[Rosen]

IRÉN MAMA

Irén mamával vejénél, jó barátomnál, Sentei Sándornál ismerkedtem meg.

Az egyetemi esztendõk után elszakadtunk egymástól, de sûrûn leveleztünk. Õ állandóan hívott, hogy látogassam meg. Én pedig évenként négyszer-ötször biztosra ígértem, hogy megyek. Mindig elmaradt. Rettegek az utazástól. A magyar vasutak lassan járnak és késnek. Néha keveset, csak húsz-harminc percet. És ez a húsz-harminc perc az, ami miatt a lehetõ legnehezebben tudom csak rászánni magam, hogy vonatra üljek. Telt-múlt az idõ. Sándor megházasodott. Elküldte a felesége arcképét. Elküldte a kisfia arcképét... Végre egy szép októberi napon rászántam magam, hogy meglátogatom.

Nagyszerûen fogadtak. Szép lakásuk meglepett. A kisfiát elragadónak találtam. Csak a felesége ejtett gondolkodóba. Egészen sablonos csinos és sablonosan bájos kis vidéki nõ volt. Merõben elütött attól a nõi típustól, amelyért Sándorral diákkori beszélgetéseink alatt annyit lelkesedtünk, megállapodván: hogyha valaha megházasodunk, csakis e típusba tartozó nõt fogunk választani. Gyakorlott emberismerõ - tehát aki következetesen figyel az ilyen dolgokra - az elsõ pillanatra megállapíthatta volna, hogy az asszonykának semmiféle jelentékeny jó tulajdonsága nincsen. Sõt, a jelentéktelenségében se volt stílus, formaság, báj, ami már nyilvánvalóan szintén jelentékennyé tehet egy asszonyt.

Csodálkoztam, Sándort nem tartottam olyan embernek, aki a házasságát elhibázhatja. Óvatos, tiszta eszû, alapos ember volt mindig, aki sohasem engedte magát pillanatnyi szeszélyektõl elragadtatni.

Ebéd elõtt sétára indultunk. Körüljártuk a kellemes kis hegyvidéki várost.

- Az ebédnél - mondta Sándor - találkozni fogsz az anyósommal, Irén mamával. Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert én valósággal rajongok érte!

Csakugyan; már otthon találtuk Irén mamát. Egy magas, fehér bõrû, szürke szemû, kifogástalan alakú, szép asszonyt. Valósággal megirigyeltem Sándort, amikor szép, fekete hajú anyósát megölelte és összecsókolta. Irén mama vidáman nevetett, odanyújtotta nekem is elefántcsont sárgásfehér, finom kis kezét, és rendkívüli bájjal és igazi érdeklõdéssel kezdett kérdezgetni. A barátságunkról, hogy miért nem jöttem hamarabb, mennyire várt Sándor, és mennyire óhajtottak õk is megismerkedni.

Ebéd alatt az asztalfõn ült, és állandóan õ vitte a szót. Önkénytelenül is valamennyien átengedtük magunkat csodálatos dallamos hangja varázsának. Rögtön tisztában voltam, hogy Sándor házasságának a rugója nem a feleségében, hanem az anyósában keresendõ. Apró dolgokról is érdekesen, okosan, férfias logikussággal és kislányos naivsággal beszélt. Formás és kellemes volt minden mondata. Nem esett abba a hibába, amelyet a talmi grande dame-oknál annyiszor látunk, hogy folyton elõadnak, és nem hagynak másokat szóhoz jutni. Irén mama valamennyiünket bevont a beszélgetésbe. Jóízûeket kacagott, de nem hosszan. Nem élt vissza a kacagásának a szépségével, mint annyi nõ, aki tudja, hogy a nevetése kellemesen hangzik. Közben szó került a meghalt férjérõl is, aki huszonhat éves korára özvegyen hagyta õt. Valamit elmondott róla. Egy vidám kis incidenst, amelyben a megboldogult egy jóízû kiszólással szerepelt. Irén mama mosolygott. Az arcán nyoma sem volt annak a mûelkomolyodásnak, ami polgári asszonyoknál olyan bántóan hat. De a két szép szeme megtelt könnyekkel, és egy csepp legurult a fehér arcán a csipkés blúzára. Nem törölte meg a szemét. Érezte, hogy a zsebkendõ használata percekre megzavarná a társalgást, és disszonáns pauzát okozna. Tovább beszélt.

Teljesen új, meglepõ és sohase látott jelenség volt számomra ez a negyvenéves nõ. Maupassant, Stendhal és Balzac jutott eszembe. Az õ regényeikben olvastam ilyen csodálatos asszonyokról. De egészen eddig a napig nem hittem a létezésükben, mint ahogy az ember nem hiszi el azt, amit nem lát. Irén mama azonban élõ bizonyíték volt a nagy francia írók igazsága mellett. - Figyeltem Sándor feleségét. Nem féltékeny-e az anyja nagy vonzóerejére? - Nem volt az. Jókedvûen vonult háttérbe, rajongással nézte Irén mama arcát, és látszott rajta, hogy örült, hogy ennyire jól érezzük magunkat az ebédjén. Azt hiszem, e fiatal nõ legmagasabb lelki mûködése volt, hogy megértette és élvezte az idõsebb lényét, a természetnek azt a nagy mûvészetét, amely annak a külsejében, hangjában, mozdulataiban megnyilvánult.

Ebéd után négykezest játszottunk Irén mamával. Egy Beethoven-szimfóniát. Igen jól zongorázott. Itt-ott a futamokból kihagyott néhány hangot, de a ritmusérzéke tökéletesnek bizonyult, és a szólamokat teljes megértéssel emelte ki vagy szorította háttérbe. Szándékosan átengedtem neki a pedált. A lehetõ legdiszkrétebben, leghelyesebben kezelte. Emellett az egész muzsikálásra nem helyezett súlyt. Nem kérette magát, és nem örült jobban a dicséreteimnek, mint ez egy igazi nõhöz illik, aki nem ambicionálhatja magának, hogy a zene számára a mulatságnál sokkal több és fontosabb valami legyen. (Régi, közösen megállapított véleményünk volt ez Sándorral.)

Irén mama három óra tájban hazament, azt mondta, hogy valami nõegyleti megbeszélés lesz a lakásán, és rendkívüli kedvességgel búcsúzott el, nem mulasztván el megígértetni velem, hogy hamarosan újra ellátogatok. Öt órakor én is elutaztam.

Jó három hónap múlva Sándor hivatalos ügyben a fõvárosba jött. Este együtt mentünk színházba és utána vacsorázni. Vacsora után kerítettem szót Irén mamára, és elragadtatva dícsértem ezt a feledhetetlenül bájos, nagyszerû asszonyt. Ekkor mesélte el Sándor a házasságának történetét.

- Mikor letelepedtem a városban, fél évre rá választottak meg a nõegylet ügyészének. Elnök már akkor is Irén mama volt. Hamarosan beleszerettem. Akkor már harmincnyolc éves volt. A legkülönösebb és a legteljesebb örömet adó szerelem volt ez, amit csak elképzelhetsz. Minden délután ott voltam nála. Ötkor mentem teára. A feleségem akkor végezte az utolsó évét Pesten, az angolkisasszonyoknál. Zongoráztunk, beszélgettünk, hétkor, fél nyolckor elküldött. Nem gondoltam semmire. Minden vágyam annyi volt, hogy életem végéig minden délután eljöhessek ide, ehhez a bájos asszonyhoz, nézhessem az arcát, hallhassam a hangját, és megcsókolhassam a kezét. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, ez teljesen szükségtelen volt. A tekintetébõl láttam, hogy tudja, ért engem, érti, hogy miért szeretem, hogy gondolatban megköszöni a rajongásomat. Sokan jártak hozzá. Barátnõk, leánykori imádók. Ezek közül egy esztendõn belül három kérte meg. Kosarat kaptak, és egyik sem elõször. De figyelj ide, egyik se neheztelt rá, továbbra is megjelentek a szombati ötórai teákon.

Egy ilyen alkalommal történt, hogy az utolsó vendégekkel távozva visszamentem a lakására. Elõször történt, hogy követelõen lépett fel bennem a vágy, hogy összecsókoljam, megöleljem és magamhoz szorítsam az asszonyt. Becsöngettem, és a sötét elõszobában szó nélkül átöleltem, ideadta az ajkát. Figyelj ide. Olyan intenzív és mély boldogságérzés töltött el, amelyrõl eddig halvány fogalmam sem volt. Néhány nap múlva a szeretõm lett. Micsoda hónapokat éltem át, micsoda tökéletes szerelmi örömöket, errõl nem tudok beszélni. Azonban aggodalmasan közeledett a nyár, amikorra Sárikának az intézetbõl haza kellett kerülnie. Nem haboztam egy pillanatig se. Fölszólítottam Irén mamát, hogy legyen a feleségem. Nevetett, és azt mondta, hogy ez lehetetlen. Egy tizenhét évvel fiatalabb férfinak a szeretõjévé lenni, ez még megy valahogy, de hogy ilyen nagy korkülönbséggel feleségévé legyen, ez szerinte nagyon ízléstelen és kockázatos dolog. Ízléstelen, mert a házasság okvetlenül mindenféle szóbeszéd tárgyává lesz, és kockázatos, mert szerinte mindjárt érezni fogom a különbséget, mihelyt elválaszthatatlanul össze leszek vele kötve. Hiába kérleltem, hiába bizonygattam neki, hogy szerelmem fölötte áll minden efféle esélynek és hatásnak, hajthatatlan maradt. Hangoztatta, hogy eleget kell tenni anyai kötelességeinek. Be kell vezetni lányát a társaságba. Férjhez kell adni!... Kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogyha a lány hazajön, vége fog szakadni a viszonyunknak, mert tisztában voltam azzal, hogy Irén mama sohase fogja kockáztatni a jó hírét azzal, hogy eljön a lakásomra. Egy kisvárosban az ilyesmi rögtön kitudódik. Másrészt pedig én most, miután egészen megismertem az õ szerelmének a mámorító, és mégis éterikus tüzét, nem tudtam volna többé megelégedni a kézcsókkal és a beszélgetésekkel. Mit tehettem?

- Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! - szóltam közbe. (Mindjárt megbántam. Olcsó tréfa volt.)

- Igen - folytatta Sándor. - Nem volt más kibúvó. Sárika tényleg hazajött. És udvarolnom kellett neki. Szép lány volt, fiatal, virágzó. Nem volt nehéz a dolgom. De most érts meg. Ezután kezdtem csak bámulni Irén mamát. Hogy csinálta meg õ azt, hogy az egész manõvernek nem volt manõverjellege, hogy nem volt aljas, ravasz, gonosz dolog, nem volt árulás. Hogyan intézte, hogy Sárika mindenképpen megkapja a magáét. Hogyan hagyott bennünket magunkra. Hogyan kerülte ki, hogy a lány észrevegyen valamit vagy féltékenykedjék. Hogyan osztott engem kétfelé, és adta az egyik felemet a lányának. Hogyan történt emellett, hogy tulajdonképpen mégis egészen az övé voltam?... Ezek olyan dolgok, amiket nem tudnék elmondani, mert hiányzik belõlem a képesség, hogy összeszedjem azt az ezer apró motívumot, amibõl a jegyességnek és késõbb a házasságnak ez a jellege kialakult. Ma is szeretõm, és jobban szeretem, mint valaha. Imádom. A feleségem egy kedves, csinos, de jelentéktelen asszony, akihez mélyebb vonzalom nem fûz. És ez egy házasságban kellemes. Kellemes akkor, ha emellett bennünk él a tudat, hogy nem hibáztunk el semmit, nem vagyunk áldozatok, mint annyi ember, aki miután megunta a feleségét, reménytelenül sóvárog valami új, vonzó, érdekes szerelem és szexuális élet után! Miért? Mert a teljes boldogságban is részem van. Nem gyakran. Átlag kéthetenként...

Sándor elhallgatott.

Némán szívtuk a cigarettáinkat, és elnéztünk a levegõbe. Mind a ketten rá gondoltunk, Irén mamára. Egy pillanat alatt mintegy fohászban vagy sóhajtásban hirtelen újra átéreztem e ritka nõ egész lényét. Magam elõtt láttam az arcát. Az alakját. A gesztusát, amint a kezét nyújtotta. A mozdulatát, ahogy fölállt a zongora mellõl, és megigazította a haját. Amint elöntötte a szemét a könny, mikor a férjérõl beszélt.

- Sándor - mondtam halkan, meghatottan -, nem ismerek nálad boldogabb embert!

- Én is csak egy lehetõséget képzelek - válaszolta Sándor -, ha Irén mama, mint fiatal leány jutott volna nekem.

- Ebben tévedsz - feleltem. - Vannak esetek, ahol a kevés több, mint a sok. Ugyanaz a nõ mint tilos szerelmi tárgy mindenesetre becsesebb, több, mint ha nem tilos.

Azután rövidesen mind a ketten megegyeztünk ebben.

[Rosen]

A DÍSZOKLEVÉL

1.

Egy napon Zoltán, az unokatestvérem a tízpercben odajött hozzám. Csodálkoztam, mert õ egy osztállyal feljebb járt és egy hatodikos mindenesetre kicsit szégyenli, hogy alsóbb osztályos barátai vannak.

- Jani - mondta Zoltán izgatottan - Jani, figyelj ide. Ma adják az Ember tragédiájá-t, kéredzkedj el, és gyere el színházba. Okvetlen.

- De kérlek - szabódtam -, hiszen én már láttam az Ember tragédiáját, remek darab, és nagyon tetszik nekem, de tudod, milyen nehezen engedik el az embert színházba, hát akkor, ha már megyek, inkább új darabot nézek meg.

- Nagyon kérlek, jöjj el. Megmondom, mirõl van szó - Zoltán mélyen elpirult. - Csegey Irmának nagy tapsot akarunk rendezni.

- Csegey Irmának? Talán neked tetszik? Egy vén skatulya!...

- Kérlek, hogy mondhatsz ilyet. Azért, mert az apád azt mondja, azért mondod te is. Láttad már utcán?

- Nem.

- Nohát, akkor ne beszélj.

Hosszú vita fejlõdött beszélgetésünkbõl, amelynek a vége az lett, hogy megígértem a klakkban való közremûködést, melyet Zoltán Csegey kedvéért estére szervezett.

A dolog nehéz része még hátra volt. A szülõk mindig valami nem természetest, nem magától értetõdõt, nem erkölcsöst látnak abban, ha egy gimnazista színházba kéredzkedik, különösen akkor, ha ez a gimnazista az õ fiuk. Olyan valaminek tekintik a színházbajárást, ami jelentékenyen növeli a bukási esélyek számát. Érthetetlen az õ észjárásuk!

2.

Este mégis megjelentem a diákhelyen, a színház alsó karzatán. Kitûnõ hely volt, kényelmes, családias. Sohase feledem el a folyosón lévõ petróleumlámpák kellemes illatát. Az Opera parterjének parfümforgataga még csak nem is hasonlítható hozzá. Az a másik jobb volt, ó, sokkal jobb volt.

Zoltán már rendezkedett. Irult-pirult, szégyellte magát, hogy ennyire lelkesedik egy nõért, de mégis mindenkit megkért, tapsoljon vele mindig, amikor Csegey a színen lesz.

Csegeynek tényleg nagy sikere volt. Ahányszor a színen megjelent, legalább félpercnyi kemény, gyors tapsot kapott. Mindig fölnézett ránk és mosolygott. A közönség kissé bosszankodott, néhányan pisszegtek, az elõadás mindig megakadt. De nem volt baj. Tényleg, amint jobban megnéztem Csegeyt a Zoltán látcsövével, láttam, hogy igen szép arca van, és korántsem vén skatulya, mint ahogy édesapám meg szokta jegyezni. (Csodálatos, hogy az ember milyen soká vakon aláírja, amit az apja mond, és eszébe se jut elkérni a látcsövet.)

Csegey nagyon szépen játszott. Mint Zoltán megjegyezte, "igazi Éva volt, nemének összes hibáival és erényeivel". Ádám személyesítõje: Marótréthi és Luciferé: Veres, szintén jól fogták föl szerepeiket. Különösen utóbbi nagyszerûen forgatta a szemeit, jelezve ezáltal lelkének gonoszságát. A "Marseillaise" is igen szépen sikerült a francia jelenetben. Teljes zenekar és énekkar adta elõ. Háromszor megismételtettük, sõt dobogtunk is a lábunkkal, mire a rendõr mindjárt odajött. Szóval teljes sikerû, feledhetetlen est volt.

- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte Zoltán, amikor hazafelé baktattunk.

- Nagyon szép - feleltem, és nagyon sajnáltam, hogy Zoltán már szereti Csegeyt, tehát én nem szerethetem.

3.

Zoltán nem hagyta ennyiben a dolgot. Másnap kijelentette, hogy Csegeynek alakításáért elismerõ oklevelet kell átadni, amelyet mindenki aláír.

- Így legalább személyesen megismerkedünk vele - mondta Zoltán.

Bámultam a fiút. Én nem mertem volna ilyet gondolni. Az õ bíztatására azonban kedvet kaptam, hogy a küldöttségben is részt vegyek. Beláttam, hogy Csegey csakis szívesen fogadhat bennünket, elvégre közönség vagyunk, akitõl a tapsok, és így õ maga is, függenek.

Zoltán engem szemelt ki a díszoklevél megrajzolására. Vállalkoztam rá, és miután Zoltán gyûjtés útján arany- és ezüstfestékeket vásárolt, és azokat rendelkezésemre bocsátotta, megkezdtem a munkát.

A díszoklevél egy úgynevezett ötös rajzlap volt. Reá rajzoltam Madách fejét (igen jól sikerült), azután Ádámot, Évát és Lucifert.

Mindez két nap munkája volt. Háromszor kezdtem újra elmázolás miatt. Az elmázolás oka apa volt, aki elõl ösztönszerûen eldugtam a készülõ díszoklevelet. Eldugás közben történt az elmázolás. A középre Zoltán szövegét írtam:

"Csegey Irmának, a nagy mûvésznõnek hálás hódolatukat tolmácsolják a gimnázium tanulói"

Ezután az aláírások következtek tussal. Az egészet, a neveket, a Madách arcképet és a fõszereplõk alakjait, mint keret foglalta össze egy babérkoszorú, amelynek levelei feketék voltak és bolygói pedig aranyszínûek, vastagon négyszer átfestve. Egészen meg voltam elégedve a munkámmal, a fiúk, amikor meglátták, megéljeneztek. Úgy éreztem, hogy nincs semmi szégyellni való a dolgon, sõt halvány reménysugár kezdett derengeni a szívemben, hogy Csegey meg fogja kérdezni, hogy kié az oklevél rajza, s ezen a réven ki fogok emelkedni társaim közül. Talán a mûvésznõ külön meg fog hívni magához, ki tudja...

Zoltán viszont beszédet tanult. Ebben Csegeynek többi nagy szerepeire is kitért:

Például: "a leggyengédebb Júlia, a legigazibb Desdemona, a legszebb Monna Vanna".

Én magam benzinnel kitisztítottam néhány pecsétet a fekete ruhámból, miután, ha a szobalányt megkérem, ez föltûnõ lett volna, azelõtt tudniillik sohase szoktam megkérni.

4.

És egy szép téli szombat délután elindultunk. Tizenketten-tizennégyen lehettünk. Csupa színházjáró fiú (egy része kívülrõl szavalt egész színdarabokat), és egy hetedikes is.

Bíró Feri ott lakott nem messze Csegeytõl. Õ mindig látta, mikor jön, megy. Ismerte az életrendjét. Rendesen kettõkor ment haza a próbáról, és otthon ebédelt a lakásadónéjánál.

Azt gondoltuk, hogy leghelyesebb, ha öt óra tájban megyünk, ez az esti vizit ideje is, tehát a legelegánsabb. Hosszú vita volt arról, hogy be kell-e jelenteni a küldöttséget. Zoltán azt mondta, hogy nem. Azzal érvelt, hogy egy színésznõt, akit folyton ünnepelnek, az ilyesmi meg nem lephet. No, meg azután nem volt senki, akivel üzenhettünk volna. A küldöttség körülbelül fél négykor teljes számban együtt volt a fõutcán. Az oklevél összecsavarva, a könyvkötõnél csináltatott sötétzöld vászontokba helyezve Zoltán belsõ zsebében pihent. Mindannyian izgatottak és sápadtak voltunk, és affektáltunk egymás elõtt, amint ez ilyenkor férfiak szokása. A lényeg ellenben az volt, hogy többé-kevésbé ki-ki szerelmes volt Csegey Irmába.

Mikor befordultunk a fõtérrõl a Bocskay utcába, a sarkon hirtelen találkoztunk az igazgatónkkal. Mindenki úgy érezte, hogy no, most egy pillanat, és vége az egésznek. Úgy éreztük, hogy az igazgató hirtelen meg fog állni, szigorúan ránk fog nézni, és így fog szólni:

- Hová mennek? Jól tudják, hogy az intézet fegyelmi szabályai tiltanak minden csoportos felvonulást, tüntetést és egyletalakítást. Oszoljanak szét, rögtön menjenek haza, és üljenek neki a holnapi leckének. Nemsokára itt a karácsony, és jól tudják, hogy a felelések ilyenkor sokat számítanak. Ha pedig ez még egyszer ismétlõdik, tanári konferencia elé kerülnek.

De az igazgató nem szólt semmit. Kezeit a zsebeibe mélyesztve sietett el mellettünk, és alig fogadta félénk, riadt köszönésünket. Mintha valami nagy veszedelem suhant volna el felettünk, mélyen föllélegeztünk.

A Bocskay utcából befordultunk a Híd utcába, és ennek már egyenes folytatása a Jókai utca, ahol Csegey lakott. Zoltán megnézte az óráját.

- Még csak fél öt - mondotta -, várni kell, ilyen korán nem lehet menni.

Rövid vita támadt Zoltán kijelentése körül. Bíró Feri azt mondta, hogy igenis, most kell menni Csegeyhez, mert õ most ebéd után van, viszont késõbb már bizonyára uzsonnázni szokott, és akkor vagy zavarnánk, vagy pedig úgy jönne ki a dolog, mintha meg akarnánk magunkat hívatni uzsonnára. A dologban volt némi igazság, legalább a többség így érezte, mert Zoltánt leszavaztuk, és megállapodtunk, hogy rögtön be kell menni.

5.

Elsétáltunk az ablak alatt. A táblák már be voltak téve, csak egy vékony csík világított ki, jelezve, hogy a díva otthon van. Zoltán levetette a téli kesztyûit és fehér glasszé-kesztyût húzott. Igen finom és egészen tiszta kesztyûk voltak, mindenkinek - kivétel nélkül - imponáltak.

A kapu félig nyitva volt, de miután egyikünk se tudta a járást, Zoltán becsukta és csengetett. A csengettyû legalább fél percig szólt - rugós, madzagos harangnak kellett lennie -, de nem jött senki. Vártunk vagy két percet. Ekkor Zoltán újra erõsen megrántotta a csengõt. Soká csilingelt. Panaszosan, síróan, benn a sötét udvarban hangosan, mint egy kis gyerek, akit vernek. A dolog kezdett nekem nem tetszeni, de nem szóltam egy szót se. Ácsorogtunk, vártunk tovább. Nem jött senki. Mindenkinek úgy tûnt föl, mintha a csengettyû csak egy pillanat elõtt szûnt volna meg csilingelni, és tulajdonképpen még mindig jöhet valaki kaput nyitni.

- Eh, menjünk - mondta végre Zoltán, és benyitott.

A sötét kapualjban hamar tájékozódtunk. Mint bányászok körülszaglásztuk a terepet, és Bíró Feri ráakadt Csegey névjegyére. Egy rajzszeggel volt odaerõsítve a kopott sárga ajtóra. Most már nem lehetett halasztani a dolgot, be kellett hozzá csengetni. Az õ ajtaján villamos csengõ volt. Igen erõsen berregett, szinte megrémültünk. Amint ott a sötét kapualjban lappangva, összebújva, szívdobogva leskelõdtünk és vártunk - hogy tulajdonképpen mire, azt akkor igazában egyikünk se tudta -, összeesküvõkhöz vagy menekülõkhöz hasonlítottunk. Eszembe is jutott Arany János versébõl, az V. Lászlóból a következõ két sor:

"Amott a vár alatt,
vonul egy kis csapat..."

... És Shelley verse, A menekülõk, Petõfi fordításában.

A csöngetés után hamarosan mozgolódás hallatszott a szobában. Azután benn ajtócsapkodás, halk beszéd, újra csend, óvatos ajtócsukódás, és végre kinyílt az ajtó. Egy termetes, vén, sápadt, rosszarcú nõszemély jelent meg gyertyával a kezében.

- Parancsolnak az urak?

- Kérem, itthon van Csegey kisasszony? - kérdezte Zoltán.

- Nincs itthon, kérem.

- Nincs itthon?

- Nincs.

- Hm, hm.

Rövid, de kínos szünet következett. Többen köhögtek.

- Mit mondjak a kisasszonynak? - kérdezte a cseléd.

- Azt, kérem, hogy itt voltak a gimnázium tanulói, és díszoklevelet óhajtottak neki átnyújtani.

- Igenis, kérem.

- És hogy holnap ilyen tájban tiszteletünket szándékozzuk tenni.

- Igenis.

- Alászolgája.

- Jó éjt kívánok.

6.

Az ajtó becsukódott, mi a sötétben maradtunk. Egyenként, csaknem lábujjhegyen osontunk ki az utcára, és a sarkon tanácsot tartottunk.

A többség szidta Zoltánt, hogy kilátásba helyezte az eljövetelt. Zoltán védte Csegeyt és kijelentette, hogy a küldöttséget be kellett volna jelenteni. Én azt állítottam, hogy Csegey igenis otthon van, de nem akar bennünket fogadni, de Zoltán ezt kizártnak tartotta.

- Legegyszerûbb - mondta Bíró Feri -, ha megvárjuk, hogy kijön-e. Nemsokára úgyis mennie kell már a színházba. Ma játszik, tehát hat óra után bemegy!

Az indítványt elfogadtuk, és nem szép, ami nem szép, de meglestük Csegeyt. Hogyan loptuk el az utcán ezt az órát, hogyan gyõztük türelemmel kivárni az eredményt, mit csináltunk addig, mirõl beszélgettünk, mirõl gondolkodtunk, minderre halványan se emlékszem. De az a pillanat élénken bennem él, amikor Bíró Feri suttogva megszólalt:

- Jön.

Valóban jött. Az út túlsó oldaláról is jól láthattuk és megfigyelhettük. Õ volt, Csegey Irma. Egy századossal. A százados az úgynevezett kopott katonák fajtájából való volt. Kardbojtja fekete és rongyos volt, ruhájának zsinórzata pedig avult ezüstszínû. Nem néztek ránk, továbbmentek.

7.

Másnap nem mentünk el Csegeyhez. Errõl nem beszélt senki többet egy szót se. Hogy miért, nem tudnám megmondani. És azt se, hogy hová lett a díszoklevél.

[Rosen]

Lovas Ildikó
A valós pincér

Arról folyt a szó - kénytelen vagyok itt kezdeni, rögtön belevágni, nem késlekedni, elkalandozni, mert elfogy a bátorságom, s megint csak kitalálok valamit, holott most éppen a valóságot kell megírni, mert rám talált, egyszer csak szemben ült velem egy évekkel ezelõtt megírt novellám hõse. Nem mondhatom, hogy mielõtt megírtam volna, nem láttam, nem tudtam, hogy létezik. De az mégiscsak más. A gép elõtt ülve, miközben egy fényképet néztem, amelyen a szüleim '65 táján a palicsi Kisvendéglõben ülnek egy bazsarózsás asztalterítõ fölött fogva egymás kezét, izgatott arccal, hogy lekésik az utolsó városba induló villamost, Szarajevóról akartam írni, pontosabban arról, milyen lehet az orvlövészek szemétõl kísérve utazni a kivilágított villamosban, de úgy éreztem, nincs ehhez jogom, így aztán a novella csak sejdítette, kínlódva megemlítette, hogy az utas célponttá lehet, a helyszín újra Szabadka lett és Palics, és újra inkább a szörnyûség bekövetkeztétõl való félelemrõl írtam: a hitelesség bizonyos idõkben nem csak esztétikai de erkölcsi fogalom is, és ehhez a kínlódáshoz, az én belsõ kínlódásomhoz és a hõs félelemmel terhes napjaihoz egy ellenpontra volt szükségem, valakire, akinek fogalma sincs semmirõl, aki végiglobog a történeten. Ez a hõs lett Pali, a pincér. Úgy hittem, én találtam ki õt. Legalábbis összeraktam. És akkor évekkel késõbb, vagyis tegnapelõtt egyszeriben ott ült elõttem egy konyhában, kávét ivott.

Arról folyt a szó, hogy az írók folyamatosan átjárnak az irodalom és a valóság között. Gyakran megtörténik velük, hogy irodalom lesz abból, amit átéltek és fordítva. Bácskában élõ írókként faggattak bennünket egy soproni irodalmi esten, ott folyt errõl a szó. Hárman voltunk: T. Orbán és Vicentije K. között ültem lehajtott fejjel, mert nem erõsségem ez a téma, egyfolytában zavarban vagyok. Régebben elveszítettem minden higgadtságomat és hadonászva magyaráztam arról, hogy az író akkor se önmaga, ha mégis az, mert a szöveg... Mostanában inkább hallgatok. Félek belebonyolódni. Túl sok áttételt építek a szerkezetbe.

Odaadással hallgattam T. Orbánt és Vicentije K.-t, és nagyon kívántam, hogy egyszer valódi történetem legyen, azt írjam meg, ami megtörtént. Ráérõsen körüljárjam a valóságot. Néven nevezzem hõseimet. Akik elolvassák, és túrókóstolás közben, a kés hegyével ajkaik között odabólintanak a piacon. Kedvesen.

Ismét találkoztunk T. Orbánnal és Vicentije K.-val, megérkezett Orbán felesége is, és a szó a gyerekekre terelõdött, pontosabban: az õ legidõsebb unokájukra és az én fiamra. Ugyanis a kora nyárban az történt, hogy a két gyerek, a másfél meg a hatéves, akárha hosszú évek óta ismernék egymást, s nem akkor találkoztak volna elõször abban a zajos, forgatagos fõvárosban, odahagytak bennünket, bementek a cukrászdába és rendeltek, ettek, rendeltek: habos csodákat, lapos remegõ ízeket. A szemközti sörözõbõl figyeltük, ahogyan a fiatal pincér hellyel kínálja õket és finoman elébük helyezi a tányérokat, finom óvatossággal. A komolykodó szõke fiú és a gyönyörû, fekete-göndör, csiklandósan nevetõ lányka, hátuk mögött a pincérrel, vigyázó szalvétás angyallal.

Nem tudom, mi történt velem - mondtam. Az irodalmi est óta, hogy arról beszéltetek, a valóság és az irodalom egymásba kapaszkodik, csúszik, összeölelkezik, tanácstalan vagyok és kétségbeesett. Ugyanis találkoztam egy hõsömmel.

T. Orbán bólintott, Vicentije K. félmosolyra húzta a száját.

Pedig nem is tudtam, hogy él. Nem voltam felkészülve arra, hogy belépek egy konyhába és ott ül a hõsöm. T. Orbán megértett. Látta, mennyire küszködöm.

Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, hiszen nem csak róla van szó: pincérek egész serege angyalkodik a fejemben. Mindig olyankor bukkannak föl, ha kezdem elveszíteni a reményt. Angyaltermészetû pincérek kísérnek utamon. Hiszen abban a kora nyárban lehetett volna egy morc, fájós lábú is szolgálatban, aki kipenderíti a két gyereket, ahelyett, hogy türelmesen figyeli, melyik csoki-csodára böknek az ujjukkal. Hiszen nem tudhatta, hogy a fiú az asztal alá indul, ha egy mentõautó végigvijjog az utcán. És bizonyára arról se volt fogalma, hogy a kislány egy fürdõhelyen is lehetne, kutyákkal simulva a meleg fûbe. Nem tudhatta, hogy véletlenül találkoztunk, útban hazafelé, megpihenve, erõt gyûjtve. Semmit nem sejthetett rólunk a pincér, emberséges angyalom.

T. Orbán szótlanul figyelt. Ilyenkor nem tudom, hogy érdekli-e, amit mondok, vagy éppen ellenkezõleg, és ezért nem reagálja le. Már egészen másról volt szó, Vicentije K.-ra figyeltünk, vendéglátóként jöttünk össze ugyanis, és Vicentije éppen megszervezte, hogy a Szabadkára elõször látogató barátainknak megmutathassuk a Városházát, a Teréz-templomot, a szerb-templomot és a zsinagógát. T. Orbán már indulóban volt, amikor megkérdezte: és mit mondtál neki?

Elakadt a lélegzetem, mert ez volt a novella, mégha ki is kell majd bontani, hogy érthetõ legyen, de mégis ez volt:

Nekem is volt egy papagájom, de megette a macska.

Ezt mondtam a pincérnek, aki az én hõsöm volt, anélkül, hogy tudtam volna létezésérõl. De nem csak a hõsöm volt, hanem õrangyalom is, biztosan tudom, ha nem írom meg õt, harsány valóságosságát, erõszakos életszerûségét: ellenpontjaként a villamosban célponttá válható fejeknek, a bezárt, lezárt városnak (hisz minden város azzá lehet egyetlen pillanat alatt, errõl meggyõzõdhettünk az elmúlt évtizedben), tán világgá futok. Így viszont tovább ültem a fenekemen és mondatokba kapaszkodva kúsztam át az éveken.

Mindig fölbukkan egy pincér.

Ezt azonban nem lehet elõre tudni, és úgy mondani. Nem lehet akkor se kijelenteni, ha egyszer megtörténik. De ha sokszor, rendszerbe illeszthetõen, akkor is rá kell jönni: észrevenni. Ami még nem elég. Akkor veszi kezdetét a nyomozás, a magyarázat keresése: miért bukkan föl a pincér? És ha már ezt is tudom, csak akkor vonhatom le a következtetést: szalvétás angyal, akirõl szó van.

Jól van. Mindezt tudom. Azon a megrázkódtatáson is túl vagyok, hogy kitalált hõsöm valóságos figura. Különben nem is kerestem volna vissza a pincér-jeleneteket, nem jöttem volna rá, hogy angyali õrei zaklatott idõmnek. Helyettem és mellettem döntenek. Ahogyan egy jó pincérnek kell is.

Már csak egyetlen elkötetlen szál fityeg: miért mondtam: nekem is volt papagájom, de megette a macska.

A legegyszerûbb magyarázat - és valósághû, visszacsatolható a legelsõ mondathoz, ahhoz a pillanathoz, amikor lehajtott fejjel hallgatom T. Orbánt és Vicentije K.-t, amint a valóság és irodalom egymásba csusszanásáról beszélnek - az igazság: amikor beléptem a konyhába, ahol a pincér a kávéját itta, egy papagájt láttam. A pincér válláról felszállt a függönytartó rúdra, ott biztonságosabban érezhette magát. Kínos zavaromban, hogy szembetaláltam magam egy kitalált figurával, akinek válláról elijesztettem a kedvencét, ezt mondtam: nekem is volt egy papagájom, de megette a macska. Természetesen igazat mondtam.

Mégis másról van szó.

Azokban az években, amikor kitaláltam a pincér figuráját, a könyvekhez képest kevés volt a polcok száma. Így történhetett meg, hogy az íróasztal fölé rögzített deszkalapon túlságosan közel került egymáshoz az éjjelilámpa és az egyik kedvenc könyvem, Julian Barnes: Flaubert papagája. A lámpa forrósága megpirította a könyvet, a 140. oldaltól világosabb, a 194-tõl pörkölt cukor színû csík fut az oldalakon. Úgy vettem ezt, akár egy jelet: kétségbeesetten zokogtam, mert biztosra vettem, nem lehet ott élni, ahol a könyvek nincsenek biztonságban. Nem a szobára értettem, csupa könny (de gondolom: nyál is) volt az arcom, ahogy kiabáltam, el akarok menni innen, ugyan mennyi kell ahhoz, hogy magam is megégjek, elégjek, ha nem is a bõröm, nem is a csontom, de a lelkem, a kedvem, az életem.

A következõ néhány hét alatt megírtam a pincér történetét, sunnyogó fájdalommal Szarajevóért, kapálózó, kétségbeesett féltéssel saját városomért, kitaláltam egy erõs, vad, mindenre ösztönösen reagáló pincért, hajának nyílegyenes választékában turkáltam szavaimmal, hogy megnyugodjam. És egyfolytában a legégettebb, a leginkább pörkölt cukor színû szavakkal végzõdõ sorokat olvastam: Egoizmus és Hiúság. Gustave ezt persze személye elleni támadásnak vette. "Egoizmus? - írta nekem. - Ám legyen. De Hiúság? nem. Egy dolog a Büszkeség: olyan vad, amely pusztában bolyong és barlangban rejtezik; a Hiúság viszont papagáj, amely karattyolva ugrál ágról ágra, mindenki szeme láttára." Magát vadállatnak képzelte - szeretett úgy megemlékezni saját személyérõl, mint jegesmedvérõl, amely távoli, ádáz és magányos. Én belementem a játékba, egyenesen az amerikai préri vad bölényének neveztem; de valójában nem volt egyéb egy papgájnál.

Mindig is szerettem azt hinni, a könyvek megmentenek a valóságtól. Gondolom, a pincérrõl szóló novella volt nekem a puszta és barlang, az elrejtõzés lehetõsége, a pincér pedig a papagáj, hiú és mindenki szeme elõtt ott ugráló, de túlélõ, túlélõ.

Mégis másról van szó. A pincérrõl, aki beléptemkor éppen azt mondta: magyar vagyok. És a válláról a függönytartó rúdra röppent a papagáj.

Akkor láttam, hogy õ az. Az erõs, ösztönös túlélõ. A papagáj az egyik kedvenc könyvembõl, a barlangba menekvõ medve-filozófia ellenpontja. A kitalált pincérem. És eszembe jutott, hányszor hittem az elmúlt években: talán mostantól jóra fordul. De akkor még nem gondoltam arra, hogy szalvétás angyalok kísérnek utamon, õmiattuk vagyok mindig ott, ahol. Ez késõbb történt, amikor T. Orbánnal a gyerekekre terelõdött a szó. Akkor, ahogy a papagáj röptét figyeltem, csak annyit tudtam, semmi nem változott azóta, hogy kitaláltam a pincért. Ezért mondtam, hogy nekem is volt papagájom, de megette a macska.

Mivel ez a pincér mégsem kitalált figura, hanem valóságos ember, értette, hogy mit mondok. Pontosabban úgy értette, ahogy az éppen belesimult a gondolatmenetébe. Rám nézett, bólintott, akárha helyesen szóltam volna, és folytatta: mondom: magyar vagyok.

Innentõl tehát az a történet következik, amely arról szól, miért tartja úgy a valóságos pincér, hogy a papagájokat megeszik a macskák.

Az volt a nagyapám is. Ugyanazon a helyen is dolgozom, csak most nem Városi Kávéház a neve. Nem volt túlságosan ájser, de csóró se. Tegnapelõtt is éppen errõl beszélgettünk, amikor valaki nevetve megkérdezte, tudom-e milyen eredetû szó az ájser. Nagyot néztem, mert gondoltam: látszik rajtam, hová is tartozom, meg aztán az öcsém végigmuzsikálta a hatvanas éveket, úgy ismert bennünket mindenki: Misi a prímás, én meg a pincér, ez a két csávó köll csak a boldogsághoz. Meg nem is értettem, minek ez a kérdés. Este aztán eszembe jutott, mit mondott az anyósom, amikor befogadott a családba: jegyezd meg fiam, vannak szavak, amik mélyebben kötnek össze bennünket mint az anyanyelvünk. Ezt nem értettem, azt hittem, õk csak magyarok.

Fölpattant a pincér, kihúzta a hokedlit, leültetett.

Azóta már megértettem az anyósom szavait, de nagyon zavar az a nevetõ odaszólás, mert mire hasonlít pincérek beszédére figyelni, úriemberek soha nem tettek ilyent, meg különben is: nem mindegy az, honnan jön - ered vagy mi - a szó? Itt mondom én is, ahol az apám meg nagyapám. Szabadkán. Mondtam is az úrnak. Mire õ azt felelte, hogy én egy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, és nem nagy jövõt jósol nekem. Nem jöttem volna rá erre soha. Maga tán tudja: tényleg az lennék? És nincs jövõm?

Csak néztem a függönytartó rúdon tollászkodó papagájt, figyeltem, ahogy dolgozik a csõrével, és igyekeztem nem tudomásul venni: hozzám szól a kérdés. Nem akartam belefolyni az õ történetébe, mert az valóságos.

No, jó ez, vagy nem? Ilyen kitartó ember ez a pincér, éppen olyan, amilyennek megírtam.

Szövevényes dolgok ezek, motyogtam.

De a pincér nem hagyta annyiban a dolgot, hiába: nem volt kitalált hõs, akit - az áttételeket csiszolva -, kedvem szerint irányíthatok.

Mondja: maga magyar? Ne haragudjon, amiért így rákérdezek, én azt gondoltam, mert hát tudom: író és magyarul ír. De magamról is azt gondoltam. Vagy inkább azt mondja meg: mitõl lesz valaki lokálpatrióta-kozmopolita.

Ez volt az a pillanat, amikor a valóság és az irodalom kezdtek átjárni egymáson. Gondoltam: úgy tarthatjuk meg az egyensúlyt, ha én az irodalom oldalán maradok, szemben a valóságos pincér valóságos mondataival.

Nemrégiben arról írtam, hogy nem akarok többet a város történetérõl írni: történetíró lenni, valami szeráf, hatszárnyú angyal, az aranysárkány gyöngécske rokona, a sok üléstõl kiseggölõdött, pötyögõssé vált ruhában járni-kelni szövegek zegzugaiban, óvni a sárga klinkertéglákat, a mézeskalács házakat mindentõl, ami bánthatja õket: terhes repülõktõl, durva, követ hajigáló kezektõl, primitív gondolatoktól, mindenkitõl, aki nem tiszteli a város szellemét, hanem elfoglalni, leteperni akarja. Ugyanis a hely szellemével foglalkozó történetírók megvakulnak. És én nem akarok erre a sorsra jutni. De most, hogy magát hallgatom, nõ, növekszik bennem a gyanúval elegy félelem: az aranysárkányból is baj lesz. Szóval vagy megvakulok, vagy nyelv nélkül maradok.

A pincér szemében a megértés és együttérzés szikrája villant, és szigorúság. Én is gyakran áztatom hideg vízben a visszeres lábam, dehát minden szakmában rejlenek veszélyek. Azt, hogy maga megvakul, el tudom képzelni, de miért vágnák ki a nyelvét? Hiszen nem beszél, csak ír. És ahogy mondja, legfeljebb angyalokról meg sárkányokról. De az én helyzetem igazán nem könnyû. Jól mondta maga, nem hiába a szavak embere: a papagájt megeszi a macska. Éppen úgy érzem magam, akár egy papagáj. Mert az se tudja, mi a macska, hát menekül mindentõl. Aztán vagy szerencséje van, vagy nincs. Így vagyok én ezzel a lokálpatrióta-kozmopolita dologgal. Sok ez egy pincérnek. Lehet, hogy ez a macska. Honnan is tudhatnám? Az mindig is világos volt, hogy magyar vagyok. Mondom: a nagyapám is az volt. Egyszer az öcsém, a Misi, amikor hazajött a Zeneiskolából, elmondta nekem, hogy a Bartók Béla - azt én is tudom, hogy kicsoda, abban az utcában laktunk - 1905-ben azt mondta: amit maguk cigányzenének hívnak, az nem cigányzene. Nem cigány, hanem magyar zene; egy új fajtája a mûvészi népzenének. Nem is gondolkodtunk mi ezen, jól éltünk, ugyan ki se mondta a Népkörben, az Elzában, a Fehér Hajóban: magyarul muzsikálunk, meg azt se a Spartakban meg a Sportban a Nikoliæéknak, hogy azok meg szerbül. Csak mulattak a népek, jól érezték magukat, nem gyõztem rohanni egyik asztaltól a másikig, mert mindenhol dolgoztam, csak úgy röpködött a szalvéta a karomon, mondták is a szépasszonyok, magánál fessebb és gyorsabb pincér nincs a világon. Itthon voltunk mindannyian. A muzsikusok bejárták a világot, Szabadkán minden családból legalább ketten elmentek basoválni a világba: Németország, amit akarsz. De hazajöttek, mindig mindenki hazajött, mert itt ismerik egymást az emberek: mindenkirõl tudni, mennyi lóvét ér. A csaringerek, mint én is, maradtak itthon. De az is jó volt, kedv és vidámság mindenütt. Vagy rosszul mondom?

Nem olyan szövevényes dolgok ezek, motyogtam. És folytattam is, mert a város történetébe tartozott minden kimondott szava, beszélhettem hát, akárha párbeszédben lennénk.

Errefelé se volt olyan egyszerû ez a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a múlt század utolsó harmadában már több mint háromszázukat városi jegyzékbe vették, de még többen voltak a vándorcigányok, akik - mint errõl a levéltári dokumentumok tanúskodnak - nem riadtak vissza a lopásoktól sem. De az is igaz, hogy úgy Mária Terézia mint II. József sokat tettek azért, hogy letelepedjenek és beilleszkedjenek, de a kilencszáztízes években még mindig sokan éltek sátrakban a marhaitató környékén, Sándorban és Palicson. Azt akarom csak mondani, hogy maga a zenészekrõl, a városi romákról beszél, akik a városközpontba költöztek, és már a múlt század közepétõl elitnek számítottak. Vak történetíróim egyike, a szabadkai is ír róluk, még azt is, hogy választott vajdájukat a városháza kapuja elõtt vállukra emelték. Azt akarom csak mondani - a papagáj a függönytartó rúdon rezzenéstelenül bámult rám, nagyon zavart: ha nem volnék rákényszerítve, hogy belefollyak ebbe a valóságos történetbe, már régen másfelé építeném a szerkezetet, sokasodnának az áttételek, segítségül hívnám a másik vak történetírómat, mert õ mindig lehetõvé teszi a történet ösvényének kiválasztását, de most nem lehet, nincs erre mód, itt ülök a valóságban: szemben a valamikor kitalált hõsömmel, aki annyira valóságos, hogy papagája is van, és kínlódom, kínlódom -, hogy gyakran minden egészen másról szól: a maga lelkében a Piros Józsi él, aki a Margitszigeten Rudolf trónörökösnek muzsikált, és úgy játszott Massenet-nek és Delibes-nek, hogy azok többször fölálltak, hogy kezet foghassanak a prímással. A mi szabadkai Piros Józsinkkal, akiben megvolt a tehetség, az elszánás, az akarat. Ugyanakkor a marhaitató körüli sátrakban... érti? Lehet, hogy magának a '60-as, '70-es évek és tán még a '80-as évek eleje azt jelenti, hogy kedv és vidámság volt mindenütt, de sokan azokat az idõket másként élték meg.

Nagyon erõsen nézett rám a pincér, éles választéka alatt éppen olyan vadul lobogott a tekintete, ahogyan évekkel ezelõtt megírtam, és azt kérdezte, amit egyáltalán nem akartam hallani: a sátoros cigányok vagy a prímások miatt vagyok én magyar helyett lokálpatrióta-kozmopolita?

Szövevényes dolgok ezek, motyogtam. Ha megírhatnám, talán kiválaszthatnám a megfelelõ ösvényt. De így, a valóságban...

Nézze, maga úgyis csak sárkányokról meg angyalokról ír és vak emberek történeteit szereti olvasni. Jól van. Most azonban beszélgetünk, és maga tanultabb, hát tudnia kell, mi baja volt velem annak az úrnak, hogy olyan gunyorosan bánt velem. Rosszindulattal. Mert nem egyszerû ám az én helyzetem. Azoknak az idõknek, amikrõl maga azt mondja, voltak, akik szenvedtek benne - bár én akkoriban senkitõl nem hallottam ilyent, pedig a vendéglõkbe és kocsmákba minden hír eljut - vége szakadt: úgy eltûntek, mint a Lakatos Zsiga gyûjtötte tollak. Most nem csak a muzsikusnak kopik fel az álla, de a pincéreknek is alig jut munka, csak lézengünk naphosszat, mert nincs vendég. Nincs, aki vidámkodjon. És elõbb-utóbb szélnek is eresztenek néhányunkat. Azt én nem tudom, hogy a magyar, szerb, vagy bunyevác pincérekkel kezdik, de higgye meg - bár maga olyan fiatal, hogy el se tudja képzelni -, ha huszonöt évig együtt dolgoztak, azt se tudják, melyik nyelven szólnak egymáshoz. Ezekben az idõkben senkinek nem könnyû, csak azt mondom. De megszoktuk. Magyar vagyok, az volt a nagyapám is, azt mondom. Nem mondott rólunk mást a Bartók Béla se. És vannak köztünk, akik vályogviskóban élnek, mint ahogy olyan is akad, aki a Göncz Árpád elõtt muzsikált a Népkörben. És néztem a tévében, hogy amikor a szabadkai Lajkó Félix a szerbiai Bobanékkal muzsikált Budán, be se lehetett jutni. Ezt mind értem. De azt, hogy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, nem értem. De nem tetszik nekem, nem szeretem, hogy így neveznek. Olyan hangzása van, mint amikor a papírra ütik a bélyegzõt. Csattan. Magyarázza meg, maga ért a szavakhoz.

A lokálpatrióta az, akit lokálpatriotizmus fût. A lokálpatriotizmus pedig helyi érdekû hazafiság. A szûkebb vidék túlbecsülése, kisebb jelentõségû helyi érdekeknek az országos ügyek elé helyezése.

De mi közöm nekem ehhez? Pincér vagyok. Azért mondta rám az úr, hogy lokálpatrióta vagyok, mert azt válaszoltam neki, itt mondom a szót, ahol a nagyapám is: Szabadkán? És nem tudom azt se, miért becsülném túl a szûkebb vidéket? Nem becsülöm túl, mint ahogy mást se becsülök le vagy alá, vagy hogy kell mondani, egyszerûen csak szeretem ezt a várost. De végképp elcsúszott az úr, hogy engem így nevezett, mert mit jelent a helyi érdek meg országos ügyek? Tán nem a pincérekre tartozik ez? Vagy a muzsikusokra? Vagy tán magára? Mindig azt hittem, hogy ez a politika dolga. Az enyém meg az, hogy ne éhezzen a vendég. A magáé meg, hogy megírja a sárkányait meg angyalait. A kozmopolita is ugyanez?

A kozmopolita - sóhajtottam és már egyáltalán nem bántam volna, ha soha nem írom meg ezt a csökönyös pincért, tán kitalálhattam volna valami szép szerelmi történetet a Piros Józsiról, idézhettem volna a Síkos a hó, szalad szánt meg azt, hogy Holdas éj a Dunán meg egy jó cigány, vagy a század eleji felélénkülésrõl is írhattam volna, Toncs Gusztáv törekvéseirõl, a visszavonultan élõ Milkó Izidor megélénkülésérõl, akinek budapesti szerkesztõje, Vadnay Károly ezt írja: Kegyed a részletek írója legyen (...) például vagy száz sort lehetne írni a vasárnapi számba a város hangulatáról, képérõl, várakozásáról, díszítésérõl. (...) Tapintata lesz a legjobb tájékoztató. De hogyan írhatnék ilyesmit ezután a beszélgetés után? Minden pillanatban úgy érezném magam, mint ez a velem szemben ülõ pincér - a hazafiságot, a nemzeti érzést lejáratni igyekvõ, a nemzeti kultúrát lebecsülõ polgári irányzat.

Részeg lehetett az úr, amikor ezt mondta rám. Kár is volt foglalkozni vele. Mert annyit még én is tanultam, hogy tudjam: nem járathatom le a nemzeti érzést, ha él bennem a hazafiság, csak azért, mert ehhez a helyhez kötõdik. Megmondtam én: magyar vagyok, az volt a nagyapám is. Nem hiába szolgálta fel éveken át a nagyapám a redaktor úr vacsoráját: mindig elmesélte nekem, mit mondott neki a redaktor úr: "jegyezze meg, Simi fiam, különleges város ez. Amennyi mûveletlenség és tahóság szorult ide, ugyanannyi feszülés a szépség irányába. Baj csak akkor lesz, ha darabokra akarják tépni." Megtanított erre a nagyapám, úgy köllött tudnom, mint az imádságot. Mert azt mondta, csak akkor lesz becsületem, ha ezt nem felejtem el.

Itt van a baj, tudja azt maga is, különben miért mondta volna, hogy a macska megeszi a papagájt. Vagyishogy munka nélkül maradhatok. Mert ugyan kinek köll az, aki senkihez se tartozik, csak - ahogy maga elmagyarázta - a városhoz. Csak nagyon jól éreztem, hogy csattan az a két szó, akár a papíron a bélyegzõ.

Otthagytam a pincért a konyhában, a papagájt a függönytartó rúdon és iszkoltam hazafelé, kifosztva és megszégyenítve. Tudtam mindig, nem nekem való, hogy az irodalom meg a valóság egymásba csusszanjon. El kell mondanom T. Orbánnak, el kell mondanom azt is, hogy annyira magával ragadott, amirõl azon a soproni irodalmi esten beszéltek õ és Vicentije K., hogy hazaérve lázas kutatásba kezdtem, szétszórtam minden jegyzetemet, hogy ráakadjak arra az egyetlenre, amire támaszkodva megírtam volna Piros Józsi történetét - ezért is mentem el a pincérhez, úgy hallottam, õ a nagyapja révén ismer néhány történetet azokból az idõkbõl -, a lejegyzésre rá is akadtam: Sopron megye annak érdekében, hogy gátat vessen a cigányok általi bûnözésnek, rendeletet kínált fel, ami 1904-ben Szabadkára is eljutott, azzal az ajánlattal, hogy a város legmagasabb szinten támogassa azt. Ugyanakkor kérik Szabadkát, hogy maga is készítsen hasonló dokumentumot. Városunk azonban nem fogadja ezt el, azzal a megindoklással, hogy az keresztezné a jelenleg érvényben lévõ elõírásokat. Erre a feljegyzésre támaszkodva írtam volna egy történetet a csodaprímásról. Elkalandoztam volna T. Orbán és Vicentije K. felé is, ahogyan a soproni esten az irodalom és valóság viszonyáról beszélnek, talán azt is megemlítettem volna, hogy lehajtott fejjel ültem köztük, nem akarva belebonyolódni az áttételek magyarázatába, amit beépítek a szerkezetbe, hogy hiteles legyen ugyan, de ne valóságos, és mindez helyett szembetaláltam magam egy hõsömmel, akit lokálpatrióta kozmpolitának nevezett egy, a pincérek beszélgetésére fülelõ illetlen vendég, ahelyett, hogy a Piros Józsiról tudtam volna meg egy-két áttételként alkalmazható adatot. Nem csak a Barnes-regény megpörkölõdésének szörnyû és nehéz ideje jutott eszembe, a menekülés helyett írott pincér-novella, de elhagyott minden reményem, hogy jegyzeteimet használva kitalált történeteket írhatok úgy, hogy ne jussak magam is a valóságos pincér sorsára. Mert ha jobban meggondolom, mindazok, akik történeteimet benépesítik, lokálpatrióták voltak: Lifka, a filmes, Szenteleky, az irodalomszervezõ, Vály, Jakab és Petroviæ az építészek, Milkó a polgáriasult magyar irodalom egyik elsõ képviselõje, Toncs Gusztáv tudós és tanár, a Szabad Lyceum megalapítója, de még ennél is többrõl van szó esetükben: szabadkõmûvesek is voltak. Bizonyos szempontból kozmopoliták? Igaz, szabadkaiak is, mint a valóságos pincér, vagy öccse a zenész, mint a muzsikus cigányok, akik mindig mindenhonnan hazajöttek: mint Piros Józsi, a híres prímás.

Talán mégis megírom az õ történetét. És idézem benne (a szabadkõmûves) Kosztolányit, aki azt írta, mintegy tízezer cigánynótánk van, kétszáznak még a dallamát, szövegét is ismerjük. Aztán meg keresek egy jó helyet, ahol elhúzathatom: Holdas éj a Dunán, meg egy jó cigány, jaj de szerelmes vagyok, babám. És jöjjön, aminek jönnie kell. De mindenképpen ott áll majd a hátam mögött egy szalvétás angyal, hogy a kezembe adja a poharat, ha törni, zúzni akarok.

[Rosen]

Lovas Ildikó
A valós pincér

Arról folyt a szó - kénytelen vagyok itt kezdeni, rögtön belevágni, nem késlekedni, elkalandozni, mert elfogy a bátorságom, s megint csak kitalálok valamit, holott most éppen a valóságot kell megírni, mert rám talált, egyszer csak szemben ült velem egy évekkel ezelõtt megírt novellám hõse. Nem mondhatom, hogy mielõtt megírtam volna, nem láttam, nem tudtam, hogy létezik. De az mégiscsak más. A gép elõtt ülve, miközben egy fényképet néztem, amelyen a szüleim '65 táján a palicsi Kisvendéglõben ülnek egy bazsarózsás asztalterítõ fölött fogva egymás kezét, izgatott arccal, hogy lekésik az utolsó városba induló villamost, Szarajevóról akartam írni, pontosabban arról, milyen lehet az orvlövészek szemétõl kísérve utazni a kivilágított villamosban, de úgy éreztem, nincs ehhez jogom, így aztán a novella csak sejdítette, kínlódva megemlítette, hogy az utas célponttá lehet, a helyszín újra Szabadka lett és Palics, és újra inkább a szörnyûség bekövetkeztétõl való félelemrõl írtam: a hitelesség bizonyos idõkben nem csak esztétikai de erkölcsi fogalom is, és ehhez a kínlódáshoz, az én belsõ kínlódásomhoz és a hõs félelemmel terhes napjaihoz egy ellenpontra volt szükségem, valakire, akinek fogalma sincs semmirõl, aki végiglobog a történeten. Ez a hõs lett Pali, a pincér. Úgy hittem, én találtam ki õt. Legalábbis összeraktam. És akkor évekkel késõbb, vagyis tegnapelõtt egyszeriben ott ült elõttem egy konyhában, kávét ivott.

Arról folyt a szó, hogy az írók folyamatosan átjárnak az irodalom és a valóság között. Gyakran megtörténik velük, hogy irodalom lesz abból, amit átéltek és fordítva. Bácskában élõ írókként faggattak bennünket egy soproni irodalmi esten, ott folyt errõl a szó. Hárman voltunk: T. Orbán és Vicentije K. között ültem lehajtott fejjel, mert nem erõsségem ez a téma, egyfolytában zavarban vagyok. Régebben elveszítettem minden higgadtságomat és hadonászva magyaráztam arról, hogy az író akkor se önmaga, ha mégis az, mert a szöveg... Mostanában inkább hallgatok. Félek belebonyolódni. Túl sok áttételt építek a szerkezetbe.

Odaadással hallgattam T. Orbánt és Vicentije K.-t, és nagyon kívántam, hogy egyszer valódi történetem legyen, azt írjam meg, ami megtörtént. Ráérõsen körüljárjam a valóságot. Néven nevezzem hõseimet. Akik elolvassák, és túrókóstolás közben, a kés hegyével ajkaik között odabólintanak a piacon. Kedvesen.

Ismét találkoztunk T. Orbánnal és Vicentije K.-val, megérkezett Orbán felesége is, és a szó a gyerekekre terelõdött, pontosabban: az õ legidõsebb unokájukra és az én fiamra. Ugyanis a kora nyárban az történt, hogy a két gyerek, a másfél meg a hatéves, akárha hosszú évek óta ismernék egymást, s nem akkor találkoztak volna elõször abban a zajos, forgatagos fõvárosban, odahagytak bennünket, bementek a cukrászdába és rendeltek, ettek, rendeltek: habos csodákat, lapos remegõ ízeket. A szemközti sörözõbõl figyeltük, ahogyan a fiatal pincér hellyel kínálja õket és finoman elébük helyezi a tányérokat, finom óvatossággal. A komolykodó szõke fiú és a gyönyörû, fekete-göndör, csiklandósan nevetõ lányka, hátuk mögött a pincérrel, vigyázó szalvétás angyallal.

Nem tudom, mi történt velem - mondtam. Az irodalmi est óta, hogy arról beszéltetek, a valóság és az irodalom egymásba kapaszkodik, csúszik, összeölelkezik, tanácstalan vagyok és kétségbeesett. Ugyanis találkoztam egy hõsömmel.

T. Orbán bólintott, Vicentije K. félmosolyra húzta a száját.

Pedig nem is tudtam, hogy él. Nem voltam felkészülve arra, hogy belépek egy konyhába és ott ül a hõsöm. T. Orbán megértett. Látta, mennyire küszködöm.

Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, hiszen nem csak róla van szó: pincérek egész serege angyalkodik a fejemben. Mindig olyankor bukkannak föl, ha kezdem elveszíteni a reményt. Angyaltermészetû pincérek kísérnek utamon. Hiszen abban a kora nyárban lehetett volna egy morc, fájós lábú is szolgálatban, aki kipenderíti a két gyereket, ahelyett, hogy türelmesen figyeli, melyik csoki-csodára böknek az ujjukkal. Hiszen nem tudhatta, hogy a fiú az asztal alá indul, ha egy mentõautó végigvijjog az utcán. És bizonyára arról se volt fogalma, hogy a kislány egy fürdõhelyen is lehetne, kutyákkal simulva a meleg fûbe. Nem tudhatta, hogy véletlenül találkoztunk, útban hazafelé, megpihenve, erõt gyûjtve. Semmit nem sejthetett rólunk a pincér, emberséges angyalom.

T. Orbán szótlanul figyelt. Ilyenkor nem tudom, hogy érdekli-e, amit mondok, vagy éppen ellenkezõleg, és ezért nem reagálja le. Már egészen másról volt szó, Vicentije K.-ra figyeltünk, vendéglátóként jöttünk össze ugyanis, és Vicentije éppen megszervezte, hogy a Szabadkára elõször látogató barátainknak megmutathassuk a Városházát, a Teréz-templomot, a szerb-templomot és a zsinagógát. T. Orbán már indulóban volt, amikor megkérdezte: és mit mondtál neki?

Elakadt a lélegzetem, mert ez volt a novella, mégha ki is kell majd bontani, hogy érthetõ legyen, de mégis ez volt:

Nekem is volt egy papagájom, de megette a macska.

Ezt mondtam a pincérnek, aki az én hõsöm volt, anélkül, hogy tudtam volna létezésérõl. De nem csak a hõsöm volt, hanem õrangyalom is, biztosan tudom, ha nem írom meg õt, harsány valóságosságát, erõszakos életszerûségét: ellenpontjaként a villamosban célponttá válható fejeknek, a bezárt, lezárt városnak (hisz minden város azzá lehet egyetlen pillanat alatt, errõl meggyõzõdhettünk az elmúlt évtizedben), tán világgá futok. Így viszont tovább ültem a fenekemen és mondatokba kapaszkodva kúsztam át az éveken.

Mindig fölbukkan egy pincér.

Ezt azonban nem lehet elõre tudni, és úgy mondani. Nem lehet akkor se kijelenteni, ha egyszer megtörténik. De ha sokszor, rendszerbe illeszthetõen, akkor is rá kell jönni: észrevenni. Ami még nem elég. Akkor veszi kezdetét a nyomozás, a magyarázat keresése: miért bukkan föl a pincér? És ha már ezt is tudom, csak akkor vonhatom le a következtetést: szalvétás angyal, akirõl szó van.

Jól van. Mindezt tudom. Azon a megrázkódtatáson is túl vagyok, hogy kitalált hõsöm valóságos figura. Különben nem is kerestem volna vissza a pincér-jeleneteket, nem jöttem volna rá, hogy angyali õrei zaklatott idõmnek. Helyettem és mellettem döntenek. Ahogyan egy jó pincérnek kell is.

Már csak egyetlen elkötetlen szál fityeg: miért mondtam: nekem is volt papagájom, de megette a macska.

A legegyszerûbb magyarázat - és valósághû, visszacsatolható a legelsõ mondathoz, ahhoz a pillanathoz, amikor lehajtott fejjel hallgatom T. Orbánt és Vicentije K.-t, amint a valóság és irodalom egymásba csusszanásáról beszélnek - az igazság: amikor beléptem a konyhába, ahol a pincér a kávéját itta, egy papagájt láttam. A pincér válláról felszállt a függönytartó rúdra, ott biztonságosabban érezhette magát. Kínos zavaromban, hogy szembetaláltam magam egy kitalált figurával, akinek válláról elijesztettem a kedvencét, ezt mondtam: nekem is volt egy papagájom, de megette a macska. Természetesen igazat mondtam.

Mégis másról van szó.

Azokban az években, amikor kitaláltam a pincér figuráját, a könyvekhez képest kevés volt a polcok száma. Így történhetett meg, hogy az íróasztal fölé rögzített deszkalapon túlságosan közel került egymáshoz az éjjelilámpa és az egyik kedvenc könyvem, Julian Barnes: Flaubert papagája. A lámpa forrósága megpirította a könyvet, a 140. oldaltól világosabb, a 194-tõl pörkölt cukor színû csík fut az oldalakon. Úgy vettem ezt, akár egy jelet: kétségbeesetten zokogtam, mert biztosra vettem, nem lehet ott élni, ahol a könyvek nincsenek biztonságban. Nem a szobára értettem, csupa könny (de gondolom: nyál is) volt az arcom, ahogy kiabáltam, el akarok menni innen, ugyan mennyi kell ahhoz, hogy magam is megégjek, elégjek, ha nem is a bõröm, nem is a csontom, de a lelkem, a kedvem, az életem.

A következõ néhány hét alatt megírtam a pincér történetét, sunnyogó fájdalommal Szarajevóért, kapálózó, kétségbeesett féltéssel saját városomért, kitaláltam egy erõs, vad, mindenre ösztönösen reagáló pincért, hajának nyílegyenes választékában turkáltam szavaimmal, hogy megnyugodjam. És egyfolytában a legégettebb, a leginkább pörkölt cukor színû szavakkal végzõdõ sorokat olvastam: Egoizmus és Hiúság. Gustave ezt persze személye elleni támadásnak vette. "Egoizmus? - írta nekem. - Ám legyen. De Hiúság? nem. Egy dolog a Büszkeség: olyan vad, amely pusztában bolyong és barlangban rejtezik; a Hiúság viszont papagáj, amely karattyolva ugrál ágról ágra, mindenki szeme láttára." Magát vadállatnak képzelte - szeretett úgy megemlékezni saját személyérõl, mint jegesmedvérõl, amely távoli, ádáz és magányos. Én belementem a játékba, egyenesen az amerikai préri vad bölényének neveztem; de valójában nem volt egyéb egy papgájnál.

Mindig is szerettem azt hinni, a könyvek megmentenek a valóságtól. Gondolom, a pincérrõl szóló novella volt nekem a puszta és barlang, az elrejtõzés lehetõsége, a pincér pedig a papagáj, hiú és mindenki szeme elõtt ott ugráló, de túlélõ, túlélõ.

Mégis másról van szó. A pincérrõl, aki beléptemkor éppen azt mondta: magyar vagyok. És a válláról a függönytartó rúdra röppent a papagáj.

Akkor láttam, hogy õ az. Az erõs, ösztönös túlélõ. A papagáj az egyik kedvenc könyvembõl, a barlangba menekvõ medve-filozófia ellenpontja. A kitalált pincérem. És eszembe jutott, hányszor hittem az elmúlt években: talán mostantól jóra fordul. De akkor még nem gondoltam arra, hogy szalvétás angyalok kísérnek utamon, õmiattuk vagyok mindig ott, ahol. Ez késõbb történt, amikor T. Orbánnal a gyerekekre terelõdött a szó. Akkor, ahogy a papagáj röptét figyeltem, csak annyit tudtam, semmi nem változott azóta, hogy kitaláltam a pincért. Ezért mondtam, hogy nekem is volt papagájom, de megette a macska.

Mivel ez a pincér mégsem kitalált figura, hanem valóságos ember, értette, hogy mit mondok. Pontosabban úgy értette, ahogy az éppen belesimult a gondolatmenetébe. Rám nézett, bólintott, akárha helyesen szóltam volna, és folytatta: mondom: magyar vagyok.

Innentõl tehát az a történet következik, amely arról szól, miért tartja úgy a valóságos pincér, hogy a papagájokat megeszik a macskák.

Az volt a nagyapám is. Ugyanazon a helyen is dolgozom, csak most nem Városi Kávéház a neve. Nem volt túlságosan ájser, de csóró se. Tegnapelõtt is éppen errõl beszélgettünk, amikor valaki nevetve megkérdezte, tudom-e milyen eredetû szó az ájser. Nagyot néztem, mert gondoltam: látszik rajtam, hová is tartozom, meg aztán az öcsém végigmuzsikálta a hatvanas éveket, úgy ismert bennünket mindenki: Misi a prímás, én meg a pincér, ez a két csávó köll csak a boldogsághoz. Meg nem is értettem, minek ez a kérdés. Este aztán eszembe jutott, mit mondott az anyósom, amikor befogadott a családba: jegyezd meg fiam, vannak szavak, amik mélyebben kötnek össze bennünket mint az anyanyelvünk. Ezt nem értettem, azt hittem, õk csak magyarok.

Fölpattant a pincér, kihúzta a hokedlit, leültetett.

Azóta már megértettem az anyósom szavait, de nagyon zavar az a nevetõ odaszólás, mert mire hasonlít pincérek beszédére figyelni, úriemberek soha nem tettek ilyent, meg különben is: nem mindegy az, honnan jön - ered vagy mi - a szó? Itt mondom én is, ahol az apám meg nagyapám. Szabadkán. Mondtam is az úrnak. Mire õ azt felelte, hogy én egy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, és nem nagy jövõt jósol nekem. Nem jöttem volna rá erre soha. Maga tán tudja: tényleg az lennék? És nincs jövõm?

Csak néztem a függönytartó rúdon tollászkodó papagájt, figyeltem, ahogy dolgozik a csõrével, és igyekeztem nem tudomásul venni: hozzám szól a kérdés. Nem akartam belefolyni az õ történetébe, mert az valóságos.

No, jó ez, vagy nem? Ilyen kitartó ember ez a pincér, éppen olyan, amilyennek megírtam.

Szövevényes dolgok ezek, motyogtam.

De a pincér nem hagyta annyiban a dolgot, hiába: nem volt kitalált hõs, akit - az áttételeket csiszolva -, kedvem szerint irányíthatok.

Mondja: maga magyar? Ne haragudjon, amiért így rákérdezek, én azt gondoltam, mert hát tudom: író és magyarul ír. De magamról is azt gondoltam. Vagy inkább azt mondja meg: mitõl lesz valaki lokálpatrióta-kozmopolita.

Ez volt az a pillanat, amikor a valóság és az irodalom kezdtek átjárni egymáson. Gondoltam: úgy tarthatjuk meg az egyensúlyt, ha én az irodalom oldalán maradok, szemben a valóságos pincér valóságos mondataival.

Nemrégiben arról írtam, hogy nem akarok többet a város történetérõl írni: történetíró lenni, valami szeráf, hatszárnyú angyal, az aranysárkány gyöngécske rokona, a sok üléstõl kiseggölõdött, pötyögõssé vált ruhában járni-kelni szövegek zegzugaiban, óvni a sárga klinkertéglákat, a mézeskalács házakat mindentõl, ami bánthatja õket: terhes repülõktõl, durva, követ hajigáló kezektõl, primitív gondolatoktól, mindenkitõl, aki nem tiszteli a város szellemét, hanem elfoglalni, leteperni akarja. Ugyanis a hely szellemével foglalkozó történetírók megvakulnak. És én nem akarok erre a sorsra jutni. De most, hogy magát hallgatom, nõ, növekszik bennem a gyanúval elegy félelem: az aranysárkányból is baj lesz. Szóval vagy megvakulok, vagy nyelv nélkül maradok.

A pincér szemében a megértés és együttérzés szikrája villant, és szigorúság. Én is gyakran áztatom hideg vízben a visszeres lábam, dehát minden szakmában rejlenek veszélyek. Azt, hogy maga megvakul, el tudom képzelni, de miért vágnák ki a nyelvét? Hiszen nem beszél, csak ír. És ahogy mondja, legfeljebb angyalokról meg sárkányokról. De az én helyzetem igazán nem könnyû. Jól mondta maga, nem hiába a szavak embere: a papagájt megeszi a macska. Éppen úgy érzem magam, akár egy papagáj. Mert az se tudja, mi a macska, hát menekül mindentõl. Aztán vagy szerencséje van, vagy nincs. Így vagyok én ezzel a lokálpatrióta-kozmopolita dologgal. Sok ez egy pincérnek. Lehet, hogy ez a macska. Honnan is tudhatnám? Az mindig is világos volt, hogy magyar vagyok. Mondom: a nagyapám is az volt. Egyszer az öcsém, a Misi, amikor hazajött a Zeneiskolából, elmondta nekem, hogy a Bartók Béla - azt én is tudom, hogy kicsoda, abban az utcában laktunk - 1905-ben azt mondta: amit maguk cigányzenének hívnak, az nem cigányzene. Nem cigány, hanem magyar zene; egy új fajtája a mûvészi népzenének. Nem is gondolkodtunk mi ezen, jól éltünk, ugyan ki se mondta a Népkörben, az Elzában, a Fehér Hajóban: magyarul muzsikálunk, meg azt se a Spartakban meg a Sportban a Nikoliæéknak, hogy azok meg szerbül. Csak mulattak a népek, jól érezték magukat, nem gyõztem rohanni egyik asztaltól a másikig, mert mindenhol dolgoztam, csak úgy röpködött a szalvéta a karomon, mondták is a szépasszonyok, magánál fessebb és gyorsabb pincér nincs a világon. Itthon voltunk mindannyian. A muzsikusok bejárták a világot, Szabadkán minden családból legalább ketten elmentek basoválni a világba: Németország, amit akarsz. De hazajöttek, mindig mindenki hazajött, mert itt ismerik egymást az emberek: mindenkirõl tudni, mennyi lóvét ér. A csaringerek, mint én is, maradtak itthon. De az is jó volt, kedv és vidámság mindenütt. Vagy rosszul mondom?

Nem olyan szövevényes dolgok ezek, motyogtam. És folytattam is, mert a város történetébe tartozott minden kimondott szava, beszélhettem hát, akárha párbeszédben lennénk.

Errefelé se volt olyan egyszerû ez a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a múlt század utolsó harmadában már több mint háromszázukat városi jegyzékbe vették, de még többen voltak a vándorcigányok, akik - mint errõl a levéltári dokumentumok tanúskodnak - nem riadtak vissza a lopásoktól sem. De az is igaz, hogy úgy Mária Terézia mint II. József sokat tettek azért, hogy letelepedjenek és beilleszkedjenek, de a kilencszáztízes években még mindig sokan éltek sátrakban a marhaitató környékén, Sándorban és Palicson. Azt akarom csak mondani, hogy maga a zenészekrõl, a városi romákról beszél, akik a városközpontba költöztek, és már a múlt század közepétõl elitnek számítottak. Vak történetíróim egyike, a szabadkai is ír róluk, még azt is, hogy választott vajdájukat a városháza kapuja elõtt vállukra emelték. Azt akarom csak mondani - a papagáj a függönytartó rúdon rezzenéstelenül bámult rám, nagyon zavart: ha nem volnék rákényszerítve, hogy belefollyak ebbe a valóságos történetbe, már régen másfelé építeném a szerkezetet, sokasodnának az áttételek, segítségül hívnám a másik vak történetírómat, mert õ mindig lehetõvé teszi a történet ösvényének kiválasztását, de most nem lehet, nincs erre mód, itt ülök a valóságban: szemben a valamikor kitalált hõsömmel, aki annyira valóságos, hogy papagája is van, és kínlódom, kínlódom -, hogy gyakran minden egészen másról szól: a maga lelkében a Piros Józsi él, aki a Margitszigeten Rudolf trónörökösnek muzsikált, és úgy játszott Massenet-nek és Delibes-nek, hogy azok többször fölálltak, hogy kezet foghassanak a prímással. A mi szabadkai Piros Józsinkkal, akiben megvolt a tehetség, az elszánás, az akarat. Ugyanakkor a marhaitató körüli sátrakban... érti? Lehet, hogy magának a '60-as, '70-es évek és tán még a '80-as évek eleje azt jelenti, hogy kedv és vidámság volt mindenütt, de sokan azokat az idõket másként élték meg.

Nagyon erõsen nézett rám a pincér, éles választéka alatt éppen olyan vadul lobogott a tekintete, ahogyan évekkel ezelõtt megírtam, és azt kérdezte, amit egyáltalán nem akartam hallani: a sátoros cigányok vagy a prímások miatt vagyok én magyar helyett lokálpatrióta-kozmopolita?

Szövevényes dolgok ezek, motyogtam. Ha megírhatnám, talán kiválaszthatnám a megfelelõ ösvényt. De így, a valóságban...

Nézze, maga úgyis csak sárkányokról meg angyalokról ír és vak emberek történeteit szereti olvasni. Jól van. Most azonban beszélgetünk, és maga tanultabb, hát tudnia kell, mi baja volt velem annak az úrnak, hogy olyan gunyorosan bánt velem. Rosszindulattal. Mert nem egyszerû ám az én helyzetem. Azoknak az idõknek, amikrõl maga azt mondja, voltak, akik szenvedtek benne - bár én akkoriban senkitõl nem hallottam ilyent, pedig a vendéglõkbe és kocsmákba minden hír eljut - vége szakadt: úgy eltûntek, mint a Lakatos Zsiga gyûjtötte tollak. Most nem csak a muzsikusnak kopik fel az álla, de a pincéreknek is alig jut munka, csak lézengünk naphosszat, mert nincs vendég. Nincs, aki vidámkodjon. És elõbb-utóbb szélnek is eresztenek néhányunkat. Azt én nem tudom, hogy a magyar, szerb, vagy bunyevác pincérekkel kezdik, de higgye meg - bár maga olyan fiatal, hogy el se tudja képzelni -, ha huszonöt évig együtt dolgoztak, azt se tudják, melyik nyelven szólnak egymáshoz. Ezekben az idõkben senkinek nem könnyû, csak azt mondom. De megszoktuk. Magyar vagyok, az volt a nagyapám is, azt mondom. Nem mondott rólunk mást a Bartók Béla se. És vannak köztünk, akik vályogviskóban élnek, mint ahogy olyan is akad, aki a Göncz Árpád elõtt muzsikált a Népkörben. És néztem a tévében, hogy amikor a szabadkai Lajkó Félix a szerbiai Bobanékkal muzsikált Budán, be se lehetett jutni. Ezt mind értem. De azt, hogy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, nem értem. De nem tetszik nekem, nem szeretem, hogy így neveznek. Olyan hangzása van, mint amikor a papírra ütik a bélyegzõt. Csattan. Magyarázza meg, maga ért a szavakhoz.

A lokálpatrióta az, akit lokálpatriotizmus fût. A lokálpatriotizmus pedig helyi érdekû hazafiság. A szûkebb vidék túlbecsülése, kisebb jelentõségû helyi érdekeknek az országos ügyek elé helyezése.

De mi közöm nekem ehhez? Pincér vagyok. Azért mondta rám az úr, hogy lokálpatrióta vagyok, mert azt válaszoltam neki, itt mondom a szót, ahol a nagyapám is: Szabadkán? És nem tudom azt se, miért becsülném túl a szûkebb vidéket? Nem becsülöm túl, mint ahogy mást se becsülök le vagy alá, vagy hogy kell mondani, egyszerûen csak szeretem ezt a várost. De végképp elcsúszott az úr, hogy engem így nevezett, mert mit jelent a helyi érdek meg országos ügyek? Tán nem a pincérekre tartozik ez? Vagy a muzsikusokra? Vagy tán magára? Mindig azt hittem, hogy ez a politika dolga. Az enyém meg az, hogy ne éhezzen a vendég. A magáé meg, hogy megírja a sárkányait meg angyalait. A kozmopolita is ugyanez?

A kozmopolita - sóhajtottam és már egyáltalán nem bántam volna, ha soha nem írom meg ezt a csökönyös pincért, tán kitalálhattam volna valami szép szerelmi történetet a Piros Józsiról, idézhettem volna a Síkos a hó, szalad szánt meg azt, hogy Holdas éj a Dunán meg egy jó cigány, vagy a század eleji felélénkülésrõl is írhattam volna, Toncs Gusztáv törekvéseirõl, a visszavonultan élõ Milkó Izidor megélénkülésérõl, akinek budapesti szerkesztõje, Vadnay Károly ezt írja: Kegyed a részletek írója legyen (...) például vagy száz sort lehetne írni a vasárnapi számba a város hangulatáról, képérõl, várakozásáról, díszítésérõl. (...) Tapintata lesz a legjobb tájékoztató. De hogyan írhatnék ilyesmit ezután a beszélgetés után? Minden pillanatban úgy érezném magam, mint ez a velem szemben ülõ pincér - a hazafiságot, a nemzeti érzést lejáratni igyekvõ, a nemzeti kultúrát lebecsülõ polgári irányzat.

Részeg lehetett az úr, amikor ezt mondta rám. Kár is volt foglalkozni vele. Mert annyit még én is tanultam, hogy tudjam: nem járathatom le a nemzeti érzést, ha él bennem a hazafiság, csak azért, mert ehhez a helyhez kötõdik. Megmondtam én: magyar vagyok, az volt a nagyapám is. Nem hiába szolgálta fel éveken át a nagyapám a redaktor úr vacsoráját: mindig elmesélte nekem, mit mondott neki a redaktor úr: "jegyezze meg, Simi fiam, különleges város ez. Amennyi mûveletlenség és tahóság szorult ide, ugyanannyi feszülés a szépség irányába. Baj csak akkor lesz, ha darabokra akarják tépni." Megtanított erre a nagyapám, úgy köllött tudnom, mint az imádságot. Mert azt mondta, csak akkor lesz becsületem, ha ezt nem felejtem el.

Itt van a baj, tudja azt maga is, különben miért mondta volna, hogy a macska megeszi a papagájt. Vagyishogy munka nélkül maradhatok. Mert ugyan kinek köll az, aki senkihez se tartozik, csak - ahogy maga elmagyarázta - a városhoz. Csak nagyon jól éreztem, hogy csattan az a két szó, akár a papíron a bélyegzõ.

Otthagytam a pincért a konyhában, a papagájt a függönytartó rúdon és iszkoltam hazafelé, kifosztva és megszégyenítve. Tudtam mindig, nem nekem való, hogy az irodalom meg a valóság egymásba csusszanjon. El kell mondanom T. Orbánnak, el kell mondanom azt is, hogy annyira magával ragadott, amirõl azon a soproni irodalmi esten beszéltek õ és Vicentije K., hogy hazaérve lázas kutatásba kezdtem, szétszórtam minden jegyzetemet, hogy ráakadjak arra az egyetlenre, amire támaszkodva megírtam volna Piros Józsi történetét - ezért is mentem el a pincérhez, úgy hallottam, õ a nagyapja révén ismer néhány történetet azokból az idõkbõl -, a lejegyzésre rá is akadtam: Sopron megye annak érdekében, hogy gátat vessen a cigányok általi bûnözésnek, rendeletet kínált fel, ami 1904-ben Szabadkára is eljutott, azzal az ajánlattal, hogy a város legmagasabb szinten támogassa azt. Ugyanakkor kérik Szabadkát, hogy maga is készítsen hasonló dokumentumot. Városunk azonban nem fogadja ezt el, azzal a megindoklással, hogy az keresztezné a jelenleg érvényben lévõ elõírásokat. Erre a feljegyzésre támaszkodva írtam volna egy történetet a csodaprímásról. Elkalandoztam volna T. Orbán és Vicentije K. felé is, ahogyan a soproni esten az irodalom és valóság viszonyáról beszélnek, talán azt is megemlítettem volna, hogy lehajtott fejjel ültem köztük, nem akarva belebonyolódni az áttételek magyarázatába, amit beépítek a szerkezetbe, hogy hiteles legyen ugyan, de ne valóságos, és mindez helyett szembetaláltam magam egy hõsömmel, akit lokálpatrióta kozmpolitának nevezett egy, a pincérek beszélgetésére fülelõ illetlen vendég, ahelyett, hogy a Piros Józsiról tudtam volna meg egy-két áttételként alkalmazható adatot. Nem csak a Barnes-regény megpörkölõdésének szörnyû és nehéz ideje jutott eszembe, a menekülés helyett írott pincér-novella, de elhagyott minden reményem, hogy jegyzeteimet használva kitalált történeteket írhatok úgy, hogy ne jussak magam is a valóságos pincér sorsára. Mert ha jobban meggondolom, mindazok, akik történeteimet benépesítik, lokálpatrióták voltak: Lifka, a filmes, Szenteleky, az irodalomszervezõ, Vály, Jakab és Petroviæ az építészek, Milkó a polgáriasult magyar irodalom egyik elsõ képviselõje, Toncs Gusztáv tudós és tanár, a Szabad Lyceum megalapítója, de még ennél is többrõl van szó esetükben: szabadkõmûvesek is voltak. Bizonyos szempontból kozmopoliták? Igaz, szabadkaiak is, mint a valóságos pincér, vagy öccse a zenész, mint a muzsikus cigányok, akik mindig mindenhonnan hazajöttek: mint Piros Józsi, a híres prímás.

Talán mégis megírom az õ történetét. És idézem benne (a szabadkõmûves) Kosztolányit, aki azt írta, mintegy tízezer cigánynótánk van, kétszáznak még a dallamát, szövegét is ismerjük. Aztán meg keresek egy jó helyet, ahol elhúzathatom: Holdas éj a Dunán, meg egy jó cigány, jaj de szerelmes vagyok, babám. És jöjjön, aminek jönnie kell. De mindenképpen ott áll majd a hátam mögött egy szalvétás angyal, hogy a kezembe adja a poharat, ha törni, zúzni akarok.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Nusi néni cipõje

Mostanában úgy érzem magam, akár egy öltöztetõ. Mint akinek az a dolga, hogy segítsen, aztán meg leskelõdik a függöny mögül. És mindenfélét gondol, szabadjára engedi magában az érzéseket és vadul lángol a mûvelõdési egyesület bordó bársonyfüggönye mögött. Titokban, míg a felöltöltöztetettek a színpadon billegnek, lökik a végszavakat egymás felé, hunyorognak a széksorokra, az öltöztetõ fél szemmel leskelõdik és egész testtel ég.

Mostanában, úgy egy éve érzem ezt. Mint aki háttérmunkát végez, de önként vállalta, így semmi frusztráció. Azt akarom mondani, hogy nem azért lángolok vadul, mert azt gondolom, jobban tudnám csinálni, csak nincs rá módom. Nincs mit jobban csinálni, ez a helyzet. Régebben, amikor még nem mûvelõdési egyesületrõl, hanem városi színházról volt szó, én se öltöztetõ voltam. Ha nem is a drámai osztály erõssége, azért volt néhány jó dobásom, mint a Lõbl Sára vagy a Bokor András. A Száraz Pista se volt rossz. Emlékszem, amikor a palicsi Kisvendéglõ pincérét kellett megformálnom a hatvanas években, utalva arra, hogy azok, akik az utolsó villamossal utaznak a városba, mennyire kiszolgáltatottak, fejük úgy világított a nagyradanováci éjszakában, akár másokéi a téli olimpia hegyekbe zárt városában, csak míg Nagyradanovác és Szabadka között az esetleges késés miatt bekövetkezõ szülõi büntetés volt a tét, amott az élet. Maga az élet. Azt akarom mondani, hogy emlékszem, amikor ezt formáltam, valóságos érzések voltak bennem, félelem és féltés, figyelmeztetés és kiáltás, ha gyönge, ha kicsi, de erõ volt bennem. Nem magamban engedtem szabadjára az érzéseket, hanem hangosan.

Mostanában, úgy egy éve, nem valóságosak az érzéseim, mert nem mérhetem le õket, nincs hangjuk. Nem valóságosak, mert nem engedem szabadjára õket. Ezért vagyok olyan, akár egy öltöztetõ.

De nem kerültem rögtön a mûvelõdési egyesület bordó függönye mögé. És amikor igen, az se magában volt rossz, annak is van varázsa, rejtelmes titkai: Csantavéren, ahol olyan szecessziós biliárdasztal tölti be a teret, amelyen beszélnek a faragások és nem koptak ki a gyöngyberakások, kevesen tudnak róla. A helybelieknek jó, mert masszív, nem kell vízimértékkel kezdeni a partit, ha a golyó bekerül a lukba, akkor ott a helye, ügyesség és tudás, nem véletlen lejtés zavarta be, õk nem csodálják, simogatják, õk játszanak rajta. Amikor két évvel ezelõtt Szabadkáról megérkeztem Csantavérre, hogy két írót kirángassak a disznóvágásról és elautózzunk Zentára, ahol irodalmi estünk volt, még nem tudtam, hogy a faluban ilyen szecessziós remekmûvön múlatják a szombat estét a legények. Visszafelé derült ki, amikor Zentáról Csantavéren át jöttünk Szabadkára, és a havas esõben meg kellett állnunk, mert Bozsik tudott errõl a biliárdasztalról, és meg akarta mutatni, nem is annyira nekem, mint a kávéházkutató Zekének. Telitalálat volt, ott ültünk a mûanyag székeken, egyikük hosszú, fehér kabátban, másikuk hosszú szõke hajjal, én meg izgatottan, mert ha fagyni kezd, nehezebb lesz hajtani az autót, és bámultuk a gyöngyberakásokat. Elõtte körüljártuk az asztalt, érintgettük, simogattuk, a Payer Andris énekelt meg a Zámbó, szombat esti slágermûsor a rádióban. A falon kitömött vadkacsák. Nagyon jó érzés volt ott lenni, abban a mûvelõdési egyesületben, pontosabban annak a szomszédságában, mintha egyetlen épület lett volna, de lehet, hogy csak közel voltak egymáshoz, és mi a vadászegyesület színpaddal is ellátott termében voltunk, kékesen tarka tollú vadkacsákkal a fejünk felett, sárgán világító hatvanas villanykörték árnyékába boruló zöld posztós szecessziós biliárdasztal mellett, talán a színek miatt volt olyan jó érzés, a kék és a sárga meg a zöld megnyugtató színek. A múltkor benn jártam a múzeumban, és megmutattak egy biliárdasztalt, mint a múzeum új szerzeményét, féltem, hogy talán a vadkacsák alól húzták ki a zöld aljazatot, de nem. Másik volt. Mégis rossz lett a kedvem, mert már nagyon fárasztó és megalázó a pillanatnyi megnyugvás, hogy nem, még nem arról van szó, ami hozzánk a legközelebb áll.

Azt akarom mondani, hogy jó volt abban a csantavéri mûvelõdési egyesületben, akkor még egyáltalán nem éreztem úgy magam, akár egy öltöztetõ, minden a helyén volt és jól. Aztán vendégségben voltam egy észak-német házában, a központi helyen egy vadkacsás festmény volt rútul megfestve, de rajongással beszélt róla, amennyire értettem, a szeme csillogott, azt láttam. Rajongott a vadkacsás képért, a vidékrõl, ahonnan jött, ez természetes. Akkor már birtokában voltam annak a ténynek, hogy Vojnich Oszkár biliárdozott azon a csantavéri asztalon, attól a kilencvenéves öregasszonytól hallottam, aki mindenét a szabadkai mûvelõdési egyesületre hagyná, ha a vezetõség vállalja, hogy eltemeti és gondozza a sírját - tán összeveszett a csantavériekkel -, valami rokonságban volt a Vojnich-okkal, bekeretezve függött a falán a gyászjelentés, ennyiben hihetõ volt a rokonság, de nem is ez érdekelt, inkább annak szerettem volna utánajárni, volt-e a Vojnich-nak vadkacsás festménye, ha igen, akkor az olyan lett volna, mint egy vékony fonal, ami még a világhoz köt, a világutazó szobájának a falán német-alföldi motívum, mint a mi fejünk fölött a kitömött vadkacsák, legalább úgy érezhetjük, még része vagyunk valaminek. Azt, hogy pontosan minek, nem tudtam, és megvallom, nem is érdekelt, amint konkrét alakot ölt a hova- és miheztartozás, egyre inkább csak a hibákat látjuk, valami átok lehet ez, távolodni kezdünk és berzenkedni. Ilyen érzés volt, és ezért volt minden a helyén és jól abban a csantavéri teremben. Mondom, akkor még nem éreztem úgy magam, mint egy öltöztetõ. Még volt erõm és elhittem Pascalnak, hogy nem jó túlságosan szabadnak lenni. Nem jó, ha megvan mindenünk.

Talán még mindig elhiszem neki, csak idõközben szinte semmi nem maradt, így egyre kevésbé tudom elképzelni mondatának értelmét. Nem megérteni, azt könnyebb. De elképzelni. Ahhoz több kell.

Amikor a múzeumban hallottam, hogy egy szecessziós biliárdasztallal bõvült a tárgylista, akkor se nyugodtam meg teljesen, amikor láttam, a saját szememmel láthattam, hogy nem a "miénkrõl" van szó, az még ott áll a helyén, a vadkacsák, a valahová-tartozás motívuma alatt. Nem nyugodtam meg teljesen, mert eszembe jutott, hogy az érzéseimet nem mondhatom ki hangosan, nem mérhetem le õket, így másoknak se adhatom át. Nem mesélhetem el, milyen fontos volt az a késõ esti, csendes csantavéri üldögélés. Öltöztetõnek lenni lehet ilyen.

Nem tudom pontosan, merre hegyeztem volna, mit emeltem volna ki, ha elmesélem. Talán az öregasszonyt, aki nem is volt ott, de késõbb, amikor hosszan beszélt arról, ki mindenki biliárdozott azon az asztalon - még maga Vojnich is, két vadászat között, vagy amikor kiábrándultan hazamenekült a fõváros társasági életébõl - fontossá vált. Ha az öregasszonyt helyezném a középpontba, meg kellene keresnem a múzeum mûvészettörténészét is, õ talán a közelébe kerülhet a Vojnich-hagyatéknak, az esetleg létezõ vadkacsás képnek. De nem mesélhettem el, nem lett volna valóságos. Nem vagyok a színpadon, ha bármibe belekezdenék, csak támolygás lenne, tapogatózás, rángatózás. Nem értenék, amit mondok, vagy rosszul mondanám, mert nem tudok rákapcsolódni a végszóra, hiába lökik felém.

Errõl van szó. A városi színházból vidéki mûvelõdési egyesület lett, ahol olyan darabokat adnak elõ, amirõl nem lehet beszélni, ami önmagát rendezi, saját forgatókönyve szerint alakul. A bordó bársonyfüggöny mögött állni nem több, mint reménykedni, hogy egyszer befejezõdik, mert az elõadásnak az a dolga. Mondom, pontosítom, ez is olyan újdonság, hogy folyton pontosítani kell, értelmezni a saját gondolataimat, nem a valóságos mûvelõdési egyesületrõl van itt szó: nem a csantavérirõl, ahol õrzik a biliárdasztalt, és nem a szabadkairól, amelyik - remélem, de nem jártam ennek se utána - vállalta egy öregasszony sírjának a gondozását. Ezek emberi dolgok. Emberiek, tapintható, életszerû dolgok, szagolni lehet, mint a zöld posztót, megsóhajtani, mint egy sírt. Ekképpen tehát nem is a valóságos városi színházról beszélek.

Az érzékenységi küszöb alacsony, bokatájt kezdõdik, ezért kell folyton pontosítani, miközben a valóságos érzéseket nem lehet lemérni, azokról beszélni se: legyinteni lehet, vagy félrenézni, grimaszolni, vagy undorodni.

Miközben minden a legnagyobb rendben van. Ezt az egyet nyugodtan állíthatjuk, mert ahogyan Pascal is mondja, nem jó túlságosan szabadnak lenni, nem jó, ha megvan mindenünk, így is van, érthetõ, amit mond. Csak már elképzelni nem lehet.

Amióta nem tudom elképzelni, amit Pascal egyetlen mondatba belesûrített, azóta érzem magam leginkább öltöztetõnek. Pontosabban ezt úgy fogalmaznám, Lõbl Sárákról, Bokor Andrásokról beszélni mostanság, az bizony ripacskodás volna. Inkább a függöny mögé állni, ki- és elvonulni, levonulni a kerek történetek színpadáról.

Ezért nem tudnám tehát megírni annak a csantavéri késõ estének a történetét, hagyni, hogy a mondatok egyre szélesebb körré tágulva arra kényszerítsenek, hogy halmozzam az adatokat, mindent megtudjak és beleszõjem: addig járjak a múzeumba, míg megengednék, hogy Vojnich-hagyatékában kurkásszam, és megtudjam, volt-e vadkacsás festménye, a mûvelõdési egyesület titkárnõjét megkérjem, keresse elõ nekem a csantavéri öregasszony levelét, amelyben összes vagyonáért annyit kér, hogy a sírját gondozzák, elmenjek Csantavérre, hogy részleteiben megfigyeljem a biliárdasztalt. Mert nem volna rendjén. Most annak van az ideje, hogy jelezzem, bizony vannak jó kis történetek, amiket egyszer jó volna, és talán érdemes is megírni. Ha az érzéseket hangos kimondással újra mérhetem. És sírni és nevetni lehet a történetekben, akár vidáman, hogy túlvagyunk végre azon, ami meggátolta, hogy a megértésen túl el is képzeljük Pascal mondatát, vagy vigasztalan szomorúsággal, hogy hiába vagyunk túl, ha túl sokat veszítettünk magunk körül, magunkból. Arra várunk, hogy megtörténjen a legrosszabb - és évek óta többször is gondoltuk már, hogy megtörtént, míg ki nem derült, hogy lehet rosszabb is -, miközben a jó és rossz közti mérleget az érzések hangos kimondásának lehetõségével együtt elveszítettük.

Elõfordulhat azonban, hogy mindaz, amit most elmondok, semmissé válik kimondása pillanatában, vagyis azzal, hogy leírom: a magam részérõl az öltöztetõ helyzetét tartom elfogadhatónak, már bele is kerülök egy történetbe, ami ha nem is olyképpen lesz kerek, ahogyan évekkel ezelõtt elképzeltem a megírást, valamiképpen mégis. Hisz az öltöztetõ is az elõadás része.

A szövegírásnak a csapdája, ha leírom, kimaradok, már benne is vagyok. De ez jól van így. Többféleképpen próbáltam már mindezt elmondani, a feszítõ várakozás különbözõ pontjain állva. Éreztem már úgy, hogy nincs bennem történet, megszakadt a fonala, ami pontos volt, ha akkor nem is tudtam, de elõzménye ennek az öltöztetõ-állapotnak.

Itt kuksolva a bordó bársonyfüggöny mögött, jónéhány megformált alakkal és egyre több félbeszakadt történettel, aminek megírására várakozom, úgy érzem magam, mint érezhette magát Nusi néni, amikor megfonta a cipõjét. Nusi néni a bajai szõlõkben lakott a pulikutyájával, és nem állhatta, hogy tavasztól õszig hullik, csomókban száll a kutyaszõr az udvaron, inkább kefélte, fésülte, gyûjtögette a kutyaszõrt, maga se tudta, miért nem dobja a szemétbe, csak rakta félre, halmozta a fekete csomókat. Novemberben aztán, hogy már a kutyája testén megállapodott, beállt a szõr sûrûsége, Nusi összegyûjtötte az egész évi termést, nekiállt, és cipõt font belõle. Szépen, szabályosan csomózta, tekerte - nem értek hozzá, de a cipõt láttam a múltkor, amikor kint jártam a bajai szõlõkben anyám újra megörökölt házában, meg is jegyeztem, miféle jó cipõje van Nusi néni, akkor mesélte, mibõl van és hogy járt vele, de azt, hogyan készítette, nem mondta el, csak mosolygott, mûhelytitokról lehet szó, gondoltam, és nem firtattam, nem illik - tán még horgolótût is akasztott bele, és amikor kész lett, megtalpaltatta a Brza uslugában a hotel és a korzó közti kis utcában lévõ, zöld ajtós, piszkos függönyû remek cipészboltban, és abban sietett tejért Nusi néni, abban állt meg a szomszédokkal, hogy megtárgyalják, miért is nem termett tavaly a szõlõ, megérezte-e a nehéz repülõk zúgását, és teremni fog-e jövõre (vagyis az idén), ugyan mi jöhet még, ilyenekrõl beszélgettek, amikor Nusi néni észrevette, hogy a környék összes kutyája odagyülekezett a lábához, szaglássza, mustrálgatja, körbejárja az õ remek cipõjét, és szorgalmasan le is pisálja mindegyik. Hazament, félrerakta a puliszõr cipõt, szomorú is lett talán, errõl nem beszélt, de aztán gondolt egyet és újra elõvette, mert - ahogy mondta - az én cipõm, én fontam, ha le is pisálják, attól még cipõ marad. Kimosom, hamar megszárad, elvégre kutyaszõr. És különben is: tán nem nekem kellene a kerítés mögé zavarni mindazoknak a kutyáit, akik röhögve nézik, hogyan gyûlik a tócsa a cipõm körül.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Gránátalmával a böjt idején

Egy galéria bejárata elõtt álldogáltunk, mintha nem volna más dolgunk. Lehet, hogy nem is volt. Szombat délelõtt volt, sütött az áprilisi nap. Arról beszélgettünk, hogy soha így nem tombolt a tavasz, mint az idén. A fák lombjában sistergett a zöld. És kutyatejfejek sárgasága hömpölygött az utcákon. Akár egy vírus, az okozza a sárgaságot - talán éppen ezt mondtam Bozsiknak. Ért valamit a természethez, különben mit is keresne a japáni költészetben. Hümmögött. Belekúszott a földbe, és éppen a kutyatejet találta magának, tudod, milyen erõs, szívós gyökere van, lehet azért. Hosszú távra akar berendezkedni. Bozsik rám nézett, komolyan vesz engem, tudom. Hosszú ideig? - kérdezte - a félelem vírusa? Valami magyarázata csak kell, hogy legyen annak, hogy az idén ennyi a kutyatej, mondtam. Kifolyt az emberekbõl, kifolyt és elöntötte az utcákat, belefolyt a kanálisokba, onnan terjed. Kifolyt? - hümmögte. Másként nem történhetett, túl sok volt már belõle és túl régóta hatott. Ezért is nem az emberek betegedtek meg sárgaságban - ellenállóakká váltak -, hanem az utcák. De azért szép, tettem hozzá, a kutyatej szép. És olyan finom gyönge a szára, koszorút is lehet fonni belõle. De elõbb-utóbb meg kell tisztítani a kanálist, mert elfertõzõdhet az ivóvíz. És ha ismét visszakerül az emberbe, megbetegítheti. Az már mutáns vírus lesz, mondta.

Ezen elgondolkodtam. Akkor mégsincs elrendezve a dolog azzal, hogy a félelem vírusa kifolyt az emberekbõl a félelem okozta izzadság, könny és hasmenés formájában, mert visszakerülhet. Kegyetlenebbül. Gyilkosabb és alantasabb módon.

Ilyenekrõl beszélgettünk a galéria huzatos bejárata elõtt álldogálva. Bólogattunk is talán - így van ez. Meg kellene írni. Mégiscsak. Ha alkalom adódik. Alkalmi írásban kellene beszámolni arról, hogy a kutyatej sárgaságba borította az utak mentét, de a parkokat és a város környéki réteket is, meg az erdõk tisztásait.

Aztán kiment a fejembõl. Bozsik se gondolhatott rá túl sokat, legalábbis nem olvastam tõle olyan szöveget, amely arról szólt volna, hogy a kutyatejbe került a félelem vírusa, aminek hatására abnormális módon szaporodni kezdett, és sárgaságba döntötte a környéket.

Nekem is csak véletlenül jutott eszembe, ahogy hazafelé mentem, így mondom, mint aki lépkedett, pedig zajgó feszültséggel az autót hajtottam, igaz, hazafelé. Mielõtt elindultam, egy grafikussal beszéltem telefonon arról, hogy az õ munkái szépítenék azt a folyóirat számot, amiben ez az írás is megjelenik. Amit éppen most írok. Emiatt zajgott bennem a feszültség, autózgatok itt, gondoltam, holott írni kellene, befejezni a grafikus gyerekkorának egyik emlékét, mert így beszéltük meg tavaly áprilisban, egy galéria huzatos bejáratában álldogálva.

Akkor még nem vettem észre, hogy az idén is mindent betemetett a kutyatej, megfonatlan koszorúként borítja be a várost. Még az se jutott eszembe, hogy Bozsikkal is errõl beszéltünk azon az áprilisi délelõttön. Csak a nevetésünkre emlékeztem, arra, hogy Bozsik fehér trikójára rápottyan egy csöpp somlói bor, Baráth és Tolnai bézs színû zakóban van. Baráth gyerekkori történetén nevettünk, és aztán valaki, talán Bozsik azt mondta, ezt meg kellene írni, mindannyiunknak, bólintottunk, így van.

Aztán mindenki ment tovább. Éppen egy éve. Itt tartottam, amikor hazaértem, kiszálltam az autóból és valami sercegve, de mégis puhán zizzent a talpam alatt. Széttapostam egy kutyatej fejét. Rossz érzés volt, aztán ahogy fölemeltem a fejem, láttam, tele az utca. Akárcsak tavaly. Alkalomadtán megírom Bozsiknak.

Aztán elfelejtettem, lefoglalt a Baráth emléke körüli piszmogás. Nem akart befejezõdni. Tolultak a szavak, mindenféle másról. Holott éppen arról, ezt pontosan éreztem, ha a szöveg nem is sikerül, az érzés nem téved, valahol összekötõdnek a szálak, egymásba fonódnak, csak hagyni kell, aztán megfejteni. A bézs színû zakó ujján egy ránc, a fehér trikón egy csöpp somlói. Sárgás villanások. Valaki lefényképezett bennünket. Sõt filmre vett. Egy videokamera mozog az orrunk elõtt, az a fajta, amelynek képernyõje is van, azonnal nézhetõ. Látom, ahogy két perccel elõbb nevetünk egy történeten, amit Baráth mesélt. Bozsik bajuszáról megindul a borcsöpp. Ez már nem lesz a fényképen. Csak a nevetésünk.

Ez a valóság. Így megírva hazugság, nagyobb csalás volna, mintha egyetlen mozzanata se történt volna meg. Kitöröltem Baráth történetét. Lemondtam róla. Gondoltam, majd megpróbálom megmagyarázni neki, hogy nem állt össze. Bozsiknak megírtam, hogy ugyanannyi a kutyatej, mint tavaly. Ennyit válaszolt: "tényleg?" Rögtön tudtam, hogy nem emlékszik a beszélgetésünkre. Valóban nem emlékezett, pontosabban határozottan tagadta, hogy ilyen hülyeségrõl beszéltünk volna tavaly áprilisban. A félelemrõl igen, arra emlékezett, dehát akkoriban másról nem is nagyon esett szó, csak nem mindenki mondta ki, vagy nem ezzel a szóval, mindegy is, mindegy, a lényegen, azon, hogy megint kitalálódott bennem valami, úgysem változtat.

Mostanában olyan sokan meghaltak. Egy padon ültem, és a füvet rugdostam. És sokan meg is betegedtek. A kutya a füvet rágta, aztán hirtelen prüszkölni kezdett, kettéharapott egy kutyatejet, attól. A stressz az oka. Legyöngül a szervezet ellenállóképessége és minden megtörténhet. Bõrbetegség, bazedovkór, sárgaság. Ilyenekrõl hallottam.

Szétterjedt a félelem, akár a kutyatej. Kiirthatatlan. Nincs már szaga és zaja se, nem kötõdik eseményhez, gesztushoz és idõhöz se. Csak van.

Mielõtt az a modern kamera rögzítette a nevetésünket, ilyesmirõl beszéltünk. Van egy fényképem is, amin a videokamerás is rajta van, ez lehetett a sárga cikkanás, lefényképezték, ahogyan videoszalagra kerül a nevetésünk, kettõs burokba bújt a valóság, kikezdhetetlenül és szilárdan cáfolja az emlékem, amely szerint nem volt jó a kedvünk.

Emiatt nem lehet egyszerûen csak megírni azt a kedves történetet, kihagyni mindent, ami elõtte elhangzott. Amire viszont mindenki másként emlékszik. Én az elszaporodott kutyatej körüli mondatokra emlékszem, Bozsik szerint ilyen hülyeségrõl nem beszéltünk, mindössze csak rossz volt a kedvünk, és ezért nagyon jól esett a Baráth története, belekapaszkodhattunk: elõfordulhat, tán még az is megtörténhet, hogy lesznek még emlékeink. Szép, fényes, nyugodt emlékeink. És ezért olyan a nevetésünk azon a fotón, mintha nem is tavaly áprilisi, hanem sokkal korábbi, vagy éppen késõbbi volna. Arról nem is tudnék semmit mondani, milyennek kellene lennie a késõbbnek, hogy így nevessünk egy akkori-majdani fotón. Tehát mégiscsak megpróbálom elmondani, úgyis csak ennyi a dolgom, elbeszélni, beszélgetni, keresni egy olyan pontocskát, helyzetet, amelyben tocsogva-fürödve - az ember néha már olyannyira áhítja azt, hogy az legyen: ember, hogy szinte malacnak érzi magát, hempergõ röfögõnek, s nem is tudja, azért-e, mert addig is lélegzik, tesz-vesz, vacakol és motyorog, amíg van, ahogy van, vagy azért, mert malaccá teszi, ami van - rózsaszínre fürödött lélekkel mosolyognánk egy fényképen.

Úgy képzelem, álldogálnánk egy galéria huzatos bejáratában, és ugyanazt tennénk, amit akkor, amikor a meglévõ fotó készült. Beszélgetnénk. És ránéznénk Baráth-ra, hogy milyen éles a választéka, mindig is ilyen volt, penge. Meg is említenénk, mire õ elmesélné, hogy gyerekkorában cukros vizes fésûvel igazították a haját, templomba menés vagy fényképeszkedés elõtt, amit már csak azért se felejthet el, mert az úton, míg a templomba vagy a mûterembe ért, megtámadták a fejét a legyek. És nevetnénk. És akkor sárgán cikkana a vaku. És itt állna elõttem a fotó, mint ez a mostani, Bozsik kezében egy borospohár, Tolnai és Baráth bézs színû zakója ujján ráncot vet a pillanat, én meg csodálkozó-bambán, ahogyan mindig is, az érzéstõl, hogy ennyire jó köztük álldogálni.

Mert ilyen a valóság. Nem változik. Elképzelhetetlen, hogy Bozsik ne horkanjon nevetésbe, hogy ezt meg kell írnunk, mindannyiunkank meg kell írnia, miközben bajszáról elindul egy bor csöppje. Amiként Baráth választékát se lehet szó nélkül hagyni, és az se lehet másként, hogy Tolnai ott áll. Magam pedig bizonyára meghatódott lennénk, amirõl számot is szeretnénk adni egy szöveg, valami alkalmi írás keretei közé zárva. Így volna, mégis azt mondom, hajtom, ismétlem, az akkori, a majdani fotón más lenne a nevetés, és még azt is mondom, elõfordulhat, hogy lesznek még szép, fényes emlékeink. Vagyis az itt darabolt emlék nem ilyen. Ami persze hazugság, mert igen.

Azt nehéz földolgozni, értelembe szõni, hogy a rossz, fájdalmas, tehetetlenségbe torkolló élethelyzeteknek is vannak szép, fényes emlékei. Nevetõs fényképei. Pedig, ha még mélyebbre siklom, azt is be kell vallanom, talán csak azokból az élethelyzetekbõl maradnak szép és fényes emlékek. A kétségbeesés sikálja õket fényesre.

1999 áprilisában, amikor a galéria huzatos bejáratában álldogáltunk, és lefényképeztek, amint Baráth történetén nevetünk, nem tartozott össze a tartalom és a forma, pontosabban igen, csak nem úgy. Mondjuk úgy, kiegyenlíthetetlen volt, ugyanakkor széttéphetetlen.

A nevetés nem tartozott össze a félelem, a tehetetlenség érzésével, kiegyenlíthetetlen volt, miképpen a tavasz is azzal a rengeteg kutyatejjel, pedig rendjén való, természetes: áprilisban sárgállik a kutyatej. Csak mennyiségében megváltozott a minõsége. (A vírus miatt, ezt már elmondtam.) És mégis széttéphetetlen volt. A bennünk lévõ érzések és a nevetés. Össze nem tartozásuk mellett is széttéphetetlen. Tavaly áprilisban a megsokasodott kutyatej nem tartozhatott a tavaszhoz, ha egy nõ - beszéljünk csak egyetlen nõrõl, akárhány volt is -, kirohanva a palicsi meteorológiai állomás melletti házból, maga alá gyûrve, teste alá teperve a gyerekét, arccal fordult a kutyatej közé. Arcán szétfolyt a fehér nedvesség. Miközben az éjszakát természetellenes világosság fényesítette. Nem házuk ablaka világított, amelybõl kifutottak, hanem maga a ház. És mintha semmi se történt volna.

Ki érti ezt?

Az idén is ugyanannyi a kutyatej, és mintha egyfolytában beletemetnénk arcunkat. Ha kiszállok az autóból és talpam alatt zizzenve, mégis puhán felnyög egy szál pitypang, minha hasalnék benne. Nem történt feloldozás.

Ahhoz, hogy a fénykép, amirõl beszélek, a nevetés megmerevített pillanata csak Baráth gyerekkori történetérõl szóljon, a valóság egész szövetét kellene újraszõni. Ami mégiscsak lehetetlen. Mi hát akkor a lehetséges?

Talán csak ennyi és nem több, mint ez az alkalmi írás. Amelyben a nevetés nem megtörtént (hisz úgy, ahogy igen, mégse), hanem vágy. A kevesebb kutyatej áprilisa utáni vágy. A galéria huzatos ajtajában önmagáért való álldogálás vágya. Egy gyerekkori történet magánvalóságának vágya.

A fikció utáni vágy. Ennyire még talán van lehetõség.

Régebben, amikor még a kutyatejbe nem került bele a vírus, lehetett nem a valóságról írni. A megtörténhetõrõl szövögetni mondatokat, elágazni, motyogni, hitelessé tenni a valóság egyik lehetõségét. Sajnos azt nem lehet tudni, mikortól kezdett hatni a vírus, mert az, hogy tavaly óta megsokszorozódott a kutyatej, nem okvetlenül jelenti azt, hogy a vírus nem került elõbb oda. Ki tudja? Valószínû, hogy már évek óta ürült ki az emberekbõl, került bele a földbe, de csak tavaly óta látható. És azt sem lehet tudni, visszakerült-e már az emberbe. Mutáns formában. És ha igen, akkor hogyan, mikor kezd hatni. És milyen eredménnyel. Mivel ennyi minden bizonytalan, csak az a bizonyos - valóságos -, amit leírunk. Magunk lettünk fikcióvá, hogy megfogalmazhassuk a valóságot.

Csak így szõhetjük újra a valóság szövetét. Nem tudható, mennyire lesz hosszadalmas ez a munka.

Elõttem a fénykép, amit valóságosnak hiszek, tapintom rajta a nevetést. Emlékszem a történetre, a cukros víztõl csillogó hajra, a rebbenõ gyerekkézre, amint ûzné el a legyeket. Éppen úgy rebben, ahogyan késõbb a vonalakat húzza majd a papíron. Így képzelem. És mégsem errõl írok. Se penge választékáról, se penge vonalairól, ami abból a gyerekkori emlékbõl bukkant elõ és nyert értelmet.

Nem írhatok errõl, mert ez maga a valóság. Az egyetlen szilárd pont, amihez azt a szombat délelõttöt köthetem. Megírhatatlan. De nem csak szilárd pont, hanem hatalmas is, olyan hatalmas, akár a nevetés, ami kibukkott belõlünk, akár Bozsik mondata, hogy ezt meg kell írnunk, ezt mindannyiunknak meg kell írnunk, és hatalmas, akár a bólintásunk: igen. De a nevetés, a mondat, a bólintás nem valóságos. Még akkor se, ha egy fénykép tényként és megcáfolhatatlanul rögzíti is. Akkor se, ha a fejemben megvan, ha tisztán látom magam elõtt, olyan tisztán, ahogy a gyerek Baráth-ot, a cukros vizet a fésûn és a legyeket soha nem láthatom.

Ugyanis két dologra bólintottunk, hogy meg kellene írni, ha alkalom adódik. Elõször az elszaporodott kutyatejre, amire Bozsik egyáltalán nem emlékszik, aztán Baráth gyerekkori történetére, amire szintén nem emlékszik. Itt volt nálam, megmutattam neki a fotót, amin nevetve állunk, és megkérdeztem, emlékszik-e arra, min nevettünk. Azt mondta, semmin nem nevethettünk. Amiben persze igaza van, ezt próbálom elmondani, egyáltalán nem éreztük úgy magunkat, hogy nevessünk, de megtettük, ezért vált a nevetés és általa mi magunk is fikcióvá (hiszen mondom és hangsúlyozom újra: nem történhetett meg), amiképpen Baráth története valósággá.

De létezhet-e az életnek olyan minõsége, amiben az emlékek emelkednek valósággá, a tények pedig fikcióként gyûrik maguk alá a történetet. Létezhetünk-e mi magunk, ha vágyaink arra korlátozódnak, hogy megírjunk egy alkalmi írást, ám nem tehetjük, mert tárgya a valóság, ami megírhatatlan. Miféle groteszk mutatvánnyá alakul az írás, ha olyan beszédhelyzetre kényszerít, amelyben a történet az egyetlen, amit nem lehet és nem szabad elmesélni, viszont mindent, ami a történethez vezetett, muszáj kimondani.

A valóság böjtjének idejét éljük. Mindennapjaink a fikció langyos rózsaszínjében telnek. Nem fordítva kellene lennie, hisz a valóság rózsaszínje nem a fikció böjtjét eredményezné, már csak azon egyszerû oknál fogva, hogy rózsaszín valóság nem létezik. De megvont igen. Megvont valóság, a valóság böjtje, amelyben úgy teszünk, mintha elviselhetõ volna (a fikció langyos rózsaszínje: hazugság), hogy így van. Már annyira hozzászoktam ehhez a böjtös élethez, mintha normális volna, mondtam az elõbb, már szinte meg is írtam a történetet, amirõl Bozsik azt mondta, annyira jó, hogy mindannyiunknak meg kell írnunk, szóval, benne voltam rendesen, motyogtam, szuszmogtam vele, amíg a kocsiból kiszállva rá nem léptem arra a kutyatejre, s el nem kezdtek tolulni a szavak mindenféle másról, holott éppen arról. Mindenféle másról: a kutyatejrõl, a kitörölhetetlen, itt-ott, ilyen-olyan formában felbukkanó félelemrõl, ami már nem kötõdik semmiféle idõhöz, egyszerûen csak van, és ezáltal éppen arról, ezt pontosan éreztem, a történetrõl beszélek, azt írom, Baráth gyerekkori törénetét, csak nem a fényképen látható, megcáfolhatatlan, noha hamis nevetés felõl, hanem a valóság böjtjébõl kiindulva.

Ezért kellett kitörölnöm azt a másik szöveget. Mert a mindennapok rózsaszín fikciójában kuporgott. Kicsit sajnáltam is, hogy meg kell tõle válnom, meg féltem is, ahogy a toluló szavak mélyérõl felszínre kezdett törni a korgás, a valóságra éhes korgás. Most már nem félek. Úgy érzem magam, mintha nagyböjt ideje lenne, és a kezemben egy szegfûszegekkel teletûzdelt, illatos gránátalmát szorongatnék, hogy ha nagyon éhes vagyok, megszagolhassam, beleszagolhassak, tovább bírva így a koplalást, a böjtöt. Az illattól nem múlik az éh, csak könnyebb viselni. Ami persze nem biztos, most próbálgatom.

És a szegfûszeggel telitûzdelt gránátalma, ha jól sejtem, az a történet, amit egy grafikus mesélt egy galéria huzatos ajtajában álldogálva tavaly áprilisban. A történet arról szól, hogy ennek a grafikusnak, akit mindannyian jól ismerünk, Baráth Ferinek igen erõs szálú haja van és penge a választéka, ami gyerekkorában se volt másként, amiként az se változott, hogy az ilyen hajat nehéz kordában tartani. Gyerekkorában ez - szülõi közbenjárásra - cukros vízbe mártott fésûvel sikerült. Ha templomba mentek vagy fényképeszkedni, mindig így fésülték, amire õ csak azért emlékszik olyan élesen, mert az utcára kilépve megtámadták a legyek. Elképzelhetõ, milyen dühös kétségbeeséssel és komoly képpel hadonászott.

Most, hogy már tudom, a valóság böjtjének idején szól ez a történet, arra is rájöttem, miért nevetünk azon a fényképen, holott nincs jó kedvünk. Nem csak azért, mert a Baráth olyan jól el tudta mesélni, hogy egy pillanatra elfelejtettünk mindent, ami annyira fájdalmas volt - még ma is az -, hogy mindennapjaink azután a szombat délelõtt után nem sokkal a fikció rózsaszínjébe bújtak, de azért is, mert úgy éreztük: ki lehet bírni.

És így volt igaz. Csak arra nem számítottunk, hogy a valóság iszonyatánál van rosszabb is. A valóság böjtje. De tán ez is elmúlik. Észre fogjuk venni. Ha kevesebb lesz a kutyatej és mégsem betegszenek meg az emberek, akkor.

[Rosen]

Rózsák
Szabadkai emlék egy budapesti íróról 1999. májusában

Van ebben a nagyvárosban egy író, lelkem rokona, igaz, nem ismer, de én õt igen, én láttam elhelyezkedni szürke zakójában a kaszinó újabb kori, puha-diktatúrás (barátomtól, aki találkozott az íróval e szöveg kezdetének pillanatában, tõle hallom az ilyesmit, terminus technicusok nyomják bánatos fejem) székén, a Városi Könyvtárban, mint urak a kaszinóban. Úgy ültünk, a nagyvárosi író bátyjának szélesen elterülõ városában, kényelmetlen széken és csillogó szemû, középkorú nõkkel körülvéve, mit meg nem tesz az író, mosolyog és kedves, csak én szégyellem a bugyuta kérdéseket, az utolsó sorokban ülve. Az irodalmi est elõtt jött a telefon, készítsek vele interjút vagy mit, beszélgessek vele. Mondom, lehetetlen, igaz a nyakam hosszú, hattyúé is lehetne akár, de a bátorság, honnan vegyem, nincs nekem, mit is gondolna rólam: kisvárosi újságíró? Ültem hát az utolsó sorban, fõleg a kezét figyeltem, van-e dudor, bõrkeményedés a mutatóujján, hisz annyit írt (említett barátom, ki õt ismeri, és e szöveg kezdetekor a színház elõtt összefutottak, amiatt a regény miatt ment el katonának, hogy megtudja: létezik-e az a fíling. Errõl többet nem.), figyeltem a kezét, mintha meg akarnám tudni, hogyan lehetséges ezt tenni, miként: mintha már arra készültem volna, hogy magam is átírom, átrajzolom az életem, tenyerem vonalát, önmagam ellenében, igazán furcsa, talán nehezen is érthetõ, de ebben a nagyvárosi íróban, aki itt él, kezének mozdulataiban ott voltak a félelmeim, hogy egyszer, igen, éreztem, hogy megtörténhet, egyszer majd egymásra csúsznak a síkok, az élet és a könyvek, és az fájni fog nekem.

Vagyis attól féltem én, a volt-kaszinó gipszmennyezete alatt ülve, hogy egyszer oda kerülök, ahol városunk szülötte - születésének századik évfordulóján azt mondta az író, akivel barátom találkozott, és akinek kezét évekkel ezelõtt megfigyeltem: "bátyánk Kosztolányi" - boldog fájdalommal élt, oda kerülök, és közben át kell írnom az életem, tenyerem vonalát, át kell írnom, mint tette az iskolával ez az író, és ennek a kemény, sós munkának a félelemhez lesz köze.

Az író éppen színházba ment. Milyen édes gondolat, csupa rezgõ szépség, lehet, igen, történhetnek még finom dolgok, új cipõben, dekoltált ruhában talán én is elmegyek egyszer még színházba, feltámadt bennem a remény, hullámaitól a mellem is dagadni kezdett (nem is árt neki, ahogy elnézem a nagyvárosi nõket), csak a tenyerem nem mutatom senkinek, azt nem, bárhol leszek is. Ez is olyan furcsa dolog, ez a lebegõ bizonytalanság, az állandó, lüktetõ indulás, éppen olyan, mint amikor a volt-kaszinóban oda szerettem volna menni hozzá, az íróhoz, de nem volt merszem, meg aztán a helyettem kirendelt újságírónõ már karon is fogta, vitte, húzta magával, most is éppen így érzem magam, ha ránézek a gyerekre, elfogy a mersz, amikor karon fog és visz és húz magával, menjünk már haza, megállok, megtorpanok, hisz miatta vagyok itt, az õ félelmei és remegése az oka annak, hogy ezen a vasárnap reggelen - éppen egy héttel azután, hogy megkezdõdött ez a szöveg, hogy a barátom, aki értem indult a buszállomásra, összefutott a színházba tartó íróval - megpróbálom megírni azt, ami nincs, kisvárosi Krúdy módján nézegetem a tenyerem, sorsom vonalát, amihez a kapaszkodóm ebben a pillanatban annyi, hogy van ebben a nagyvárosban egy író, akinek kezét Szabadkán láttam röpködni, és olvastam egy regényében, hogy vannak gyerekei, megpróbálom megírni az átmenetiség állapotát, aminek lényege, hogy azok az emberek, akik szülõk, nem önmaguk sorsát rajzolják tenyerükbe, hanem gyerekeikét.

Bizonyos kiélezett helyzetekben - minden egyéb leírása az állapotnak, amiben vagyunk, a személyes érintettség miatt közhelyszerû volna, meg különben is: már mindenki elmondta és megmondta, hogy mi ez a helyzet, hogyan kell és nem lehet, muszáj és szégyenletes megoldani - a sorsrajzolás tevékenysége fájdalmasabb, mint általában. Gondolom, mert rajtunk kívül álló események diktálják. Mert úgy van az, hogy ha elverem a gyereket, sarokba állítom és nem olvasok neki esti mesét, tudom, hol a vége, meddig bírja. Kiélezett helyzetekben viszont, amikor tõlünk függetlenül, de fölöttünk és rajtunk történnek dolgok, csak azt látom, hogy nem bírja. Talán ennek is én vagyok az oka, mondták sokszor: túlságosan érzékeny vagyok, könnyen megbántódom, mert a kelleténél mélyebben élem át az eseményeket, legyintenek rám, bolond vagy. Lehet.

Talán valóban így van, azért is nem ismerkedtem meg annak idején az íróval, amikor a tulipánoktól terhes városunkban járt, azért nem léptem hozzá, "jó estét, jó estét, Lovas vagyok, feladatom, hogy interjút készítsek Önnel, talán az igazgatói szobában leülhetnénk, ha megfelel, a nyakam hosszú, a lelkem remeg, kérdésem egy se, de szeretem a szavait, ahogyan sorakoztatja õket, és megnézném a kezét, ha megengedné".

Ahogy baktattunk az utcán, elfelé az Erzsébet tértõl, és a barátom megemlítette, hogy találkozott az íróval, ismered, mondta, éppen színházba ment, szóval abban a pillanatban, amikor megkezdõdött ez a szöveg, és én csak pislogtam, hisz nem ismerem, pislogtam a széles-szagos nagyvárosi utcán, nézted-e a híradót, kérdeztem, ugyan, hagyd már, mondta a barátom, bolond vagy, vagy az leszel teljesen. Miután elhelyezkedtünk a kellemes székeken és a gyerek egyenletesen szuszogott a galérián, a barátom behozta a barackpálinkát, amit az apja küldött utána, eredetileg a lakodalmára szánta, ittunk egy keveset, egyetlen pohárral, és a bácskai barack illata úgy töltötte be a szobát, mint a terhes nõ izzadságszaga a nyári éjjelt, félõ reményekkel telten, mondom neki: te, én nem ismerem. Amikor ott járt nálunk, eliszkoltam, most meg, amikor a folyóirat (fõszerkesztõ lennék vagy mi) határral foglalkozó tematikus számába kellett írást kérni, a szerkesztõtársamra bíztam a vele való levélváltást.

Így volt jó, tudom most már, lassan a szöveg végéhez közeledve, ismeretlennek maradni, rácsodálkozni a barátomra, hogy õ mindenkit ismer, és ijedt léptekkel mérni a nagyvárost, egy rövid ideig fürdeni a fényeiben, autóktól zajos éjszakáiban barack illatú lehelettel Kosztolányit idézni így lehet igazán, könnyekkel morzsolt szavakba tömni a lehetetlent, mérni az idõt.

Mert az idõrõl szól ez a szöveg, az formálja történetté, a nehezen múló, megsokszorozódott idõ: kerete egy régen volt irodalmi esttõl feszül az egy héttel ezelõtti vasárnap este irányába, és tartalommal nem tölti meg más, csak két szó: "bátyánk Kosztolányi", ennek ritmusára rebbennek a kezek, kezd csökkenni az egyedüllét, nem mintha nekem is bátyám volna, hol vagyok én attól, hogy jövök én ahhoz, csak a szavak miatt, amelyekkel elmondható: talán lesz újra pillanat, amikor magam rajzolom, vésem a tenyerembe a vonalakat, újra kisvárosi Krúdyként, két emlék közé szorítva, préselve: a vasárnap esti Erzsébet tértõl a május utolsó vasárnapjának délelõttjéig húzódik ez az emlék, amikor is lementem a lakás közelében lévõ telefonfülkéhez - hétköznap telepisálják, nem értem, marja, facsarja az orrom a szag - és a fülke mellett lévõ szeméttartóból sok szál vörös rózsa fonnyadt teste figyelt rám, gyûrött szirmaik, besodródó, karcolt testük tárcsázó (számokat nyomkodó) ujjaimhoz simult, és nekem az jutott eszembe, amíg a búgó vonalat vártam, hogy a kéz nem csak a féltéstõl és bizonytalanságtól remeghet, de annyi mástól is, például az izgatottságtól, hogy majdnem megismerkedünk egy íróval, sõt, a felbukkanó emlék örömétõl, és lángolni kezdenek a fonnyadt rózsák a szemetesben, mert én úgy látom, akárha magamat, de lehet, hogy csak bolond vagyok valóban, amint mondják, és képzelõdés nélkül nem élhetek, mint a gyerekem mondja, akinek az Ali baba címû mesekazettát ajándékozták az egyik fotósüzletben, mert élete elsõ fényképezõgépével sikeres fotókat készített a csoda-híd nyelv nélküli oroszlánjairól, hogy azért jó ülni és hallgatni a mesét, mert közben mindenfélét elképzelhet, becsukja a szemét, és azt hiszi, a szobájában ül. Magam is becsukom a szemem, testem fonnyadt rózsa, és arra gondolok, ahogy elviselnek itt, nem gyûlölnek majd ott, mert ebben a helyzetben tenyerembe csak így tudom rajzolni a sorsom, hétköznapjait a gyerekemnek.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Az égi toll

Az ezredes úrnak meghalt a fia. Tudtam ezt. Mégis másként kezdtem érezni. Nem az õ magányos szöszmötélését, de a gyerek halálát. Az ezredes úr elvolt magában. Éppen felhúzta a fekete ruháját, hogy elinduljon. Elõtte úgy tett a feleségének, mintha még volna otthon elegendõ kávé. Hazudott neki. Jól van. Akár egy gyereknek. Rendben van.

De másként kezdtem érezni. Fulladoztam. A tollpárna alulról nyomta a mellemet. Ahogy egyre jobban belesüppedtem, hogy koponyámmal átlyukasszam és az arcomra kerüljön, szélei arccsontomon találkozzanak, süket és vak legyek, csak azt értem el, hogy fulladozni kezdtem. Igaz, nagyméretû tollpárnán feküdtem. A fejem búbjától a hátam egyharmadáig ért. Levendula illatú volt. Apró zacskók hevertek a szekrényeim minden pontján, attól. Hvarról hoztam, amikor évekkel ezelõtt a szigetrõl a szárazföldre úsztam egy forró délutánon. A számba tömtem a zacskókat, nehogy átnedvesedjenek. Nem vagyok jó úszó. Nehéz volt. Többször fulladni kezdtem. A számat feszítõ zacskókból a levendula illata mérgesgõzként járta útját az orromtól a fejemen át a légcsövemig. Addig nem is tudtam, hogy az ember feje csupa lyuk, alagút. Ha szembõl lõnek fejbe, tán csodának számít, ha a golyó nem kezd kanyarogni, sétálni? A levendula illata helyett a vér vasszagával fullasztva meg. Lehetséges-e, hogy megfulladjon, akit fejbelõnek?

Az ezredes fia miatt gondolok erre. Mert félredobtam a könyvet, hogy az illatos huzatú párnába süllyesszem a fejem. Nem értettem, mi lett a fia tejfogaival. Az itt-ott kihullott, földbe taposott, tetõre dobott, tán lenyelt és aztán a latrinába került apró fogakkal, ha a helyükbe kerülõk nem rághattak eleget. Olyan, akár a cserbenhagyás. A szánkban kinövõ elsõ fogak elvégezték a dolgukat, amint kiesnek. Megtanítanak az elsõ veszteségre. Aztán mi következünk. Nem kell mást tennünk, csak idõnként felidézni az elsõ kétségbeesést, amikor valami, amit biztosan a miénknek hittünk, elhagyni készül bennünket. Az íny körüli nyálasan sós vért. Miért nem lehetünk képesek erre? Az ezredes felesége figyelmeztette a fiút, kérte, ne menjen, de õ nevetett. Érezhetünk-e felelõsséget tõlünk független, mégis rajtunk beteljesülõ eseményekért?

Azért úsztam Hvar szigetérõl a szárazföldre, mert hetente csak kétszer jött a hajó, és nekem azonnal el kellett mennem. Ilyesmi többször elõfordult velem: olyankor érzem, el kell indulnom, amikor semmiféle közlekedési eszköz nincs. Így aztán már többször úsztam, gyalogoltam órákon át. Hogy hazaérjek. Akár a kinti vécébe: zöld ajtaja mögé bújjak, a lyukba akasszam a kapcsot, és kezembe támasztva az arcom, ráüljek. Kényelmetlenül, mert a vécétetõ fogója a farcsontomba váj. Nincs ebben semmi különös. Babáimat a hûvös betonra helyeztem. Az nekem való volt: belakható. Kintrõl minden hangot hallottam, megnyugtatóan zajlott az élet. A vécé résein beszûrõdõ hangok tartották távol a félelmet, hogy nem lesz mindig így.

Amikor halaszthatatlanul indulnom kell, úgy hiszem, veszélybe kerültek a zajok, neszek, hangok. És meg kell bizonyosodnom az ellenkezõjérõl. Önzésbõl. Mert megbántódtam és vigaszra vágyom. Haza kell mennem. Ahogy a hûvös tengerben úsztam, számban a zacskókkal, amelyekre szükségem volt, hogy beillatosítsam velük a szekrényeimet, a kinti vécé helyébe lépett házamat, úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van. És valóban. Mert a helyes döntésekben benne a megoldás. Vidám kedvû, a selymes bortól síkosan éneklõ férfiak vettek csónakjukba és vittek a szárazföldre. Keskeny fehér házba mentünk, amelynek konyhájában sokan voltak, a tengerparton ez így van, szobáikban nyaralók tanyáznak. Ruhát adtak és telefonálhattam: a pénzem Hvaron hagytam, csak levendulával töltött zacskókat hoztam magammal. Három napon át laktam egy apró szobában, a vidám kedvû férfiak egyikének két lányával. Õszibarackot reggeliztem és kávét ittam velük. Kikísértek a vasútállomásra. Csak ott kérdezték meg, óvatosan végigsimítva a tengerpart ellenében is fehéren világító karomon, miért.

Lyukat vájok a párnába, a tollak égetik a hajszálaimat. Egyforma bûzük lesz, ha lángra kapnak. A súrlódás ereje tüzet is okozhat. Meg kell értenem, milyen volt az ezredes lelõtt fia, hogy megtudjam: mit érzett, amikor a golyó átjárta. Gondolt-e arra, hogy elveszít valamit. Mint megszabadulni az elsõ tejfogtól, olyan lehet elválni az élettõl. Akárha a természet ellen, holott mégsem.

Amikor hazaértem, nem vontak felelõsségre, magamtól meséltem el: a kinti vécébe zárkóztam, amikor az elsõ tejfogam már annyira lötyögött, hogy körbe tudtam csavarni, a sós vért szopogatva, az egyre gyûlõ nyálat nyeldesve, iszonyú félelemmel: az elsõ alkalom volt, hogy elveszítek valamit, ami az enyém. A számból, legismerõsebb belsõ részembõl. Csak az nyugtatott meg, hogy odakintrõl behallatszottak a délutáni kávézás elõkészületei, és szólongatni kezdtetek: vár a barack.

Tudtam, hogy bármennyire is szeretnek, pontosan nem érthetik meg, amit elmondtam. Magam se értettem, csak abban voltam biztos, hogy mindenáron el kellett jönnöm, mert veszélybe került a biztonságom, a zajok és hangok, az életem. Mint elveszíteni az elsõ tejfogam. Miért kellene elfeledkeznem arról a félelemrõl? Miért kellene szégyellnem ezt a nevetséges összehasonlítást? Ha így van, azt se bánom, de nem maradok.

Akkor, a tenger felé indulva, már nem csak a szám volt az egyetlen belsõ részem, amit ismertem. És tudtam, egyszer majd ugyanolyan kibírhatatlan fájdalmat fogok érezni, ha az ahhoz tartozót veszítem el, mint azon a nyári délutánon a vécében, a fogam csavargatva, és azt is tudtam: nem most történik.

Én nem az ezredesrõl akarok tudni. Nekem fáj, ahogyan megeteti a fia nevelte kakast. De a párna nem segít. Belészorított, hozzátapadt fejem nem képzelheti másként a történetet. És ezt nem tudom elviselni.

Sokszor mondtam ki, nem tudom elviselni. Hvaron és más helyeken is. Olyankor elindultam, hazamentem. De soha nem hittem volna, amikor valóban megtörténik, ellenkezõleg kell tennem, otthonról kell elindulnom.

Rossz pillanatban kezdtem újraolvasni a könyvet. De úgy emlékeztem, a kilátástalan történetben a mondatok erõvel bírnak. Nem emlékeztem tévesen. Csak az adott pillanatban nem tudtam a mondatokra figyelni. Honnan tudhattam volna, hogy ilyesmi is elõfordulhat: a megélt kilátástalanságban a mondatok nem segítenek. Egyre csak a meg nem írt felé terelik a gondolatokat. Az ezredes meghalt fia felé. Azt akartam, mert a házam már nem lehetett az, ez a könyv legyen a kinti vécém. Mondatai a magamra húzható, zárható zöld ajtó. De leragadtam annál a sornál, hogy Agustín most már halott volt, és a moly tönkretette a csillogó selyemszövetet. És egyre csak az ínyembe ragadó, a körkörös csavarás ellenére is kapaszkodó tejfogam járt az eszemben, az elvesztése okozta félelem, a kinti zajok és neszek, hangok adta nyugalom.

Akár egy baljós jel, olyan volt kezemben a könyv. Félredobtam és a fejem a párnába fúrtam. Lassan ereszkedett le a sötétség. Az is ismeretlen volt. Mert a lámpát csak akkor lehetett felkapcsolni, ha biztos volt, nem szûrõdik ki fény. Megírta az újság, olvasható volt a helyi tévé teletextjén. Könyvet tartani baljós jelnek, amikor a valósághoz kell idõben és tévedhetetlenül alkalmazkodni, butaság. De velem még soha nem fordult elõ ilyen. Soha nem féltem attól, hogy az idõ, amiben meghozok egy döntést, tévedés, amiként az abból következõ alkalmazkodás is: helyrehozhatatlan tévedés lehet. És történhetnek visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan dolgok. Amikor kevés, nevetségesen apró a bennem lévõ erõ.

Nem foglalkozhattam tovább az ezredessel. Belémköltözött a csoszogása, szöszmötölése. Gyásza. Tehetetlensége, amellyel átvonszolta magát a napokon. Tudtam, nem akkor szabadulok meg ettõl az érzéstõl, ha félredobom a könyvet, nem segít ha a fülembe erõszakosan dörömbölõ zajok elõl a párnába süppedek. El kell mennem.

Halaszthatatlanul indulnom kell, mert azok a zajok, neszek és hangok kerültek veszélybe, amelyek már nem az enyémek, amelyekkel már olyasvalakinek tartozom, akinek éppen lötyögni kezdett az elsõ tejfoga.

Minden érzésem ellenére kellett döntenem. Mérlegelhetném. De miért tenném? És ha mégis, mit mondhatnék? Csak azt, hogy volt egy pillanat, amelyben nem tudtam elviselni, hogy az ezredes úrnak meghalt a fia. És szétfeszített a fájdalma és már nem találtam menedéket a mondatokban és féltem, rettenetesen féltem, hogy elveszíthetek valamit, ami nem is az enyém, de belõlem van, hozzám tartozik.

Mindig is könnyû dolgom volt. Csak be kellett menni a kinti vécébe, hogy halljam a réseken beszûrõdõ zajokat, neszeket, hangokat, csak meg kellett érintenem tenyeremmel a vécé meleg falát. Csak úsznom kellett vagy gyalogolni, hogy hazaérjek, hogy tenyeremmel megérintsem a ház falát, hogy lefeküdjek a szobában, és hallgassam az ismerõs zajokat.

De most nem. Most minden a visszájára fordult. Akárha a szárazföldrõl kellett volna Hvarra úsznom.

Azt kérdezte tõlem az ezredes, felnõttem-e ehhez. Nem tudtam volna vitatkozni vele. Eszembe jutott, amikor a felesége azt mondta, ha január harmadikán itthon marad, nem gyûlt volna meg a baja, és õ lágyan fektette vissza a párnára, megtörölte az asszony homlokát. Hogyan is vitatkozhattam volna vele, amikor õ vigaszt tudott nyújtani a maga baja mellett. Erõs volt.

Elidõztem annál a mondatnál, hogy nem gyûlik meg a baja. Ebbõl sejthettem volna, hogy talán kevés az önuralmam. Képtelen vagyok a nyugodt, visszafogott megfogalmazásokra, ekképpen az ilyen cselekedetekre is. Mintha örökké vízesés zuhogna bennem. Csillapítatlan erejû. Azért kellenek tenyérrel megérinthetõ falak körém. Összefognak engem. A zajok és neszek, az ismerõs hangok megnyugtatnak. Talán mérlegelhettem volna. Mint az ezredes felesége, amikor beszélni kezdett. De talán ez is téves megállapítás. Mert lehet, hogy szavai önuralomról tanúskodtak, de a kakast megölette volna. Éppen azért, amiért az ezredes meg nem.

Mindenki a maga módján tartja magában emlékeit. És ha mérlegel is, nem mondja ki. Akkor se, ha másik legismerõsebb belsõ részébõl veszít el valamit. Nyálas vér nélkül.

Nem kellett úsznom, levendula illatú zacskókkal se tömtem teli a szám, igaz, nem is hazafelé igyekeztem. Csak el. Mint a legszélesebben hömpölygõ orosz regények hõseiben a lemondás, úgy kanyargott elõttem az út. De nekem nem volt annyi idõm, hogy azokhoz a hõsökhöz méltón éljem meg ezt. Bennem nem hömpölygött. A fejem alagútjaiban zakatolt és lüktetett. Izzadt a fejem. A tarkóm körül leginkább. Ennél sokkal rosszabb is lehetne, tudtam jól. Arra gondolok, hogy repülõvel alig két órányi távolságra tõlem ugyanilyen nõk gyalogolhattak tenyerükben egy izzadt kézzel - talán õk is rácsodálkoztak, akár a legszebb élményre, ajándékra, mennyit nõtt az a kéz az elmúlt hetekben -, és bármikor bezárhatták õket, lezárhatták valami sötét és vizes helyre, hogy néhány nap vagy hét után, amikor hajuk az undortól legvizesebben tapad a tarkójukhoz. Vannak befejezhetetlen mondatok.

Amikor másként kezdtem érezni, hogy az ezredes úrnak meghalt a fia, nem ilyesmitõl féltem. Most sem emiatt nem hazafelé gyalogolok, csak el. És tudom, most már tudom, hogy nem döntéseink szerint éljük az életünket, az magától, tõlünk függetlenül történik. Gyalogolhatok napokon át, akkor se járhatom ki magamból azt, amirõl nem tudom, mikor kezdõdik. Ez egyszerûen csak így van. De el kell fogadni. Tartogatni a szájban, mint tömött zacskókat, hagyni, hogy szúrós gõzei lenyugtassanak.

Mondhatnám, itt a történet vége. De vajon az ezredes úr története nem ott kezdõdik-e, amikor határozottan, erõsen és biztosan kiejtette a regény utolsó szavát. Amikor a bennem kavargó szúrós gõzök lenyugtattak és újra az ágyamon hevertem, belesüppedve a levendula illatú párnába, nagyon fáradt voltam. Ismét a kezembe vettem az ezredes úr könyvét, ez volt a legnagyobb próbatétel. És rá figyeltem. Tudtam, hogy meghalt a fia, és ez minden mozdulatában, szavában benne van, de újra õ volt. Talán nem is õ változott, hanem én tettem eleget a parancsának, hogy jobban megérthessem õt. Kifárasztott, ezredes úr, mondtam neki, de tudja mit: minden rendben van. Most már tudom, hogy nem fontos, mi lesz a tejfogakkal, ha a helyükbe lépõk nem rághatnak eleget, értem ám, hogy magát nem is ez nyomasztotta. Ha valamiért felelõsek vagyunk ezredes úr, azok nem az igaziak, hanem a tejfogak. Addig van idõnk elfogadni ezt, amíg mind kihullik. Mondhatnám, úgy alakult, hogy nem a megszokott, elképzelt körülmények között kellett erre rájönnöm, de felesleges volna. Hiszen mi olyan helyein élünk a világnak, ahol ez természetes. Akár a vulkánkitörések és árvizek. Fel kell rá készülni. Hogy ezt lehetetlennek érzem, hogy idõnként rámtör a kétségbeesés, már nem ijeszt meg. Tudom, hogy a döntések helyességét nem pillanatokban kell mérni, hanem emberöltõkben, és éppen ezért lehetetlenség volna a felkészülés.

Egyébként ezredes úr, több választ is olvastam mostanában az önhöz is intézett - és addig mit eszünk? - kérdésre. És tíz év leforgása alatt az önhöz hasonló férfiak mindegyike ugyanazt a választ adta, amit ön is: szart. Csak másként fogalmazták meg. Ha már így együtt vagyunk, idõnk is van elég, mesélek róluk magának.

Egyikük olyan odaadással ragaszkodik szellemi földrajzához, mint maga a kakasához. Õ azt mondta: mostanában nem az írás, hanem az anyaggyûjtés idejét éljük. Akárha magát hallottam volna, amint a majd-egyszer-kakasviadalra készül. Másikuk azt mondja, furcsa: ahhoz, hogy valami eltûnjön, néha elég, ha behunyjuk szemünket, máskor viszont ki kell nyitnunk. Képmutató és tökéletlen világ ez. És pontosan tudja, mikor van máskor. És tágra nyitott szemmel, érthetõ tagoltsággal mondja is: szart. A harmadikat, akirõl mesélni szeretnék magának, érzem magamhoz a legközelebb. Õ az, aki lágynak is érezhetõ szavakba, messzi szobákból mindig ugyanarra az egyszeri helyre visszakalandozva mondja ki: most ott vagyunk, ahol megálltunk. (...) sok borzalmat kicseleztem már, de ez különösen kitartóan üldöz és ostromol, mindenféle furcsa és megmagyarázhatatlan helyzetekben álmodom vele. A mûvelt írók azt mondják, az írás egy kicsit terápia is, így lehet, segít, ha rendezem gondolataimat és megszabadulok e lidércnyomástól. Kikerülhetett volna ez az élmény, de ez az író sorsa. Minden szíven üti, hogy aztán vonszolja magát e csapások súlya alatt.

Látja, ezredes úr, amíg én itt fekszem az ágyamon és magányosan társalgok magával, az elsõ tejfog, fiaink iránti felelõsségünkrõl, nem messze tõlünk írók teszik a dolgukat. Látszólag külön világba merültünk: õk, és mi ketten. Pedig nem így van.

Maguk mindannyian ugyanazt magyarázzák nekem, és én értem is, csak olyan rosszul esik. Nem a nõ természete szerint való, hogy kimondja azt az egy, minden keserûséggel teli szót. Minden inkább: ezüstösen fényes párolóedények rakosgatása helyett begyújtani a szenes tûzhelybe, krumplit sütni meleg hamuban, tejeszacskót melegíteni a ruhája alatt, azt hazudni a gyerekeknek, hogy minden rendben lesz, vagy végsõ esetben sírva elszaladni, és közben mondogatni: azért mégis minden rendben lesz, ez a nõ természete szerint való. És rosszul esik nekem - bár az évek múlásával egyre inkább belészokom -, hogy mindezek mellett azt is meg kellene fogalmaznom a magam módján, hogy amit eszünk, szar.

Mert jól tudja, ezredes úr, hogy amint felkeltem az ágyról, megpróbálom majd leírni mindazt, amirõl az utóbbi hónapokban beszélgettünk. Egészen onnan, hogy volt egy pillanat, amikor csak arra tudtam figyelni, hogy magának meghalt a fia. És alig lesz erõm hozzá. Pedig onnan kell majd kezdenem.

De befejezni már ott akarom, ahol most vagyok. A maguk kíméletlenül õszinte világához kötni a magam nehezékét, a bennem dübörgõ és zajos vízeséssel együtt, amit házam falai tartanak össze. Nem történt változás, hacsak az nem, hogy beláttam: akkor is összetartanak, ha nem vagyok bennük, így aztán nem tehetetlenségbõl hanem akaratból vagyok köztük.

És nem azért akarom tudni magamban az erõt, hogy kimondjam a valóságunkra jellemzõ egyetlen szót, hiszen az nem lehet az én tisztem, és különben is: maguk már megtették. Én a szar körül lévõ dolgokról akarom a szavaimmal lemosni a bûzt, a döglegyek piszkát (mivel egyikünknek se feladata, hogy a döglegyeket agyoncsapja). Nem tudhatom, mennyire sikerülhet, annyi év óta rakódik. Ha próbálom se önzetlenségbõl teszem. Errõl már beszéltem, végtelenül önzõ vagyok. Undorodnék, ha megérezném magamon azt a szagot. De jól érti ezt maga, ezredes úr, hiszen annyi idõn át dédelgette azt a kakast.

Megért engem. Nem veszíthetünk többet annál, amink van. De súlyos áron, és még akkor se biztos, hogy megtudhatjuk: mi a miénk. Csak várhatjuk a pillanatot, amikor döntenünk kell, hogy kiderülhessen. Akár a Pannón téli regében, amikor Jehova megsúgta a kiválasztottaknak, hogy tiszta libatoll esik majd az égbõl, de ezt csak õk fogják tudni. És a kiválasztottak, miután megtöltötték zsákjaikat, azt látták, hogy továbbra is hull a libatoll, hát megtöltöttek minden kezük ügyébe kerülõt. És reggelre bizony csak kásás-jeges hó volt a zsákokban, dunyhacihákban, sapkákban. Amikor aztán a legbátrabbak az ég felé fordultak, így szólt az Úr: Szolgáljon ez tanulságul néktek. Ne várjatok az egek urától többet, mint amennyit adhat. Ami pedig az elsõ hullást illeti, az valóban toll volt, de ti a szélbe szórtátok.

Hát így, ezredes úr. Maga segített nekem. Mesélt a veszteségrõl, a gyászról és a fájdalomról, a kemény, igaz szóig vezetõ útról, elküldött engem is, hogy visszatérjek, és belássam: nem tehetek mást, csak remélhetem: észreveszem, ha úgy történne, hogy errefelé is esik pehelytoll az égbõl, és lesz bennem erõ, hogy idõben zárjam szorosra a zsákom száját.

[Rosen]

Lovas Ildikó


Miért nem, Uram?
Budapesti és veszprémi barátaimnak 1999. májusában

Ülök egy szobában, ez újabban különleges élmény, így harmincon túl igazán nem számítottam erre, pontosabban nem erre számítottam, a szobámban ülni, az volt a megszokott, de meg nem unható eseménye az életemnek, amelyhez minden reggel felébredtem: megpróbálom fejben lemérni, hány lépés volt a konyháig, a tûzhelyig, a vízforralásig; talán tíz. Tele vagyok hibákkal, az agyam rekeszei megbízhatatlan és hiányos információkat tárolnak csak a helyiségekrõl, amelyek a szobámhoz bizonyos mennyiségû lépésekkel kapcsolódnak, a kiszámíthatóság és bizonyosság, amelyre a nõnek különösen szüksége van, és amelyet a szobája sokkal inkább jelent, mint például a társa, szóval a kiszámíthatóság és bizonyosság valamiféle lebegõ könnyzsák lett, megbízhatatlan és hiányos információkkal.

Ülök egy szobában, megnyugtató: a számítógép ugyanúgy mûködik, a szék a fenekem alatt finoman megmelegszik, és kávét is ihatok, ha megkívánom: ezt nevezik otthonnak. Ami ugyan nem a sajátom, de az emberek, akikkel találkozom benne, és akik lehetõvé tették, hogy a fenekem a székhez formálódjon, azzá teszik számomra is: kulcsom van és elmentem hajat vágatni. Késõbb az utca - környék? - legfontosabb kávézójában üldögélünk, ismernek, már többször telefonáltam és hagytam ott üzenetet a fenekem alatt kellemesen melegedõ szék tulajdonosainak, "majd jövök", meg "gondolok rátok és hívjatok föl", ilyesmiket. Egy igazi kovács is jár oda, kezeiben szikrát vet a pohár, hatalmas hasa lovakat teper maga alá, csak bámulom, "m'ért nem vagy oviban?" kérdezi a fiamat, "mert most nincs ovi" válaszol az egyik hõs, akivel lakom. "Ja, õk is onnan.?" De semmi több, hálás vagyok ezért, tovább hömpölyögnek a mondatok, és én boldog vagyok, emberszagú ez a napom. A gyerek hirtelen lecsusszan a bárszékrõl, megindul kifelé: "csak az ajtóig, Tamás", szólnak utána nevelõi, oktatói, fejét simogató és a lelkem belakó barátaim, "jó, csak lássam az eget, a gépek miatt", veti oda, és megy, öt lépés az ajtó, dolga van, siet, szemében remegnek hihetetlen dörrenések.

Nem volt nekem semmi bajom, nem bántott senki, nem vagyok menekült, igaz, turista se, a cipõm nem huszonötezret ér, és nem angolul rendelek, micsoda elõny, ha olyan országa van az embernek, ahol már negyven éve angol a tanulásra elõírt idegen nyelv, nem is rendelek, csak sétálok, megyek, talpam alatt kopik el Budapest. Mondom, bajom semmi nem volt, vettem huszonöt kiló lisztet, tizenöt kiló cukrot, hat kiló mosóport és egy kiló kávét, húst is kellene, de mennyit, errõl kérdeztem anyámat, azt mondta, ha nem lesz áram, kárba vész, majd kialakul. A szirénázás csak egy perc, a várakozás egy-másfél óra, nem lesz semmi baj, nem lesz, mondom a gyereknek, de kerekül a szeme, tán nem azt akarod mondani, hogy gumibombák esnek, ha esnek? Válaszolok, ne húzd le a zoknid, úgy bújj ágyba.

Nem volt semmi bajom, az egész városnak remegett a gyomra, a kollektív érzés eufóriássá teszi az embert, viccelõdéssel múlik az idõ. Amikor romba dõlt az a két ház, huszonöt-harminc méterre a szüleimétõl - náluk hagytam a gyereket, hogy ott biztonságosabb -, és hullámosak lettek a tetõk, mintha hirtelen folyóval gazdagodott volna a város, bolond, cseréphullámokkal verdesõ folyóval, nem gondolkodtam, biztos voltam abban, hogy erõsebb vagyok, és elmentem a nyomdába, hogy megbeszéljem az áttördelt, immár nem egy, hanem két hónapra szóló folyóiratszám nyomdába adásának idejét.

Vasárnap éjjel, a két robbanást alig öt perccel elõzte meg a sziréna. A gyerek elõször a sárga pisztolyát akarta megkeresni, hogy megvédjen bennünket, félni csak késõbb kezdett: én szívesen meghalok, ha úgy rendeli az Isten, csak gyorsan történjen, mondta, és ezzel a mondattal már nem bírtam el, nem elég kicsi, hogy elhiggye: csak az ég zörög, nem elég nagy, hogy elküldjem; nem elég, nem elég. Valami nem elég, valami túl sok. Az én erõm, a híres anyai védelmezõ ölelés nem elég, a felelõsség túl sok.

A következõ éjszakát az asztal alatt töltöttük, a tévé folyamatosan kiírta, hogy így kell cselekedni, ablakot kinyitni, függönyt félrehúzni, gázt, vizet elzárni, és az ajtófélfák közé állni vagy az asztal alá bújni. Beburkolóztunk a plédekbe, és amíg a gépeket hallgattuk, ahogy terhesen - vemhes madarak, kakukkok, gyerekeiket mások fészkébe pottyantják - elhúznak fölöttünk, beszélgettünk: elmeséltem, amit mindig is szeretett volna hallani, a születése történetét, azt a hideg januári reggelt.

A pauszokat elvittem a nyomdába, de nem voltak ott a nyomdászok. Délután elmentem a vasútállomásra, mi újság a közlekedéssel, gondoltam, tájékozódom. Aztán már robogott a vonat, és a gyerek nem akart szólni hozzám, egészen Veszprémig hallgatott, pedig különben be nem áll a szája, együtt kell maradnia a családnak, mondta végül.

Azóta ülök egy szobában, különleges élmény, megsimogatom a falakat, kiismerem a tûzhelyeket, testem szokja az ágyakat. Mert nem ugyanazon a helyen ülök a szobában, meg kell mondanom. Most éppen itt, a kovács és barátaim törzshelyétõl öt percre fekvõ kávézó fölött ülök, három emelet magasságban. Azért jöttem ide, hogy a Keletibõl tovább induljak, talán gyertyát kellene venni meg kávét, elemes rádiót és csokit, de aztán az utcán elhúzott egy tûzoltókocsi vadul szirénázva, és a gyerek rohant az ablakhoz, úgy nyúltunk utána, az eget akarta megnézni, mert nem hisz nekünk. Így aztán a Keleti helyett a telefonfülke felé mentem, mert nem jól van az, hogy a gyerekek nem az aszfalton keresik a zaj forrását, hanem az égben.

Történetet akartam mesélni, azért ültem a géphez, a szomszéd házban dobolni kezdett valaki, gyakorolni, mindig ugyanazt, pergõ kézzel, úgy képzeltem, gondoltam beszédbe elegyedem vele, õ ott üti a ritmust én meg itt a billentyûzetet, akárha szomszédok lennénk, ha csak rövid idõre is, májusi délelõtt Budapesten, pöttyös-könyvek jutottak eszembe, azoknak volt olyan fénye bennem, mint amilyen most beárad az ablakon, azt hiszem, valami remegõ történetet szerettem volna elmondani, de nem megy. Miért nem, Uram?

A szavak a saját akaratuk szerint formálnak szúrós, fájó mondatokat, jelen idejû tényeket sorolnak, pedig ettõl mindig ódzkodtam, a távolságtartás nagyon fontos, honnan írhatnám le, amit gondolok, amikor még nem is gondolom, csak érzem. De most nincs idõ arra, hogy megvárjam, kivárjam: gondolatok legyenek az érzésekbõl, mert már nincs is idõ. Az idõhöz emlékek kellenek és tervek, miként a történethez érzésbõl formált gondolatok. Bizonyosság.

A történethez bizonyosság kell, nem elég a különleges élmény: ülök egy szobában. Mert valójában a fenekem nem formálódik a székhez, a kávé nem esik jól, és a kávéház adta jóérzéstõl, az emberszagú naptól sírnom kellett, a májusi délelõtt pöttyös-könyvbeli fénye pedig nem az enyém. Az átmenetiség szigorú jelenbe kényszerít, pénzszámolásba és híradónézésbe, ugrásra kész állattá silányít, idõt vesztett árnnyá alakít: történetté tesz, amit mások írnak, meglehetõsen silány forgatókönyvek szerint a '70-es évek partizánfilmjei és a '80-as évek rambófilmjei között ingadozva.

Remegõ történet helyett ügyetlen statisztaként magam remegek, azzal az egyetlen bizonyossággal, hogy minden döntésem rossz, mert a jó döntések ideje vagy elmúlt, vagy még nem következett el, de ahhoz, hogy ezt megtudjam, idõre volna szükségem, ami nincs, nincs, csak érzések vannak, ilyenek, amiket itt leírtam, miközben a szomszédban a dobos már abbahagyta a gyakorlást, érzések, amelyek jelen ideje hányingert okoz, akárcsak a félelem, az igazi, semmivel össze nem téveszthetõ félelem, ezt is mostanában tapasztaltam meg, azelõtt csak filmen láttam, hogy a nagy megrázkódtatások után a hõs egy fa mögé rohan, hogy viszontlássa gyomra tartalmát, de most már én is tudom, hogy ez valóságos dolog, csak éppen úgy tudtam meg, hogy statiszta lettem olyasmiben, ami úgy valóság, hogy teljességgel filmszerû.

Ha már így együtt vagyunk, benne ebben a számomra szokatlan szövegben, nem az idõtlenség, de azt idõnélküliség állapotában, akkor azt is elmondom, hogyan kerültem ebbe a szobába, hol éppen ülök. Csak odateszem a vizet a kávénak.

Azt hiszem, hogy ez mégiscsak egy történet, csak a koordinátái hiányoznak, azokhoz meg a távolság, a koordinátákat, az idõ- és térbeli behatárolódást a gondolatok adják, de azokat most az érzések helyettesítik, van ilyen.

Egy gyerekrõl szól a történet, egy kedves, huszonegy-két éves lányról, akit a szülei Belgrádból küldtek el, a barátaikhoz indult volna Belgiumba, de mert a vízum megszerzése sok idõt vesz igénybe, oda került, abban a szobába, ahol akkoriban én is voltam, székrõl-székre ültünk, elmesélte a túlélésre gyártott legújabb vicceket, és õt is furdalta a lelkiismerete, ha nevetett valamin, a vendéglátó megmutatta az ágyát, a fürdõszobát, a hûtõszekrényt és a könyvespolcot. Annál, hogy ott van, semmi nem lehetett természetesebb, ha a testvére nem fiú volna, vagy tizenhat évnél fiatalabb, bizonyára õ is ott lett volna. Vannak pillanatok, amikor olyan dolgokért kell tenni valamit, ami a hétköznapokban a legtermészetesebb: a gyerekek biztonságáért.

A történet ennek a számomra egyértelmû és megkérdõjelezhetetlen ténynek a szertefoszlásáról szól. Talán a bizonyosság hiányát is ide vezetném vissza, ha akkor írnám ezt a szöveget, amikor már a gondolatok uralkodnak bennem az érzések helyett, mindegy, az idõnélküliség okán ez csak itt és most derült ki. És talán azért sietek majd le nemsokára a kávézóba, emberszagot szimatolni, mert ott egyértelmûnek tekintették a jelenlétemet, a gyerekemmel való megjelenésemet, amiként ebben a szobában is, nem magam, de õmiatta. Nem kellemes együttlétrõl, idõmúlatásról van szó ezekben a napokban, barátkozásról, merengésrõl a barackpálinka fölött egy írótárssal, aki éppen anya, inkább egy gyerek fejének megsimogatásáról, hatéves energiáinak elviselésérõl.

Amiként errõl volt szó egy hónappal ezelõtt is egy késõ éjszakába nyúló beszélgetés alkalmával is, amikor két, szinte idegen ember számon kérte rajtam a reggelre tervezett (és végrehajtott, igen, akkor nem haboztam, tétováztam) utazásomat, nem értették, hogyan vagyok képes menni, busszal, vonattal, stoppal, de hazamenni. Most, hogy már asztal alatt is éjszakáztam, és elmeséltem a sokkal késõbbre tartogatott történetet egy hideg, januári reggelrõl, úgy hiszem, igazuk volt.

Erre a kedves huszonéves lányra gondoltam, amikor a szomszédban gyakorolni kezdett a dobos, arra a félszeg mozdulatra, ahogyan leül a székre, ahogyan magam is leülök a székre. Ülök egy szobában. És nem vagyok. Mert nem vagyok alkalmas különleges élmények befogadására.

Miért nem, Uram?

És ha nem, akkor miért kell csinálnom mégis?

Talán mert nem azon a januári reggelen, de anya lettem, egy partizán- és rambófilm forgatókönyvének keresztezõdésében megszültem a saját anyaságom, miközben a félelemtõl, a semmivel össze nem téveszthetõ érzéstõl hányinger szorítja a gyomrom, és lassan eltûnök, nem leszek.

[Rosen]

Lovas Ildikó


Via del Corso I.

    Itt az idõ, Uram. Nagy volt a nyár.
    Uram: itt az idõ. Dús volt a nyár.
    (Rilke: Õszi nap)

Zöld zsalugáterekre ferdén tûzött a nap, amikor sétáltam. Az omló házak falát Vespák tartották, azok az alacsony és mindenhová beférõ robogók. Egy asszonnyal sétáltam. Zöldségek sütésére alkalmas speciális edényt keresett és kanalakat a néhány hónappal korábban megvásárolt kések mellé. De pulóvert is szívesen vett volna, finom és nõies holmit õszi kosztümhöz. Nem is sétáltam, kódorogtam mellette, cserépszerû volt bennem a kétségbeesés, ahogy fölnéztem a zöld zsalugáterekre, beleütköztem a robogókba. Cserépszerû: ripityára töréssel terhes hajszálrepedések.

A zsebemben nem volt semmi pénz. Pontosabban csak annyi volt, amennyibõl vehettem volna egy esernyõt, és ihattam volna egy kávét. A kikötõben ültem volna le az apró csésze mellé. Az asszony, aki mellett bekódorogtam és megismertem minden üzletet, a legjóindulatúbb és legegyszerûbb emberek közé tartozik. Úgy éreztem magam mellette, akár egy kiszáradt szájú, otromba medve. Megrepedtek lépéseimtõl a falak, ha megrepedhettek még jobban.

Azt mondtam: szeretnék venni egy esernyõt, és beléptem egy könyvesboltba. Megfogtam, megsimogattam egy olasz Márait, kemény borítójú könyv volt, egyetlen ismerõs érintés abban a nyári délutánban. Aztán harminc percet álltam a legforgalmasabb és igen híres áruház elõtt, ahol edények halmai, kések és kanalak hegyei közt útvezetõnõm vásárolt. Jött egy rendõr. Szép, fehér egyenruha, leírhatatlanul csinos sisak-kalap, ruganyos léptek, negyven évvel ezelõtti mozi.

Nem jutottam el a kikötõbe, de miután sikerült egy kiváló, nyeles és nem füles edényt, egy napszemüveget és más apróságokat venni, kanyaroghattunk keveset. Akkor láttam néhány táblát, az egyik mellett meg is álltam, mondtam az ismerõs asszonynak, ha most volna nálad fényképezõgép, megkérnélek, kattintsd el, aztán otthon ráírnám: ha ebbe az irányba mentem volna, eljutottam volna oda, ahol Rilke nagy dolgokat írt.Visszafelé úton megszületett a ripityára törés, amivel a délutánban terhes volt bennem a kétségbeesés.

Így végzõdik egy nagy nyár: megérintettem egy könyvet, láttam egy útjelzõ táblát és nincs esernyõm, pedig ilyen szárazság után biztosan esõs lesz az õsz. A tikkasztó nyarakat csúf õszök váltják.

Hát semmi szándékom nem volt erre a napra, felkészületlenül ért, pontosan tudtam már, ahogy néztem azt a szép szál rendõrt. Fiatalabb, ha lennék, karcsú, barnára sült lány a nagy és híres áruház elõtt, vagy idõsebb úrinõ - amire készülök, titkon de határozottan, néha már illatát is érzem magamon: birs -, rendjén volna ez az olaszországi délután, a zöld zsalugáterek csendje és a robogók zsivaja, de most nem, éppen most nagyon nem. Mert ha kerülöm is, ott gunnyaszt bennem az az átkozottul pontos, ismeretlenekkel teli mondat: hûség önmagunkhoz. Milyen könnyû lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ez jutott eszembe, kezdett gunnyasztani bennem az (háziasszonyok álma) áruház elõtt, ahogy a rendõrt néztem. Bal lábam térdben meghajlítva döntöttem a repedezett falnak, kimenekültem az áruházból. Nem azért, hogy nem találtam érintgetni valót: jól zárható üvegeket kukoricapehelynek, érdes falút kávénak. De megint rám akadt egy öregasszony, engem mindenütt megtalálnak, minden helyen és alkalommal, gyanítom: rám várnak félig vak, máskor süket, fájós lábú vénasszonyok, és néha oly nehéz nekem a sorsuk. Így történt az áruházban is, nem is vettem észre, annyira picike volt, az ingem rántotta maga felé, hogy mondjam már meg, mennyibe kerül a teaszûrõ, mert nem látja. Ujjaimmal mutattam. Nem süket, mutatta-mondta, mondjam nyugodtan, de én nem tudok olaszul, tagoltam legkedvesebb menekülés elõtti hangsúlyommal, és újra mutattam, hogy 2360 líra.

Megsimogatott. Lágyan hozzám ért egy trieszti idõs hölgy. Gyorsan kimentem, akkor jött a rendõr. Felkészületlen vagyok. Nem akarom ezt a napot, ezt a délutánt. És ismét a régi nóta: elindulni, gyalog akár, menni a határnak, Postojnáig gyalogolni, hideg hegyi házban aludni, aztán leereszkedni Abbáziába, megröttyent hasú vénekkel ülni egyazon padon, átkukkantani Fiuméba, vonatra szállni, Zágrábban meglátogatni egy újabb nyolcvanon túli asszonyt, a volt partizánnõt, emlékezéseit lefordítottam, ideje volna, hogy megismerjem. Hogy megtudjam végre, ki vagyok. Hopp, itt a mondat. Talán a könyvesboltból hoztam, amikor magamhoz szorítottam a kemény fedelû Márait, akkor kezdett kerülgetni. Pedig nem is a Naplója volt, hanem az az édes (úgy, mint halottak napját követõen a gesztenye püré a szabadkai Triglav cukrászádában, amikor már az ablakokból látható összes fa levele csak sárga: mintha egyszerû volna és szép az élet, mindössze csak attól, hogy éljük. Akárhogyan is.) A gyertyák csonkig égnek. Azt szorítottam magamhoz.

Nem ismerem a hûséget önmagamhoz, mert mindig másokhoz vagyok az. Nem is érdemes folytatni az idézetet, pedig itt van a tárcámban, Rilke mellett, hogy mit mondana erre Rodin: jó. Ezt mondaná. Alatta pedig az áll, hogy Me¹troviæ nõalakjai az Avalán, az Ismeretlen katona... hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk.

Titokban arra készültem, hogy ebbe a keretbe helyezem az elsõ szöveget, amit majd akkor írok. És az Õszi nap elsõ sora is a papírlapon volt, a lágyabb, belenyugvóbb fordítás Szentelekyé. Azért hordtam a tárcámban, mert készültem belõle. És örömmel indultam Triesztbe, mert azt hittem, ez is a felkészülés része. Nem volt ebben számítás, csak amikor a tárcámat a táskámba ejtettem, kellemes melegséget éreztem, hogy ezek a mondatok is ott lesznek velem, ahonnan akár Rilkéig juthatok, ha véletlenül Velence irányába indulnánk. Egy kicsikét. Nekem már az is elég lesz, ha csak néhány fa mellett elsuhanunk, lehunyt szemmel, izzadt tenyeremmel szorítom majd a tárcámat: erre van a duinói kastély.

Odaérkezésünk után rögtön kiderült, hogy én azzal a jóindulatú és egyszerû asszonnyal fogok sétálni, azt mondták nekem, hogy: õ majd megmutatja neked a várost, szétnéztek erre-arra, négy óra múlva itt találkozunk - és rámutattak egy cukrászdára. Az asszony pedig húzni kezdett maga után, nagyon kedvesen, nem volt abban semmi erõszak: elõször csinos pulóvereket nézünk, aztán edényeket, és késeket a kanalakhoz, meg napszemüveget, ha idõnk engedi.

Te mit szeretnél? - kérdezte. Talán egy leárazott esernyõt meg egy apró kávét a kikötõben, dús volt ez a nyár, bizonyára esõs õszünk lesz otthon, egy olasz esernyõ védekezõ fegyvernek is megteszi, nem tudhatni, milyen idõk jönnek - mondtam, és bemenekültem a könyvesboltba, hogy néhány másodpercig egyedül lehessek, megnyugodjam: bocsánatot kérjek a tárcámban lapuló mondatoktól, hogy cserben hagyom õket, hogy semmit nem teszek azért, közelebb jussak hozzájuk, hogy bocsánatot kérjek magamtól, amiért elhallgattam, hogy Velence felé szeretnék autózni körülbelül 5 vagy 8 kilométert, hogy bocsánatot kérjek útvezetõmtõl, hogy kódorogni fogok mellette. Magamhoz szorítottam az olasz Márait, az egyetlen ismerõst, úgy leheltem: bocsánat.

Hát máskor menj egyedül, lökött, taszított odébb a könyv kemény fedele. Nincs meg bennem a képesség, ziháltam, megosztani, megosztani szeretnék: Rodin egyszavas mondatát, Me¹troviæ kemény, gránitkendõvel bekötött fejû asszonyait, tán ezért gyûrtem a tárcámba ezt a darab papírt: lehet, hogy ez is része a felkészülésnek, annak a szövegnek, mert a mi õszünktõl dús ez a nyár, hordjon bár magában esõt könnyeinkbõl. Történjen semmi, vagy irányítsanak tankokat a Városháza felé, mindegy: a nyár akkor is dús volt. Ezt szeretném megosztani, és éppen itt kellene: én csak tudom, jugó vagyok, nekem is innen hozták az elsõ "szivacspongyolát" ötéves koromban, én csak tudom, szabadkai vagyok. Mondhatom tovább vétkezés nélkül? Vagy csak lágyan és belenyugvó megértéssel, mint ahogy Szenteleky fordította a Rilke-verset? Ezt is át akartam gondolni ez a tíz nap alatt, amit otthontól távol töltök (Trieszt nem volt tervben), hogy akkor se fogom másképpen írni a szövegeket, mert az írás feltételeit nem a külsõ körülmények határozzák meg. De ebben nem lehetek biztos, az életem egyharmada telt így. Viszont nem a "korforduló" tudatával írni. Ott áll a tárcámban a papíron. Hát mit mondasz, ziháltam a könyvet szorítva, az egyetlen ismerõst abban a délutánban.

Itt van rögtön mellettünk egy cipõbolt, bemegyünk? - fogott karon az a kedves asszony. Bocsánat, mondtam megint, bocsánat, elgondolkodtam. Biztosan ráakadunk esernyõre is útközben, nyugtatott meg, legalábbis azt hiszem, hogy megnyugtatásul szánta, érthetõ is, hiszen azzal léptem be a könyvek közé, hogy esernyõt vennék és a kikötõben apró kávét innék, ha választhatok, akkor a régi kikötõben. A kikötõ nem szép, oda nem kell elmennünk, mosolyogta, nagyon szép a mosolya. Természetesen nem ellenkeztem, hû akartam lenni hozzá, azt szerettem volna, hogy örüljön, hogy megmutatja nekem az üzleteket és közben bevásárol, mert a többiekhez is hû akartam lenni: hogy amikor majd találkozunk a kijelölt cukrászdában, és megkérdik tõlünk, jól telt-e az idõnk, tiszta lelkiismerettel bólinthassak: nagyszerûen. Mert hûek csak tiszta lelkiismerettel lehetünk.

Viszont a tárcámban ott lapult a papír, elsõ mondata: hûség önmagunkhoz.

Kódorogtam tehát és lestem, ahogy a zöld zsalugáterekre rézsút tûz a nap. A kimondatlan, a megosztatlan belém szorult, attól volt bennem a cserépszerû kétségbeesés. Az volt az elsõ emberi - a városhoz, ahhoz a naphoz kötõ - érintés, amikor az idõs hölgy az ingemnél fogva magához húzott. Bár több robogó tulajdonosába beleütköztem addig. Gondoltam, megszédültem a rengeteg árutól, a finom ruháktól és pulóverektõl, pedig az egyedülömbeliség lökött a színes járgányok gazdáinak. Mert önmagunk ellenében nehéz hûnek lenni másokhoz. Arra, hogy mégis lehet, az idõs asszonyok tanítanak, akik mindenütt rám várnak. Errõl majd késõbb, ide most csak annyi tartozik, hogy õk szilárdak, akár Me¹troviæ asszonyai Belgrád hegyén, egyszerûek, mint Rodin mondata, mert nincs bennük várakozás: mindent tudnak. Tudják, hogyan kell önmagukkal nem törõdve hûnek lenni másokhoz. Ebben a mondatban nincs semmi túlzás, ehhez ész se kell, ez empirikus tudás: éveken át hallgatott történeteikbõl, kézrebbenéseikbõl levont tanulság. Tapasztalat, mondanám, de nem tehetem, mert az a belátást feltételezné részemrõl, s ha így volna, nem kódorognék itt kiszáradt szájú medve módjára. A magamévá nem tett, tapasztalattá nem sommásított tanulság azonban bennem van, ezért is nem tudtam az áruházban maradni azután, hogy elmutogattam mennyibe kerül a teaszûrõ. Amit egyébként otthonosan tettem, a miénk is a nagy számok világa. Idegenben otthonosságot érezni, miközben meghódítani, érezni, mórikálni szeretnénk valami felé - elõször a trieszti utcákon önmagunk felé, ha megtehetõ ez vétkezés nélkül, aztán a duinói kastély felé az elindulás bizsergésével, hisz az olyanoknak, mint én is vagyok, aki nem is tudja kicsoda, csak nyomozgat, könyvekben ide-oda lapozgat annak reményében, hogy nyerhet némi képet, aztán meg jönnek az öregasszonyok és az egészen áthúzzák mutatóujjukat, mint szigorú latintanár az elhibázott declinatiókon, nos, az ilyennek már az elindulás bizsergetõ érzése is elég, pontosabban elég annyi - idegenben hát otthonosságot érezni veszteség. Elvesztése a cserépszerû kétségbeesésnek, a megosztás és kimondás elfojtása miatt érzett lelkifurdalásnak, ami gátat vet a másokhoz való hûségnek, és duzzasztja a szégyenteljesnek érzett ragaszkodást önmagunkhoz. Ez a veszteség pedig oda vezethet, hogy hirtelen fordulattal elkezdem jólérezni magam, átveszem útvezetõm lelkesedését az edények és kések világa iránt, elfeledkezve arról a melegségrõl, ami akkor öntött el, amikor idézetekkel teli papírlapomat a tárcámmal együtt a táskámba süllyesztettem indulás elõtt. És ha ez megtörténik, akkor hiába jöttem Triesztbe, távolabb kerülök az átgondolásra váró dolgoktól, az akkor megírandó szövegtõl, mintha el sem is jöttem volna.

Ami mindennél fontosabb. Ezen a ponton már nem számít a hûség, nem számítok én se, nincs jelentõsége semmi másnak azon kívül, hogy megkaparintsak ebbõl a városból mindent, ami segíthet. Akár a levegõjét.

Ezért menekültem ki az áruházból, miután elmutogattam, hogy a teaszûrõ 2360 líra. Fél órán át várakoztam útvezetõmre az áruház elõtt és lélegeztem be a trieszti levegõt, szaglásztam: a szabadkaival közöset akartam kiszagolni belõle, ha errõl vétkezés nélkül nem is lehet szólni. Már egészen jól haladtam, akkor jött a rendõr, szép szál magas fiú, gyönyörû fehér egyenruhájában, negyven évvel ezelõtti mozi. Hát, mégse vagyok felkészülve erre a napra, gondoltam elnézegetve a robogók közt egyensúlyozó lépteit, tán ha fiatal, barnára sült lány lennék, vagy idõsebb, birsillatú úrinõ. Szembefordulnék, nekik mennék akkor. Szabadka miatt, a dús nyár miatt, ami szinte mögöttünk. A dús nyárban se fehér ruhában sétáló rendõreink miatt. Errõl késõbb.

Akkor támasztottam térdben behajlított bal lábam a falnak. Megszédültem. Erõt vett rajtam a szorongás, hogy nem lesz akkor, erõt vett rajtam a félelem, hogy rosszabb is lehet, és ha igen: nem lehet tovább. Nem a "korforduló" tudatával írni, kapaszkodtam a táskámba, a benne lapuló papírlapba, nem segített. Mert vannak pillanatok, amikor másként már nem lehet. És most már nem lehet. Vagy csak elhitettem magammal a júliusi-augusztusi hõségben, amikor mindenféle kifogásokat keresve egyetlen sort se írtam, csak kaparásztam a könyvek lapjait, keresgéltem a szavakat, amelyek lelohasztják feszültségemet. Innen a Rilke-vers elsõ sora és a többi is.

És ismét a régi nóta, elindulni, menni a határ felé, postojnai hideg házban egyedül aludni és tovább. Még jóelõbb taszított meg az olasz Márai-könyv kemény fedele, hogy akkor menj egyedül, de akkor még ziháltam, nem éreztem magamban az erõt, hogy tudnék, hogy akár egyetlen lépést képes volnék megtenni, amikor éppen az ellenkezõjére vágyom: megosztani, kimondani. Elindulni a Velence felé vezetõ úton, és eljutni a tárcámba rejtett papírlapon lapuló idézetekig, meghallgatni a többiek szavát minderrõl, a régi kikötõben elfogyasztható kávé helyett, ha választhatnék, az õ szavaikat innám.

De a zöld zsalugátereken megtörõ fényre, a házak falának repedéseire, a robogók zajára, mindarra, amibõl a trieszti levegõ - abban a néhány utcában, az áruház elõtti ponton - összetevõdött, már nem fért több. Az idõs hölgy érintése, a rendõr látványa már sok volt. Ilyenkor jön a régi nóta, kezd bucskázni az idõ, amit - úgy érzem - csak a térben tudok feloldani, helyre tenni: és akkor elindulnék, nekivágnék gyalog a határnak, szigorú háromszögbe zárva idõmet: s ha tudnám, ki vagyok? És akkor tudnám, mi végre jöttem Triesztbe én. Akkor vétkezés nélkül, mert megérintve önmagam, beszélhetnék. Egyszerû: Triesztbõl, ahonnan, mint minden jugó kislány, én is megkaptam elsõ "szivacspongyolámat", Postojnára kell mennem, abba a hideg hegyi házba, ahol kamaszkorom egyik legszebb éjszakáját töltöttem a mindenkori hetedik osztályosok szokott kirándulásán. Onnan Abbáziába ereszkednék, a padon sütkérezõ öregek mellé, hogy áltassam magam kicsiny ideig, erõt gyûjtsek: egyszer majd magam is valakivel ekképpen. E gyarló remény nélkül nem tudok továbbindulni a fiuméi vonatra, hogy meglátogassam Zágrábban az egykori partizánasszonyt, akinek emlékezései magukkal ragadták idei évem elsõ felét és majdnem megértették velem az utolsó tizenhárom évet, életem egyharmadát. Ha bejártam ezt a háromszöget, akkor már vétkezés nélkül mondhatom: tudom, milyen a trieszti levegõ, hisz szabadkai vagyok. Kimondhatom, megoszthatom, ami nem teszi többé a másokhoz való hûséget, nem juttat közelebb az önmagamhoz való hûséghez se, akkor is érvényes lesz, hogy milyen könnyû lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? De legalább tisztességesnek érezhetem magam és telítettnek a trieszti délutánt. Ennyit megérdemel dús nyarunk. És talán arról is lennének sejtéseim, ami a legjobban gyötör: hogyan megírni az elsõ szöveget akkor.

Éppen itt tartottam, amikor útvezetõnõm kilépett az áruházból a nyeles és nem füles edénnyel, amiben kitûnõen megsütheti majd a zöldségeket, és elindultunk visszafelé, a cukrászda irányába. Útközben láttam azt az útjelzõ táblát, aminél szívesen lefényképeztettem volna magam: ha ebbe az irányba mentem volna, eljutottam volna oda, ahol Rilke nagy dolgokat írt.

Most már nem vagyok biztos abban, hogy a duinói kastély irányába megtett néhány kilométernek ideje lett volna aznap. Elõbb talán Szenteleky lágy és belenyugvó fordítását kellene megértenem. De Trieszt levegõjére nagy szükségem volt. Hogy nyomozni kezdhessek az után, hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, hogy megérinthessem Me¹troviæ asszonyait, hogy elkezdhessem megérteni, mit jelent a szó: jó. Akkor majd szükségem lesz rá.

Trieszt levegõjében mindez benne van. Vétkezés nélkül mondhatom, hogy ennek az önmagát 1919-ig függetlennek tudó tartománynak (városnak), amit késõbbi sajátjai többször bombáztak, igen jó szaga van. Olyan megszenvedett szabadságos szaga. Mint a házak falán a repedések, mint a fény a zöld zsalugátereken.

De a visszafelé úton mindezt még nem tudtam. Ilyenféle levegõt még soha nem szívtam, azért. Visszafelé úton ripityára tört bennem a kétségbeesés. És ismét a másik régi nóta: míg a többiek énekeltek, csak hallgattam, szorítottam a táskámat. Nem találtam esernyõt, az a bajom, mondtam végül, félve a nehezteléstõl, amit ilyenféle tehetetlen hallgatásaimban kivívok magam ellen. Pedig biztosan esõs és csúf lesz otthon az õsz, dús nyarak után az következik. Rilke írta így: dús volt a nyár, Szenteleky is lefordította - tettem hozzá bocsánatkérõn, éppen olyan lágy belenyugvással, amilyen a vidékünk. Aztán az edényekre terelõdött a szó.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Via del Corso II.

- A Darwill-boltban minden egész órában ingyen volt a limonádé. Ingyé adták.

Így is lehet mondani. Játékos kihívósággal, vagy inkább védekezõ vidékiességgel mondjuk így. Nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi, így beszélgetünk.

- Hetvenkettõben voltam elõször Triesztben.

- És ingyé volt a limonádé, mondod? A Darwill-boltban?

- Ott. Koperban nyaraltunk, anyám útlevelében voltam.

Ezt meg így mondjuk, mintha a gyerekek ott ülnének a piros passzusban. Pedig csak oda írták be a nevüket. Így aztán utazhattak, még Olaszországig is. Bár lehet, hogy azok a gyerekek, akikrõl most szó van, valóságosan is ott ültek a piros útiokmányokban, olyannyira, hogy ott is maradtak. Benn ragadtak a passzusban, s most aztán nem utazhatnak. Még Triesztbe se. Így hát beszélgetnek, múlatják a hõségben fürdõ szeptembert.

- Visszafelé indultam volna a busz irányába, nyomakodtam volna anyám után, sietni kellett az ülõhely miatt, de az olasz vámtiszt odamordult, mit érthettem, a sor vége felé intett, nyomás oda. Aztán, hogy már mindenki a buszban legyezte magát, igazgatta az elrejtett kreppkendõket, számolta a remélhetõ nyereséget, csak én álltam ott és anyámék amott, a busz ajtajában, odalépett a vámtiszt, mutatóujjával kérve az útlevelem. Mutattam anyámra, hogy ott vagyok. Apám, egész úton, ide-oda himbálózva a kanyarokban, anyámmal veszekedett, én meg majdnem bepisáltam, mert háromszor mentem vissza a Darwill-boltba.

- Triesztbõl ha elindulunk Velence felé, megláthatjuk a duinói kastélyt, Rilke ott nagy dolgokat írt. Úgy néznek rám, mintha megfosztottam volna õket egy jutalomutazástól.

- Én arra emlékszem, hogy szeletre árulták a görögdinnyét. Nem értettem, mi abban a jó. Amikor itthon a lovas kocsik egész nyáron járták az utcákat, luuubenice!, így ordítoztak, s nem volt kapu, ami nem porzott volna, ahogy kivágódott, mert mindenki elsõként akart odaérni, végigtapogatni a csíkos testüket. A dinnyék csíkos testét tapogatni, kopogtatni. Meglékeltetni. Háromszöget vágatni a hatalmas késsel a dinnye könnyen repedõ testébe. Az valami. Aztán meg ülni a lépcsõn és köpködni a magokat, újabb szeletet kérni, megint köpködni. A macskára, a muskátli poros levelére. Sajnáltam a triesztieket, hogy õk ezt nem tudják. Nem tudják, hogy a dinnyében a legjobb az, hogy szaladni kell a lovas kocsi után, meg tapogatni, kopogtatni. Esetleg meg se lékeltetni. Az volt ám a bátorság! Mi izgalmat adhat a szeletekre vágott láthatóság?

- Triesztet a késõbbi övéi bombázták. Ettõl aztán olyan megszenvedett szabadságos szaga van. Úgy néznek rám, mintha én nem szaladtam volna a lovas kocsi után. Mintha nem Triesztbõl hozták volna a szabadkai piacon megvásárolt elsõ "szivacspongyolámat".

- De a fagyi volt ott a legjobb, a dús ízû, krémesen tapadó olasz fagyi. Kicsit meg is ijedtem, amikor elõször belenyaltam. Azt hittem, valami tréfa. Mûanyagból van vagy ilyesmi. Úgyhogy hiába volt a legjobb, idegenkedtem tõle. Inkább óránként elrohantam a Darwill-boltba, hogy oltsam a szomjam. A limonádénak ismerõs volt az íze. Hasonlított a mi cukrászdáinkban is kaphatóakra, az meg a fagyi ízére. Itthon hasonló íze volt a limonádénak meg annak a fagyinak, amit albán vödrökbõl vettünk. Hát mindig onnan vettük, az albán cukrász két mûanyag vödörrel biciklizett az utcákon, és csöngetett szünet nélkül. Délután kettõkor, amikor aludni kellett volna. A zöld firhangon leskelõdtünk, aztán akár a verést is megkockáztatva rohantunk ki a besötétített szobából gatyában-trikóban, hogy engedjenek ki az utcára, hadd vegyünk két gombóc fagyit a mûanyag vödörbõl.

- Zöld zsalugáterekre ferdén tûzött a nap, amikor sétáltam. Mint a szabadkai firhangok. Talán ezért is voltam annyira kétségbeesett. Úgy néznek rám, mintha nem is én szerettem volna Triesztrõl beszélgetni.

- Akkortájt semmit nem értettünk. Ha igen, dehogy veszünk albán fagyit. Arra gondoltunk volna, mérget csempésztek bele. A hetvenes évek elsõ felében már indokolt lett volna az ilyen gondolatmenet. De mi nem. Mi csak a firhanggal törõdtünk, hogy sikerüljön kidugni feszes vászonteste és az ablaküveg közt az orrunkat. És úgy maradtunk, zöld firhangba dörzsölve fehér orrunk, testünk egészét meg a piros útiokmányba gyömöszölve. Ezek ám a színek! Mint az Imre mûtermének színei a Városházán. Egyik fal piros, a másik zöld. Mindig, ha sikerült felinvitálnia magához egy nõt, fehér testével úgy helyezkedett a festõ, hogy célt érjen: ha jó a nõ, magas és karcsú, akkor a piros fallal szemben helyezkedett el rozzant kanapéján, ha meg legfeljebb portörlésre, poharak, kávéscsészék elmosására használható, akkor hintaszékébe ejtette fehér testét: így irányította állandóan, ám kétségbeesett kapkodással hevülõ érzékeit: a zöld lenyugtatta, a piros kakaskodásra bátorította.

- Velünk meg fordítva történt no, hát de nem? A zöld firhang dörzsikéje arcunkon, orrunk tövében, felbátorított, kilökött a szobából, a piros meg szép lassan elkorcsosított. Lábatlanított.

- Tavaly, hogy megkezdõdtek a bombázások, egy-két napra bezáratták az albán pékek boltjait. Bár azt is mondják, hogy maguk zártak be.

- Az ijedtség, az irányít. A félelem. Mintha volna még méreg, ami hat a beleinkre.

- Úgy éreztem, felkészülés lesz az a kirándulás. Mert annyira dús volt ez a nyár, amibõl nem következhet más, csak amit Rilke írt: Uram, itt az idõ. Egy kedves és végtelenül egyszerû asszony mellett kódorogtam be a város boltjait. A háziasszonyok álma áruházban már nem bírtam tovább, s kimentem. Bal lábam térdben meghajlítva nekidõltem a falnak, most nem térek vissza arra, min gondolkodtam, de emlékezhettek, azt mondtam, akkor jött egy rendõr: szép szál fiatalember fehér egyenruhában. S akkor már tudtam, felkészületlenül ért a kirándulás. Fiatalabb ha lennék, vagy éppen idõsebb úrinõ, talán. A fehér egyenruha miatt éreztem így, ami végigzizzent a zöld zsalugáterek árnyékában. Úgy néztek rám, mintha rengeteg idõnk volna még arra, hogy errõl beszéljünk.

- De hol is volt pontosan a Darwill-bolt? Fel kell idézni, ezt kell legjobban felidézni. Egy hely, ahol ingyé adtak valamit. Szükségünk lesz erre az emlékre.

- A templom elõtti téren jobbról volt a piac, ott.

- A téren tehát. A legjobb dolgok mindig terekhez kötõdnek, amiként a legrosszabbak is.

Védekezõ vidékiességgel beszélgetünk így nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi. És nem történik semmi, mert a mi rendõreink egyenruhája nem fehér, hanem kék. Sötét színû. Nehezen vehetõ észre rajtuk bárminemû folt.

- Hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, ez érdekel engem. A vétkezés felmerülõ érzése nélkül gondolni át e kérdést, de olyan szilárdsággal, ahogyan Me¹troviæ asszonyai állnak az Avalán. Ehhez elõbb azt kellene tudni, mit jelent az a szó, hogy: jó. Olyan mozdulatlan bizonyossággal, ahogy (Rilke írta meg) Rodin mondta ki. Szobrokká lenni, vagy szobrokat formálni? Újabb hõsöket teremteni. Általuk nyerni vissza, amit elveszítettünk. Csak kérdezni szeretném, de mindenképpen és minden égtáj irányába vétkezem, ha megteszem: hányszor tehetjük ezt meg? Úgy néznek rám, mintha Trieszt nem az elképzelhetõ, hanem az elérhetõ volna.

Védekezõ vidékiességgel játszunk így. És mostanában ez rendkívül bonyolulttá vált. És ha már olyannyira bonyolult lesz, hogy egyben tarthatatlan is, akkor sokan megbántódnak majd. Becsapottnak érzik magukat. Mert mi csak játszottunk. Persze mi is megbántódunk, nem lesz védekezésünk. Az elmúlt években, több mint egy évtizedben csak erre vártunk, erre a bonyolultságra. De most, hogy a közelébe kerültünk, félelmesnek látom. Olyan szétesettség-érzetem van. De azért akarom, nagyon. Bár az is lehet, hogy közben eltûnt egy-két fontos firhang, csak nem vettem észre. Vagy csak nem akarok most errõl beszélni. Mint ahogy Rilkének a terekhez is van köze, nem csak a duinói kastélyhoz, de arról se akarok most. Felkiáltójellel: Most nem!

- Apámnak viszont nem ízlett a kávéjuk. Mert nagyon erõs ugyan, de kevés. Mi azt szeretjük, ha erõs és sok - errõl beszélt anyámnak a buszban, aki nem nagyon figyelt, egyrészt mert kifárasztotta, hogy apám õt okolja azért, hogy miattam nem lett ülõhelyünk, másrészt mert tudta: minden pillanatban összepisálhatom magam, s akkor a helyzetünk tovább romlik: apám tajtékozni fog mindenki elõtt. Féltett és sajnált engem.

- Ez az ingyen-limonádé, ez nem megy ki a fejembõl. Lehet, hogy utána, ha majd túl leszünk rajta, én is bevezetem: minden szombaton ingyen-kávé a szülõknek és ingyen-limonádé a gyerekeknek. És még csak könyvet se kell, hogy vegyenek.

Így beszélgetett két szabadkai a tespedt szeptemberben a korzón lévõ könyvesboltban. A galérián, ahonnan látni lehetett az utcát. Csak õk beszélgettek, felém legyintettek, hessentettek. Nem akarták, hogy közbeszólásaimmal megzavarjam révedéseiket. Bizonyosságuk volt abban, hogy túl leszünk rajta, akkor is, ha rendõreink sötét egyenruháján a foltok nem, vagy alig láthatóak. Ahogyan az épületek falain, a járdákon, a lámpaoszlopokon és közlekedési táblákon, a deszkakerítéseken egyre sûrûsödtek a felfestett fekete öklök, úgy lett egyre sötétebb színe az egyenruháknak is. Nehézkessé váltak az emberi nedvességtõl. A róluk csorgó és a velük szemben ülõ kispriccenõ nedvességétõl. Mindez nem, vagy alig volt látható, mondom. Csak az összeszorított fekete kézfejek sokasodtak a rekkenõ nyárban. Azok nagyon is láthatóak voltak. Az újságokban kihallgatásokról írtak híreket. A két beszélgetõ, miközben játékos kihívósággal, védekezõ vidékiességgel Trieszt emlékét idézi, annak kereskedõi fogásait készül alkalmazni, szemét a korzón jártatja. Én háttal ülök, nem látom az utcát. Lehet, hogy mindig háttal ülök.

Akkor tehát õk néznek elõre. Így azt is tudniuk kell, mikor váltanak vissza errõl a védekezõ vidékiességrõl. És hány évet? És mikortól beszélhetek errõl én vétkezés nélkül?

- Mikor hagytok már fel ezzel a pongyola, vidékies beszédstílussal? Úgy néznek rám, mintha pofon csattant volna.

Megbántottam õket. Lenéznek ezért, látom. Úgy viselkedem, mintha vidékrõl jöttem volna, ezért kínosan ügyelek minden szavamra. Errõl van tehát szó. Azért e beszédbeli virbli, hogy senki ne gondolhassa róluk, kihasználják helyzeti elõnyüket. Mármint azt, hogy az egyetlen megmaradt városba születtek bele. Nagyvonalúak?

- Maj' ha vége lesz ennek az ingyé-cirkusznak. De hagyjuk ezt. A Darwill-boltból a templomba mentem. Úgy szoktattak, ha olyan városba járok, amelyhez valamikor közünk volt, térjek be a templomba. Hogy helyreálljon a légzésem.

- Kapkodni kezded a levegõt, hát nem, no?

- És mindenfélérõl kezdek gondolkodni. A végén már abban se vagyok biztos, melyik válogatottnak drukkoljak. Összezavarodom. És mondtam a templomban: Tito-pionír-becsület szavamra... de ne röhögjél, hát csak tízéves voltam hetvenkettõben, mit mondhattam volna?

- Összecserélõdött minden. Még az öreg is, tudod tán?

És a polc alól elõkapja a hatalmas, kilós könyvet.

- Látod, ez a híres fotó 1937-bõl, mielõtt kiment Moszkvába. De onnan már nem õ jött vissza. Azért nem tudott rendesen beszélni. Kicserélték. Mindegy, nekünk azért jó volt, akárki is. Csak túlságosan hiú volt, azt gondolom. Hogy direkt hagyta így maga után az egészet. Azt akarta, csak addig legyen jó, amíg õ él.

- Én nem mehettem be a templomba, mert az a kedves asszony, akivel sétáltam, csak áruházakba akart menni. A kikötõbe azért nagyon kívánkoztam, de arra is azt mondta, nem szép, oda nem kell elmenni. Megvallom, ha választhattam volna, akkor se a templomot, hanem a kikötõt választom, bár így visszagondolva szándékosan hagytam rá mindent. De errõl még nem beszéltem. Márait azt már elmeséltem, hogyan lökött, taszított elfele, azzal, hogy hûség önmagunkhoz. Milyen könnyû lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ott volt a tárcámban ez az idézet. Úgy néznek rám, mintha elõre szaladtam volna.

- Elõbb legyünk túl rajta, aztán majd errõl is beszélgethetünk. Hát nem mulatságos visszagondolni, hogy a trieszti templomban az iskolában tanult becsületed szavát adtad, azért kérve segítséget, hogy megértsd: ahol élsz, oda is tartozol.

- Nem is pontosan így. Mert az nem volt sohasem kétséges. Csak megijedtem attól, hogy szaporábbá vált a légzésem, mikor a limonádét kortyoltam, apám meg az órákat nézegette, és közben megjegyezte, hogy Triesztet is Mária-Terézia építtette ki. Mintha kicsit otthon lettem volna Szabadkán, olyan volt. És a tetejébe még a limonádé íze is hasonlított az albán biciklis-cukrász vödrébõl vásárolt fagyiéhoz, az meg a cukrászdáinkban kapható limonádé ízéhez, mert a legjobb cukrászdákat egy-két család tartotta. Szóval összezavarodtam, megijedtem, hogy idegenben otthon érzem magam, féltem, hogy ezzel megbánthatom azokat a barátaimat, akik számára Trieszt egészen mást jelent: cserelehetõséget Isztriáért.

- Én is így értettem. Akkor is mulatságos. Miközben a fejünk felett embereket, városokat cserélnek el és ki, mi egy tapodtat se mozdulunk, mégis folyton elnézést kérünk. Nagyon úgy tûnik, ez már mindig így lesz. Amint túl leszünk rajta és eltûnhetnek a falakról ezek a gyönyörûséges és határozott fekete öklök, továbbra is védekezõ vidékiességgel fogunk beszélni - néztek rám, hogy tanuljak a szavukból -, így kérve elnézést azért, hogy semmi okunk elnézést kérni.

- Jól is van így - szólaltam meg. Úgy néztek rám, mintha elloptam volna tõlük valamit. Az egész beszélgetést. Ellenkezésemre építették mondataikat. Ellenkezésembõl indultak Triesztbe, s most úgy érezték, vége az utazásnak. A zöld firhangon kikémlelve nem a fagyis közeledik, hanem a díjbeszedõ. Amihez a gyereknek semmi köze. Az a felnõttek dolga. Ilyesmit láttam a szemükben.

- Csak azért mondom, mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Megnyugtattok engem. Nagyon félve készültem arra, hogyan fogok írni akkor. De titeket hallgatva úgy tûnik, nincs mitõl félnem. Az akkor után következõ idõben csak annyi fog változni, hogy elsõdlegesebb kérdésként járhatjuk körül az önmagunkhoz való hûséget. Ezek a fekete öklök eggyé tesznek bennünket. Ha nem így van, ha ebben tévedek, akkor nem lesz akkor. Szélsõséges állapotok kivételével egyek pedig csak önmagunkkal lehetünk.

A könyvesboltba belépett egy vásárló. Olyan könyvet keresett, amilyen nem kapható.

- Eléggé szélsõséges volt ez a nyár, arról beszélgetünk. Semmi esõ, csak a forróság.

- Dús volt a nyár - tettem hozzá -, szinte senki nem volt azonos önmagával, mindenáron felüdülést keresett. Ennyien még soha nem jártak éjszaka a szabadkai utcákon, mint ezen a nyáron. Nem is csoda, hiszen a lakásban lehetetlen megmaradni.

Dolgunk akadt. Én a piacra siettem, a könyvesboltosnak eszébe jutott, hogy szombat lévén már be kell zárnia.

- Csak nem Darwill órád van? - fordult a mérnök felé.

- Apám hozta Triesztbõl, amikor a gépgyártól kiküldték egy hónapos tanulmányútra.

Játékos kihívósággal, védekezõ vidékiességgel néztünk a vásárlóra. Ugyan milyen ember az, aki szombaton délben könyvet akar venni? Szabadkán. És egy kicsit szégyenkezünk. Nem a hazugság miatt, hogy dehogy Darwill. De nem amiatt ám! Csakhogy még sok mindent nem tudunk. Például azt se tudjuk, hogy nem múlik el egy hónap, és ez a vásárló úgy fog tenni, mintha nem is akart volna könyvet venni. Mintha be se jött volna a könyvesboltba. Mintha nem a beszélgetésünket akarta volna kihallgatni. És õ még a rokonszenvesebbek közé tartozik.

Akkor újra itt fogunk ülni. Már túl leszünk az elsõ meglepõdéseken, és visszatalálunk az idõben. Én majd akkor ezt fogom mondani:

- Nem hittem volna, hogy továbbra is ezen kell törnöm a fejem, az önmagunkhoz való hûségen. Mert ezt kell megérteni ahhoz, hogy tudjuk: hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk. És amíg errõl nem beszélhetünk úgy, hogy senki ne tekintse vétkezésnek, addig megmarad ez a védekezõ vidékiesség. Ahogyan beszéltek. Most, hogy talán újra sikerült visszanyerni valamit abból, amit elveszítettünk, megint csak Me¹troviæ asszonyaira gondolok. Arra, micsoda szilárdsággal õrzik hõseik emlékét az Avalán. Negyedik végén oda szólt az osztálykirándulás. Két évvel késõbb meg a Virágházba. Nagyon magasztos volt, mégis egyfolytában capliztam. Éppen olyan volt, mint amikor a nagymamámmal elõször jártam a Gellértben. Az is magasztos volt, az étteremben azok a gyönyörû oszlopok, a hosszú folyosók, amíg eljutottunk a fürdõig: de capliztam. Arra gondoltam, ide csupa fontos ember járhatott, a Gárdonyi meg a Szabó Magda. Hát ne röhögjetek, tízéves voltam, az Egri csillagok meg a Születésnap bûvöletében éltem. De túl sok volt nekem az a két különbözõ város, átgázoltak rajtam a villamosaik. Sínre feszítettek.

- Ezért lesz jó, ha a bagger bekerül a múzeumba. Megszabadít az ilyen feszítésektõl.

- A Ludasi-tó partján két szobor állt. A csónakút két pontján, szemben egymással. Egyik oldalon a Nepomuki Szent János, szemben vele pedig, a felekezeti iskolánál egy másik, amit a millennium tiszteletére állítottak. Valamelyik háború után egyik részét bedobták a tóba. Hogy röpülni tanítják a madarat, azt mondták, azért. Meg kellene kotorni a Ludasi-tó fenekét a bizonyosságért, hogy legalább annyit tudjunk, amennyit a Palicsban rejtõzõ bombáról. Azután a városban kék krétával megrajzolni a csatorna vonalát, ráfesteni járdára, úttestre. Így kellene tenni. Ha nem is kerülne a felszínre amit a víz rejt és az se, amit földdel fedtek el, de tudásunk volna róla. Csak mondom, hogy így kellene tenni, kotorni, vonalazni: nyomot hagyni.

- Már megint a nemlétezõrõl beszéltek. Titeket hallgatni éppen olyan, mintha valóban kaptam volna apámtól egy trieszti Darwill órát, pedig csak annyi történt, hogy ott ingyé volt a limonádé és én minden órában betértem és felhajtottam egy pohárral. Igaz, hogy megcsodáltam az órákat közben, de a kezembe csak az olcsó limonádés pohár került. Viszont annak is örültem.

- Nem mondhatod ezt. Mintha nem láttad volna a saját szemeddel, hogy október 5-én este a pékek ingyé osztották a burekot és a szendvicseket. És Sinalco-colát is osztottak a téren. És ezt jól jegyezd meg, mert ezután nem lesz, hogy valamit ingyé adjanak. Se pofont, se burekot nem kaphatsz ezután a semmiért. Ez volt a trieszti éjszaka. Hát, no nem? - nézett rám a könyvesboltos.

- ,,Nosztalgia és vigasz ez egyszerre" - mondtam én, kapva az alkalmon, hogy az egy hónappal ezelõtt megkezdett beszélgetésbe becsempészhetem végre a trieszti öbölt. De elkapkodtam, még nem volt ideje. A vízépítõ ugyanis, aki akkor nem volt jelen, egyáltalán nem kíváncsi se a Darwill-boltra, se az ingyé burekra, õt a bagger foglalkoztatja, a feltartóztathatatlan forradalmi jármû, sofõrje lesz a szerb Duchamp.

- Létezõ dolgok ez. A ludasi pap mesélte el nekem, és azt is tudom, hogy a millenniumi emlékmû megmaradt részét ki õrzi. De különben se azt mondtam, hogy ha valóban a tóba dobták a madarat, ki kellene emelni. Ha tudunk róla, létezik. Mint a bomba a Palicsi-tóban. Mintha éppen ezt írta volna Csáth, hát nem? - kért tõlem megerõsítést. Elfoglalta a tavat, mint a Vucsidolban az angol flotta. Belefúrta magát. És most már a mi részünk. Ha fürdünk a tóban, atomjait bõrünkbe dörzsölik a hullámok. Éppen úgy, ahogyan Kosztolányi korcsolyájának az élébe karcolódtak a madár testének atomjai, amikor a Ludasi-tavon korcsolyázott.

Ebben a pillanatban szerettem volna elindulni, hazamenni. Nekivágni a korzónak és kiszellõztetni magamból az egész beszélgetést. Az elmúlt hónap láza még nem múlt el teljesen, annak ellenére se, hogy sokan Salierit juttatták eszembe a Mozart-filmbõl. Azt a jelenetet, amikor két álarccal forgolódik. A filmben hatásos ugyan, viszont egészen mást olvastam: a mi igen tisztelt Salierink sehogy se tud meghalni. Teste meg van verve az öregség minden nyavalyájával. Cserbenhagyta az elméje. Azt beszélik, kóros képzelete lázálmaiban saját magát okolja Mozart korai haláláért. Ennek az agyrémnek senki sem ad hitelt magán a beteg aggastyánon kívül... Mellesleg Beethoven beszélõfüzetében ez olvasható errõl: ,,üres fecsegés." Azok, akik a filmbéli, álnok, irigy, kétszínû Salierit juttatják eszembe, aki beleõrül abba, hogy megmérgezte Mozartot, valóban szerencsétlen figurák. De a kedvem elrontják.

- Nem marad más, csak ennyi, mint mondod: kotorni, vonalazni. Nyomot hagyni valahogyan. Azt hittem, könnyebb lesz, október elején, azokon a testeket egymáshoz súroló sétákon többször átvillant rajtam, hogy szabadságosan érezhetünk, így aztán csendben, senkit nem zavarva, de vonalazhatunk, kutathatunk az után, amit a föld, amit a víz rejt ebben a városban. Így nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk: a méltóságra gondolok. De semmi esélyünk. És megvallom, már nem is bánom. Pontosabban: be kell látnom, akkor jártunk volna rosszul. Mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Abból, a hatalmi helyzetbõl nem következik más, csak üres fecsegés.

- De a bagger, az a hatalmas, erõs jármû nem számít? Nem válhatna a mi jelképünkké is? Jelképesen kotorni, nyomozni, vonalazni nem kezdhetnék? - Szemrehányón néz rám a vízépítõ mérnök, szakmája a lehetetlenség gyönyörûséges próbálkozása: vizeket épít.

- Persze, Joyce azt is mondta, miközben a triestinókkal barátkozott, hogy a kényuralom legyõzése a képzeletben az ember elsõrendû feladata. Csak amíg erre gondolunk, nem feledkezhetünk meg a másik mondatáról se, hogy a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának.

A könyvesboltosnak nem tetszik, amit mondok, látom jól. A makacs szabadkaik közül való. - Továbbra is hát elnézést kell kérnünk mindenkitõl? - Talán csak a triesztiektõl nem. Egyre mélyebben kezdem hinni, hogy létezik valamiféle titkos kapcsolat a két város között, s hagyjuk most Mária-Terézia dolgát, az életük folyamán megvakult várostörténet-írókat. Az már régrõl nem titkos. Néhány év múlva, amirõl én beszélek most, az se lesz titkos, de nekünk legalább könnyebbségünk lesz, nem okoz fájdalmat bekövetkezése. Nem okozhat fájdalmat, mert csak így juthatunk vissza a trieszti öbölhöz. Védekezõ vidékiességetekben, ahogyan beszéltek, védekezõ vidékiességünkben, ahogyan gondolkodunk, nem lesz már semmi lázadó, nem akarjuk majd bebizonyítani, hogy nem úgy van. Éppen ellenkezõleg. Úgy van, hangoztatjuk, hisz már el is kezdtük. Nem esik nehezünkre. Megvallom, engem kissé megviselt, de már túljutottam rajta. A nyáron, amikor fekete öklök tapétája borította be a várost, sokat tépelõdtem: s hogy véletlenül elmentem Triesztbe, csak nehezítette a dolgom, hisz könnyebb lett volna, ha nem tapasztalom meg, ha nem érint meg a valóság, aminek csak hiánya adhat erõt. Kétszeresen persze, hisz amirõl beszélek, az nem az a Trieszt, innentõl természetesen tudhatjátok, hogy szándékosan nem erõltettem, hogy elmenjünk a kikötõbe, de mégis: megnehezítette a dolgom, tépelõdésnek nevezett féltésem: attól tartottam, hogy akkor, tehát akkor, ha egyensúlyba kerülnek a dolgok, ha a képzeletben is megtörténik a kényuralom legyõzése, a város is a helyére kerül, nem úgy, mint Trieszt, hanem valóságosabban, az õt megillettõbb helyre kerül. De nem így történik, nem így alakulnak a dolgok. Noha sok minden változott, abban bizonyosak lehetünk, hogy sorsunk trieszti lesz: míg ott kanalakat és edényeket, ruhákat és cipõket vásárolnak, itt túrót és starkingot, bõrkabátot és duxot, a megvakult várostörténetírók továbbra is bolyonganak majd az épületek között, akárha széltõl védett öbölben. És csak az figyeli majd lépteiket, aki azelõtt is tette. A kapcsolat titkos története tovább alakul majd az épületek alatt, miközben védekezõ vidékiességgel továbbra is elnézést kérünk miatta.

Úgy néztek rám, mintha nem errõl beszéltünk volna mindvégig: az önmagunkhoz való hûségen.

- Komolyan arról kell beszélnünk, hogyan beszélünk? Nyeldesni kell az izgalomtól áradó nyálunkat, mielõtt megszólalunk?

A könyvesboltost, makacs szabadkai, még nem láttam ilyen dühösnek. Nyerítõ nevetését hallottam csak, miközben könyvesboltjának leghátsó zugában, ritka könyvei közt üldögélt. Ha áramszünet volt, jövet-menet bekukkantottunk hozzá, elemes rádiója ott recsegett a sötét zugban, õ meg rojtos pulóverében, vöröses szakállát tépdesve föl-fölnyerített. Mindig megjósolta az eseményeket. De dühös eddig soha nem volt. Mintha megbántottam volna, úgy volt dühös. A vízépítõ, akit eddig csak a bagger foglalkoztatott, megérthetett valamit, mert hirtelenséggel közbevágott:

- amikor a Ludasi-tó környékét jártam, nem csak a csónakút két oldalán álló szobrokról hallottam, hanem arról is, hogy a gyerekeinél, Kanadában megboldogult Magyar Laci, mielõtt felült a repülõre, néhány hónapon keresztül szinte minden nap kibiciklizett Ludasra, s összegyûjtötte a még élõ ludasiak emlékeit Kosztolányiról.

Mindenki elhallgatott.

- Nagy messzire kanyarodtunk a lényegtõl, csak ezt akarom mondani.

- Egészen az albán cukrász vödrös-fagyiáig, aminek csak annyi köze lehetett a trieszti Darwill-boltban kapható ingyé' limonádéhoz, hogy hasonlított az íze.

- Ahol azonos idõben sokféle ember próbálkozik meg együtt élni, ott száz-kétszáz év elmúltával hasonlítani kezdenek az ízek, illatok.

- Kicsit féltem, hogy a bagger majd ezt is kitakarítja, elfeledteti velünk. Fejbekólint bennünket a szabadság mindennél erõsebb illata, s orrunkból kitakarodik az a másik.

Így figyeltünk egymásra, óvatos szeretettel vigasztalgattuk egymást, pedig nem is szorultunk vigaszra, hiszen amitõl a legjobban féltünk, nem következett be. A belsõ szerkezetben mi sem változott. Mindenki maradhatott a maga dolgánál. Azért érthetõ, hogy kicsit összezavarodtunk: ritkán van forradalom.

Azt hittük, képzeletünkön kívülre került a dolog. De most, hogy már eltelt egy kis idõ, láthatjuk: hogy kikecmereghetünk a piros útiokmányokból, nem jelenti azt is, hogy megváltozik városunk helyzete. Korzónk fekvése. Nem kell attól tartanunk, hogy ártalom érheti kultúránkat. Triestinókként sétálhatunk továbbra is, nevezzük bár ezt védekezõ vidékiességnek.

- Mégiscsak azt mondom - folytatta a vízépítõ, mert õ olyan, akár vizei - jó lesz, ha az a bagger bekerül a múzeumba. Mert így legalább nem fogjuk elfelejteni, mennyi mindent elveszíthettünk volna, ha másként nyerjük vissza. Magyar Laci jegyezte le, amit Szalai Anna - aki szakácsnõjük volt - mondott: fõzzél kávét, Annus nena, így szólította õt, vicces ember volt K. Dezsõ. (...) tudott bunyevácul, többször tájszólásban beszélt, mint õk. És korcsolyázott is - hevült fel a vízépítõ - korcsolyájának karcos vonala most is ott, ha befagy a Ludasi-tó, a milleniumi szobor madarának teste fölött, Dezsõ jól korcsolyázott, mindig hajadonfõvel járt télen.

Hirtelen olyan távolra került minden félelem, amit a kívülállás elvesztésének lehetõsége miatt éreztem. A korcsolya élének karcos nyomait kutatni, a trieszti kikötõt elkerülni annyit tesz, mint nem írni a rendkívülirõl.

Tán elõször örültem annak, hogy nem álltam föl és mentem el, mint akartam: nekivágni a korzónak, kiszellõztetni magamból az egész beszélgetést. Örültem, amiért nekünk is bátyánk lehet. Nem igazi, nem egyenes-szövegi ágon, de azzal a csendes örömmel, ami csakis a vidéki rokon sajátja. Nem vagyok bizonyos, az idõ még túl kevés, de azt hiszem, tovább alakulhat a kapcsolat titkos története, ami persze a legkevésbe sem titkos, ha kapcsolattörténetrõl van szó, de azzá válik, amint a zakó szövetének egyetlen piciny öltése: ezzel kezdõdik a világ.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Via del Corso II.

- A Darwill-boltban minden egész órában ingyen volt a limonádé. Ingyé adták.

Így is lehet mondani. Játékos kihívósággal, vagy inkább védekezõ vidékiességgel mondjuk így. Nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi, így beszélgetünk.

- Hetvenkettõben voltam elõször Triesztben.

- És ingyé volt a limonádé, mondod? A Darwill-boltban?

- Ott. Koperban nyaraltunk, anyám útlevelében voltam.

Ezt meg így mondjuk, mintha a gyerekek ott ülnének a piros passzusban. Pedig csak oda írták be a nevüket. Így aztán utazhattak, még Olaszországig is. Bár lehet, hogy azok a gyerekek, akikrõl most szó van, valóságosan is ott ültek a piros útiokmányokban, olyannyira, hogy ott is maradtak. Benn ragadtak a passzusban, s most aztán nem utazhatnak. Még Triesztbe se. Így hát beszélgetnek, múlatják a hõségben fürdõ szeptembert.

- Visszafelé indultam volna a busz irányába, nyomakodtam volna anyám után, sietni kellett az ülõhely miatt, de az olasz vámtiszt odamordult, mit érthettem, a sor vége felé intett, nyomás oda. Aztán, hogy már mindenki a buszban legyezte magát, igazgatta az elrejtett kreppkendõket, számolta a remélhetõ nyereséget, csak én álltam ott és anyámék amott, a busz ajtajában, odalépett a vámtiszt, mutatóujjával kérve az útlevelem. Mutattam anyámra, hogy ott vagyok. Apám, egész úton, ide-oda himbálózva a kanyarokban, anyámmal veszekedett, én meg majdnem bepisáltam, mert háromszor mentem vissza a Darwill-boltba.

- Triesztbõl ha elindulunk Velence felé, megláthatjuk a duinói kastélyt, Rilke ott nagy dolgokat írt. Úgy néznek rám, mintha megfosztottam volna õket egy jutalomutazástól.

- Én arra emlékszem, hogy szeletre árulták a görögdinnyét. Nem értettem, mi abban a jó. Amikor itthon a lovas kocsik egész nyáron járták az utcákat, luuubenice!, így ordítoztak, s nem volt kapu, ami nem porzott volna, ahogy kivágódott, mert mindenki elsõként akart odaérni, végigtapogatni a csíkos testüket. A dinnyék csíkos testét tapogatni, kopogtatni. Meglékeltetni. Háromszöget vágatni a hatalmas késsel a dinnye könnyen repedõ testébe. Az valami. Aztán meg ülni a lépcsõn és köpködni a magokat, újabb szeletet kérni, megint köpködni. A macskára, a muskátli poros levelére. Sajnáltam a triesztieket, hogy õk ezt nem tudják. Nem tudják, hogy a dinnyében a legjobb az, hogy szaladni kell a lovas kocsi után, meg tapogatni, kopogtatni. Esetleg meg se lékeltetni. Az volt ám a bátorság! Mi izgalmat adhat a szeletekre vágott láthatóság?

- Triesztet a késõbbi övéi bombázták. Ettõl aztán olyan megszenvedett szabadságos szaga van. Úgy néznek rám, mintha én nem szaladtam volna a lovas kocsi után. Mintha nem Triesztbõl hozták volna a szabadkai piacon megvásárolt elsõ "szivacspongyolámat".

- De a fagyi volt ott a legjobb, a dús ízû, krémesen tapadó olasz fagyi. Kicsit meg is ijedtem, amikor elõször belenyaltam. Azt hittem, valami tréfa. Mûanyagból van vagy ilyesmi. Úgyhogy hiába volt a legjobb, idegenkedtem tõle. Inkább óránként elrohantam a Darwill-boltba, hogy oltsam a szomjam. A limonádénak ismerõs volt az íze. Hasonlított a mi cukrászdáinkban is kaphatóakra, az meg a fagyi ízére. Itthon hasonló íze volt a limonádénak meg annak a fagyinak, amit albán vödrökbõl vettünk. Hát mindig onnan vettük, az albán cukrász két mûanyag vödörrel biciklizett az utcákon, és csöngetett szünet nélkül. Délután kettõkor, amikor aludni kellett volna. A zöld firhangon leskelõdtünk, aztán akár a verést is megkockáztatva rohantunk ki a besötétített szobából gatyában-trikóban, hogy engedjenek ki az utcára, hadd vegyünk két gombóc fagyit a mûanyag vödörbõl.

- Zöld zsalugáterekre ferdén tûzött a nap, amikor sétáltam. Mint a szabadkai firhangok. Talán ezért is voltam annyira kétségbeesett. Úgy néznek rám, mintha nem is én szerettem volna Triesztrõl beszélgetni.

- Akkortájt semmit nem értettünk. Ha igen, dehogy veszünk albán fagyit. Arra gondoltunk volna, mérget csempésztek bele. A hetvenes évek elsõ felében már indokolt lett volna az ilyen gondolatmenet. De mi nem. Mi csak a firhanggal törõdtünk, hogy sikerüljön kidugni feszes vászonteste és az ablaküveg közt az orrunkat. És úgy maradtunk, zöld firhangba dörzsölve fehér orrunk, testünk egészét meg a piros útiokmányba gyömöszölve. Ezek ám a színek! Mint az Imre mûtermének színei a Városházán. Egyik fal piros, a másik zöld. Mindig, ha sikerült felinvitálnia magához egy nõt, fehér testével úgy helyezkedett a festõ, hogy célt érjen: ha jó a nõ, magas és karcsú, akkor a piros fallal szemben helyezkedett el rozzant kanapéján, ha meg legfeljebb portörlésre, poharak, kávéscsészék elmosására használható, akkor hintaszékébe ejtette fehér testét: így irányította állandóan, ám kétségbeesett kapkodással hevülõ érzékeit: a zöld lenyugtatta, a piros kakaskodásra bátorította.

- Velünk meg fordítva történt no, hát de nem? A zöld firhang dörzsikéje arcunkon, orrunk tövében, felbátorított, kilökött a szobából, a piros meg szép lassan elkorcsosított. Lábatlanított.

- Tavaly, hogy megkezdõdtek a bombázások, egy-két napra bezáratták az albán pékek boltjait. Bár azt is mondják, hogy maguk zártak be.

- Az ijedtség, az irányít. A félelem. Mintha volna még méreg, ami hat a beleinkre.

- Úgy éreztem, felkészülés lesz az a kirándulás. Mert annyira dús volt ez a nyár, amibõl nem következhet más, csak amit Rilke írt: Uram, itt az idõ. Egy kedves és végtelenül egyszerû asszony mellett kódorogtam be a város boltjait. A háziasszonyok álma áruházban már nem bírtam tovább, s kimentem. Bal lábam térdben meghajlítva nekidõltem a falnak, most nem térek vissza arra, min gondolkodtam, de emlékezhettek, azt mondtam, akkor jött egy rendõr: szép szál fiatalember fehér egyenruhában. S akkor már tudtam, felkészületlenül ért a kirándulás. Fiatalabb ha lennék, vagy éppen idõsebb úrinõ, talán. A fehér egyenruha miatt éreztem így, ami végigzizzent a zöld zsalugáterek árnyékában. Úgy néztek rám, mintha rengeteg idõnk volna még arra, hogy errõl beszéljünk.

- De hol is volt pontosan a Darwill-bolt? Fel kell idézni, ezt kell legjobban felidézni. Egy hely, ahol ingyé adtak valamit. Szükségünk lesz erre az emlékre.

- A templom elõtti téren jobbról volt a piac, ott.

- A téren tehát. A legjobb dolgok mindig terekhez kötõdnek, amiként a legrosszabbak is.

Védekezõ vidékiességgel beszélgetünk így nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi. És nem történik semmi, mert a mi rendõreink egyenruhája nem fehér, hanem kék. Sötét színû. Nehezen vehetõ észre rajtuk bárminemû folt.

- Hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, ez érdekel engem. A vétkezés felmerülõ érzése nélkül gondolni át e kérdést, de olyan szilárdsággal, ahogyan Me¹troviæ asszonyai állnak az Avalán. Ehhez elõbb azt kellene tudni, mit jelent az a szó, hogy: jó. Olyan mozdulatlan bizonyossággal, ahogy (Rilke írta meg) Rodin mondta ki. Szobrokká lenni, vagy szobrokat formálni? Újabb hõsöket teremteni. Általuk nyerni vissza, amit elveszítettünk. Csak kérdezni szeretném, de mindenképpen és minden égtáj irányába vétkezem, ha megteszem: hányszor tehetjük ezt meg? Úgy néznek rám, mintha Trieszt nem az elképzelhetõ, hanem az elérhetõ volna.

Védekezõ vidékiességgel játszunk így. És mostanában ez rendkívül bonyolulttá vált. És ha már olyannyira bonyolult lesz, hogy egyben tarthatatlan is, akkor sokan megbántódnak majd. Becsapottnak érzik magukat. Mert mi csak játszottunk. Persze mi is megbántódunk, nem lesz védekezésünk. Az elmúlt években, több mint egy évtizedben csak erre vártunk, erre a bonyolultságra. De most, hogy a közelébe kerültünk, félelmesnek látom. Olyan szétesettség-érzetem van. De azért akarom, nagyon. Bár az is lehet, hogy közben eltûnt egy-két fontos firhang, csak nem vettem észre. Vagy csak nem akarok most errõl beszélni. Mint ahogy Rilkének a terekhez is van köze, nem csak a duinói kastélyhoz, de arról se akarok most. Felkiáltójellel: Most nem!

- Apámnak viszont nem ízlett a kávéjuk. Mert nagyon erõs ugyan, de kevés. Mi azt szeretjük, ha erõs és sok - errõl beszélt anyámnak a buszban, aki nem nagyon figyelt, egyrészt mert kifárasztotta, hogy apám õt okolja azért, hogy miattam nem lett ülõhelyünk, másrészt mert tudta: minden pillanatban összepisálhatom magam, s akkor a helyzetünk tovább romlik: apám tajtékozni fog mindenki elõtt. Féltett és sajnált engem.

- Ez az ingyen-limonádé, ez nem megy ki a fejembõl. Lehet, hogy utána, ha majd túl leszünk rajta, én is bevezetem: minden szombaton ingyen-kávé a szülõknek és ingyen-limonádé a gyerekeknek. És még csak könyvet se kell, hogy vegyenek.

Így beszélgetett két szabadkai a tespedt szeptemberben a korzón lévõ könyvesboltban. A galérián, ahonnan látni lehetett az utcát. Csak õk beszélgettek, felém legyintettek, hessentettek. Nem akarták, hogy közbeszólásaimmal megzavarjam révedéseiket. Bizonyosságuk volt abban, hogy túl leszünk rajta, akkor is, ha rendõreink sötét egyenruháján a foltok nem, vagy alig láthatóak. Ahogyan az épületek falain, a járdákon, a lámpaoszlopokon és közlekedési táblákon, a deszkakerítéseken egyre sûrûsödtek a felfestett fekete öklök, úgy lett egyre sötétebb színe az egyenruháknak is. Nehézkessé váltak az emberi nedvességtõl. A róluk csorgó és a velük szemben ülõ kispriccenõ nedvességétõl. Mindez nem, vagy alig volt látható, mondom. Csak az összeszorított fekete kézfejek sokasodtak a rekkenõ nyárban. Azok nagyon is láthatóak voltak. Az újságokban kihallgatásokról írtak híreket. A két beszélgetõ, miközben játékos kihívósággal, védekezõ vidékiességgel Trieszt emlékét idézi, annak kereskedõi fogásait készül alkalmazni, szemét a korzón jártatja. Én háttal ülök, nem látom az utcát. Lehet, hogy mindig háttal ülök.

Akkor tehát õk néznek elõre. Így azt is tudniuk kell, mikor váltanak vissza errõl a védekezõ vidékiességrõl. És hány évet? És mikortól beszélhetek errõl én vétkezés nélkül?

- Mikor hagytok már fel ezzel a pongyola, vidékies beszédstílussal? Úgy néznek rám, mintha pofon csattant volna.

Megbántottam õket. Lenéznek ezért, látom. Úgy viselkedem, mintha vidékrõl jöttem volna, ezért kínosan ügyelek minden szavamra. Errõl van tehát szó. Azért e beszédbeli virbli, hogy senki ne gondolhassa róluk, kihasználják helyzeti elõnyüket. Mármint azt, hogy az egyetlen megmaradt városba születtek bele. Nagyvonalúak?

- Maj' ha vége lesz ennek az ingyé-cirkusznak. De hagyjuk ezt. A Darwill-boltból a templomba mentem. Úgy szoktattak, ha olyan városba járok, amelyhez valamikor közünk volt, térjek be a templomba. Hogy helyreálljon a légzésem.

- Kapkodni kezded a levegõt, hát nem, no?

- És mindenfélérõl kezdek gondolkodni. A végén már abban se vagyok biztos, melyik válogatottnak drukkoljak. Összezavarodom. És mondtam a templomban: Tito-pionír-becsület szavamra... de ne röhögjél, hát csak tízéves voltam hetvenkettõben, mit mondhattam volna?

- Összecserélõdött minden. Még az öreg is, tudod tán?

És a polc alól elõkapja a hatalmas, kilós könyvet.

- Látod, ez a híres fotó 1937-bõl, mielõtt kiment Moszkvába. De onnan már nem õ jött vissza. Azért nem tudott rendesen beszélni. Kicserélték. Mindegy, nekünk azért jó volt, akárki is. Csak túlságosan hiú volt, azt gondolom. Hogy direkt hagyta így maga után az egészet. Azt akarta, csak addig legyen jó, amíg õ él.

- Én nem mehettem be a templomba, mert az a kedves asszony, akivel sétáltam, csak áruházakba akart menni. A kikötõbe azért nagyon kívánkoztam, de arra is azt mondta, nem szép, oda nem kell elmenni. Megvallom, ha választhattam volna, akkor se a templomot, hanem a kikötõt választom, bár így visszagondolva szándékosan hagytam rá mindent. De errõl még nem beszéltem. Márait azt már elmeséltem, hogyan lökött, taszított elfele, azzal, hogy hûség önmagunkhoz. Milyen könnyû lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ott volt a tárcámban ez az idézet. Úgy néznek rám, mintha elõre szaladtam volna.

- Elõbb legyünk túl rajta, aztán majd errõl is beszélgethetünk. Hát nem mulatságos visszagondolni, hogy a trieszti templomban az iskolában tanult becsületed szavát adtad, azért kérve segítséget, hogy megértsd: ahol élsz, oda is tartozol.

- Nem is pontosan így. Mert az nem volt sohasem kétséges. Csak megijedtem attól, hogy szaporábbá vált a légzésem, mikor a limonádét kortyoltam, apám meg az órákat nézegette, és közben megjegyezte, hogy Triesztet is Mária-Terézia építtette ki. Mintha kicsit otthon lettem volna Szabadkán, olyan volt. És a tetejébe még a limonádé íze is hasonlított az albán biciklis-cukrász vödrébõl vásárolt fagyiéhoz, az meg a cukrászdáinkban kapható limonádé ízéhez, mert a legjobb cukrászdákat egy-két család tartotta. Szóval összezavarodtam, megijedtem, hogy idegenben otthon érzem magam, féltem, hogy ezzel megbánthatom azokat a barátaimat, akik számára Trieszt egészen mást jelent: cserelehetõséget Isztriáért.

- Én is így értettem. Akkor is mulatságos. Miközben a fejünk felett embereket, városokat cserélnek el és ki, mi egy tapodtat se mozdulunk, mégis folyton elnézést kérünk. Nagyon úgy tûnik, ez már mindig így lesz. Amint túl leszünk rajta és eltûnhetnek a falakról ezek a gyönyörûséges és határozott fekete öklök, továbbra is védekezõ vidékiességgel fogunk beszélni - néztek rám, hogy tanuljak a szavukból -, így kérve elnézést azért, hogy semmi okunk elnézést kérni.

- Jól is van így - szólaltam meg. Úgy néztek rám, mintha elloptam volna tõlük valamit. Az egész beszélgetést. Ellenkezésemre építették mondataikat. Ellenkezésembõl indultak Triesztbe, s most úgy érezték, vége az utazásnak. A zöld firhangon kikémlelve nem a fagyis közeledik, hanem a díjbeszedõ. Amihez a gyereknek semmi köze. Az a felnõttek dolga. Ilyesmit láttam a szemükben.

- Csak azért mondom, mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Megnyugtattok engem. Nagyon félve készültem arra, hogyan fogok írni akkor. De titeket hallgatva úgy tûnik, nincs mitõl félnem. Az akkor után következõ idõben csak annyi fog változni, hogy elsõdlegesebb kérdésként járhatjuk körül az önmagunkhoz való hûséget. Ezek a fekete öklök eggyé tesznek bennünket. Ha nem így van, ha ebben tévedek, akkor nem lesz akkor. Szélsõséges állapotok kivételével egyek pedig csak önmagunkkal lehetünk.

A könyvesboltba belépett egy vásárló. Olyan könyvet keresett, amilyen nem kapható.

- Eléggé szélsõséges volt ez a nyár, arról beszélgetünk. Semmi esõ, csak a forróság.

- Dús volt a nyár - tettem hozzá -, szinte senki nem volt azonos önmagával, mindenáron felüdülést keresett. Ennyien még soha nem jártak éjszaka a szabadkai utcákon, mint ezen a nyáron. Nem is csoda, hiszen a lakásban lehetetlen megmaradni.

Dolgunk akadt. Én a piacra siettem, a könyvesboltosnak eszébe jutott, hogy szombat lévén már be kell zárnia.

- Csak nem Darwill órád van? - fordult a mérnök felé.

- Apám hozta Triesztbõl, amikor a gépgyártól kiküldték egy hónapos tanulmányútra.

Játékos kihívósággal, védekezõ vidékiességgel néztünk a vásárlóra. Ugyan milyen ember az, aki szombaton délben könyvet akar venni? Szabadkán. És egy kicsit szégyenkezünk. Nem a hazugság miatt, hogy dehogy Darwill. De nem amiatt ám! Csakhogy még sok mindent nem tudunk. Például azt se tudjuk, hogy nem múlik el egy hónap, és ez a vásárló úgy fog tenni, mintha nem is akart volna könyvet venni. Mintha be se jött volna a könyvesboltba. Mintha nem a beszélgetésünket akarta volna kihallgatni. És õ még a rokonszenvesebbek közé tartozik.

Akkor újra itt fogunk ülni. Már túl leszünk az elsõ meglepõdéseken, és visszatalálunk az idõben. Én majd akkor ezt fogom mondani:

- Nem hittem volna, hogy továbbra is ezen kell törnöm a fejem, az önmagunkhoz való hûségen. Mert ezt kell megérteni ahhoz, hogy tudjuk: hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk. És amíg errõl nem beszélhetünk úgy, hogy senki ne tekintse vétkezésnek, addig megmarad ez a védekezõ vidékiesség. Ahogyan beszéltek. Most, hogy talán újra sikerült visszanyerni valamit abból, amit elveszítettünk, megint csak Me¹troviæ asszonyaira gondolok. Arra, micsoda szilárdsággal õrzik hõseik emlékét az Avalán. Negyedik végén oda szólt az osztálykirándulás. Két évvel késõbb meg a Virágházba. Nagyon magasztos volt, mégis egyfolytában capliztam. Éppen olyan volt, mint amikor a nagymamámmal elõször jártam a Gellértben. Az is magasztos volt, az étteremben azok a gyönyörû oszlopok, a hosszú folyosók, amíg eljutottunk a fürdõig: de capliztam. Arra gondoltam, ide csupa fontos ember járhatott, a Gárdonyi meg a Szabó Magda. Hát ne röhögjetek, tízéves voltam, az Egri csillagok meg a Születésnap bûvöletében éltem. De túl sok volt nekem az a két különbözõ város, átgázoltak rajtam a villamosaik. Sínre feszítettek.

- Ezért lesz jó, ha a bagger bekerül a múzeumba. Megszabadít az ilyen feszítésektõl.

- A Ludasi-tó partján két szobor állt. A csónakút két pontján, szemben egymással. Egyik oldalon a Nepomuki Szent János, szemben vele pedig, a felekezeti iskolánál egy másik, amit a millennium tiszteletére állítottak. Valamelyik háború után egyik részét bedobták a tóba. Hogy röpülni tanítják a madarat, azt mondták, azért. Meg kellene kotorni a Ludasi-tó fenekét a bizonyosságért, hogy legalább annyit tudjunk, amennyit a Palicsban rejtõzõ bombáról. Azután a városban kék krétával megrajzolni a csatorna vonalát, ráfesteni járdára, úttestre. Így kellene tenni. Ha nem is kerülne a felszínre amit a víz rejt és az se, amit földdel fedtek el, de tudásunk volna róla. Csak mondom, hogy így kellene tenni, kotorni, vonalazni: nyomot hagyni.

- Már megint a nemlétezõrõl beszéltek. Titeket hallgatni éppen olyan, mintha valóban kaptam volna apámtól egy trieszti Darwill órát, pedig csak annyi történt, hogy ott ingyé volt a limonádé és én minden órában betértem és felhajtottam egy pohárral. Igaz, hogy megcsodáltam az órákat közben, de a kezembe csak az olcsó limonádés pohár került. Viszont annak is örültem.

- Nem mondhatod ezt. Mintha nem láttad volna a saját szemeddel, hogy október 5-én este a pékek ingyé osztották a burekot és a szendvicseket. És Sinalco-colát is osztottak a téren. És ezt jól jegyezd meg, mert ezután nem lesz, hogy valamit ingyé adjanak. Se pofont, se burekot nem kaphatsz ezután a semmiért. Ez volt a trieszti éjszaka. Hát, no nem? - nézett rám a könyvesboltos.

- ,,Nosztalgia és vigasz ez egyszerre" - mondtam én, kapva az alkalmon, hogy az egy hónappal ezelõtt megkezdett beszélgetésbe becsempészhetem végre a trieszti öbölt. De elkapkodtam, még nem volt ideje. A vízépítõ ugyanis, aki akkor nem volt jelen, egyáltalán nem kíváncsi se a Darwill-boltra, se az ingyé burekra, õt a bagger foglalkoztatja, a feltartóztathatatlan forradalmi jármû, sofõrje lesz a szerb Duchamp.

- Létezõ dolgok ez. A ludasi pap mesélte el nekem, és azt is tudom, hogy a millenniumi emlékmû megmaradt részét ki õrzi. De különben se azt mondtam, hogy ha valóban a tóba dobták a madarat, ki kellene emelni. Ha tudunk róla, létezik. Mint a bomba a Palicsi-tóban. Mintha éppen ezt írta volna Csáth, hát nem? - kért tõlem megerõsítést. Elfoglalta a tavat, mint a Vucsidolban az angol flotta. Belefúrta magát. És most már a mi részünk. Ha fürdünk a tóban, atomjait bõrünkbe dörzsölik a hullámok. Éppen úgy, ahogyan Kosztolányi korcsolyájának az élébe karcolódtak a madár testének atomjai, amikor a Ludasi-tavon korcsolyázott.

Ebben a pillanatban szerettem volna elindulni, hazamenni. Nekivágni a korzónak és kiszellõztetni magamból az egész beszélgetést. Az elmúlt hónap láza még nem múlt el teljesen, annak ellenére se, hogy sokan Salierit juttatták eszembe a Mozart-filmbõl. Azt a jelenetet, amikor két álarccal forgolódik. A filmben hatásos ugyan, viszont egészen mást olvastam: a mi igen tisztelt Salierink sehogy se tud meghalni. Teste meg van verve az öregség minden nyavalyájával. Cserbenhagyta az elméje. Azt beszélik, kóros képzelete lázálmaiban saját magát okolja Mozart korai haláláért. Ennek az agyrémnek senki sem ad hitelt magán a beteg aggastyánon kívül... Mellesleg Beethoven beszélõfüzetében ez olvasható errõl: ,,üres fecsegés." Azok, akik a filmbéli, álnok, irigy, kétszínû Salierit juttatják eszembe, aki beleõrül abba, hogy megmérgezte Mozartot, valóban szerencsétlen figurák. De a kedvem elrontják.

- Nem marad más, csak ennyi, mint mondod: kotorni, vonalazni. Nyomot hagyni valahogyan. Azt hittem, könnyebb lesz, október elején, azokon a testeket egymáshoz súroló sétákon többször átvillant rajtam, hogy szabadságosan érezhetünk, így aztán csendben, senkit nem zavarva, de vonalazhatunk, kutathatunk az után, amit a föld, amit a víz rejt ebben a városban. Így nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk: a méltóságra gondolok. De semmi esélyünk. És megvallom, már nem is bánom. Pontosabban: be kell látnom, akkor jártunk volna rosszul. Mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Abból, a hatalmi helyzetbõl nem következik más, csak üres fecsegés.

- De a bagger, az a hatalmas, erõs jármû nem számít? Nem válhatna a mi jelképünkké is? Jelképesen kotorni, nyomozni, vonalazni nem kezdhetnék? - Szemrehányón néz rám a vízépítõ mérnök, szakmája a lehetetlenség gyönyörûséges próbálkozása: vizeket épít.

- Persze, Joyce azt is mondta, miközben a triestinókkal barátkozott, hogy a kényuralom legyõzése a képzeletben az ember elsõrendû feladata. Csak amíg erre gondolunk, nem feledkezhetünk meg a másik mondatáról se, hogy a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának.

A könyvesboltosnak nem tetszik, amit mondok, látom jól. A makacs szabadkaik közül való. - Továbbra is hát elnézést kell kérnünk mindenkitõl? - Talán csak a triesztiektõl nem. Egyre mélyebben kezdem hinni, hogy létezik valamiféle titkos kapcsolat a két város között, s hagyjuk most Mária-Terézia dolgát, az életük folyamán megvakult várostörténet-írókat. Az már régrõl nem titkos. Néhány év múlva, amirõl én beszélek most, az se lesz titkos, de nekünk legalább könnyebbségünk lesz, nem okoz fájdalmat bekövetkezése. Nem okozhat fájdalmat, mert csak így juthatunk vissza a trieszti öbölhöz. Védekezõ vidékiességetekben, ahogyan beszéltek, védekezõ vidékiességünkben, ahogyan gondolkodunk, nem lesz már semmi lázadó, nem akarjuk majd bebizonyítani, hogy nem úgy van. Éppen ellenkezõleg. Úgy van, hangoztatjuk, hisz már el is kezdtük. Nem esik nehezünkre. Megvallom, engem kissé megviselt, de már túljutottam rajta. A nyáron, amikor fekete öklök tapétája borította be a várost, sokat tépelõdtem: s hogy véletlenül elmentem Triesztbe, csak nehezítette a dolgom, hisz könnyebb lett volna, ha nem tapasztalom meg, ha nem érint meg a valóság, aminek csak hiánya adhat erõt. Kétszeresen persze, hisz amirõl beszélek, az nem az a Trieszt, innentõl természetesen tudhatjátok, hogy szándékosan nem erõltettem, hogy elmenjünk a kikötõbe, de mégis: megnehezítette a dolgom, tépelõdésnek nevezett féltésem: attól tartottam, hogy akkor, tehát akkor, ha egyensúlyba kerülnek a dolgok, ha a képzeletben is megtörténik a kényuralom legyõzése, a város is a helyére kerül, nem úgy, mint Trieszt, hanem valóságosabban, az õt megillettõbb helyre kerül. De nem így történik, nem így alakulnak a dolgok. Noha sok minden változott, abban bizonyosak lehetünk, hogy sorsunk trieszti lesz: míg ott kanalakat és edényeket, ruhákat és cipõket vásárolnak, itt túrót és starkingot, bõrkabátot és duxot, a megvakult várostörténetírók továbbra is bolyonganak majd az épületek között, akárha széltõl védett öbölben. És csak az figyeli majd lépteiket, aki azelõtt is tette. A kapcsolat titkos története tovább alakul majd az épületek alatt, miközben védekezõ vidékiességgel továbbra is elnézést kérünk miatta.

Úgy néztek rám, mintha nem errõl beszéltünk volna mindvégig: az önmagunkhoz való hûségen.

- Komolyan arról kell beszélnünk, hogyan beszélünk? Nyeldesni kell az izgalomtól áradó nyálunkat, mielõtt megszólalunk?

A könyvesboltost, makacs szabadkai, még nem láttam ilyen dühösnek. Nyerítõ nevetését hallottam csak, miközben könyvesboltjának leghátsó zugában, ritka könyvei közt üldögélt. Ha áramszünet volt, jövet-menet bekukkantottunk hozzá, elemes rádiója ott recsegett a sötét zugban, õ meg rojtos pulóverében, vöröses szakállát tépdesve föl-fölnyerített. Mindig megjósolta az eseményeket. De dühös eddig soha nem volt. Mintha megbántottam volna, úgy volt dühös. A vízépítõ, akit eddig csak a bagger foglalkoztatott, megérthetett valamit, mert hirtelenséggel közbevágott:

- amikor a Ludasi-tó környékét jártam, nem csak a csónakút két oldalán álló szobrokról hallottam, hanem arról is, hogy a gyerekeinél, Kanadában megboldogult Magyar Laci, mielõtt felült a repülõre, néhány hónapon keresztül szinte minden nap kibiciklizett Ludasra, s összegyûjtötte a még élõ ludasiak emlékeit Kosztolányiról.

Mindenki elhallgatott.

- Nagy messzire kanyarodtunk a lényegtõl, csak ezt akarom mondani.

- Egészen az albán cukrász vödrös-fagyiáig, aminek csak annyi köze lehetett a trieszti Darwill-boltban kapható ingyé' limonádéhoz, hogy hasonlított az íze.

- Ahol azonos idõben sokféle ember próbálkozik meg együtt élni, ott száz-kétszáz év elmúltával hasonlítani kezdenek az ízek, illatok.

- Kicsit féltem, hogy a bagger majd ezt is kitakarítja, elfeledteti velünk. Fejbekólint bennünket a szabadság mindennél erõsebb illata, s orrunkból kitakarodik az a másik.

Így figyeltünk egymásra, óvatos szeretettel vigasztalgattuk egymást, pedig nem is szorultunk vigaszra, hiszen amitõl a legjobban féltünk, nem következett be. A belsõ szerkezetben mi sem változott. Mindenki maradhatott a maga dolgánál. Azért érthetõ, hogy kicsit összezavarodtunk: ritkán van forradalom.

Azt hittük, képzeletünkön kívülre került a dolog. De most, hogy már eltelt egy kis idõ, láthatjuk: hogy kikecmereghetünk a piros útiokmányokból, nem jelenti azt is, hogy megváltozik városunk helyzete. Korzónk fekvése. Nem kell attól tartanunk, hogy ártalom érheti kultúránkat. Triestinókként sétálhatunk továbbra is, nevezzük bár ezt védekezõ vidékiességnek.

- Mégiscsak azt mondom - folytatta a vízépítõ, mert õ olyan, akár vizei - jó lesz, ha az a bagger bekerül a múzeumba. Mert így legalább nem fogjuk elfelejteni, mennyi mindent elveszíthettünk volna, ha másként nyerjük vissza. Magyar Laci jegyezte le, amit Szalai Anna - aki szakácsnõjük volt - mondott: fõzzél kávét, Annus nena, így szólította õt, vicces ember volt K. Dezsõ. (...) tudott bunyevácul, többször tájszólásban beszélt, mint õk. És korcsolyázott is - hevült fel a vízépítõ - korcsolyájának karcos vonala most is ott, ha befagy a Ludasi-tó, a milleniumi szobor madarának teste fölött, Dezsõ jól korcsolyázott, mindig hajadonfõvel járt télen.

Hirtelen olyan távolra került minden félelem, amit a kívülállás elvesztésének lehetõsége miatt éreztem. A korcsolya élének karcos nyomait kutatni, a trieszti kikötõt elkerülni annyit tesz, mint nem írni a rendkívülirõl.

Tán elõször örültem annak, hogy nem álltam föl és mentem el, mint akartam: nekivágni a korzónak, kiszellõztetni magamból az egész beszélgetést. Örültem, amiért nekünk is bátyánk lehet. Nem igazi, nem egyenes-szövegi ágon, de azzal a csendes örömmel, ami csakis a vidéki rokon sajátja. Nem vagyok bizonyos, az idõ még túl kevés, de azt hiszem, tovább alakulhat a kapcsolat titkos története, ami persze a legkevésbe sem titkos, ha kapcsolattörténetrõl van szó, de azzá válik, amint a zakó szövetének egyetlen piciny öltése: ezzel kezdõdik a világ.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Patak sárga ég alatt

Baktattam a sínek között, milyen jó ez a szó, kattogóra veszi a lépések ritmusát, pontos is, mert át kell lépkedni a sínpárokon, a váltókon, odafigyelve, nehogy beakadjon a cipõsarok és ottragadjak, vergõdjek, mintha máris hiányozna a fél lábam és kormos lenne az arcom, sárga a szemem az ijedségtõl, amikor elhúz mellettem a mozdony, nem tud megállni. Fekete testének akár egy veréb, olyan a beszorult cipõ, a lábam; ezért kell baktatni, kattogva lépkedni. Nem nehézkes ez a mozgás, csak súlyos a félelem megkísértésétõl. Ezért is mondogatom magamban, míg átjutok a hosszú és széles vasútállomás sínekkel szabdalt részén (micsoda szabásmintája az utolsó pillanatnak, a piros vonalakat tetszõlegesen adhatjuk hozzá önmagunkból, egyéni kreációkat valósítva meg, testünk csavarodik, csapódik szatén hullámzása, szövet fazonba merevülése helyett), hogy baktatok, baktatok, mert a baktert is hozza magával ez az ige, különösen pedig az udvarát, a vasúti õrház körülit. Tyúkokkal. Itt-ott kapirgáló, soványka, piszkos, vöröses színû tyúkok, a paradicsom karói között járkálnak, mintha arra várnának, majdcsak felhúzzák õket rájuk, karóba kerülõ baktertyúkok, a piszkosszürkén lengedezõ lepedõk között, a füst, amit a ház elõtt elhúzó vonatok kibocsátanak, olyanná teszik a lepedõket, mintha benne mosták volna, a füstben forgatták, sulykolták volna, feketén gomolygó átlátszóságába merítették volna a szoba padlójával együtt meg-megremegõ ágyról leszedett lepedõket, a felkarózott paradicsomra irigy, meredt nyakú tyúkok háttere a sok koszos lepedõ, amely elõtt nagyfejû gyerekek esznek, folyton esznek valamit, mintha soha nem lakhatnának jól; tán addig kellene befalni a karéj kenyeret, míg nem jön a vonat, de ezt nem lehet, mert az mindig jön, valamelyik mindig elhúz a bakterház elõtt, a gyerek meg nem tud gyorsan enni - hát gyerek -, késésben van, csak tömi befelé a falatokat, egyre nagyobb a feje, de a testébe nem jut, vézna marad, kilúgozott szeme nem telik meg fénnyel, mert nincs rá ideje, csak repdes ide-oda a vasúti sínekre, melyik irányból halad rögtön el a vonat, nem látja az eget, de még a paradicsom zöld leveleit és sárga virágait sem, nem állapodik meg a szeme, az egész udvarban az egyetlen tiszta pont a gyerek szeme, de üres, üres. A sárgára meszelt és omladozó ház elõtt a borostás bakter - háta mögött udvarával - lassan fordul el és indul meg; sehova indul meg, ez jut eszembe arról, hogy baktatok, baktatok a sínek között, a bakter (vasúti pályaõr), aki csak nézi, bámulja a valahova elhúzó vonatot. Tragikus szenvedélyek munkálnak benne. Hát muszáj, hogy így legyen, különben megbolondul, hát hogyan lehet tûrni a háta mögött lévõ udvart kellékeivel együtt, a maradást. Vagy már megbolondult. Elborult az elméje, és csak a belédiktált fegyelem bírja rá, hogy ne csináljon bajt, a vasút pontos szigorúsága tartja össze arcán a borostát, nyoma sincs benne tragikus szenvedélyeknek, a (szabályellenes) elmenés iránti vágyban korlátozott egyéni szabadsága nem ütközik társadalmi (a vasút!) normákkal, csak ki-be lépeget két vonat között, tébolya nyomtalan, annyira mély, hogy nincs is, normális állapotnak tekinthetõ. Minden bakter õrült. Különben már régen valamelyik gyors alá vetette volna magát ahelyett, hogy kilúgozott, repdesõ szemû, nagyfejû, vézna gyerekéhez szól, kukoricát vet a tyúkoknak és bebújik a kormos, csípõs szagú lepedõvel letakart ágyba, két vonat közti rövid összebújás reményében a messzeségbe révedõ asszonnyal, aki egy napon megszökik a kalauzzal, mert az legalább valahova megy. Aztán már az összebújás reménye sincs, a lepedõk feketeségébe a gyerek kenyérszeletének morzsái savanyodnak bele.

Hát ez is hozzátartozik ahhoz, hogy baktatok át a síneken, vigyázó óvatossággal, nehogy beakadjon a cipõm sarka.

Nem azért járok-kelek a vonatok között, kimustrált vagonokon átugrálva, mert kedvem tartja. Csak így rövidebb a város felé. Ahol dolgom akadna, talán, de mire átevickélek a síneken, elmegy a kedvem. Elszomorodom. Bakteros lesz a hangulatom, és csak végigvonszolom magam a Korzón. Fölöslegesen. Amióta beláttam ezt, nem is megyek el a városig. Üldögélek csak a vasútállomás elõtti parkban, majd elindulok visszafelé. Egy hatalmas szabásmintán járok-kelek, amelyrõl hiányoznak a piros vonalak, egy egészen egyéni ruha tervének szaggatottjai (fröccsenne, nem volna az a vonal folyamatos), fölöslegessé téve az egyik ruhaujjat vagy éppen a nadrág egyik szárát, a szoknya korcát.

Megtalálnak a történetek, rám akaszkodnak, belém marnak. (Hát kutyája is van a bakternak?) Nem akarom én õket, nyugtalanságot keltenek bennem, mire való az, tragikus szenvedélyek vagy tét nélküli téboly bököd a park százéves fái alatt üldögélve (királynénk születésnapjára tisztelettel parkot létesítünk az indóház elõtti mocsaras térségen), tapintatlanul.

Búcsú volt a közeli faluban, mi mást is lehetne tenni a vendégekkel, mint elvinni õket a hegyekbe ékelõdött faluba, ami valószínûtlenné teszi a lökdösõdõ nagyvárost, ahová estére visszaautóznak, és elmossa annak az alföldinek a porosan fojtogató emlékét, ahonnan eljöttek. Mert ott van egy patak. Szerencsétlen közérzet elleni gyógyszer a patak, törékeny fahíddal, a sekély vízbõl szürke kövecskék közül kikukkantó zöld csomókkal. És a szél, azt nem szabad elfelejteni, hogy micsoda szelek zúgnak át a patakot átölelõ erdõkön, az apró csörgedezést is csak nagyon figyelve hallani. Gyógyító dolog haszontalan dolgok felé tapasztani a fület. Meg-megakad a kavicsokon a víz, mintha nem is akarna továbbfolyni, lázadozik, kedves gyöngeséggel, erõtlen morcossággal. A patak vigaszra, bátorításra vár. Elragadtatott felkiáltások reagálnak a közlésre, hogy bizony szélesül, öblösödik ez a kisujjnyi víz, és amarrébb vízimalmokat tûr meg a partján, de most nem megyünk el oda, mert a panzióban ebéd vár. (A helybenmaradt bakter érzésével baktatok a sátrak felé.) Ugyan. Tán nem jobb el sem indulni, mint megállni? Vissza, vissza akarok menni a vasútállomásra, baktatni a sínek között, elindulással kacérkodni, az utazás hangulatában tetszelegni, hogy aztán a bakterhoz jussak (míg baktatok), és maradjak az állomás elõtti parkban. Mert mondom, a bakter és kertje olyan viszolygással tölt el - ettõl látom újra és újra szabásmintának a sínpályát -, hogy utálkozva váltanék jegyet. Jobb el sem indulni, megtépáznának a bakterházak, amelyek elõtt elsuhan a vonat. Belémakaszkodnának, húznám õket magammal, csörömpölve, tyúkostól, paradicsomostól, gyerekestõl, lepedõstõl (valamit talán kihagytam az életbõl?), akár a friss házasok autójuk után a pléhizéket. Soha olyan üres koppanásokat, mint amit a pléh aszfalthoz ütõdése eredményez, az elkövetkezõ, közösen eltöltött éveket hallani egyszerre, szörnyû zaj, soha olyan súlyt, amit a bakterházak nyomnának rám, amíg ülök a vonatban. Jobb el sem indulni.

De mégis kimozdultam, hiszen máskülönben nem akaszkodhatott volna rám a történet, marhatott volna belém, és éppen akkor, amikor biztonságban éreztem magam. Biztonságban azért voltam, mert autóval indultam útnak, és oda, ahol nincs vasút, hát bakterház se. Nem kígyózik bele a tájba csillogó sínpálya. Igaz, más sem. Semmi sem. Végre jó volt nekem. Mert az már nyilvánvaló, hogy Korzó se volt, olyan legalábbis nem, amilyent a (fejlõdés magas fokán) vasúti útvonal kiépítése eredményez. (A gazdaság és a turizmus fellendülésére most ki se térek.) Nem kellett hát megküzdenem az elindulásból fakadó maradással, és végre eltûnt a szemem elõl a szabásminta, amirõl csak a piros fröccsentett vonalak hiányoztak.

Volt egy táj. Messzeségbe veszõ erdõségeit nézve gulliverinek kívántam a kezem, hogy megcibáljam üstöküket, amúgy játékosan, csak az érintés kedvéért. Minden messze volt, és közelinek látszott. Lüktetéssé váltak a séták, dobbanásszerûekké, elfeledtetve a baktatást. No, de nem volt patak. A baj ezzel kezdõdött, ha azt, hogy belénk mar egy történet, nem kicsinyes dolog bajnak nevezni. Mert amikor eljöttek a kedves barátok, akiket szórakoztatni kellett, akkor vált fontossá a patak - a szomszéd faluban kanyargó, ahol éppen búcsú van és ismerõs a panzió tulajdonosa is, miért ne mennénk át (milyen alattomosan közelítenek meg a véletlen egybeesések) -, egy kedvesen csörgedezõ patakot is mutatunk nektek, indulás. Hahó, micsoda jókedv, a három sátor mellett elhaladva a fahíd törékeny testére támaszkodva. A vendégek élvezettel hallgatták a szél zúgását és füleltek a patak elmosódó zajára, olyannyira, hogy kíváncsivá váltak, és megkérdezték, hova visz, merre kanyarog ez a kevéske víz. Érdeklõdve néztek a fellendülõ mutatóujj irányába, a hegybe bele, oda, arra, ahol szélesül, testesedik, lomhán szétterül és vízimalmokat nyaldos. De nem megyünk el oda, mert vár az ebéd. És akkor eszembe jutott a bakterház, a borostás arc, ahogyan megnyúlik az elsuhanó vonat erejétõl, és nem indul sehova, és a lepedõkbe már annyira belekeményedett a feketeség, hogy meg sem libbenti õket a szél, minden merev, csak a gyerek kilúgozott szeme rebben a sorrá gyorsuló vasúti kocsik ablakai felé. Vagy nem elindulni, vagy nem megállni, ezt akartam mondani, csak bakternak nem lenni, csak nem baktatni, ha már egyszer sikerült dobbanássá, lüktetéssé tenni a séták lépteit. De ugyan kit érdekelt volna? Amikor már az ebédrõl folyt a szó, és mellékessé vált a patak ezüst csíkja.

De nehezen lehet kibírni, amikor a lélek összekuszálódik és a szájra tolulnak a szavak (ennyiben mégiscsak bûnösnek érzem magam azért, hogy rám találnak, belém marnak a történetek); hátrafordultam, és kicsit sértõdötten azt kérdeztem, számukra fontosabb az ebéd, hogy olyan könnyen belenyugodtak, hogy nem megyünk el a vízimalmokig? Nézzétek, milyen ezüstös csík lett a patakból, ahogy kiért a fák közül, olyan, akár egy párját vesztett sín. (Legalább megpöccinteni a témát.) Gondolom, senki nem veszejtheti bele magát, olyan mélysége sehol sincs, még a vízimalmoknál se, amiként a fél sínpár se lehet pirossal fröccsentett szabásminta. Nem hallották, mert a sátrak körül forogtak, azon vitatkozva, hogy az álvé (halvé) törökméz-e vagy medvecukor. Hátranéztem, csak tisztességbõl, nem kerestem semmit, különösen bakterházat nem a patak partján, és sárga volt az ég a patak felett, talán a bágyadt nap miatt, de egészen sárga, és mintha egy csónak árnyéka vetült volna rá, milyen nevetséges, várva utasára, hiába, hiába, mert nem elég mély a víz.

Ez viszont már a történet. A sárga ég a patak fölött. Csak át kell állítani a váltót, elfogadni, hogy nem lehet elég messzire kerülni a baktatástól, a léptekben koppanó, a cipõsarok beakadásától félõ emléktõl.

Mert nem véletlenül baktattam a sínek között a város felé, kit érdekel, hogy merre rövidebb az út, ha a hosszúság meghatározó lenne, autóval vagy kerékpárral tenném meg, ami nem azt jelenti, hogy hazudtam az elõbb, csak szerettem volna elkerülni az elmondását.

(Egyszer azért megrémültem a dobbanással teli, lüktetésszerû sétáim alatt, a mindent közelinek feltüntetõ és messzeségbe veszõ tájban, amikor eszembe jutott, hogy Nem ismeri õt a virág, a mezõ itt és senki sem érti meg erre baját; legjobb, ha az éjbe, magába tünõdik. A reggeli szélbe dalolnak a fák. Mert nem volt igazságos, hogy éppen ez jusson eszembe: A vonaton. De aztán elfelejtettem, lefoglalt - önzõ módon, mintha egy történet ismerete nem kötelezne - a lépteim könnyedsége.)

Nem sokkal azután érkezett meg Terka, hogy rendszeres lett a városban a vasúti közlekedés. Már említettem, hogy a vasúttal együtt föllendült a gazdaság és a turizmus is, de nem mondtam, hogy rendes keretek között folyt (talán éppen a másik kettõ okán) a prostitúció is, milyen gyönge is ez a szó. A város törvényhatósága 1886-ban alkotta meg a bordélyügyet illetõ szabályrendeletet, mely szerint bordélyházat csakis 40 évnél idõsebb nõ oly házban nyithat, melyben hozzátartozóin kívül más nem lakik. Az engedélyt a rendõrkapitány adja; a hely megjelölése azonban föltétlenül valamely félreesõ utcában, a tanáccsal egyetértõleg történik. Így nyílhatott meg a bajai úti bakterház közelében az a ház, ahol Terka is türelmi bárcát kapott, és a kerületi orvosok (a rendelet értelmében) - havonként felváltva - minden héten kétszer megvizsgálták. Ekképpen teljesen rendjén való ügy volt a bajai úti bakter és Terka között kialakult szerelmi történet, hiszen nem sértette sem a közrendet, sem az erkölcsöt, de még egészségügyileg is orvosi ellenõrzés alatt tartatott. Az már nem tartozott senkire, hogy Terka semmit el nem fogadott a borostás baktertól, hogy a romlott állagú házban csak a szépségnek és nem a szükségnek engedelmeskedtek. Amikor megszületett a fiuk, természetesnek tartották, hogy Terka odaköltözik a bakterházba. Csirkéket tartott és paradicsomot karózott, reménytelen odaadással mosta a lepedõket. A fiú az udvarban majszolta a szelet kenyereket, a ház elõtt elsuhanó vonatok állandó figyelésétõl kilúgozódott a szeme, kapkodó evésétõl nagyra nõtt a feje, de vézna maradt a teste. Kapcsolatot nemigen tartottak senkivel, a bajai szõlõk mélye a ház mögött erre nem is kínált lehetõséget. Csak Terkában nõtt a nyugtalanság, ahogy egyre szürkébbek lettek a lepedõk, õ egyre jobban szeretett volna felülni az egyik vonatra és elindulni, menni valahova. A bakter vonatok után megnyúló és bánatot sejtetõ arca már nem váltotta ki belõle a vigasztalás, cirógatás vágyát, inkább valami dühöt gerjesztett benne, tehetetlennek, tutyi-mutyinak nevezte, és amikor odébb lökte a gyereket a lepedõk teregetése közben, kandi tekintetet vetett a vasúti kocsik felé. Egy ilyen pillanatban láthatta meg a kalauz, akivel késõbb elment, várakoznia kellett a vonatnak, megállt a bakterház elõtt, erre igazán ritkán van példa, és a kalauz csak bámulta a pipiskedõ nõt, nyújtott derekát, és válla fölött felé kandikáló szemét. Õszi nap volt és sárgán terjedt szét az ég a bakterház fölött, a messzeségben meg ezüstösen csillant a sínpár, mintha csak eggyé lett volna, mintha csak találkozott volna a messzeségben a két egymás mellett futó sín.

Anyám nagynénje, aki a bajai szõlõk rejtekén lakott egy fehér spalettás házban, akkor mesélte ezt a történetet, amikor, megunva a tökszárból készíthetõ hangszer hiábavaló fujkálását, a kezébe csimpaszkodtam, és sétálni vitettem magam. Nem nekem mesélte, hanem anyámnak, és nem ok nélkül, a pletyka kedvéért. Az elõzményeket, amelyek miatt ez a történet elhangzott, nem hallhattam tisztán, mert kiküldtek a konyhából a sarkantyúvirágok közé játszani, és a nyitott ablakon csak foszlányok jutottak el a fülemhez. Bár ne jutottak volna el, akkor talán soha nem született volna meg bennem a kényszer, hogy átbaktassak, átbaktassak a vasúton.

Mint aki a sínek közé esett... és általérzi tûnõ életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép és lát, ahogy nem látott sose még. Éppen ezt olvastam, tanultam volna meg, fejbõl, úgy kellett volna elmondani, valami városi emlékesten, és igyekeztem volna, ha nem éreztem volna állandóan sarkantyúvirág illatot, nem értettem, miért, honnan, melyik zugából a fejemnek. Aztán már, amikor letettem arról, hogy valaha is megtanulom, és csak ültem, hallgattam, ahogyan helyettem mondja valaki, szavak is csatlakoztak az illathoz, egy nõrõl szóló szavak, fiatal lányról, akinek széjjel repült a keze és a lába, messze esett a törzsétõl, a fejét nem is lehetett látni, csak a kezét és lábát, hirtelen megsárgult végtagjait. "Ijesztõen sárga volt", ez zakatolt bennem, mint most kint az ég, és a háttérben úgy kígyózott, vonult a sín, mintha csak egy patak volna, egyhangúan csörgedezõ patak, ezüstösen folyt, bírva magán nem csak a vonat súlyát, de annak a testnek is, amibõl egyetlen másodperc alatt minden vér eltávozott, kifröccsent, a salakra, a sínre, tán még a bakterház falára is, és nem maradt belõle más, csak az a sárga szín.

No, a Terka unokája volt ez a lány, aki általérezhette egyetlen másodperc alatt tûnõ életét, lánya annak a kilúgozott szemû fiúnak, akit az anyja otthagyott bakter apjával a bajai úti bakterház udvarán, a paradicsomkarók és nyeszlett tyúkok között. Mindig is furcsa volt, semmit nem szeretett jobban, mint a sínpályán sétálni, egyensúlyozni a váltók között, kötéltáncosnak képzelte magát talán, hirtelen magasságba repült a sínrõl, ahogyan a sárgába tûnõ õszi ég alatt pipaszár lábaival egyensúlyozott, gyalogolnék a síneken, eljutnék messzebb mint a vonatok, ezt mondta, aztán késõbb, amikor kerékpárt kapott születésnapjára már nem gyalog akart útra kelni, sõt egyáltalán nem szándékozott elindulni, versenyezni akart a pesti gyorssal, ott várta minden délelõtt, és amikor már közeledett hatalmas teste, õ felpattant a biciklire és tekert a töltésen, a fekete salakon, saját vasparipája lett a bicikli, ami egy napon majd lehagyja a mozdonyt, és elviszi õt valahova. Ha kérdezték, mindig csak ezt mondta, vállrándítva, azért vagyok a sínek közelében, mert csak így juthatok el valahova. Az anyja ilyenkor riadtan nézett az apjára, a bakter fiára, tán öröklött betegségnek tartotta ezt, halálos keveredésnek. A könnyûvérû, nyughatatlan nagyanya és a vonatok szelétõl hosszúra nyúlt arcú, mozdulatlanságba merevült bakter ütközésébõl születõ fiú vérébõl a lányba átöröklõdött bajnak.

Azonban a bajok soha nem a várt irányból csapnak le. A kislány kinõtte szenvedélyét, befejezte a kereskedelmi középiskolát és elhelyezkedett a bútorgyárban (nem ez az egyetlen gyár a város területén, ami sínek mellett terül el), teljes egykedvûséggel lépkedett át reggelente a síneken, hogy - lerövidítve az utat - idõben beérjen munkahelyére, nem baktatott, céltudatosan lépkedett, számára a sínek már csak eszközt jelentettek, az utazás eszközét. Mert minden pénzét arra költötte, hogy utazzon, össze-vissza váltott jegyeket északi és déli irányba, kiszállt ismeretlen állomásokon, és jól érezte magát. Különösen az elhagyatott bakterházak vonzották. Sokszor gyalogolt az állomásokról az elsõ útjába esõ bakterházig, hogy órákon át bámuljon be az udvarba. Bizonyára nem tették jól a szülei, mikor elhallgatták elõle azt, hogy apai ágon a bajai úti bakterházhoz kötõdik, de a baj még csak nem is innen jött.

A bajt a vasúthálózat kiépítése eredményezte, ami fellendítette a gazdaságot és a turizmust, ennek eredményeképpen pedig rendezett körülmények közé emelte a prostitúciót, olyannyira, hogy egy napon a lobogó vérû Terka leszállt a vonatról.

Apai ágon a bajai úti bakterházból származó unoka egyszer csak nem költötte utazásokra a pénzét, ez a szenvedélye is csitulni látszott, mint annak idején sétái a síneken, versenyzése a pesti gyorssal. Szerelmes lett. Ez persze mindig bajt okoz. A fiú anyja nem volt rest és kinyomozta, hogy "miféle" lánynak udvarol a fia. Nem tudhatom, a sarkantyúvirágok közt ülve nem hallhattam, hogy miként került sor a szakításra, amiként nem is lényeges. Bennem csak a szín maradt meg, amit nem láthattam, kezének és lábának hirtelen elsárgult színe, ami a vonat után a síneken maradt.

És úgy nyugtalanít, mint amikor a napba nézünk, és aztán sárga pontok ugrálnak a szemünk elõtt, baktatok hát a sínek között, és jónak érzem ezt a szót, odafigyelésre kényszerít, nehogy beakadjon a cipõm sarka a váltók közé, és eszembe juttatja a bakterházat, de el nem enged. Nem. Sehova. És nem arról van itt szó, hogy meg sem próbáltam, hogy csak belenyugvón baktatok a sínek között, akár egy hatalmas szabásmintán, amelyrõl lemosódtak az odafröccsent piros vonalak (magára szabta élete ruháját a Terka unokája), hiszen akartam én, úgy kerültem abba a faluba is, ahol búcsú volt, és törékeny fahíd állt a patak fölött, de amikor nem mentünk el valahova, a vízimalmokig, és én visszanéztem, a sárga ég alatt ezüstösen elfolyó patakról megint csak ez jutott eszembe, belém mart a történet, elfeledtette dobbanásszerû, lüktetõ lépteimet, és baktatni kezdtem ott is, a hegyek között. Úgyhogy megint itt vagyok. Baktatok a sínek között, és hagyom, hogy újra és újra rámtaláljon, rám akaszkodjon, belém marjon. Csak a cipõm sarkára vigyázok.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Kék Duna keringõ

Ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférõ kék égdarabbal. Ahogyan õ készítette a karamellt, abból színek találkozása született, ezt akarom mondani. Nem mintha tudtam volna akkor. És nem mintha visszafelé kívánnék okoskodni, bele a gyerekkoromba, megmagyarázni mostanságomat. Csak eszembe jutott. Így jutott eszembe, hát így írom le. És csak a tisztesség kényszerít rá, hogy hozzátegyem: nem mintha tudtam volna akkor. És csak az elolvasott elméletek mennyisége követeli meg, hogy hozzátegyem: nem mintha visszafelé kívánnék okoskodni, bele a gyerekkoromba. Nem tudom, mikor szûnik meg az írás, de úgy tûnik, kezd. Az írás mint tevékenység és eredmény. Mert ahelyett, hogy folytatnám, nem olyan szélesen hömpölyögve, mint a nagy mesterek, a szavak egymásutániságának szépségét nyújtva, de hasonló hevülettel, mert a mondatokat kiváltó érzéseknek, szorító kényszernek nem az intenzitásában van a különbség, csak a tehetség és tudás nagyságában, ezért mondom, hogy nem olyan szélesen hömpölyögve, de nem folytatom, hanem szüntetni kezdem, megakasztom. Mert mintha az írás - szöveg?, de hiszen annál több benne a könny és szívdobogás, hogy csak annyi legyen - már nem valamirõl szólna, hanem önmagával foglalkozna; ilyesmit érzek, amíg a folyóiratokat és új könyveket olvasom, csodálva, amit a nyelvvel tesznek, de tanácstalanul is, mert én mégiscsak arról szeretnék mondani valamit, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette.

De miért?

Arról szeretnék írni, amit nem tudok. A legegyszerûbbrõl. Az öregedés jele lehet ez a meggondolatlan vakmerõségnek mutatkozó próbálkozás. Az öregedésé, amely állapotban a tapasztalatok sokaságának nagy szerepe van - mondták sokszor a szüleink és nagyszüleink, hallgass rám, nekem több az élettapasztalatom, persze hiába, de évek múltán mindig kiderült, hogy igazuk volt, de hogyan is szerezhettük volna meg azt a tudást, ha akkor rájuk hallgatunk -, a leírt, de legfõképpen a kitörölt, áthúzott és még leírás elõtt félredobott mondatok számának. Ha ez a mondatszám átlépi a fej és lélek elnyelõképességének határát, akkor - mindenkivel más - velem az történik, hogy arról szeretnék írni, amit nem tudok, a legegyszerûbbrõl. Nekifogni nehéz. Gyürkõzni hozzá, majd vele. De aztán a sejtések, sejlések megalapozottakká válnak. Az anyámról szeretnék írni. Itt megakadtam, meg kell mondanom, különben honnan tudhatnák, hogy órákon át fogózókat kerestem, azokhoz a percekhez, órákhoz rendelni a munkának számító olvasást, amikor ültem a kávé mellett és semmit se csináltam, legfeljebb fáradtan rászóltam a gyerekre, halkabban, nyugodtabban, lassabban. És egyedül. Egyedül próbáld: felépíteni színes kockáidból a várat, megjavítani a kisautót, lerajzolni a helikoptert, összerakni a kindertojás titkát.

Nem tudok egyedül írni. Mintha állandóan iskolába járnék, megszakítás nélkül ülnék a padban, és figyelnék a tanáraimra, kigondolom, megszerkesztem, leírom a mondataimat, aztán odaadom nekik, hogy átolvassák, úgy olvassák át, hogy én olvasom õket. Ez másként nem lehetséges. A tanáraim közül sokan már nem élnek, akik meg igen, azok nem tudják, hogy létezem. Próbáltam volna másként csinálni, kérni a segítségüket, mondják már meg nekem, mirõl írjak. Nem ment, üres lett a fejem, gondolom, akár a fiamé, miközben összerakom neki a biciklizõ kindermajmot.

Amikor aztán a hosszú ücsörgések eredményeképpen végre megfogalmazódik, hogy arról szeretnék írni már hónapok óta, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készíti, miközben a kétszárnyas ablakon bekékül a konyhába az ég, akkor ismét megakadok, mert nem tudok egyedül írni, tudom már mirõl, hogyan, de kell egy bólintás, csak annyi, hogy lehetséges, igen, lehetséges errõl írni, ha nem is a nagy mesterek módján, arról, amit nem tudok, a legegyszerûbbrõl.

D. Albahari legújabb regényérõl, a vékonyka mûrõl mondják, hogy nagyon könnyû elolvasni. Egy szuszra. Õ azt mondja, hogy nagyon nehéz volt megírni, mert arról akart írni, akirõl - mint kiderült - a legkevesebbet tud, az édesanyjáról. Távol mindentõl dolgozott. A tárgyaktól, az ismerõs utcáktól, a nyelvtõl, a mindennapoktól, az életétõl távol. Csak egyvalamihez volt közel: a könyvhöz, amit a hamis, elferdült emlékek által próbált, és meg is írt. Szeretném ismerni a kételyeit, a két összerakott szó közötti ûrt, bizonytalanságot, nem a gyerekéét, de az íróét, amely azonban az elõzõ függvénye. A megírás lehetetlenségére gondolok. Az emlékeink hamisságára, amelyek - amikor évekkel késõbb, mert nem hagynak nyugtot, hát megíródnak - még inkább azokká válnak. A megírás lehetetlenségére gondolok továbbra is. Egy másik oldalára: amikor a végén derül ki, hogy amit teljességgel igaznak hittünk - igazság az irodalomban? - egyáltalán nem az. Nem is hamis. Csak teljesen más. Hogy nem az az anyja, akit annak hitt a hõs, aki maga az író, vagy fordítva, lényegtelen, hiszen ez az írásban a leglehetetlenebb, megmagyarázni, hogy az egyes szám elsõ személy ugyanolyan távolságban van az írótól, mint amilyen közel hozzá bármely kigondolt harmadik személy. Ezen a másik oldalon, ahol az elsõdleges hangsúly nem a megírás lehetetlenségén van, talán ellenkezõleg, viszont maga az egész válik megkérdõjelezhetõvé, szintén nagy szerepe van az emlékeknek, tárgyaknak, amelyek pontosságát az író nem kérdõjelezi meg, nem állítja, hogy esetleg hamisak, ferdék, csekélyek, de minek is tenné, amikor lehetnek azok pontosak, ha valaki másról szólnak; azt mondja A. Makine, hogy amint elképzeltem ezt a nõi táskát a keresztek között, a szibériai ég alatt, kezdtem megsejteni a tárgyak hihetetlen sorsát. Miközben helyüket változtatják, magukba szívják életünk köznapi korszakait, s rettentõen távoli pillanatokat kötnek össze.

Viszont az írások csak önmagukról szólnak, függetlenül hõseiktõl, attól, hogy kik azok a hõsök. Egy anya megírása esetében - visszapillantva gyerekkorunk most is bennünk fodrozódó vizének kútjába - persze fokozott érzékenységgel kell számolni, úgy az emlékek, életünk köznapi korszakai, mint az írás irányába. A tárgytól való eltávolodás lehetetlensége, az érzelmek megfigyelése, az emlékeknek az érzelmektõl független megfogalmazása az írás próbája. A gyermeki önzés hihetetlen csúcsa? És célja csakis távoli pillanatok összekötése, amelyek talán magyarázatul szolgálnak arra, ahogyan és amiért szavakat kötünk össze. De ha én most azt mondom, hogy minden eddig leírt szó a Kék Duna keringõ cím alatt a novella része, annyiban hazugság, amennyiben az írás igazság lehet, és hogy az anyám készítette karamell csak kiindulópont volt, amely rendeltetése eljutni a most következõ idézethez, akkor már annyira õszintének kell lennem, hogy bevallom, az emlék is hamis, nem tudom, hogy láttam-e a tavaszi eget, végigcsorgatta-e anyám a megolvadt cukrot a kanálon, hogy lássam a fényben áttetszõ, folyékony barnaságát, de egy kék színû képrõl, amelyen végigfut egy barnás csík, ez jutott eszembe: a képnek más részeirõl szándékozom írni. Viszont karamellt tényleg készített és tavasszal, az idézethez pedig, a kék és barna legszebb megidézéséig tényleg csak így juthattam el: anyámról egyszer azt találtam mondani: 'Szép barna szeme volt.' A feleségem, aki már ismerte a leíróképességemet, majd legurult a székrõl nevettében: erre figyeltem fel. Kijavítottam: 'Kék szeme volt.' Világoskék? 'Az.' Mint a búzavirág? 'Nem.' Mint a nyári égbolt? 'Nem. Nincs hasonlat rá. Pont olyan kék volt, amilyen az ember édesanyjának a szeme színe. Úgysem tudom közölni veled, hogy milyen volt, tehát mondhatom nyugodtan azt is, hogy barna.

Nem tudok egyedül írni. A megírás lehetetlensége pedig különösen nyomaszt, akár a gyereket a magány, amikor mégsem rakom össze a biciklizõ kindermajmot, hanem otthagyom a részekkel együtt õt is a konyhaasztalnál.

Ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférõ kék égdarabbal. Ilyenkor mindent biztosnak és szilárdnak hittem. A létezést, az életet. Olyan kézzelfoghatónak tûnt minden, talán a karamell jellegzetes illata miatt, de úgy tûnt, ha kinyúlnék az ablakon, megérinthetném az ég kékjét, nem az eget, hanem a színét. És csönd volt, csak a hideg tej fehérsége alatt pattogó cukor hangja hallatszott, és egy kicsit a tavaszi reggelek hidege. Azoknak különös hangjuk van, a tavaszi reggelek hidegének: fényes, de nem fémes. Csillogó, de nem villogó. A fémesen villogó téli reggelek ellenpontja, a pörkölt cukorteával jellemezhetõeké. Ültem a konyhaasztalnál, és a biztosnak és szilárdnak hitt minden valójában a magány hiányát jelentette: nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. Már tudtam, hogy létezik, és örültem, hogy nincs jelen. Egy õszi délutánon tanultam meg a bánat szót. A konyhában guggoltam és arra gondoltam, hogy ez a mai nap soha többé nem fog megismétlõdni, de ami még rosszabb, el fog múlni. Most is múlik, hogy itt guggolok, erre gondoltam, és nem tehetek semmit. Akkor kérdezték meg, hogy mit is csinálok ott a fal mellett: bánatos vagyok, mondtam, bánatos, hogy a napok elmúlnak, elmennek, és nem tudjuk, hová. Ez a magány? - kérdeztem. Azt mondták, hogy nem, de én tudtam, ahogyan most is tudom, hogy éppen ez a magány. Semmi nem szakadhat úgy ránk, olyan súllyal, mint egy-egy elmúlt nap. Ezen nem segíthet, de enyhíthet anyánk élete, az egyetlen tanúé, aki minden elmúlt napunk raktározója, õrzõje, ekképpen végeláthatatlan magányunk oldója. Azokon a tavaszi reggeleken ennek a magánynak a súlyát nem éreztem, éppen ellenkezõleg, mintha megállt volna a konyhaablakban, a két szárnya között az ég kékje, az idõ, a barnába olvadt cukorkristályokkal találkozva, és ott hömpölygött a konyhában, ízes illattal, nem is hömpölygött, de forgott, keringett, keringõzött a két szín, anyám keze körül, lágyan. Nem jó a gyomrom, ezen gondolkodtam a kávéházi széken üldögélve, csupa ismerõs körülöttem, hangos odaköszönések, a szobrász, az újságíró és a régiségkereskedõ, a képkeretezõ meg a kiállítási meghívók legavatottabb szakértõje, mind-mind beszéltek, egymásnak, maguknak, valahogy úgy, ahogyan könyvekbõl tanulva tudtam, hogy kell. Én meg a gyomromra gondoltam. Nem fájt, nem szúrt, semmi nem volt vele, de tudtam, ha kérnék egy feketét törökös módra, félóra múlva már fájna és szúrna. Anélkül azonban nem láttam okát az üldögélésemnek, fárasztott a mások beszéde, a könnyed mondatok. A saját leírásra váró mondataimra figyeltem, és hogy azok békében hagyják a lelkiismeretemet, szükség lett volna arra a mondatra, egy feketét kérek, törökös módra. Mert olyan volt a hangulat, a szereplõk is körben mind. Benne voltak több mint hatvan évvel ezelõtt íródott szövegekben. Õk nem tudták, engem meg nyomasztott, merthogy errõl kellene írni, kitalálva, ami úgyis van, hitelessé, hihetõvé téve a valóságot, a várost, amely olyképpen ismétli önmagát és nálánál jóval nagyobb városokat, ahogyan a nyugodt és szép nõ rántja magával a férfiak gondolatait - nem a szívüket, lelküket, az semmi kérem, a gondolataikat, amit a leginkább féltenek -, hamis manírok, begyakorolt mozdulatok nélkül. Hát így létezett ez a kávéház a Korzón, felmerülve a múltból, a teljes õszinteség és az iránta meglévõ emberi igény természetességével, vagyis abszolút a jelen részeként. Egyrészt mert sajnáltam az ott eltöltött idõmet - sorra haltak bennem a mondatok -, másrészt mert éppen azt kellett volna megírni, a kávéházat és hangulatát, a benne lévõ emberekkel, kiválasztva egyikõjüket és mellérendelni valami történetet, szabályos novellává kerekítve a sorjázó szavakat, igencsak szükségem lett volna a törökös feketére. Ily módon belophattam volna a novellába - például amikor a szobrász az ablak melletti egyes asztalnál üldögélve és szemben lévõ lakásának ablakát nézve rendel, hogy a török kávét nyilvános helyeken azok az ügyes tulajdonosok vezették be, akiknek volt érzékük a finomságok iránt. A zaccos, jó szagú, különös ízû 'török kávé' mellett valóban úrnak, boldognak, sõt kitüntetett egyénnek érezhette magát a pesti polgár. A 'török kávé' felszolgálásánál másként hajoltak meg a pincérek, más volt a kávés és kávéskisasszony mosolya. Törökösen fõzött kávét az élet ünnepnapjain engedhetett meg magának az ember. Ha jó a gyomrom, és megrendelem, akkor kész a történet, hiszen abban már nem én, hanem a szobrász rendeli, akinek életében ünnepnapja van - valamit csak kitaláltam volna a török kávé illatával és zamatával körülvéve, a pincér mozdulatait, amint elé helyezi, óvatosan, hiszen - ha más okok miatt is - ma ismét kuriózum a törökösen rendelt kávé. De nem jó a gyomrom, tehát csak ülök az asztalnál, egyre idegesebben, mert fölállni és elmenni mégsem lehet, hja, a kávéház!, a novella meg csak fogy, tûnik el belõlem. Ez a magány. Ahogyan elmúlik, visszahozhatatlanul, egy nap.

- Ott az a kép a boltív mellett - mondja a meghívók mestere. Az - így õ. Csak sok a piros - válaszoltam. Hol? - kérdezi. Hát a képen - ingerülten én. De hiszen kék - csodálkozik rajtam. Erre már megfordultam, jobban, egy kicsit hátratolva a széket és a gyomrom miatt elmaradt törökös kávé-hangulat iránti sajnálatomat is. És ott függött fehér-arany keretben a kék égdarab, akár konyhaablakunk szárnya a ráma, benne meg a barnás csík: "ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférõ kék égdarabbal". És hiányozni kezdett bennem a magány, az egy perccel ezelõtt még türelmetlen fájdalmat okozó. Nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. Már tudtam, hogy létezik, és örültem, hogy nincs jelen.

- Anyámnak barna szeme van - mondtam. Ott, a boltív mellett, az a kép - nézett rám a meghívók mestere. De olyan barna, hogy a tavaszi ég biztonságot nyújtó kékje is benne van. - Igen? Talán a karamell illata miatt. Tudod, mielõtt ráöntik a hideg tejet, a cukrot végigcsorgatják a kanálon, hogy lássák, elég folyékony-e már. De csak tavasszal. Télen teát készítenek. Az más. Olyankor szürke az ég. - Az a címe, hogy Kék Duna keringõ - a meghívók mestere a csendes agresszivitás mestere is egyben. Mindig rám nézett, miközben fogta a kanalat, hogy nyugodtan várok-e a konyhaasztal mellett. Sárga cillámok voltak a szemében. Azt hittem, hogy csak nekem vannak ott, mert szeret. Tudja, hogy éhes vagyok, és egyedül érzem magam addig is, amíg õ a tûzhely fölé hajol. A gyerek a konyhaasztalnál mindig egyedül van. Ha biciklizõ kinder-majmot rak is össze. De nem. A sárga cillámok mindig ott vannak, ha kórházi ágyon fekszik is, sok évvel késõbb. Ezektõl gyógyul meg. A barna szemének sárga cillámaitól. Pedig egyedül van. Visszahozhatatlanul múlnak a napjai, amelyeken kinder-játékokat rakhatna össze. Magányos. De ha látom, mindent szilárdnak és biztosnak hiszek. Anyám szemében színek találkozása születik. Az õ szeme sárga csillámaival ilyképpen barna, hogy a tavaszi ég kéksége is benne van, mondhatnám tehát, hogy kék. Pont olyan kék, amilyen az ember édesanyjának a szeme színe. Úgysem tudom közölni veled, hogy milyen, tehát mondhatom nyugodtan azt is, hogy barna. Amiként valóban az. Érted? - De én a képrõl beszélek - a meghívók mestere kezd türelmetlenné válni.

Arról szeretnék írni, amirõl nem tudok, a legegyszerûbbrõl. És ha arról, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, akkor az italról is. És a konyhaasztalról. És egy képrõl, a Kék Duna keringõrõl. Egyik csak a másikában létezik, bármilyen nagy is köztük az értékbeli különbség, tárgyak lévén általunk létezhetnek, amiként az emberekrõl tárgyaik által mondhatjuk ki irántuk érzett szeretetünket. .kezdtem megsejteni a tárgyak hihetetlen sorsát. Miközben helyüket változtatják, magukba szívják életünk köznapi korszakait, s rettentõen távoli pillanatokat kötnek össze.

Érthetõen messze elkerültem a kávéházat, ahol nem rendeltem meg a törökös módra készített feketét, nyomasztott az elfecsérelt idõ, meg a meghalt mondatok, a novella, amelynek hõse a saját szobájának ablakát bámuló szobrász lett volna, de leginkább az, hogy mintha valami elkezdõdött volna, és nem találna kiutat, valami egyszerû és szép, köznapi és alapvetõ. Akár egy keringõ. Mert ha ritkán adódik is rá alkalom, tudjuk, lépései egyszerûek, alapvetõek, de az érzés, amit nyújt, a kellemes szédület, az enyhe bódulat szép és köznapi, nincs benne semmi túlzó, felrázó: éppen csak a minden.

Érthetõen bementem a kávéházba, amikor - egyébként ritkán, hiszen mindenki máshol él - a megszokott társaság megállt az ajtó elõtt. A meghívók mestere jókedvû volt, éppen a nyomdából jött. Nekem meg a rosszkedvem jött, mert eszembe jutott a néhány hónappal azelõtti beszélgetésünk, és az azóta tartó konyhaasztal melletti kín, a legegyszerûbbrõl kellene írni, miközben fáradtan rászólok a gyerekre, halkabban, nyugodtabban, lassabban. Ahogy leültünk - három sör és egy kávé tejjel -, a meghívók mestere elkezdte: ott az a kép, a boltív alatt, az a kék. A beszélgetés során egyszeriben ott termett a régiségkereskedõ, aztán már a létrán volt, és hozta a képet. Odatámasztotta az orrunk elé, hát ezt is akartuk, és bennem újra kezdõdött a szédület, mint egy keringõ, ahogy néztem, Kék Duna keringõ, tényleg az a címe, és rajta a halvány barna csík, de alul, legalul, egy fehér falevél is, ahogy éppen földet ér vagy vizet, a szél felkérte táncból megpihenve, a barnás csíkban meg sárga cillámok itt is, ott is, hogy egy piciny, sárga orrú sétahajóvá álljanak össze a falevél mellett. És akkor megint hiányozni kezdett a magány, nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. A hónapok óta tartó szédült keringõben, amelyben ide-oda lépegetve a legegyszerûbbrõl szerettem volna írni, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készíti, szemében sárga cillámok és az ég kékje az ablakban, ahogyan a szemével találkozik, én meg a konyhaasztalnál, vagy a fiam, és a kindermajom végre biciklizni kezd, csak a magány nem szûnik soha, mert a napok múlnak, visszahozhatatlanul, én meg csak ülök, ez a bánat a magány, a keringõ, a falevél egyedülléte láthatatlan táncosának kiszolgáltatva, hol ereszti le, vízre vagy földre, hát ebben a keringõben álltam meg. Nézve egy képet, amelyen akkor láttam meg a sárga cillámokat, a falevelet és a piciny hajót sárga orrával, amelyet a vízen ringatózva éppen az a törékeny fehér falevél tart fönt. Ennyi a történet. Ez a legegyszerûbb, amit nem tudok. - Szeretitek a karamellt? - a három férfi értetlenül emelte a képrõl rám a tekintetét. No, igen. A szobrász mégiscsak egyszerûbb megoldás. De nem eléggé az. - Mindig ilyeneket mond - tolta fel orrán szemüvegét a meghívók mestere.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Krámer kabátja

Az Erdõ utcában hosszúra nõttek az árnyékok, október közepe ült a fákon. Az ostorfákon kipattantak a barna bogyók, többségük már a járdán hevert sárgára aszalódva. Halálukban megsárgultak, apró citromokká váltak a gelegonyák. Úgy izzottak a neonlámpák fényében, mint apró ametiszt kövecskék. Talán a neonlámpa meleg-fehér fénye hevítette fel õket annyira, hogy színüket megváltoztassák, citrinné legyenek. Vagy a biztonság, amit a sötétedõ utcában a kigyúló lámpa jelent, gondos ember nem tapossa el a heverõ gelegonyát, megkerüli, lépésirányát megváltoztatja, vigyáz az ostorfa termésére, akként viselkedik vele valóban, miként a régiek az ametiszttel, becsben tartja, amulettnek tekinti, az utca amulettjének, az ostorfa termése megóv, mint a kõ jelentésében rejtve van a nyelv elõtt tudatlanul topogónak, a részegségtõl. Minden érzelem túlzásakor fellépõ részegségtõl. Ez a hit óvja az embereket ebben a városban, amely környes-körül van véve ostorfákkal. Az Erdõ utca járdája is ezért sárga, a felfelé tekintõ szem ezért ütközik barna bogyókba, októberi fákon himbálózó, megsárgult levelek közt melegen mosolygó gelegonyákba. Az ostorfa levelei nem játszanak az õsz minden színében, ezért nem tudnak a város gyerekei kellõ szépségû fogalmazást írni az õszrõl. Csak megsárgulnak a levelei, nem is szépek, kicsit hosszúkásak, nagyon porosak és csak megsárgulnak egy éjszaka alatt, ha elérkezik az õsz ideje. Mint az emberek a városban. Átmenet nélkül öregszenek, észre sem véve az idõ múlását, csak öregek lesznek. Vannak, akik ez elõl menekülnek. Mintha nem lenne elég jó megoldás este lefeküdni és reggel öregen ébredni - ha eljött az ideje. Azt mondják, akik ez elõl menekülnek, hogy érezni akarják az életet, szürcsölni, nyalogatni, mint a csigát a nyaralások ebédjein, színekben látni a közeledõ elmúlást, élvezni azt is, nem egyik percrõl a másikra rabjává lenni, nincs tovább, sárgák a levelek, nem is zihált bennem az élet, nem siklott a bensõmben, nem jajdult föl bennem ezernyi szépségével és színével, és csak vége van, milyen átkozott halvérû, változásoktól mentes város ez, nem is lehet idejében elmenekülni belõle, mondják, akik élni szeretik az életet, nyaralások csigaebédjeibõl szürcsölik tele a lelküket, és óriási városokba mennek álomra hajtani a fejüket, ahol parkokba kell menni fát keresni, látod, ez a fa, mondják, és mert nem látják mindennap az októbert váró leveleket, azt hiszik, övék az élet. De az övék is. Nem vitatható. A többi, ami a kisvárosokban marad, a szûk utcákon és unalmas tereken található, a fák és az emberek is történet csak. Meg nem történt. Lehetõség. Elképzelhetõ valóság. Gyöngeség és ámulat. A gyáva gyöngesége, aki nem mer szerencsét próbálni a nagyvilágban, a meghunyászkodó ámulata, aki felnéz a világot jártra, az életet habzsoló polgárra, topogva figyeli a szavát, nem látott és érzett gyönyörökrõl hallgat történeteket, igaziakat, "ami megtörtént velünk a repülõtéren", anekdotákat hallgat, és csodálkozik. Saját gyávaságán és azon, hogy hazafelé menet mégis gondosan kikerüli a gelegonyákat. Mértéktartó. Ugyan, hiszen annyi a kávéház, a kocsma, az alternatív szórakozóhely - füvet kaphatsz ingyen is -, a lebuj, hogy válogatni is sok belõle. Miért mértéktartó az anekdotát hallgató? Részegen, mi okozta a bódulat érzését, ne vitassuk, legyen ez az írás modern, afgán hasis, miért kerüli meg hát az anekdota-hallgató, afgán hasistól bódult részegségbe esõ a gelegonyákat? Van errõl egy történetem.

Krámer úr hallgatagon baktatott hazafelé, sétált, mondanám, de lehajtott feje, csüngõ kezei, megroggyant válla cáfolta ezt. Nehézkesen tette meg a lépéseket. Araszolt. Fõ, hogy halad, gondolnám, ha nem jutna eszembe rögtön, hogy a rák is ezt mondta. Fázósan húzta össze magán a kabátot, tudom, hogy ez a mondat következik, hiszen október van, gunnyaszt a szél a fákon, hogy idõrõl idõre nekilóduljon, fészkelõdik a megmaradt lombozatban, kibújás vagy bebújás, ez a gondom óriás, töpreng a szél, mert az is meglehetõsen lusta errefelé, de azért csíp a hideg és a sóhajtozón töprenkedõ szél is elég kellemetlent lehel magából ahhoz, hogy Krámer úr összehúzza magán a kabátot, fázósan, öregesen, de nem teszi, mert nincs rajta a kabátja. Hirtelen fordulatot vesz itt a történet, hiszen amikor elindult otthonról a színháztanács ülésére, tekintélyes polgárok tisztsége ez, akkor magára öltötte, nehéz volt és fekete, aprócskának tûnt benne Krámer úr, õsz-szaga volt a ruhadarabnak, naftalin, mondanám, ha nem lenne lírai az alaphang, maradjunk hát az õsz-szagnál, öreg kezével szeretettel simogatta végig, a ráncokat elõbb, aztán a gallér fazonját, büszke volt rá, a nagyvárosból hozta, Széchenyiébõl, ha éppen pontosítani kell, régi is volt, de melyik értékes ruhadarab nem az, vigyázott rá, óvta az októberi esõktõl, a város porától, a fölcsapódó sártól és a lovaskocsikkal trappoló lovak patkójáról fölverõdõ latyaktól, a piacnál kell leginkább óvatosnak lenni az átkeléssel, piros arcú kofák mérges ura csapkod az ostorral, úgy fodrozódnak a zöld káposztalevelek a kocsin, mint akik boldogan mennek a halálba, akkor vette ezt a kabátot, amikor befejezte a tanulmányútját és haza készült, átvenni a ruhagyárat, begombolta, amikor elindult, és most - a mondat ellenére - nélküle baktat az Erdõ utcán, s engem már csak az érdekel, hogy tudja-e, tisztában van-e a ténnyel, a hiánnyal, érzi-e a kellemes súly elmaradásával járó hideget. Igen, hogy is kételkedhettem, már a járása elárulta, de az, ahogy belépett az elõszobába, s ott állt porig sújtottan, míg a felesége ki nem jött csodálkozva, hogy miért nem megy már be, és ahogy kimondta: "ellopták a kabátom", abban minden benne volt, nemcsak a tény, a hiány, a fájdalom, sokkal több, egy élet értelme, a bajtól megóvó tárgy, az amulett elvesztésének tragikuma, az ebbõl következõ szerencsétlenség és a várakozás, a megadó várakozás, erre utaltak már a lecsüngõ kezek, a lehajtott fej is, nincs tovább. A ruhagyáros viselkedése pontosan olyan volt, mint az amulettjét elveszített emberé általában. Túlzásokban esett, nem óvta már õt semmi az érzelmi túlzás esetén fellépõ részegségtõl, különösen mert a túlzás oka a kegytárgy elvesztése. Fölösleges arra gondolni, hogy egy egyszerû, hétköznapi kabát ellopása is ilyen reakciókat vált ki a meglopottból. Fölösleges, mert nem hétköznapi kabátról, emberrõl, történetrõl van szó. Krámer úr túlzásának megnyilvánulásai: nem vacsorázott, nem hallgatta végig a felesége pasziánszjátékának következtetéseit, nem bóbiskolt el kedves foteljában, hanem merev háttal ült egy kényelmetlen széken, aludni küldte a feleségét és korgó gyomorral végiggondolta az esetet: amikor belépett a színházba, a ruhatárban hagyta a kabátot, mindenki így tesz, lassan fölment az igazgatói irodába, és végigülte a kötelezõ másfél órát. Õelõtte senki nem távozott az egy Marci bácsit kivéve, de õ nem gyanúsítható, hiszen kilencven is elmúlt, meg aztán jóval alacsonyabb is. Mégis, ó, beleborzong a háta, ahogyan most újra elképzeli, átéli a jelenetet, odalép a kisasszonyhoz, aki unatkozott, duzzogott és morcos volt, mert a cukrászdanapja helyett kellett végigvárnia az ülést, odalép és kimondja, ahogy talán soha többé, azt az egy szót, "a kabátomat", és a kisasszony megfordul, keres, kutat, zavarban van, hiszen ismeri, jaj, mennyire azt a nehéz és fekete ruhadarabot, de nem találja, pirulva fordul meg, hebeg és esküdözik, hogy el nem mozdult a helyérõl, de már hiába, mert a kabát nincs. Krámer úr egy percig sem várt, megfordult és elindult. Ott pillantottuk meg az Erdõ utca sarkán, ahogy baktat. És most, összetörten ülve a széken, de egyenes háttal, megpróbál magyarázatot találni arra, hogy miért van ennyire magán kívül. Felnõtt ember létemre, motyogja, mégiscsak egy kabát volt, semmi több. Õ nem tudja, hogy hatvan évet leélni egy városban még nem fátum, de ebben a városban bizony az. Megmérgezõdik a lélek, darabokra törik az akarat, látszatcselekvésben múlik az élet, és a legnagyobb tragédiákat éppen a látszatveszteségek okozzák. Azt sem tudja még, hogy amulett a kabátja, õ csak sajnálja, mert emlék volt, az egész fiatalságának, életének, a szabadkai ruhagyár felvirágoztatásának tanúja. Amikor már nem volt régi a világ, megfakult az épületek sárga színe, akkor megnézegette a kabátját és eszébe jutott a város, ahol vette, a sárga középületek élénksége, a hatalom bizonyossága, amelyre alapozódott az õ munkája, a katonauniformisok gyártása. A ruhák mellett, természetesen, de ahogy a pénz világában mondják, a nagy tételt mégis az vitte, a mundér. Amuletté késõbb lesz a kabát, a történet vége felé, de hogyan érzékeltetni a jelentõségét a dolognak, ha nem húzom ki íjként a feszültséget? Krámer úr éjféltájt lefeküdt, mert úgy érezte, meglelte a magyarázatot. Öregszem. De reggel, amikor ismét csak nem sütött a nap, és nem csillanhatott meg az ökörnyál, hogy a kertbe kisietõk kikerülhessék, hanem alattomosan fojtogatni kezdett, tekeredni és halált idézni ezüstösen, a szél pedig esõfelhõket hozott kelet felõl, szilvakék felhõkbe puhán bugyolált esõcseppeket, óvatosan ejtette ki õket ölébõl, gondos anya módján, Krámer úr ismét nyilallást érzett a lelkében, és felöltõben indult a Majsai híd felé. Nem tudott másik kabátot a testéhez, magához közel engedni. Zakatolt a szíve.

Korán jött az este, egy hét elõtt még délutánt mondtak volna ebben az órában. Megkocogtatták az ablakot, és sietve, a mássalhangzókat sisteregtetve mondták a hírt, hogy fegyverszünetet kértek, ez a biztos véget jelenti, ha nem a halált, csomagolni kell és felmenni, amíg nem késõ, felmenni, így mondták, nem volt kétséges az úti cél, a város, ahová indulni kell, szinte azonnal, a másiknak, a kabát születési helyének a rokona, testvére, alig várták, gyûlölnek bennünket, sisteregtek a hangok, sziszegtek, jönnek már az övéik, nem bevárni, menekülni, menekülni. De hová, motyogta Krámer úr a feleségének, aki már pakolt is, sürgette a férjét, ne totyorogj, tudod nagyon jól, mit jelent ez, százszor beszéltünk errõl, ha bekövetkezik, ezért adtuk el a házunkat, szõlõnket, vettük meg fönt azt a lakást, elvégre a gyárat nem viheted magaddal, siess már, reggel indulunk.

Nem megyek sehová, mert nincs meg a kabátom. Megõrültél? De meglehet még. Hátha mégis a Marci bácsi vitte el, olyan öreg szegény, észre sem is vehette a cserét, és már otthon is volt. Utánajárok. Krámer úr, miután hazaért a vasútállomásról, és elfelejtette a felesége végtelenül hömpölygõ mondatait, teát fõzött magának, kabát nélkül járni október végén nem vicces dolog, és megpróbálta elõre látni a történelmet. Ez csak igen keveseknek sikerült, és Krámer úr nem tartozott közéjük, így nem csoda, hogy lári-fárinak nyilvánította a fejvesztett menekülést, és visszatért kedves tevékenységéhez, a kabát utáni - gondolatbeli - nyomozáshoz. Ekként telt el néhány nap, késõ októberi, szomorú, riadt és félelemmel terhes hét is talán. November harmadikán, Krámer úrnak örökre emlékezetébe vésõdött ez a dátum, Marci bácsi kopogott. Zavartan köhécselt, és a kabátot tartotta a kezében, óvatosan és mégis idegenkedve, más jószága ez tartással a könyökében, a temetõbe indult volna tegnapelõtt, akkor vette észre, hogy nem az övé ez a nehéz és fekete kabát, bizonyára a színháztanács ülése után, igen-igen, kellemetlen, de hát rossz a szeme és fáradt is volt, hozta volna elõbb, de nem mozdult ki a házból, vagyis nem akart kabátot ölteni, nem jön be, sötétedés elõtt otthon akar lenni, csak ennyi.

Krámer úr otthon maradt a városban, mert nem tehetett másként, utazni csak akkor tud az ember, ha lehet, ezen is lehet vitatkozni, de minek, a bizonyosság úgyis csak annyi, hogy Krámer úr sokat sétált, boldogan simulva bele a kabátjába, de lehajtott fõvel, mert más világ lett, ahogyan egy régelmúlt estén sziszegte egy hang az ablakban, gyár nélkül és hirtelen megöregedve sétált az Erdõ utcában, hiába, olyan a város, hogy hirtelen ráncosítja el az arcokat, átmenet nélkül. Öregen, mondom, de boldogan, teszem hozzá, kételkedve ugyan a mondatban, mert lehajtott fõvel, hirtelen megöregedve hogyan lehet boldognak lenni egy kicsire töpörödött, idegenné lett városban, de a kételkedésem nem tartozik a történethez, amelybõl már csak a magyarázat hiányzik, a magyarázata annak, hogy miért mértéktartó a város mai polgára, miért anekdota-hallgató és nem élethabzsoló, miért kerülgeti gondosan a galagonyákat. Természetesen Krámer úr miatt. Mert õ ezt hagyta örökségül.

Egy októberi délutánon, amikor a szél ott gunnyasztott a megmaradt falombok között, Krámer úr hazafelé tartott kabátjában egy kártyapartiról, és azon mosolygott, hogy a háziasszonyok milyen értetlenül bámulnak rá minden alkalommal, amikor közli, hogy a kabátot nem hagyja a fogason, hanem magával viszi, és milyen bárgyún bámulnak rá a férfiak, hogy idõnként hátranyúl a székén és megtapogatja a kabátját, ezen mosolygott, amikor észrevette, hogy kíméletlenül tapossa az útjába esõ gelegonyákat. Zavarba jött, igen, ez a szó következik, zavarba jött, mert úgy érezte, túlságosan respektál egy tárgyat, míg más dolgokat figyelmen kívül hagy, esetleg megsemmisít, mint az ostorfa terméseit. Pedig mi maradt meg neki ebbõl a városból, ha nem az ostorfák, és az azon ülõ szél, amelynek szintúgy hálás lehet hideg leheletéért, hiszen olyankor a kabátjának örülhet. És ennyi az élet, gondolta, miközben gondosan kerülni kezdte a galagonyákat. Élni annyi, mint beleütközni a dolgokba, és simogatni azokat. Ez az utolsó mondat.

Ebben a városban van ehhez néhány ostorfa.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Szeráfi történet

Nem kalandoztam már olyan régi idõkben, amelyek a városháza építésének idejére tehetõk. Egy ideig nem. Megfáradtam. Meg aztán nem szerettem volna, hogy végképp rám ragadjon az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szûk - rojtosodó selyem, rühes macska szõréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüssös - ruhája. És tán azt se kérdeztem: megértik, ugye? Pedig ugyan kivel beszélhetném meg azt, hogy a folytonos üléstõl, a szöveg fölötti görnyedéstõl kiseggölõdött, könyéktájt pötyögõssé vált ruházatomban inkább vagyok egy szigorú megfigyelõ, a levegõégben aranyosan sárgállva elrepülõ sárkány leejtett szárnya vagy annak is csak egy pikkelye, s nem bánatos kornyadozással sóhajtozó, a múlt felé hunyorító, a jelen iránt vaksi vénkisasszony. Öregecske angyal.

De megfáradtam. Annyi féltenivalóm volt az utóbbi hónapokban, években, hogy úgy döntöttem, éppen most, hogy már-már valóságossá váltak legszörnyebb félelmeim, hagyom az elmúlt idõket, épületeket és embereket, amiket és akiket szavakba merevítve próbáltam itt tartani a magam és mindannyiunk épülésére, hagyom õket falakon gipszmintaként nyugodni: az újrakezdés lehetõségének formájaként; vásznakba merevülni: a rikító színek elvágyódásaként a város legkiválóbb helyén lévõ csemegebolt hátterébõl; kihasználatlan téglaívként hajolni: reménykedve abban, hogy a kihasználatlanság mindig jobb a megsemmisülésnél.

Sorsukra hagyom õket, mint aki eleget tett. Hát nem vagyok én angyal, hogy õrizzem vágyaikat és megvalósulatlan céljaikat, felvéve a szövegeim miatt nekem kínált molyos, a nosztalgiától öreges-vizeletszínû ruhát. A jelenbe belehunyorgó öregecske, szomorú, tépett lelkû angyal.

Én nem ezt akartam. De a gazdagságot megosztani csak hallókkal és látókkal lehet. A város fölött régen átúszott aranyszínû sárkány szárnyának pikkelyébõl nem születhet angyal, az elmúltat szárnyaival õrizgetõ.

Sorsukra hagyom hát õket. Bennem kedv van és derû. Hatalmasra nõtt testemben motoros fiákerek elõzik a villanyos társaság kocsijait, Ford Mondeo-taxik köröznek a piac környékén, göcögve nevetek, ha kerekeik megcsiklandanak a kanyarokban.

Nosztalgiám szomorkás mosolya?

Nem az emlékmûvek habarcsában az idõ. Gajdeszre megy valahány. Emelheti tisztelet, hagyomány, félelem: az ilyes emlékezetet csámcsogva falja fel az idõ. A fejekben, éppen ott. De minden gajsec lélegzetébõl kifröccsenõ nyálcsepp, aki kenyeres puttonnyal a hátán végigloholt az utcákon, befordult a kapualjakba, perecet vetett a téren röpdösõ masnik felé, becementesedik a léptek alá. Kenyérhordó fiúk fáradtságtól kicsorduló nyálán járunk. Talpunk alatt emlékmûvek.

Rühes macskaszõr-szerû bársony angyali ruhám?

Gondoltam: csillogó pikkely, kemény és törhetetlen, legfeljebb kiseggölõdött és pötyögõs: nem angyali, de olyképp félt, mint az akvarell-maszatos égen elhúzó sárkány félti a szelet. Amiben aztán minden benne: homok, vonatfütty, megérintett muskátli levele, építõmunkások izzadtsága.

Vagy tán nosztalgiává szelídülhet a halál?

Minden máshová került. Hatalmasra nõtt testem sárga keramitkockákon hever, gajsecok reggeli leheletében megkötött nyálcseppjei között, göcögve nevet, ahogy különbözõ jármûvek kerekei csiklandják, fekszik a városon. A város fölött egyszer átrepült, a szelet féltõ sárkány ismeri a helyet, ahol domesztikálni, nemesíteni akarják a halált, úgy lebeg fölötte, mint fekszem én rajta, szárnyából vagy annak csak egy pikkelyébõl sarjadt vadhajtás, pötyögõs és kiseggölõdött ruhájában szövegek közt ténfergõ megfigyelõ.

Ó, lennék bár öregecske angyal, nem kerub és nem szeráf, nem õrzõ és nem kitaszított, csak egyszerû, a kilenc kar egyikében megbújó, rosszul látó vénkisasszony: a város temetésén, emlékmûvek emelésének idején félbevágott vöröshagymát szorongatnék fekete szegélyes fehér zsebkendõmbe, aki titkon megnyúzza egyetlen szobájába bezárt és ettõl betegszõrûvé vált macskáit, hogy bundájukból otthonkát fonjon, sodorjon, kössön, és a halálba belenyugodva nyávognám a jelent. Feledve a régi idõket, a megértés vágyától hatalmasra nõtt sárkányszerû testem helyett aprócska angyalkezeimet tördelném.

Nem pékáruval teli puttonyokat cipelõ kenyeresfiúk emléke görnyesztené a hátam, tenné púpossá, de rüssök röpködnének otthonkámon, bõrömnek macskaszar szagú lenne a kipárolgása. Véletlennek is tarthatnám jelenlétemet, mit sem számító angyali ártatlansággal, kívülállóként: tiszta szellemi lényként.

Vagy tán nem a haláltól való félelemben dagad az élet?

Gondoltam: meg kell értenem, miért került minden máshová. Azért, hogy a nyelvem ne szennyezhesse be a testem: ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. (...) a nyelv is tûz, a gonoszság egész világa. Jól tudom, könnyebbségem volna máskülönben, hisz úgy lehet, az angyaloknak nincs nyelvük, közéjük tartoznom kellemes volna.

Gondoltam: meg kell értenem annak a régi, aranyszínû sárkánynak nyelvét, mely a város fölött szállva mondta: vannak fõvárosok, hol az ilyen gyötrõdés érthetetlen volna. És olyképpen belemerültem ebbe, hogy észre sem is vettem, régmúlt idõkbe: azok embereihez, tárgyaihoz tértem, az elmúlt város iránt vágyakozó szövegíró macskaszar-szagú, öregember vizeletének színében fürdõ ruhájába bújtatódom, öregecske angyallá avanzsálok lassan.

Miközben a nyelvem az arany tisztaságában fürdõ sárkány nehezéke. És végül: engem kell legyõznie az angyalinak, mert az ördöggel cimborálok, bálványimádó vagyok. Önmagam kell legyõznöm: nyelvem legyen öngyilkoló kardom, mellyel hatalmas, jármûvek kerekének csiklandozásától göcögve nevetõ testem miszlikbe aprítom.

Hát nem akkor silányítom nosztalgiává a halált, ha nem veszem észre, hogy minden máshová került?

Gondoltam: a rühes macska lenyúzott bõrébõl font ruha, ami rám került, nem egy öregecske angyalé, de a halál angyaláé.

És újra a szöveg fölé görnyedtem, emlékezni akartam: volt kiseggölõdött ruhám, pötyögõssé vált könyöke tájéka, mert az aranyos sárkány szárnyának egy pikkelyébõl lettem megfigyelõ, más helyeken tán érthetetlen volna az effajta gyötrõdés, ám nem itt, ahol minden máshová került. És tán meg kéne alkudnom, hogy ne gyõzessek le, ne neveztessek egy elmúlt város iránt vágyódó szövegírónak?

Hát bálványom a város?

A bukott angyal ismeri föl a mélységet. Lázadhat az ellen, hogy minden máshová került. De a bukott angyal szemefehérjébõl hiányzik a sárkány tisztessége: nyelvével formált szavak. A habarccsá keményedõ nyál, ami nem dicsõítés és nem emlékmû, nem lázadás és nem kárhozat.

Megfáradtam. Már annyira elnehezültem, hogy tán végképp hagyni kezdtem az elmúlt idõket, épületeket, embereket.

Mert minden máshová került, úgyis gajdeszre megy valahány.

És ez már majdnem olyan volt, mint a "meg nem tapasztalt szenvedés öröksége". Éppen akkor, amikor majdnem valósággá váltak legszörnyebb félelmeim, megtörténtté az utóbbi években és hónapokban gyülemlõ gonoszság, szereztem egy macskát. És mondtam: hagyom az elmúlt idõket, tán nem engedem, hogy vágyódó szövegíróvá tegyenek, bálványimádóvá?

A kölyökmacskával együtt kezdett nõni bennem a dac, az ellenállás: hát nem tartozom ide, mondtam, ide, ahol minden máshová került. Figyeltem az egyetlen szobámba zárt macskám testérõl hullani kezdett szõrt. Kajánul azt gondoltam, hatalmasra nõtt testem, melyben egymást elõzve száguldanak a közlekedési eszközök, úgy megy majd össze, zsugorodik bele a szobába, ahogy a macskáról hámlik, a bezártság kínja miatt csomókban hullik ki a szõr.

Tennem kellett valamit, gyûjteni kezdtem a szõrét, öreges vizelet szagú szõnyegembõl ujjaimmal kapartam ki macskaszar szagú szürke szõrét, hogy galacsinná sodorva kidobjam, de mert nem volt hozzá erõm, hát hagytam, szerte hagytam a szobában, míg lassan annyi lett belõle, hogy amerre fordultam belédörgölõztem, beletapadt a ruhámba, kiseggölõdött, könyökénél pötyögõssé vált ruhámba, puhává téve azt, akárha sárgás rüssök, úgy lógtak rajtam a macskaszõr galacsinok, nem éreztem már, hogy vannak helyek (fõvárosok tán), hol az ilyen gyötrõdés érthetetlen volna, mert a gyötrõdést se éreztem, nem terült el az ég alatt az aranyos testû, a homok, a vonatfütty, a megérintett muskátli levelének és az építõmunkások izzadtságának szagát a szélben féltõ sárkány, magam se voltam a földön, nem nyúlt el hatalmas testem, nem emlékeztem a gajsecokra, amint a reggelbe fáradva kiköpnek, nem volt mire figyelnem.

Vaksin hunyorgó öregecske angyal lettem lassan, szavak nélkül totymorgó. Már kezdtem nem látni, hogy minden máshová került: macskakaki a szememben. Ruhámhoz nem ért hozzá a sárkány szárnya.

Vagy tán mégis az emlékmûvek alatt vannak a halottak? És virággal kérhetünk bocsánatot az életükért?

- Angyali ártatlansággal kardot fogunk a kezünkbe és virágcsokrot suhintunk össze ügyes mozdulatokkal - ezt mondtam a bezártságtól rühesen vakarózó macskának, végighúzva felfelé görbülõ hátán a kezem, és hirtelenül nagyon meggyûlöltem, mert annyi élete van. És mert szõrgalacsinjaitól hozzá váltam hasonlatossá, magamat is meggyûlöltem. Éreztem, hogy nõ, növekszik bennem az élet, ami pedig nem kell nekem, mert nincs benne kérdés.

Nem a kérdések tartják távol a halált?

És nekem nem azzal kellene mégiscsak foglalkoznom, akkor is, ha az utóbbi idõben majdnem: újra minden máshová került.

Elhittem, majdnem elhittem, hogy kérdések nélküli szövegíróvá kell lennem, egy szomorúan bólogató öreg angyallá, mert megijedtem: megijedtem attól, hogy erõszaktól halhatok meg, és szétporladó hatalmas testembõl szertefutnak majd a közlekedési eszközök anélkül, hogy megmondtam volna, merre induljanak.

És tudom, mi akadályozott meg abban, hogy elhiggyem, le is írom azonnal. Ha férfiak verekednek egymással, és egyiknek felesége odamegy, hogy a férjét kiszabadítsa annak a kezébõl, aki veri, és odanyúl a kezével, hogy megragadja annak a szeméremtestét, le kell vágni az asszony kezét irgalom nélkül.

Odavágtam a macskát, verni kezdtem ököllel és rugdosni a rüsztömmel, szállt a szõr mindkettõnkrõl, csípõset izzadtam, ha nem lesz is kezem, nem pótolhatod angyali szárnnyal, nevetni akarok és sírni, a szeméremtesthez kapcsolódó történetet akarom elmesélni, de elõbb tisztázni, hogy miért került minden máshová, jaj, jahajaj, az életemet akarom. Mert tudd meg, te rühes dög, hogy ez az egyetlen életünk, mindamellett talán a legjobb élet a lehetséges reinkarnációk láncolatában, melyen átmegyünk, mert a gilgul, a számtalan élettranszformáció kabbalista hite szerint a múlt vagy jövendõ életeink során kõ, növény, állat voltunk vagy leszünk, vagy bármi a bolygónkat meg a számunkra ismeretlen világokat benépesítõ oktalan lények közül.

Akár angyal is.

De nem most, rugdostam a macskát, nem most, amikor még lélegzem, akkor se most, ha voltak pillanatok, amikor szerettem volna kilépni mindabból, ami körülvesz, mert már nem olyan a világ, amelyben a férfiak verekednének egymással, csak gyilkolás van, gyereket, asszonyt, közkatonát, férfiembert egyként elérõ halál, nincs helye a kéz feláldozásának. Mert minden mellett mégis ez a legjobb életünk.

És kirugdostam szobámból a macskát.

Vagy nem került minden máshová?

Ahogy hatalmas testemmel ismét nyugodtan heverek a régi helyemen, azt látom, ami van: semmi se ott, ahol lennie kellene.

A folyó már másfél évszázada a föld alatt folyik. A Nagyposta utcájából az õ hullámain nyargaltak a gajsecok kenyeres puttonyokkal a hátukon: ha kiköptek fáradtságukban, az utca lefolyóin a föld alatt sutyorgó folyóba került nyáluk, száradó nyomai ekképpen lettek a vízfolyás emlékmûvei. A föld göröngyei színes testû díszként falakon tündökölnek. Különlegesen ragyogóvá teszik a várost: kék, sárga és zöld ragyogásuk az épületek falán a féltést gerjeszti: s ha bántja valakik szemét? És visszatépik oda, ahonnan fáradtságos munkával kisajtolták belõlük a ragyogást: a földbe.

Hát nem az jelenti a fájdalmat és a szépséget, ha minden máshol van?

Akár az asszony keze idegen férfi szeméremtestén, hogy megmentse a férjét amannak kezétõl. Cselekedete a megmentés, a megtartás kétségbeesett hirtelenségével zúdul a kezébe, sokszorozza meg erejét, mégis van egy parancs, amely úgy szól: irgalom nélkül vágják le a kezét.

Azért ad, hogy elvegye?

Olyan egyszerû ez. Ahogy hatalmas testemmel elterülök, hogy a közlekedési eszközök kedvükre tehessék dolgukat, idõrõl idõre víz fröccsen a szemembe. A város legkülönbözõbb pontjain csobogók, szökõkutak köpik-nyelik a vizet, a föld göröngyeibõl égetett csempék õrzik cseppjeiket, amelyek néha, ha feltámad a szél, hatalmas testemre kerülnek. Hûsít, élvezem. De amikor szöveg fölé görnyedek, az élvezet ijedtséggé, féltéssé nehezül: tudom, hogy a város föld alá került folyójának emlékmûvei: egyképpen fájlalják a folyó eltûnését és teremtenek szépséget. És tudom, hogy annak adatik, akinek van: de melyik? Fájdalom? Szépség? Ezért ragaszkodom a járdához száradt gajsec-nyálhoz: csöppjei a folyóban és talpunk alatt, az elvesztés lehetõsége nélkül.

De bennem kedv van és derû. Szélcsendes napokon, amikor nem fröccsen felém a szökõkutak vizébõl egyetlen csepp se, csak a közelekedési eszközök surrognak járataik szerint, göcögve nevetek, ha kerekeik megcsiklandanak. Ilyenkor Krámer úr jut eszembe, akinek egyszer tévedésbõl elvitték legkedvesebb ruhadarabját, a kabátját, amely egész fiatalságának, életének, a szabadkai ruhagyár felvirágoztatásának tanúja volt, abban a városban vette, ahová egy õszi napon indulnia kellett volna a feleségével együtt (sietve, a mássalhangzókat sistergetve mondták a hírt, hogy fegyverszünetet kértek, ez a biztos véget jelenti, ha nem a halált, csomagolni kell és felmenni, amíg nem késõ, így mondták, nem volt kétséges az úti cél), de nem indult el, Krámer úr maradt, és mert a felesége nem volt vele, nyugodtan kigondolhatott dolgokat, mesélhetett történeteket. Egyszer azt mondta, "élni annyi, mint beleütközni a dolgokba és simogatni azokat." De ennél sokkal jobban szerette azt a mondatot, hogy "minden máshová kerül."

Mostanában szélcsendes napok sorjáznak, követik egymást a holdpálya két csomópontja, a sárkányfej és sárkányfarok között, hát kihasználom az idõt, és elmesélem, hogyan gondolta Krámer úr azt, hogy minden máshová kerül.

A Városháza harmadik emeletén sorakozó mûtermek egyikének zajos összejövetelén üldögélt Krámer úr, kicsit hümmögve-dünnyögve, rövidlátó szemével a színésznõket méregette, fickándozó nevetésükre megrándult az orrlyukából kilógó szõr, válla fölött hátranézett a demizsonból bort töltõ mûvészre, akit felesége a hatvanas éveket idézõ szigorú-feketével kihúzott szemével komoran méregetett, és - Krámer úr - kicsit összerándult, ahogy a demizsonból kilöttyent a homoki bor, mert a mûvész rázendített, hogy: "Debrecennek van egy vize..." Mindenki jól érezte magát, a félig nyitva hagyott, folyosóra nyíló ajtóból barackpálinka illata sündörgött a mûterembe, mert az éppen daloló mûvész felesége a gimnáziumból hazafelé menet betért férje mûtermébe, aki egy tisztelõjétõl barackpálinkát kapott, amit a múzeumból, a levéltárból és a szomszédos mûtermekbõl odasereglettekkel igyekezett megsemmisíteni, hogy hazavigye a cekkereket. De mert a pálinka meggátolta az embert a bevásárlásban, a szigorú-feketétõl erõs szemû asszony felkapta az üveget, és a folyosón lévõ keskeny ablakok egyikén ledobta a Városháza udvarába. Annak illata, akárha fehér szirmú barackvirág, puhán szállingózott vissza az üvegcserepek közül. Emiatt aztán Krámer úr, aki a színházi elõadásról érkezett a mûterembe, már a folyosón kellemesen érezte magát, bár amikor megtudta az illat okát, kicsit összerázkódott az asszonyi gyalázattól. Hallgatagon üldögélt a sarokba helyezett fotelben, jól érezte magát a viháncoló színésznõk látványától, de amikor felhangzott a "Debrecennek van egy vize...", odafordult a tõle nem messze tanyázó férfihoz, és megkérdezte tõle, miért van szakálla. Akárha sejtette volna a választ, bólintott: gondoltam, hogy nem azért, mert zsidó vagy. És fejével egy csupasz arcú figura felé bökött: minden máshová kerül. Akár a barackpálinka: a vérkeringés helyett az udvar kövére. No, de legalább egyet biztosan tudok: ettõl az asszonytól nem kellene szõrszál - és fejével a szigorú-feketétõl borult tekintetû nõ felé bökött -, mert õ aztán nem kerülne máshová. Öreg volt már Krámer úr, hát örömét lelte abban, hogy odafigyeltek rá, így aztán a tekintélyes szakállra függesztve szemét, folytatta: megjegyezheted, amit mondok: minden, ami jó, máshová kerül. Akár a barackpálinka az udvar kövére, a folyó a föld alá. Régi tapasztalatom ez nekem, még Csantavéren jöttem rá, amikor az elsõ szeretõm elhagyott. Arra kértem, engedné meg nekem, hogy a szeméremszõrzetébõl kicsippentsek egy szálat, hadd szagolgassam, morzsolgassam hátralévõ éveimben. Mert más asszony nem kell nekem, ezt azért hozzátettem. Megengedte. Valami történhetett akkor velem. A gyûjtés izgalma kerített hatalmába. Nem tudom, hogy ezt érezhették-e meg bennem, de sorra elmentek, máshova, máshoz kerültek. Annyi biztos, hogy egyedülálló gyûjteményem van: egyenes szálú fekete, kunkorodó szõke, selymes vörös. Nem akartam, hogy elmenjenek, de elfogadtam, belenyugodtam: ami jó, szépséget és fájdalmat ad, mindig máshová kerül.

Krámer úr, akárha oda nyúlna, kicsippentett egy szõrszálat az orrából, tán csiklandozta a gyorsuló levegõvételben. De ettõl az asszonytól, bökött a térde közt demizsont szorongató mûvész felesége felé, akkor se kellene, ha csokorba kötve nyújtaná át. Mert nem amiatt voltak jók a mindig máshová kerülõ asszonyok, nem. Hanem azért, mert úgy csinálták, mint az angyalok. Akár a szeráfok.

Szélcsendes napokon, amikor hatalmas testemre nem fröccsen víz a szökõkutakból és csobogókból, olyan, akárha kiseggölõdött és könyéktájt pötyögõssé vált ruhámban ülnék a szöveg fölött, régmúlt idõket és embereket idézve, akár egy régi, aranyszínû sárkány szárnyának pikkelyébõl idehullott megfigyelõ, nem viaskodom rosszízû gondolatokkal öregecske angyalokról, akik ellenében meg kellene védeni a nosztalgiává silányított halált, kérdéseket föltenni, hogy értelmessé dagadjon az élet, az a gyötrõdés, amely más helyeken érthetetlen volna, akkor Krámer úrra gondolok, akirõl úgy érzem, sajátságos gyûjteményével éppen olyan emlékmûvet emelt a szeráfként szeretõ asszonyoknak, mint a gajsecok a föld alá került folyónak, nem érzem, hogy az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szûk - rühes macska szõréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüsszös - ruhája volna rajtam, és ha nem volna ilyen hatalmas a testem, tán föl is tudnék repülni, sárga hajam úszna a szélben, olyan volnék, akár egy aranysárkány, vagy tán, mint egy hatszárnyú angyal: szeráf.

[Rosen]

PERNECZKY Géza
Az ablak

“Már hajnali ötkor az ablakot pucolta. Lezuhant, meghalt!” – A hír vaskos címsorba szedve állt az Express címû bulvárlap elsõ oldalán. Alatta olvashatók voltak a részletek is. Egy bizonyos Deggemann asszonyt annyira nyugtalanított a tudat, hogy mosatlanok az ablakai, hogy már hajnalban fölkelt és nekilátott az ablakpucolásnak. Az álmosságtól azonban még bizonytalanul állt a lábán, egyensúlyát vesztette, és kiesett a negyedik emeleti lakásból. A rövid cikk mellett egy fénykép állt a házról, amelyben a Deggemann család lakott, és egy fekete nyíl mutatott a kérdéses ablakra.

  Nem tett említést róla az újság, hiszen nem is volt különösebb hírértéke, hogy a város szociális osztályának az illetékes munkatársa a váratlan tragédia után rutinszerû látogatást tett a balsors sújtotta családnál, hogy fölmérje a kárt, és eldöntse, indokolt lenne-e rendkívüli segélyt folyósítani. Elõször tévedésbõl az egyik szomszédnál csengetett be, mert a névtáblákkal mit sem törõdve egyszerûen azt a lakást kereste, amit az újságban hozott fotó azzal a bizonyos fekete nyíllal megjelölt.

Miután kiderült, hogy az újságban rosszul volt elhelyezve a nyíl, különösebb nehézség nélkül megtalálta az igazi Deggemann-lakást is. Csak Deggemann úr volt otthon, aki érthetõ módon nem volt beszédes hangulatban, de azért az eléje tett ívet készségesen és lelkiismeretesen kitöltötte. Az így adott válaszokból kiderült, hogy kereskedelmi iskolát végzett és foglalkozására nézve vállalati könyvelõ. Vallása katolikus, és három gyermeke közül a két idõsebb fiú, a legkisebb pedig leány – valamennyi még iskolás korban volt. Míg Deggemann úr a kérdõívvel bajlódott, a szociológiai osztály munkatársa feltûnés nélkül körülnézett a lakásban, amely tisztának és ápoltnak látszott, és nem különbözött a városban található legtöbb kispolgári otthontól. Miután túlestek az adminisztratív formaságokon, a tisztviselõ kissé bizonytalan mozdulattal a nappaliszoba egyik ablakára mutatott és megkérdezte, hogy errõl az ablakról lenne-e szó. Deggemann úr csak rekedt torokköszörüléssel válaszolt, majd némán bólintott. A szociológus kicsit még ide-oda topogott, de aztán – és ezt udvariasan meg is jegyezte – teljesen tisztának találta a szoba valamennyi ablakát.

    Ekkor Deggemann úr mégis megszólalt:

      – A feleségem szerint nem volt egészen tiszta. – Aztán hozzátette: –Talán annyiban igaza is volt, hogy amíg maga inkább csak kinéz az ablakon, a feleségem mindig alaposan ránézett az ablaküvegekre, ahelyett hogy, mondjuk, átnézett volna rajtuk.

A tisztviselõ zavartan félrefordult, és hogy visszanyerje biztonságát, a kérdõív után nyúlt, és a megjegyzés rovatba odaírta: – “Nem kinézett, hanem ránézett.” – Majd, mivel sutának találta így a mondatot, kiegészítette még az odakívánkozó befejezéssel: – “az ablakokra.” – Degemann úr ekkor megkérte a tisztviselõt, hogy írja még oda, hogy a felesége nagyon tiszta és szorgalmas asszony volt. Miután a tisztviselõ eleget tett ennek a kérésnek is, elbúcsúzott Deggemann úrtól, aki az ajtóban állva még megjegyezte, hogy ha a gyerekeket is látni akarja, akkor legközelebb délután jöjjön, amikor azok már hazajöttek az iskolából. Egyébként szívesen megmutatná a gyerekekrõl készült fényképeket is, és csak azért nem teszi, mert elég régiek a felvételek. Ideje lenne újabbakról gondoskodni.

Ez az utolsó mondat, miközben úton volt a hivatalába visszafelé, elgondolkodtatta a szociális osztály munkatársát. Emlékezett ugyanis egy szakcikkre, amelyben évenkénti ritmusban megismételt fényképfelvételek alapján elemezte a szerzõ egy tipikus család szociális helyzetének a lassú megváltozását. Deggemann úr nem volt túl közlékeny, de áradt belõle a megbízhatóság és a kooperatív segítõkészség. Nem lenne butaság, gondolta a tisztviselõ, ha élne a kínálkozó alkalommal, és valami hasonló szakmunkába kezdene.
Így történt aztán, hogy két vagy három hét múlva, amikor már majdnem elfelejtette a Deggemannéknál tett látogatását, egy napon a tisztviselõ elõtt mégis csak felrémlett az újságban lehozott ablak képe a fekete nyíllal, és ekkor egy hirtelen elhatározással cselekvésre szánta el magát. Felhívta Deggemann urat, hogy megkérdezze tõle, megengedné-e, hogy a délutáni órákban újra elnézzen hozzájuk. Ez a második látogatás sokkal jobban sikerült, mint az elsõ, pedig a hivatalnok a fényképezõgépét nem is hozta magával – azért ugyanis külön haza kellett volna még mennie. De ezután rendszeres idõközökben el-ellátogatott a Deggemann családhoz. Sok mindent lefotózott a látogatásai alkalmával, és mind a képeket, mind pedig a körültekintõen vezetett jegyzeteit egy külön irattartóba fûzve kezdte gyûjteni.

Idõvel azonban mégis egyre több érdektelen adat gyûlt fel a Deggemann dossziéban. Lehet, hogy az is közre játszott ebben, hogy a városházi tisztviselõ az évek múltával mégis csak belefáradt a Deggemann családba, és lassacskán belátta, hogy nem is olyan könnyû tudományos publikációkat írni. Ám az is nehezére esett volna, hogy az egészet a szemétbe dobja. Végül azzal a megjegyzéssel adta át a dossziét e sorok írójának, hogy bár a Deggemann család története tudományos szempontból elég érdektelen, mégis tartalmaz néhány olyan fordulatot, amik lehet, hogy érdekesek, minden esetre elég nehezen magyarázhatók. Elképzelhet, hogy egy irodalommal foglalkozó egyén inkább tud kezdeni velük valamit.

Az oldalakat átlapozva kiderült, hogy a városházi tisztviselõ nem csak Heggemannékat látogatta meg idõrõl-idõre, hanem azokat is sorra meginterjúvolta, akik valamilyen úton-módon ismerték a családot. Ennek ellenére az anyag tényleg elég sivár maradt. Csupa közönséges vagy ostoba dologról esett szó a feljegyzésekben, és ezek a mozaik-kockák nem álltak össze koherens történetté. Elég, ha a puszta tényeket felsorolom, hogy az olvasó is lássa, hogy igazam van, és tiszta képet kapjon a Deggemann család életének a folyásáról.

Az adatok szerint Deggemann úr a felesége halálát követõ elsõ hónapokban neurotikus zavarokban szenvedett. Kerülte a lakás utca felé esõ falait és nem tudott az ablakokra nézni. Három-négy hónap elteltével azonban az ablakok annyira elvesztették a korábban megszokott tiszta fényüket, hogy Deggemann úr úgy érezte, hogy most már nem fél kinézni rajtuk keresztül az utcára. Porból és esõcseppek nyomából képzõdött finom mintázatú háló tette homályossá az üveget, és ezzel az utcakép is elvesztette metszõ tisztaságát. Deggemann úr ezután többször is megemlítette a munkahelyén a kollégái elõtt, hogy most már nem olyan biztos abban, hogy a felesége túlzásba vitte volna az ablakok tisztaságának a kérdését. A piszkos ablak ugyanis elsötétíti a szobát. Ahogy az feljegyzésekben állt, Deggemann úr viselkedését az egyik fiatalabb kollégája úgy értékelte, hogy, úgy látszik, a könyvelõt lelkiismeret furdalások gyötörték, amiért soha nem segített feleségének a takarításban. Egyszer ugyanis azt a feltételezést is megkockáztatta, hogy a felesége még mindig életben lehetne, ha átengedte volna neki az ablakpucolást.

Ez a fiatalabb kolléga, megunva az ablak ügyet, és a szûnni nem akaró lamentálást, végül is azt tanácsolta Deggemann úrnak, hogy ha felesége életében el is mulasztotta, legalább most szánja rá magát, hogy megmossa az ablakokat. Mint hozzá tette: – Nem fog leesni a gyûrû, kedves Deggemann úr, az ujjáról. – Deggemann úr sokáig szótlanul nézett maga elé, majd megkérte ezt a kollégáját, hogy engedje meg, hogy meglátogassa õt az otthonában egy olyan napon, amikor a felesége éppen az ablakokat pucolja. Szeretné ugyanis látni, hogyan végzik az asszonyok ezt a munkát.

Ettõl az idõtõl kezdve Deggemann úr tényleg tisztán tartotta a lakása ablakait, és egyidõre teljesen visszanyerte normális kedélyállapotát. Másfél vagy két év múlva annyira rendezõdtek az otthoni viszonyok nála, hogy takarítónõt is fogadhatott, aki aztán mindent tisztán tartott, beleértve természetesen az ablakokat is. Deggemann úr csak azt az ablakot tartotta fenn magának, amelyhez a tragikus esemény emléke fûzõdött. Ezt továbbra is maga mosta, és gyakran álldogált a kristály tiszta ablaktáblák elõtt centiméterrõl centiméterre vizsgálva az üveget, hogy eltüntesse az esetleges légypiszkokat vagy a vízcseppek nyomát.

Újabb néhány esztendõ múlva a gyerekek már olyan nagyok lettek, hogy kezdtek kiszakadni a családi otthonból. A két fiú önállósította magát, és csakhamar Deggemann úr lánya is férjhez ment. A városházi tisztviselõ meglátogatta a fiatal asszonyt az új otthonában, ahol is a hûtõszekrénybõl elõvett sörös üvegek megnyitása után és némi csevegés közben tapintatosan az ablaktisztításra terelte a szót. Megtudta, hogy a fiatalasszony mindenhéten lemossa egyszer az ablakokat. A lakás egy új épület harmadik emeletén volt, és ez a körülmény alkalmat adott a tisztviselõnek arra, hogy az utcára letekintve felidézze a néhai Deggemann asszony hálának a szomorú körülményeit is. A fiatalasszony azonban úgy tudta, hogy az anyja valamilyen betegségben halt meg – ami azért volt különös, mert már nem volt olyan kisgyerek a tragédia idején, hogy ne tudhatta volna az igazságot. A válasz annyira megdöbbentette a tisztviselõt, hogy nem is vesztegetett több szót az ablakokra, hanem a miután a sörét kiitta, elbúcsúzott a fiatal pártól, és a továbbiakban semmilyen följegyzést nem fûzött be róluk a Deggemann-dossziéba. Hasonló okokból hagyott fel azzal is, hogy figyelemmel kísérje a fiútestvérek életének az alakulását.

Közben Deggemann úr kedélyállapota újra rosszabbra fordult. A házat ugyanis tatarozták, és a munkálatok során kicserélték a régi ablaktokokat is. Deggemann úr azt szerette volna, ha a tragikus emlékû ablak a helyén marad, de mivel ez nem volt lehetséges, legalább ahhoz ragaszkodott, hogy a lebontásra kerülõ régi ablaktokok közül ez az egy épen maradjon. Összeillesztette a leszerelt ablaktok részeit, és amikor ezzel kész volt, a helyükre akasztotta az ablakszárnyakat is, majd pedig az egészet odaállította a falhoz támasztva a konyha végébe. Olyan benyomást keltett ez a megoldás, mintha egy nyitott könyv támaszkodna a falhoz, aminek átlátszóak az oldalai. Deggemann úr továbbra is gondoskodott róla, hogy az ablakszárnyak tiszták maradjanak, ami így, hogy az ablak már le volt szerelve, nem is bizonyult nehéz munkának.

Idõnek teltével azonban jobb megoldásra jutott Deggemann úr, noha az ötlet, amit kitalált, megrökönyödést keltett a szomszédokban. A kollégái közül is voltak néhányan, akik továbbra is kapcsolatot tartottak az éppen nyugdíjazott Deggemann úrral, és azok is furcsállották a dolgot. Deggemann úr ugyanis az ablakot kiszállíttatta a temetõbe, és ott egy betonkeretbe ágyazva felállíttatta a felesége sírjára. Ezután hetente kijárt a különös síremlékhez, és vödröt, mosószert, meg törlõrongyot, valamint az ablaküvegek polírozására szolgáló bordarabokat vitt mindig magával, hogy tisztán tarthassa az ablakot. Volt úgy, hogy az esõs hónapokban, amikor a zápor magasra verte a sarat, majd minden nap kinézett a temetõbe, hogy van-e valami tennivaló az ablak körül. Kevesebb munkája akadt a száraz évszakokban. Ilyenkor mintegy imába merülve vizsgálgatta az ablaküveget, és legfeljebb csak a zsebkendõjét vette elõ, ha valami apróbb piszokfoltot talált.

Az ismerõsök belenyugodtak, hogy Deggemann úr nem beszámítható, és kezdtek napirendre térni a különös szokásai felett. Csak akkor ébredtek rá, hogy jobban kéne vigyázniuk rá, amikor egy alkalommal Deggemann úr azt a megjegyzést tette, hogy ideje már, hogy a felesége után menjen. Ekkor a szomszédok közül néhány asszony úgy határozott, hogy az öreget egy kicsit tényleg szemmel tartják, és beosztást csináltak arról is, hogy melyikük kíséri ki Deggemann urat a temetõbe a heti sír-látogatásaira. Ezt nagyon leleményesen azzal indokolták, hogy Deggemann úrnak bizonyára nehezére esik már a vödröt és a mosószereket egyedül cipelnie. Deggemann úr örült a váratlan segítségnek, és felvillanyozva szervezte meg a következõ hetek sír-látogatásait.

Az asszonyokat megnyugtatta ez az egészséges reakció, annál is inkább, mert mindjárt az elsõ alkalommal, hogy Deggemann úr valamelyik szomszédasszony kíséretében a temetõbe látogatott, kiderült, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Deggemann úr ugyanis nem csak az elhunyt feleségérõl mesélt el az ablaktisztítás közben egyet és mást, hanem különben is beszédes hangulatban lehetett, hiszen ráterelte a szót a szomszéd sírok virágaira, sõt mesélni kezdett azokról az idõsebb asszonyokról vagy özvegyemberekrõl is, akik rendszeresen kijártak a temetõbe a hozzátartozóik sírjához, és így idõvel Deggemann úr ismerõseivé váltak. De a következõ csütörtökön – és csak késõbb derült ki, hogy Deggemann asszony is egy csütörtöki esett ki az ablakon – Deggemann úr az ablak megtisztítása után váratlanul búcsút vett az õt éppen elkísérõ asszonytól, kitárta a betonkeretbe ágyazott ablak szárnyait, és mielõtt az asszony megakadályozhatta volna ebben, kissé ügyetlenül, fejével elõre bukva átvetette magát az ablakpárkányon.

A párkány és a sírt fedõ márványlap között csak annyi volt a távolság, mint amennyi az ablakok szoba felöli oldalán szokás, nem lett volna tehát feltétlenül súlyos kimenetelû a bukás. Deggemann úr azonban, ahogy átesett, rögtön el is tûnt az ablak túlsó oldalán, és a szomszédasszony, aki a rémülettõl megkövülve állt még egy darabig a sír mellett, amikor magához tért, pánikba esve futott ki a temetõbõl. Hazaérkezve aztán megtudta, hogy ugyanabban az idõpontban, amikor Deggemann úr eltûnt a sír mellõl, az öregúr holttestét teljesen összezúzódva ott találták meg a ház elõtti járdán. Az esetnek véletlenül nem volt szemtanúja, ezért aztán senki sem tudott számot adni róla, hogy tulajdonképpen mi is történt, és hogyan került a holttest az utcára.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy Deggemannék és az ablak még egyszer belekerültek az újságba – igaz, a cikket most már nem a lap elsõ oldalán hozták, hanem csak a harmadikon. Az Express címû lap beszámolt a szomszédasszonyok tanúvallomásairól, valamint az egyház, a parapszichológia és a rendõrség képviselõinek az állásfoglalásáról.

Az egyház megkérdezett tisztviselõje a püspöki hivatal egyik titkára volt, aki elutasította azt a feltevést, hogy csoda történt volna, és kizárta annak a lehetõségét, hogy Deggemann urat valaha is szentté avathatná az egyház. Megértõbb volt az a szakértõ, aki az egyik baden-württembergi egyetem parapszichológiai tanszékének a docenseként volt ismert, és akinek a véleményét telefonon kérte ki a szerkesztõség. Ez a docens elképzelhetõnek tartotta, hogy valamely erõs érzelmi indíttatás ilyen parakinetikus jelenséget indukáljon. Mivel azonban Deggemann úr különös eltûnését a temetõbõl semmilyen mûszeres kísérlettel nem ellenõrizték, a megkérdezett tartózkodott attól, hogy messzemenõ következtetéseket vonjon le a hírekbõl. A rendõrség álláspontja volt a legegyszerûbb. Az ügyeletes rendõrtiszt ugyanis kegyeletsértõ módon majdnem hogy mulatságosnak találta az esetet. Úgy spekulált, hogy az eset könnyen megmagyarázható, ha feltesszük, hogy az aznapra kijelölt szomszédasszony elfelejtette, hogy el kell kísérnie Deggemann urat a szokásos útjára. Az akkor talán így, egyedül ki sem ment a temetõbe, hanem otthon látott neki az ablakmosásnak.
Ez az újságcikk volt az utolsó dokumentum a Deggemann-dossziéban. Az újságkivágás sarkában egy piros ceruzával odafirkantott megjegyzés állt az adatok gyûjtõjének a kezeírásával, és ez csak annyi volt, hogy: “Blöff. Átadni valamelyik irodalmárnak.”

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Adria

  A tenger zöld tajtékot hányt, és ez a tajték márvánnyá fagyott, ahogy átlépte a lagúnák küszöbét.
    Elõször a város oroszlánja tûnt föl, unatkozva a magas oszlopon, mintegy még mindig a sós vízzel való találkozásra várva. Aztán a paloták díszes homlokzata. A lakosság egy része ma is a brokát függönyök öbleiben állt, és kutató tekintettel a csatornák vizét vizsgálta. Nyugtalan tenyerek siklottak végig az ablakfüggönyök ráncain, és idõnként elõfordult, hogy az így megérintett díszes kelme megszólalt, akár a hárfák húrjai. A mennyezet síkján mindenütt zöldes fény hullámzott – a várost elöntõ víz a paloták termeibe vetítette a klorofil tartalmú napfényt.

    A kis bárka, amely a tenger felõl érkezett, már bevonta barna vitorláit, itt most már egy-egy evezõcsapás is elég volt a továbbjutáshoz. A bárka orrában egy abbé állt, karcsú, fiús alakját fekete talár borította. Arca rizsporos volt, ezüst parókája pedig képkerethez hasonlított, amelyet egy alig látható mosoly köré feszítettek. A bárka végre elérte a lépcsõket, és halk koccanással egy tölgyfaoszlophoz verõdött. Az abbé elõre hajolt, és egy könnyed mozdulattal a partra ugrott. Miközben a bárkát a személyzet kikötötte, a fekete taláros alak már elérte a közeli kis teret. Egy barokk templom okker színû homlokzata és néhány zsalugáteres ház között ebben az órában oly erõvel sütött a nap, mintha ez lenne az utolsó alkalom a nyárra. A tér közepén szökõkút csobogott, a kút mögött pedig néhány idegenszerûen öltözött férfi állott.

    – Maestro ? – lépett elõ az egyik, amikor az abbé a közelükbe érkezett. Karját kissé színpadiasan elõrelendítve akarta köszönteni a taláros alakot. Az azonban nem fogadta el a feléje kinyújtott kezet, hanem mint egy meglepett macska, könnyedén kiért, és anélkül, hogy látszott volna rajta, megfeszült a teste: készen állt egy további, életet mentõ ugrásra.

    A másik zavartan torpant meg, talán megértette, hogy az abbé nincsen szokva hozzá, hogy ismeretlenekkel kezet rázzon. Mindenesetre visszavonta a jobbját, ami még mindig csak a gazdátlan semmi felé markolt. Az abbé halkan fölnevetett az ügyetlen mozdulat láttán. Most õ is belátta, hogy nem útonállókkal, hanem csak faragatlan tuskókkal van dolga. Kedveskedve megszólalt:

    – A barátság, ha túl gyorsan érkezik, csak pusztít, ahelyett, hogy édes mézként illatozna. Kerüljük ki hát a rózsabokorba rejtett késeket. Méltóságod is bizonyára úgy gondolja, hogy életünkkel és mûvészetünkkel elszámolással tartozunk a Mindenhatónak...

    Az utolsó szavakat egy virtuóz kézmozdulattal kísérte. Fekete talárja alól egy világítóan fehér csipkés mandzsetta és– ha lehet – egy még haloványabb kézfej lebbent elõ. Kígyózva a kagylós fényû felhõk felé lendült, ott egy pillanatra mozdulatlanná meredt, akár csak egy szobor karja, majd lehanyatlott a mell magasságáig. Eközben az abbé bal lábával kissé hátra lépett, miközben felsõtestét könnyedén elõrelendítette. A mozdulat, ha folytatódott volna, olyan lett volna, mintha egy kavicsot akarna a földrõl fölemelni. De félúton megállt egy nagyon kiegyenlített graciõz pózban. Eközben az abbé tekintete mindvégig az idegen arcán nyugodott. Az akkor végre megértette, hogy mit jelent a mozdulat: a fekete ruhás alak egyszerûen meghajolt elõtte.

    Õ is mély meghajlással válaszolt a gáláns köszöntésre, és mivel érezte, hogy az abbé újra nyugtalanná vált, az odaérkezõ többi férfira mutatott: – a munkatársaim – magyarázta.

    Az abbé mosolygós tekintete a férfiak kezében tartott különbözõ kisebb-nagyobb táskákra és fekete bõrtokokra siklott. – Hangszerek? – kérdezte.

    – Nem, – válaszolt az idegen, és most önkénytelenül õ is felnevetett. Az abbé kacagása úgy vegyült el ezzel a nevetéssel, mint visszhang lenne, ami egyenest a szökõkútból érkezne.

    Aztán az idegen férfi hirtelenül elhallgatott, és mint akinek valami fontos dolog jutott az eszébe, és egészen másként, kissé megilletõdve nézett a taláros-parókás alak arcába. A keskeny, de merészen elõreugró orrot, meg a lányosan kicsiny állat vizsgálta, és észrevette, hogy az abbé szemét alig látható sûrû ráncok, afféle rizsporral fedett mély szarkalábak veszik körül. Talán a gyertyafény melletti éjszakai kottaírástól? Tisztelettudóan így szólt hozzá:

    – Arra gondoltunk, hogy az egésznek azt a címet adjuk: “Vivaldi Velencében, avagy a tengelice-hangú szerzetes”. Egyet ért ezzel a talán kissé túl költõien hangzó választással?

    Az abbé újra fölkacagott, most megint egy teljesen másképp hangzó regiszterben – talán a harmadik fajta nevetését vette elõ ez alkalommal. Látszott rajta, hogy elõször, mióta az idegenek ráköszöntek, zavarban van egy kicsit. Jobb kezét a derekára csatolt ékköves tõr markolatára helyezte, baljával pedig finom, gyors mozdulatokkal az ujjasa gombjait kezdte ki- és begombolni. Aztán azzal az egyszer már produkált hallatlan bájjal újra meghajolt, és így szólt:

    – Nagyon poétikus. Szabadna azonban hallanom, hogy miként hangzik ez a kis capriccio az önök nyelvén is... szabadna rá kérnem méltóságodat. És tulajdonképpen kinek állok a szolgálatára..?

    Az idegen férfi megismételte a címet németül is, és miközben a munkatársai kezdték kinyitni a fekete bõrtokokat, magyarázólag hozzá tette:
    – A televíziótól vagyunk.

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Aranyhorda

    Éppen kedd délután volt, amikor doktor Witterscheidnél megint megszólalt a telefon. Már többször elõfordult az utóbbi idõben, hogy telefonáltak, de a hívó néma maradt, vagy csak valamilyen érthetetlen nyelven mondott valamit. Most azonban egészen világosan megkérdezte valaki, hogy tényleg a kölni dóm a város legnagyobb épülete.

    Witterscheid csodálkozott, és azt válaszolta, hogy a televízió-torony biztos magasabb, de a dóm, az meg sokkal tágasabb. A telefonáló erre föl azt mondta, hogy a magasság csak másodsorban jöhet számításba, fõ a befogadóképesség. A doktor nem válaszolt erre a megjegyzésre, hanem egyszerûen letette a kagylót.

    Néhány perc múlva azonban újra csengett a telefon, és az elõbbi hang most az iránt érdeklõdött, hogy napközben nyitva van-e a kölni dóm. Witterscheidet annyira felkészületlenül érte ez a nyilvánvalóan fölösleges kérdés, hogy egyszerûen igennel válaszolt, és a helyett, hogy megint letette volna a kagylót, gondolkodni kezdett azon, hogy ki lehet a telefonáló. A hang ezután azt kérdezte, hogy befér-e a lakosság a templomba. A doktor úgy érezte, hogy nem kell tovább a fejét törnie, mert biztos, hogy egy õrülttel van dolga. Megnyugtatta tehát a telefonálót, hogy bár a kölni dóm igen nagy, de Köln lakossága sem kicsi, hiszen körülbelül egy millió. Nem valószínû hát, hogy az épület ennyi embert be tudjon fogadni. Aztán várta, hogy mi lesz a következõ kérdés. Nagy csalódására azonban az ismeretlen nem kérdezett semmit, hanem érezhetõ örömmel a hangjában azt válaszolta, hogy akkor nincsen baj. Witterscheid nem értette. A telefonáló erre föl megismételte, hogy ha az emberek nem férnek be a dómba, az jó. Mert a kívül rekedteket le lehet mészárolni. Ezután megszakadt a vonal.

    Doktor Witterscheid egy darabig nyugtalanul topogott a szobában, és arra gondolt, hogy talán föl kellene hívni a rendõrséget. De aztán elbizonytalanodott.

    A következõ telefonhívás csak egy óra múlva érkezett. Ezúttal egy nõi hang szólalt meg, erõs külföldi akcentussal. A telefonáló udvariasan bocsánatot kért a zavarásért, és azt mondta, hogy õ csupán egy tolmács. Szeretne azonban választ kapni arra a kérdésre, hogy állnak-e még a városfalak. Mert úgy tudja, hogy az európai városfalak többsége már nem áll. Doktor Witterscheid megint teljes tanácstalanságot érzett, mert az volt az érzése, hogy az õrülttel kapcsolatos iménti feltevéseitõl jobb lesz búcsút mondania. Csak annyira futotta a lélekjelenlétébõl, hogy megnyugtassa az asszonyt. A kölni városfalak már régóta nem állnak, kivéve egy egészen kicsiny szakaszt, ami mûemléknek számít. Aztán nagy lélegzetet vett, és megkérdezte, hogy ki akarja elfoglalni a várost. Az asszony azt válaszolta, hogy elfoglalásról szó sincs. A kérdések azonban Csögetu, a Nagy Kán nevében hangzanak el, és ezért külön is köszöni a pontos válaszokat. Witterscheidnek már az ajkán volt, hogy megkérdezze, honnan olyan biztos az asszony abban, hogy a válaszok tényleg pontosak voltak. De aztán rájött, hogy a telefonáló is biztos Kölnben lakik, és jól tudja, hogy mi az igazság.

    Lecsapta a kagylót, és megpróbált dolgozni. Nem sokkal késõbb azonban megint megszólalt a telefon, és bár Witterscheid elõször nem akarta felvenni, végül mégis engedett. Ezúttal egy fiatalember köszöntötte õt. Hibátlan németséggel közölte, hogy Csögetu, a Nagy Kán tudni szeretné, hogy a város melyik pontján áll a központi kaszárnya. Mivel a kérdésekben volt logika, Witterscheid fogva érezte magát. Gondolkodott, hogy mit csináljon. Kis szünet után aztán azt válaszolta, hogy tudomása szerint magában a városban nincsen kaszárnya, a laktanyák és az egyéb katonai létesítmények a városon kívül, a repülõtér közelében vannak. Az ismeretlen fiatalember erre azt mondta, hogy ami a városon kívül van, az nem túl érdekes. Mert a katonaság akkor nem közvetlenül a város védelmére van ott a kaszárnyákban elszállásolva. Doktor Witterscheid egy pillanatra el volt képedve, mert erre a nyilvánvaló igazságra soha nem gondolt eddig.

    Hitetlenkedve a fejét rázta, és – maga is elcsodálkozott rajta utólag – hangosan fölkacagott, majd még mindig kuncogva letette a kagylót. Úgy érezte, hogy egy kicsit felelõtlen az, amit csinál, de találomra föltárcsázott egy számot, és amikor a hívott fél jelentkezett, megkérdezte, hogy szárazak-e a várost körülvevõ csatornák. A vonal túlsó végén valaki közölte, hogy pár perccel ezelõtt már egy egészen hasonló kérdést tett föl neki valaki, aki Csögetu Kán katonájának nevezte magát. Szeretné azonban tudni, hogy ki az a Csögetu Kán. Mivel Witterscheid nem volt felkészülve erre a fordulatra, az ajkába harapott, és gyorsan letette a kagylót.

    Le sem ülhetett azonban az asztalához, máris szólt a telefon. Pergõ nyelven elmesélte valaki, hogy jó lenne, ha a csatornákat a körutakon kívül újra felásnák, és megtöltenék vízzel. Witterscheid megkérdezte, hogy Csögetu Kán miatt? Mivel a telefonáló erre igennel válaszolt, a doktor föltette még a kérdést, hogy milyen csapatokkal rendelkezik a Kán. Hát az aranyhordával, – hangzott a válasz. Witterscheid bólintott, és kezdett homályosan emlékezni a gimnáziumban tanultakra.

    A következõ telefonhívások tulajdonképpen részletkérdésekre vonatkoztak, mint például arra, hogy vannak-e lovak a városban, és megnyergelhetõk-e. Vagy, hogy milyen kár, hogy a központi fûtés elterjedésével eltûntek a háztartásokból a fejszék, amivel a fát szokták aprítani korábban. Közben néhány ismerõs is felhívta a doktort. Ezek bocsánatot kértek, amiért nem tudnak ellenállni a városban uralkodó hangulatnak, de megkérdeznék, hogy van-e Witterscheid lakásában olyan függöny, ami nagy sárgaréz-karikákkal van felerõsítve, vagy hogy maradt-e abból az erõs drótkerítésbõl néhány méter, amit a doktor a gyümölcsöse köré húzott az elmúlt nyáron. Witterscheidet azonban szokatlan hevességû önzés fogta el, és mind a rézkarikákat, mind pedig a pincében õrzött dróthálót gyorsan letagadta. Sõt, amikor egy kissé elcsendesedtek a telefonhívások, lement a pincébe, és a talált drótkerítés-maradékból mûvészi drótakadályt épített a lépcsõházban. Aztán levágta a függönyrõl a rézkarikákat, és elnagyolt öltésekkel fölfércelte õket a ruhájára.

    Amikor kilépett az utcára, egyáltalán nem keltett feltûnést. A legtöbb ember úgy volt öltözve, mintha karnevál lenne, túltengtek azonban a barbár díszek és a rögtönzött kézi fegyverek. Witterscheid elmosolyodott, amikor az úttesten hullámzó tömegben két vaskos pejlovat fedezett fel, amelyeket a Sister-Kölsch cég söröskocsija elé fogva szokott látni. Most fiatal legények ültek a lovakon, és hosszú póznákkal hadonásztak. Egy vidáman éneklõ társaság baltákkal volt felfegyverezve – a város kertnegyedeiben nyilván õriztek még néhányat ezekbõl a szerszámokból. Az egyik baltás legény nagy bátran meglódította a nehéz alkalmatosságot, és bedobta egy közeli kirakatüvegbe. A járókelõk azonnal a rendõrséget hívták, de amikor a lovas rendõrök megérkeztek, Witterscheid azonnal látta, hogy õk is gondoskodtak már róla, hogy lépést tartsanak a fejleményekkel. Egyenruhájuk fölött ugyanis olyan páncélingek feszültek, amelyeket csak a színházak jelmeztárából kérhettek kölcsön.

    A hangulat a délután folyamán egyre magasabbra hágott, és az volt doktor Wiktterscheid benyomása, hogy csak az öregek és betegek maradtak otthon. A gyerekek vadul kiabáltak, és bár a lovasrendõrség elszántan vigyázott a rendre, egyre több ablak tört be hangos csörömpöléssel. Az autókat felfordították, a villamosok elé pedig rögtönzött akadályokat építettek. Az éttermek eközben megteltek emberekkel, sõt a város forgalmasabb pontjain söröshordókat vertek csapra, és így mérték az italt a nyílt utcán.

    Az aranyhorda csak az alkonyat közeledtével érte el a várost. Több tízezer lovas lovas galoppolt a város szíve felé vezetõ utcákon. A magasabb fekvésû emeletekrõl nézve olyan képet nyújtottak, mint egy felgyorsult ütemben vonuló hangyaboly, amelyet semmilyen eszköz vagy modern infrastruktúra nem tartóztathat fel többé. Az emberek többsége nem is tudott menekülni a lovasok elõl, ezeket egyszerûen legázolták. Azok sem jártak sokkal jobban, akik idejében elérték az otthonukat, mert a házak egyre-másra lobbantak lángra, és a lakók jajveszékelését csakhamar elnyomta a beomló falak robaja. Witterscheid egy belvárosi étterem erkélyén állva vette észre a közeledõ inváziót. Egy pillanatig elképedve nézte az apró lovakon elõrehömpölygõ hadat. De aztán, amikor az ezerszámra kilõtt nyilak, mint valami fölröppenõ seregélyraj, elsötétítették az utca fölött az égboltot, magához tért, és pánikszerûen a hátsó kijárat felé törtetett.

    A doktor jól ismerte a kölni belváros kis utcáit, és ezért azt is sejtette, melyek lehetnek azok a mellékutcák, amelyeket a horda az elsõ félórában még megkímél. Eszébe jutott a legelsõ telefonáló is, aki a kölni dón méretei után érdeklõdött. Most megértette, hogy a vaskos falú épület és az erõs bronzkapuk csakugyan védelmet nyújthatnak. Sikerült is a dóm közelébe jutnia.

    A hatalmas templomépület azonban már megtelt, és doktor Witterscheid elkésett. A fõkaput éppen az orra elõtt húzták be. A doktor látta, hogy a kintrekedt emberek egy része most a Rajna felé menekül. Amikor az ellenkezõ irányba tekintett, nem messze tõle egy utcasarkon éppen most vált láthatóvá az arany horda egyik élcsapata.

    A prémes ruhájú lovasok, ahogy a dóm elõtt kiszélesedõ térre érkeztek, egy pillanatra megtorpantak, de aztán amikor a templomépület zárt kapuit, és a Rajna felé menekülõk sokaságát látták, újra galoppba lendültek. Doktor Witterscheid állva maradt, és hirtelen nagy nyugalmat érzett. Mintha az aranyhordával visszatért volna valamennyi a fegyelem és a professzionista rutin megszokott erényeibõl is. Mert a doktor – míg megfeszülve kereste a közeledõ kopjás harcosok tekintetét – megállapíthatta, hogy azok nem a filmekbõl ismert módon viselkednek. A helyett, hogy arcuk harci láztól hevültek volna, vagy hogy torkukból barbár harci kiáltások törtek volna elõ, ezek a lovasok teljesen nyugodt és fegyelmezett arccal közeledtek. Komolyak és némák maradtak, és míg a nyeregben fölegyenesedve lándzsáikat elõreszegezték, megfeszített figyelemmel tekintettek az áldozataikra.
    A szégyen volt az egyetlen, amire doktor Wiktterscheid még képes volt. Tudta, hogy nincs már elég ideje rá, de mégis kezdte letépni a ruhájáról a fölfércelt függönykarikákat.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

    A bomba


    Antonio Lagosz, klasszikus mûveltségû középiskolai tanár, illedelmesen köszönt, amikor a szolgálatot ellátó rendõrtisztviselõ íróasztalához lépett. Miután megmondta a nevét és közölte a pontos lakcímét, rátért arra, amiért tulajdonképpen érkezett.

    Elmondta, hogy az éjszaka olyannyira furcsa álmot látott, hogy bár õ, Antonio Lagosz, korábban soha nem tulajdonított fontosságot az ezoterikus összefüggéseknek, most mégis úgy érezte, hogy kötelessége az illetékeseket is értesíteni, és ha hajlandók rá, a segítségüket kérni. Beszámolója során arra a néhány soros följegyzésre fog támaszkodni, amit ma reggel, rögtön az álomból való felébredés után készített, nehogy késõbb valamit is elfelejtsen.

    E szavaknál a tanár a zsebébe nyúlt, és egy színes postai levelezõlapot húzott elõ, amelyet nyomatékul rögtön a rendõrtisztviselõ elé tartott. A tisztviselõ kézbe vette a képeslapot, és megállapította, hogy a színes felvétel egy díszes, aranyozott faragásokkal borított barokk templombelsõt ábrázol. Ezután megfordította a kártyát, és látta, hogy a hátoldalára tényleg néhány sebtében följegyzett sor van írva. A kézírás nehezen volt olvasható, de a lap alján látható szöveget, amely minden képeslapon ott van, és a túloldali felvételre ad nyomtatott szövegû magyarázatot, akaratlanul is elolvasta: - “Interior de Igreja de Stº António, LAGOS”. Tehát a laoszi Szent Antal templom – gondolta a tisztviselõ, bár így hirtelenül nem tudta volna megmondani, hogy hol van ez a város, és azon sem törte a fejét, hogy milyen nyelven íródott ez a címszöveg. Visszaadta a képeslapot a tanárnak, és megkérdezte, hogy mi volt az álomban olyan különös.

    Antonio Lagosz hat pontban mesélte el az álmot.

    1) Az egész egy földrengéssel kezdõdött. Hirtelen furcsa zaj támadt, remegni kezdett a föld, és a közelben álló épületek beomlottak. Õ éppen az utcán volt, az autója mellett állt, és látta, hogy néhány más autó, amelyre rázuhantak a falak, égni kezdett. A saját autója is felborult közben. Nem égett el azonban teljesen, csak félig. Mindenesetre, miután kihunytak a lángok, a kocsi egészen kicsinynek tûnt, olyan aprócskának, hogy kézbe lehetett venni, mint a gyerekek játékautóit. Akár el is dobhatta volna, annyira használhatatlanná vált. A kérdésére, hogy tényleg el is dobta az autóját, Antonio Lagosz igennel válaszolt.

    2) A fölrengés után az ismerõseivel együtt elment bevásárolni. Tulajdonképpen csak élelmiszerre lett volna szüksége, de amikor az üzletbe lépett, maga sem tudja miért, inkább egy bombát kért. Az egyik eladó rögtön azt válaszolta, hogy nem szabad bombát árulniuk, de a másik letorkolta õt. – A vevõ szava parancs! – és elõvett a pult alól egy fényesre nikkelezett bombát. Közelebbrõl nézve akkora volt, mint egy nagyobb fajta rögbilabda, az alakja is egy tojásra hasonlított. De ami tényleg szokatlan volt rajta, az egy arasznyi hosszúságú négyszögletes ablak volt az oldalán, amin keresztül látni lehetett, hogy a bomba valamilyen víztiszta folyadékkal van megtöltve, és ebben az átlátszó közegben két, higanyra emlékeztetõ fényes fém-csepp úszkált. Õ, Antonio Lagosz rögtön arra gondolt, hogy ez a két fémes dolog az atombomba két szubkritikus tömegû nehézfém része, amelyeknek nem szabad találkozniuk, mert különben bekövetkezik a láncreakció. Nem szólt azonban semmit, hanem betette a bombát a bevásárló kosarába, ahol már volt egy rúd mákos-bejgli is. A kérdésre, hogy milyen nehéz lehetett a bomba, a tanár nem tudott válaszolni. Kis gondolkodás után arra emlékeztette a rendõrtisztviselõt, hogy az ember – ha álmodik – nem érzékeli a súlyokat.

    3) Ezután Antonio Lagosz újra az utcán találta magát, ahol majdnem felborította õt egy elefánt ormánya. Az ormány azonban nem egy elefánthoz, hanem egy zsiráfhoz tartozott, az azonban tény, hogy a zsiráfot tényleg egy elefánt követte, mégpedig olyan szorosan, hogy az ormánya tövig bele volt dugva a zsiráf végbélnyílásába, akár valami mély zsebbe. Úgy, hogy az is lehetséges, hogy ugyanez az ormány volt az is, amely elõl a zsiráfból kilógott. A tanárnak azonban nem sok ideje maradt arra, hogy a különös állategyüttessel foglalkozzon, mert máris megszólította õt egy nyájas, õszülõ halántékú úr, aki az állatokat terelte. Antonio Lagosz rájött, hogy õ már ismeri ezt az embert. Igaz, csak képekrõl, mert a nyájas úr nem volt más, mint egy híres külföldi. De nagyon csodálkozott azon, hogy ez az idegen milyen jól beszéli az õ anyanyelvét. Arra a kérdésre azonban, hogy eredetileg mi is az anyanyelve, és hogy a tanár lehetségesnek tartja-e, hogy esetleg õ beszélte az idegen úr anyanyelvét, és ezért értették meg olyan jól egymást, Antonio Lagosz váratlanul zavarba jött, és végül azt válaszolta, hogy az ember álmában tetszõleges anyanyelvet beszél.

    4) Az álom az állatokkal való találkozás után szörnyû fordulatot vett. Antonio Lagosz rájött arra, hogy elvesztette a bevásárló kosarát, és vele együtt a fölötte veszélyes bombát is. Pánikszerûen kezdte keresni, de nem találta.

    5) Végül, nagy meglepetésére, kezébe akadt az autója slusszkulcsa, amibõl arra következtetett, hogy a kocsi talán mégsem ment olyan kicsire össze, és lehet, hogy még használható. Tényleg meg is találta az utcán az autót, ott, ahol parkolni szokta. A tanár itt megjegyezte, hogy ekkor gondolt elõször arra, hogy lehet, hogy az egész csak egy álom. Beszállt a kocsiba, és elhajtott vele a fõpályaudvarig.

    6) A pályaudvaron találkozott aztán azokkal az ismerõseivel, akikkel együtt indult el bevásárolni, de akikrõl késõbb megfeledkezett. Elmesélte nekik, hogy õ most egy fényesre nikkelezett bombát keres, amelyen egy négyszögletes üvegablak van, amin keresztül a bomba belseje és az ott úszkáló két folyékony természetû fém-csepp látható. Az ismerõsök azt tanácsolták neki, hogy ha nem találja a bombát, akkor legjobb arról rögtön a rendõrséget értesíteni. Mivel ezután azonnal fel is ébredt, és nem tudott szabadulni az álom nyomasztó hatásától, elhatározta, hogy bár igaz, hogy az egész csak egy álom volt, mégis jelentést tesz róla a hatóságoknál.

    Antonio Lagosz még hozzátette, hogy bár õ azon a véleményen van, hogy egy álombeli bomba nem lehet veszélyes, mégis jobb az egészet az illetékeseknek elmesélni, mert úgy érzi, hogy nem tiszta a lelkiismerete. Rendes ember ne kérjen a zöldségesboltban bombát.

    A rendõrtisztviselõ bólintott, és arra kérte Antonio Lagoszt, hogy mutassa meg neki még egyszer a képeslapot. Miután a tanár eleget tett ennek a kérésnek, és átnyújtotta a kártyát a tisztviselõnek, az egy darabig tanácstalanul forgatta a kezében, majd újra elolvasta a címszöveget, amely a laoszi Szent Antal templomra vonatokozott. Aztán megkérdezte a tanárt, hogy nem Lagosz volt-e az a helység, ahol a bombát vásárolta, hiszen kézenfekvõ lenne, hogy a képeslapot is ott vette. Antonio Lagosz nagyon csodálkozott azon, hogy a képeslap és az álombeli bomba között valami összefüggés lehetne, és csak a fejét rázta. A rendõrtisztviselõ erre föl visszaadta neki a képeslapot, és megjegyezte, hogy szerencse, hogy a bomba nem Laoszból való, mert mivel ez a város egy külföldi országhoz tartozik, a helyi rendõrség úgy sem lenne illetékes az ügyben. Így viszont – úgy gondolja – van valami remény rá, hogy a bomba megkerüljön, mert nem lehetetlen, hogy elõbb-utóbb valaki csak leadja az elveszett tárgyak osztályán. Rögtön fel is jegyezte egy papírlapra, hogy melyik emeleten találja a tanár az elveszett tárgyak osztályát, és rögtön odaírta a szobaszámot is.

    Antonio Lagosz csalódást érzett, de úgy gondolta, hogy ha már elkezdte a dolgot a rendõrséggel, akkor jobb, ha végig is csinálja, amit a tisztviselõk elvárnak tõle. Azzal az érzéssel, hogy úgy is csak egy formalitásnak tesz eleget, engedelmesen elment a megadott helyre, és jelentette, hogy egy nikkelezett és üvegablakkal ellátott tojásdad alakú fémtárgyat keres. A szolgálatot teljesítõ tisztviselõ egy pillanatra megdermedt, aztán egészen lázba jött, és máris szaladt, hogy leemelje a polcról a bombát. Aláíratott Antonio Lagosszal egy ûrlapot, miközben hadarva elmesélte, hogy mennyire örül, hogy gazdája akadt ennek a különös tárgynak, ami úgy néz ki, mintha egy bomba lenne, de lehet, hogy csak dísztárgy.

    A tanár annyira meg volt lepve, hogy egy szót sem szólt. Amikor kézbe vette a bombát, látta, hogy a tükörfényesre polírozott fémtest kvarcüvegablakával és az ablakon át kivehetõ, ide-oda lökõdõ higanyszerû fém-cseppjeivel tényleg nagyon szép – talán szebb, mint bármi, amit eddig a kezében tartott. Vigyázva, nehogy a bomba belsejében úszkáló cseppek véletlenül összeérjenek, óvatosan egy újságpapírba csomagolta a nehéz fémtárgyat, és a hóna alá véve a csomagot elhagyta a szobát.

    A lépcsõházba érve megszakította az útját az elsõ emeleten, ahol az a rendõrtisztviselõ dolgozott, akinél elõször jelentkezett. Bekopogott hozzá, és az újságpapírba csomagolt tárgyra mutatva megköszönte a segítséget – közölte, hogy a bomba tényleg a talált tárgyak osztályán volt. Megkérdezné azonban, hogy mit csináljon a továbbiakban vele. A rendõrtisztviselõ nevetett, és azt válaszolta, hogy mivel Antonio Lagosz csak álmodta a bombát, igazán nem érti, miért nyugtalankodik még mindig. Menjen haza, és ha úgy érzi, hogy ez segít, aludjon csak nyugodtan tovább.

    Ki tudja, talán így is lett volna, ha a dübörgõ zaj, ami már egy idõ óta zavarta a tanárt, nem vált volna elviselhetetlenné. Valahol a távolban történhetett valami, és az elsõ földlökéseket most tomboló vihar követte, pusztító, mindent maga alá temetõ hõhullám közeledett száguldva. Antonio Lagosz hirtelenül felült az ágyában, és azonnal tudta, hogy ez már nem álom. Lehet, hogy a rendõrséget tényleg csak álmodta, a bombával kapcsolatban azonban valami igaz lehetett.