Súgó
A téma zárva.
Idézet
A kötelező társadalombiztosítás megjelenésének jelentősége mindenütt abban állt, hogy ez volt az első olyan állami beavatkozás az emberek szociális helyzetébe, amely nagy tömegeket érintett, és kötelező, központi redisztribúciós folyamatot követelt meg. Ez valódi, súlyos beavatkozás volt az egyének életébe: gyökeres szakítás a munkaviszonyok liberális (csak a munkaadó és a munkavállaló egyéni szerződésén alapuló) rendezésével azáltal, hogy mindkét fél köteles lett bizonyos összeget járulék formájában egy pénztárnak befizetni. Egyes gyárakban ez már az 1870-es évektől Magyarországon is gyakorlat volt, de a munkások és a gyártulajdonos egyéni döntésén alapult, azaz önkéntesen működött. Az 1880-as években még ezekben az esetekben is mindkét fél részéről heves tiltakozás fogadta a kötelező biztosítás gondolatát.
Természetesen már sokkal korábban kialakultak a központilag megszervezett segítségnyújtás gyökerei. Történelmileg a folyamat egyik része az, ahogyan a korlátozás és a kényszer eszközei fokozatosan átkerülnek a magánszemélyektől a közhatalom birtokába [ Tilly (1990), Elias (1987)]. Ez a folyamat, ha lassabban is, az elesett rétegek segítésében is megindult. Kollektív , egész nemzetet átfogó, kötelező intézkedések születtek annak érdekében, hogy az embereket egyénileg érintő csapásokat kivédjék [ Swaan (1988)]. Ez Abram de Swaan elgondolása szerint az „externáliák” fogalmával magyarázható: mások nyomorúsága veszélybe sodorta a gazdagabb lakosok létét is. Ez a probléma a járványok során kiéleződött: valamikor a 19. században kezdtek rádöbbenni arra, hogy a járvány megfékezésére nem elegendő a gazdag területek csatornázása, ebbe a szegénynegyedeket is be kell vonni. Ez viszont már lehetetlen központi irányítás és adóztatás nélkül. A szegénység problémája tehát a városokban egy idő után automatikusan előhívta a kollektív cselekvés kényszerét.
Hasonló dolog történt a később a társadalombiztosítás esetében: a nagyvárosokban tömegesen jelenlévő ipari, elsősorban nagyipari munkásság egy idő után különféle veszélyeket hordozó entitássá vált. Egyrészt a rossz higiénés körülményeik jelentettek fizikai veszélyt más társadalmi csoportokra, másrészt egyre fenyegetőbbé vált az a politikai nyomás, amit megtestesítettek.
A városokba áramló munkásság bérmunkássá válásának fő jellemzője a szinte teljes elszakadás a földtől és az otthon hagyott családi-szomszédsági kötelékektől.[2] Nehéz helyzetbe kerülvén (legyen az betegség, gyerekszülés, öregség vagy munkanélküliség), a munkások hamarosan önszerveződés révén próbáltak sorsukon enyhíteni. Magyarországon például az Általános Munkás-betegsegélyező és Rokkant Pénztár 1870-ben alakult, és 1882-ben már 55 vállalat állt vele szerződéses viszonyban. Annak ellenére, hogy a pénztár viszonylag jól működött (elsősorban táppénzt és orvosi, kórházi ellátást nyújtott), az állam az 1891-es törvénnyel olyan intézkedéseket hozott, amelyek megnehezítették működését. Az 1891-es törvény egyik célja a parlamenti jegyzőkönyvek tanúsága szerint éppen az volt, hogy a munkások által önkormányzati alapon irányított Általános Pénztár által megtestesített veszélyt elhárítsa.[3]
Egyfelől tehát valós igény mutatkozott egy társadalmi probléma enyhítésére, másfelől viszont az állam nem véletlenül óhajtotta magára vállalni ezt a feladatot. Természetesen szerepet játszott ebben a bölcs belátás, a humanitárius segítségnyújtás vágya is. Tévednénk azonban, ha csupán ennek tudnánk be az állam aktivitását ezen a téren.
Ezt az érvelést alátámasztja az a megfigyelés is, hogy azok az országok, ahol legelőször fogadtak el kötelező társadalombiztosítási törvényeket (az 1880–1890-es években), jellemzően nem parlamentáris demokráciák voltak. „Az alkotmányos-dualista monarchiáknak… nagyobb szükségük volt a munkásosztály lojalitásának megszilárdítására, mivel a növekvő és fenyegető munkásmozgalom a nem parlamentáris politikai berendezkedések legitimitását veszélyeztette. Másrészt, ezek az országok egy olyan erős állami bürokráciát építettek ki ekkorra, amely képes lehetett egy ilyen rendszer adminisztrálására, megtartva a paternalista hagyományokat. Végül pedig, ezekben az országokban a földbirtokosok dominanciája érvényesült, amely képes volt elérni, hogy a rendszer társadalmi költségeit a városi közép- és felső osztályokra, valamint magára az ipari munkásságra hárítsák át.” [ Flora–Alber (1982) 70. o.]
Természetesen már sokkal korábban kialakultak a központilag megszervezett segítségnyújtás gyökerei. Történelmileg a folyamat egyik része az, ahogyan a korlátozás és a kényszer eszközei fokozatosan átkerülnek a magánszemélyektől a közhatalom birtokába [ Tilly (1990), Elias (1987)]. Ez a folyamat, ha lassabban is, az elesett rétegek segítésében is megindult. Kollektív , egész nemzetet átfogó, kötelező intézkedések születtek annak érdekében, hogy az embereket egyénileg érintő csapásokat kivédjék [ Swaan (1988)]. Ez Abram de Swaan elgondolása szerint az „externáliák” fogalmával magyarázható: mások nyomorúsága veszélybe sodorta a gazdagabb lakosok létét is. Ez a probléma a járványok során kiéleződött: valamikor a 19. században kezdtek rádöbbenni arra, hogy a járvány megfékezésére nem elegendő a gazdag területek csatornázása, ebbe a szegénynegyedeket is be kell vonni. Ez viszont már lehetetlen központi irányítás és adóztatás nélkül. A szegénység problémája tehát a városokban egy idő után automatikusan előhívta a kollektív cselekvés kényszerét.
Hasonló dolog történt a később a társadalombiztosítás esetében: a nagyvárosokban tömegesen jelenlévő ipari, elsősorban nagyipari munkásság egy idő után különféle veszélyeket hordozó entitássá vált. Egyrészt a rossz higiénés körülményeik jelentettek fizikai veszélyt más társadalmi csoportokra, másrészt egyre fenyegetőbbé vált az a politikai nyomás, amit megtestesítettek.
A városokba áramló munkásság bérmunkássá válásának fő jellemzője a szinte teljes elszakadás a földtől és az otthon hagyott családi-szomszédsági kötelékektől.[2] Nehéz helyzetbe kerülvén (legyen az betegség, gyerekszülés, öregség vagy munkanélküliség), a munkások hamarosan önszerveződés révén próbáltak sorsukon enyhíteni. Magyarországon például az Általános Munkás-betegsegélyező és Rokkant Pénztár 1870-ben alakult, és 1882-ben már 55 vállalat állt vele szerződéses viszonyban. Annak ellenére, hogy a pénztár viszonylag jól működött (elsősorban táppénzt és orvosi, kórházi ellátást nyújtott), az állam az 1891-es törvénnyel olyan intézkedéseket hozott, amelyek megnehezítették működését. Az 1891-es törvény egyik célja a parlamenti jegyzőkönyvek tanúsága szerint éppen az volt, hogy a munkások által önkormányzati alapon irányított Általános Pénztár által megtestesített veszélyt elhárítsa.[3]
Egyfelől tehát valós igény mutatkozott egy társadalmi probléma enyhítésére, másfelől viszont az állam nem véletlenül óhajtotta magára vállalni ezt a feladatot. Természetesen szerepet játszott ebben a bölcs belátás, a humanitárius segítségnyújtás vágya is. Tévednénk azonban, ha csupán ennek tudnánk be az állam aktivitását ezen a téren.
Ezt az érvelést alátámasztja az a megfigyelés is, hogy azok az országok, ahol legelőször fogadtak el kötelező társadalombiztosítási törvényeket (az 1880–1890-es években), jellemzően nem parlamentáris demokráciák voltak. „Az alkotmányos-dualista monarchiáknak… nagyobb szükségük volt a munkásosztály lojalitásának megszilárdítására, mivel a növekvő és fenyegető munkásmozgalom a nem parlamentáris politikai berendezkedések legitimitását veszélyeztette. Másrészt, ezek az országok egy olyan erős állami bürokráciát építettek ki ekkorra, amely képes lehetett egy ilyen rendszer adminisztrálására, megtartva a paternalista hagyományokat. Végül pedig, ezekben az országokban a földbirtokosok dominanciája érvényesült, amely képes volt elérni, hogy a rendszer társadalmi költségeit a városi közép- és felső osztályokra, valamint magára az ipari munkásságra hárítsák át.” [ Flora–Alber (1982) 70. o.]
:Đ
