Napló gyermekeimnek (1982)
Mészáros Márta
Szerző: Bikácsy Gergely
Mészáros Márta ma, pályája csúcsán igazi „besorolhatatlan rendező”. De miért is most? Hiszen mindig is az volt, már indulásától. A hatvanas évek végén erős dokumentarista stílusú, kicsit (de csak kicsit) a cseh új-hullámra hasonlító filmekkel tűnt fel. Első munkáját, az Eltávozott napot új és öntörvényű alkotót megillető üdvözléssel fogadta a magyar kritika.
A rendezőnő hosszú évekkel később többször is megemlítette, hogy későbbi filmjeit a külföldi, leginkább a francia kritika többre becsülte, mint a magyar. Nem egészen így van ugyan, hiszen a legtöbb nemzetközi sikert aratott Örökbefogadást idehaza is megbecsülték. Igaz viszont, hogy az itthon általában egyszerűsítve, „feminista” szemléletűnek mondott filmjeit (Kilenc hónap; Ők ketten), melyeket bizonyos ingerültség fogadott, mind a kritikusok, mind a nézők körében, Nyugat-Európában sokkal többre értékelték.
A sértődött rendezőnek, és a gyakran vakságban szenvedő kritikusoknak mindig emlékezniük volna jó a Napló-trilógia első darabjának (Napló gyermekeimnek) jó fogadtatására (1984-ben a Játékfilmszemle minden nagyobb díját megszerezte), majd a második darab (Napló szerelmeimnek, 1987) rendszerváltás-hajnali filmszemle-premierjére, amikor Mészáros Mártát - hosszú idő óta először -, nagyon nagy és megérdemelt kritikai-nézői siker, igazi ünneplés fogadta – hazájában.
A Napló-trilógia az önéletrajzi töltésű filmfajta diadala. Az első darab kapcsán a trilógia egészét, a későbbi folytatásokat is felidézi a néző. E háromrészes filmnek nem érdektelen tanulságai vannak: például az, hogy Mészáros Márta ebben a három művében sem adta fel nyers, tüskés, kemény stílusát, s hogy a filmek lírai, költői jelenetsorai sohasem oldják a feszültséget, hogy a háttér történelemábrázolása kiválóan ötvöződik a „gyerekszem” vagy a „kamasz-látásmód” magánéleti szubjektivitásával. Magántörténelem, mely megőrizte magán-hitelét, és hitelessé tette a híradóban elkoptatott „nagy” történelmet.
A rendszerváltás kezdetén több magyar film is megpróbálta sikerrel-sikertelenül felidézni az ötvenhatos forradalmat. Bennem, másokhoz talán hasonlóan inkább hiányérzetet keltettek ezek a kísérletek. A Napló-trilógiának a harmadik része játszódik 1956 őszén, majd a megtorlás utáni Budapesten: erősebbnek, hitelesebbnek éreztem néhány más hasonló tárgyú alkotásnál. Talán éppen a rendezőnő (és önéletrajzi hőse) különös helyzete és szemszöge miatt.
Julit a moszkvai Filmművészeti Főiskolán éri Sztálin halálhíre, majd a magyar október is. Talán joggal használtam a „különös szemszög” kifejezést: az orosz-kirgiz neveltetésű kislány, akit hazatérve a szovjet elnyomást vakhittel és következetesen kiszolgáló nevelőanya készít az életre, a hatalmas diktatúra hatalmas fővárosában tanul – és kemény, minden vakhitet önmagában legyőző makacssággal, csak saját tapasztalataira hallgatva, csak a saját érzelmeinek engedelmeskedve fordul szembe utopikus vakhittel és embertelen történelemhamisítással. Juli vad önfejűségét a hidegen objektív, minden hazugságot, minden csalást leleplezni tudó kamera segíti: ez lesz munkaeszköze.
Sok minden kell az igazság megértéséhez. Julinak az apa-legenda kétségbeesett kutatása leginkább. A kamasz, majd felnőtt lány szinte újjáteremti elvesztett apját egy másik, saját útját nagy tévedésekkel és önáltatásokkal teli botladozás végén meglelő, vétkesből, cinkosból emberré és hőssé váló másik férfiben.
Jan Nowicki játssza ezt a figurát, és egészen eddig a filmig kellett várni, hogy megértsük, miért is tartják az egyik legnagyobb lengyel színésznek. Magyar filmben játszva sokáig ezt nem tudtuk elhinni: innen kezdve igen. Említsük meg a Juli nevelanyját játszó lengyel Anna Polonyt, vagy a nagypapát megelevenítő Zolnay Pált. S ha őket, különösen erősen a főszereplő Czinkóczi Zsuzsát: sokkal hitelesebb, mint száztizenöt színésznő más magyar filmben. Kislányként fedezte fel Ranódy Zoltán az Árvácska főszerepére. Mészáros Márta önéletrajzi trilógiájában igazi, nagy színészi feladatot teljesít, a természetesség utánozhatatlan hitelével, e szerepek eljátszása után visszatérve a filmtől távoli magánéletbe. Annakidején a szakma, a közönség és a kritika egyhangú elismerésével vehette át a szemle díját.
A Napló-trilógia gyerekfilm, kamaszfilm, történelmi film és szerelmes film. Csikorgóan, néha kellemetlenül igaz hangszerelésben. Nem véletlen, hogy az 1956-al foglalkozó harmadik darabját egy jó ideig nem mutatták be. Igaz film, történelem emberléptékkel. Ha a mai vagy későbbi nemzedék meg akarja érteni – vagy inkább átérezni, átélni – a szocializmus, a kommunizmus hitére felesküdő, majd saját életükkel, vétkeikkel és tragédiáikkal szembenéző, végül mégis az igazságig eljutó, a valóságból vett esendő hősök sorsát, ez a film katartikus élmény lehet.