[guga]

idézet:

---

Ezt írta Tank:
Más: a Linuxban nem tud vki segíteni?[/quote]

[url="http://"http://www.guga.hu/forum/thread.php?threadid=88&boardid=7&sid=7d83760a2d350f41228a05e4db92ac73&page=8#394"]itt keresd VizesBlokkot yóó, a látszat ellenére ért hozzá, benne van az uhu fejlesztõi csapatában.[/url]

[guga]

Ennyi tehenet utoljára egy hortobágyi filmben láttam, sorjáztak, mint magtárban az egerek. Tamással is szemezett egy magyar tarka, szaglászta az arcát, aztán az érdes tépõ nyelvével belenyalt a pulóverébe. Szóltam neki, hogy ne ijedjen meg, körbe vagyunk véve, az egyetlen menekülõ útvonal a Trabant alja ha beférnénk. Tamás nincs szokva a tehenekhez, a tehenek nincsenek szokva Tamáshoz és a helyzet bonyolódik két csaholó pulikutyával, minek köszönhetõen a tehenek értetlenkedve és morcosan elhátráltak. Nagy hórihorgas, szerte bajszú gulyás állt meg a Trabantunk mellett és csak úgy foghegyrûl sziszegte a két kutyának, hogy mésszinnen, kushaggyámá, majd feléjük suhhintott a botkarimával, amire támaszkodott. Mi meg csöndben, mint akit rajtakaptak valamin, pedig semmi, az ebédet és annak fáradalmait próbáltuk kiküszöbölni két tehénnyalás között. A tehenek a gémeskúthoz tömörültek a bodri duóval egyetemben, emberünk meg rázendített, hogy mi járatban fiatalok? Mondtam szuszóka lett volna ha a tehenek hagytak volna, de ezek már csak ilyenek. Gyanúsnak ítélt bennünket, mert sandán bámult be a Trabant hátsó ülésére, ahol egy 10 literes demizson kellette magát és egy dobozban sült hús maradékok és torta, de az már csak kevés. Mondom néki csak kenyerünk nincs, mert azt elszalonnáztuk az aratókkal egy dülõvel odébb. Oda se neki, majd intett egy horizonttal odább, hogy ott akad kenyér is. Kis türelmet kért és elindult, hogy meghúzza a teheneknek a gémeskutat. Egy veder vízbõl mi is megmostuk az arcunkat, majd mindhárman beültünk a Trabantba, emberünk kényelembe helyezte magát a hátsó ülésen és magához vonta a 10 literes demizsont, átölelte és egy megkönnyebbült sóhajjal hátradõlt.
Tereprallynak is beillõ mutatvánnyal érkeztünk meg a gulyás szolgálati kunyhójához. A gulyát közben rábízta a bodri duóra, hogy keríccsed. Erre a két kutya nekiállt azt a rengeteg tehenet keríteni két oldalról és megindultak a kunyhó felé. Mire megérkeztek a tehenek a két kutyával, addigra én már kint ültem a kunyhó elõtt és emberünk, aki közben Lantos Mátyás néven lett elõttünk ismeretessé, bõszen kínálgatott a pipájával, hogy neee kend, bírja a füstöt? Mondom miféle? Mert már kezdtünk hozzáedzõdni az egyszavas mondatokhoz, aszongya Óbester innen a tabakosból, oszt mutatja a bõrtarisznyát, ami félig volt neki pipadohánnyal. Nosza tömje kend, oszt felém nyújtotta. Belecsippentett a tabakosba oszt azzal a koszos, vastag körmével nekiállt belepászítani, meggyújtotta és megszítta, hogy kojtolt. Tamás csak révedezett ránk, hogy miben mesterkedünk. Beleszívtam és egy slukkra letüdõztem, a következõ pillanatban már hason találtam magam és prüszköltem a száraz gazba. Emberünk meg, aki közben Lantos Mátyás néven vált elõttünk ismeretessé a térdeit csapkodva nyerített, hogy tééééé hát nem kell tüdõre, csak kojtoljon kend. N/A mondom ezt már csak egy kupica borral lehet helyreigazítani. A gyomrom így is ki volt készülve az elmúlt napok megpróbáltatásaitól és mart a savam, mint a tûz, erre meg pipafüst és vörösbor. Már éreztem, hogy nem ma fogunk leérni Algyõre, ahhoz túl érdekesen kezdõdik ez a délután. Az emberünk, aki közben Lantos Mátyás néven vált elõttünk ismeretessé rámnézett és noszogtatott, hogy igyak. Felhajtottam két pohárral és figyeltem, ahogy emberünk meghúzza a Demizsont, két kézzel kapaszkodik az égbe és csorog a bajszán végig, rá az egyen tehenészkék ruhájára. Tamás közben fél lábbal lóg ki a Trabantból és ütemesen lóbált a sztereóra, a Black Dog kifejezõ zene, minden helyzetre megfelel. Emberünk közben eleresztette a Demizsont és egy hosszú ááááááááááááááhhhh-val díjjazta, majd rákérdezett, hogy honnan-e lõre? N/A gondoltam ha én most belemennék abba, hogy elmeséljem, akkor holnapig sem szabadulunk innét. Csend, nyugalom, tehenek hegyekben legelésznek, süt a nap s ég a kopár szik sarja, legyek döngik a környéket, emberünket a bodri duót és Tamást is, aki idegesen csapkod. Emberünk a pipájából kojtol és néha belekapaszkodik az égbe, majd folyik le a lõre az egyen tehenészkék ruhájára. Rámnéz és kérdi, tudod mi az az Öhöm? Mondom persze, nem elsatnyult pesti gyerek vagyok én, Gyulán is volt gulya és ismertem az összes gulyást. Emberünk elismerõen bólogatott és feltápászkodott. Aszongya rittyenteni kék egyet....hatásszünet, de tudtam, hogy a mondandója java még hátra van. Aszongya bográááccsba, oszt nekiindult. Szereti kend a gombát, kérdezte, mert ott loholtam a sarkában gallyért. Mert itt ahola gulya legel terem bõviben a szegfûgomba és a csiperke, mert van szar bõven, oszt a legelõ rendesen trágyázva van. Nézze ahol sötétebb és magasabb a fû, ott mindenhol tele van gombával. S valóban 20-30cm magas fû, félkör alakban és telítve gombával. Leszedtem a friss csiperkéket és egy marék szegfû gombát. Késõ délutánra járt, Tamás a Trabantban lóbált még mindig és néha Õ is az égbe kapaszkodott. Késõ délután felé járt, a tehenek szétszórva kilométeres körökben, a bodri duó rajta tartotta a szemét mindegyik egyeden és ha a helyzet úgy kívánta, akkor emberünk csak odaszisszentett foghegyrõl, hogy keríccsed, a bodri duó meg nagy csaholással mindent helyreigazított. A bográcsban nekilátott tésztát pirítani, szalonnás zsíron és közben a pipáját majszolta meg néha az égbe kapaszkodott. Nem volt beszédes ember, a magányhoz szokott, de úgy látszik elnyertük a szimpátiáját, mert a kedvünkben akart járni mindenképp. Én besóztam a szegfû gombát és ettem csak úgy nyersen, mert emberünk váltig állította, hogy az az igazi gulyás eledel, a szegfû gomba nyersen, sózva, abból terem itt bõven, ahol ennyi szar van, meg a papsajt és elhúzta elismerõen a száját, látszik, hogy egész életében itt élt. Benne van a nyelvezetében az egyszerûség és a magány, olyan aki nem sokat kérdez és nem nyavalyog, teszi a dolgát és elfogad minden helyzetet. Nyárson sült csiperke, meghámozva, besózva és bekenve szalonnabõrrel, hogy legyen neki bukéja is. Aztán ha megsült, akkor piros paprikával, borssal lehet fûszerezni. Emberünk tekerte a bográcsot az Öhöm alatt, forgatta, rángatta minden irányban és szállt fel a szikra a sötétben. A két kutya tõlünk nem messze a földre lapulva figyelt és ütemesen csóválták a farkukat, ahogy a sztereóból szólt a Black Dog és megrezegtette a Trabant ablakát. Az est beállt és emberünk invitált, hogy semmiképpen ne menjünk el, mert van hely bõven, széles az ég alja és talán megpendített egy érzelmi szálat benne a Led Zeppelin így ennyi égbekapaszkodás után. Még félig sem ürült ki a flaska és lassan az Öhöm is elkészült. Tányérokat hozott elõ és ültünk a földön, térdünkre fektetve a kenyeret és a tányért, kanalaztuk a forró levest. Igazán ízletes volt, csillagok, tehenek, kutyák és az emberünk bazsajgott a bajsza alatt, keveset szólt, evett, s látta az arcunkon, hogy nem vagyunk elveszett emberek. Az Öhöm ízében benne volt az egész éklete, az apja szavai, az anyja gondoskodása, ahogy meztéláb szelte a környéket, rongyos ruhákban, futva, körmösöket az iskolában, a templom középen és mellette a kocsma, nem volt asszonya és saját családja, Õt az ég fogadta magához és a csillagok voltak néki társul szegõdve. Tartozott valahová, mert bizonyára egy téesznek dolgozott fizetésért, de az Õ igazi fizetsége a kunyhó volt és abban az Õ élete. Néha belekapaszkodott az égbe, belekojtolt a pipájába és elégedetten körülnézett, ez az Õ birodalma, az egyszerûség és a nyugalom, nem volt hová hazamennie, Õ itt élte az életét. Nem kellett tõle kérdeznem, benne volt a szemében az a nyíltság és szabadság, ami nem kötötte Õt sehová, hegyeset sercintett és vadul rebbentek szét az acélos hátú böglyök léptére, napszítta kalapja alól vizslatta a környéket és ha valami nem stimmelt, akkor foghegyrõl sziszegte, hogy keríccsed. Minden reggel a tehenekkel fürdött a gémeskútnál és az volt az ívóvize is. Két pár gumicsizmája volt, az egyiknek kijárta már a sarkát és esõben csak szuttyogott, a másik az ünneplõ, ha kellett bemenni a faluba, hogy égbekapaszkodót vegyen és néha valakit elismerõen vállon veregessen, hogy komám. Tamás áttekerte a sztereót a Kossuth rádióra és halkra vette, elterültünk a darócpokrócon mind a hárman és lestük az eget. Szerencsére nem sikerült berúgnunk, bár még volt bõven a demizsonban, de úgy gondoltam itt hagyom emberünknek, Õ nagyobb hasznát veszi. Nekünk meg még elõttünk az út, hajnalban, jó hajnalban kellene mennünk amíg nem éget a nap. Az öreg Lantos Mátyás hortyogott, nem bírtam aludni, nem tudom Tamás, hogy tudott, de neki muszáj volt, mert Õ vezetett. Sétálni nem tudtam menni sehová, mert csuma sötét volt és gondolom a kutyákat is felvertem volna álmukból. Felálltam és elhúzódtam a viskó mögé huggyozni, sok volt az az égbekapaszkodás.
Sokára és nagyon nehezen aludtam el, bámultam a messze csillagokat, bíztam benne, hogy nem arra ébredek, hogy egy tehén nyalogatja az érdes nyelvével az arcomat. Valamit álmodtam, aminek köze nem volt semmi emberihez, vasoszlopok a végtelenbe nyúlva és beton, köztük sétálgatok és egy hang üvölt bele a végtelenbe, kerííícsseeeeed. Lassan törlöm a csipáimat, emberünk már suhhint a botjával a tehenek felé és tereli õket a gémeskúthoz. Tamással össze szedelõdzködünk és már nem állunk meg, csak intünk hosszan az öregnek, felemeli a botját és Õ is hosszan remegteti, somolyog a bajsza alá, majd foghegyrõl sziszegi, hogy bírta a füstöt kigyelmed és leengedi a botját. Csak néz, kifordulunk az útra és vesszük az irányt Algyõ felé, a sztereóból szól a Black Dog, mert az olyan kifejezõ, minden helyzetünkhöz illik. Lehúzom az ablakot és sercintek egy hegyeset félre, számban még az öreg pipájának az íze, nee teeee keríccsed, suttogom és egy pillanatra felemelem a képzeletbeli botom.

Folytatom.

Nemrég Linuxra váltottam át és kiderült, hogy a scannerem nem mûködik együtt ezzel az operációs rendszerrel, amíg beszerzek egy kompatibilis eszközt, addig sajnos a fotókat nélkülözni kényszerültök

[guga]

1.Camping, sátoros camping hirdeti magát jobb kéz felõl és egy lengyel, vélhetõleg turista busz állja el a bejáratot, ablakában kíváncsi szemû és türelmetlen magunkféle fruskákkal. Tamás beletaposott a fékbe és visszatolatott. Amíg tolatott már megbeszéltük, hogy mindketten rocksztárok vagyunk és úgy fogjuk eladni magunkat a lengyel lányoknak. Tamás a magabiztos hím mindent és mindenkit leterítõ mozdulatával szállt ki a Trabantból. Ránézett a buszra, ami ott várt bebocsátásra várva a camping bejáratánál, félmosolyra húzta a száját és odabiccentett, na mi van ribjáták? Kár, hogy nem volt nálunk gitár vagy dobverõ, vagy akár csak egy ványadt mikrofon. A Led Zeppelin Black Dogja majd ki vitte a Traban ablakait úgy szólt a sztereóból, persze ebbõl a lányok mit sem sejthettek, mert mindannyian a buszban sivalkodtak. A busz egyik fele rajtam, a másik fele Tamáson, a harmadik fele meg a busz másik oldalában ült és a camping-et vette szemügyre. Háj everybody, oszt tuttok-é angolul? Mert mi nem, néztünk egymással Tamással és harsány nevetésben törtünk ki. Úgy tettem, mint ha értenék a lányok, amit mondanék, tudjátok angolul csak egyetlen szót ismerek, azt, hogy hleba, de az is oroszul van, és ismét a térdünket csapkodtuk, úgy nevettünk a saját poénjainkon. Teljesen fel voltunk villanyozva a sok lány láttán, ráadásul csak 4-5 nevelõ volt velük és sehol a lengyel fiúk. Már régen lezuhanyoztunk és a Trabant mellett állva törölköztünk, a lányok pedig a nevelõk segítségével nekiláttak felállítani a sátrat. Nehezen tudtuk a portással összeegyeztetni, hogy mi ketten nem sátorban fogjuk tölteni az éjszakát, hanem hálózsákban, de ennek ellenére kifizettették velünk egy sátor területét, mert a szabályzatuk nem tette lehetõvé a hálózsákos éjszakázást. Persze titkon bíztunk benne, hogy valamelyik sátor mélyén fogjuk eltölteni az éjszakát, de ez egyelõre csak egy homályos képzelgés volt, s az este is messze még. Ebéd, az ebéd illata, mert közben kimentünk a csoporttal sétálni a közeli erdõbe és megtanítottuk õket rigófüttyögni és fára mászni, ez mondjuk túlzás, mert talán ha a csoport fele kezdett bele holmi vartyogásba, ami kicsit sem volt nevezhetõ rigófüttynek. Egy-két órás laza erdei séta és nyelvi problémák leküzdése után már képesek voltunk a puszta gesztikulációra hagyatkozni. Mielõtt elértük a tábort, már messzirõl éreztük a gulyás ágyú illatát, megmozdult bennem egy régi emlék, mikor katona voltam, annak ellenére, hogy baromira semmi közöm nem volt a hadsereghez, ez miatt azért visszahúzott a szívem, mert volt egy szakács barátom és nagyon sokat segédkeztem mellette a konyhán, micsoda illatok. S váltig állíthatom nem tesznek a szakácsok a teába brómot, nem , biztos, hogy nem, a saját szememmel láttam. A körözöttbe teszik ......sétáltunk vissza és már messzirõl látszódott, ahogy terítették meg a tábori asztalok és hosszú lócák közé az ételt. Gulas, finom magyar legény, álla a korbácsával a bogrács mellett, mögötte egy mén, egy csorda magyar tarka és pulikutya meg egy flaska vörösbor, széles bajusz, széles karimájú kalap, bõ szárú nadrág, amibe ha beszalad a magyar fing, akkor még kereng egy ideig és lobogtatja a nadrág korcát. Nem tudom milyen kép él a magyarokról a külföldi emberek fejében, de ez a gulas téma ott van a fejlécben, akár a tokai bor vagy a gyulai kolbász meg a makói paprika. Ha a magyarokra gondolnak, csak étel és ital jut az emberek eszébe, állandóan csak eszünk. A lányok hangos kanálcsörrenések közepette falták a gulas-t és közben vigyorogták, hogy jáá gúút. Ennyit tudtak németül, meg azt, hogy hlebá, de az meg oroszul volt. Ebéd után Tamással és a Trabanttal elléptünk egy közeli faluba némi sörért, mert ez egy diáktábor volt és csak málnaszörpöt mértek. Pontosabban szólva Traubi szódát, Jaffát és Zöld alma üdítõt. Úton egy kisközség felé lerobbant Lada autóra bukkantunk, friss volt az eset, mert a széles valagú cigány család éppen akkor kászálódott ki, az árokba csúszott, poros-piros Lada autóból és kíméletlenül átkozódtak. A tengelytörés minden embernek rosszul esne, fõleg ilyen szép nyári délután, minek ilyenekkel tetézni a meleget? Trabantunk sztereójából püfög a Led Zeppelin és segítõkészen odasétáltunk, mert személyi sérülés az láthatólag nem történt. A sofõr egy zsíros, fekete nadrágot viselõ, alacsony termetû és vastag bajszú cigány ember volt fekete kalapban. Kétszer is belerúgott a kocsi oldalába emlegetve valami ásszámeg aztaqrva szerelõt. Az ember annyit mondott, hogy menjünk be a faluba oszt keressük meg a lábadozó kocsmát, könnyû dolgunk volt, mert az volt a következõ faluban az egyetlen kocsma és terveink között amúgy is szerepelt, hogy felkeressük azt a köz intézményt. Meghagyta, hogy szóljunk a traktoros karcsinak, hogy hozzon két deci pálinkát és jöjjön ki a traktorral, hogy ki tudják vonszani az árokba csúszott Ladát. Beálltam a kocsma ajtajába, mint valami vadnyugati filmben és szemrevételeztem. Ez a kocsmai alacsony színvonalú és igénytelen, éppen ezért szeretem, már elsõre megkedveltem. Volt biliárd, fekete-fehér tévé, ahol este végig lehet izgulni az Onedin családot és vastag nikotinfelhõ borított mindent, s hozzá ez az alattomos vidéki fröccsszag, ami vegyül a melósok izzadtság, láb és egyéb szagával, mert ilyen helyre ugye nem megtisztulva és nem is megtisztulni járnak. A traktoros karcsit könnyen megtaláltuk, rámutatott a csapos, hogy ott és tényleg ott volt. Ült az asztalnál és jelölte a biliárd eredményeket. Cserébe a játékosok biztosították számára a folyamatos fröccs utánpótlást, már sorjázott is mellette néhány 3dl-es üres pohár és szája szegletében mesztélábas cigaretta. Vázoltam neki a helyzetet és egy röpke pillanatban már talpon is termett. Aszongya NO és már a pultnál termett, menet közben a fejébe húzta a smici sapkáját, térült-fordult, a kétdeci is zsebben volt. Kiment és már indította is a traktort. Mi meg nekiálltunk kõbányaizni, piros-kék címkés kõbányai, hûtve. Az elsõ sör beszaladt pillanatok alatt, mert szomjaztam a gulas után. A második közben pedig alkalmam nyílott jobban szemügyre venni az elénk tárulkozó délután lehetõségeit. Elszórtan ültek az asztaloknál és kojtolták a Symphonia, Románc és Sophianae cigarettákat, fröccsök, sörök és a kocsma elõl vékonyan behallatszódó Zeppelin, ami a sztereóból szólt. Ez a kocsma volt egyben a falu cukrászdája is és a fagyizó. Néha bejött egy-egy lurkó és egy kétgömbös zmrzlinával távozott, még a kocsma ajtajáig belenyalva a fagylaltba. Mondom Tamásnak biliárdozzunk egyet és odaálltunk az asztal mellé, hogy várjunk a sorunkra. Ez a biliárd nem a megszokott amerikai stílusú, hanem van 3 golyó és 5 fabábú az asztal közepén, mi csak egyszerûen fás biliárdnak hívtuk.


Folytatom.

Nemrég Linuxra váltottam át és kiderült, hogy a scanner-em nem mûködik együtt ezzel az operációs rendszerrel, amíg beszerzek egy kompatibilis eszközt, addig sajnos a fotókat nélkülözni kényszerültök

[guga]

Útban vissza a kempingbe még alkalmunk nyílt szemrevételezni a traktorost a fejébe húzott smici sapkával, a mögé akasztott piros Lada Zsigulit a szalonnán hízlalt valagú cigányokkal, akik bõszen danásztak a traktoros által szállított szíverõsítõnek köszönhetõen. S mögöttük hosszadalmas kocsisor, akár csak egy lakodalmas menet, mert dudáltak. Szerencsére a Trabant hátulját sikerült alaposan megtömnünk piros-kék címkés kõbányaival, köszönhetõen a yóó biliárd szereplésünknek, és különben is a kocsmárost már ismertem régebbrõl egy másik említésre méltó story-ból. A Trabant hátsó ülésén egy rekesz teli kõbányai, csak annyit kért a másik story-ba illõ kocsmáros, hogy másnap vigyük vissza a rekeszt és az üvegeket. Megálltunk pisálni, langymeleg és szõlõ, de amíg a szem ellát. Szõlõ dombok, szõlõ lankák, szõlõ minden felé kilómétereken át és érett. Át a kerítésen és mohón faltuk meg dobáltuk egymást és visongtunk hozzá, mint bálozós lányok ha megrángatják a szoknyájuk ráncözát. A kempingbe sötétedéskor értünk vissza,. A lányok mindahányan vótak, éppen zuhanyoztak. Két helységbõl állt a zuhanyzó, egy öltözõ és egy hosszú zuhanyzó rész, ami fakkokra volt osztva. A lányok lengyelül karattyoltak, tehették, mert lengyelek voltak. Mi meg magyarul jutottunk arra a következtetésre, hogy ennyi sör után képesek vagyunk összegyûjteni akár egy perc alatt az összes ruhát és kihordani a sötét udvarra egy kupacba. Lehasaltam a földre, Tamás pedig a Trabantban várt a fényszóró kapcsolója mögött. Miután az összes ruhát egy kupacba hordtuk, s leselkedve vártunk. Kisvártatva sikongatások és értetlenkedõ, zavart hangoskodásokat követõen megjelent egy fej a kijáratnál. Megvárta míg szeme megszokja a sötétséget és akkor tágra nyílt szemmel vette tudomásul, hogy bizony a ruhájukhoz csak akkor férnek hozzá ha elhagyják a zuhanyzót, ráadásul a törölközõk is a ruhakupacba voltak keverve. Az elsõ lányt követte a második és így tovább, megvártuk míg biztonsággal nekilátnak ki-ki kiválogatni a maga gönczét és miután már nem volt visszaút, mert annyira belegabalyodtak a ruhák válogatásába, akkor Tamás felkapcsolta a fényszórót és megszólította a sztereóból a Led Zeppelint. A lányok a fejüket fogva kapkodták egymás kezébõl a felismert ruhadarabokat és törölközõket, mindezt lengyelül, hangosan és a Black Dogra egy Trabant fényszórójának kereszt tüzében s felvillanó fehér picsák yáy. Következõ kép, ahogy tessékelnek ki bennünket a kemping kapuján a cuccainkkal, nem baj sör még maradt a Trabant hátsó ülésén és szólt a sztereó. Pár kilométerrel arrébb megálltunk sörözni az út szélén, hogy vissza tudjuk vinni a kocsmárosnak a rekeszt az üres üvegekkel. Tamásnak nem volt szokása ittasan vezetni, nekem meg a mai napig nincsen jogosítványom. Hajnalban jutottunk arra a következtetésre, hogy nem húzzuk tovább az idõt, irány végre Algyõ, ahogy terveztük. A faluban megálltunk a kocsmánál és leraktuk a lépcsõjére a rekeszt az üres sörös üvegekkel. Tamás már kellõképpen részeg volt és ragadt a nyelve. Megálltunk az út szélén pisálni újra, mert a kényszer nagy úr. Be a kukoricásba, hogy ha esetleg jön egy autó, akkor ne kelljen kapkodni és begyûrni dolga végeztével a cerkát. Tekerem a lantot és csobolyog a sárga a kukorica koronás gyökerére, de valami megmozdul a sötétben, egy árnyék, s még egy ami lassan felénk közeledik. Az ereimben megfagyott a vér, nulla lélegzet és a szívverésem is leállt. Kijózanító hatással van az emberre ha veszélyben érzi magát. Katonák, földre le és hátra csavarták a kezem, féloldalasan a fejem és a részeg Tamással szemezek, értetlenkedik és faszozik. A cerkám a kukorica földön, mert nem volt idõm eltenni, folytatnám a megkezdett pisálást, lenne is rá okom, de akkorra már megjelent valami parancsnok-féle és határozott hangon felállítottak bennünket. Alkalmat adott a cerkám alpakolására és arra, hogy megmagyarázzuk kik vagyunk és honnan. Mint kiderült ez valami határvadász szakasz volt élesben, akik a kukoricásban megbúvó határsértõket keresték, akik aznap délben jöttek át a határon. Örültünk a vendéglátásnak és annak még jobban, hogy újra a Trabantban püfögtünk és ha lehet minél messzebb ettõl a rémálomtól. Most már Algyõig meg sem állunk egész éjjel, talán pirkadatra ott leszünk és süttetjük a hasunkat a napon, a homokon és mindenki ruhátlanul. Egyszer már jártam ott régebben, mikor a szüleimtõl szöktem éppen. Emlékszem a helyre, kellemes és langyos a tisza. Következõ kép, ahogy nekiütközök a kesztyûtartónak, a Trabant motorja felbõg és kaszálja a füvet a bal elsõ kerék. Tamás elaludt, elõtte én is, de erre sikeresen felébredtünk mindketten. Tamás nem szokott ittasan vezetni, de most sikerült, lent akartunk lenni Algyõn minél elõbb és ez lett a vége. Tamás feje a kormányon landolt, szerencséjére mivel aludt, így elég lazán és lehanyatlóan sikerült a fejét bevernie, valamint a kocsi lelassult, mivel a lábát levette a gázpedálról. Ez az éjszaka már csak ilyen, egyszer a dolgok mindig megfordulnak a visszájára és ilyenkor nem érdemes úton lenni. Hazamenni valakihez, éjszaka hozzábújni és hallgatni a lélegzetét, ahogy szuszog. Alszik és mit sem tud arról, hogy éppen most valahol az éjszaka közepén vagy netalán pirkadat tájékában, mikor a szúnyog is csak éppen, hogy mozog, egy Trabant az árokban landolt és a fényszórók vészjóslóan világították meg az útjelzõ táblát, s a fákat. Csönd, nincs semmi légmozgás, kiszállunk és nézünk meredten egymásra. A Trabant egyik kereke még forog. Ilyenkor tényleg egy ágyba kívánkozna az ember és magára húzni a takarót. De ehelyett álmosan kell nekiállni kiszedni a Trabantot az árokból. Érdekes, hogy ugyanúgy jártunk, mint reggel a cigányok a piros zsigában.

Folytatom.

[guga]

Hajnal, a Trabantunk újra úton és zötyög, aludni már nem bírtam, Tamásnak meg nem lett volna ildomos. A sztereóból halkan szólt a Black Dog és a hûvös hajnali levegõ áthatolt az ujjaim között, ahogy kitartottam a tenyerem az ablakon. Nem beszéltünk egymáshoz egy szót sem, van amikor nem fontos, csak megyünk és hallgatjuk a zenét, szalad az aszfalt alattunk. A Tisza vize rendkívül csendes és nyugodt volt, amikor megérkeztünk az algyõi nudista strandra. Horgászok ültek a szemben lévõ parton egymástól távolabb mozdulatlanul. Levettem a cipõmet és mezítláb beleléptem a homokba, lementem a partra, hogy megmossam az arcomat. A lépéseim zajára halak rebbentek széjjel a vízben, akár rablás idején. Hajnal van, ez az én idõszakom, a csönd az, amit én szeretek, madarak susmusolnak a fákon, hallani a lélegzetemet, holdfény, pára a bokrok levelein, hûvös a homok a talpam alatt. Éhes vagyok és fáradt, hosszú és értelmetlen zajos napok állnak mögöttünk. Ilyenkor, mikor csönd van körülöttem szoktam emlékezni. Arra, hogy ki vagyok s honnan, a hozzátartozóim, értékelem magamban a kapcsolataimat és helyre teszem a dolgokat. Belelépek a vízbe és szétfolyik a homok a lábujjaim között. Eszembe jut egy rémálmom, nemrég volt és izzadtan ébredtem, a szívem hevesen vert. Nem szeretek aludni, az alvás nem az én kenyerem, ha alszom, akkor rosszakat álmodom. Rosszakat és értelmezhetetleneket. Ami most eszembe jutott, szép fekete öltönyben állok és tényleg fess, ahogy kinézek, de egy temetõ közepén és süt a nap, írtó meleg van, csorog a víz a homlokomról, elõttem egy koporsó és én tolom magam elõtt. Aztán bevillan, én vagyok a halott öltöztetõ és most viszem a rokonokhoz a ravatalozóba. Érzem a hulla csípõs, rothadt húsának a szagát ebben a forró melegben, okádnom kell, öklendezve ébredtem fel. Ebben az álomban semmi meglepõ, ezerszer álmodtam már csípõs szagú hullákkal, olyannyira, hogy néha a könnyem folyik a szagoktól úgy ébredek. Belemártom a kezem a vízbe és a tenyeremmel megmerítem, megmosom az arcom, hagyom, hogy végigcsorogjon a pólómon le a lábamra és újra meg újra. Vannak olyan álmaim, amiket soha nem fogok elfelejteni, egyszer mikor még kisgyerek voltam és lázasan feküdtem, bárány vagy rózsahimlõ miatt, azt álmodtam, hogy egy üvegtenger tetején állok és alattam, elõttem, mögöttem, minden irányban végtelen kemény üveg, hideg és csend. Egyedül voltam, sikítottam, mi ez? A másik, ami megmaradt, hogy elrepültem a földrõl, valami megragadott, csak az erõt éreztem, ami felvett, tehetetlenül és nagyon nagy sebességgel száguldottam felfelé, majd lelassultam és megálltam, hallottam vagy inkább tudtam, hogy mit akart ezzel mondani az a valaki vagy valami, ami megragadott. Azt mondta, hogy nézd meg jól, onnan származol, alattam messze a föld, zuhanok vissza tehetetlenül és az a valami, valaki már nem tart, vonz a föld. Egyedül voltam, sikítottam, mi ez? Tamás alszik a Trabantban, remélem sikerül kipihennie magát, pár napig szeretnénk itt maradni, mert már ismerjük a helyet. Az egyik sátor mellett tûz és füst pislákol, csendesen beszélgetnek, feléjük sétálok, köszönök, hogy jó reggelt. Görögök, ezek szerint a tûz, amit raktak görögtûz. Jobb híjján mutogatunk, néhány elejtett németangolcsehkínai szóval fûszerezve. Azt hamar megértettem, hogy igyak egy kis bort, letelepedtem, Õk mosolyogtak én ittam és elfogadtam azt a fura valamit, amit a kezembe nyomtak, hogy egyek. Egy férfi halkan gitározott és hozzá suttogva énekelt. Amit ettem az szõlõlevélben juhtúró és valami hús féleség, gondolom bárány. Leheveredtem egy szabad plédre és hallgattam az éneket, elaludtam. Nem volt rémálmom, legalább is emlékezni nem emlékszem rá, márpedig azok nem olyanok, hogy ne lehessen rá emlékezni. Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy nyitva a lakásunk ajtaja és a szobában a szekrények ajtaja nyitva, valaki a fürdõszobában neszezett. Nézem a feleségem mellettem alszik nyugodtan, a nagyobbik fiam is a helyén, a kicsi az anyja mellett. Felkelek az ágyról és elindulok kifelé, nincs lélegzetem, fulladok, ezt nem hiszem el, valaki itt van a lakásban s mi meg alszunk. Az a valami megmozdult és elindult felém, még nem ért oda hozzám, nagyon távol volt, de akkora erõ volt benne, hogy a fal felé fordított, így nem láthattam, hogy ki az vagy mi az. Moccanni sem bírtam, a falhoz voltam nyomva és csak nyöszörögtem. Egyedül voltam, sikítottam, mi ez? A fal felé voltam fordulva, úgy ébredtem fel, levegõ nem volt a tüdõmben semmi, majdnem sírtam. Csak álmodtam az egészet és ami a legszomorúbb, hogy úgy élem meg folyamatosan, mint ha ébren lennék. A családom sehol, a lakás ajtaja zárva, elutaztak anyósomékhoz, én nem tudtam velük menni, mert dolgoztam. Hajnal van és ülök az ágyon egyedül, aludni már nincs értelme, nézem a bejárati ajtót, zárva. De hiába, ezek a rémálmok bejönnek a zárt ajtón keresztül is.
A füst illatára ébredtem fel, a nap már melegen sütött, délelõtt volt és a görögök levest fõztek bográcsban, meztelenül. Elsõre sokkoló volt, mert elfelejtettem hol vagyok és kikkel. Felültem a pokrócon, mosolyogtak. Elnézést kértem, megköszöntem a vendéglátást és elmentem megnézni Tamást. Nyöszörgõs hangon, de már éber volt, hoztam neki kávét az egyik büfébõl és beültem mellé a Trabantba elszürcsölni. Hajnalban míg távol voltam a sztereó begyûrte a szalagot, menthetetlenül elszakadt a Black Dog, valahol már örültem is neki, nagyon meghatározta a napjainkat, minden úgy alakult, ahogy a zene szólt. Vagy ahogy Hobo mondaná, Úton lenni szabadság, megérkezni a halál.

Amikor minimális összeggel indultunk útra egy szétesõ félben lévõ Trabanttal és elõre meghatározhatatlan idõre, akkor mindig volt egy olyan elõérzetem, hogy utólag már csak a fejemet fogom csóválni a történteken.

Most is így volt, hazakívánkoztam, elérkeztünk ide Algyõre, de mire megérkeztünk már elég volt a hosszú napokból. Szerettem volna visszamenni Budapestre az albérletembe, ahol akkoriban egyedül laktam és az egyedüli vendégem a rémálmok.

Mindketten levetkõztünk meztelenre, a parton is és az egész környéken sokan voltak, a víz még hûs, de elviselhetõ. Kerestünk egy magasabb homokpartot és beugrottunk a vízbe, nem értük el az alját, a víznek sodrása sem volt, feljöttünk és kiúsztunk a szélére, bekentük egymást agyagos sárral és visongva ugráltunk. Akik, akkor még a sátrakban aludtak nem örültek nekünk, a görögök integettek és mi meg bíztattuk õket, hogy jöjjenek Õk is. Az egyik lány megindult felénk és megszólalt magyarul, mondta, hogy Õ itt lakik Budapesten, a görög családot pedig Õ látja vendégül, ismerõsei, sokat volt náluk zenét tanulni és konyhamûvészetet. Leálltak Tamással beszélgetni/vitatkozni holmi görög ütemeken, otthagytam Õket.

Besétáltam a fák közé, léptem az avaron és eszembe jutott egy rémálmom, amit szintén nem tudok elfelejteni soha. Azért jutott eszembe, mert ennek a helynek pont olyan volt a hangulata. Sötétkék vas oszlopok, hihetetlen szélesek és a végtelenbe nyúlnak fel, nézek én is a magasba, de csak sötétet látok, ahogy a végtelenben összeérnek a sötétkék vas oszlopok, alattam is hideg acél, fázik a talpam. Egyedül voltam, sikítottam, mi ez? Hová menekülhetnék ezek elõl?
Hatalmasat sétáltam és kijózanított a gondolkodás, tudtam nem maradhatok tovább, valami belsõ kényszer, hogy gyerünk vissza Budapestre, itt már nem éreztem jól magam, egyedül az erdõben, meztelenül. Vissza a nudista strandra és leültem a görögök közé. A leves forró volt és finom, egyszerre volt savanyú és édes. Újra ittam abból a testes vörös borból, amivel hajnalban kínáltak. Tamás a folyóparton a lánnyal ölelkezett, intettem neki, hogy jöjjön, beszélnünk kell. Röviden vázoltam neki a helyzetet, nem firtatta sokáig, tudta, hogy értelmetlen lenne marasztalnia. Összeszedtem a cuccaimat a kocsiból, felöltöztem és elbúcsúztam Tamástól és a görögöktõl is, ajándékba adtak egy dorombot, eltettem zsebre és újra kint találtam magam az úton. Nincs sztereó és nem dübörög a Black Dog, magányosan sétáltam az út szélén, nem volt kedvem még stoppolni, a séta esett jól. Megálltam egy fagyizó elõtt, bementem a hûvös helységbe, vettem hideg ásványvizet és egy kétgömböst. Leültem a lépcsõre és meredtem magam elé. Egy motoros fékezett, leállította és levette a sisakot, ismertem. Odalépett, köszönt és eleresztett egy hátte?-t. Látta a szememben az elmúlt napok történéseit, többet nem kérdezett, ez csak úgy átment neki, a tekintetembõl megértett mindent, szólnom sem kellett. Érthette, hisz hasonló alkat volt, mint én, sokszor megtett ilyen céltalan utakat, ami után úgy érzed magad, mint aki menne, de még mindig nem találja a helyét.
Ültem mögötte a motoron, száguldottunk, a hátizsákom lobogott. A sisak nagyon kényelmetlen volt, szûk, nõi méret és ki tudja hány csaj párfümje, de kiérzõdött belõle. Sokáig nem álltunk meg, aztán egyszer csak Budapest elõtt egy benzinkúton. Odaadtam neki az összes maradék pénzemet, kávéztunk. Az Üllõi út és a József krt. Sarkán rakott ki, közel a Práter u. Ahol albérletben lakom. Este van és ebben a melegben megül az utcák között a savanyú kutyahúgy szaga, minden ház sarka feketéllik tõle, nemhiába Budapest, kiábrándító ez az igénytelenség, ahogy élnek itt a népek. Lehozzák, körbefosatják a lakótelepet, visszaviszik és megsimogatják, hogy jól van buksikám, ügyes vagy.
A lépcsõház, ahol lakom penészes és dohos és sötét is, az önkormányzatnak nincs pénze a felújításra. Fáradtan esek be a szobámba, meg sem fürdöm, magamra húzom a takarót és a fal felé fordulok, álmodom. Egyedül voltam, sikítottam, mi ez, meddig tart ez az egész? Minden utamnak ez lett a vége, elindulni muszáj, talán ezeknek meg kellett történnie velem, hogy megismerjek élethelyzeteket, hangulatokat, hogy ember tudjak lenni és bárkit emberként tudjak kezelni. Peregnek le elõttem az elmúlt nap eseményei és mosolyra húzódik a szám, felvillanó filmkockák, elfáradtam, s álmodom.

[lameXpert]

Bocsánat mûvész úr, egy szóra így hajnaltájt. Isten éltesse....

[guga]

és a nõket is

[guga]

Valamint szeretnék egy kis versikével is elõrukkolni ha nem terhelem vele a mélyen tisztelt tagságot

Yóó éjszakát !


Elmegy a feleségem aludni ,
Úgy híjják õtet , hogy Lúdnyi .
Így szóla hozzája a lúd ni !
Gigágá-gugágá Te asszony ! Há menjé má aludni .
Holnap reggel virradóra
ébredjél fel kakasszóra .
Fürödjél meg lenn a tóban ,
én meg megyek legelgetek .
Köszöngetek libasorban : szia Lúdnyi , szia Lúdnyi !
Ez a nõnapi köszöntõ . Köszönjük , hogy ön nõ .

[Nevergone]

idézet:

---

Ezt írta guga:
Nemrég Linuxra váltottam át és kiderült, hogy a scanner-em nem mûködik együtt ezzel az operációs rendszerrel, amíg beszerzek egy kompatibilis eszközt, addig sajnos a fotókat nélkülözni kényszerültök [/quote]

A döntés (és a söntés) yooooooóóó...

[Nevergone]

idézet:

---

Ezt írta guga:


[url="http://"http://www.guga.hu/forum/thread.php?threadid=88&boardid=7&sid=7d83760a2d350f41228a05e4db92ac73&page=8#394"]itt keresd VizesBlokkot yóó, a látszat ellenére ért hozzá, benne van az uhu fejlesztõi csapatában.[/url][/quote]

Én is leledzem benne...

[guga]

1990 a szabadság éve. 1.rész

Feloldották az 50 dolláros valutakeretet és néhány európai országba beléphettünk vízum nélkül is. Akkoriban volt egy barátnõm, akivel együtt éltem már három éve, a személye mára lényegtelenné vált, útjaink elváltak és azóta sem láttuk egymást. Nem jelent többet, mint egy emlék, ami kellett ahhoz, hogy olyan emberré formálódjam, amilyen lettem. Ha eszembe jut a személye csak mosolygok rajta, valószínûleg Õ is, tanuló idõ az érett felnõtt gondolkodás eléréséhez. Álltunk a keleti pályaudvar oldalában, lábunk elõtt két hátizsák és izgatottak voltunk. Életünkben elõször megyünk nyugatra, olasz ország a cél, s a módja a mostanság oly divatossá vált bevásárló turizmus. Befizettünk egy 3 napos útra, mi ketten és a barátom Endre egy céltalan egyetemista. Egy nap oda, egy ott és egy nap vissza. Velence, állítólag szép hely és berendezkedtek a magyarokra. Vártunk a buszra a tömegben és egyre türelmetlenebbek lettünk, mert a kitûzött idõponthoz képest már egy órát késtek. Mint kiderült az utazást szervezõ iroda vagy a ménkû sem tudja kiknek, nem volt saját autóbuszuk, Õk is úgy bérelték két sofõrrel erre az alkalomra egy másik utazási irodától. Az egyik alkalmazott próbálgatott nyugtatgatni bennünket és percenként rohangált az utcai telefonfülkébe szervezkedni. A második óra vége felé rukkolt elõ egy kétségbeesett félmegoldással, hogy talán a BKV tud biztosítani egy csuklós buszt erre az útra váltó sofõrrel, de az eredeti leszerzõdött autóbusz és sofõrjeik jelenleg nem elérhetõek. Mikorra ez kiderült a társaság egy része elment haza, a másik része meg fenyegetõdzött, de aztán mindenki elcsendesedett és örült a kék busznak, amikor bekanyarodott a keleti pu. Oldalába. Magyarok vagyunk, jellemzõ. Nekem természetesen megfelelt, számomra teljesen mindegy volt, hogy mivel jutok ki, akár ganyéhordó szekérrel is mehettünk volna, mert nem állt szándékomban magyar országra visszatérni. Akik meg 5-8 üres nagy táskával utaztak a csuklós buszon, azok a szalonnán hízlalt parasztvalagukat kussban lerakták a poros ülésre és csendben nekiálltak duruzsolni a várt és remélt hasznokról. Farmernadrágot, bõrkabátokat, pólókat és egyéb ruházati cikkeket mentek ki vásárolni tömegesen a magyarok, majd hazaérvén a duzzadt táskák tartalmát piacokon kínálgatták a meggazdagodás vagy a boldogulás reményében. Akkori barátnõmmel mi is a boldogság reményében keltünk útra a soha nem látott ország felé és telve voltunk reményekkel. Egymás mellett zötykölõdtünk azon a buszon, amit mindennap használtunk a belvárosban és bámultunk ki a poros ablakon. Sötétedésre értünk a határra, a két határõr, akik felléptek a buszra visítottak a röhögéstõl a busz láttán, hát igen magyarok. A határt átlépve az orrunkat az üvegnek nyomtuk és felszabadulva ittuk az elénk táruló látványt. A határtól nem messze egy szakaszon eldobált Gorenjés csomagolódobozok, a magyarok hurcolták be a hûtõket Bécsbõl és a határ elõtt szétszórták a csomagolóanyagokat ill. Ahol megálltak ott hegyekben állt a szemét. Különösebb változást nem tapasztaltam, odahaza is szeméttelep az ország, talán a váci utca kivételével. De aztán egyre messzebb kerültünk és lehûlt a levegõ. A sötétben is jól kivehetõ volt a rendezettség a falvakban és a kisebb városokban ahol keresztül haladtunk, de feltûnõ volt az autópálya mentén is a tisztaság, egyszer megálltunk egy parkolóban a wc-nél és már vártam az igénytelen maró húgyszagot, amit magyar országon megszoktam, de semmi ilyesmi, merõ tisztaság és rozsdamentes acélból minden. Egy okkal több, hogy ne menjek vissza abba a hulladéktelep országba, legbelül éreztem, hogy nekem erre van szükségem, én is ilyen környezetben szeretném élni az életem, nekem ez az igényem, mert ilyen vagyok. Magamban lezárt ügynek tekintettem magyar országot és kíváncsian vártam az elõttem lévõ ismeretlent. Olaszország határáig meg sem álltunk, ott a határõrök nagyot néztek a szokatlan jármûvön, de nem jöttek fel útlevelet ellenõrizni, tudták mirõl van szó. Én is valami ilyet éreztem akkoriban ha láttam egy román buszt begördülni a Népstadion oldalába és láttam lekászálódni a fáradt embereket, akiknek elsõ dolguk volt felkeresni a helyi söntést és nekiálltak összeszarni a Stadion oldalát. Benne volt a határõrök szemében és a mozdulatában, ahogy legyintettek, hogy menjünk tovább, ott és akkor felsõbbrendû lényeknek képzelhették magukat, tisztábbnak. Olaszország éjszaka sötét, mily meglepõ, kerregett a csuklós busz az autópályán és okádta a füstöt magából, én meg nem tudtam aludni, velem ellentétben a népek fáradtan, félrefordult fejjel, csorgó nyállal és hortyogva, egy szebb és gazdagabb jövõrõl álmodva aludták álmukat. Aztán egyszer csak felkaptam a fejem, hatalmas felüljáró, amilyet még életemben nem láttam és ki volt világítva, alatta hosszan elterülõ tó vagy esetleg folyó, de nagyon széles volt és az éjszakában is vadítóan kék. Rögtön megfogott a színével és a hangulatával az éjben. Megjegyeztem a következõ nagy város nevét és elraktároztam az emlékeimben, úgy határoztam, hogy itt fogom kezdeni a jövõbeni életem, ide azonnal vissza szerettem volna jönni, mert csodálatosan tiszta és nagy volt. Elaludtam és arra ébredtem, hogy megállt a busz, tengerpart, nagy parkoló, telve rengeteg busszal. Lengyelek, csehek és magyarok, Velence virágkorát éli. Kilépte a csuklós buszból és az elsõ, amit hallani véltem az elfojtott kuncogások a környékrõl a busz láttán. A piros hetes Velencében, nagyszerû. Majd ha „csikágóban” látod nyílni az ajtaját, akkor vigyorogj. Sós, tengeri levegõ és bûz, iszonyú koszos a tenger, de átlátszó a vize, nagyjából egy méteres sokáig és a hullám neki veri a partnak a mûanyag palackokat, a zacskókat és mindent, amit az ide látogató magyarok, lengyelek és csehek a vízbe szórtak. Nagyot nyújtózkodtam és egyre csak az a tó járt az eszemben. Kerestem egy WC-t és találtam is valami 200 líráért. Beléptem az ajtaján, de nem tudtam mi tévõ legyek, sehol a megszokott ülõke, a földön egy lyuk és két lábnyom, egybõl elásták magukat elõttem. Sok idõnk nem volt gondolkodni, mert a népek hamar neki iramodtak a Vaporettóknak és nyakukba vették a várost, volt aki már nem elõször járt ezeken a vizeken és otthonosan mozgott, úgy alakította, hogy idõben bevásároljon és utána maradjon ideje a szabad strandra is. Én, a barátnõm és Endre a céltalan egyetemista is szintén Vaporettóra szálltunk és elmentünk Velence centrumába. Galambok, kávéházak, mûanyag gondolák a kirakatban, erõltetett vigyor a pincérek ajakán és egy idióta magyar, aki nagy kegyelmében nekem jött a Saint Mark téren és egy alázatos „höö biteeeeeeeeeeeeee” kíséretében távozott, majd a férje nekiállt szidalmazni, hogy faszé nem figyelsz Mari! Az olaszok szemében ott csücsült a megvetés, akár merre mentem, nem tudtam szabadulni az érzéstõl, hogy igen mosolyog és tartja a kezét a pénzért, de mélységesen megvet, mert tudja, hogy keleti vagyok. Talán jó elõdeink szolgáltak rá eme kitüntetõ szempillantásra, akiket késõbb felsorolni nem leszek rest, hogy miképpen járatták le a hõn szeretett magyar hont. Délután felé fáradtan, kókadtan és tétován sétáltunk, mikor is szemben jött velünk egy csoport magyar, nagy-nagy vígadalommal és harsányan beszélgettek. Megkérdeztem tõlük, hogy merre visz az utuk, s elmondták, a busz, amivel jöttek a mienkhez hasonlóan csak este 20h felé indul vissza, addig meglátogatják az egyik nemjuteszembe a neve szigetet, ahol van egy szabad strand. Velük tartottunk és Vaporettóval eljutottunk oda tényleg, csöndes kis sziget kilométeres utcával, sok étteremmel és bazár sorral. A tenger csodálatos volt és meglepõen maró a sós víz. Életemben elõször tettem be a lábam tengerbe és felszabadultan csápoltam a vizet és sikongattam, lapos homokpart, enyhén mélyülõ vízzel, fizetni nem kell, szabadon úszhatsz.

Elfáradtam, felöltöztünk és mentünk vissza a város másik végében lévõ parkolóba, ahol a busz már várt minket, mi hárman voltunk az utolsók. Megérkeztünk és odamentem a sofõrhöz, halkan megkérdeztem beszélhetnék-e vele. Adtam neki ezer forintot és csak annyit kértem, visszafelé álljon meg a város után a felüljáró bármelyik végénél, ahol látja azt a nagy folyót. Sandán rám kacsintott és mondta, hogy csak üljünk le nyugodtan és aludjunk, majd Õ idõben szól. Jeleztem neki, hogy nyugodtan húzzon le hármónkat az utasok listájáról, mert nem megyünk vissza magyar országra. Csendben bólintott és intett, hogy üljünk a helyünkre. Aludtunk és arra ébredtem, hogy a váltó sofõr megérinti a vállam és szól, hogy megérkeztünk. Felkeltettem Endrét és az akkori barátnõmet. Odamentünk az elsõ ajtóhoz és mosolyogtam a sofõrre és nem gyõztem hálálkodni. Megállt, mi pedig leszálltunk a buszról, akik éberek voltak, azok kihajoltak az ablakokon, félrehúzták és üvöltözni kezdtek, hogy szemét disszidánsok, rohadjatok meg, ezért tart az országunk ott ahol most és volt, aki égõ gyufát dobott ránk meg üdítõs palackot, sörös dobozt és üvegeket, hát igen magyarok. A sötétben elhúzó csuklós bkv busz kitépett belõlem valamit örökre. Azóta nem tudok úgy gondolni a hazámra, hogy elégedett legyek, valami hiányzik, talán az emberség, talán az ösztönös összetartás, ami még az állatokban is meg van, de a magyarokból kiveszett. Vettem egy nagy levegõt és megvártam, amíg a szemem, megszokta a sötétet. Sehol egy felüljáró és sehol egy tó. Az autópálya mindkét oldalán hosszan elnyúló kerítés és egy gyenge kis patak a lábaimnál, ami gyéren csordogál. Akkor jöttem rá, hogy átvertek de keményen, hiába a honfitársaim, magyarok. Csak kiraktak, hisz bennük a sofõrökben is az motoszkált, ami az acsarkodókban, hogy köcsög disszidánsok, utoljára még ártunk nekik, ahol csak lehet. Majdnem egy órán át sétáltunk az autópálya oldalán visszafelé, Velence felé pihenõ helyet remélve, s mikor elfogyott minden reményünk, hogy a kerítésnek valaha vége lesz, akkor azt tanácsoltam, hogy másszunk át a túloldalra és pihenjünk le a réten, majd reggel a világosban lesz valahogy. Szerencsétlenségére Endre ért elsõnek hozzá a kerítéshez és sikítva rogyott a földre, elektromos pásztor 24 volttal és a kerítés túloldalán megriadt tehenek. Úrrá lett rajtunk a pánik és a fáradtság okozta elkeseredettség, gyalogoltunk tovább lehangoltan, Endre basszamegozott. S végre fenyõ erdõ a kerítés túloldalán. Egy ággal többször is rácsaptunk, hogy lássuk szikrázik-e, aztán kézzel gyorsan és nem éreztünk semmit, végre, átmásztunk, zseblámpát vettem elõ és nekiálltunk elõvenni Endre hálózsákját ill. A mi kétszemélyes s felfújható úszómatracunkat, amit nyáron a vizeken szokásos használni. Valahol Endre csomagjának kibontásánál tartottunk, amikor tõlünk nem messze a fák között fény gyulladt és puska dörrenés, ismertem a hangját, mert sokszor voltam vadászaton. Összerezzentünk és moccani sem bírtunk. Lámpa fénye és három alak, az egyiknél dupla csövû fegyver, angolul kérdeztek. Vajon miért egybõl? Miért nem olaszul? Ennyire látszódott rajtunk még a sötétben is? Pedig készültem és megtanultam olaszul köszönni, enni kérni és elmondani, hogy magyar országról jöttünk. Nem örültek nekünk és kézzel lábbal magyarázták, hogy privát terület. Egy kapun kitessékeltek bennünket és fenyegetõdztek. Kicsit tovább mentünk és egy hatalmas építkezés mellett találtuk magunkat az autópálya mentén, az éjjeli õr láttunkra kijött a vackából és kérdõre vont bennünket, hogy mit kóringyálunk itt éjnek idején? Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy szlíping beg és hasonlók, vevõ volt a beszédünkre és látta, hogy nagyon elcsigázottak vagyunk. Rámutatott egy helyre, hogy oda tessék megágyazni, miközben Õ minket keeping. Nem kellett kétszer mondani, hamarjában felfújtam a kétszemélyes vízi matracot és mire végeztem ill. Takaró alá bújtunk, addigra Endre úgy aludt mint a tej és édesen hortyogott. Éjjel halálra martak bennünket a szúnyogok, nem tudtam honnan jöttek, hûvös volt, a takaró alatt semmi levegõ és ha felhajtottam, oxigénért, csak úgy tódultak be a méteres szúnyogok és mindenhol éreztem õket, a lábamon, hasamon, a hátamon, nagyon nyugtalanul aludtam. A munkások zajára ébredtem, éppen megérkeztek mikrobusszal és kászálódtak kifelé, kíváncsian tekingettek felénk, hogy ezmijez, az Õr jött és ébresztett, hogy menjünk most már tovább, mert neki lejárt a mûszakja. Kezet fogtam vele és megköszöntem neki hálásan, hogy itt aludhattunk a fûben a felügyelete alatt. Pisilnem kellett és amúgy is siettünk tovább állni a kíváncsi munkástekintetek elõl, akik az épülõ s szépülõ épület gerendái közül kurjongattak talán a barátnõmnek. Autóstop rögtön s egyszerû, valahogy szólni sem kellett a sofõrnek, de Endre perfect angol volt és szóval tartotta. Újra Velence és újra Vaporetto és újra a szabad strand. Matrac felfúj, fáradtak vagyunk, újra alszunk. Endre a fejem mellett hortyog és hõség van, a takarót felhajtom és friss levegõre vágyom, még bennem az éjszakai reflex, hogy a szúnyogok elõl a fejemre húzzam, de mivel hõség volt már és nem kaptam levegõt, ezért hamar magamhoz tértem. Az elsõ, ami a szemem elé tárult egy nagy fehér segg. Tõlem nem messze valaki felrántotta a szoknyáját és a fal mellé szart, úgy amúgy kényszerbõl, de kellemesen, s tettét többek is követték. Néhányan még a betonfalak mentén vizeltek illetve székeltek nadrágot lehúzva s szoknyát felrángatva, valamint néhányan egyenesen a tengerbe. Szabad strand, fizetni nem kell, wc nincs és az ide érkezõ turisták boldogan fürdenek a honfitársaik székletében és vizeletében. Kõrös-körül a strandok kiürültek és elhagyatottak. Talán nem véletlen. Még fekszem a matracon és mellettem haladnak el az elégedett honfitársaim vagy akár a lengyelek s csehek, vígan trécselnek a remélt hasznokról, amit a bõrkabátokon, farmerokon és mûanyag gondolákon nyerhetnek. Megtérnek otthonukba és elégedettek, kijárták az utat, az olaszok megvetõen mérnek végig rajtam, benne van a szemükben, hiába mosolyognak és veszik el a pénzem udvariasan.

Folytatom.

[guga]

Az elsõ napunk olasz országban a kis sziget feltérképezésével kezdõdött. Ez a kis sziget közvetlenül Velence mellett volt uszkve 5km-re és Rigolettóval lehetett áthaj...izé na, Vaporettóval lehetett áthajózni. A kikötõben közvetlenül a stég mellett büdös halszag és ringatódzó haltetemek, kerékpárok végeláthatatlan halmaza és kis robogók is, no meg életemben itt láttam elõször azt a három kerekû kupés kisautót, furgon vagy mi, újságot és kenyeret szállítottak vele itt a szigeten. A kis abc-t hamar megtaláltuk, ugyan hoztunk magunkkal a hátizsákban 40db halkonzervet, de nem árt a változatos étkezés. Úgy is indult a reggelünk, hogy feltápászkodtunk a felfújható kétszemélyes gumimatracról, összecsomagoltuk egy hátizsákba mindenünket és levittük a tengerpartra, otthagytuk és elindultunk sétálni. Egy kilométerre volt a kikötõ és csendes, hûs kis utcán lehetett végigsétálni. Két oldalt üzletek, éttermek, fagylaltozó, cukrászda és ajándékboltok, be voltak rendelkezve a turistákra. Egyik étterem kirakatában ember magasságú akvárium s benne hatalmas rákok, tengeri halak, amelyek az étterem specialitásai közé tartoztak. Még magyar országon tanácsolta valaki, hogy ha egy mód van rá ne együnk pizzát az olaszoknál, mert az az egyetlen dolog, amit étteremben nem tudnak elkészíteni. Nem hallgattunk az intõ szóra és még aznap este beültünk egy pizzériába a tengerparton. Tényleg nem volt ízletes, kissé sületlen, tele kukoricával és kicsi, valszeg mirelit pizzát forgalmaztak. A kis abc-ben viszont hamarjában magunkra találtunk. Endre a céltalan egyetemista és én vettünk egy 5 literes FORSTERS sört, nagy kék dobozban és rajta adagoló csap. Ebédre tengeri alkalmatosságokkal megfûszerezett rizseket vásároltunk, amit hûtõpultból lehetett kérni 10dkg-onként. A legjobban a ráksaláta ízlett. Sajt, rizs, többféle rák és valami kellemes savanyú, fokhagymás szószt adtak hozzá és egy dobozkában töltött olíva bogyókat. Utána naponként meglátogattuk ezt a helyet és elõre vásároltunk magunknak aznapra. Lent a tengerparton hamar rájöttünk, hogy a szabad strandot messzire el kell kerülni a magyarok és a lengyelek miatt, fõleg azok jöttek és sokan és zajosak voltak és mindent szétdobáltak. Mi hárman feljebb vagy két kilométerrel befizettünk egy szálloda strandjára és kaptunk asztalt, napernyõt és három nyugágyat. Este hatig voltak nyitva, s lent a parton volt büfé, wc, zuhanyzó, étterem. Nagyon hamar kiismertük magunkat, összehaverkodtunk már az elsõ pár órában az étterem pincéreivel és a fagyis lányokkal. A parton este hatkor megjelent a takarító személyzet. Gereblyékkel elkezdték dísziteni a partot ill. A kagylókat és homokvárakat eltüntetni. Egyelõre nem zavartak el bennünket, pedig már csak mi voltunk hárman, ha szóltak is volna, könnyedén átsétáltunk volna a szomszéd strandra, mert az este tízig volt nyitva, de nekünk ez a hely volt szimpatikus. Egyszer csak megjelent egy biztonsági ember a szállodából és olaszul karattyolt valamit, Endre a céltalan turista átváltott perfect angoljára és alkudozni kezdett. Vázolta a helyzetet, hogy szeretnénk az éjszakát is itt tölteni a tengerparton, mert annyi pénzünk nincs, hogy szobát béreljünk, de megígértük, hogy nem fogunk rendetlenkedni. Nem szólt semmit, elment és jelezte, hogy hamarosan visszajön.

Fél óra elteltével érkezett meg és intett, hogy kövessük. Elvitt bennünket egy félreesõ helyre, volt ott egy nádfedeles bungalow, benne négy ágy és középen asztal, mellette valami szerszámraktár. Közölte, hogy ha segítünk megtisztítani a tengerpartot, akkor aludhatunk abban a négyágyas bódéban. Örömmel teljesítettük a kérését. Seprût és gereblyét fogtunk és tettük, amit kért. Megkérdezte meddig szeretnénk maradni, nem tudtunk pontos választ adni, de mondtuk, hogy egy héten belül továbbmegyünk. Majdnem két órába tellett mire elkészültünk az egész szakasszal, ami a szállodához tartozott. Beesteledett, igénybe vettük a parti zuhanyzót és wc-t, majd lementünk a partra hallgatni a tenger morajlását, életünk elsõ napja egy tengerparton és ki akartuk élvezni minden pillanatát. Meleg volt és bementünk a kunyhóba vacsorázni, majd sörözni, volt tv és telefon. A tv-ben magyar nyelvû adás nem, de a Kossuth rádió az valahogy bejött. Éjfélif ébren voltunk és beszélgettünk, majd elpilledtünk a sörtõl. Hajnalban arra ébredtem, hogy feszít a húgyhólyagom de nagyon, fog összeszorítva téspedekeltem el a wc-ig és nagy megkönnyebbülés volt, fõleg, hogy ébredés után nem tudtam merre is vagyok és hol és ki és mi. Hajnal, csend és morajlik a tenger, éjjel apály volt és most újra jön elõ a tenger. Csodálatos teremtése Istennek a tenger, hatalmas víztömeg. Leültem a partra és elnéztem a görbülõ horizont felé, messze egy kis pont egy hajó és a vörös fény, ami jelzi a napkeltét. Levettem a pólómat és besétáltam a hûvös vízbe, elmerültem a víz alá és úsztam minél messzebb. Addig úsztam, amíg bírtam levegõvel és utána fel, utána egy nagy levegõvétel és megint le, a sós víz marta a szememet, de szép volt és minden nyugodt, beljebb már csendes is, felettem apró hullámok, leúsztam az aljára, hogy a hasammal érintsem az alját, meleg homok, egy pillanatra cápa voltam és lassú mozdulatokkal fordultam és vizslattam a vizet. De egy rák rám ijesztett, ahogy felemelte a hatalmas ollóit és sikoltva úsztam a felszínre, ázzeg, de kemény volt és nem is látszódott, amíg oda nem értem hozzá közel.
Messze jártam a parttól, de nem ijedtem meg. Egyenletes tempóval visszaúsztam a partra, Endre már ott várt és röhögött. Reggelire a tegnapról maradt tengeri saláta, az otthonról hozott halkonzerv, kenyér és a maradék sör, kellemesen eltompultunk. Már sütött a nap javában, amikor kisétáltunk a kunyhóból és voltak a parton vendégek is, gyerekek homokoztak s kergetõdztek. Kifelé menet vettük meg az aznapi belépõt a strandra és mentünk kajáért az abc-be, ahol már ismerõsként fogadtak bennünket. Volt egy srác, elõzékenyen a kezünkbe adott egy 5 literes FORSTERS-t, mi meg vihogtunk rajta, de azért megvettük. Újabb adag tengeri saláták három személyre és sajtok, amiket még sosem láttunk. Vissza a kunyhóba és sör, tánc, viháncolás, ugrabugra a vízben egészen késõ délutánig. Utána nekiálltunk Esmeralda meggyes, barackos és epres jégkrémeket enni, a lányok adtak ingyen jégkását is, volt mindenféle ízben és színben. Este záróra után újra a tengerpartot csinosítottuk és a személyzettel együtt tábortüzet raktunk, valaki hozott egy hatalmas sztereót és bömbölt a zene, nagy olasz slágerek vagy mi, de kit érdekelt. A buli volt a lényeg. Egyre többen jöttek le a szállodából és csatlakoztak hozzánk, páran füves cigarettát sodortak és osztogattak. Újra hajnal, a hasam felpuffadva a rengeteg kajától és sörtõl, sietve iszkolok a wc felé, már tudom merre van, tipegek és kirobban belõlem mikor ráülök. Maradtam egy darabig és hagytam, hogy a hajnali szellõ felébresszen. Közvetlenül mellette volt a tusoló, forró vízzel lezuhanyoztam és lesétáltam a partra. Szépséges és csöndes volt ez a végtelen tenger, ami meg görbítette a horizontot. Tõlem nem messze két lány nevetgélt, monokiniben voltak és csábítóak, hatalmas kerek, fehér és kemény cickók itt hajnalban. Kíváncsi voltam mit keresnek itt, odasétáltam és kevéske olaszomat megvillantva, hogy dovészitróva vagy kuda igyot kik vagytok ti és belekevertem egy kevés icsniszánsí górákot is, amit még gyermekkoromban a karate órákon sajátítottam el, a lényeg, hogy a lányok csehek voltak és a szabad strandon cuccoltak le és indultak el sétáló útra így hajnaltájt. Egy darabig elkísértem õket visszafelé és beszéltünk angolul, németül, csehül vagy kínaiul, de a lényeg, hogy mikor visszaértünk a szabad strandra, akkor rám néztek keményen és megkértek rá, hogy ne mondjam meg a szlovákoknak, hogy Õk csehek, ugyanis a szabad strandot éjjel ellepte egy busznyi szlovák, akiknek lerobbant a buszuk és nem tudtak hazamenni vele, addig is itt éjszakáztak a homokon.
Láttam a lányokon, hogy nagyon félnek attól, hogy kiderül a rokonságuk a tömeggel.

A lányok megígérték, hogy késõbb átjönnek a szálloda strandjára hozzánk, annál is inkább, mert valami oknál fogva féltek felfedni kilétüket a strandon a szlovákok elõtt. Én nekiiramodtam és visszasétáltam a harmadik hajnalon az ideiglenes szállóhelyünkre, Endre a céltalan turista már ott várt rám és röhögött. Megint mentünk bevásárolni ill. Kávézni egy cukrászdába, ahol csinos és mosolygós lányok szolgálták fel a reggeli feketét miniszoknyában, jól esett belepunnyadni a puha fotelbe és elrágcsálni hozzá egy süteményt. Szólt az olasz rádió és mi elengedtük magunkat céltalanul, nem tudtuk mit hoz a mai nap vagy a holnapi, csak ott voltunk és készek lettünk volna végleg is ottmaradni, annyira más volt az otthonunkhoz képest. Talán a felelõsség hiánya tette olyan felszabadulttá az egész ott létünket, de kifejezetten jól esett, hogy nem kellett igazodnunk a végéhez, hogy mindjárt lejár. Nem jár le, maradunk ameddig lehet és lesz, ami lesz. Az 5 literes sört már automatice a kezünkbe nyomták a boltban és engedtek bennünket kóstolgatni is a salátákból, hogy melyiket kérnénk. Volt egy olíva bogyós rizs és tonhal meg tengeri moszat keveréke, na attól sírva térdeltem le, annyira finom volt, semmi különleges fûszer csak só és olíva bogyó. Vettem magamnak vagy három adaggal és hozzá hétmagos zsemlét. Ültünk a kunyhóban és csendben ettünk, elõttünk az egész nap, séta. Elhatároztuk, hogy elsõnek ezt a szigetet sétáljuk körbe. Volt egy autóbusz is, ami hosszában közlekedett, de az túl gyorsnak tûnt, inkább sétáltunk. Nagyon messze a parton elértünk egy kórházhoz, ahol azonnal jöttek szólni a biztonságiak, hogy ne sétáljunk, mert privát terület, hospital. Könnyen betévedt az ember az ilyen helyekre, mert a kerítések apály idején nem nyúltak le a partig, így csak séta a parton és máris egy másik területen tartottunk, ahonnan fegyveresek kísértek ki bennünket egy kapun, mivel ez meg a helyi milícia területe volt, és innen ellenõrizték csónakokkal az egész partszakaszt. Késõ délutánra értünk vissza a szálloda strandjára, nagyjából feltérképeztük a szigetet. Nekiálltunk újra feltakarítani a ránkbízott partszakaszt. Vacsorázni a parti étterembe mentünk és pizzát rendeltünk. Kivételesen finomat és nagyot hoztak. Degeszre ettük magunkat és elköszöntünk, vittünk magunkkal még pár sört, hogy az este folyamán ne legyen hiányérzetünk. A kunyhóba visszaérve szembetaláltam magam egy méteres macskával. Egy kiherélt szürke volt, amelyik úgy gondolta, hogy az én ágyamat birtokba veszi éjszakára vagy akár több alaklomra is. A tudtunkra akarta hozni, hogy komolyan gondolja és belém karmolt. Volt benne valami ösztönös és vad, ami arra kényszerített, hogy megkínáljuk étellel. A rizst alaposan besóztuk neki, de megette, majd egyre szomjasabb lett. Elé toltam egy tálban sört, lefetyelni kezdte, majd elbódult és sikeresen kitessékeltük a kunyhóból, mindenféle ellenállás nélkül. Egy darabig még láttuk, ahogy csetlik botlik a parton, majd ahogy eldõlt és elaludt. Magunkra zártuk a kunyhó ajtaját, hogy eszébe ne jusson az éjszaka folyamán kitúrni a helyemrõl. Aludtunk és fegyver ropogásra ébredtünk, lõttek, hangos volt a fegyver zajától az éj és ereimben megfagyott a vér, mozdulni sem mertem, Endre a céltalan turista felült ágyában és rámnézett rémülten, hallottad?

Folytatom.

[guga]

Hülye kérdés volt, persze, hogy hallottam, nem lehetett nem hallani. Sõt most már a lõpor szagát is éreztem. Ki sem mertük dugni a fejünket a kunyhóból, pisszenni sem mertünk. A lõpor szaga büdös és nyílván közel lehetett hozzánk, aki tüzelt, mert vezényszavakat hallottunk. Volt egy kis szellõzõ nyílás és Endre a céltalan turista kikémlelt, majd tudósított bennünket. Katonák vagy mi, a lényeg, hogy egyenruhások négy terepjáró szerû autóval és tõlük nem messze egy fehér autó, a sofõr igencsak hullának néz ki és még két ember megbilincselve az autó mellett. Ezek szerint semmi félnivalónk nincs, fõleg ha reggelig elõ sem jövünk. Hajnal volt, a katonák halk vezényszavakat adtak ki egymásnak és rendezkedtek. Próbáltam visszaaludni, de a tudat elborzasztott, hogy nem messze tõlem egy halott ember van, akit ráadásul lelõttek és most ott van talán ráborulva a kormányra. Eszembe jutott, hogy biztos van neki is családja és hazavárja. Volt Õ is karon ülõ csecsemõ és dajkálták, csókolgatták, hogy milyen aranyos, most meg egy vérzõ hulla, akinek egy másik ember oltotta ki az életét, Õ döntött róla, nem kérdezte meg anyját vagy apját, hogy megteheti-e, döntött és elvette az életét. Csinált valami visszafordíthatatlant, ami mos mélységes szomorúságot fog bevinni egy család életébe. Ez meg hazamegy és semmi bûntudat, a munkájához tartozik, hogy másokat lepuffantson, hazamegy, megsimogatja a gyerek buksiját, a térdére ülteti és összevonja a szemöldökét, jól viselkedtél ma az iskolában, nem volt rád panasz? Mindenesetre furcsa, ahogy zajlik a világ. Másnap megtudtuk, hogy nem a katonaság volt, hanem egy harmadik szervezet, mert itt van három is. Rendõrség, Katonaság és egy harmadik, aminek mondták olaszul a nevét, de nem tudtuk pontosan mit jelent. Drogdílereket üldöztek és tûzharcba keveredtek velük. Reggelre még a keréknyomokat is eltüntették a szálloda alkalmazottak. Kimerészkedtünk a napfényre, hûs tengerparti szél, benne volt a levegõben, ami itt éjszaka történt. Nyomasztó volt, mennünk kellett, nem maradhattunk tovább. Összepakoltunk, megkerestük a szálloda biztonsági szolgálatát, leadtuk a kulcsokat és megköszöntük a lehetõséget, hogy maradhattunk és használhattuk a kunyhót. Búcsúzóul élelmiszer csomagokat és üdítõ italokat kaptunk tõlük. Velencébe nem volt kedvünk már visszamenni, mert hatalmas tömeg mozgott minden fele. Kerestünk egy hajóállomást és megnéztük hová érdemes elmenni. Endre a céltalan turista kiszúrta magának Capri szigetét. Nekünk az nagyon messzi célpontnak bizonyult, így abban maradtunk, hogy két hét múlva itt a hajóállomáson találkozunk. Hajóra szálltunk Endrével együtt és kiültünk a felsõ szintre reggelizni, asztalt terítettünk és élveztük a szellõt, a napsütést. Part mentén hajóztunk végig és valószínûleg valami munkáshajó lehetett, mert elég sûrûn kikötött és mindenhol sokan szálltak le, úgy nézett ki, hogy dolgozni mennek ill. Azért szállnak hajóra. Mi ketten kinéztünk egy elég távoli célpontot, aminek a menetideje közel öt órai hajókázás volt és abban sem voltunk biztosak, hogy végigmegyünk, ha menet közben megtetszik majd egy hely, akkor ott leszállunk és ott maradunk. Végig ipari települések mellett haladtunk el, halászhajók, elsüllyedt roncsok, vagy a vihar borította fel hatalmas hajók az oldalukon, kosz és bûz, sirályok, bordó és barnás házak, szigetek, nem volt szimpatikus hely. Már kezdtünk elbizonytalanodni, hogy nem fogunk találni olyan helyet, ahol szívesen maradnánk és utána mehetünk autó stoppolni, hogy minél messzebb jussunk innen. Olaszország másik felén állítólag szebb a tenger és mindenhol sziklás partok övezik. Nem volt kedvünk a tengerparttól eltávolodni a szárazföld belseje felé. A tenger volt a lényeg, mit csináltunk volna Rómában vagy akármelyik nagyvárosban? A hajó egyszer csak eltávolodott a parttól és minél messzebb kerültünk a homokos parttól, annál szebb környéket lehetett látni. Vidámpark, szálloda sorok, éttermek, hosszú napernyõkkel és nyugágyakkal ellátott terület kilométereken át. Hangulatosnak ígérkezett. De, mint megtudtuk ez a hajó itt nem köt ki, csak 25km-rel feljebb egy kisvárosban, mert itt lapos és fürdésre alkalmas a tengerpart, nem tudták megoldani vagy nem akartak kikötõt építeni. Poros bûzös kisvárosban találtuk magunkat, a kikötõtõl nem messze zsivaj és piac. Jobbára zöldségpiac, de a két oldalán mindenféle bazár és sok csillogó kütyü, látszott, hogy annak ellenére számítanak a turistákra, hogy nem kifejezetten abból él a város. Beültünk egy kávéház teraszára, hogy kicsit beleszagoljunk a levegõbe. Süteményt, kávét és hideg üdítõt rendeltünk. Még soha életemben nem ittam romlott üdítõt, itt sor került rá. Vagy kifejezetten a magyar ajkú turistáknak tartogatták, vagy csak ilyet forgalmaztak. Hidegnek ugyan hideg volt, de mindkettõnkének az alján 1-2cm magas kikristályosodott zutyi volt. S, hogy mi az a zutyi? Egyszer ha megkóstolod, akkor neked sem jut más az eszedbe, mert szeretnél hányni, de nincs hová, na ez a zutyi életérzés. Gyorsan ki a városból, ide se jövünk többet, irány az országút és stoppal vissza arra a területre, amit a hajóból láttunk. Egy férfi állt meg elegáns autóval és elvitt bennünket 10km-re egy irodához, ahol dolgozott. Tengerparti kisváros, egy út és annak a két oldalán hangulatos házak ill. A tengerpart a házak mögött. Kanyargós út, tûzõ nap és szomj. Cafeteria hirdeti magát egy éles kanyarban. Kis, kedves és jól felszerelt büfé vagy nem tudom minek nevezzem. Van hozzá terasz és kerti tó, abban halak, teknõs és kis sétány. Rendkívüli módon megtetszett. Kiültünk a teraszra, ahonnan rálátás nyílt a tengerre. Vitorlások, halászhajók és a helyi Vaporetto járat. Jobbra mellettünk egy cserzett arcú öregember tolószékben. Õszes haj, fáradt, de nyugodt és mosolygós arc. Minket figyelt és úgy tûnt, mint ha hallgatódzna. Fehér póló és kékes piros rövidnadrág volt rajta, egyik kézfejét céltalanul mozgatta, mint ha egy dallamsort kísérne vele. Szendvicset majszoltunk és egy literes sört kértünk kettõnk számára. Hátradõltem a székben és lehunytam a szemem. Megszólalt mellettem a tolószékes...mi a neved? Úgy ültem fel, mint akit leforráztak. Ez az ember beszél magyarul, ez még nem is olyan meglepõ, végig kihallgatta, hogy mirõl beszéltem a társammal. Szerencsére nem mondtunk róla semmit, csak megjegyeztük, hogy milyen rossz lehet tolószékben élni. Az öreg kikérdezett tövirõl hegyire mindent rólunk, hogy honnét s hová. Mondtuk neki, hogy magyar honból és egyelõre céltalanul járunk kelünk, hátha találunk olyat, ami miatt érdemes itt maradni véglegesen, vagy ha nem is itt, akkor egy környékbeli országban. Az öreg elmesélte, hogy 1956-ban jött el magyar országról és  megtetszett neki az olasz kultúra, letelepedett, megnõsült és született neki két lánya az olasz feleségétõl. Nyitottak egy kis éttermet közösen, majd azt átadták a lányoknak, hogy üzemeltessék ÕK, utána meg megnyitották ezt a kis kávézót és életük végéig ezt szeretnék csinálni. Még annyit elmondott, hogy volt egy autóbalesete és annak kapcsán mindkét lába használhatatlanná vált végleg. Meghívott bennünket ebédre és kérte, hogy maradjunk nála estig, ellát bennünket szállással is éjszakára, másnap pedig útba igazít, hogy merre érdemes indulni.

Folytatom.

[guga]

Ott töltöttük a teraszon az egész délutánt az öreggel és söröztünk, beszélgettünk, Õ pipázott. Majd megvendégelt bennünket vacsorával is, a kis kávézó specialitása volt a görög és arab ételek. Pita, Gyros és egyéb finomságok, hidegtálak, olasz ráksaláták, tenger gyümölcse. Volt az asztalon vagy 20-féle étek apró tálkákban, nem gyõztem ide s oda nyúlni a villával. Egy apró tálkában többféle sajt és olíva bogyók, a gyengém:) A nap lenyugvófélben, tengerparti sós levegõ, enyhe szellõ, alkony, kerti tó, hátradõltem a székemben és hallgattam, ahogy az öreg meséli a fiatal éveibõl a sztorikat. Kibeszéli magát, nyílván nincs olyan, aki meghallgatná, mert dõl belõle a szó. Beesteledett és az öreg ígéretéhez híven elszállásolt bennünket egy kis vendégházban a saját háza mellett. Sötét volt, nem tudtam pontosan felmérni, hogy milyen háza volt és milyen kerttel, az illatok jók voltak, tömények és édesek, valamilyen különleges virág. Elõször a barátnõm zuhanyzott le s utána én. Hatalmas fürdõlepedõbe burkolódzva ültem le egy fotelba és néztem az olasz híradót. Egy árva kukkot sem értettem belõle, éreztem, hogy kiszakítottam magamat egy közegbõl és benne vagyok egy másikban, amihez még semmi közöm. Ki vagyok szolgáltatva más emberek jóindulatának vagy éppen ellenkezõleg a rosszindulatának. Aludtunk mélyen és vártuk a reggelt, mert ilyenkor minden reggel úgy indul, hogy gondtalan és felelõsségmentes szabadság, csalóka, de legalább most kihasználjuk. Nem törõdünk semmivel, vagyunk valahol és lesz velünk valami, nem gondolkodunk elõre, minden pillanatot kiélvezünk, ez nyugat, Olaszország és a tengerpart. A hajnal a parton talált, álltam a vízben térdig, hagytam, hogy a hullámok nyaldossák a lábam, egyre feljebb, milliméterenként és lestem a holdat, csönd, senki nem mozdul, mindenki alszik. Rákok és kishalak kajtatnak a lábam körül, nem mozdulok, egyre bizalmasabbak, remélem nem harap belém a rák. Aztán de, visítva ugrok arrébb, kell nekem megbízni, szentimentálisan egy nyüves rákba, este megeszlek. Mire visszaértem megterített asztal várt bennünket. Sokféle sajt és szalámi, szardínia, gombasaláta, s hideg tej. Alaposan bereggeliztünk a sajtokból (fõleg), mert ezek a sajtok ritkaságszámba mentek Magyarországon. Az öreg telefonált és a felesége egy csomagot hozott ki számunkra. Búcsúzkodtunk, hálásak voltunk, de cserébe az ellátásért igazából semmit nem tudtunk adni, ami nekik már ne lett volna meg többszörösen. Elláttak bennünket hideg élelemmel és üdítõitalokkal két hétre. Nagyon örültek nekünk, hogy itt maradtunk éjszakára és beszélgettünk velük. Az öreggel kezet fogtam s belenéztem a barna szemébe mélyen, láttam, hogy mire gondol. Egy fiú hiányzik az életébõl és most abba a helyzetbe képzeli magát, mint ha a fiától búcsúzna. Szimulált eset, beleéli magát, mert tudja, hogy már reménytelen. Megszorítja a kezem és hozzá bólint egyet, mosolyog és még fogja a kezem. Emléxem olyan érzésem volt, mint ha örökre fogva akarna tartani. Útbaigazított, hogy hová menjünk, egy kis szálloda 15 kilométerrel feljebb, egy barátjáé, már várnak bennünket és tudnak munkát is adni. Autóstopp újra és egy hölgy állt meg sötétzöld Mercedesszel, a hátsó ülésen két pudlikutyával, akik hevesen csóváltak és nyalták a barátnõmet, ahol csak érték. Én szerencsére elõl ültem és így kimaradtam a nyalakodásból. A nõ szünet nélkül karattyolt olaszul, próbáltam neki néha megpedzeni a szpikinglist, de nem hallgatott a szép szóra csak mondta a magáét, azt hitte fodrásznál van. Elõre nézett, folyamatosan gagyarkázott , közben szólt a ciao nagy olasz slágerek és néha rám nézett. Hátrafelé még csak véletlenül sem, hogy észrevételezze mit mûvelnek a kutyái. Végül is igaza van, beültünk az autójába, elvisz minket ingyen arra a helyre ahová szeretnénk eljutni, s cserébe csak annyit kér, hogy hallgassuk, amit nem értünk és tûrjük, a kutyái nyalakodását. Mutattam neki a térképen a település nevét és mondtam a szálloda nevét és a tulajdonos nevét is. Ügyet sem vetett rám, hadarta az olasz rizsát. Aztán egyszer csak letért az útról és befordult egy szálloda elé, megérkeztünk. A nõ kiszállt és elõrement, valamit gagyarkázott a portásnak és sebesen puszit intett felénk, majd távozott. Álltunk a szálloda portása elõtt, aki angolul magyarázta a szitut. Véjt volt az álláspont, amire helyezkednünk kellett a szálloda halljában, kényelmes fotelokban és Il Gornalo ha jól emléxem az újság nevére, meg volt valami La Gazetta is. Fél órás ámul-bámul után került elõ a szálloda tulajdonosa, s angolul közölte velünk a tényeket. Miszerint értesült a barátjától, hogy jövünk és elõ is készített számunkra munkát, cserébe ellátást és szálláshelyet. Ami abból állt, hogy a szállóvendégek szoba ajtaja elõtt kint hagyott cipõit kellett fényesre vikszolni. Cserébe teljes ellátást és szálláshelyet kínált. Magas és igazán olaszos temperamentumú ember volt, határozott kiállású. Látszott rajta, hogy érti a dolgát, szeretem az ilyen embereket, mert még ha nem is értem, hogy mit mond, de tudom mit akar. A szálláshelyünk volt a legcsodálatosabb, egy kikötõi jacht. Bent horganyzott a többi vitorlás között és a tulajdonosa valami külföldi volt, aki évente egyszer jön két hétre ide. Az volt a dolgunk, hogy a hajót takarítsuk és vigyázzunk rá, hogy senki ne menjen fel rá éjszaka. Persze ez nem az a környék volt, ahol akárki is be akart volna jutni egy jachtra, ami egy az ezer közül. Csak szimbolikusan voltunk jelen. Ebédet már a szálloda étkezdéjében kaptunk, a szakácsnõk mosolyogtak, mert elõször láttak bennünket és érdekesek lehettünk számukra. Mint kiderült azért ebédeltünk ilyen kevesen, mert szinte az összes szállóvendég a parton vagy étteremben ebédelt és csak a vacsorára jöttek a szállodába. A személyzet közölte velünk, hogy kapunk egyenruhát ha a szállodában kell ténykednünk, hogy a lakók tudják, nem betörõk matatnak a cipõik és az ajtók elõtt, hanem megbízásos alapon csináljuk. Csinos szürke egyenruhát kaptunk és a bal oldali zseb fölött névjegykártya. Zoltan Zvolenszki, de furcsa, hogy fordítva van a keresztnév és a vezetéknév. Az elsõ délutánt már munkában töltöttük, nem volt sok cipõ, de azokat legalább alaposan kitisztítottuk. Eddig ügyet sem vetettem a cipõkre és azok anyagára, de most, hogy kéz közelbe kerültek és munkámból fakadóan meg kellett vizslatnom közelebbrõl, kezdtem megérteni, hogy miért ilyen drágák ezek a cipõk. Láttam olasz cipõ árakat kirakatban és csodálkoztam is rajta, hogy miért ilyen drágák, mert lehet bennük járni, puha, könnyû és kényelmes. Bár így sem tudtam a bõrcipõket beazonosítani és rangsorolni, csak a márkaneveket jegyeztem meg akkoriban, hogy ha valaki azt a cipõt hordja, akkor menõ. A szállodának volt medencéje és belsõ uszodája ill. szaunája is. Mint a szálloda nem hivatalos alkalmazottjai nem vehettük igénybe egyiket sem, mert kellemetlen lett volna a vendégek számára ha látják, hogy pucolom a cipõjét és utána beülök vele egy medencébe és elterülök kényelmesen. A dolog teljesen érthetõ volt, annak is nagyon örültünk, amit kaptunk. Az egész délutánt nem tudtuk munkával tölteni, mert kevés szállóvendég volt, arra kértek bennünket, hogy este, vacsora után jöjjünk vissza a hajóról és akkor takarítsuk ki a kikészített cipõket. De arra is módot adtak, hogy ha nem akarunk vacsora után, akkor hajnal négykor is lehet, mert 6 óra után ébrednek az elsõ vendégek, s mennek szaunázni, futni, a lényeg, hogy addigra minden kész kell, hogy legyen, hogy ne olyankor zavarjuk Õket. A második lehetõséget választottam, a hajnal az én asztalom, nem okoz gondot felébredni magamtól, elég ha lefekvéskor arra gondolok, hogy 4 óra elõtt fel kell, hogy ébredjek. Este még telekajáltuk magunkat olíva salátákkal és sajtkülönlegességekkel, már nem az ebédlõben, hanem a személyzet részére fent tartott kis épületben. Azt meg kell hagyni ügyeltek rá, hogy bõséges és változatos legyen az étrend. Svédasztal volt a személyzet számára is, azaz korlátozás nélkül ehetett mindenki kedvére, amit csak akart. Vagy 20 férfi és nõ ült szétszórva az asztaloknál és nevetgéltek Mi egy vékony, cingár srác mellé ültünk, mert nem volt szabad asztal. Forró levest evett, alig bírta kanalazni olyan forró volt és hozzá barna kenyeret. Nico volt a neve és nem tudtam kideríteni, hogy honnan jött, mert annyira hadart olaszul, angolul is beszélt keveset, de talán én még kevesebbet. Mindegy ettünk, a szálloda alkalmazottai már tudtak rólunk, valószínûleg közölték velük elõre, hogy kik s mik vagyunk és mit fogunk itt csinálni. Egy idõsebb nõ lépett egyenruhába az asztalunkhoz és kérte, hogy vacsora után adjuk oda neki az útleveleinket, hogy le tudják csekkolni pontosan kik vagyunk. Este a ringatódzó hajó hátsó fedélzetére ültünk ki, langymeleg és a tenger véget nem érõ morajlása, elgondoltam, hogy milyen lenne ha ez a hajó az enyém lenne és ez lenne az otthonom. Minden este horgásznék, fõznék és más dolgom sem lenne, mint körbehajózni a földet. A kabinban 2 ágy volt és egy halom tiszta ágynemû, tv és rádió is volt, valamint egy adó-vevõ. Bekapcsoltuk a tv-t és lefeküdtünk, kezem a fejem alatt és néztem de nem értettem semmit. Politikusokat mutattak, vonatokat, épülõ áruházat, aludtam. Arra ébredtem, hogy émelyeg a gyomrom, a hajó ringatódzása okozhatta, még soha nem aludtam eddig úgy, hogy mozgott alattam a talaj folyamatosan. A barátnõm még aludt a fa (fal?) felé fordulva, úgy látszik neki nem okozott gondot a ringó hajó. Felmentem a fedélzetre, csillagos ég, kinyújtózkodtam és körbesétáltam, csend, valahol messzebb fiatalok nevetgéltek többen is. Egy óra hosszat sétáltam a parton, több mólóra is felmentem, láttam hulló csillagokat, a hátamon futkározott a hideg tõle. Pedig semmi csak egy felvillanó porszem vagy valami kis darabja a végtelennek, ami itt lelte halálát. Ilyen rövid az én életem is a végtelenben, egy felvillanó porszem vagyok, egy pillanatig pislákolok egyet és aztán aláhullok és történelem lesz belõlem, egy rétege a földnek, sok ezer év múlva megkövesedve feltárnak és húznak egy rovátkát, hogy ennek a kornak ez volt a neve, mintát vesznek belõlem és kielemeznek. Megtudják, hogy mennyi az ólomtartalmam és miért vagyok ilyen nehéz fejû. Kezdem megérteni azokat, akik a saját hamvasztásukat kérik és, hogy utána szórják ki a szélbe. A nap fénye egy pillanatig megcsillan még rajta, akár megannyi homokszem és utána vissza a földbe, ahonnan kivették még az elején az elsõket. Hulló csillag vagyok, egy szálloda folyósóján ajtók elõl hordom el a cipõket és egy kis helységben tisztítom a többi csillagnak, akik annyian vannak, hogy egy kisebb porfelhõt is kitennének. Krémezem, fényezem és vixolom, majd egymással párhuzamosan az ajtó elé szépen lerakom, hogy ha a csillag felkél, akkor ne legyen más dolga, mint belebújni és egy pillanatra még felvillanni, majd mehet Õ is a dolgára. Föld veled.

Folytatom.

[guga]

Install your penis!

Tipikus fogyasztási cikk, mûpina, biztos jövedelmezõbb ágazat, mint a sültgesztenye árusítás.

Ráadásul hidegben nem egy leányálom sültgesztenyét árulni. Jön a sok jónapot, nem lehetne a másikat, az nem olyan pirult. meg régen pirította, gondolom nincs egy szál vevõje sem, itt árválkodik a gesztenyéje már egy órája, adja olcsóbban.

Olyan is van, hogy menet közben az ember bekap egyet-kettõt csak úgy a reklám kedvéért, N/A olyankor mindjárt megáll vagy nyolc ember egyszerre, nem gyõzöd nyeldekelni a gesztenyét.

Azt is megfigyeltem, hogy ha elkezdek kapirgálni az üstben, akkor bátrabban megállnak és nézelõdnek ill kíváncsian fölé hajolnak és egy kedves félmosollyal beleszagolgatnak, N/A ilyenkor szoktam szólni, hogy hamarosan kifogy a gáz, azért kapirgálom, és ha kifogy a gáz, akkor könnyen visszaéghet és felrobbanhat.

Mostohaapám önkéntes tûzoltó volt, Õ tanította meg nekem, hogy mi az égés 3 feltétele. Oxigén, hõmérséklet és éghetõ anyag.

Bármelyiket elvonjuk, nem lesz belõle tûz.

A szerelem 3 feltétele pedig 2 lélek, 2 test és megfelelõ vonzódás. Bármelyiket elvonjuk, az eredmény a mûpina vagy a mûfasz.

Majd alakulnak sorra a klubbok, ahol ezek a suttyók összejárnak és büszkén inspirálják egymást, hogy teeee tegnap beszívtam, oszt beálltam, mint a kampósszög, utána megdugtam az összes zacskót, amit a lakásban találtam. Neeeem mondod?

De bizony.

Még annyi, hogy mikor valaki a zacskót tossza, akkor mire/kire gondol? Valami gyártósorra, ahol fõkötõs asszonkák ontják a nylonszatyrokat?

Lakásfestéskor szoktunk használni takarófóliát, ilyen 5x5nm. Esetleg fel tudom ajánlani a maradékot.

Én gyerekkoromban a haverokkal kipróbáltam a porszívót, nem történt semmi csak iszonyat gyorsan csapkodta a csõ két falához a péniszemet, elsõre illyesztõ volt és gyorsan kivettem a péniszemet, utána a haverok is kipróbálták, de õk is megijedtek. Jót röhögtünk, haverok, buli, PAKEMA.

Kinõttük.

[guga]

A második éjszaka a hajón már kényelmesebben telt, mert okulva az elõzõ esti vacsorából, most kényelmesen, könnyût és keveset ettünk. Ráksalátát, olívát, sajtot és barna kenyeret. Vacsora után lementünk a tengerpartra sétálni, megtettünk vagy két kilométert oda is és vissza is.  Semmi, tenger, szél, hullámok, illatok és egy szót sem szóltunk. A menetrendet megbeszéltük, neki nem kellett jönni hajnalonta cipõket pucolni velem, mert én reggel 4h-6h-ig kényelmesen elvégeztem a feladatot. Utána egész nap más dolgunk sem volt, mint lemenni a szálloda strandjára és napozni meg enni az Esmeralda fagylaltot. Nyugodtan elvegyülhettünk a szállodai vendégek között, mert nem tudták kik vagyunk, napközben nem mutatkoztunk a szállodában, hajnal 4h-6h-ig pedig mindegyik hortyogott. Leterítettük a plédet, néha berohantunk a tengerbe a hullámok közé és visongtunk, majd elmentünk a személyzetibe ebédelni. Kiderült, hogy van egy szobalány, aki  jól beszéli a Magyar nyelvet, mivel a férje Magyar és nyaranta eljárnak Magyarországra a rokonokhoz. Sokat kérdezett rólunk és látszott rajta, hogy akarva, akaratlanul szeretne segíteni rajtunk. Megnyugtattuk, hogy nem szükséges és ne aggódjon miattunk, éppen úton vagyunk és céltalanul lebegünk helyztbõl-helyzetbe, ne érezze úgy, hogy felelõsséget kellene vállalni miattunk. Valahol az ötödik eseménytelen cipõpucolós nap után vetettem fel este vacsoránál a személyzet körénk gyûlt tagjainak, hogy ha tudnak szerezni alapanyagot és bográcsot, akkor másnap fõzök egy igazán Magyaros ételt bográcsban. Felsoroltam, hogy mire van szükségem és megígérték, hogy másnap estére elõteremtik. Hajnalban egy halott embert húztak partra és utána a feleségét. Látni nem láttam õket, de a tömeget és az egyenruhásokat igen, ahogy az okokat firtatták és kérdezõsködtek. A tudat is megrendítõ volt, hogy tõlünk nem messze az életét vesztette két ember. Mindennapos dolog, de mikor közelségbe kerül, csak akkor figyel fel az ember komolyabban az ilyesmire. Olvasok könyveket, nézek filmeket és azokban sokkal durvább halálnemek elõfordulnak és fájdalmasabbak is. Ha simán azt olvasnám egy regényben, hogy vízbe fúlt, akkor fel sem figyelnék rá. De így, hogy ébredés után látom a tömeget a parton, akik halkan neszeznek, lépkednek a vizes homokon és sustorognak, a hátamon feláll a szõr. Elkap az az érzés, hogy akár rólam is sustoroghatnának és én meg közben már én nélkül fekhetnék egy alumínium koporsóban várva a boncnokot, hogy szétszabdaljon és megállapítsa, hogy erõszak nem történt, sima fulladás. Hagyjuk, hessegetem a gondolatokat a fejembõl, hogy nem fontos, inkább koncentráljunk a vidámabb dolgokra. De olyankor elkap a gépszíj, hogy baszod hiába gondolsz akármire, egyszer neked is ez jut és valóban, ha el tudnám kerülni a saját akaratomból, akkor lenne értelme vidám dolgokra gondolni, de az, hogy meg kell halnom nem a saját akaratom. Süpped a homok a cipõm alatt, kagylódarabok reccsennek, nincs hideg, ez a mediterrán éghajlat és sós a levegõ, hamar kiszellõzik a fejem. Cipõ a kézfejemen és fényezem. Egy pár, két pár, hat pár, sok pár. Némelyiknek irtózatos szaga van, hiába drága ha a viselõjének olyan lábszaga van, mint a pálpusztai. Egy dolog vigasztal csak, hogy hamarosan végzek és utána mehetek kezet mosni. Az egyik cipõ orrában találtam ötven dollárt, nem tudtam mire vélni. Nõi cipõ, okkersárga, magassarkú és kecses vonalvezetéssel. Szépen kivikszoltam és visszaraktam a helyére, az ötven dollárt elraktam zsebre, de mielõtt a munkát befejeztem leadtam az ügyeletes vezetõnek, hogy egy cipõben találtam. Nagyjából sejtettem, hogy nekem lett címezve, de nem mertem megkockáztatni a sima zsebre tételt, mert ha félresikerül, akkor vége a jachtnak a munkának és az élelmezésnek is. Túl kényelmes volt ez a helyzet cserében azért a hajnali 2 órai munkáért. Inkább vállaltam, hogy bejárom a hivatalos utat és esetleg nem jutok hozzá az ötven dollárhoz, mintsem, hogy eltegyem, majd annak köszönhetõen csúfosan kitessékelnek bennünket. Délelõtt már hozta az egyik szobalány a pénzt és Olaszul karattyolva és sûrûn mosolyogva megnyugtatott, hogy az a mienk, nekem adta a hölgy, mert szimpatikus volt neki, hogy hajnalban kelek azért, hogy neki tiszta legyen a lábbelije. Ötven dollárból nem juthattunk messzire, de megbeszéltem a barátnõmmel, hogy veszünk neki is és nekem is egy-egy pár cipõt, mert eléggé lelakott állapotban volt mindkettõnké. Elmentünk délután egy helyi bankba és beváltottuk a pénzt lírára. Mindkettõnk számára vásároltunk egy-egy sportcipõt. Szinte repültünk örömünkben, mert még soha nem volt ennyire elegáns és kényelmes cipõnk. Visszafelé egy élelmiszer bolt kirakatában megláttam többféle Magyar paprikát reklámozni, vettünk édeset is és csípõset is az esti bográcsozáshoz. Egész vacsoráig a hajón maradtunk, napoztunk, pezsgõztünk és beleéltük magunkat, hogy ez a hajó a sajátunk, jólesett, ahogy irigyelve néztek ránk a parton sétálók. Ha tudták volna az igazat, valószínûleg korántsem irigykedtek volna. Hátradõltem a napozóágyon és elaludtam. Este a személyzet vacsora helyett ránk várt és kíváncsian lesték a mozdulataimat. Megnyugtattam õket, hogy semmi olyat nem teszek, amit Õk ne tudnának utánam csinálni. Tüzet raktunk és elkezdtünk erõs, Olasz vörösbort inni. Mikor a tûz izzani kezdett már és megszûnt lángolni, akkor egy-egy hasábot rádobva nekiálltam szeletelt vöröshagymát pirítani a bográcsban. Az alján fél kiló császárszalonna felkockázva és megpirulva, elborítottam vöröshagymával és a szín miatt két fej lila hagymával. Majd mikor üvegesre pirult a hagyma, akkor péppé tört fokhagymát, fûszereket és a makói édes paprikát szórtam rá. Megvártam míg összeérik és mikor mindenki a levegõbe szimatolt elismerõen, akkor beleborítottam a 2 kilónyi felkockázott sertéshúst. Felöntöttem vízzel és mint a pásztorok az Öhömöt, elkezdtem forgatni a bográcsot. Az Olaszok körém sorjáztak a sötétben, néha felszálló szikrák a sötétben és erõs piros bort adogattak körbe. A köretet bent készítették az étkezdében, rizst és nokedlit ill. Többféle savanyúságot. Ültünk az asztaloknál és elismerõen cuppogtak, fáradt voltam, udvariasan mosolyogtam minden irányban, ahol láttam, hogy keresik a tekintetemet. Gratuláltak többen is, hogy bizony ilyen finom éteket még sohasem ettek és hozzá Olaszosan karattyoltak, majd elvonultak. Elpakoltunk, elmosogattunk és elringatództunk a jachton éjszakára. A hajnal ismét a tengerparton talált, feszített ab húgyhólyagom a sok bor miatt és már nem volt kedvem elmenni a jachton, utána meg visszafeküdni, mert éreztem közel a 4h s utána a munka. Elsétáltam egy sötétebb helyre és belepisáltam a tengerbe, halak rebbentek széjjel és eszembe jutott, hogy mióta tenger a tenger, vajon hány állat és ember tette meg ugyanezt. Talán úgy kezdõdött, mint az ásítás. Figyeld meg, ha egyet ásítasz, akkor aki látja annak is hirtelen ásítania kell. Ha valaki pisál, akkor a másiknak is kell és ugyanoda. Feltételezem, hogy az elsõ valami mamut-féle lehett s utána, akik s amik látták tettét követték. Majd alakula a tenger és azóta is egyre többen pisálnak oda, tajtékot ver, hullámai hajókat borítanak és egyre nagyobb lesz.

Folytatom.

[guga]

Egy meleg patkány üdvözöljük a kínai horoszkópok világában. Tisztelt uram! Kérem vonja le a tangáját.

Lélegezzen mélyeket, na ugye már ön is érzi, hogy lelke mélyén egy patkány. Mert olyan terméket sóz másokra, ami megzavarja az életüket.

A patkány akárhol megjelenik, mindig megzavarja a nyugalmat. Tesznek ellene, de a patkányt nem lehet kiírtani, sajnos minél jobban irtják, annál szívósabb és rendre megjelenik, hogy megmutassa az arcát.

A patkánynak munkája patkányság és patkánynak asszonya is patkánynagysága.

A patkánynak is vagyon nagysága, ha feláll és körülkémlel, a legnagyobb a patkánysága.

Mert nem azért néz szét, hogy lásson, hanem azért, hogy másoknak patkánysággal alá ásson.

A patkány folyamatosan áskálódik, mert lent él a föld alatt, hogy ne lássad útait.

Úgy hírlik, hogy lent a földben, mélyen, a sár alatt van a pokol. Lent a patkányok széles hada honol.
Feljönnek-e földnek színére és te kedvességbõl megfizeted az árát és otthonodba helyezed át a várát.

Kiözönlenek a földbõl a patkányok és lángba borítják ezt a világot.

Patkányság.

N/A most mi van? Miért húzták el a függönyt? Mi ez a fény, s mi ez a nagyon világos?

Szevasz patkány, ugye, hogy furcsa, ez nem a te világod. Mert itt minden fényes és egyenes, nem úgy mint a te otthonod, ahol görbe a járat és abba a fény be nem járhat.

Tudom rosszul érzed magad köztünk és itt is inkább a te utad járnád, hogy görbüljön a tér a fénnyel és boruljon be sötétséggel.

De tudod mit patkány! Ha engednék is néked, nem tompítana el a te fényed. Mert tetteidnek sötétség az atyja és gyümölcseidnek a homály a magja.

[guga]

Néhány fiatal lány és fiú ácsorgott a lépcsõn. Jöttömre érdeklõdve felkapták a fejüket, már vártak rám. Én meg kényszeresen elkezdtem nekik magyarázni, hogy mit álmodtam. Széles mozdulatokkal gesztikulálva. A hallgatóságom csöndben és feszülten figyelt.

Mutattam nekik, hogy egy fehér lepedõt szétterítettem és magam elé tartva felemelkedtem a levegõbe, éreztem, hogy valami erõsen megragad és húz felfele egyre sebesebben. Száguldottam, amíg a város már csak egy kicsi pont lett. Szédítõ ez az üresség körülöttem. Hõlégballonosok érezhetnek hasonlót, de nekik van viszonyítási alapnak a kosár, nekem semmi csak én és a levegõ s kezemben a már összegyûrõdött fehér lepedõ.
Egyre lassabban emelkedtem és végül egy pillanatra megálltam, majd elkezdtem eszeveszett sebességgel zuhanni. Fájdalmas az a tudat, amikor van idõd gondolkodni a halál elõtt. Pánik és az õrület határán minden idegszálad belobban, az ereimben a vér tüzel és látod az egyre közeledõ földet, a város egyre nagyobb lesz és szeretnél elmenekülni a dolog elõl, valami kibúvót keresni, hátha és a város már akkora, mint egy hatalmas szürke rét és nõ csak nõ. A füledbe fütyül valami sikoltó hang, tehetetlenül hánykolódsz, megpróbálod kapálódzással megoldani vagy üvöltéssel, de a szürke rét egyre csak tágul, most lenne jó elájulni, elveszteni az eszméletemet, hogy ne érezzem ne éljem át, majd a túloldalon feleszmélek ha már a testbõl kiment a lélek. Csak az a tizedmásodperc soha ne történne meg, kicsi idõ a becsapódás, de akkor is azt még érezni fogom és utána a megváltó halál.

Egyszer csak felébredtem és körbenéztem, az ágyban vagyok csak álmodtam. Mondtam nekik, hogy nem zuhantam le, mielõtt elértem volna a földet vége lett, megnyugodtam és visszafeküdtem. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy minek köszönhetõen nem zuhantam le a földre? A levegõben nem tud megtartani semmi, gyakorlatilag ha valaki zuhan, azt már nem fogja meg semmi, lezuhan és páff. Akkor most mi történt? Egy pillanatig belegondoltam abba, hogy nem tudom most élek e vagy halok és eltûnt a hallgatóságom is. Ezek szerint valami nem stimmel. Sajnos újra az jutott eszembe, hogy zuhantam és, amíg földet nem érek nem ébredhetek fel, mert nincs senki és semmi, ami megtartson. A tudat, hogy tényleg le kell zuhannom újra abba a kétségbeesett halál elõtti állapotba hozott és az összes idegszálam megfeszült, lángolt a bensõm és üvöltve ébredtem fel.

Paradoxon, álmomban azt álmodtam, hogy álmodok. Még a hallgatóságomat is csak álmodtam, mindent. Nehezen tudtam lenyugodni és megbékélni, hajnali 3 óra van, nem hinném, hogy már vissza tudok aludni.

[guga]

Jó napot! A francia drazséból kérnék 10dkg-ot, mutattam rá ujjammal...

Az nem Francia drazsé! Sajnálom a férjem rossz táblát tett ki elé.
Szegény tegnap óta rosszul lát és könnyezik.
Belerepült az "éjibogár" a szemébe!

Á értem, akkor abból kérek 10dkg-ot, amire mutattam,
Függetlenül attól, hogy mi a neve.

Rendben, tehát nem a Francia drazséból kér, hanem a kabátgombokból?

Kabátgombokból...?! Az ott nem Francia drazsé?

Á már értem, nekünk két üzletünk van tudja...
Az nem Francia drazsé! Sajnálom a férjem rossz táblát tett ki az üzlet elé.
Szegény tegnap óta rosszul lát és könnyezik.
Belerepült az "éjibogár" a szemébe!

Á már értem, akkor a másik üzletben van Francia drazsé?

Igen így van, ez a rövid áruk boltja, jöjjön átkísérem...

Jó napot! A francia drazséból kérnék 10dkg-ot, mutattam rá ujjammal...

Az nem Francia drazsé! Sajnálom a férjem rossz táblát tett ki elé.
Szegény tegnap óta rosszul lát és könnyezik.
Belerepült az "éjibogár" a szemébe!

Á értem, akkor abból kérek 10dkg-ot, amire mutattam,
Függetlenül attól, hogy mi a neve.

Rendben, tehát nem a Francia drazséból kér, hanem a Duna kavicsból?

Duna kavicsból...?! ? De kérem az ott nem a Szajna?

De igen, az a Szajna, csak tudja a férjem rossz táblát tett ki elé.
Szegény tegnap óta rosszul lát és könnyezik.
Belerepült az "éjibogár" a szemébe!

[guga]

> Rögtön Jövök <

Mi történt?

Valaki elugrott egy pár percre talán cigarettáért, levelet feladni, nadrágot váltani, kutyát sétáltatni, ellenõrízni a gázt, a kocsi ajtajait s a riasztót, vagy csak egyszerûen ebéd után levegõzni kívánt egyet és ejtõzni az árnyékos padon, közben szemlélõdni. Kirakta az ajtóra az erre az esetre szabványosított üzenetét, miszerint "Rögtön jövök". Mert így tervezte, negyedórát szánt erre a kis kiruccanásra.

De valaki beleköpött a levesébe :DDD

Egy olyan, aki távozta után 10percözel érkezett meg a helyszínre és felfogta az üzenetet, hogy kicsit várnia kell, eleget tett a kérdésnek, de egy bizonyos idõ után egyik lábáról a másikra állva nekiállt cziccegni és a fejét csóválta, majd minimális hergelési idõ után egy basszameggal továbbált és bosszúságát magában hordozta a következõ nap is, mikor arra járt és sietett a buszhoz. Az üzenet még továbbra is ott állt és közvetített, hogy légy türelmes "Rögtön Jövök"...enpera.

Emberünk napokig szemlélte ezt, közértbe menvén, az újságoshoz leszaladva, hideg sör után koslatva, a busz után futva, mindennap egy pillanatra felvillant az üzenet számára. S minden nap, amikor ránézett, egy pillanatra eszébe juttatta a bosszúságát, hogy legalább egy negyedórát ácsorgott a bejárat elõtt, engedelmeskedve s fejet hajtva eme üzenet elõtt...............
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A pszichikai kutatóintézet munkatársai lassan haladva lépkedtek a lakótelepi panelépületek tövében és alaposan szemügyre vették a lépcsõházakat és keresztezõdéseket. Keresték a legforgalmasabb helyet, ahol a legtöbb ember áthalad. Kutatásuk célja az ember türelmi határának a feltérképezése volt. Béreltek a centrumban egy kis üzletet, melyben kialakítottak egy kisebb dohányboltot és bkv jegyárusítót ill. könyvesboltot és újságost. Az üzlet kirakatát telerakták pipákkal, cigarettákkal, újságokkal és könyvekkel meg reklámfeliratokkal, de soha nem nyitották ki.

Az üzlet ajtajára ki volt írva, hogy nyitvatartás h-p 9-19, sz-v zárva.

Az üzlet hátsó bejáratán minden nap bement a két alkalmazott és elhelyezett egy kamerát az üvegek mögé rejtve, majd kezdõdhetett az emberek türelmi határának feltérképezése. Végignézték, ahogy néha egyszerre 2-3 ember is eleget tesz az üzenetnek és megállnak az ajtó elõtt, majd kis idõ múlva tanácstalanul és lelombozva továbbállnak. Volt olyan is, aki hozzávágta a táskáját a kirakathoz. A rekorder egy nyugdíjas hölgy volt, aki nyilván érelmeszesedésben szenvedhetett, mert naponta várakozott az ajtó elõtt 10-18perceket és miután senki nem bukkant fel sem az emlékezetében, sem a pillanatnyi tudatában, így elfelejtkezve arról, hogy tulajdonképpen miért is ácsorog az ajtó elõtt, továbbsétált és,, mint aki csak éppen keres valakit, határozottan elnézett ebbe is és amabba az irányba is, majd határozatlanul intett egy halk nyögéssel valakinek, végül a húgyhólyagja hazahajtotta.

Imre és Gábor a két kutatótechnikus egyik reggel csodálkozva vette észre, hogy megváltozott a felirat az ajtón, amit kitettek. Jót röhögtek rajta és csintalanul összenevetve megállapították, hogy biztos egy visszatérõ vendég