisztítókészlet a tusában kialakított üregben helyezhető el.
A HARCTÉREN
Az M-14-est nagy számban alkalmazták a vietnami háború első felében (1964-1968) mint általános lövészfegyvert. Noha sűrű növényzetben problémát jelentett hossza (112 cm) és súlya (töltve 5 kg), a lőszernek nem okozott gondot a növényzet átütése, s a lőtávolsága is megfelelő volt. Emellett megbízható és tartós fegyvernek bizonyult, még kedvezőtlen időjárási viszonyok között is.
Az M-14-es egyik hátránya a hagyományos faágyazás volt, amely érzékenyen reagált a magas páratartalomra, s előfordulhatott, hogy kitágult, ez pedig a találati pontosságot is befolyásolta. (Mire az üvegszálas műanyag ágyazás megérkezett, hivatalosan már nem állt rendszerben.) Továbbá hiába volt képes automata tüzelésre, kis tömege és a 7,62-es lőszer ereje miatt ezt nem igazán lehetett kihasználni az ilyenkor tapasztalható jelentős visszarúgás és a cső felfelé mozdulása, valamint az ezekből eredő hátrányos szórás kép következtében. Sok katona ezért át is alakíttatta fegyverét, hogy az kizárólag egyes lövésre legyen alkalmas.
Az 1963-64-ben érkező 5,56 mm-es (0,223 kaliber) M-16-os gépkarabély rendszeresítése sem ment zökkenőmentesen. Tény, hogy az új fegyvert kisebb számban haszná ló alakulatok - például a típust az elsők között alkalmazó brit Különleges Légiszolgálat - elismerően nyilatkoztak róla, ám a próbákat végző szakemberek más véleményen voltak. A Colt cég erre politikai oldalról is támadást intézett az M-14es hírnevének kikezdésére, hogy kierőszakolja saját típusának elfogadását. A hadügy nem akart botrányt, ezért 1963-ban nagyobb tételt rendelt az új gépkarabélyból.
Az M-16-os szinte mindenben az ellentéte volt az M-14-esnek: kisebb súlya (2,8 kg) és rövidebb hossza (99 cm) ideálissá tette a dzsungelharcra. Ugyanakkor a korai időszakban használt lőszer túlságosan gyenge volt (még a nagyobb falevelek is képesek voltak eltéríteni), s általános vélekedés szerint a fegyver megengedhetetlenül gyakori tisztítást igényelt. A régi faágyazás helyett korszerű műanyag markolat és könnyűfém tok jellemezte, a kezelőszervek (tűzváltó kar, tárkioldó gomb, felhúzókar) elhelyezése pedig ergonómiai szempontból előnyösebb volt, ám a nagyobb méretű, erőteljesebb megjelenésű és megbízhatóbb M-14-es után nem alaptalanul titulálták sokan az új fegyvert "játék puskának".
Sajnálatos módon a kinézetnél súlyosabb gondot jelentett a típus kiforratlansága miatti megbízhatatlanság, ezt a használati útmutatók hiánya csak fokozta. A Khe Sanh körüli dombokért 1967 tavaszán vívott csatákban részt vevő tengerészgyalogosok például csalódottan nyilatkoztak az M-16-osról. Egyikük levelét még a képviselőházban is felolvasták, amikor szóba került az új gépkarabélyok ügye: "Zászlóaljunk majdnem 1400 emberrel indult neki, és mindössze feleannyian tértek vissza. Gyakorlatilag minden elesett bajtársunk mellett ott hevert a meghibásodott, szétszedett puskája ... "
Az ezt követő hivatalos vizsgálat megállapította, hogy az M-16-os "aggasztóan gyakori meghibásodásokat" produkál. Sok Khe Sanhba átvezényelt tengerészgyalogos vissza is cserélte vadonatúj puskáját a régi M-14esre. Az ilyen esetek alaposan rányomták bélyegüket az új gépkarabély bemutatkozására, komolyan csorbítva annak hírnevét, még akkor is, amikor a gyermekbetegségeit már kiküszöbölték. Egyesek szerint a vietnami hadszíntéren az M-16-os javított változata mégis megfelelőbb volt, mondván, az átlagbaka inkább igényelt egy sorozattűznél is ural ható, kis tömegű rohamfegyvert, mint egy nehéz, hosszú, de nagyobb távolságon is igen pontos, alapvetően félautomata hadipuskát. Természetesen egyértelmű választ csak olyan katona adhat, aki harci körülmények között is használta mindkét típust ...
A típus a vietnami háború után sem tűnt el a süllyesztőben. Különböző változatai (durván 170000 darab) továbbra is megtalálhatók az amerikai haderőknél, különösen a különleges alakulatoknál. Katonai parádékon és temetéseken gyakran látható díszegységek tagjainak kezében. Bevetették Szomáliában, Afganisztánban és Irakban is, ahol főleg támogató, illetve mesterlövész-feladatokra használják. Egyes változatait az amerikai rendvédelmi szervek is alkalmazzák. Úgy is mondhatnánk, a több mint ötvenéves konstrukció most éli reneszánszát...