[lameXpert]

KURT VONNEGUT: Gyökerek

[Samott]

Minden a szavakkal kezdodik

Samott

[lameXpert]

Móricz Zsigmond: Az asszony beleszól

[lameXpert]

Ólomkatonák

[Iguana]

A mai értelmiségi lány nem akar férjhez menni. Elnézõen mosolyog,
ha a családalapítás kérdése szóba kerül. Férj? Vacsorafõzés?
Zoknimosás? Takarítás? Na, ne! - Most inkább beiratkozom erre a
szuper posztgradra, jövõre megpályázom azt az isteni féléves
kaliforniai ösztöndíjat, ami után persze gyerekjáték lesz a felsõfokú
angol. Család? Gyerek? Arra még igazán ráérek... Majd úgy a harmincas
éveim második felében. Talán. Addig még élni szeretnék! Utazást,
karriert, sok pénzt és jó bulikat akarok. Nem hiszem, hogy bármirõl is
lekésnék - mondogatja magabiztosan, de közben megerõsítésre várva
nagyokat pislog rám.
    A lány, aki nem akar férjhez menni, természetesen - és
szerencsére - idõnként szerelmes lesz. Együtt jár egy fiúval, kicsivel
késõbb összeköltöznek. A szerelem lángol, a lány zoknit mos, vacsorát
fõz és takarít. És boldog. Ez az állapot eltarthat két-három-négy évig
is. (Addig ritkán.) Akkor egy szép napon elé áll a fiú, és nyíltan, becsületesen
közli vele: - Szép volt, de nem tehetek róla, sajnos elmúlt a szerelem. Ha
pedig elmúlt, miért is maradnánk együtt tovább? Nem igaz? És elmegy.
    A lány megérti - mit is tehetne? -, beleveti magát ismét a
munkába, letesz egy újabb nyelvvizsgát, és, bár nem akar férjhez
menni, minden szombaton órákat tölt a tükör elõtt, hogy a diszkóban a
legjobb formáját hozza. Frizura, smink, körmök és egyebek, minden a
helyén. Ragyogva, reményekkel telve indul esténként, és csalódottan,
elkenõdött szemmel érkezik az elsõ busszal. Megint nem jött össze. De
néhány hónap múlva mégiscsak találkoznak. Az új fiú sem akar még
nõsülni, de hát férjhez menni? Isten ments! Mindenki tudja, hogy a
házasság megöli a szerelmet. Férj és feleség a tulajdonuknak tekintik
egymást, tudod, papír nélkül sokkal jobban szeret! És meg akar
tartani! Nem kényelmesedik el, mint a legtöbb férj a felesége mellett -
ecseteli hevesen az együttélés elõnyeit. És újabb boldog szakasz
kezdõdik: szerelemmel, zoknimosással, vacsorafõzéssel és
takarítással.
    Míg egy napon elé áll a fiú, és becsületesen, nyíltan közli: sajnos,
elmúlt a szerelem. És odébbáll... A szerelembõl néha kisbaba is
születik, és többnyire az édesanyjánál marad. Akibõl így egy csapásra
egyedülálló anya lesz. S még jó, hogy a mamája nem akar férjhez
menni, mert erre így már vajmi kevés esélye lesz...
    Egyébként is nagy szerencse, hogy a mai lányok nem akarnak
férjhez menni, mivelhogy mostanában a fiúknak sem nagyon akaródzik.
Legfeljebb úgy a harmincas éveik második felében. Amikor már minden
együtt van: karrier, ház, autó. Igen, ahhoz jól illik már két szöszke
gyerek meg egy szép feleség. No persze, nem a harmincas éveinek
második felében járó.
    Inkább egy húsz év körüli, bájos, kedves, családra vágyó
teremtés.

... és folytatni is tudnám..

....és újabb boldog szakasz kezdodik: szerelemmel, zoknimosással,
vacsorafozéssel, gyerekneveléssel. míg egy napon a férfi ráébred, hogy
elmúlt a szerelem, az idegeire mennek a kölykök, majd dehogy áll elo
nyiltan, becsületesen, hanem sunyi módon  beleveti magát az
éjszakai életbe, és ahogy illik, bájos szöszke szeretot (vagy kettot)
szerez be. No persze 20 év körüli, bájos, kedves, férjhez menni nem
akaró teremtést. Nem is tudom, a mai értelmiségi lányok miért nem
akarnak férjhez menni...

[lameXpert]

What Was The Kinsey Report?  How a revolutionary 1948 book revealed that most sex happens when people are alone

[lameXpert]

Idézet

Deák Ferenc parlamenti beszéde 1867. március 28.


.......Ha valaki a pragmatica sanctiót figyelemmel végig olvassa, nem fog kétkedni azon, hogy megkötésénél egyik fôczél a viszonos védelem is volt. Az 1723: 1. czikkben megköszönik az ország rendei ô felségének, hogy Magyarország javára a szomszéd országokkal és örökös tartományokkal külerôszak ellen is megállapítandó egyességre irányozta gondoskodását és igyekezetét. A 2-dik törvényczikkben hasonlóul meg van különösen említve a külsô erô elleni védelem.
Némelyek a pragmatica sanctiónak ezen, a föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklásra vonatkozó értelmét is kétségbe vonják; de ha tekintetbe vesszük elôször a pragmatica sanctio megkötésének azon egyik czélját, a külerô elleni védelmet, melyet elôbb említettem, másodszor, ha figyelemmel olvassuk az 1723: 2. t.-czikknek 3., 4., különösen pedig 7-dik szakaszát, látni fogjuk, hogy ott világosan ki van mondva, hogy ô felségének Németországon kívül és belül fekvô örökös országai és tartományai Magyarországgal és a hozzá kapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal együtt föloszthatatlanul és egymástól elválhatatlanul örökösödésileg birtoklandók. E szavak értelme, úgy hiszem, lehetetlenné tesz minden más magyarázatot, mint az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklás elvének elismerését. (Úgy van! Helyes! a középen.)
Így tekintették ezt a késôbbi országgyûlések is. 1741-ben a 4. czikkben, midôn Mária Terézia férjének, Ferencz császárnak, corregensségét elfogadták az ország rendei, kimondották egyszersmind, hogy ez által az 1723: 1. és 4. czikkek az elválhatatlanságra nézve csorbát ne szenvedjenek. 1790-ben pedig azon törvényczikkben – a 10-dikben, – melyre annyiszor hivatkoznak, s mely az ország törvényes függetlenségérôl szól, újabban és határozottan ki van mondva a föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklás elve.
Így értelmezte a pragmatica sanctiót ennek keletkezése óta a folytonos gyakorlat is. Soha sem késett Magyarország ô felsége birodalmát bármely megtámadás ellen megvédeni még akkor is, midôn az ellenség nyiltan kijelentette, hogy a háborút nem Magyarország ellen kívánja folytatni, mint példáúl 1809-ben, midôn a gyôzelmes franczia császárnak ily tartalmú proclamatiója hatástalanul hangzott el.
Így értelmezte a pragmatica sanctiót s az ebbôl származó védelmi kötelezettséget az 1847/48-diki országgyûlés is. Akkor Somogy vármegye egyik követének interpellátiójára Batthyány Lajos gróf miniszterelnök az összes miniszterium nevében kinyilatkoztatta, hogy a pragmatica sanctiót oly értelemben veszi, miszerint azon esetben, ha az osztrák birodalom külellenség által megtámadtatik, Magyarországot segedelemadásra kötelezettnek hiszi, és ez értelmezésben az egész országgyûlés megnyugodott. Az 1848-dik évi pesti országgyûlés 15-dik ülésében Batthyány Lajos gr. szavait Eötvös b. miniszter idézte. Ugyanazon ülésben Kossuth Lajos miniszter fölolvasta a miniszteri tanács jegyzôkönyvének azon pontját, melyben a miniszterium kijelenti: "hogy a pragmatica sanctióból Magyarországra háramló azon kötelezettséget, miszerint ô felségét külmegtámadás ellen védeni tartozik, kétségbe vonni nem akarja." Hasonlóul azon ülésben Kossuth Lajos azt is kijelentette, hogy a miniszterium összesen és egyenkint állását kész ahhoz hozzá kötni, "hogy az országbeli rendes hadseregnek azon része, mely az országbeli rendnek, békének és a nemzet jogainak, szabadságának védelmére nem szükséges, ô felségének külmegtámadtatása ellen dispositiójára bocsáttassék a pragmatica sanctio értelmében." A pragmatica sanctio ezen magyarázatát a Háznak nagy többsége hasonlóul helybenhagyta, noha azon háború, mely akkor folyt, Magyarországban populárisnak nem tartatott és sokak rokonszenve inkább a szabadságért küzdô olaszok felé hajolt.
Tévedett tehát Madarász József képviselô úr, midôn multkori beszédében azt mondá, hogy a védkötelezettség eszméjét elôször én általam hallotta fölemlíttetni 1866 február 22-dikén, és láthatja, hogy nem én említettem azt föl elôször. (Élénk tetszés.) Lehet, hogy mivel ô a 47–48-diki országgyûlésen jelen nem volt, azt, mi ott történt, nem tudta; de jelen volt a 48-diki pesti országgyûlésen, midôn Eötvös József b. a Batthyány Lajos gr. szavait idézte, jelen volt Kossuth Lajos említett elôadásainál, részt vett azon napon is, a következô napokon is a tanácskozásokban: tudhatta tehát, hogy nem én voltam az elsô, ki ezen régen ismert dolgot megemlítettem. Azonban én ezt tévedésnek vagy megfeledkezésnek tekintem. (Élénk derültség.)
Némelyek nem tagadják ugyan a védelmi kötelezettséget, de kétségbe vonják a védelem közösségének elvét.
Ôseink, midôn a sanctio pragmaticában kimondott föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklás elvének megállapításával kötelezve lônek annak föntartására és megvédésére, jól tudták, hogy a védelemnek olyannak kell lenni, mely czélre vezessen; már pedig csak az együttes erôvel folyó közös védelem lehetett sikeres az állandó rendes katonaság fölállítása óta minden idôben, a különvált seregeknek külön mûködése pedig zsibbasztó lett volna a szükséges védelem hatására.
Tekintsük bár a folytonosan fönállott gyakorlatot: minden ellenség ellen, mely ô felségének birodalmát megtámadta, a rendes magyar katonaság közösen és együtt harczolt ô felsége többi seregeivel, ugyanazon vezérlet alatt állott, és elkülönözve nem mûködött.
Hajdan Magyarország védelmi erejét fôképpen a banderiális és insurrectionális seregek képezték, és akkor a nádor vala törvényeink szerint a magyar hadak fôkapitánya. De 1715-ben a 8. t.-czikkben kimondották az ország rendei, hogy: "Miután a nemesek és mindazok, kiket a törvény ezen nevezet alatt ért, az ország védelmére katonáskodni, következve személyesen fölkelni (insurgere), illetôleg banderiumaikat elôállítani kötelesek: ô felsége, valamikor szükségesnek tartja, ezt a törvények értelmében jövendôre is megkívánhatja és követelheti; de mivel egyedül ez által az országot elegendôleg megvédeni nem lehetne, benszülöttekbôl és külsôkbôl álló erôsebb rendezett katonaság lesz minden eshetôségre tartandó", stb. Az állandó rendes sereget nem rendelte a törvény a nádor vezérlete alá, sôt ugyanazon országgyûlésen elhatároztatott a 21-dik t.-czikkben, hogy: "A midôn az említett 8-dik czikknek és más törvényeknek értelmében az országnak insurgálni kell, azon esetben a nádor marad jövendôben is az ország fôkapitánya". Tehát csak az insurrectiónak marad fôkapitánya, s nem az egész magyar seregnek. E különböztetés is mutatja, hogy a rendes magyar katonaság ô felsége többi seregeivel együtt s közösen teljesítette mindenkor a védelmi kötelezettséget.
És ha már akkor szükségesnek tartották ezt ôseink, mennyivel szükségesebb ez jelenben, midôn a hadvezetés újabb módja s a hadtudományok fejlôdése nagy erôk összpontosítását s egységes mûködését igényli, s a régi modorú rendszert egyáltalában lehetetlenné teszi. Hajdan, ha két hatalmasság hadat üzent egymásnak hónapok multak el, míg seregeiket a harcztérre vezették; akkor még országgyûléseket is lehetett tartani a háború megüzenése és megkezdése között. Most oly harczképes seregnek kell mindig készen állani, a mely együtt és közösen mûködhessék, mert még idônk sem volna a háború fölött tanácskozni, már annak vége s talán szerencsétlen vége is lehetne. Mutatták a közelebb lefolyt események, hogy alig volt néhány hét szükséges egy nagyszerû háború befejezésére. (Úgy van! Helyes! a középen.)
Meggyôzôdésem tehát az, hogy a közös és viszonos védelem oly kötelezettség Magyarországra nézve is, mely egyenesen és pragmatica sanctióból foly, melyet az ország soha kétségbe nem vont, melynek hû teljesítését soha meg nem tagadta. Ha kötelesek vagyunk föntartani és megvédeni az elválhatatlan birtoklás elvét, kétségtelenül tartozunk a védelemnek oly módjáról is gondoskodni, mely czélszerû legyen, különben a sanctio pragmaticának ezen föltételét magunk játszanók ki. (Élénk helyeslés a középen.)
Megütköztek némelyek azon, hogy javaslatunk 11-dik szakaszában a magyar hadsereg mint az egész hadsereg kiegészítô része említtetik, és azt állítják, hogy mivel ez még eddig törvényben világosan kimondva nem volt, e kifejezés az ország jogait csorbítja. De hiszen az említett 11-dik szakasz ô felségének azon alkotmányos fejedelmi jogairól szól, melyek a hadseregnek egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkoznak; e jogokat pedig a kisebbség különvéleménye sem vonja kétségbe. Mind a magyar katonaság, mind pedig ô felségének egyéb seregei összevéve képezik azon fegyveres erôt, melynek föladata megvédeni minket úgy, mint a többi tartományokat. E hadsereg mindig közösen és együtt mûködött a birodalom védelmében, és kérdem, nem része-e a magyar sereg is ezen fegyveres erô összegének? Én ezen eszmében és ezen szavakban az ország jogainak csorbítását nem találom. Egyébiránt az eszme, mely e szavakban fekszik, nem is új törvényeinkben, és nem is példátlan, hogy a törvényhozás, midôn az egész cs. kir. hadseregrôl szólott, abba a magyar katonaságot is belefoglalta. Különösen 1796-ban a 2-dik czikkben "2.400,000 mérô rozsot ajánlott az országgyûlés a 340,000-bôl álló császári királyi hadsereg tartására; e 340,000-ben pedig a magyar katonaság is benfoglaltatott, mert ez volt akkor a fejedelem egész hadseregének száma: és ez egészet együtt cs. kir. hadseregnek nevezi a törvény; nem említ az kétféle katonaságot elkülönítve, nem mondja, hogy az egyiknek vagy másiknak ajánlja az említett gabonaösszeget, szól együtt az egész cs. kir. hadseregrôl. 3.760,000 mérô zabot is ajánlott az országgyûlés, és ezt ismét az egész hadsereg 80,000 lova számára. Lehet-e kételkedni, hogy az említett törvény is úgy tekintette a magyar katonaságot, mint ô felsége összes hadseregének kiegészítô részét? És nem keresett, nem talált ezen eszmében semmit, mi az ország jogaival ellenkezett volna. (Élénk tetszés a középen.)
Legsúlyosabb vád, mely ellenünk az eddigi vitatkozások folytában fölhozatott, kétségtelenül az, hogy javaslatunk az ország alkotmányos függetlenségét megsemmisíti és Magyarországot némi autonomiával biró osztrák tartománynyá teszi.
Súlyos e vád és nagy horderejû e kifejezés: "az ország alkotmányos függetlenségének megsemmisítése"; és visszariadnék tôle magam is, ha csakugyan alaposnak tekinthetném azt.
Melyek azon tárgyak, melyeket mi a sanctio pragmatica alapján közöseknek ismertünk és a delegatiók elhatározására biztunk? Elôször a külügy; másodszor megállapítása az évenkinti költségvetésnek azon költségekre nézve, melyeket a külügy és a hadsereg igényelnek.
A külügy békés eszköze az állam védelmének, és az olyan országokra nézve, melyek ugyanazon uralkodó alatt állanak és viszonyos együttes védelemre kötelesek, csak közösen és együtt vezettethetik czélszerûen. (Helyeslés a középen. Fölkiáltások: Úgy van!) Közös uralkodó és közös védelem mellett két külön vezetett külügyet képzelni alig lehet a nélkül, hogy a legnagyobb zavarok és fonák ellentétek, sôt, mondhatnám, rövid idôn gyakorlati lehetetlenségek be ne álljanak. Mióta a trónöröklés s az elválaszthatatlan és föloszthatatlan birtoklás meg van állapítva, nem is gyakorolta, nem is követelte Magyarország a külügyek külön vezetését. Az 1790-diki 17-dik t.-cz. azt mondja, hogy "ô felsége magához a státusminiszteriumhoz is fog magyarokat alkalmazni, és oly rendeléseket teend, miszerint azok, kik a magyarok közül külkövetségekre kívánnak alkalmaztatni, magokat az állam titkos kanczelláriájában kiképezhessék". A törvénynek ezen szavai nem mutatnak azon szándékra, hogy a külügyek különválasztva kezeltessenek, hanem inkább azok közösségének elismerését foglalják magokban. Az 1848-diki törvények sem szólnak külön külügyekrôl és külön külügyminiszteriumról, s az 1861-diki fölirat is fejedelmi jognak ismerte el a külügyek vezetését. A mi javaslatunk tehát, a külügyekre vonatkozólag, nem semmisítette meg az ország alkotmányos függetlenségét; sôt ha az elfogadtatik, Magyarország szabadon választott delegatiója által, tehát saját meghatalmazottjai által közvetve a külügyekre oly befolyást fog gyakorolni, minôt eddig se közvetve, se közvetlenül nem gyakorolt. (Élénk helyeslés a középen.) Mert hiszen azt, hogy ujonczállításkor az országgyûlés a külügyek állásáról is értesítve lôn, a külügyek külön vezetésének tekinteni talán senki nem fogja, minthogy ez amúgy is csak ritkábban, és néha csak minden tizedik évben fordult elô.
A másik tárgy, melyet javaslatunk a delegatiókhoz utasít, a költségvetés megállapítása, mind a külügyekre, mind a hadsereg költségeire nézve; és e pont ellen van leginkább irányozva azon vád, hogy az ország alkotmányos függetlenségét megsemmisíti, mert azt mondják, hogy Magyarország eddig saját adójáról maga rendelkezett, javaslatunk szerint pedig az adónak egy tetemes részét a delegatiók fogják megállapítani, tehát ahhoz mások delegatiója is hozzászól.
De tekintsük mindenekelôtt, mikép alakulnak az említett delegatiók, s mikép fogják a költségvetést megállapítani. (Halljuk!) A delegatió tagjait mindenik fél alkotmányos úton, a paritás alapján hasonló számmal szabadon választja meg. Választjuk tehát mi a magunk delegatusait oly férfiakból, kikben az országgyûlés többségének bizalma van; választjuk csupán egy évre, tehát egy évi költség megállapítására. Mindenik félnek delegatiója saját elnökét megválasztja, mindenik külön ül össze; csupán írásban közlik egymással nézeteiket, s ha így egyetértésre nem juthatnak, egyszerû többséggel határoznak. És mi fölött határoznak? A két fél felelôs miniszteriumának befolyásával kiszámíttatik, hogy a következô évre mennyi költséget igényelnek a közös védelemnek eszközei, t. i. a védelem békés eszköze, a külügy, és a védelem fegyveres eszköze, a hadsereg. E kiszámítás közöltetik külön mindenik delegatióval, és azok azt megvizsgálván, vagy közegyetértéssel, vagy többséggel elhatározzák, hogy mennyi legyen a következô évre az ezen tárgyakra fordítandó költség. Minthogy az így megállapított költségvetés azt a kötelezettséget vonja maga után, hogy mindenik fél az abból reá esô összeget tartozik fizetni, kétségtelen az, hogy a költségvetésnek, vagy, ha tetszik, az adónak ezen részét Magyarország ezentúl nem az eddigi mód szerint, és nem maga közvetlenül fogja meghatározni, hanem szabadon választott megbizottjai által azon alkotmányos országok megbizottjaival, kikkel közös azon kötelezettsége, hogy a birodalom feloszthatatlan és elválhatatlan birtoklását minden megtámadások ellen megvédje. Mind a két fél alkotmányos lesz, mind a két félnek érdeke ugyanaz lesz, hogy t. i. a védelem czélszerû legyen s minél kevesebbe kerüljön.

[lameXpert]

Világvándor magyar

[Samott]

...kettévágott magyarlakta falu

Samott

[lameXpert]

Manapság egyre többet foglalkoznak a különbözõ nukleáris balesetekkel, szennyezésekkel, atomerõmûvek létesítésével, és ezek kockázataival. A különbözõ balesetek kerek évfordulóin újra elõkerülnek az adott baleset következményei, környezeti hatásai és az érintettek száma (pl. a csernobili baleset). Ilyenkor legtöbbször egy szabályos számháború alakul ki. Az áldozatok számának becslésekor szinte minden forrás más adatot jelöl meg. Vannak, akik csak a konkrét, a baleset közvetlen következményeinek áldozatait tüntetik fel, míg mások a késõi hatások áldozatait is megpróbálják felbecsülni. Ezekbõl a becslésekbõl erednek az eltérõ adatok, mert a kis dózist kapott embereknél nehéz kimutatni, hogy az elszenvedett dózis a halál közvetlen oka. Az ionizáló sugárzás nagy valószínûséggel hozzájárul pl. a rák kialakulásához (immunrendszer gyengítése, különbözõ szervek károsítása miatt), de a konkrét betegséget esetleg egészen más tényezõ váltja ki (pl. alkoholfogyasztás, dohányzás, munkahelyi ártalom stb.)

[Samott]

Tóta W. Árpád: Csillagdal

Samott

[lameXpert]

Idézet

A diploma sem véd a lecsúszástól

Néhány nappal az Európai Unióhoz való csatlakozás elõtt Ferge Zsuzsa szociológust, szegénység-kutatót a tágabb haza, Magyarország és a szûkebb otthon, Gazdagrét problémáiról, a szegénységrõl és a lehetséges megoldásokról kérdeztük.


– Budapestinek lenni abban a tudatban, hogy húszszor nagyobb a vásárlóerõnk, mint a battonyaiaké, mit jelent a szociológus szemével?
– A rendszerváltás utáni új lehetõségeket nagyon egyenlõtlenül használták ki az emberek mind jövedelem-, mind pedig tulajdonszerzésben. Ennek az újkapitalista piacnak a körülményei közé csak egy szûk réteg volt képes felkészülten belépni, viszont õk ugrásra készen várták, hogy tulajdont szerezzenek. Õk részben a kádári nomenklatúra, részben pedig már ez elsõ kormány emberei közül valók. A rendszerváltás utáni elsõ négy évben jelentõs újraelosztás ment végbe, ami azóta folytatódik, a mindenkori kormányzatokhoz közelállóknak jobb szerzési lehetõségeket adva. Az ország közös vagyonának a privatizálása megtörtént, de hogy ebbõl a felnõtt állampolgároknak hány százaléka vette ki a részét, arról fogalmunk nincs. Talán a tizede. Mindeközben pedig a külföldi tõke is igen nagy részeket hasított ki magának.
– Hogy kell azt érteni, hogy fogalmunk sincs a privatizációs elosztás mértékérõl?
– Nem tudjuk, hogy mekkorák a tulajdoni egyenlõtlenségek, csak azt tudjuk, hogy borzasztó nagyok. A méréseink alapján kicsit tisztább a kép a jövedelem-egyenlõtlenségek területén. Mindkét esetben az történt, hogy a szabályozásban nem a huszadik század nyugati kapitalizmusát követtük, hanem a XIX. század közepének még szabályozatlan kapitalizmusát. Figyelmen kívül maradt, hogy nyugaton a piac hibáit, embertelenségeit fokozatosan megpróbálták jogokkal, társadalmilag kikényszerített erkölccsel kordában tartani. De Magyarországon a négy évtizedes lefojtott nyilvánosság után minden szétpattant, és közerkölcs hiányában, az “aki kapja marja” lett az úr a tulajdonlás és a jövedelemszerzés tekintetében. A Battonya–Budapest szakadék nemcsak a falu–nagyváros ellentétet, de a fõvároson belüli létet is jellemzi, ez a hajléktalanokról, vagy minimálbérért dolgozó családokról is szól.
– Fel lehet-e fedezni bármely eddig kormányzó politikai elit tevékenységében, hogy törekszik ennek kompenzálására?
– Eddig borzasztó kevés történt ez ügyben. Az elsõ kormányzat a szociális törvénnyel a zuhanók alá hálót próbált húzni, de ez nagyon lyukas volt. A második kormány a gazdasági nehézségek és a Bokros-csomag miatt inkább elvett, mint adott.  A harmadik kormány nem foglalkozott a szegénységgel, mert fõ céljának a középosztály építését tekintette. A mostani kormány érzékelni látszik a helyzet tûrhetetlenségét, és az uniós elvárásoknak is igyekszik megfelelni. Létezik ugyanis az európai szociális modell, aminek a társadalmi összetartozás erõsítése az egyik összetevõje, és a küzdelem a kirekesztés és a szegénység ellen. Ez baloldali programnak tekinthetõ, de fogékonyság oldalaktól függetlenül nagyon sokakban van, hogy a nyomorúságot tûrhetetlennek tekintsék. Mindezért a szegénység felkerült a fontos politikai témák közé. A miniszterelnök a februári beszédében – amibõl csak a három közpolitikai javaslat maradt meg a fejekben – elsõként mondta ki, hogy Magyarországon elfogadhatatlanul magas a szegénység. Ez miniszterelnöki szinten most hangzott el elõször. A kirekesztés elleni közös jelentés tavaly elkészült, de közfigyelmet nem kapott eléggé. Erre építve kell elkészíteni az országnak a többéves cselekvési tervet az egyenlõtlenség csökkentésére. Jó lenne, ha ez nem a kormányzat magánügyeként készülne, hanem a civil világ is részt venne benne. Azért beszélek szívesen az Újbudában errõl, mert én is egy civil szervezet, a Szociális Szakmai Szövetség tagja vagyok, aminek az a feladata, hogy a hangtalanok hangját felerõsítse, és a közügyekben való részvételre mozgósítson.
– Amikor a városban jön-megy, azt látja az emberek arcán, hogy részt akarnak venni a közügyek formálásában?
– Kutyasétáltatáskor sokat beszélgetünk a telepen lakókkal, hihetetlen készséget tapasztalok a tenni akarásra, sokan segítenének például a telepen élõ hajléktalanokon. Nagy tolerancia él az emberekben, megvan bennük a segítõ szándék, de információra lenne szükség, hogy cselekedhessenek. Másik téma kutyasétáltatáskor a Gazdagrét melletti gyönyörû zöld terület, ami a köz- és magánfelelelõtlenség miatt lassan szemétlerakóvá válik. Nem közömbösek az emberek, csak a politika nem tudja õket a tényleg fontos ügyek érdekében megszólítani.
– Egy budapesti otthonnal rendelkezõ és családban élõ ember számára mit jelent a szegénység?
– Egyesek elfordítják a fejüket, mert zavaró. Mások részvétet éreznek – és igyekeznek maguk is tenni, meg rávenni a politikát a gyorsabb cselekvésre. Azonban a szegénység nagy része nem látszik – vagy, mert vidékre költöznek, vagy gettóba szorulnak, mert gettósodás is létezik. Sok idõs ember pedig bezárkózik, és csupán minimális vásárlásra lép ki a lakásából. A nagy szegénység fenyegetést is jelent, de nem csupán éhséglázadásra kell gondolni, hanem arra, hogy sokakban felmerül: engem is elérhet ez a sors!
– Szoronganak az emberek a lecsúszástól?
– Szoronganak, hogy elveszítik az állásukat, majd a lakásukat, végül mindent. Tíz évvel ezelõtti kutatásokból kiderül, hogy még jóval kevésbé tudatosodott ez az emberekben, de ahogy telik az idõ, világossá válik, hogy nincs mindenkire szükség. Ma már a diplomások is tudják, hogy az egzisztenciavesztés bekövetkezhet.
– Középkorú nõnek leni, középszintû végzettséggel mit jelent ma?
Középkorú nõk számára a munkahely elvesztése katasztrófa, akkor is, ha középfokú, vagy akár felsõfokú végzettségük van. Sokan vannak Gazdagréten ilyen nõk. Még ha szakmájuk van is, tudják, nem igazán van esélyük, hogy munkát találjanak. Persze, egy 45 éves férfi is hasonló helyzetben van, mert ma Magyarországon a nõi szegénység nem jellemzõ. Bár van két veszélyeztetett csoport, a gyereküket egyedül nevelõ anyák és a nagyon idõs nyugdíjasok. Bármit is gondoljunk az elõzõ negyven évrõl, sok mindent megépített a nõk boldogulása érdekében. A teljes foglalkoztatottság nyugdíjjogosultságot jelentett, a gyermekintézmények pedig a munka és a család összeegyeztetését segítették, még ha panaszkodtunk is sokszor. A nõk közel fele nem lesz nyugdíjjogosult, mert a nõk közt a keresõk aránya alig több mint ötven százalék, jóval az uniós átlag alatt. Ennek iszonyatos következményei lesznek. Elvész a huszadik században felépített biztonságos idõskor. Ezt tovább tetézi, hogy a most nyugdíjas korba kerülõk már egy évtizede minimálbéren bejelentve dolgoztak. Szembesülni fognak azzal, hogy rendkívül alacsony nyugdíjra lesznek jogosultak. Lassan észre kell venni, hogy nem magukkal tesznek jót, ha így vannak bejelentve!
– Mit jelent az új szegénység fogalma?
– A mostani és az 1980-as és a 1968-as kutatásaink is azt mutatták, hogy a magyar társadalomnak mindig van egy két-három százaléknyi része, amelyik nem képes arra, hogy bármilyen lehetõséggel éljen. Ezek az emberek cselédsorban születtek, és olyan távol voltak minden civilizáló körülménytõl, hogy képtelenek kimozdulni a nyomorúságból, és ezt örökítik át a gyerekeikre is. Ezzel szemben az új szegénység azt jelenti, hogy akinek sikerült megkapaszkodnia a munkában, lakásban és a gyerekeit iskoláztatni, egyszer csak elveszti e tartópilléreket, és belezuhan egy lehetetlen létbe. Ez szorosan a munkanélküliséghez kapcsolódik. A régi és az új szegénység erõsen összefolyik. A romák az elõzõ rendszerben a munkahely és kötelezõ iskoláztatás nyomán csak igen alacsony szintig jutottak el, majd a rendszerváltás után õk voltak az elsõk, akik elvesztették a tartópilléreket, és visszazuhantak a korábbi nyomorba. A zuhanás még nehezebbé teszi a nyomorúság elviselését. A magyar társadalom nagyon rétegzett, és amikor megindul a gazdaság, akkor csökkenti a munkanélküliséget, de mindig azokat szívja fel a munkaerõpiac, akik a legtetején vannak, és ezzel egyre mélyebbre nyomja azokat, akik lejjebb voltak.
– Az EU alapelvei közé tartozik, az életminõség és életszínvonal emelése. Merre vezet az út, az öngondoskodás vagy a társadalmi szolidaritás irányába?
– Ez az erõsebb érdekek érvényesülésétõl is függ. A hosszú távú elõrelátás nincs mindenkibe beleprogramozva, ahhoz többgenerációs biztonságos lét kell. Akinek a kenyér megvásárlása vagy a víz kifizetése gondot okoz, nem tud így gondolkodni. A társadalmilag szolidáris megoldások azt jelentik, hogy hozzájárulok a közös kasszához, amikor erre módom van, köz- vagy forgalmi adóval, egyéb járulékokkal, és amikor szükséget szenvedek, akkor viszont én is kapok. Ám ezt a szolidáris magatartást sok bírálat éri, fõként a neoliberális gondolkodók részérõl. Bokros Lajos és mások a szolidaritást nem közös társadalmi kötelezettségként értelmezik, hanem úgy, hogy a gazdagok adnak a szegényeknek. De ezt jótékonyságnak hívják! Az egyén soha nem képes teljesen önállóan, önmagára támaszkodva gondoskodni önmagáról. Egy sor társadalmi intézmény és kapcsolat nélkül létezni sem tud. Aki azt gondolja, hogy erre képes, az elfelejti, hogy a magánbiztosítóknál tartott pénze is elveszhet, ha nincs mögötte állami
garancia. Ez paradox helyzet. Ezért szerintem szükség van egy olyan társadalmi minimum jövedelemre, amit az emberi lét fenntartásához mindenki megkaphat. Pápai enciklikák, baloldali utópiák szólnak errõl: jogom van a léthez, mert megszülettem
– Azaz a munkalapú jövedelemrõl át kell térni az állampolgári alapjövedelemre. Hogy néz ki ez a
gyakorlatban?
– Európában tíz éve mûködik egy hálózat, ami ezzel foglalkozik, de több nyugat európai kormányzat, sõt az EU maga is úgy gondolja, hogy ebbe az irányba kell haladni. A gondolat legkönnyebben úgy valósítható meg ma, ha csoportonként vezetik be az alapjövedelmet. Például minden nyugdíjas kap egy alapnyugdíjat, ezen felül pedig azt a differenciált nyugdíjat, amiért korábban járulékot fizetett. A fogyatékosoknak is kell, hogy legyen egy megélhetést biztosító társadalmi alapjövedelmük (amire nálunk törvény van is, csak pénz nincs elég.). Ilyen alapjövedelmek sok országban mûködnek, és csökkentették is a szegénységet – csak nem eléggé. A garantált társadalmi alapjövedelem a XVII. század óta benne van az európai közgondolkodásban. Nem könnyû a megoldás, hiszen aki nettó befizetõ, az ellenérzéssel viseltethet. De ha a globális munkaerõpiac úgy fog mûködni, hogy az emberek felére vagy még nagyobb részére nincs szükség, és a források pedig bõvülnek, akkor csak két lehetõség marad: az éhen halasztás vagy a szolidáris megoldás.
– A rendszerváltás eufóriáját kiábrándulás követte, amit a Bokros-csomag még meg is fejelt. Az uniós csatlakozás elõtt néhány nappal ezek ismeretében mire számíthatunk fél év, három év és tizenöt év elteltével?
– Feltételezéseim lehetnek csupán. De az eddigiek azt mutatták, hogy a szegényebbek, Görögország, Írország, Spanyolország, Portugália csatlakozásuk után hamarosan szárnyalni kezdtek. Az unión belül hasonulnak egymáshoz az országok, a rosszabb helyzetben lévõk jönnek felfelé.
– De most sokkal többen és más feltételrendszerben állunk be a körbe.
– Ha az Európai Unió meg akar maradni annak, ami, akkor nem engedheti meg, hogy a mostani helyzetben hagyja az újakat. Hiszen átjárás lesz egymás között, pisztollyal nem tarthatja kívül az embereket. Remélem, hogy három és tizenöt év múlva, nemcsak gazdasági, hanem civilizatórikus értelemben is ki tudjuk használni azt a lehetõséget, hogy egy biztonságosan megépített, demokratikusan mûködõ társadalomnak a részei vagyunk. Hazánkban jelenleg a szegénységen túl a korrupció is elég nagy probléma, mert a mértéke a szokásosnál nagyobb, a társadalmi érzékenység viszont kisebb vele szemben. Megszûntünk felháborodni azon, ha valaki korrupt, azt hisszük, hogy nem tehetünk ellene semmit, és ezzel kiszállunk a játékból. A demokrácia törékennyé válhat azon a ponton is, hogy nem tanultunk meg eléggé egyenes gerincû polgárok lenni, mert a történelem erre nem nevelt rá minket. Én például Deák Ferencet “minta demokratának” tekintem, akit mindenféle posztokkal megkínáltak, de soha, semmit nem fogadott el. Nem hagyta magát megvásárolni, és nem hajtott fejet a hatalomnak. A polgári erények azt jelentik: teljes jogú résztvevõje vagyok a közügyeknek, és jogom van ahhoz, hogy az általam helyesnek tartott utat kövessem, akkor is, ha ez a hatalomnak nem tetszik. József Attila ezt úgy mondta “az én vezérem bensõmbõl vezérel”.
– Hogy érzi magát budapestiként és újbudaiként?
– Attól érzem magam rosszul, amikor látom, hogy a város lerohad, szürkül. Közben persze épül is, de rosszul építkezik. Az új épületek egy része szép, de egymáshoz nem illenek, az összhatás nem harmonikus. Írországban vagy Finnországban jártamkor nagyon tetszett, hogy a gazdagabbak házai stílusukban olyanok, mint a többi, csak épp jobban karban tartják õket, vagy nagyobbak. Nem örülök annak sem, hogy bevásárlóközpontokkal agyonnyomták a budapesti kiskereskedelmet. Mióta ideköltöztem Gazdagrétre, bezárt az órás és egy sor olyan kis üzlet, ami barátságossá, színessé teszi a létet. Budapest jó hangulatú, pezsgõ város lehetne, de nem mindig az. A gazdagréti telep szélén pedig nagyon szeretek élni. Nyitottságot és barátságosságot tapasztalok, és ezt élvezem.

[lameXpert]

Idézet

Ignotus: Stílus

A háború embert fogyaszt, de nem eszi meg az embert. Ezt kitörésekor nem hittük el, de most már kipróbáltuk. Az elején még magam vetettem fel a kérdést: hogy bírták az emberek a hét-, a harmincéves háborút? Most itt van rá a felelet: úgy, hogy hét-, hogy harmincéves háború volt. Héthetes háborút nem bírnak, mert nem érnek rá berendezkedni rája. De ha tovább tart néhány hétnél: íme, be kell rája rendezkedniök. Éppen mert nem mind halnak meg, éppen mert élnek és élniök kell.

Hasonlatokba sokszor írtuk az ostromlott városban élõ népet, hogy megszokja a halálveszedelmet s az asszonyok nyugodtan járnak golyósüvítés közt piacra. Hogy valóban így van-e s lehet-e így, azt majd csak háború után tudjuk meg Namurben, Przemyslben, Varsóban. De hogy olyan valami lehetséges s a háborúban így kell elrendezkednünk, azt nyilvánvaló. Éppen mert nem néhány hétig tart – éppen mert e mostani háború mutatta ki, hogy végeláthatatlan elhúzódjék.

Elsõ napokban láz és ijedelem fogja el az embereket. De ahogy az idõ telik s a nagy álomnak nincs vége: a szervezetnek hozzá kell szoknia. A szervezetnek, az idegzetnek, a képzeletnek, az érzésnek – az egész realitásnak. Mit akarunk? Élni akarunk? Hát akkor meg élnünk kell ezek közt a körülmények közt is.

Igaz: a halál rettenetes. S rettenetes, hogy kinek-kinek atyjafia van a harcmezõn, kivel tán éppen abban a pillanatban történik a legrettenetesebb, mialatt én elmosolyodom s a háború rettenetességérõl megfeledkezem. S hogy általában: minden pillanatban a legrettenetesebb történik, az Északi-tengertõl a rokitnói mocsarakig, mialatt én talán melegen ülök a színházban s tapsolok a primadonnának. Egy hétig, két hétig, hét hétig ezt lehetetlen is megtennem. De lassankint fölülkerekedik az élet s megköveteli jogait a halállal szemben. S mikor béke van s nem szólnak az ágyúk: akkor nincs baj és veszedelem? Mikor máskor a színházban ülök: nem dolgoznak százezrek a bányákban s tán olyankor robbantja fel õket a bányalég, mikor én cukrot viszek fel a páholyba? Csattant el csók a világon s foganás édes görcse lüktethetett-e úgy, hogy ugyanazon percben ezer és százezer és millió helyen utolsót nem hörgött s az életbõl ki nem fulladt valaki? S aki az életnek örülök: minden kacajom egy perccel nem visz-e közelebb a halálhoz? Akiknek nehéz beteg van a házában: szakítanak-e az élettel, s az emberek fõbe lövik-e magukat, mert úgyis meg kell majd halniok? Siralomházban nem lehet állandóan élni, mert amint állandó, nem siralomház.

A háborút meg kell szokni, már a háború kedvéért is, mert tovább kell táplálni. Mint ahogy a lövészárokban a katona elsõ nap lázban van, másodnap unatkozik, harmadnap kártyázik, harmonikáz, fedelet húz az esõ ellen s téglatûzhelyet rak, hogy megmelegítse ebédjét: nekünk is, itthon, meg kell szoknunk, hogy utánuk ne szakadjon a szívünk, torkunkon ne akadjon a falat s ne érezzük ellenük való bûnnek, hogy élni merjük a magunk életét. S hogy megpróbáljuk folytatni ez élet folyamatosságát ott, ahol a háború megszakíttatta velünk. Hogy sorra vegyük mind az abbamaradásokat, megakadásokat s félbehagyásokat, melyekkel a háború kitörésekor magától értetõdõen egész életünket felborítottuk s megtorlasztottuk, s kipróbáljuk egyenkint: mi az, amit igazán nem lehet háborúban, s mi az, amirõl csak azt hittük, hogy nem lehet, holott talán csak szabad nem volt, mert érzésünk nem bírta, vagy csak eleinte nem volt lehetséges, de most helyreálltak lehetõségei? „Mi is szívesen és dalolva megyünk a halál elé, írta a háború elején egy francia katona –, de nem akarunk síró asszonyokat látni, mikor a falvakon átmegyünk, s nem éhezõ gyermekeket, kik kenyérhéjért kullognak utánunk!” Miért mennek halálba, ha halál marad mögöttük, ha nem azért az életért, mely hazavárja õket?

Nem lehet, ha mégoly szent, még oly természetes érzésbõl tegyük is, ráduplázunk a háborúra, s magunk esnünk neki doronggal, amit a pusztítása meghagy. Elsõ nap embertelenségnek tetszik, hogy tudunk élni, mialatt testvéreink meghalnak. S õrületnek s állati bujaságnak, hogy tudjunk rendes életet folytatni, mialatt megvan a lehetõsége, hogy egy nap vagy két nap a szerencse fordul, a kocka vakra esik s a kozáklovak a mi határunkban is megmutatkozhatnak. De végre is rájövünk, hogy a mesterséges lemondással nem használunk senkinek és semminek, s az élõhalállal, melybe magunkat beletökéljük, a háború céljai ellen vétünk a legtöbbet. Az élet arra van berendezkedve, hogy élik, s a munka, a mulatság, az önzés, a fényûzés, a külön érdeklõdés és egyáltalában minden, ami békében foglalkozás vagy lehetõség, eleven láncban táplálja egymást s mindegyik megérzi, ha valamelyik eltörik. Minden lemondás, amire büszkék vagyunk, egyúttal kár, mellyel a háborúnak amúgy is nagy kárait még meg is tetejezzük. Szabad-e ezt tennünk, csak mert szép, hogy tesszük – és szép-e, lehet-e szép, ha valójában oktalan, mert kártékony, sõt szívtelen dolog? Én békében is utálom a zenés kávéházakat, de vannak, akik szeretik – s ha most az utcán, a kocsiúton látom táborozni a cigányokat, ahogy kívülrõl húzzák a kávéházak elõtt, vagy mint az éhes farkas, bemerészkednek a kapualjába is, hogy húzzák kínjukban a Prinz Eugeniust meg a Klapka-indulót, egy szál kifénylett szmokingban s szennyes ingben s éhhalállal a szemükben, hogy éhen ne dögöljenek: jó, hogy nem vagyok fõkapitány vagy miniszterelnök vagy kormánybiztos, mert rendõrökkel kergetném az embereket, hogy muzsikáltassák magukat, a szívükhagyott mindenüket, végig az Andrássy úton!

Minél tovább tart a háború, annál életbevágóbb szükség, hogy sorra revideáljuk a zárakat, melyeket, a kivételes állapotra való tekintettel, az életre tettünk. Éppen, mert tovább tart a háború, éppen, mert mind világosabb, hogy még jó ideig eltarthat. A kivételes megkötéseknek volt értelmük, míg az állapot kivételes volt, de amely állapot megnyúlik, az ugyanakkor már nem kivételes többé s fel kell oldanunk a béklyókat, ha szántszándékkal meg nem akarjuk magunkat nyomorítani a sok nyomorúságon fölül, mely a háborúval velejár. Amilyen póz volt elsõ rendületének napjaiban játszani a séance continue-t s piszlicsár munkára kényszeríteni s hétköznapi totyogásban tartani magunkat, mikor az eszünk máshol járt s a szívünk szakadásig feszült: olyan kishitû gyávaság s megint csak garasos romantika a nagyböjti szemforgatás, mely megjárná, ha éppen csak ízléstelen volna, de átok, mikor éppen nem jelentéktelen, éppen nem következés nélkül való, hanem valójában megakadását jelenti annak az egész gazdasági vérforgásnak, mely nemcsak minket, itthonmaradtakat táplál, de még inkább a hadbavonultakat, s ha idejében abba nem hagyjuk, ott sorvasztja el hadi erõnket az ellenség elõtt, ahol legdúsabb virágában kell állnia. Nemcsak hogy szabad, de kell, de kötelesség, de hazafiság, az értünk vérzõk iránt tartozó muszáj, hogy semmit itthon abba ne hagyjunk, amit egyáltalában folytatni lehet – hogy semmirõl le nem mondjunk, amit valahogy elbírunk –, s mint ahogy, igen helyesen, szégyenbélyeget sütünk arra, ki ijedtében aranyra váltja pénzét s ráül és elvonja a gyümölcsözéstõl, úgy kell most kizavarni elhittségébõl a szûkeszû aszkézist, akár állambölcsesség, akár magánmorál formájában fejetlenkedik, kishitûsködik s él a kivételes állapottal, hogy erény köntösébe bújtathassa lappangó szadizmusát s a szép könnyelmûség ellen fenekedõ irigységét, amely könnyelmûség nem könnyelmûség, hanem, ami nélkül nincs élet, mert nincs vállalkozás: önbizalom és bátorság. Most, mikor repülnek a milliárdok s mindennap százszorosan elõlegbe kell vennünk a holnapot: ha nem tudunk az egész soron nagy vonásúak, mámorosan józanok, számítóan gondtalanok, bátrak, bõkezûek s mindenben felsõségesek lenni, akkor benyel bennünket a háború, ha százszor gyõzünk is benne különben. Ám nem gyõzünk, nem gyõzhetünk, ha az életet elvágjuk mögötte – a hadban álló sereg mögött a békeélet változatlansága az igazi tápvonal. Megint csak a gaz angolok találták el ezt is a legjobban, a leggyakorlatiabban, legcélszerûbben – amily alávalóság tõlük s amily rövidség számukra, hogy háborújukat zsoldosokkal vívatják s maguk megbújnak mögöttük, olyan kezessége annak, hogy valahogy majd csak megússzák, az, hogy így távol tudják tartani érzésüktõl s annyira, amennyire rendes életüktõl is a háborúra való gondolást. Lehet ezt akkor is, ha nem zsoldos a katonánk, ha mindnyájan katonák vagyunk – a német máris eltanulja az angoltól s az elsõ felborulások után most már egyenesen tüntet azzal, hogy nála semmi sem változott, minden tovább folyik, a gyárak füstölnek, a kocsmák fõznek, a színházak tele vannak, sõt, míg a kényes és gõgös angol moratóriumra szorult s abban a hencegõen aljas formában, hogy az ellenségnek nem jár pénz, voltaképp inszolvenciát jelentett be Berlinnek, Bécsnek, Budapestnek: a németnek nem kell moratórium, a német fizet, sõt készpénzzel fizet. Mi nem vagyunk oly gazdagok, mint a németek s a nemes kérkedést, mely az õ gazdasági negyvenkét centiméteresük, nem állíthatjuk a magunk harmincegy fél centiméterese mellé. De valamennyit mi is tudunk és bírunk – s itt az ideje, az elsõ zavarok elmúltával, hogy köz és magános, állam és egyesek, minden és mindenki újra szemügyre vegye: mire képes, mit nem kell abbahagynia, mit lehet újra megkezdenie, mirõl nem szabad lemondania, hogy az egész élet, az ország s fõképp a háború gyarapodjék belõle vagy kárát ne lássa. Közmunka, befektetés, vállalkozás, mulatság, még fényûzés is: mindez kötelesség most, ha lehet, mindez okosság, ha nem lehetetlenség, mindez nemzeti munka s az a háborúnak e vonalon való megvívása is, ha e vonal szabad és láb alá vehetõ. A háború a legnagyobb erõfeszítés, amire teremtett emberek magukat összeszedhetik, s össze kell szedniök magukat arra a hõsiességre is, hogy háború idején úgy éljenek, mintha nem volna háború. A háborúhoz a szívnek nemcsak hozzá emelkednie kell, de hozzá kérgesednie is. Stílus kell hozzá – s ha elejével nem mindjárt találtuk el, most már ki kell alakítanunk.

[lameXpert]

[lameXpert]

EU csatlakozás - Amit a csatlakozásról tudni kell

[lameXpert]

Idézet

A határon kívüli magyar kisebbségek mindennapi élete, szabadsága és önmegvalósítása mindenekelõtt saját maguktól, versenyképességüktõl, intézményeket alkotó és fenntartó képességeiktõl függ, s nem Magyarországtól vagy saját országaiktól.

De talán ezt se feledjük:

Idézet

A határon belüli magyarok mindennapi élete, szabadsága és önmegvalósítása mindenekelõtt saját maguktól, versenyképességüktõl, intézményeket alkotó és fenntartó képességeiktõl függ, s nem másoktól.

[lameXpert]

[lameXpert]

Számítástechnikai Bûnözésrõl Szóló Egyezmény

[lameXpert]

[lameXpert]