[Rosen]

Franz Kafka

A törvény kapujában

A törvény kapuja elõtt áll egy õr. Ehhez az õrhöz odamegy egy vidékrõl jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az õr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor késõbb léphet majd be? - Meglehet - mondja az õr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az õr arrébb megy, az ember elõrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az õr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az õrök sorában. Teremrõl teremre õrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékrõl jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetõnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás õrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az õr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az õrt kérdéseivel. Az õr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülõföldjérõl és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az õrt. Az úgyszólván mindent elfogad tõle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az õrt figyeli. Megfeledkezik a többi õrrõl, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az elsõ. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az elsõ esztendõkben gátlástalanul, hangosan, késõbb, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az õr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az õrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála elõtt az egész itt töltött idõ minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sûrûsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az õrnek. Magához inti õt, mert merevülõ teste már nem tud felemelkedni. Az õrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az õr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az õr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Sakálok és arabok

Az oázisban táboroztunk. Kísérõim aludtak. Az egyik arab, magas és fehér, elhaladt mellettem; a tevéket látta el, és most aludni tért.

Hanyatt vetettem magam a fûben; aludni próbáltam; nem tudtam; a távolban sakál üvöltött panaszosan; újra felültem. Ami oly messze volt, most hirtelen közel került. Körülöttem sakálhorda; tompa aranyfényû, felvillanó, kihunyó szemek; nyúlánk testek mintha ostorcsapásokra mozognának fürgén és szabályosan.

Az egyik hátulról jött, szorosan hozzám simulva furakodott át a hónom alatt, mintha a testem melegére vágyott volna, aztán elém került, és csaknem a szemembe nézve így szólt:

- Messze földön én vagyok a legvénebb sakál. Boldog vagyok, hogy még üdvözölhetlek itt. Már szinte feladtam a reményt, mivel végtelenül régóta várunk rád; várt az anyám és az anyám anyja; és vártak mind az anyák, egészen a minden sakálok anyjáig. Képzeld csak el!

- Csodálkozom ezen - mondtam, és elfelejtettem meggyújtani a fát, ami oda volt készítve, hogy füstje távol tartsa a sakálokat -, nagyon csodálkozom, hogy ezt hallom. Véletlenül jöttem ide a messzi északról, és csak rövid útra indultam. Mit akartok hát tõlem, sakálok?

Mintha felbátorodtak volna erre a talán túlságosan barátságos biztatásra, szûkebbre zárták körülöttem a kört; kurtán és zihálva lihegett valamennyi.

- Tudjuk - kezdte a legvénebb sakál -, hogy északról érkeztél, éppen ezen alapul a reményünk. Ott él az értelem, amely itt, az arabok közt nem található. Rideg önhittségükbõl, tudod, szikrányi értelmet sem lehet csiholni. Leölik az állatokat, hogy megzabálják õket, és a döghúst megvetik.

- Ne beszélj olyan hangosan - mondtam -, arabok alszanak a közelben.

- Látszik, hogy idegen vagy - mondta a sakál. Különben tudnád, a világtörténelemben még sosem fordult elõ, hogy egy sakál félt volna egy arabtól. Mi félnénk tõlük? Hát nem elég szerencsétlenség az, hogy sorsunk ilyen népségnek vetett alá bennünket?

- Lehet, meglehet - mondtam -, nem ítélkezem olyan dolgokban, amelyek tõlem ennyire távol állnak; úgy gondolom, ez õsrégi harc lehet, bizonyára a vérben rejlik, tehát alighanem vérrel végzõdhet csak.

- Nagyon okos vagy - mondta a vén sakál, és valamennyien még gyorsabban lihegtek; ziháló tüdõvel, bár egy helyben álltak; kesernyés, idõnként csak összeszorított foggal elviselhetõ bûz áradt nyitott pofájukból -; nagyon okos vagy; az, amit mondasz, egyezik régi tanainkkal. Vérüket vesszük tehát, és véget ér a harc.

- Ó - mondtam hevesebben, mint ahogy akartam -, védekezni fognak puskáikkal, csapatostul lelõnek benneteket.

- Félreértesz bennünket, az emberi természet szerint - mondta õ -, ami tehát ott, a messzi északon sem vész ki. Hiszen nem öljük meg õket. Annyi vize a Nílusnak sincs, hogy ezt lemoshatnánk magunkról. Eleven testük puszta látványától már elszaladunk, tisztább levegõre menekülünk, ki a sivatagba, mely így lett a mi hazánk.

Erre körös-körül a sakálok, valahányan csak voltak - közben messzirõl még sokan csatlakoztak hozzájuk -, mellsõ lábaik közé fektetett fejüket tisztogatni kezdték mancsaikkal; mintha undorukat így akarták volna palástolni; ez oly iszonyatos volt, hogy a legszívesebben egy nagy ugrással elmenekültem volna a körbõl.

- Mit szándékoztok hát tenni? - kérdeztem, miközben fel akartam állni; de nem tudtam; két fiatal állat hátulról a kabátomba és ingembe harapva fogva tartott; ülve kellett maradnom.

- A palástodat tartják - magyarázta komolyan a vén sakál - tiszteletadásból.

- Eresszenek el! - kiáltottam elõbb a vénséghez, majd a kölykökhöz fordulva.

- Természetesen, ha így óhajtod - mondta a vén sakál. - Ez azonban eltart egy kis ideig, mivel szokásaink szerint nagyon mélyre haraptak, és csak lassan tudják szétnyitni a fogukat. Közben hallgasd meg kérésünket.

- Viselkedésetek miatt nem nagyon hajlok erre.

- Ne torold meg ügyetlenségünket - rimánkodott az öreg, és elõször hívta segítségül fajtája panaszos hangját -, szegény állatok vagyunk, - nincs egyebünk, csak a fogunk, mindenhez, jóhoz vagy rosszhoz, amit tenni akarunk, csak a fogainkat használhatjuk.

- Mit akarsz hát? - kérdeztem, egy kissé megengesztelõdve.

- Uram! - kiáltotta, és valamennyi sakál felüvöltött; távoli messzeségbõl dallamnak is vélhettem volna. - Uram, te vess véget a világot kettéosztó harcnak. Pontosan olyannak írták le véneink azt, aki ezt megteszi majd, mint amilyen te vagy. Nyugton akarunk élni végre az araboktól; tiszta levegõt; tisztuljon meg tõlük körös-körül a látóhatár; ne halljuk egyetlen, arabok által leszúrt bárány panaszos bégetését sem; békességben pusztuljon el minden állat; ihassuk ki vérét, és tisztogathassuk le az utolsó csontjáig zavartalanul. Tisztaságot, semmi mást, csak tisztaságot akarunk - és sírtak, zokogtak valamennyien. - Hogyan tudod egyáltalán elviselni ezt a világot itt, te nemes szív és édes zsiger? Szennyes a fehérségük; szennyes a feketeségük; undorító a szakálluk; hunyorgó szemük láttán okádni kell; ha felemelik a karjukat, hónaljukban feltárul a pokol. Ezért, uram, ezért, ó, legdrágább urunk, mindenható kezeddel, mindenre képes kezeddel vágd el a nyakukat ezzel az ollóval! - És feje egyetlen biccentésére elõoldalgott egy sakál; szemfogán rozsdabarnította, ócska ollót hozott.

- No, itt van végre az olló, és ezzel kész! - kiáltotta karavánunk arab vezetõje, aki széllel szemben hozzánk kúszott, és most megsuhogtatta hatalmas ostorát.

Hirtelen mind eltûnt, bizonyos távolságban azonban ott maradtak, szorosan összehúzódva, szorosan és mereven lapult egymáshoz a sok állat: keskeny gát, mely felett lidércfény villogott.

- Így hát, uram, láttad és hallottad ezt a színjátékot is - mondta az arab, és vidáman nevetett, amennyire fajtájának zárkózottsága engedte. - Te tudod tehát, hogy ezek az állatok mit akarnak? - kérdeztem.

- Természetesen, uram - mondta õ -, hiszen ezt mindenki tudja; amíg arabok élnek, ez az olló a sivatagban vándorol, és velünk vándorol mind az idõk végeztéig. Minden európainak felajánlják a nagy tett végrehajtásához; minden európairól azt hiszik, hogy éppen õ az, aki erre hivatott. Esztelen remény él ezekben az állatokban; bolondok, valóságos bolond valamennyi. Ezért szeretjük õket; õk a mi kutyáink, szebbek, mint a tieitek. Nézd csak, egy teve kimúlt ma éjjel, idehozattam.

Négy teherhordó jött, és elénk dobta a súlyos tetemet. Alighogy ott hevert, a sakálok rázendítettek. Mintha kötéllel húzták volna õket, vissza-visszahõkölve, hasukkal a földet súrolva közeledtek. Megfeledkeztek arabokról, megfeledkeztek gyûlöletrõl, megigézte õket az erõsen bûzlõ dög mindent elsöprõ jelenléte. Az egyik máris ott csüngött a teve nyakán, és elsõ harapásra megtalálta az ütõerét. Mint egy õrjöngõ kis szivattyú, mely reménytelenül, de mindenáron hatalmas tûzvészt próbál eloltani, egy helyben rángott és feszült testének minden izma. És egymás hegyén-hátán máris ott munkálkodott hasonlóképpen a dögön valamennyi.

Ekkor a karavánvezetõ csípõs ostorával széltében-hosszában erõteljesen végighúzott rajtuk. Felemelték fejüket, félig bódulatban, aléltan látták az ott álló arabokat; az ostor most a pofájukba vágott; egy ugrással hátrahõköltek, kis darabon visszaszaladtak. A teve vére azonban már tócsákba gyûlve gõzölgött, testét több helyen már mélyen felhasították. Nem tudtak neki ellenállni; ismét ott termettek, a karavánvezetõ ismét felemelte ostorát; megragadtam a karját.

- Igazad van, uram - mondta -, hagyjuk, hadd tegyék dolgukat; amúgy is ideje, hogy felkerekedjünk. Látni láttad õket. Csodálatos állatok, ugye? És hogy gyûlölnek bennünket!

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Látogatás a bányában

Ma lent jártak nálunk a vezetõ mérnökök. Az igazgatóság valamiféle rendelkezést adott ki új vágatok létesítésére, és jöttek a mérnökök, hogy elvégezzék a legelsõ felméréseket. Milyen fiatalok ezek az emberek, és emellett már mennyire különfélék! Valamennyien szabadon bontakoztak ki, és már fiatal éveikben korlátlanul megnyilvánul világosan meghatározott lényegük.

Az elsõ fekete hajú, élénk, a szeme ott van mindenen. A másiknak a kezében notesz, menet közben jegyzeteket készít, körülnéz, összehasonlít, írogat.

A harmadiknak a keze a kabátja zsebében, úgy, hogy minden feszül rajta; egyenes járású, méltóságteljes, csak abban nyilvánul meg türelmetlen, kitörõ fiatalsága, ahogy a szája szélét harapdálja.

A negyedik a harmadiknak magyaráz, amit az nem kíván; kisebb nála, úgy jár a sarkában, mint egy kísértõ, felemelt mutatóujjal, úgy tetszik, mintha valóságos litániát zengene mindarról, ami itt látható.

Az ötödik, talán a legmagasabb rangú, nem tûr semmilyen kíséretet, hol elöl van, hol hátul; a társaság hozzá igazítja lépteit; sápadt, gyenge alkatú; a felelõsségtõl karikás a szeme; kezét gyakran homlokához szorítja.

A hatodik és a hetedik kissé hajlottan jár, fejüket összedugják, egymásba karolva, bizalmas beszélgetésben; ha ez itt nem nyilvánvalóan a mi szénbányánk volna, a mi munkahelyünk a legmélyebb tárnában, akkor azt hihetnénk, hogy fiatal papok ezek a csontos, borotvált képû, krumpliorrú urak. Az egyik gyakran macskaszerû kurrogással nevet magában, a másik szintén nevetgélve viszi a szót, és szabad kezével valamiféle ütemet ver hozzá. Milyen biztosan ülhet ez a két úr az állásában; vajon milyen érdemeket szerezhettek már ilyen fiatalon a mi bányánkban, hogy itt, ilyen fontos hatósági szemle alkalmával, a fõnökük szeme láttára, ilyen zavartalanul foglalkozhatnak csak a magánügyeikkel vagy legalábbis olyan dolgokkal, amelyek a pillanatnyi feladattal nem függnek össze? Vagy lehetséges volna, hogy nevetgélésük és figyelmetlenségük ellenére is nagyon jól megjegyzik azt, ami fontos? Az efféle urakról nemigen mer az ember határozott ítéletet mondani.

Másrészt azonban az is kétségtelen, hogy például a nyolcadik összehasonlíthatatlanul fontosabb ezeknél, sokkal fontosabb ebben az ügyben az összes többi úrnál. Mindent megtapogat, és egy apró kalapáccsal, amit a zsebébõl húzogat elõ és oda dugdos vissza, mindent megkopogtat. Idõnként, nem kímélve elegáns ruháját, a piszokba is letérdel, és a talajt kopogtatja, aztán menet közben újra a falakat és a feje fölött a födémet. Egy ízben hosszában elterült, és mozdulatlanul feküdt ott; már azt hittük, baleset érte, de aztán nyúlánk teste kicsit megrándult, és már fel is ugrott. Tehát ismét csak vizsgálatot végzett. Azt hisszük, ismerjük a bányánkat és minden kövét, de hogy mit vizsgálgat ez a mérnök ily módon, azt mi sem értjük.

A kilencedik valamiféle gyerekkocsit tol maga elõtt, amelyben a mérõmûszerek vannak. Fölöttébb értékes gépezetek, mélyen a legfinomabb vattába ágyazva. Ezt a kocsit ugyan tulajdonképpen a szolgának kellene tolnia, de nem bízzák rá; egy mérnököt rendeltek ki erre, aki szemmel láthatóan szívesen végzi ezt a munkát. Valószínûleg õ a legfiatalabb, talán nem is ért még minden gépezethez, de tekintetét állandóan rajtuk tartja, ezáltal néha szinte abba a veszélybe kerül, hogy a kocsival nekiütközik a falnak.

Itt van azonban egy másik mérnök, aki a kocsi mellett halad, és ezt megakadályozza. Ez nyilvánvalóan alaposan ismeri a mûszereket, és úgy látszik, õ a tulajdonképpeni õrzõjük. Idõnként, anélkül hogy megállítaná, kivesz a kocsiból egy alkatrészt, keresztülnéz rajta, ki-be csavarja, megrázza fejét, füléhez tartja, hallgatózik, és végül, miközben a kocsit toló vigyázva megáll, az apró, messzirõl alig látható tárgyat igen óvatosan visszahelyezi a kocsiba. Egy kissé uralkodni vágyó ez a mérnök, de csak a mûszerek nevében. Egy néma ujjmozdulatára már tízlépésnyire a kocsi elõtt oldalra kell húzódnunk, még ott is, ahol hely sincs a kitérésre.

E két úr mögött lépked tétlenül a szolga. Az urak, nagy tudásuk ezt magától értetõdõvé teszi, már régen levetkeztek minden önhittséget, úgy látszik azonban, ez mind a szolgában gyûlt össze. Egyik kezét hátratéve, a másikkal egyenruhájának aranyozott gombjait vagy finom kelméjét simogatva, sûrûn bólogat jobbra-balra, mintha köszönésünket fogadná, vagy mintha feltételezné, de magas helyzetébõl teljes bizonyossággal nem tudná eldönteni, hogy köszöntünk-e neki. Mi természetesen nem köszöntünk, de látva õt, szinte hajlamosak vagyunk elhinni, hogy valamilyen félelmetes hivatalsegéd a bányaigazgatóságon. A háta mögött mindenesetre nevetünk, de mivel villámcsapás sem vehetné rá arra, hogy hátraforduljon, mégis úgy marad meg bennünk, mint valami érthetetlen jelenség.

Ma már keveset dolgozunk, ez a szünet túlontúl kiadósra sikerült, az efféle látogatás elvonja gondolatainkat a munkától, túlságosan csábító utánatekinteni az uraknak, amint elnyeli õket a próbavágat sötétsége. Nemsokára vége a mûszaknak; az urak visszatérését már nem láthatjuk.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A szomszéd falu

Nagyapám mondogatta mindig: - Az élet megdöbbentõen rövid. Most, ahogy visszaemlékezem, úgy összezsugorodik, hogy például alig értem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy a szomszéd faluba lovagoljak, és ne féljek attól, hogy - eltekintve a szerencsétlen véletlenektõl - még a megszokottan, szerencsésen eltelõ élet hossza sem lesz elegendõ egy ilyen lovaglásra.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A császár üzenete

A császár - azt beszélik - küldött neked, küldött a magányos, szánalmas alattvalónak, a császári nap elõl a messzi távolba menekülõ törpe árnyéknak, éppen neked a halálos ágyából egy üzenetet. A hírnököt letérdepeltette ágya mellé, s fülébe súgta; annyira fontos volt a számára ez az üzenet, hogy a hírnökkel újra elmondatja a saját fülébe. Fejbólintással hagyta helyben a mondottak pontosságát. És halálának valamennyi odasereglett nézõje elõtt - az összes hátsó falat lerombolták, és a fel-le ingó feljárati lépcsõkön ott állnak körben a birodalom nagyjai -, valamennyiük elõtt bocsátotta útjára a hírnököt. A hírnök azonnal útra kelt; erõteljes, fáradhatatlan férfi, elõbb egyik, majd másik elõrenyújtott karjával tör utat a tömegben; ha ellenállásba ütközik, a mellére mutat, hol a nap jele ragyog; oly gyorsan tör elõre, mint rajta kívül senki; a tömeg azonban nagy; végeláthatatlan messzeségbe terjed. Ha szabad mezõ tárulna elébe, hogy röpülne; és minden bizonnyal nemsokára már hallanád öklének csodálatos dörömbölését az ajtódon. Ehelyett azonban mily hasztalanul fáradozik, még most is csak a legbelsõ palota épületein vergõdik keresztül; sohasem fog áthatolni rajtuk; de ha ez sikerülne is neki, semmit sem nyerne; meg kellene vívnia harcát a lépcsõkön; de ha ez sikerülne is neki, semmit sem nyerne; át kellene jutnia az udvarokon és az udvarok után a második, körbezáruló palotán; és újabb udvarok és újra palota; így menne tovább, évezredeken át; és ha végre kirontana a legutolsó kapun - de ez soha, soha meg nem történhet -, csak a székváros tárulna elébe, a világ közepe, tele a város szemetének dombjaival. Senki sem jut itt keresztül, hát még egy halott üzenetével. Te azonban ott ülsz ablakodban, és megálmodod, mikor eljön az este.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Egy családapa gondja

Egyesek azt állítják, hogy az ODRADEK szó szláv eredetû, és ezen az alapon próbálják a szó kialakulását bizonyítani. Mások úgy gondolják, német eredetû, csak szláv hatás érte. Mindkét értelmezés bizonytalanságából azonban joggal lehet arra következtetni, hogy egyik sem találó, nevezetesen azért, mert egyikkel sem lehet megfejteni a szó értelmét.

Természetesen senki sem foglalkozna ennek tanulmányozásával, ha a valóságban nem létezne egy ODRADEK elnevezésû lény. Leginkább egy lapos, csillag formájú cérnaorsóhoz hasonló, és valóban, mintha be is volna tekerve cérnával; mindenesetre akkor is csak letépett, ócska, egymásba bogozott, de össze is gubancolódott, különbözõ minõségû és színû cérnadarabkákkal. ODRADEK azonban nemcsak orsó, mivel a csillag közepébõl egy kis ferde pálcika áll ki, melyhez derékszögben még egy pálcika illeszkedik. Az egyik oldalon ez utóbbi pálcikákra, a csillag másik oldalán pedig egyik sugarának segítségével, mint két lábra, az egész fel tud állni. Hajlanánk arra a gondolatra is, hogy ennek a képzõdménynek korábban valamilyen célszerû alakja volt, és most csak el van törve. Mégsem látszik valószínûnek, hogy ez az eset forogna fenn; legalábbis semmi jel nem utal erre, sehol sem látható csonk vagy törés nyoma, mely ilyesmire utalna; az egész ugyan értelmetlennek látszik, de a maga nemében zárt egység. Közelebbit a továbbiakban nem lehet errõl mondani, mivel ODRADEK rendkívül mozgékony, és nem lehet megfogni.

Hol a padláson, hol a lépcsõházban, hol a folyosókon, hol a tornácon tartózkodik; néha hónapokig nem látható, ilyenkor bizonyára más házakba költözik; aztán egyszer csak visszatér a mi házunkba. Néha, amint kilépünk az ajtón, és õ éppen odalent, a lépcsõkorláthoz támaszkodik, kedved támad, hogy megszólítsd. Persze nehéz kérdéseket nem lehet feltenni neki, úgy kell kezelni - ezt már aprócska volta is indokolja -, mint egy gyereket. - Hogy hívnak? - kérdezed tõle. - ODRADEK - feleli õ. - És hol laksz? - Lakhelye kideríthetetlen - feleli, és nevet, de ez a nevetés nem olyan, mintha tüdõbõl jönne. Olyan, mint a száraz avar zörgése. Ezzel a beszélgetésünk többnyire végéhez is ér. Egyébként nem mindig válaszol: gyakran hosszú ideig néma, akár egy darab fa, aminek lenni látszik.

Hasztalan kérdem magamtól, mi történik majd vele. Meg tud-e vajon halni? Minden, ami halandó, elõbb valamilyen céllal rendelkezik, folytatott valamiféle tevékenységet, és abban õrlõdött fel; ez azonban ODRADEK esetében nem bizonyul igaznak. Tehát még a gyerekeim és az unokáim lába elõtt is le fog zötyögni, maga mögött húzott cérnaszálaival a lépcsõn? Nyilvánvalóan nem árt senkinek; de ha elképzelem, hogy még engem is túl fog élni, ez szinte fájdalmasan érint.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Tizenegy fiam

Tizenegy fiam van. Az elsõ nagyon jelentéktelen külsejû, de komoly és eszes; éppúgy szeretem, mint az összes többi gyerekemet, de mégsem becsülöm valami nagyra. A gondolkodása, úgy vélem, túlságosan egyszerû, nem tekint se jobbra, se balra, és távolra sem. Állandóan gondolatainak szûk körében kering, pontosabban egy helyben forog.

A második szép, karcsú, arányos termetû; vívóállásban magával ragadó látvány. Eszes õ is, ezenkívül világlátott; sokat tapasztalt, és úgy látszik, ezért beszélnek vele bizalmasabban az otthon ülõ természetûek, mint egymással. Ez az elõnye azonban nemcsak és elsõsorban nem is utazásainak, hanem inkább e gyermek utánozhatatlan tulajdonságainak köszönhetõ, amelyeket mindenki elismer, aki netán utánozni óhajtaná, amint számtalan bukfencet vetve, s mégis természetes könnyedséggel uralkodva magán, a vízbe ugrik. Az utánzó bátorságából és vállalkozó kedvébõl az ugródeszka végéig még futja, ott azonban ugrás helyett csak leül, és mentegetõzve széttárja karjait. Mindezek ellenére (tulajdonképpen boldognak kellene lennem ilyen gyerekkel) kapcsolatom vele nem zavartalan. Bal szeme valamivel kisebb, mint a jobb, és állandóan hunyorog; igaz, ez nem olyan nagy hiba, sõt ettõl arca még merészebb, mint e nélkül volna, és senki sem fogja ezt a kisebb, hunyorgó szemét hibájául felróni, ha találkozik lénye megközelíthetetlen zárkózottságával. Én, az apja, megteszem. Természetesen nem ez a testi hibája fáj nekem, hanem szellemének az a kis rendellenessége, mely ennek valamiképpen megfelel, valami vérében keringõ méreg, valami, ami képtelenné teszi rá, hogy a benne rejlõ képességeket, amiket csak én látok, tökéletesen kibontakoztassa. Éppenséggel ezért az én vér szerinti fiam, ugyanis ez a hiba egész családunkra jellemzõ, csak ennél a fiúnál kirívóbban jelentkezik.

Harmadik fiam szintén szép gyerek, de ez a fajta szépség nem tetszik nekem. Az énekes szépsége ez; szépen ívelt a szája, álmodozó a szeme; feje mögé, hogy jobban érvényesüljön, drapéria kívánkozik; mellkasa aránytalanul kidomborodik; keze könnyedén lendül magasba, de még könnyebben hanyatlik le, lába kényes, nem teherbíró. Ezenkívül: a hangja nem telt; az elsõ pillanatban megtévesztõ; a hozzáértõ felfigyel rá; de aztán nemsokára kifullad. Bár általában minden arra csábít, hogy hencegjek vele, a legszívesebben mégis rejtve tartom; õ maga sem keresi a feltûnést, de nem azért, mert ismeri fogyatékosságait, hanem romlatlanságból. Õ is idegenül érzi magát korunkban; mintha a családomhoz tartozna ugyan, de ezenkívül egy másikhoz is, mely számára örökre elveszett; és ezért gyakran kedvetlen, semmi sem tudja felvidítani.

A negyedik fiam talán a legbarátságosabb valamennyi között. Ízig-vérig korának gyermeke, mindenkivel kapcsolatot teremtõ; két lábon áll a közös talajon, és mindenkit kísértésbe ejt, hogy helyeslõen bólintson neki: Talán ez az általános elismerés adott lényének valamiféle könnyedséget, mozdulatainak valami fesztelenséget, és lopott ítéleteibe némi felületességet. Egyik-másik mondását gyakran megismételnéd, mindenesetre csak egyiket-másikat, mert ezzel a fiúval megint csak az a baj, hogy teljes egészében túlságosan könnyed. Mint aki csodálatra méltóan nekilendül, fecskeként szeli a levegõt, de aztán mégis reménytelenül a sivár homokban végzi; egy senki. Ilyen gondolatok keserítenek, ha erre a gyermekemre nézek.

Ötödik fiam kedves és jó; sokkal kevesebbet ígért, mint amennyit tett; annyira jelentéktelen volt, hogy valósággal magányosnak érezted magad a jelenlétében; mégis szerzett bizonyos tekintélyt. Ha kérdeznék tõlem, hogyan történt ez, alig tudnék válaszolni. Talán mégiscsak a romlatlanság éri el célját ebben a világban, a tomboló elemek között; márpedig õ romlatlan. Talán túlontúl romlatlan. Mindenkivel barátságos. Talán túlontúl barátságos. Bevallom: nem esik jól nekem, ha a szemembe dicsérik. Ugyanis túlságosan megkönnyíti a dolgát az, aki olyan dicséretre méltót dicsér, mint az én fiam.

Hatodik fiam, legalábbis az elsõ pillanatban, valamennyi között a legelmélyültebbnek látszik. Komoran lógatja fejét, de mégis fecsegõ. Ezért aztán nehéz hozzáférkõzni. Ha kudarc éri, leküzdhetetlen szomorúság lesz úrrá rajta; ha sikerül felülkerekednie, hogy fölényét megtartsa, fecsegõvé válik. Mégsem vitathatok el tõle bizonyos önfeledt szenvedélyességet; úgy vívódik gondolataival, gyakran fényes nappal is, mintha álmodna. Olykor, bár nem beteg - sõt nagyon jó egészségnek örvend -, szédelegve jár, különösen szürkületkor, segítséget azonban nem igényel, el nem esik. Ez a jelenség talán testi fejlõdésével magyarázható; korához képest hirtelen nõtt. Emiatt, bár egyes testrészei, például a keze és a lába, feltûnõen szépek, egészében véve nem szép. Nem szép többek között a homloka sem, alacsony, csontja nyomott, bõre ráncos.

A hetedik talán az összes többinél jobban a szívemhez nõtt. A világ nem méltányolja; nem érti különös szellemességét. Nem értékelem túl, tudom, eléggé jelentéktelen, de ha a világ egyetlen hibája csak az volna, hogy õt nem méltányolja, attól még a világ tökéletes lehetne. A családon belül azonban nem tudnám ezt a fiút nélkülözni. Lázad a hagyományok ellen, ám egyben hagyománytisztelõ is, e kettõsséget azonban - legalábbis érzésem szerint - megtámadhatatlan egésszé ötvözi. Ezzel az egésszel õ maga tud a legkevésbé mit kezdeni; a jövõ kerekét nem fogja mozgásba hozni; de ez a képessége oly szívderítõ, oly reményt keltõ: vágyom arra, hogy gyerekei és unokái legyenek. Sajnos, ez a kívánságom azonban, úgy látom, nem teljesedhet. Számomra ugyan érthetõ, ám ugyanakkor nem kívánatos önelégültsége miatt, mely fõként abban nyilvánul meg, hogy környezetének véleményét semmibe veszi, egyedül kószál, nem érdeklik a lányok, de jókedvét mégsem veszti el soha.

Nyolcadik fiam az én szívem szomorítója, és voltaképpen nem is tudom, miért. Idegen vagyok neki, bár én úgy érzem, szoros apai szálak fûznek hozzá. Az idõ sok mindent jóvátett; régebben azonban, ha csak rágondoltam, elfogott a remegés. Teljesen a maga útját járja, minden kapcsolatot megszakított velem; de kemény koponyájával, kis atlétatermetével - csak a lába volt gyerekkorában igen gyenge, de ez idõközben alighanem rendbe jött - biztosan elér majd mindent, amit csak akar. Sokszor támadt kedvem visszahívni, hogy megkérdezzem, hogy s mint megy élete sora, miért zárkózik el úgy apjától, mi is tulajdonképpen a célja, de most már oly távol került, annyi idõ telt el, maradjon most már minden úgy, ahogy alakult. Hallom, hogy - egyetlenként fiaim közül - körszakállt visel; ilyen kis termetû emberhez ez természetesen nem illik.

Kilencedik fiam nagyon elegáns, és különös bájjal pillant az asszonyokra. Annyi bájjal, hogy alkalomadtán még engem is megigéz, pedig én tudom, egy nedves szivacs is elegendõ volna, hogy mindezt a földöntúli fényt arcáról letörölje. A különös azonban, hogy ez az ifjú egyáltalán nem is akar senkit elcsábítani; beérné azzal, hogy égy életen át a kanapén heverve pillantását csak a mennyezetre vesse, vagy még ennél is szívesebben szemhéja alatt pihentesse. Ha ebben az általa igen kedvelt helyzetben lehet, akkor szívesen beszél, és nem is unalmasan; tömören és színesen, de csak a maga szûk korlátai között; amint ezeket átlépi, és ez az õ korlátoltságával elkerülhetetlen, beszéde tartalmatlanná válik. A legszívesebben leintenéd, ha volna rá remény, hogy álomittas szemével ezt észreveszi.

Tizedik fiamat nem tartják egyenes jellemnek. Ezt a hibáját egészen nem tagadhatom le, de el sem ismerem teljesen. Az biztos, hogy aki látja, amint korához egyáltalán nem illõ ünnepélyességgel lépked, feszesen begombolt ferencjóskájában, öreg, de kínos gonddal tisztára kefélt fekete kalapjában, aki látja mozdulatlan arcát, kissé elõreugró állát, mélyen lecsüngõ szemhéját, állát idõnként végigsimító két ujját, aki így látja õt, azt gondolja: micsoda szörnyû képmutató. De hallanád csak, ahogy beszél! Értelmes, megfontolt, tömör és találó; rosszmájú elevenség bujkál kérdéseiben; bámulatos, természetes és derûs. egyetértésben van az egész világgal; egyetértésben, melyhez szükségszerûen merev nyak és emelt fõ járul. Sokan, akik magukat nagyon okosnak tartják, és éppen ezért vélték visszataszítónak külsejét, szavainak erõsen a hatása alá kerültek. Vannak viszont olyan emberek, akiket a külseje közömbösen érint ugyan, de éppen a szavait vélik képmutatónak. Én, mint apa, nem kívánom ezt most eldönteni, de megvallom, az utóbbiak ítélete mindenesetre figyelemreméltóbb, mint a többieké.

Tizenegyedik fiam törékeny, fiaim közül õ a leggyengébb, ámde gyengesége megtévesztõ, idõnként ugyanis erõs és határozott, de a gyengesége valahogy még akkor is elsõdleges. Ez a gyengeség azonban nem szégyellni való, hanem olyasvalami, ami csak itt a földön látszik gyengeségnek. A repülés képessége például, amely csupa libegés, rebbenés, lengõ bizonytalanság, nem gyengeség-e szintén? Valami effélét látok a fiamban is. Az apák természetesen nem örülnek az ilyen tulajdonságoknak, hiszen ezek magától értetõdõen a család széthullásához vezetnek. Néha úgy néz rám ez a fiú, mintha azt mondaná: "Magammal viszlek, apa." Ilyenkor azt gondolom: "Te lennél az utolsó, akire rábíznám magam." Ekkor mintha ismét beszélne hozzám a tekintete: "Legyek hát akkor legalább az utolsó."

Ez az én tizenegy fiam.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Álom

Josef K. a következõket álmodta:

Szép idõ volt, és K. sétálni akart egyet. Alig tett azonban két lépést, már a temetõbe ért. Voltak ott mesterkélt, girbegurbán kanyargó utak, de õ sebes sodrású vízhez hasonló utcán siklott, egyensúlyát megõrzõ, lebegõ testtartásban. Már távolról szemébe tûnt egy frissen hantolt sír; meg akart állni elõtte. Ez a sírdomb szinte csábította; úgy érezte, bármennyire siet is, nem érhet oda elég hamar. Néha azonban alig látta a sírdombot, zászlók takarták el szeme elõl, lobogó vásznuk erõsen csapkodott; a zászlóvivõk nem voltak láthatóak, olyan volt, mintha hatalmas örömrivalgás tombolna ott.

Miközben tekintetét a távolba szegezte, hirtelen meglátta közvetlenül az út mellett, szinte már maga mögött ugyanazt a sírdombot. Gyorsan a fûbe ugrott. Mivel elrugaszkodó lába alatt tovább száguldott az út, megingott, és pontosan a sírdomb elõtt esett térdre. A sír mögött két ember állt, és egy sírkövet tartottak a levegõben. Alighogy K. megjelent, a követ a földbe nyomták, és az úgy állt ott, mintha szilárdan odafalazták volna. Az egyik bokorból nyomban elõlépett egy harmadik ember, akin K. tüstént észrevette, hogy mûvész. Nadrág volt csak rajta, meg hanyagul begombolt ing, fején bársonysapka; kezében közönséges ceruzát tartott, amivel már közeledtében figurákat rajzolt a levegõbe.

Ezzel a ceruzával rajzolni kezdett a sírkõre; a kõ nagyon magas volt, meggörnyednie egyáltalán nem kellett, csak elõredõlnie, ha nem akart rálépni a sír gyepére, amely elválasztotta a kõtõl. Lábujjhegyre állt tehát, és bal kezével a kõ lapjához támaszkodott. Különlegesen ügyes mesterkedéssel sikerült a közönséges ceruzával aranybetûket létrehoznia; ezt írta: ITT NYUGSZIK... Minden egyes betû világosan és szépen, mélyen a kõbe vésve rajzolódott ki, és valamennyi tiszta aranyból volt. Amint a két szót leírta, hátranézett K.-ra; K. felajzottan várta a felirat folytatását, nem törõdött a férfival, csak a követ bámulta. Az ember valóban nekifogott az írás folytatásának, de nem ment neki, gátolta benne valami, leengedte a ceruzát, és ismét hátranézett K.-ra. Ekkor K. is ránézett a mûvészre, és észrevette, hogy az nagy zavarban van, melynek okát azonban nem értette. A mûvész iménti élénksége eltûnt. Ettõl K. is zavarba jött; tanácstalanul néztek egymásra; valami rút félreértés történt, amit egyikük sem tudott eloszlatni. Éppen a legrosszabbkor a temetõ kápolnájában még egy kis harang is megszólalt, de a mûvész hevesen hadonászni kezdett, mire elhallgatott. Kis idõ múlva újra rákezdte, ezúttal azonban nagyon halkan, és felszólítás nélkül mindjárt abba is hagyta; mintha csak a csengését próbálgatta volna. K. vigasztalan volt a mûvész állapota miatt, arcát kezébe temetve sírni kezdett, és sokáig zokogott. A mûvész várt, amíg K. megnyugszik, aztán, mivel más megoldást nem talált, úgy döntött, hogy mégis folytatja az írást. Az elsõ kis vonás megváltást jelentett K.-nak, de ezt a mûvész szemmel láthatóan csak nagyon kelletlenül vetette oda; az írás sem volt már olyan szép, mindenekelõtt az aranyozás hiányzott róla; halványan és bizonytalanul húzódott a vonás, csak a betû sikerült nagyon nagyra. J betû volt, már csaknem befejezte, amikor dühödten a sírhalomba rúgott, olyan erõvel, hogy a göröngyök szerteszét repültek. K. most végre megértette; nem volt már ideje rá, hogy kérlelje; mind a tíz ujjával ásta a földet, mely jóformán alig állt ellen; látszott, mindent elõre elkészítettek; csak színleg raktak oda egy vékony földréteget; alatta azonnal feltárult egy meredek falú, nagy lyuk, amelyben K., akit hátulról egy szelíd áramlat magával sodort, elsüllyedt. Miközben odalenn az áthatolhatatlan mélység már befogadta, és fejét még hátraszegve felemelte, neve hatalmas cirádákban száguldott odafenn a sírkövön.

Elbûvölten ettõl a látványtól, felébredt.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Jelentés az Akadémiának

Nagybecsû akadémikus urak!

Megtiszteltek felszólításukkal, hogy az Akadémia számára nyújtsak be jelentést majomelõéletemrõl.

Ebben az értelemben sajnos nem tehetek eleget a felszólításnak. Csaknem öt év választ el majomelõéletemtõl, s noha ez az idõ naptárban mérve talán rövidnek tûnik fel, végtelen hosszú azonban, ha végig kell vágtáznunk, ahogy én tettem, helyenként kiváló emberek és tanácsok, tetszésnyilvánítás és zenekari muzsika kíséretével, alapjában véve mégis egyedül, hiszen, hogy a képen belül maradjak, mindenfajta kíséret távol tartja magát a korláttól. Lehetetlennek bizonyul ez a kísérlet, ha netán makacsul ki akarok tartani eredetem, ifjúságom emlékei mellett. Éppen a minden makacsságról való lemondás volt a legfõbb parancs, melyet magamnak adtam; én szabad majomként hajtottam fejem az igába. Ily módon azonban mind megközelíthetetlenebbek lettek az emlékek is. Ha eleinte, már amennyiben az emberek akarják, lehetséges lett volna még a visszatérés ama nagy kapun át, melyet az ég boltoz a föld fölé, hajszolt, ûzött fejlõdésem által e kapu mind alacsonyabbá és szûkebbé vált; jobban s bezártabbnak éreztem magam az embervilágban; csendesült a múltamból utánam süvítõ vihar; ez ma már csak sarkamat legyezõ léghuzat; és az a messze lyuk, melyen át jön, s melyen át én jöttem egykor, olyan kicsi lett, hogy ha erõm s akaratom lenne rá egyáltalán, hogy visszafussak, a bundám leszakadna, míg odaérnék. Õszintén szólva, bármily szívesen hozakodom is elõ efféle hasonlatokkal, õszintén szólva: az önök majomelõélete, uraim, már ha egyáltalán hagytak maguk mögött ilyesmit, nem lehet távolibb önöktõl, mint tõlem az enyém. Ám, földönjáróknak, mindnyájunk sarkát csiklandozza valami: a kis csimpánzét éppúgy, mint a nagy Achillesét.

Szûkebb értelemben azonban válaszolhatok talán kérdésükre, sõt igen szívesen teszem. Az elsõ, amit megtanultam, ez volt: kezet adni; a parola nyíltságot tanúsít; manapság azután, pályafutásom csúcspontján, amaz elsõ parolához járulhat még az egyenes szó is. Az Akadémia számára semmi jelentõs újdonságot nem mondok majd, s messze elmaradok attól, amit várnának tõlem, s amit legjobb akarattal sem mondhatok el - mindazonáltal nagy vonalakban utalhatok arra, hogyan hatolt be az emberiségbe s gyökerezett meg ott egy hajdanvolt majom. Ám az itt következõkbõl a legjelentéktelenebb apróságot sem mondhatnám el bizonyára, ha magamban tökéletesen bizonyos nem volnék, s ha pozícióm a civilizált világ nagy varietészínpadain rendíthetetlenné nem szilárdult volna.

Az Aranypartról származom. Idegenektõl szerzett értesülésekre vagyok utalva a tekintetben, hogyan fogtak el. A Hagenbeck cég vadászexpedíciója - a cég fõnökével egyébként azóta jónéhány üveg finom vörösbort meg ittam - ott lapult a parti bozótban leshelyén, amikor este a falkával inni futottam. Lövés dördült; én voltam az egyetlen, akit eltaláltak; két golyó ért.

Az egyik az arcomat; könnyû seb volt; maradt azonban utána egy nagy, kiborotvált piros sebhely, amelynek undorító, egyáltalán nem hozzám illõ, valójában majom kitalálta nevemet köszönhetem: Rõtpéter; mintha a rég kimúlt, itt-ott ismert, Péter nevû betanított majomállattól csupán az arcomon levõ piros folt különböztetne meg. Ezt csak úgy mellesleg.

A másik lövés csípõm alatt ért. Ez súlyos volt; következménye, hogy még ma is bicegek valamelyest. Legutóbb ezt olvastam ama tízezer szélkótya valamelyikének cikkében, akik az újságokban nyilatkozgatnak rólam: majomtermészetem mindmáig sem tûnt el egészen; ennek bizonyítéka, hogy ha látogatóim jönnek, elõszeretettel tolom le nadrágomat, hogy a golyó ütötte lyuk helyét megmutassam. Egyenként kellene ellõni a fickó valamennyi ujjacskáját, mellyel a tollat fogta. Bizony az elõtt tolom le a nadrágomat, aki elõtt akarom; nem lát ott senki mást, mint jól ápolt bundát, és egy - válasszunk itt az adott célra valami megfelelõ kifejezést, mely azonban félreértést ne okozzon -, egy bûnös lövés okozta sebhelyet. Minden olyan nyilvánvaló; titkolni semmit sem kell; ha az igazságról van szó, minden nagylelkû lény leveti a túlfinomult modort. Ám ha ez a firkász tolná le a nadrágját, ha látogatója érkezik, hát bizonyára más látványt nyújtana, és a józan eszének tulajdonítom, hogy meg nem teszi. De akkor engem is hagyjon békén a finomkodásával!

Ama lövések után - és voltaképpen itt kezdõdnek emlékezéseim - ketrecben ébredtem a Hagenbeck gõzös fedélközén. Nem négyfalú rácsketrec volt ez; három fal inkább egy ládához erõsítve; tehát a láda alkotta a negyedik falat. Az egész alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy egyenesen állhassak, és keskenynek, hogy leülhessek. Ezért behajlított, örökké reszketõ térdekkel guggoltam, méghozzá - mert eleinte valószínûleg nem akartam, hogy bárki is lásson, és szerettem volna, ha örökké sötétben vagyok - a láda felé fordulva, miközben a rács rúdjai hátul a húsomba vágtak. Vadállatok elhelyezésére, legalábbis az elsõ idõkben, ezt a módot tartják a legcélszerûbbnek, és mai tapasztalataimmal nem tagadhatom, emberi szempontból csakugyan joggal.

Akkoriban azonban nem gondoltam erre. Életemben elõször nem volt menekvés; legalább is elõre nem; elõttem ott volt a láda, deszka deszka mellett. A deszkák között akadt ugyan egy hosszú rés, melyet felfedezvén boldog és esztelen vonítással üdvözöltem, ám ez a rés korántsem volt elég még csak a farkam kidugásához sem, és egész majomerõmmel sem tudtam kitágítani.

Mint késõbb elmondották, szokatlanul csekély zajt ütöttem, amibõl arra következtettek, hogy vagy hamarosan kimúlok, vagy, ha sikerül az elsõ kritikus idõt átvészelnem, igen jól idomítható leszek. Átvészeltem ezt az idõt. Tompa zokogás, fájdalmas bolhakeresés, kókuszdió fáradt nyalogatása, a láda falának ütögetése fejemmel, nyelvöltögetés, ha valaki a közelembe jött - ezek voltak elsõ foglalatosságaim új életemben. Mindeközben azonban ez az egyetlen érzés: nincs menekvés. Ma már persze csak emberi szavakkal ismételhetem el a majomként érzett dolgokat, torzítok is következésképpen, ám ha a hajdani majomigazságot elérni nem tudom is, semmi kétség, hogy legalább egy irányban van emlékezéseimével.

Addig, ugye, annyifelé indulhattam mindig, s most semerre sem. Megrekedtem. Ha odaszögeznek, szabad mozgásomat azzal sem korlátozzák jobban. Mindez miért? Kapard véresre a lábujjaid közét, úgy sem jössz rá az okára. Nyomd magad hátul a rács rúdjához, hogy szinte kettéhasít, úgy sem. Nem volt menekvésem, teremtenem kellett mégis, mert anélkül nem élhettem. Örökké ez a ládafal - menthetetlenül elpusztultam volna. De Hagenbecknél a majmoknak a ládafal jut - így hát megszûntem majomnak lenni. Tiszta, szép gondolatmenet ez, melyet valahogy a hasammal ötölhettem ki, a majmok ugyanis a hasukkal gondolkoznak.

Félek, nem értik meg pontosan, mit nevezek menekvésnek. Leghétköznapibb és legteljesebb értelmében használom ezt a szót. Szándékosan nem mondok szabadságot. Nem a minden irányban való szabadság nagy érzésére gondolok. Majomként ismertem talán, és megismertem embereket is, akik ez után vágyódnak. Ami azonban engem illet, nem kívántam sem akkor, sem most a szabadságot. Mellesleg: a szabadsággal nagyon is sok öncsalás adódik az emberek között. És amiképp a szabadság a legmagasztosabb érzések közé számít, úgy a megfelelõ megtévesztés is a legmagasztosabb. Gyakran láttam fellépéseim elõtt a varietékben ilyen-olyan mûvészpárokat mûködni fent a trapézon, a kupolában. Lengtek, hintáztak, ugrottak, egymás karjába repültek, egyikük a hajánál fogva tartotta a másikat a fogai között. - Ez is emberi szabadság! - gondoltam -, szabad akaratból végzett mozgás. - A szent természet megcsúfolása! Kõ kövön nem maradna a majomtársadalom harsogó nevetésétõl effélék láttán.

Nem, a szabadságot nem akartam. Csak menekvést. Jobbra, balra, mikor hogy; nem volt más igényem; még ha megtévesztés lenne is csupán e kivezetõ út; kis igény volt ez, a csalódás sem lehet nagyobb. Továbbjutni, továbbjutni! Csak ezt ne: itt állni felemelt karral, mozdulatlan, ládafalhoz szorítva.

Ma világosan látom: a nagy belsõ nyugalom híján sohasem szabadulhattam volna. És csakugyan, talán mindazt, amivé lettem, annak a nyugalomnak köszönhetem, mely ott a hajón az elsõ napok múltán eltöltött. A nyugalmat viszont alkalmasint a hajón levõ embereknek köszönhettem.

Vannak jó emberek, mindenek ellenére. Még ma is szívesen emlékezem súlyos lépteik dördülésére, mely annak idején ott visszhangzott félálmomban. Az volt a szokásuk, hogy mindent rettentõ lassan csináltak. Ha meg akarta dörzsölni a szemét valamelyikük, úgy emelte fel a kezét, akár a lengõ terhet. Tréfálkozásuk durva volt, de szívbõl jött. Nevetésükbe mindig veszélyesen hangzó harákolás vegyült, mely azonban nem jelentett semmit. Örökké volt valami kiköpnivalójuk, és nem számított nekik, hova köpik. Folyton panaszkodtak, hogy bolháim átugrálnak rájuk; de sose voltak rám igazán dühösek ezért; jól tudták, hogy szõrömben bolhák tenyésznek, és a bolhák ugrálósak; belenyugodtak. Ha nem voltak szolgálatban, olykor félkaréjban körém telepedtek; alig szóltak, csak odamordultak egymáshoz; ládákon végigdõlve pipáztak; térdüket csapkodták, ha csak mozdultam egyet; és néha fogott valamelyikük egy botot, s megcsiklandozott, ahol kellemes volt számomra. Ha ma meghívnának, utazzam azon a hajón, bizonyára elutasítanám a meghívást, de éppoly bizonyos, hogy nem csupán kellemetlen emlékeim fûzõdnek ahhoz a fedélközhöz.

A nyugalom, melyre ezeknek az embereknek a körében szert tettem, mindenekelõtt visszatartott bármiféle szökési kísérlettõl. Ma visszatekintve úgy látom, mintha legalábbis sejtettem volna, hogy találnom kell menekvést, ha élni akarok, ám ezt a menekvést nem szökés által érhetem el. Már nem tudom, lehetséges volt-e a szökés, ám azt hiszem, igen; majmok számára mindig lehetséges a szökés. Mai fogaimmal már a közönséges dió felroppantásakor is vigyáznom kell, akkoriban azonban csak idõ kérdése lett volna nyilván, hogy az ajtó zárját átharapjam. Nem tettem meg. Ugyan mit nyertem volna vele? Alighogy a fejem kidugom, elkapnak megint, és még rosszabb ketrecbe zárnak; vagy óvatlanul más állatokhoz, teszem azt az óriáskígyóhoz menekültem volna, és ölelésében adom ki párám; vagy ha sikerül felszöknöm a fedélzetre, és átvetnem magam a korláton, egy darabig himbálózhatom az óceánon, s aztán megfulladok. Kétségbeesett vállalkozás.

Nem számítgattam így, ember módra, ám környezetem hatására úgy tettem, mintha ekképp számítgatnék. Nem számítgattam, viszont mindent a legnagyobb nyugalommal megfigyeltem. Láttam föl- alá járkálni ezeket az embereket, mindig ugyanazok az arcok, ugyanazok a mozdulatok; gyakran úgy tetszett, mintha csak egy ember volna. Ez az ember vagy ezek az emberek tehát akadálytalanul közlekedtek. Magasrendû cél derengett fel elõttem. Senki sem ígérte, hogy ha olyan leszek, mint õk, felhúzzák a rácsot. Efféle, nyilvánvalóan képtelen fordulatokkal kapcsolatos ígéretet nem tettek. Ha viszont sikerrel járunk, az ígéret is megszületik utólag, épp ott, ahol korábban hiába vártuk. Mármost ezekben az emberekben nem találtam semmi különösebben vonzót. Ha az imént említett szabadság híve vagyok, biztosan az óceánt választom ama menekvés helyett, mely ezeknek az embereknek a bánatos pillantásában mutatkozott meg számomra. Persze, már régebben figyeltem õket, mielõtt efféle dolgokra gondoltam volna, sõt épp a felgyülemlett megfigyelések vittek azután egy bizonyos irányba.

Olyan könnyû volt utánozni az embereket. Köpni már egy-két nap múlva tudtam. Kölcsönösen egymás képébe köpködtünk akkor; annyi volt csak a különbség, hogy én tisztára nyaltam utána az arcom, õk a magukét nem. Pipázni úgy pipáztam, mint egy öregember; s hogy a hüvelykemet is beledugtam a pipa fejébe, az egész fedélköz ujjongott; csak az üres meg a tömött pipa közötti különbséget nem értettem sokáig.

A legtöbb bajom a pálinkásüveggel volt. Gyötört az a szag; teljes erõmmel kényszerítettem magam; de hetekbe telt, míg végre sikerült legyõznöm magam. Ezt a belsõ vívódásomat az emberek érdekes módon komolyabban vették, mint különben bármit rajtam. Emlékezetemben sem különböztetem meg ezeket az embereket, volt azonban egy, aki mindig eljött, egymagában vagy társaival, éjjel-nappal, a nap legkülönbözõbb szakában; odaállt az üveggel, és tanított. Nem értett engem, meg akarta fejteni létem rejtélyét. Lassan kihúzta az üvegbõl a dugót, aztán rám pillantott, hogy lássa, értem-e; megvallom, egyre vadabbul, dúlt figyelemmel néztem; emberek közt ilyen tanulót senki tanító nem lel a föld kerekén; miután a dugó kint volt, szájához emelte az üveget; én, pillantásommal, akárcsak õ, egészen a gégémig; bólint, elégedett velem, és szájához emeli a flaskót; én, fokozódó megértésem fölötti elragadtatásomban, vinnyogva vakarózom széltében-hosszában, ahol érem; örül, szájánál a flaskó, húz belõle; én türelmetlenül és kétségbeesetten utánozni akarván, összerondítom magam ketrecemben, megint csak az õ nagy megelégedésére; s most az üveget messzire nyújtva magától, jókora lendülettel újra szájához emeli, s tanszándékkal túlzón hátrahajolva egy hajtásra kiissza. Elernyeszt a roppant vágyakozás, nem követhetem immár, ernyedten lógok a rácson, míg õ, az elméleti oktatást befejezvén, hasát dörzsölgeti, s vigyorog.

Most kezdõdik csak a gyakorlati képzés. Nem merített-e ki már az elmélet is túlságosan? De igen, túlságosan kimerített. Sorsom része ez is. Mégis, ahogy csak tudom megragadom az odanyújtott üveget; reszketve szedem ki dugóját; ahogy sikerül, fokozatosan új erõre kapok; emelem az üveget, alig másképp már, mint az eredeti kép; számhoz viszem, és - undorral hajítom el, undorral, bár már üres, csak a szag tölti meg, undorral dobom a földre. Tanítóm szomorúságára, a magam még nagyobb szomorúságára; sem õt, sem magamat nem engesztelem ki azáltal, hogy az üveg elhajítása után sem feledkezem meg a kifogástalan hassimogatásról és vigyorgásról.

Nagyon gyakran végzõdött így a tanítás. És tanítóm becsületére legyen mondva: nem volt rám mérges; olykor odanyomta az égõ pipát a szõrömhöz, míg valahol, ahova csak nehezen értem el, perzselõdni nem kezdett, de aztán õ maga el is oltotta jóságos nagy kezével; nem haragudott rám, belátta, hogy vállvetve harcolunk a majomtermészet ellen, s enyém a nehezebbik szerep.

De micsoda diadal aztán mind neki, mind nekem, amikor egy este, bámuló nagy sereg elõtt - talán valami ünnepély volt, gramofon szólt, egy tiszt sétált el az emberek között -, amikor ezen az estén egy óvatlan pillanatban felragadtam a ketrecem közelében felejtett pálinkásüveget, és a társaság egyre fokozódó figyelme közepette annak rendje és módja szerint kiszedtem a dugóját, számhoz vittem és habozás vagy fintor nélkül, megrögzött iszákos módjára, kerekre tágult szemmel, lüktetõ torokkal csakugyan mind egy cseppig kiittam; az üveget már nem kétségbeesett, de mûvészi mozdulattal elhajítottam; s elfelejtettem ugyan a hasam megsimogatni; ehelyett viszont, mert nem tehettem másként, mert valami erre ösztönzött, mert érzékeim bódultan kavarogtak, minden teketória nélkül "Hahó!"-t kiáltottam, emberi hangokban törtem ki, e kiáltással az emberi közösségben termettem, és a visszhang: - Halljátok, beszél! - valósággal csókolgatta verejtékben úszó testemet.

Ismétlem: nem az emberek utánzása csábított; azért utánoztam õket, mert menekvést kerestem, nem más okból. Azonkívül is: ez a gyõzelem még nem sokat jelentett valójában. Hangom nyomban cserbenhagyott; hónapok múlva tért csak vissza; ráadásul a pálinkásüveg iránti viszolygásom még erõsebb lett. De az irányt egyszer s mindenkorra megjegyeztem.

Amikor Hamburgban átadtak az elsõ idomítónak, hamarosan rájöttem, két lehetõségem van: az állatkert vagy a varieté. Nem tétováztam. Így szóltam magamhoz: vesd latba minden erõd, hogy a varietéba kerülj; az a menekvés; az állatkert újabb rácsos ketrec csak; ha odakerülsz, elvesztél.

És tanulni kezdtem, uraim. Ó, tanulunk ám, ha kell; tanulunk, ha menekülni vágyunk; tanulunk, kíméletlenül. A magunk kezébe adjuk a korbácsot; a legkisebb ellenállásra kegyetlenül lesújtunk. A majomtermészet bukfencet hányva hanyatt-homlok menekült belõlem, úgyhogy elsõ tanítóm maga csaknem majommá lett tõle, nemsokára abba kellett hagynia tanításomat is, ideggyógyintézetbe került. Szerencsére hamarosan kiszabadult.

Sok tanárt pusztítottam, sõt egyszerre többet. Amikor már biztosabb voltam képességeimet illetõen, a közvélemény figyelemmel kísérte haladásom, jövõm felderengett, magam fogadtam tanítókat, leültettem õket öt egymásba nyíló szobában, és egyszerre tanultam mindõjüknél, szüntelen egyik szobából a másikba ugrálva.

E haladás! Ahogy a tudás sugarai mindenfelõl betörtek az ébredõ agyba! Nem tagadom, boldoggá tett. Bevallom azonban azt is: nem becsültem túl magam, már akkor sem, hát még ma. E földön azóta is páratlan erõfeszítéssel elértem egy átlagos mûveltségû európai ember színvonalát. Önmagában véve ez semmi talán, annyiban viszont mégis valami, hogy segített kikerülnöm a ketrecbõl, s lehetõvé tette számomra ezt a sajátos menekvést, az emberét. Ahogy mondani szokás: belevágtam a sûrûjébe. Nem volt más lehetõségem, elõrebocsátva továbbra is: hacsak a szabadságot nem akartam választani.

Ha most végigtekintek fejlõdésemen s eddigi célján, nem panaszkodom, de elégedett sem vagyok. Zsebre vágott kézzel, borosüveg az asztalomon, így, félig fekve, félig ülve nézek ki hintaszékembõl az ablakon. Ha látogatóm jön, fogadom, ahogy illik. Impresszárióm az elõszobában; ha csengetek, jön és meghallgatja, mi mondanivalóm van. Majdnem minden este elõadás: sikerem jóformán fokozhatatlan. Ha késõ éjszaka bankettekrõl, tudományos társaságokból, kedélyes együttlétek után hazatérek, vár egy félig idomított kis csimpánzlány, és elszórakozom vele majom módra. Nappal látni sem akarom; tekintetében ott ég ugyanis az idomított állatok eszelõssége; ezt csak én látom, és nem bírom elviselni.

Egészében véve elértem hát, amit el akartam érni. Senki se mondja, hogy kár volt a fáradságért. Egyébként nem vágyom senki ember ítéletére, célom az ismeretterjesztés; jelentést adok csak; önöknek is, nagybecsû akadémikus uraim, jelentést adtam csupán.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Testvérgyilkosság

Bizonyítást nyert, hogy a gyilkosság a következõképpen történt: Schmar, a gyilkos, este kilenc óra felé, felhõtlen holdvilágnál lesben állt azon a sarkon, ahol Wese, az áldozat, hivatalának utcájából lakásának utcájába kanyarodik majd.

Hideg, csontig ható éjszakai levegõ. Schmaron azonban csak vékony kék ruha volt; még a zakóját is kigombolta. Nem érezte a hideget; különben is állandóan mozgott. A gyilkos fegyvert - félig bajonett, félig konyhakés lehetett a csupasz penge - mindvégig keményen markolta. Megnézegette a holdfényben; éle felvillant; ám ez nem elég Schmarnak; lecsapott vele a kövezetre, hogy az szikrákat hányt; megbánta talán; s hogy a kárt jóvátegye, hegedûvonóként végighúzta a csizmatalpán, miközben fél lábon állva, elõrehajolva egyszerre fülelt a csizmáján pendülõ kés hangjára és be a végzetterhes mellékutcába.

Miért hagyta mindezt Pallas magánzó, aki második emeleti ablakából közelrõl nézte végig az eseményeket? Ki lát emberlétünk mélyére! Feltûrt gallérral, háziköntösét szorosra kötve terebélyes testén, fejcsóválva nézett le.

És öt házzal odébb, ferdén átellenben, hálóingére vetett rókabundában Wese asszony nézett ki, nem jön-e a férje, aki ezen a napon szokatlanul sokáig elmaradt. Végre megszólalt Wese irodaajtaja fölött a csengõ, ajtócsengõhöz képest erõsen is, városon át, égre föl, és Wese, a szorgos túlórázó, akit ebbõl az utcából nem látni még, csak a harangocska jelez, kilép a házból; s már számolja is nyugodt lépteit a kövezet.

Pallas valósággal kilóg az ablakon; nem mulaszthat el semmit. Wese asszonyt megnyugtatja a csengõ, zörömbölve csukja az ablakot. Schmar azonban letérdel; s mert pillanatnyilag csak ott csupasz, arcát s kezét szorítja a kövekhez; ahol mindenki vacog, Schmar felizzik.

Wese épp a két utca metszésvonalán áll meg, botjával támaszkodik már csak a túlnani utcán. Merõ szeszély. Az éjszakai ég csábítja erre, sötétkékje, aranya. Semmirõl nem tud, ahogy felnéz, semmirõl nem tud, így simítja hátra haját meglibbentett kalapja alatt; odafent semmi sem rándul össze, hogy legközelebbi jövõjét hírül adja; marad minden a maga értelmetlen, kideríthetetlen helyén. Önmagában véve igen logikus, hogy Wese továbbmegy, ám beleszalad Schmar késébe.

- Wese! - kiáltja Schmar, lábujjhegyre állva, karját magasra emeli, és csaknem függõlegesen lesújt a késsel. - Wese! Hiába vár majd Julia! - És jobbról döf a nyakába, és balról döf a nyakába, végül a hasába döf Schmar. Felmetszett hasú vízipatkányok hallatnak efféle hangot, mint Wese.

- Megtörtént - szól Schmar, és a szomszédos ház homlokzata felé hajítja a kést, felesleges, véres terhét. A gyilkosság gyönyöre! Megkönnyebbülés, az idegen vér szárnyakat adó omlása! Wese, vén éjszakai árnyék, barátom, kocsmapadtársam, elvérzel itt az utca sötét kövén. Miért is nem vagy vérrel telt hólyag csupán, rád ülnék, és eltûnnél nyomtalanul. Nem teljesül minden óhaj, gyümölccsé minden álomvilág, elnehezült maradványaid itt hevernek, már moccanásra képtelenül. Minek a néma kérdés, amelyet ekképp felteszel?

Pallas, testében minden rút mérget eggyé fojtva, ott áll háza két szárnyra táruló kapujában. - Schmar! Schmar! Megláttak, semmi sem maradt tanú nélkül. - Pallas és Schmar egymásra mered. Pallast elégedettség tölti el, Schmar a befejezhetetlenséget érzi.

Wese asszony, kétfelõl nagy csõdülettel, borzalomtól megöregedett arccal siet a helyszínre. Bundája szétnyílik, õ maga Wesére borul, a hálóingbe öltözött test a férfié, a házaspár fölött a sír gyepeként összezáruló bunda a tömegé.

Schmar alig tudja visszafojtani végsõ undorát, száját a rendõr vállának nyomja, aki könnyû léptekkel elvezeti.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A híd

Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erõsen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam. Pisztrángos patak lármázott lenn a mélyben. Hegymászó sose tévedt ide az úttalan magasba, a térképek még nem jelölték a hidat. Így feküdtem, és vártam; várnom kellett. Híd még a világon soha másképp meg nem szûnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt.

Egyszer estefelé – az elsõ volt–e, az ezredik este–e, nem tudom – gondolataim zavarosan keringtek, mindig körbe–körbe. Nyári este, sötétebben zúgott a patak, s akkor férfilépteket hallottam! Felém, felém. Feszülj, híd, készülj, korlátja–nincs gerenda, tartsd meg jól a benned bízót. Lépteinek bizonytalanságát egyenlítsd ki észrevétlen, ám ha meginogna, tárd fel igazi lényed, s repítsd, mint egy hegyi isten, biztos partra.

Jött, megkopogtatott botja vashegyével, majd felemelte kabátom két szárnyát, és elrendezte rajtam. Borzas üstökömbe túrt a bothegy, s míg õ bizonyára vad rémülettel nézett körül, ott is hagyta sokáig. Akkor azonban - éppen róla álmodtam hegy és völgy fölött – páros lábbal testem közepére ugrott. Vad fájdalom rándított össze, öntudatlanul. Ki lehet az? Gyerek? Álom? Útonálló? Öngyilkos? Kísértõ? Pusztító? És megfordultam, hogy láthassam. Megfordul a híd! Még meg se fordultam, s már hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken, melyek mindig olyan barátságosan bámultak rám a rohanó vízbõl.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Gracchus, a vadász

Két fiú ült a rakpart kõfalán, és kockázott. Az emlékmû lépcsõjén, a kardjával suhintó hõs árnyékában újságot olvasott egy férfi. A kútnál egy kislány töltötte meg edényét. Gyümölcsárus hevert a portékája mellett, kibámult a tengerre. Kocsma mélyén, üres ajtó– és ablaknyíláson át két férfit lehetett látni, elõttük bor. A kocsmáros elöl ült egy asztalnál, és bóbiskolt. A kikötõbe, mintha a víz felett jönne, halászcsónak lebegett be. Kék köpenyes férfi szállt partra, és keresztülhúzta a köteleket a karikákon. Két másik férfi, fekete, ezüstgombos kabátban hordágyat hozott a csónakos mögött, a hordágyon nagy, virágmintás, rojtos selyemtakaró alatt nyilvánvalóan egy ember feküdt.

A rakparton senki sem törõdött az érkezõkkel, s még amikor a hordágyat letették, hogy az egyelõre a kötelekkel bajlódó csónakost bevárják, akkor sem lépett oda senki, nem tett fel kérdést nekik, nem nézte meg õket alaposabban.

A vezetõt feltartóztatta még valamelyest egy nõ, aki most, melléhez szorított gyerekkel, kibomlott hajjal megjelent a csónakban. Majd elindult a vezetõ, és a víztõl nem messze, balra, egyenes vonalakkal felszökõ, sárga, kétemeletes épületre mutatott, a két ember felemelte a hordágyat, és áthaladt vele az alacsony, de karcsú oszlopokból kiképzett kapun. Egy kisfiú ablakot nyitott, látta még éppen, ahogy a csoport eltûnik a házban, aztán sietve becsukta az ablakot. A kaput is becsukták most, fekete tölgyfából gondosan ácsolt kapu volt. A galambraj, mely eddig a harangtorony körül röpködött, most leszállt a ház elé. Mintha eleségüket õriznék a házban, úgy gyülekeztek a kapu elõtt a galambok. Egyikük felröppent az elsõ emeletig, és megkoccantotta az ablaküveget. Világos, jól táplált, élénk állatok voltak. A csónakból az asszony magot szórt nekik széles ívben, felszedegették, majd átröppentek a nõhöz.

Gyászszalagos cilinderben most egy férfi jött lefelé a kikötõbe vezetõ egyik keskeny, meredek utcácskán. Figyelmesen pillantott körül, mindenre felfigyelt, amikor mocskot vett észre egy sarokban, eltorzult az arca. Az emlékmû lépcsõjén gyümölcshéj hevert, elhaladtában lepöckölte a botjával. Kopogott a szoba ajtaján, egyszersmind levette és fekete kesztyûs kezébe fogta cilinderét. Az ajtó már nyílt is, a hosszú folyosón vagy ötven kisfiú alkotott sorfalat, meghajolva.

A csónakos lejött a lépcsõn, üdvözölte az urat, felvezette, az elsõ emeleten körbement vele a könnyed építésû, kecses loggiák között, majd miközben a fiúk tisztes távolságban a nyomukban tolongtak, beléptek egy hûs, nagy helyiségbe a ház hátsó részén; a házzal szemközt nem volt másik épület, kopár, szürkésfekete sziklafal látszott csupán. A két férfi azon igyekezett épp, hogy a hordágy fejéhez néhány hosszú gyertyát tegyen és meggyújtsa, de világosság nem támadt, szó szerint felrebbentek csupán az addig nyugvó árnyak, és verdestek a falakon. A hordágyat borító kendõt felhajtották. Egy férfi feküdt alatta, bozontos–vad hajú, szakállú, barna bõrû, s alkalmasint vadász lehetett. Moccanatlanul feküdt ott, láthatóan lélegzettelen, bár csak a környezet utalt arra, hogy halott talán.

Az úr odalépett a hordágyhoz, kezét a fekvõ férfi homlokára tette, majd letérdelt és imádkozott. A csónakos intett a két embernek, menjenek ki a szobából; kimentek, elkergették az odakint összeverõdött gyerekeket, és becsukták az ajtót. Az úr számára azonban mintha ez a csend sem lett volna elég; ránézett a csónakosra, az megértette; és egy oldalajtón a szomszéd szobába ment. A hordágyon fekvõ azonnal kinyitotta szemét, és arcát fájdalmas mosollyal az úr felé fordította, mondván: – Ki vagy? – Az úr minden különösebb csodálkozás nélkül felemelkedett térdeltébõl, és így felelt: – Riva polgármestere.

A hordágyon fekvõ férfi bólintott, erõtlenül kinyújtott karjával egy székre mutatott, s miután a polgármester elfogadta invitálását, így szólt: – Hiszen tudtam én ezt, polgármester úr, de az elsõ pillanatban mindent elfelejtettem, minden kavarog bennem, és jobb, ha kérdezek, még ha tudok is mindent. Valószínûleg ön is tudja, én vagyok Gracchus, a vadász.

Hogyne – mondta a polgármester. – Ma éjszaka jelezték. Már régóta aludtunk. Akkor éjféltájt a feleségem felkiált: "Salvatore! – ez én vagyok. – Nézd a galambot az ablakban!" Galamb volt csakugyan, de akkora, mint egy kakas. Fülemhez repült, és azt mondta: "Holnap érkezik a halott Gracchus, a vadász, fogadd városod nevében."

A vadász bólintott, nyelve hegyét végighúzta ajkai közt: – Igen, a galambok ott repülnek elõttem. De mit gondol, polgármester úr, Rivában kell maradnom vajon?

– Ezt még egyelõre nem tudom megmondani – felelte a polgármester. – Ön halott?

– Igen – mondta a vadász –, mint látja. Sok évvel ezelõtt, azt hiszem, rettenetesen sok évvel ezelõtt a Fekete–erdõben – Németországban van ez a hely - lezuhantam a szikláról, ahogy egy zergét követtem. Azóta halott vagyok.

– De közben él is – mondta a polgármester.

– Bizonyos módon – mondta a vadász –, bizonyos módon élek is. Halottas csónakom eltévesztette az irányt, egy hibás kormánymozdulat, a csónakos pillanatnyi figyelmetlensége, csodaszép hazám látványa zökkentette–e ki, nem tudom; azt tudom csupán, hogy itt maradtam a földön, és csónakom azóta földi vizeken jár. Így azután én, aki mindig csak hegyeim közt akartam élni, halálom után beutaztam e föld valamennyi vidékét.

– És semmi sem jutott önnek a túlvilágból? – kérdezte homlokát ráncolva a polgármester.

– Örökké – felelte a vadász –, örökké ott vagyok a magasba vezetõ nagy lépcsõn. Ezen a végtelenül széles lépcsõn bolyongok, hol följebb, hol lejjebb; hol jobbra, hol balra, mozogva örökké. A vadászból lepke lett. Ne nevessen, kérem.

– Nem nevetek – védekezett a polgármester.

– Nagyon megértõ – mondta a vadász. – Örökké mozgásban vagyok. De ha a legjobban nekirugaszkodom, s fönn már fénylik is a kapu, mindannyiszor földi vizeken siváran sodródó, régi csónakomban ébredek fel. Hajdani halálom alapvetõ elhibázottsága vigyorog rám a kajütben. Julia, a csónakos felesége bekopog, ravatalomhoz hozza a reggeli italt, azét az országét, amelynek partjainál hajózunk éppen. Fapriccsen fekszem, és – nem valami épületes látvány – mocskos halotti ing borít, hajam, szakállam szürkén–feketén vadul egymásba gabalyodik, lábamat nagy, virágmintás, hosszú rojtos, selyem nõi nagykendõ takarja. Fejemnél templomi gyertya világít. A falon, velem szemközt kis kép, alkalmasint egy busman, dárdával céloz meg engem, miközben pompásan kimázolt pajzzsal fedezi magát, amennyire csak tudja. Hajókon látni efféle ostoba képeket, de ez a legostobábbak egyike. Faketrecem máskülönben üres. Az oldalfal kajütnyílásán beáramlik a déli éj meleg levegõje, és hallom, ahogy a víz a vén csónakhoz verõdik.

– Itt fekszem, amióta még élõ Gracchusként odahaza a Fekete–erdõben zergét ûzve lezuhantam a mélybe. Minden szép rendben történt. Vadásztam, lezuhantam, elvéreztem egy hasadékban, halott voltam, és ennek a csónaknak kellett volna a túlvilágra szállítania. Emlékszem még, milyen boldogan nyújtóztam végig elõször itt e priccsen. Sohasem hallottak tõlem a hegyek olyan éneket, mint ez a négy, akkoriban még homályba veszõ fal.

– Szerettem élni, és szívesen is haltam meg, mielõtt a fedélzetre léptem volna, boldogan hajítottam magam elõtt a hajóba a szelencét, a táskát, a puskát, mind e kacatot, melyet örökké büszkén hordoztam, és a halotti inget úgy öltöttem magamra, ahogy a szûz a nászi köntöst. Itt feküdtem, és vártam. Akkor történt a szerencsétlenség.

– Rút sors – mondta a polgármester, védekezõn felemelt kézzel. – És ön nem is hibás benne egyáltalán?

– Semmiképpen – mondta a vadász –, vadász voltam, ez lenne bûn talán? A Fekete–erdõbe szerzõdtettek vadászként, ott akkoriban farkasok jártak még. Lestem, lõttem, találtam, irhát nyúztam, ez bûn talán? Munkámat áldás kísérte. "A Fekete–erdõ nagy vadásza", így emlegettek. Bûn ez?

– Nem vagyok hivatott ennek eldöntésére – mondta a polgármester –, ám mindez véleményem szerint nem bûn. De ki a hibás akkor?

– A csónakos – mondta a vadász. – Senki sem olvassa majd, amit itt írok, senki sem siet segítségemre; ha parancsba adnák, hogy segíteni kell nekem, minden ház ajtaja zárva maradna, minden ablak zárva maradna, mindenki ágyba bújna, takaróját fejére húzná, egy nagy éji szállás lenne az egész föld. És ez érthetõ is, hiszen senki sem tud rólam, s ha tudna rólam, nem tudná, hol vagyok, s ha tudná, nem lenne képes ott tartani, nem tudná hát, hogyan segítsen rajtam. Rajtam segíteni, ez a gondolat: betegség, melynek gyógyítója az ágy.

– És ezzel tisztában vagyok, és nem kiáltozom segítségért, még ha vannak is pillanatok, amikor – önuralmamat elveszítve, mint éppen most például – igencsak azon vagyok már. De efféle gondolatok kiûzéséhez elég az, ha körülpillantok, és megbizonyosodom felõle, hol vagyok, hol lakom – azt hiszem, ezt joggal állíthatom – évszázadok óta.

– Rendkívüli eset – mondta a polgármester –, rendkívüli. Mármost itt szándékozik maradni nálunk, Rivában?

– Nem szándékozom – mondta mosolyogva a vadász; s hogy szavai gúnyos élét elvegye, kezét a polgármester térdére tette. – Itt vagyok, egyebet nem tudok; egyebet nem tehetek. Csónakomnak nincs kormánya, sodorja a szél, mely a halál legmélyebb régióiban fúj.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A vödör lovasa

Elfogyott a szén; üres a vödör; hever a lapát; hideget lélegzik a kályha; a szobát fagy lehelte be; az ablak elõtt dérbe meredt fák; az ég ezüst pajzs a segélyéért folyamodóval szembeszegezve. Szén kell, mindenáron; nem fagyhatok meg; mögöttem könyörtelen a kályha, elõttem hasonlóképp az ég, kettejük között kell hát ellovagolnom, borotvaélen, és középtájt, a szénkereskedõnél keresni segítséget. Szokásossá vált kéréseim iránt azonban eltompult már; kézzelfoghatóan be kell bizonyítanom neki, hogy szemernyi szenem sincs, minek következtében is õ jelenti számomra a napot a mennyboltozaton. Koldusként kell érkeznem, aki éhségtõl hörögve, haldokolva rogy a küszöbre, s ezért az urasági szakácsnõ rászánja magát, hogy a legutóbb fõzött kávé alját beletöltse; ekképpen kell a kereskedõnek is majd, dühöngve, de a "Ne ölj!" parancsának fényében egy jó lapát szenet vödrömbe zúdítania.

Már ahogy bevonulok, döntenie kell; a vödrön lovagolok hát oda. Vödörlovas vagyok, kezem a fogantyún, a legegyszerûbb kantár ez, nagy üggyel–bajjal leveszkõdöm a lépcsõn; lent azonban vödröm gyönyörûen felemelkedik; földön fekvõ tevék nem emelkednek fel szebben vezetõjük botja nyomán. Egyenletes vágta a keményre fagyott utcán; gyakran az elsõ emelet magasáig emelkedem; sohasem süllyedek a házak kapujáig. És szokatlanul magasan lebegek a kereskedõ pincebolthajtása elõtt, ahol õ ott kuporog a mélyben, és körmöl; hogy a kibírhatatlan hõséget enyhítse, kinyitotta az ajtót.

– Szénkereskedõ – kiáltok hidegtõl üreges–rekedtes hangon, lélegzetem párafelhõibe burkolózva –, kérlek, szénkereskedõ, adj egy kis szenet! Vödröm olyan üres már, hogy lovagolni tudok rajta. Légy szíves, kérlek. Mihelyt tudom, kifizetem.

A kereskedõ füléhez emeli kezét. – Jól hallok? – kérdi vállán keresztül a feleségét, aki a kályhapadkán köt –, jól hallok? Vevõ jött.

– Semmit sem hallok – mondja az asszony, nyugodtan ki–be lélegezve kötõtûi felett, kellemesen melengetve hátát.

– Ó, dehogynem! – kiáltom. – Én vagyok az; régi vevõjük; odaadó, hû; csak pillanatnyilag egy vas nélkül.

– Asszony – szól a kereskedõ –, mégiscsak jött valaki; ennyire nem csalódhatnék; valami régi, nagyon régi vevõnk lesz, aki ilyen szívhez szóló hangon kérlel.

– Ember, mi bajod? – kérdi az asszony, s egy pillanatig megpihenve, melléhez szorítja kézimunkáját –, nincs ott senki; az utca üres, vevõink ellátva mind; bezárhatunk egész napra, és pihenhetünk.

– De hát itt ülök a vödrön! – kiáltom, és érzéketlen könnyek fátyolozzák a szemem. – Kérem, nézzenek fel már; nyomban észrevesznek; egy lapáttal kérek; s ha kettõvel ad, mindennél boldogabbá tesz. Hiszen a többi vevõ mind kapott már. Ó, bárcsak itt hallanám zörögni a vödörben!

– Megyek – szól a kereskedõ, és már mászna is fölfelé kurta lábaival a pincelépcsõn, de az asszony ott terem mellette, megragadja a karját, s azt mondja: – Itt maradsz. Ha már mindenképpen így makacskodsz, magam megyek fel. Emlékezz, milyen csúnyán köhögtél az éjjel. De elég egy üzlet, még ha képzelt is, és már megfeledkezel feleségrõl, gyerekrõl, és tönkretennéd a tüdõdet. Magam megyek.

– De akkor vigyél fel mutatóba mindbõl, ami van a raktáron; az árat majd utánad kiáltom.

– Jó – mondja az asszony, és feljön az utcára. Nyomban észrevesz persze.

– Szénkereskedõné asszony – kiáltom –, alázatos tiszteletem; csak egy lapát szenet; mindjárt ide a vödörbe; magam hazaviszem; egy lapáttal a legrosszabbikból. Természetesen egy fillérig kifizetem, csak nem most, nem rögtön. – Micsoda harangzengés e két szó: "nem rögtön", és mily érzékzilálóan vegyül a közeli templom tornyából épp felhangzó esti harangszóba!

– Mit akar hát? – kiáltja a kereskedõ.

– Semmit – kiáltja vissza az asszony –, hiszen nincs itt senki; nem látok semmit, nem hallok semmit; épp csak hatot kongatnak, és zárunk. Iszonyú ez a hideg; holnap valószínûleg sok munkánk lesz még.

Semmit sem lát, és semmit sem hall; a kötényét mégis leoldja, megpróbál elhessenteni a köténnyel. Sajnos sikerül. Vödröm a jó hátasok minden kiválóságával büszkélkedhet; ellenállása azonban nincs; túl könnyû; egy nõi kötény elhessenti lábait a földrõl.

– Te gonosz! – kiáltottam még vissza, miközben az asszony az üzlet felé fordulva, félig megvetõen, félig megnyugodva legyintett. – Te gonosz! A legrosszabból kértem egy lapáttal, és nem adtál. – S azzal felemelkedem a jéghegység magasába, és mindörökre eltûnök.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A Kínai Fal építése

A Kínai Falat a legészakibb pontján fejezték be. Délkeletrõl és délnyugatról haladt, s itt egyesült az építkezés. A részmunkálatok során is ezt a rendszert alkalmazta a két nagy építõsereg, a keleti és a nyugati. Úgy történt ez, hogy mintegy húszfõs csoportokat alakítottak, melyeknek egy–egy körülbelül ötszáz méter hosszú falrészt kellett elkészíteniök, a szomszédos csoport pedig velük szemközt haladva épített egy hasonló hosszúságú falat. De miután így összetalálkoztak, nem ennek az ezer méternek a végén folytatták az építkezést, hanem a munkacsoportokat megint egészen más vidékre küldték falat építeni. Ily módon természetesen sok nagy hézag keletkezett, amelyeket csak lassan, fokozatosan töltöttek ki, sokat csupán akkor, amikor a Fal munkálatait már befejezettnek nyilvánították. S hogy akadnak végképp beépítetlenül maradt hézagok is – ez a megállapítás persze lehet, hogy csak ama számos legenda egyike, amelyek az építkezéssel kapcsolatosan születtek, s a melyeket legalábbis a köznapi ember épp a mû kiterjedése következtében nem tud a maga szemével és mértékével ellenõrizni.

Mármost eleve azt gondolhatnánk, minden szempontból elõnyösebb lett volna, ha összefüggõen építkeznek, legalább a két fõ részen belül. Hiszen a Falat, mint köztudomású, védelemnek szánták az északi népek ellen. Hogyan szolgálhat azonban védelmül egy fal, amelyet nem összefüggõen építettek? Sõt az ilyen fal nemcsak hogy nem véd, de maga az építkezés is szüntelen veszedelemben forog. Ezeket a kopár vidéken elhagyatottan álló falrészleteket mindig könnyen lerombolhatják a nomádok, fõként mivel a falépítéstõl megrémülve sáskaként változtatgatták tartózkodási helyüket, s ily módon esetleg jobb áttekintésük volt a munkálatok állásáról, mint nekünk magunknak, az építõinek. Ennek ellenére az építkezést nem lehetett volna másképp szervezni, mint így. Ennek megértéséhez a következõket kell meggondolni: a Falnak évszázadokra kellett védelmet nyújtania; ezért elengedhetetlen feltétele volt a munkának a leggondosabb kivitelezés, minden ismert korok és népek építõtudományának ismerete, az építõk állandó személyes felelõsségérzete. Alacsonyabb rendû feladatokra alkalmazhattak ugyan egyszerû napszámosokat, férfiakat, nõket, gyermekeket a nép soraiból, aki jó pénzért éppen ajánlkozott; de már négy napszámos irányításához is szükség volt szakképzett, az építkezés dolgaiban jártas emberre; olyasvalakire, aki szíve mélyéig átérzi, mirõl van itt szó. És minél magasabb szintû a teljesítmény, annál magasabbak az igények is. És álltak a rendelkezésünkre ilyen emberek, s ha nem is olyan számban, amit ez az építkezés megkívánt volna, szép számban mégis.

Nem fogtak bele könnyelmûen a mûbe. Ötven évvel az építkezés kezdete elõtt az ily módon fallal övezendõ egész Kínában az építõmûvészetet, különösen a kézmûvesmunkát tették meg a legfontosabb tudománynak, minden egyéb akkor örvendhetett csak elismerésnek, ha ezzel összefüggött. Jól emlékszem, ahogy kisgyerekként még a lábunkon alig tudtunk megállni, de a tanítónk kertjében kavicsokból falat kellett raknunk, s hogy a tanító összemarkolta köpenyét, nekirontott a falnak, természetesen az egészet összerombolta, és úgy összeszidott minket építményünk gyengesége miatt, hogy bömbölve szaladtunk haza a szélrózsa minden irányába szüleinkhez. Apró eset, de jellemzõ a kor szellemére.

Nekem olyan szerencsém volt, hogy amikor húszéves fejjel a legalsóbb iskola legmagasabb vizsgáját letettem, éppen akkor kezdõdött a Fal építése. Szerencsém, mert sokan, akik a számukra elérhetõ iskolázottság legmagasabb szintjére korábban jutottak el, évekig nem tudtak mit kezdeni ismereteikkel, fejükben a legnagyszerûbb építési tervekkel bolyongtak haszontalanul, züllöttek el tömegestül. Azok viszont, akik végre – még ha a legalacsonyabb rangban is – építésvezetõként a munkálatokhoz kerültek, ezt valóban meg is érdemelték. Voltak kõmûvesek, akik sokat gondolkoztak az építkezésrõl, és nem is hagytak fel soha a töprengéssel, akik az elsõ kõvel, melyet alapként leraktak, úgy érezték, hozzánõttek a mûhöz. Ezeket a kõmûveseket azonban, persze, túl azon, hogy a lehetõ legalaposabb munkát szerették volna végezni, az a türelmetlenség is sarkallta, hogy végre a maga tökéletességében láthassák az építményt. A napszámos nem ismer efféle türelmetlenséget, õt csak a bér hajtja, a felsõ vezetõk meg, de még a középszintûek is, eleget látnak a mû különféle vonatkozású gyarapodásából, hogy ez szellemüket tetterõsnek megõrizhesse. De az alacsonyabb beosztású, szellemileg messze a maguk látszólag kis feladata fölé emelkedõ emberekrõl másképpen kell gondoskodni. Nem lehet például arra kényszeríteni õket, hogy lakatlan hegyvidéken, otthonuktól több száz mérföldre hónapokig vagy akár évekig követ kõ mellé rakjanak; az ilyen szorgalmas, de végeredményhez még egy emberöltõ alatt sem vezetõ munka kétségbe ejtette, mindenekelõtt a munka számára értéktelenebbé tette volna õket. Ezért választották a részépítkezés módszerét. Ötszáz métert körülbelül öt év alatt meg lehet építeni, utána általában kimerültek persze a vezetõk, elveszítették hitüket önmagukban, az építkezésben, a világban. Ezért azután, miközben még lelkesedve ünnepelték az ezer méter fal elkészültét, messze–messze küldték õket, útközben itt–ott készen emelkedõ falrészleteket láttak, magasabb vezetõk lakhelyein fordulhattak meg, kitüntetéseket kaptak tõlük, hallották az ország mélyérõl elõsereglõ új munkáshadak ujjongását, látták, hogyan dõlnek ki állványzatnak szánt egész erdõk, hogyan zúzódnak hegyek a fal köveivé, szent helyeken hallották, hogyan könyörögnek énekükkel a Fal felépüléséért a jámbor hívõk. Mindez gyógyír volt türelmetlenségükre. A nyugodalmas élet otthona, ahol egy darabig elidõztek, megerõsítette õket, a tekintély, mely minden építõt övezett, a hívõ alázat, mellyel szavaikra figyeltek, a bizalom, mellyel az egyszerû, nyugodt polgár a Fal majdani elkészültét várta, mindez felajzotta lelkük húrjait. Örökké reménykedõ gyermekként búcsúztak aztán otthonuktól, törhetetlen kedvvel indultak, hogy tovább dolgozzanak a népi mûvön. Hamarabb távoztak hazulról, semmint kellett volna, a fél falu elkísérte õket jó darabon. Az utakon mindenütt csoportok, apró zászlók, lobogók, sohasem látták addig, milyen nagy és gazdag és szép és szeretetre méltó az országuk. Minden honfitársuk: testvér, akiért védõfalat építenek, s aki mindenével, amije csak van, hálás nekik egy életen át. Egység! Egység! Váll a vállhoz, áll a népi körtánc, a vért nem zárja magába többé a test szûkös körforgása, hanem édesen folydogálva és mégis visszatérve átjárja egész Kínát.

Ekképp válik hát érthetõvé a részépítkezés rendszere; ám még más okai is voltak persze. Egyáltalán nem különös, hogy ilyen hosszan elidõztem e kérdésnél, hisz bármennyire lényegtelennek látszik is, az egész falépítés egyik középponti kérdése volt ez. Ha annak a kornak gondolat– és élményvilágát tolmácsolni és megértetni akarom, éppen ebbe a kérdésbe kell – és soha nem lehet eléggé! – mélyre hatolni.

Elõször is azt kell leszögezni, hogy olyan teljesítmények voltak ezek akkoriban, amelyek csak kevéssel maradnak el a bábeli torony építése mögött, Istennek tetszõ mivoltukban pedig, emberi számítás szerint legalábbis, annak épp az ellentétét jelentették. Azért említem ezt, mert az építkezés kezdeti szakaszában egy tudós könyvet írt, melyben nagyon pontosan megvonta e párhuzamot. Bizonyítani próbálta, hogy a bábeli torony építése korántsem az általánosságban ismert okok miatt nem vezetett célhoz, vagy legalábbis hogy e közismert okok között nem találjuk ott a legfontosabbakat. Bizonyítékait nemcsak írások és tudósítások képezték, magán a helyszínen akart kutatásokat végezni, s ezek során kideríteni, hogy az építkezés kudarcát az alapok gyengesége okozta, és ez nem is történhetett másképp. E tekintetben korunk minden régebbit messze felülmúl. Csaknem minden mûvelt kortársunk jól értette a kõmûvesszakmát, és csalhatatlan volt alapozási kérdésekben. A tudós azonban nem erre célzott, hanem azt állította, hogy csak a nagy Fal teremt végre biztos alapokat az emberiség számára új Bábel tornya építéséhez. Vagyis elõbb a Fal, azután a torony. A könyv annak idején mindenkinek a kezén megfordult, de bevallom, hogy még ma sem értem, miképpen képzelte szerzõje ezt a toronyépítést. Ezek a falak, melyek még csak nem is kör, hanem csupán negyed– vagy félkör alakot írtak le, ezek képeznék valamiféle torony alapját? Kizárólag szellemi vonatkozásban gondolhatta ezt a szerzõ. De hát minek akkor a Fal, amely mégis valóra vált, százezrek életének és fáradságának eredménye? S miért tartalmazott a mû terveket, még ha igen ködöseket is, a toronyra vonatkozóan, egészen részletes javaslatokat, hogyan kellene összefogni a népi erõket az újabb építkezéshez?

Akkoriban – ez a könyv egyik példája csak ennek – nagy zûrzavar élt a fejekben, talán éppen azért, mert olyan sokan lehetõleg egyetlen célra próbáltak összpontosítani. Az ember lénye, mely alapjában véve könnyelmû, szállóporfelhõ–természetû, nem tûr megkötéseket; ha magát kötözi meg, hamarosan õrültmód kezdi tépni majd kötelékeit, falat, láncokat és önmagát a szélrózsa minden irányába szórva szét.

Meglehet, hogy a vezetés a részépítkezés elhatározásakor ezeket a Fal építésével kimondottan ellentétes megfontolásokat sem hagyta figyelmen kívül. Mi – sokak nevében szólok itt – tulajdonképpen csak a legfelsõ vezetés parancsainak átböngészésekor ismertük meg önmagunkat, s úgy találtuk, a vezetés nélkül sem az iskolában szerzett tudásunk, sem emberismeretünk nem lenne elegendõ még apró feladatunkhoz sem, melyet a nagy egészben ellátnunk kellett. A vezetés szobájában – hol volt ez a szoba, és ki ült ott, senki nem tudja, nem tudta, bárkit kérdeztem is meg –, ebben a szobában ott körözött minden emberi gondolat és vágy, s ellenirányú körökben minden emberi cél és megvalósulás. Az ablakon át azonban isteni világok visszfénye hullt a vezetõség rajzoló kezére.

S ezért nem megy majd sehogyan sem a megvesztegethetetlen szemlélõ fejébe, hogy ha a vezetõség komolyan akarja, miért ne tudta volna azokat a nehézségeket is leküzdeni, amelyek az összefüggõ falépítés elé tornyosultak. Marad tehát az a következtetés, hogy a vezetõség szándéka a részépítkezés volt. De a részépítkezés szükségmegoldás, nem célravezetõ. Marad a következtetés, hogy a vezetõség valami célszerûtlent akart. – Különös következtetés! – Ez kétségtelen, ám mégis van valami jogosultsága. Ma talán veszélytelenül szólhatunk errõl. Akkoriban titkos alaptétele volt ez sokaknak, köztük éppen a legjobbaknak: "Törekedj minden erõddel a vezetõség parancsainak megértésére, de csak egy bizonyos határig; onnan kezdve hagyj föl a töprengéssel." Igen józan alapelv, amelyet ez a késõbb sokat emlegetett hasonlat fejtett ki bõvebben: "Ne azért hagyj fel a további töprengéssel, mert ártalmas lehet rád nézve, hiszen az sem biztos, hogy ártalmas lesz rád nézve. Egyáltalán nem lehet itt ártalmas és nem ártalmas dolgokról beszélni. Úgy jársz, mint a folyó tavasszal. Növekszik, egyre hatalmasabb lesz, egyre dúsabban táplálja a földet kiterjedt partjai mentén, megõrzi önlényét tovább, egész a tengerig, és így lesz igazán egyenrangú a tengerrel, így lesz ott szívesen fogadott jövevény. Eddig a pontig töprengj a vezetõség parancsain. Ám a folyó azután ki is csap partjai közül, elveszíti körvonalait és alakját, futása lassul, rendeltetésének ellentmondóan megpróbál kis tengereket képezni a szárazföld belsejében, árt a mezõknek, pedig még csak meg sem tarthatja sokáig e kiterjedt állapotát, medrébe húzódik újra, sõt a rákövetkezõ száraz évszakban nyomorúságosan kiszárad. Eddig már ne töprengj a vezetõség parancsain."

Mármost ha e hasonlat a Fal építésének idején mégoly találó volt is, jelen beszámolóm szempontjából legfeljebb korlátozott érvényû. Hiszen vizsgálódásom történeti jellegû; a rég eloszlott viharfelhõkbõl villám nem sújt le többé, ezért hát joggal kereshetem a részépítkezés olyan magyarázatát, amely messzebb megy, mint amivel akkoriban megelégedtek. Gondolkodási készségem eléggé szûk határokat szab nekem, ám az itt bejárandó terület maga lenne a végtelenség.

Ki ellen is védelmezne a nagy Fal? Az északi népek ellen. Kína délkeleti részébõl származom. Ott minket északi nép nem fenyegethet. Olvasunk róluk a régi könyvekben, szörnytetteik, amelyeket természetükbõl eredõen elkövetnek, sóhajra késztetnek békés lugasunkban. A mûvészek valósághû képein láthatjuk ezeket az átkozott arcokat, a tátott pofák hosszú, hegyes fogakkal vicsorognak, szûkre húzott szemük mintha a zsákmányra bandzsítana, amit mindjárt megõröl. Ha gyerekeink rosszak voltak, megmutatjuk nekik ezeket a képeket, s máris sírva borulnak a nyakunkba. Többet azonban nem tudunk ezekrõl az északiakról. Nem láttuk õket, és ha falvainkban maradunk, nem is látjuk õket soha, még ha vad lovaikon egyenest felénk száguldanak–vágtatnak is – túlságosan nagy ez az ország, szétszóródnak a szélben.

Ha mindez így van tehát, miért hagyjuk el szülõföldünket, a folyót és a hidakat, apánkat–anyánkat, síró feleségünket, neveletlen gyerekeinket, miért megyünk messzi városba iskolába, gondolataink miért járnak még messzebb északon, a Falnál? Miért? A vezetõséget kell megkérdeznünk. Az ismer bennünket. A rettenetes gondokkal birkózó vezetõség tud rólunk, ismeri legapróbb ügyeinket–bajainkat, lát mindannyiunkat, ahogy ott ülünk alacsony kunyhónkban, és az ima, melyet egy–egy ház atyja esténként övéinek körében elmond, kedvére vagy ellenére van. S ha megengedhetek magamnak efféle gondolatot a vezetõségrõl, meg kell mondanom, véleményem szerint a vezetõség már régebben is megvolt, nem hiszem, hogy mintegy magas rangú mandarinok módjára, akiket valami szép hajnali álom ösztönöz erre, hívna össze csak nagy gyorsan ülést, döntene sebtében, s már este kidoboltatná ágyából a lakosságot, még ha csak holmi ünnepi kivilágításról lenne is szó egy isten tiszteletére, aki tegnap még kegyesnek mutatkozott az urakhoz, hogy holnap, alig hogy a lampionok kihunynak, jól elnáspángolja õket egy sötét zugban. Nem, a vezetõség kezdettõl fogva létezett, és a Falra vonatkozó elhatározás úgyszintén. Ártatlan északi népek, akik azt hiszik, miattuk van, tiszteletre méltó, ártatlan császár, aki azt hiszi, õ adott parancsot rá! Mi, az építõk, másképp tudjuk, és hallgatunk.

Én már a Fal építésének idején is és utána mindmáig jóformán csak összehasonlító néptörténettel foglalkoztam – vannak bizonyos kérdések, amelyeknek csak ilyesfajta eszközökkel lehet a gyökeréig hatolni –, és ennek során úgy találtam, hogy mi, kínaiak, bizonyos népi és állami intézményeket páratlan tisztaságig fejlesztettünk, más vonatkozásban viszont megint csak páratlan homály uralkodik. Mindig roppantul izgatott, s izgat ma is, hogy különösképpen ez utóbbi jelenség okait kinyomozzam, és a Fal építését is lényegében érintik e kérdések.

Leghomályosabb intézményeink közé tartozik kétségtelenül a császárság. Pekingben persze, mindenekelõtt udvari körökben, némiképpen tisztában vannak mivoltával, bármennyire színleg is csupán, nem pedig valóságosan. A felsõ iskolákon az államjog és a történelem tanárai is úgy tesznek, mintha tisztán látnának e dologban, és e tudásukat a tanulóknak továbbadhatnák. Minél mélyebbre szállunk az alsó iskolák szintjére, érthetõ módon annál inkább eltûnik a saját tudásba vetett kétely, és félmûveltség szökik hegymagasba néhány, évszázadok óta sulykolt tantétel körül, amelyek bár semmit se veszítettek örök igazságukból, ám e ködben– gõzben mindörökre felismerhetetlenek is maradtak.

Éppen a császárságot illetõen kellene azonban véleményem szerint a népet megkérdezni, hiszen a császárság végsõ támaszai ott találhatók. Itt persze megint csak szûkebb hazámról beszélhetek. A földistenségeken és a nekik egész éven át teljesített változatos és életet kitöltõ szolgálatokon kívül minden gondolatunk a császáré. De nem a jelenlegié; helyesebben az övé lett volna, ha ismerjük, vagy ha valami közelebbit tudunk róla. Persze – ez az egyetlen kíváncsiság, amely él bennünk – mindig arra törekedtünk, hogy valamit megtudjunk e téren, ám bármily különösnek hangozzék is, alig volt lehetséges bármit is megtudnunk, sem a zarándokoktól, akik pedig sok vidéket bejárnak, sem a közeli, sem a távolabbi falvakban, sem a hajósoktól, akik pedig nemcsak a mi kis folyócskáinkon, de a szent folyamokon is megfordulnak. Sokat hallottunk ugyan, de semmit sem tudtunk kihámozni belõle.

Oly nagy a mi országunk, nincs nagyságához fogható mese, az ég alig éri át – és Peking csak egy pont, a császári palota egy pontocska csupán. A császár, mint olyan, persze hatalmas e világ tetején. Ám az élõ eleven császár csakúgy ember, mint mi magunk, hozzánk hasonlóképpen ágyon nyugszik, mely bár bõséges terjedelmû, de lehet, hogy csak keskeny és rövid. Akárcsak mi, õ is kinyújtóztatja néha tagjait, s ha nagyon fáradt, ásít finom metszésû szájával. Hogyan tudnánk azonban minderrõl – sok ezer mérföldnyire délen –, hiszen a földünk már csaknem a tibeti fennsíkkal határos. Azonkívül is, hiába jönne bármi hír, késõ lenne már, mire hozzánk elérne, rég elavulna. A császár körül ott tolong udvartartásának csillogó, mégis sötét tömege – gonoszság és ellenségeskedés szolgák és barátok köntösében –, a császárság ellensúlyozója, mely váltig arra törekszik, hogy a császárt mérgezett nyilakkal lõje ki mérlegserpenyõjébõl. A császárság halhatatlan, ám maguk a császárok buknak–hullnak, egész dinasztiák lesüllyednek, egyetlen hörgéssel kiszáll belõlük a lélek. Ezekrõl a harcokról és szenvedésekrõl a nép sosem értesül, mint késõn érkezõk, mint a városba tévedt idegenek, úgy állnak a sokaság lepte mellékutcák végében, nyugodtan falatozva a magukkal hozott elemózsiát, miközben a piactéren, messze benn, középen uruk kivégzése zajlik.

Van egy monda, mely jól megvilágítja ezt a viszonyt. A császár – úgy mondják – neked, a magányos, nyomorúságos alattvalónak, aki a császári nap fényétõl a legmesszibb messzeségbe menekülõ árny vagy, éppen neked küldött halálos ágyáról üzenetet. Odatérdeltette ágyához a futárt, és az üzenetet a fülébe suttogta; és annyira fontosnak tartotta, hogy elismételtette, fülébe mondatta õ is a futárral. Biccentéssel szentesítette az elmondottak helyességét. És a futárt ott, halálának egész nézõserege elõtt készítette fel az útra – mert az összes gátló falakat ledöntötték, és a messze magasba ívelõ lépcsõszárnyakon ott állnak körben a birodalom nagyjai. A futár útnak indult sebesen; erõs, fáradhatatlan ember; hol ezt, hol a másik karját lendítve elõre, tör utat a tömeg közt; ha ellenállásba ütközik, mellére mutat, ahol ott a nap jele; elõre is jut könnyen, mint senki más. De olyan hatalmas a tömeg; lakhelyüknek sehol sincs vége. Ha szabad tér nyílna elõtte, hogy repülne, és hamarosan hallhatnád ajtódon fenséges kopogtatását. Ám ehelyett haszontalanul vergõdik; még most is csak a legbelsõbb paloták helyiségein küzdi át magát; sohasem jut ki belõlük; s ha sikerülne is, mit ér; utat kellene törnie le a lépcsõn; s ha sikerülne is, mit ér; át kellene jutnia az udvarokon; s az udvarok után a másik palotán körülöttük; és újabb lépcsõkön s udvarokon; és megint egy palotán; és így tovább, évezredeken át; s ha végre kizuhanna a legkülsõ kapun – de erre soha, soha nem kerülhet sor –, még csak a székvárosban jár, a világ közepe ez, magasra tornyosuló üledékeivel. Senki itt át nem hatol, fõként egy halott üzenetével. Te azonban ott ülsz ablakodnál, és megálmodod, ha az este jön.

Épp így, ilyen reménytelenül és reményteljesen néz népünk a császárra. Nem tudja, melyik császár uralkodik, és még a dinasztia nevét illetõen is kétségei vannak. Az iskolában sok effélét tanítanak, de az általános bizonytalanság e tekintetben olyan nagy, hogy a legjobb tanulóra is átterjed. Rég elhunyt császárokat emel trónra némely falu, egy másik pedig, aki már csak a dalban él, nemrégiben rendeletet bocsátott ki, melyet a pap felolvasott az oltárnál. Õskorabeli történelmünk csatái most zajlanak csak, és a szomszéd kipirult arccal ront házadba a hírrel. A feslett császári nõk, túltápláltan selyempárnáik közt – ravasz udvaroncok eltérítették õket a nemes erkölcstõl –, uraskodón pöffeszkedve, mohóságtól repedezve, gyönyörükben terpeszkedve, újra meg újra elkövetik bûneiket. Minél több idõ telik el, annál rettenetesebben rikítanak a színek, és a falu jajkiáltások közepette értesül róla, hogyan itta évezredekkel azelõtt a császárné hosszú kortyokban az ura vérét.

Így bánik tehát a nép a múlttal, a jelenlegi uralkodót viszont a holtak közé sorolja. Ha egyszer, minden emberöltõben egyszer, beutazva a vidéket, elvetõdik a falunkba egy császári hivatalnok, követeléseket támaszt az uralkodó nevében, megvizsgálja az adóíveket, megtekinti a tanítást, kikérdezi viselt dolgainkról a papot, majd mielõtt gyaloghintójába száll, az elébe csõdített községbelieknek hosszú intelmekbe foglalja mondandóját, mosoly fut végig minden arcon, egyik ember lopva a másikához fordul, lehajol a gyerekekhez, hogy a hivatalnok valahogy észre ne vegye. Nocsak, gondolják, úgy beszél egy halottról, mintha élne, hiszen az a császár már régen meghalt, a dinasztia kiveszett, a hivatalnok úr a bolondját járatja velünk, de mi úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, hogy meg ne sértsük. Engedelmeskedni végül aztán úgyis csak jelenlegi urunknak fogunk, minden más bûn lenne. És a hivatalnok sebesen tovatûnõ gyaloghintója mögött felporzik egy már széthullt urna pora a falu uraként.

Hasonlóképpen alig törõdnek mifelénk az emberek általában az állami átalakulásokkal, a korabeli háborúkkal. Emlékszem még egy esetre ifjúságom idejébõl. Egy szomszédos, de még így is igen messze fekvõ tartományban felkelés tört ki. Nem tudom már, milyen okból, nem is fontos most, felkelésre akad ok arrafelé minden áldott reggel, nyughatatlan nép lakik ott. S íme, a felkelõk egy röplapját elhozta apám házába egy koldus, aki végigvándorolt azon a tartományon. Ünnepnap volt, éppen vendégekkel teli a szobánk, középen ült a pap, és tanulmányozta a röplapot. Egyszerre mindenki nevetni kezdett, a tolongásban széttépték a röplapot, az addigra már gazdagon megajándékozott koldust kilökdösték a szobából, szétoszlott a sokadalom, mindenki szaladt a szabadba. Miért? A szomszédos tartomány nyelvjárása alaposan különbözik a miénktõl, s ez az írás bizonyos formáiban is megnyilvánul, régimódinak látjuk az övéket. Mármost alig olvasott el két oldalt a pap, már döntés született. Régi dolgok, rég nem hallották már, rég elfeledték. S bár a koldus – így emlékszem – olyan cáfolhatatlan életszerûséggel adta vissza a borzalmakat, mindenki a fejét csóválta nevetve, és hallani sem akart a dologról. Ilyen hamar készek nálunk a jelent eltörölni.

Ha efféle jelenségekbõl valaki arra következtetne, hogy tulajdonképpen nincs is császárunk, nem járna messze a valóságtól. Újra meg újra azt kell mondanom: talán nincs császárhûbb nép, mint a mienk itt délen, de a hûség nem szolgál javára a császárnak. Bár a falu végén a kis oszlopon ott a szent sárkány, és emberemlékezet óta hódolóan fújja tüzes leheletét Peking felé – de maga Peking a falubelieknek sokkal idegenebb, mint a túlvilági élet. Lenne hát csakugyan egy falu, ahol ház ház mellett áll, a földeket borítva, messzebb, mint ameddig a szemünk a dombról ellát, és e házak között éjjel–nappal csakugyan fej fej mellett állnak az emberek? Mintsem, hogy egy ilyen várost elképzeljünk, könnyebb azt hinni inkább, hogy Peking és a császár: egy; mondjuk: egy felhõ, mely szép nyugodtan változgat a nap alatt az idõk során.

Az efféle nézetek bizonyos mértékig szabad, független életet biztosítanak. Persze, nem erkölcstelent, mert utazásaim során alig találkoztam olyan tiszta erkölcsökkel, mint szülõföldemen. Mégis, olyan életet, amely nem áll jelenkori törvények jegyében, és csak a régmúlt korokból napjainkig érõ intésekre és óvásokra hallgat.

Óvakodom az általánosításoktól, nem állítom tehát, hogy tartományunk mind a tízezer falujában ugyanígy élnek, fõként hogy Kína mind az ötszáz tartományában. Ám az e tárgyban olvasott sok írás és saját megfigyeléseim alapján is bízvást állíthatom talán – és itt különösen a Fal építésénél nyújtott lehetõséget az emberanyag a mélyen érzõ léleknek, hogy jóformán minden tartományt beutazzon –, mindezek alapján talán megállapíthatok annyit, hogy a császárral kapcsolatosan uralkodó felfogás mindig és mindenütt közös vonást mutat a szülõföldemével. Egyáltalán nem akarok erényt faragni ebbõl a felfogásból, ellenkezõleg. Bár alapjában véve a kormányzat bûne, mely a föld legrégibb birodalmában mindeddig nem volt képes rá, vagy minden másnál jobban elhanyagolta, hogy a császárság intézményét olyan tiszta fogalommá kristályosítsa, hogy ez azután a birodalom legtávolabbi határáig is közvetlenül és szüntelenül hasson. Másrészt viszont a nép képzelõerõ– és hitbéli gyengesége is megmutatkozik itt, a nép ugyanis nem hajlandó a császárságot Pekingbe süllyedtségébõl eleven valóságként alattvalói szívére ölelni, mely pedig egyébre sem vár, mint hogy ezt a közelséget érezze egyszer, s megszakadjon belé.

Erénynek semmiképpen sem erény tehát e felfogás. Annál feltûnõbb, hogy mintha épp ez a gyengeség lenne népünk egyik legfontosabb egyesítõ ereje; sõt, ha kifejezésmódunkkal odáig merészkedhetünk: a talaj, amelyen élünk. Hogy itt valamely gáncsoskodást kielégítõen megalapozzunk, nem a lelkiismeretünket, hanem ami ennél sokkal rosszabb, lábainkat kell felráznunk. Éppen ezért a kérdés vizsgálatát egyelõre abba is hagyom.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Keresztezõdés

Van egy furcsa állatom, félig macska; félig bárány. Örököltem, valaha apámé volt. Kifejlõdni azonban csak nálam fejlõdött ki, azelõtt inkább bárány lehetett, mintsem macska. De most egyformán van benne mindkettõbõl. Feje és karma macskára vall, nagysága és alakja bárányra; szeme mind a kettõre, mert rebbenõ és vad, szõre is, puha és testéhez simuló, mozdulatai, melyek ugrándozók és osonók egyaránt. Napsütésben összegömbölyödik az ablakdeszkán és dorombol, a mezõn vadul futkároz, alig lehet újra befogni. Macskáktól menekül, bárányoknak nekirontana. Holdas éjszakákon a tetõeresz a legkedvesebb tartózkodási helye. Nyávogni nem tud, és a patkányoktól irtózik. A tyúkól mellett képes órák hosszat lesben lapulni, de soha, egyetlen alkalmat sem használt ki ölésre.

Édes tejjel etetem, ezt szereti a legjobban. Hosszú kortyokban szívja magába ragadozófogain át. Az állat természetesen nagy mulatság a gyerekeknek. Vasárnap délelõtt van a látogatási idõ. Ölembe veszem az állatkát, és a szomszédság valamennyi gyereke körüláll.

Olyankor a legcsodálatosabb kérdések hangzanak el, melyekre senki emberfia felelni nem tud: Miért csak egy ilyen állat van, miért épp az én tulajdonomban, s hogy már elõtte is volt–e ilyen állat, és mi lesz, ha kimúlik, egyedül érzi–e magát így, miért nincsenek kicsinyei, mi a neve, és így tovább.

Nem veszõdöm a válaszadással, minden külön magyarázat nélkül beérem azzal, hogy megmutatom az állatot.

A gyerekek olykor macskát hoznak magukkal, egyszer két báránnyal jelentek meg. Ám várakozásukkal ellentétben elmaradt a felismerési jelenet. Az állatok nyugodtan nézték egymást állatszemükkel, és létüket kölcsönösen istenadta tényként nyugtázták.

Ölemben az állat sem félelmet, sem üldözési vágyat nem érez. Hozzám simulva érzi magát a legjobban. A családhoz húz, mely felnevelte. Nem valami különös hûség ez, hanem az olyan állat helyes ösztöne, amelynek bár számtalan sógorféléje van a földön, igazi vérrokona talán egy sem, s amelynek éppen ezért szent a nálunk lelt oltalom.

Olykor nevetnem kell, ha körülszaglász, lábaim közt átfurakszik, nem lehetne elkergetni se tõlem. Nem elég, hogy bárány és macska, még kutya is lenne. Egyszer, amikor (megtörténhet bárkivel) üzleti ügyeim s velük összefüggõ más ügyek kapcsán nem leltem semmiféle kivezetõ utat, mindent legszívesebben veszni hagytam volna, s ilyen hangulatban ültem odahaza a hintaszékben, ölemben az állattal, láttam ám, ahogy véletlenül lenéztem rá, hogy szakállszõrén könnyek potyognak. Az enyémek, az övéi? Ebben a báránylelkû macskában emberi becsvágy is élne hát? – Nem sokat örököltem apámtól, ezt az örökrészemet viszont megnézheti a világ.

Megvan benne mindkétféle nyugtalanság, a macskáé, a bárányé, bármily különbözõek is ezek. Ezért azután nem fér a bõrébe. Felugrik néha mellém a székre, mellsõ lábaival a vállamra támaszkodik, pofáját a fülemhez dugja. Mintha mondana valamit, és akkor csakugyan elõrehajol, és az arcomat lesi, látni akarja, milyen hatást tett rám közlendõje. S merõ szívességbõl úgy teszek, mintha megértettem volna valamit, s biccentek. Ilyenkor leugrik a földre, és körbetáncol.

Talán megváltás lenne a hentes kése ennek az állatnak, ezt azonban, örökrészem lévén, meg kell tagadnom tõle. Várnia kell tehát, míg magától ki nem száll belõle a lélek, még ha olykor mintha értelmes emberszemekkel nézne is rám, felhívással bennük a megértõ tettre.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Prométheusz

Prométheuszról négy monda ad hírt:

Az elsõ szerint odaláncolták a Kaukázus sziklájához, mert az isteneket elárulta az embereknek, és az istenek sasokat küldtek, melyek tépdesték mindig újrasarjadó máját.

A második szerint Prométheusz a lecsapó csõrök okozta fájdalmában egyre mélyebben nyomult a sziklába, míg eggyé nem lett vele.

A harmadik szerint évezredek során elfelejtették árulását, elfeledték az istenek, a sasok, õ maga.

A negyedik szerint mindenki belefáradt az immár ok nélkülibe. Belefáradtak az istenek, belefáradtak a sasok, fáradtan összezárult a seb.

Maradt a megmagyarázhatatlan sziklahegység. A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végzõdnie.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Poszeidón

Poszeidón munkaasztalánál ült, és számolt. Az összes vizek igazgatása végtelen sok munkával járt. Lehettek volna kisegítõi, amennyit csak akar, és volt is neki sok, de mert komolyan vette hivatalát, maga is átszámolt mindent még egyszer, így azután a kisegítõk nem sok könnyebbséget jelentettek. Nem mondhatni, hogy örömet szerzett neki, voltaképpen csak azért csinálta, mert rábízták, mi több, gyakran folyamodott, ahogy mondta, derûsebb munkáért, de valahányszor különbözõ ajánlatokat kapott ilyenkor, kiderült, semmi sem felel meg neki annyira, mint eddigi hivatala. Nagyon nehéz is volt mást találni a számára. Hiszen mégsem lehetett rábízni egy bizonyos tengert; eltekintve attól, hogy a számítási munka ott sem kevesebb, legfeljebb kicsinyesebb, a nagy Poszeidónhoz csak vezetõ állás illett. S ha nem vizekkel kapcsolatos állást kínáltak neki, már a puszta gondolatától rosszul lett, isteni lélegzete el–elfúlt, érc mellkasa megremegett. Egyébként nem is vették nagyon komolyan panaszait; ha egy hatalmasság erõszakoskodik, meg kell próbálni színleg a legreménytelenebb ügyben is engedni neki; arra, hogy Poszeidónt csakugyan felmentik hivatalából, nem gondolt senki, õsidõk óta a tengerek istene volt, s annak is kell maradnia.

A legjobban az dühítette – és fõként ez okozta hivatalával kapcsolatos elégedetlenségét –, ha a róla alkotott elképzelésekrõl hallott; hogy például szüntelenül a hullámokon nyargal háromágú szigonyával. Miközben pedig itt ül az óceán mélyén, és állandóan számol, s ezt az egyhangúságot csak néha szakítja meg egy–egy utazás Jupiterhez, mely utazásokról egyébként többnyire dühöngve tér meg. Így azután alig látta a tengereket, futólag legföljebb, ahogy sietve az Olümposzra kapaszkodott, és soha be se barangolta õket igazából. Azt mondogatta, megvárja ezzel a világvégét, akkor bizonyára adódik még egy nyugodt pillanat, amikor épp a befejezés elõtt, az utolsó számítás átnézése után csinálhat gyorsan egy kis körutazást.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Közösség

Öten vagyunk barátok, egyszer egymás után jöttünk ki a házból, elõször jött az elsõ, és odaállt a kapu mellé, azután kijött, vagy még inkább kicsusszant a kapun, oly könnyedén, mint egy higanygolyócska csusszanása, a második, s megállt nem messze az elsõtõl, majd jött a harmadik, a negyedik, az ötödik. Végül ott álltunk mind egy sorban. Felfigyeltek ránk az emberek, ujjal mutogattak ránk, és azt mondták: Ezek öten most jöttek ki ebbõl a házból. Azóta együtt élünk, és békés életünk lenne, ha nem avatkozna bele mindig egy hatodik. Nem árt nekünk, csak terhünkre van, ami éppen elég; miért tolakszik oda, ahol semmi szükség rá?! Nem ismerjük, és nem akarjuk bevenni magunk közé. Valaha mi öten nem ismertük egymást, s ha nagyon akarjuk, ma sem ismerjük, de ami nálunk, ötünknél lehetséges és megtûrhetõ, egy hatodiknál már nem lehetséges és nem tûrhetõ meg. Azonkívül öten vagyunk, és nem akarunk hatan lenni. S egyáltalán, mi értelme ennek a szüntelen együttlétnek, ötünknél sincs semmi értelme, de hát már együtt vagyunk és maradunk, újabb egyesülést azonban nem óhajtunk, éppen a tapasztalataink alapján. Hogyan hozzuk viszont mindezt a hatodik tudomására, a hosszú magyarázat csaknem körünkbe való felvétellel lenne egyértelmû, inkább nem magyarázgatunk semmit, és nem vesszük fel. Bárhogy biggyeszti is az ajkát, eltaszítjuk a könyökünkkel, de bármennyire eltaszítjuk is, visszajön.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Éjszaka

Belesüllyedve az éjbe. Ahogy a fejünket horgasztjuk le olykor, hogy eltöprengjünk, úgy az éjbe süllyedve teljesen. Körös–körül alusznak az emberek. Egy kis színészkedés, ártatlan önámítás, hogy házakban alusznak, biztos ágyban és biztos fedél alatt, kinyújtózva vagy összekuporodva matracukon, kendõkben, takarók alatt, valójában összeverõdtek csak, mint hajdan egyszer, és mint késõbb is, kopár vidéken, táboruk a szabadban, megszámlálhatatlan sok ember, egész hadsereg, nép a hideg ég alatt, hideg földön, végigterülve, ahol régebben álltak; fejük a karjukra hajtva, arcuk a földnek, egyenletesen lélegzenek. S te virrasztasz, õrszem vagy, a melletted levõ rõzsehalomból kihúzott égõ fadarabot lengeted, úgy leled meg a hozzád legközelebbit. Miért virrasztasz? Egynek virrasztania kell, úgy tartják. Egynek ott kell lennie.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A sorozás

A sorozás, amely gyakran szükséges, mert a határvillongások nem szûnnek soha, a következõképpen zajlik le:

Parancsot adnak ki, hogy egy bizonyos napon egy bizonyos városrészben minden lakos, férfi, nõ, gyerek maradjon odahaza. A városrész bejáratánál, ahol már hajnal óta várakozik egy gyalogosokból és lovasokból álló katonai különítmény, többnyire csak délfelé jelenik meg az a fiatal nemes, aki a sorozást végrehajtja. Fiatal ember, karcsú, nem magas növésû, gyenge, hanyagul öltözött, a szeme fáradt, folyton nyugtalanság hullámzik végig rajta, mint betegeken a borzongás. Rá sem néz senkire; korbácsával – egyetlen fegyverével – jelt ad, néhány katona csatlakozik hozzá, így lép be az elsõ házba. Egy katona, aki a városrész valamennyi lakosát személyesen ismeri, felolvassa a házbeliek névsorát. Szokás szerint mind ott vannak már, felsorakoznak a szobában, szemük úgy csügg a nemesen, mintha már katonák volnának. Megtörténhet azonban, hogy itt–ott valaki hiányzik, mindig a férfiak közül. Olyankor senki sem mer kifogással vagy éppenséggel hazugsággal elõhozakodni, mindenki hallgat, lesüti szemét, alig bírják elviselni a parancs nyomasztó súlyát, mely ellen ebben a házban vétettek, ám a nemes néma jelenléte mindõjüket odaszegezi a helyéhez. A nemes jelt ad; még csak fejbiccentésnyi sincs e jel, éppen csak a szemébõl olvasható ki, és a katonák már keresik is a hiányzó személyt. Ez nem nagy fáradság. Soha sincs kívül a házon, sohasem akar valóban kibújni a szolgálat alól, csak félelmében nem jött, de nem is a szolgálattól való félelem tartja vissza, hanem a szégyenkezés, hogy mutatkozzék, a parancs szó szerint túlságosan nagy a számára, szorongatóan nagy, nem tud a maga erejébõl elõjönni. De ezért még nem menekül el, elbújik csupán, s ha hallja, hogy a nemes a házban van, még ki is lopakodik rejtekébõl, odaoson a szoba ajtajához, és a kilépõ katonák nyomban nyakon csípik. Odaviszik a nemes elé, aki két kézre fogja a korbácsot – olyan gyenge, hogy fél kézzel semmire sem lenne képes –, és elveri az embert. Nagy fájdalmat aligha okoz neki, majd félig kimerültségében, félig viszolygásában elejti a korbácsot, az elpáholt fickó szedi fel és nyújtja oda. Csak akkor léphet be azután a többiek közé a sorba; egyébként nem biztos, hogy õt is besorozzák. Megtörténik azonban, és ez a gyakoribb eset, hogy többen vannak jelen, mint ahány személyt a jegyzék feltüntet. Ott van például egy idegen lány, és a nemes szemébe néz, máshová valósi, vidékre talán, a sorozás csalogatta ide, sok nõ van, aki egy ilyen idegen sorozás csábításának – az otthoninak egészen más a jelentése – nem tud ellenállni. És érdekes módon semmi kivetnivalót nem látnak benne, ha egy nõ enged a csábításnak, ellenkezõleg, olyasmi ez, amin sokak véleménye szerint a nõknek át kell esniök, olyan tartozás, amit nemüknek törleszteni kell. És mindig ugyanúgy történik a dolog. A lány vagy asszony meghallja, hogy valahol, talán nagyon messze, rokonoknál vagy barátoknál, sorozás lesz, hozzátartozóitól engedélyt kér az utazáshoz, azok bele is egyeznek, ilyesmit nem lehet megtagadni, a nõ felölti legjobb ruháját, vidámabb, mint bármikor, közben nyugodt és szívélyes, közömbös, mint általában, és mind e nyugalom és szívélyesség mögött megközelíthetetlen, mint valami vadidegen, aki hazautazik, és semmi másra nem is gondol már. A család, ahol sorozás lesz, egészen másképp fogadja, mint holmi közönséges vendéget, mindenki neki hízeleg, végig kell járnia a ház valamennyi helyiségét, ki kell hajolnia minden ablakon, s ha valakinek a fejére teszi a kezét, több ez az apai áldásnál is. Amikor a család felkészül a sorozásra, õ kapja a legkülönb helyet, vagyis az ajtónál állhat, ahol a nemes a legjobban láthatja õt, s õ is a nemest. Ám csak a nemes megérkeztéig övezi ekkora tisztelet, attól fogva szabályosan elvirít. A nemes éppoly kevéssé néz rá, mint a többiekre, s még ha ráemeli is valakire a szemét, az illetõ nem érzi, hogy nézik. A nõ nem ezt várta, helyesebben, egészen biztosan ezt várta, hiszen nem történhet másképp; de nem is az ellenkezõ lehetõség vonzotta ide, hanem egyszerûen: valami, aminek most vége. Bizonyos mértékig szégyent érez, amilyet mifelénk a nõk nem éreznek különben soha, csak most érti meg voltaképpen, hogy idegen sorozásra tolakodott be, és amikor a katona felolvasta a listát, az õ neve nem hangzott el, s egy pillanatig csend lesz, s õ remegve és meggörnyedve menekül ki az ajtón, miközben a katona még jól hátba vágja.

Ha a létszám feletti személy férfi, úgy semmi mást nem akarhatott, mint hogy bár nem tartozik a házhoz, mégis besorozzák. Ez is teljesen reménytelen, efféle létszámfelettieket soha nem soroztak be, és ilyesmi soha nem is történhet meg.

Tandori Dezsõ forditása