Elküldve: 2004. 04. 13. 21:21
A magyar a latin betűs írásrendszerek közé tartozik, de a latin ábécé betűkészletének csak alapjául szolgál, mivel jóval több hangunk van, mint ahány betű volt az eredeti latin ábécében. A gondot okozó hangok a következők: sz-z, s-zs, c-cs, ty, gy, ny, ly, k, ö, ü és az összes hosszú magánhangzó; ezekhez csatlakozott még a v és az u, valamint a j és az i jelölése. Mai írásrendszerünk hosszú folyamat eredményeképpen sok-sok ingadozáson keresztül alakult ki. Ezt a „küzdelmet" az ö betű kialakulásának felvázolásával érzékeltetjük. Kezdetben a kancelláriai helyesírás szerint u-val, ö-vel, illetve e+w betűkapcsolattal jelölték, ezt a megoldást őrzi a Thewrewk (Török) családnév írása; de gyakori volt az ev, eu betűkapcsolat is. Később, az ún. huszita helyesírásban mellékjeles betűt alkalmaztak: o`. Végül a 17–18. századra kialakult a mai ö forma. E két alaptípus keveredéséből alakult ki az eö kombináció, melyet az Eötvös családnév őriz, s mely mellékjelet és betűkapcsolatot is tartalmaz. Azt mondhatjuk, hogy a latin ábécéből hiányzó betűket egyrészt mellékjeles megoldással, másrészt jelkombinációval pótoltuk. A magánhangzókat jelölő betűk az egyjegyű mellékjeles elv alapján rögződtek (ö-ő), míg a mássalhangzók jelölésében a jelkombinációs megoldás érvényesült (gg, gy).
Helyesírási rendszerünk következetes. Ezen azt értjük, hogy betűállományunk csak a fonémákat tartalmazza, azokat viszont kivétel nélkül. Ezt a szabályosságot mindössze két kivétel töri meg: az egyik az [j] hang kétféle jelölése, az ly és a j, a másik pedig az, hogy a sokak nyelvében még meglévő [ë] fonémát helyesírásunk — sajnos — nem jelöli. Az ly betű a köznyelvből kipusztult lágy (l') hangot őrzi. Ez a lágy (l') ma is megvan a középső palócban: [gól'a] a Dunántúl nyugati részén [l]-et ejtenek helyette; [góla]; a középső nyelvterületen és az északkeleti nyelvjárásokban — jórészt ezekből alakult ki a köznyelv — [j]-t mondanak: [gója]. A hang változott, a helyesírás viszont megtartotta a régi betűt. Nem is lehet eltörölni, mert erősen él a köztudatban, s megszüntetése sok bonyodalmat okozna. Eltörlése mellett szólna az a tény, hogy nincs is a ly írására szabály — ezeket a szavakat a hagyomány elve alapján írjuk —; annak a tanácsnak, hogy „ahol l-es kiejtést is elfogadhatunk, ott ly-t kell írni", az l-ező nyelvjárási ejtés az alapja. A zárt [ë] — bár sosem következetesen — jelölve volt helyesírásunkban, még néhány múlt század végi tankönyv is jelölte, s csak a 19. század végén hagytak fel a jelölésével. Akik nem ejtik, azok számára bizonnyal nagy gondot okozna jelölésének bevezetése; nélküle pedig — Kodály szavaival — mekegő a köznyelv a nyílt [e] magas előfordulási százalékaránya miatt. Bár fonetikusaink szerint nem is mekegünk annyira, mivel az [e]-hangok ejtése igen széles skálán mozog.
A magyarokéhoz hasonlóan következetes helyesírása van a finnek, a csehnek, de például az angoloknak és a franciáknak már sok gondot okoz kevésbé szabályos helyesírásuk megtanulása. A kiejtésbeli és az írásbeli eltérésnek az az oka, hogy nyelvük az írásba foglalás óta sokat változott: az élő nyelv előre szaladt, az írás pedig a régebbi állapotot őrzi, erősen konzervatív. Bonyolultságuk és következetlenségeik ellenére azonban ezek az írásrendszerek is hangjelölők és betűírók, csak a hang–betű megfelelés nem szabályos bennük. Az angol szavaknak körülbelül 15%-a szabálytalan helyesírású, többségük helyesírása szabályhoz köthető.
Az írásnak többé-kevésbé konzervatívnak kell lennie, nem változhat örökké, hiszen a gondolatcserét kell szolgálnia. A magyar helyesírást 1832-ben szabályozták először. Lényeges változtatást 1922-ben hoztak — többek között ekkor törölték el a cz-t, s ekkor vezették be a dzs betűt a ds helyett —, majd a szabályzat 1954-ben kapta meg mai formáját. Az 1984-es 11. kiadás egyszerűsítette a 10. kiadás felépítését, s néhány változtatást hozott, de alapjaiban nem nyúlt a helyesírási rendszerhez; címe: A magyar helyesírás szabályai, rövidítése: AkH. (akadémiai helyesírás), a szabályokat FáBIáN PáL szövegezte meg, a szótári részt SZEMERE GYULA állította össze. A szabályzatot kiegészíti a Helyesírási Kéziszótár, melynek szerkesztői FáBIáN PáL és DEME LáSZLó (Akadémiai Kiadó, 1988).
Helyesírási rendszerünk fonematikus, azért, mert betűállományunk a fonémákat jelöli, mégpedig mind a lexémákban (l - á - t) mind a morfémákban (l - á - t + j - a), vagyis a szóelemeket is olyan betűkkel írjuk le, amilyen fonémák vannak bennük (nem vagyunk tekintettel az egész szóalak kiejtésére). Ezt az átfogó alapelvet a gyakorlatban kettébontjuk, s két alapelvről beszélünk, ezek: 1. a kiejtés elve (l - á - t) és a szóelemzés elve (l - á - t + j - a). Ezenkívül megemlítjük még mint az előzőket keresztező elveket a hagyomány elvét (gólya, Dessewffy [ejtsd: Dezsőfi]) és az egyszerűsítés elvét (asszony, tollal).
Olvasni és helyesen írni mindenkinek meg kell tanulnia, másképp nem tud beilleszkedni a társadalomba. Az írni-olvasni tanuló kisgyerek is — éppúgy, mint valamikor a fejlődő tudatú ember — elvonatkoztatja a beszédfolyamatból a mondatot, a szót, a szótagot s végül a hangot. Ezen képességén alapul a hangoknak, illetőleg leírt képüknek, a betűknek a megtanítása. A hatéves kisgyerek képes erre a műveletre. Ekkor és csakis ekkor alakul ki a helyesírási készség is, mely szorosan kapcsolódik az olvasási készséghez, s nem más, mint jó analizálási készség és memória. A tapasztalat azt mutatja, hogy mind az olvasási, mind a helyesírási készség egy bizonyos életkorban alakítható ki a legjobban, s ez a 6–10. életév.
A fonetikus írás. — A tudomány számára nem mindig elégséges a mindennapi írás, egyrészt következetlenségei miatt, másrészt szükség van finomabb árnyalatok jelölésére is. A fonetikus írásrendszerek általában kétféle megoldást alkalmaznak. Egyrészt mellékjelekkel látják el a már meglévő írásjeleket. Ilyen a magyar egyezményes hangjelölésben a zárt ë. Másrészt idegen, így a görög ábécéből kölcsönzött írásjeleket alkalmaznak, ilyen például a c (a betű görög neve: khí) a veláris réshang jelölésére (doh szavunkban), a c a palatális réshang jelölésére (ihlet szavunkban), vagy ilyen a g, a c zöngés párjának a jelölésére. Jelkombinációkkal is találkozhatunk, ilyen a h, a veláris nazális jele, mely a n és a g betű kombinációjából keletkezett.
¤
® "A legjobb tanácsadók nem azok, akik különleges esetekben megmondják, hogy hogyan cselekedjünk; hanem azok, akik elkötelezett szellemiségükből és cselekedni vágyásukból adnak, majd ránk hagyják, hogy még ha sok hibával is de magunk találjuk meg a cselekvés véleményünk szerinti legjobb formáját."
Súgó
A téma zárva.
