[Rosen]

Lovas Ildikó

Via del Corso II.

- A Darwill-boltban minden egész órában ingyen volt a limonádé. Ingyé adták.

Így is lehet mondani. Játékos kihívósággal, vagy inkább védekezõ vidékiességgel mondjuk így. Nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi, így beszélgetünk.

- Hetvenkettõben voltam elõször Triesztben.

- És ingyé volt a limonádé, mondod? A Darwill-boltban?

- Ott. Koperban nyaraltunk, anyám útlevelében voltam.

Ezt meg így mondjuk, mintha a gyerekek ott ülnének a piros passzusban. Pedig csak oda írták be a nevüket. Így aztán utazhattak, még Olaszországig is. Bár lehet, hogy azok a gyerekek, akikrõl most szó van, valóságosan is ott ültek a piros útiokmányokban, olyannyira, hogy ott is maradtak. Benn ragadtak a passzusban, s most aztán nem utazhatnak. Még Triesztbe se. Így hát beszélgetnek, múlatják a hõségben fürdõ szeptembert.

- Visszafelé indultam volna a busz irányába, nyomakodtam volna anyám után, sietni kellett az ülõhely miatt, de az olasz vámtiszt odamordult, mit érthettem, a sor vége felé intett, nyomás oda. Aztán, hogy már mindenki a buszban legyezte magát, igazgatta az elrejtett kreppkendõket, számolta a remélhetõ nyereséget, csak én álltam ott és anyámék amott, a busz ajtajában, odalépett a vámtiszt, mutatóujjával kérve az útlevelem. Mutattam anyámra, hogy ott vagyok. Apám, egész úton, ide-oda himbálózva a kanyarokban, anyámmal veszekedett, én meg majdnem bepisáltam, mert háromszor mentem vissza a Darwill-boltba.

- Triesztbõl ha elindulunk Velence felé, megláthatjuk a duinói kastélyt, Rilke ott nagy dolgokat írt. Úgy néznek rám, mintha megfosztottam volna õket egy jutalomutazástól.

- Én arra emlékszem, hogy szeletre árulták a görögdinnyét. Nem értettem, mi abban a jó. Amikor itthon a lovas kocsik egész nyáron járták az utcákat, luuubenice!, így ordítoztak, s nem volt kapu, ami nem porzott volna, ahogy kivágódott, mert mindenki elsõként akart odaérni, végigtapogatni a csíkos testüket. A dinnyék csíkos testét tapogatni, kopogtatni. Meglékeltetni. Háromszöget vágatni a hatalmas késsel a dinnye könnyen repedõ testébe. Az valami. Aztán meg ülni a lépcsõn és köpködni a magokat, újabb szeletet kérni, megint köpködni. A macskára, a muskátli poros levelére. Sajnáltam a triesztieket, hogy õk ezt nem tudják. Nem tudják, hogy a dinnyében a legjobb az, hogy szaladni kell a lovas kocsi után, meg tapogatni, kopogtatni. Esetleg meg se lékeltetni. Az volt ám a bátorság! Mi izgalmat adhat a szeletekre vágott láthatóság?

- Triesztet a késõbbi övéi bombázták. Ettõl aztán olyan megszenvedett szabadságos szaga van. Úgy néznek rám, mintha én nem szaladtam volna a lovas kocsi után. Mintha nem Triesztbõl hozták volna a szabadkai piacon megvásárolt elsõ "szivacspongyolámat".

- De a fagyi volt ott a legjobb, a dús ízû, krémesen tapadó olasz fagyi. Kicsit meg is ijedtem, amikor elõször belenyaltam. Azt hittem, valami tréfa. Mûanyagból van vagy ilyesmi. Úgyhogy hiába volt a legjobb, idegenkedtem tõle. Inkább óránként elrohantam a Darwill-boltba, hogy oltsam a szomjam. A limonádénak ismerõs volt az íze. Hasonlított a mi cukrászdáinkban is kaphatóakra, az meg a fagyi ízére. Itthon hasonló íze volt a limonádénak meg annak a fagyinak, amit albán vödrökbõl vettünk. Hát mindig onnan vettük, az albán cukrász két mûanyag vödörrel biciklizett az utcákon, és csöngetett szünet nélkül. Délután kettõkor, amikor aludni kellett volna. A zöld firhangon leskelõdtünk, aztán akár a verést is megkockáztatva rohantunk ki a besötétített szobából gatyában-trikóban, hogy engedjenek ki az utcára, hadd vegyünk két gombóc fagyit a mûanyag vödörbõl.

- Zöld zsalugáterekre ferdén tûzött a nap, amikor sétáltam. Mint a szabadkai firhangok. Talán ezért is voltam annyira kétségbeesett. Úgy néznek rám, mintha nem is én szerettem volna Triesztrõl beszélgetni.

- Akkortájt semmit nem értettünk. Ha igen, dehogy veszünk albán fagyit. Arra gondoltunk volna, mérget csempésztek bele. A hetvenes évek elsõ felében már indokolt lett volna az ilyen gondolatmenet. De mi nem. Mi csak a firhanggal törõdtünk, hogy sikerüljön kidugni feszes vászonteste és az ablaküveg közt az orrunkat. És úgy maradtunk, zöld firhangba dörzsölve fehér orrunk, testünk egészét meg a piros útiokmányba gyömöszölve. Ezek ám a színek! Mint az Imre mûtermének színei a Városházán. Egyik fal piros, a másik zöld. Mindig, ha sikerült felinvitálnia magához egy nõt, fehér testével úgy helyezkedett a festõ, hogy célt érjen: ha jó a nõ, magas és karcsú, akkor a piros fallal szemben helyezkedett el rozzant kanapéján, ha meg legfeljebb portörlésre, poharak, kávéscsészék elmosására használható, akkor hintaszékébe ejtette fehér testét: így irányította állandóan, ám kétségbeesett kapkodással hevülõ érzékeit: a zöld lenyugtatta, a piros kakaskodásra bátorította.

- Velünk meg fordítva történt no, hát de nem? A zöld firhang dörzsikéje arcunkon, orrunk tövében, felbátorított, kilökött a szobából, a piros meg szép lassan elkorcsosított. Lábatlanított.

- Tavaly, hogy megkezdõdtek a bombázások, egy-két napra bezáratták az albán pékek boltjait. Bár azt is mondják, hogy maguk zártak be.

- Az ijedtség, az irányít. A félelem. Mintha volna még méreg, ami hat a beleinkre.

- Úgy éreztem, felkészülés lesz az a kirándulás. Mert annyira dús volt ez a nyár, amibõl nem következhet más, csak amit Rilke írt: Uram, itt az idõ. Egy kedves és végtelenül egyszerû asszony mellett kódorogtam be a város boltjait. A háziasszonyok álma áruházban már nem bírtam tovább, s kimentem. Bal lábam térdben meghajlítva nekidõltem a falnak, most nem térek vissza arra, min gondolkodtam, de emlékezhettek, azt mondtam, akkor jött egy rendõr: szép szál fiatalember fehér egyenruhában. S akkor már tudtam, felkészületlenül ért a kirándulás. Fiatalabb ha lennék, vagy éppen idõsebb úrinõ, talán. A fehér egyenruha miatt éreztem így, ami végigzizzent a zöld zsalugáterek árnyékában. Úgy néztek rám, mintha rengeteg idõnk volna még arra, hogy errõl beszéljünk.

- De hol is volt pontosan a Darwill-bolt? Fel kell idézni, ezt kell legjobban felidézni. Egy hely, ahol ingyé adtak valamit. Szükségünk lesz erre az emlékre.

- A templom elõtti téren jobbról volt a piac, ott.

- A téren tehát. A legjobb dolgok mindig terekhez kötõdnek, amiként a legrosszabbak is.

Védekezõ vidékiességgel beszélgetünk így nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi. És nem történik semmi, mert a mi rendõreink egyenruhája nem fehér, hanem kék. Sötét színû. Nehezen vehetõ észre rajtuk bárminemû folt.

- Hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, ez érdekel engem. A vétkezés felmerülõ érzése nélkül gondolni át e kérdést, de olyan szilárdsággal, ahogyan Me¹troviæ asszonyai állnak az Avalán. Ehhez elõbb azt kellene tudni, mit jelent az a szó, hogy: jó. Olyan mozdulatlan bizonyossággal, ahogy (Rilke írta meg) Rodin mondta ki. Szobrokká lenni, vagy szobrokat formálni? Újabb hõsöket teremteni. Általuk nyerni vissza, amit elveszítettünk. Csak kérdezni szeretném, de mindenképpen és minden égtáj irányába vétkezem, ha megteszem: hányszor tehetjük ezt meg? Úgy néznek rám, mintha Trieszt nem az elképzelhetõ, hanem az elérhetõ volna.

Védekezõ vidékiességgel játszunk így. És mostanában ez rendkívül bonyolulttá vált. És ha már olyannyira bonyolult lesz, hogy egyben tarthatatlan is, akkor sokan megbántódnak majd. Becsapottnak érzik magukat. Mert mi csak játszottunk. Persze mi is megbántódunk, nem lesz védekezésünk. Az elmúlt években, több mint egy évtizedben csak erre vártunk, erre a bonyolultságra. De most, hogy a közelébe kerültünk, félelmesnek látom. Olyan szétesettség-érzetem van. De azért akarom, nagyon. Bár az is lehet, hogy közben eltûnt egy-két fontos firhang, csak nem vettem észre. Vagy csak nem akarok most errõl beszélni. Mint ahogy Rilkének a terekhez is van köze, nem csak a duinói kastélyhoz, de arról se akarok most. Felkiáltójellel: Most nem!

- Apámnak viszont nem ízlett a kávéjuk. Mert nagyon erõs ugyan, de kevés. Mi azt szeretjük, ha erõs és sok - errõl beszélt anyámnak a buszban, aki nem nagyon figyelt, egyrészt mert kifárasztotta, hogy apám õt okolja azért, hogy miattam nem lett ülõhelyünk, másrészt mert tudta: minden pillanatban összepisálhatom magam, s akkor a helyzetünk tovább romlik: apám tajtékozni fog mindenki elõtt. Féltett és sajnált engem.

- Ez az ingyen-limonádé, ez nem megy ki a fejembõl. Lehet, hogy utána, ha majd túl leszünk rajta, én is bevezetem: minden szombaton ingyen-kávé a szülõknek és ingyen-limonádé a gyerekeknek. És még csak könyvet se kell, hogy vegyenek.

Így beszélgetett két szabadkai a tespedt szeptemberben a korzón lévõ könyvesboltban. A galérián, ahonnan látni lehetett az utcát. Csak õk beszélgettek, felém legyintettek, hessentettek. Nem akarták, hogy közbeszólásaimmal megzavarjam révedéseiket. Bizonyosságuk volt abban, hogy túl leszünk rajta, akkor is, ha rendõreink sötét egyenruháján a foltok nem, vagy alig láthatóak. Ahogyan az épületek falain, a járdákon, a lámpaoszlopokon és közlekedési táblákon, a deszkakerítéseken egyre sûrûsödtek a felfestett fekete öklök, úgy lett egyre sötétebb színe az egyenruháknak is. Nehézkessé váltak az emberi nedvességtõl. A róluk csorgó és a velük szemben ülõ kispriccenõ nedvességétõl. Mindez nem, vagy alig volt látható, mondom. Csak az összeszorított fekete kézfejek sokasodtak a rekkenõ nyárban. Azok nagyon is láthatóak voltak. Az újságokban kihallgatásokról írtak híreket. A két beszélgetõ, miközben játékos kihívósággal, védekezõ vidékiességgel Trieszt emlékét idézi, annak kereskedõi fogásait készül alkalmazni, szemét a korzón jártatja. Én háttal ülök, nem látom az utcát. Lehet, hogy mindig háttal ülök.

Akkor tehát õk néznek elõre. Így azt is tudniuk kell, mikor váltanak vissza errõl a védekezõ vidékiességrõl. És hány évet? És mikortól beszélhetek errõl én vétkezés nélkül?

- Mikor hagytok már fel ezzel a pongyola, vidékies beszédstílussal? Úgy néznek rám, mintha pofon csattant volna.

Megbántottam õket. Lenéznek ezért, látom. Úgy viselkedem, mintha vidékrõl jöttem volna, ezért kínosan ügyelek minden szavamra. Errõl van tehát szó. Azért e beszédbeli virbli, hogy senki ne gondolhassa róluk, kihasználják helyzeti elõnyüket. Mármint azt, hogy az egyetlen megmaradt városba születtek bele. Nagyvonalúak?

- Maj' ha vége lesz ennek az ingyé-cirkusznak. De hagyjuk ezt. A Darwill-boltból a templomba mentem. Úgy szoktattak, ha olyan városba járok, amelyhez valamikor közünk volt, térjek be a templomba. Hogy helyreálljon a légzésem.

- Kapkodni kezded a levegõt, hát nem, no?

- És mindenfélérõl kezdek gondolkodni. A végén már abban se vagyok biztos, melyik válogatottnak drukkoljak. Összezavarodom. És mondtam a templomban: Tito-pionír-becsület szavamra... de ne röhögjél, hát csak tízéves voltam hetvenkettõben, mit mondhattam volna?

- Összecserélõdött minden. Még az öreg is, tudod tán?

És a polc alól elõkapja a hatalmas, kilós könyvet.

- Látod, ez a híres fotó 1937-bõl, mielõtt kiment Moszkvába. De onnan már nem õ jött vissza. Azért nem tudott rendesen beszélni. Kicserélték. Mindegy, nekünk azért jó volt, akárki is. Csak túlságosan hiú volt, azt gondolom. Hogy direkt hagyta így maga után az egészet. Azt akarta, csak addig legyen jó, amíg õ él.

- Én nem mehettem be a templomba, mert az a kedves asszony, akivel sétáltam, csak áruházakba akart menni. A kikötõbe azért nagyon kívánkoztam, de arra is azt mondta, nem szép, oda nem kell elmenni. Megvallom, ha választhattam volna, akkor se a templomot, hanem a kikötõt választom, bár így visszagondolva szándékosan hagytam rá mindent. De errõl még nem beszéltem. Márait azt már elmeséltem, hogyan lökött, taszított elfele, azzal, hogy hûség önmagunkhoz. Milyen könnyû lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ott volt a tárcámban ez az idézet. Úgy néznek rám, mintha elõre szaladtam volna.

- Elõbb legyünk túl rajta, aztán majd errõl is beszélgethetünk. Hát nem mulatságos visszagondolni, hogy a trieszti templomban az iskolában tanult becsületed szavát adtad, azért kérve segítséget, hogy megértsd: ahol élsz, oda is tartozol.

- Nem is pontosan így. Mert az nem volt sohasem kétséges. Csak megijedtem attól, hogy szaporábbá vált a légzésem, mikor a limonádét kortyoltam, apám meg az órákat nézegette, és közben megjegyezte, hogy Triesztet is Mária-Terézia építtette ki. Mintha kicsit otthon lettem volna Szabadkán, olyan volt. És a tetejébe még a limonádé íze is hasonlított az albán biciklis-cukrász vödrébõl vásárolt fagyiéhoz, az meg a cukrászdáinkban kapható limonádé ízéhez, mert a legjobb cukrászdákat egy-két család tartotta. Szóval összezavarodtam, megijedtem, hogy idegenben otthon érzem magam, féltem, hogy ezzel megbánthatom azokat a barátaimat, akik számára Trieszt egészen mást jelent: cserelehetõséget Isztriáért.

- Én is így értettem. Akkor is mulatságos. Miközben a fejünk felett embereket, városokat cserélnek el és ki, mi egy tapodtat se mozdulunk, mégis folyton elnézést kérünk. Nagyon úgy tûnik, ez már mindig így lesz. Amint túl leszünk rajta és eltûnhetnek a falakról ezek a gyönyörûséges és határozott fekete öklök, továbbra is védekezõ vidékiességgel fogunk beszélni - néztek rám, hogy tanuljak a szavukból -, így kérve elnézést azért, hogy semmi okunk elnézést kérni.

- Jól is van így - szólaltam meg. Úgy néztek rám, mintha elloptam volna tõlük valamit. Az egész beszélgetést. Ellenkezésemre építették mondataikat. Ellenkezésembõl indultak Triesztbe, s most úgy érezték, vége az utazásnak. A zöld firhangon kikémlelve nem a fagyis közeledik, hanem a díjbeszedõ. Amihez a gyereknek semmi köze. Az a felnõttek dolga. Ilyesmit láttam a szemükben.

- Csak azért mondom, mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Megnyugtattok engem. Nagyon félve készültem arra, hogyan fogok írni akkor. De titeket hallgatva úgy tûnik, nincs mitõl félnem. Az akkor után következõ idõben csak annyi fog változni, hogy elsõdlegesebb kérdésként járhatjuk körül az önmagunkhoz való hûséget. Ezek a fekete öklök eggyé tesznek bennünket. Ha nem így van, ha ebben tévedek, akkor nem lesz akkor. Szélsõséges állapotok kivételével egyek pedig csak önmagunkkal lehetünk.

A könyvesboltba belépett egy vásárló. Olyan könyvet keresett, amilyen nem kapható.

- Eléggé szélsõséges volt ez a nyár, arról beszélgetünk. Semmi esõ, csak a forróság.

- Dús volt a nyár - tettem hozzá -, szinte senki nem volt azonos önmagával, mindenáron felüdülést keresett. Ennyien még soha nem jártak éjszaka a szabadkai utcákon, mint ezen a nyáron. Nem is csoda, hiszen a lakásban lehetetlen megmaradni.

Dolgunk akadt. Én a piacra siettem, a könyvesboltosnak eszébe jutott, hogy szombat lévén már be kell zárnia.

- Csak nem Darwill órád van? - fordult a mérnök felé.

- Apám hozta Triesztbõl, amikor a gépgyártól kiküldték egy hónapos tanulmányútra.

Játékos kihívósággal, védekezõ vidékiességgel néztünk a vásárlóra. Ugyan milyen ember az, aki szombaton délben könyvet akar venni? Szabadkán. És egy kicsit szégyenkezünk. Nem a hazugság miatt, hogy dehogy Darwill. De nem amiatt ám! Csakhogy még sok mindent nem tudunk. Például azt se tudjuk, hogy nem múlik el egy hónap, és ez a vásárló úgy fog tenni, mintha nem is akart volna könyvet venni. Mintha be se jött volna a könyvesboltba. Mintha nem a beszélgetésünket akarta volna kihallgatni. És õ még a rokonszenvesebbek közé tartozik.

Akkor újra itt fogunk ülni. Már túl leszünk az elsõ meglepõdéseken, és visszatalálunk az idõben. Én majd akkor ezt fogom mondani:

- Nem hittem volna, hogy továbbra is ezen kell törnöm a fejem, az önmagunkhoz való hûségen. Mert ezt kell megérteni ahhoz, hogy tudjuk: hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk. És amíg errõl nem beszélhetünk úgy, hogy senki ne tekintse vétkezésnek, addig megmarad ez a védekezõ vidékiesség. Ahogyan beszéltek. Most, hogy talán újra sikerült visszanyerni valamit abból, amit elveszítettünk, megint csak Me¹troviæ asszonyaira gondolok. Arra, micsoda szilárdsággal õrzik hõseik emlékét az Avalán. Negyedik végén oda szólt az osztálykirándulás. Két évvel késõbb meg a Virágházba. Nagyon magasztos volt, mégis egyfolytában capliztam. Éppen olyan volt, mint amikor a nagymamámmal elõször jártam a Gellértben. Az is magasztos volt, az étteremben azok a gyönyörû oszlopok, a hosszú folyosók, amíg eljutottunk a fürdõig: de capliztam. Arra gondoltam, ide csupa fontos ember járhatott, a Gárdonyi meg a Szabó Magda. Hát ne röhögjetek, tízéves voltam, az Egri csillagok meg a Születésnap bûvöletében éltem. De túl sok volt nekem az a két különbözõ város, átgázoltak rajtam a villamosaik. Sínre feszítettek.

- Ezért lesz jó, ha a bagger bekerül a múzeumba. Megszabadít az ilyen feszítésektõl.

- A Ludasi-tó partján két szobor állt. A csónakút két pontján, szemben egymással. Egyik oldalon a Nepomuki Szent János, szemben vele pedig, a felekezeti iskolánál egy másik, amit a millennium tiszteletére állítottak. Valamelyik háború után egyik részét bedobták a tóba. Hogy röpülni tanítják a madarat, azt mondták, azért. Meg kellene kotorni a Ludasi-tó fenekét a bizonyosságért, hogy legalább annyit tudjunk, amennyit a Palicsban rejtõzõ bombáról. Azután a városban kék krétával megrajzolni a csatorna vonalát, ráfesteni járdára, úttestre. Így kellene tenni. Ha nem is kerülne a felszínre amit a víz rejt és az se, amit földdel fedtek el, de tudásunk volna róla. Csak mondom, hogy így kellene tenni, kotorni, vonalazni: nyomot hagyni.

- Már megint a nemlétezõrõl beszéltek. Titeket hallgatni éppen olyan, mintha valóban kaptam volna apámtól egy trieszti Darwill órát, pedig csak annyi történt, hogy ott ingyé volt a limonádé és én minden órában betértem és felhajtottam egy pohárral. Igaz, hogy megcsodáltam az órákat közben, de a kezembe csak az olcsó limonádés pohár került. Viszont annak is örültem.

- Nem mondhatod ezt. Mintha nem láttad volna a saját szemeddel, hogy október 5-én este a pékek ingyé osztották a burekot és a szendvicseket. És Sinalco-colát is osztottak a téren. És ezt jól jegyezd meg, mert ezután nem lesz, hogy valamit ingyé adjanak. Se pofont, se burekot nem kaphatsz ezután a semmiért. Ez volt a trieszti éjszaka. Hát, no nem? - nézett rám a könyvesboltos.

- ,,Nosztalgia és vigasz ez egyszerre" - mondtam én, kapva az alkalmon, hogy az egy hónappal ezelõtt megkezdett beszélgetésbe becsempészhetem végre a trieszti öbölt. De elkapkodtam, még nem volt ideje. A vízépítõ ugyanis, aki akkor nem volt jelen, egyáltalán nem kíváncsi se a Darwill-boltra, se az ingyé burekra, õt a bagger foglalkoztatja, a feltartóztathatatlan forradalmi jármû, sofõrje lesz a szerb Duchamp.

- Létezõ dolgok ez. A ludasi pap mesélte el nekem, és azt is tudom, hogy a millenniumi emlékmû megmaradt részét ki õrzi. De különben se azt mondtam, hogy ha valóban a tóba dobták a madarat, ki kellene emelni. Ha tudunk róla, létezik. Mint a bomba a Palicsi-tóban. Mintha éppen ezt írta volna Csáth, hát nem? - kért tõlem megerõsítést. Elfoglalta a tavat, mint a Vucsidolban az angol flotta. Belefúrta magát. És most már a mi részünk. Ha fürdünk a tóban, atomjait bõrünkbe dörzsölik a hullámok. Éppen úgy, ahogyan Kosztolányi korcsolyájának az élébe karcolódtak a madár testének atomjai, amikor a Ludasi-tavon korcsolyázott.

Ebben a pillanatban szerettem volna elindulni, hazamenni. Nekivágni a korzónak és kiszellõztetni magamból az egész beszélgetést. Az elmúlt hónap láza még nem múlt el teljesen, annak ellenére se, hogy sokan Salierit juttatták eszembe a Mozart-filmbõl. Azt a jelenetet, amikor két álarccal forgolódik. A filmben hatásos ugyan, viszont egészen mást olvastam: a mi igen tisztelt Salierink sehogy se tud meghalni. Teste meg van verve az öregség minden nyavalyájával. Cserbenhagyta az elméje. Azt beszélik, kóros képzelete lázálmaiban saját magát okolja Mozart korai haláláért. Ennek az agyrémnek senki sem ad hitelt magán a beteg aggastyánon kívül... Mellesleg Beethoven beszélõfüzetében ez olvasható errõl: ,,üres fecsegés." Azok, akik a filmbéli, álnok, irigy, kétszínû Salierit juttatják eszembe, aki beleõrül abba, hogy megmérgezte Mozartot, valóban szerencsétlen figurák. De a kedvem elrontják.

- Nem marad más, csak ennyi, mint mondod: kotorni, vonalazni. Nyomot hagyni valahogyan. Azt hittem, könnyebb lesz, október elején, azokon a testeket egymáshoz súroló sétákon többször átvillant rajtam, hogy szabadságosan érezhetünk, így aztán csendben, senkit nem zavarva, de vonalazhatunk, kutathatunk az után, amit a föld, amit a víz rejt ebben a városban. Így nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk: a méltóságra gondolok. De semmi esélyünk. És megvallom, már nem is bánom. Pontosabban: be kell látnom, akkor jártunk volna rosszul. Mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Abból, a hatalmi helyzetbõl nem következik más, csak üres fecsegés.

- De a bagger, az a hatalmas, erõs jármû nem számít? Nem válhatna a mi jelképünkké is? Jelképesen kotorni, nyomozni, vonalazni nem kezdhetnék? - Szemrehányón néz rám a vízépítõ mérnök, szakmája a lehetetlenség gyönyörûséges próbálkozása: vizeket épít.

- Persze, Joyce azt is mondta, miközben a triestinókkal barátkozott, hogy a kényuralom legyõzése a képzeletben az ember elsõrendû feladata. Csak amíg erre gondolunk, nem feledkezhetünk meg a másik mondatáról se, hogy a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának.

A könyvesboltosnak nem tetszik, amit mondok, látom jól. A makacs szabadkaik közül való. - Továbbra is hát elnézést kell kérnünk mindenkitõl? - Talán csak a triesztiektõl nem. Egyre mélyebben kezdem hinni, hogy létezik valamiféle titkos kapcsolat a két város között, s hagyjuk most Mária-Terézia dolgát, az életük folyamán megvakult várostörténet-írókat. Az már régrõl nem titkos. Néhány év múlva, amirõl én beszélek most, az se lesz titkos, de nekünk legalább könnyebbségünk lesz, nem okoz fájdalmat bekövetkezése. Nem okozhat fájdalmat, mert csak így juthatunk vissza a trieszti öbölhöz. Védekezõ vidékiességetekben, ahogyan beszéltek, védekezõ vidékiességünkben, ahogyan gondolkodunk, nem lesz már semmi lázadó, nem akarjuk majd bebizonyítani, hogy nem úgy van. Éppen ellenkezõleg. Úgy van, hangoztatjuk, hisz már el is kezdtük. Nem esik nehezünkre. Megvallom, engem kissé megviselt, de már túljutottam rajta. A nyáron, amikor fekete öklök tapétája borította be a várost, sokat tépelõdtem: s hogy véletlenül elmentem Triesztbe, csak nehezítette a dolgom, hisz könnyebb lett volna, ha nem tapasztalom meg, ha nem érint meg a valóság, aminek csak hiánya adhat erõt. Kétszeresen persze, hisz amirõl beszélek, az nem az a Trieszt, innentõl természetesen tudhatjátok, hogy szándékosan nem erõltettem, hogy elmenjünk a kikötõbe, de mégis: megnehezítette a dolgom, tépelõdésnek nevezett féltésem: attól tartottam, hogy akkor, tehát akkor, ha egyensúlyba kerülnek a dolgok, ha a képzeletben is megtörténik a kényuralom legyõzése, a város is a helyére kerül, nem úgy, mint Trieszt, hanem valóságosabban, az õt megillettõbb helyre kerül. De nem így történik, nem így alakulnak a dolgok. Noha sok minden változott, abban bizonyosak lehetünk, hogy sorsunk trieszti lesz: míg ott kanalakat és edényeket, ruhákat és cipõket vásárolnak, itt túrót és starkingot, bõrkabátot és duxot, a megvakult várostörténetírók továbbra is bolyonganak majd az épületek között, akárha széltõl védett öbölben. És csak az figyeli majd lépteiket, aki azelõtt is tette. A kapcsolat titkos története tovább alakul majd az épületek alatt, miközben védekezõ vidékiességgel továbbra is elnézést kérünk miatta.

Úgy néztek rám, mintha nem errõl beszéltünk volna mindvégig: az önmagunkhoz való hûségen.

- Komolyan arról kell beszélnünk, hogyan beszélünk? Nyeldesni kell az izgalomtól áradó nyálunkat, mielõtt megszólalunk?

A könyvesboltost, makacs szabadkai, még nem láttam ilyen dühösnek. Nyerítõ nevetését hallottam csak, miközben könyvesboltjának leghátsó zugában, ritka könyvei közt üldögélt. Ha áramszünet volt, jövet-menet bekukkantottunk hozzá, elemes rádiója ott recsegett a sötét zugban, õ meg rojtos pulóverében, vöröses szakállát tépdesve föl-fölnyerített. Mindig megjósolta az eseményeket. De dühös eddig soha nem volt. Mintha megbántottam volna, úgy volt dühös. A vízépítõ, akit eddig csak a bagger foglalkoztatott, megérthetett valamit, mert hirtelenséggel közbevágott:

- amikor a Ludasi-tó környékét jártam, nem csak a csónakút két oldalán álló szobrokról hallottam, hanem arról is, hogy a gyerekeinél, Kanadában megboldogult Magyar Laci, mielõtt felült a repülõre, néhány hónapon keresztül szinte minden nap kibiciklizett Ludasra, s összegyûjtötte a még élõ ludasiak emlékeit Kosztolányiról.

Mindenki elhallgatott.

- Nagy messzire kanyarodtunk a lényegtõl, csak ezt akarom mondani.

- Egészen az albán cukrász vödrös-fagyiáig, aminek csak annyi köze lehetett a trieszti Darwill-boltban kapható ingyé' limonádéhoz, hogy hasonlított az íze.

- Ahol azonos idõben sokféle ember próbálkozik meg együtt élni, ott száz-kétszáz év elmúltával hasonlítani kezdenek az ízek, illatok.

- Kicsit féltem, hogy a bagger majd ezt is kitakarítja, elfeledteti velünk. Fejbekólint bennünket a szabadság mindennél erõsebb illata, s orrunkból kitakarodik az a másik.

Így figyeltünk egymásra, óvatos szeretettel vigasztalgattuk egymást, pedig nem is szorultunk vigaszra, hiszen amitõl a legjobban féltünk, nem következett be. A belsõ szerkezetben mi sem változott. Mindenki maradhatott a maga dolgánál. Azért érthetõ, hogy kicsit összezavarodtunk: ritkán van forradalom.

Azt hittük, képzeletünkön kívülre került a dolog. De most, hogy már eltelt egy kis idõ, láthatjuk: hogy kikecmereghetünk a piros útiokmányokból, nem jelenti azt is, hogy megváltozik városunk helyzete. Korzónk fekvése. Nem kell attól tartanunk, hogy ártalom érheti kultúránkat. Triestinókként sétálhatunk továbbra is, nevezzük bár ezt védekezõ vidékiességnek.

- Mégiscsak azt mondom - folytatta a vízépítõ, mert õ olyan, akár vizei - jó lesz, ha az a bagger bekerül a múzeumba. Mert így legalább nem fogjuk elfelejteni, mennyi mindent elveszíthettünk volna, ha másként nyerjük vissza. Magyar Laci jegyezte le, amit Szalai Anna - aki szakácsnõjük volt - mondott: fõzzél kávét, Annus nena, így szólította õt, vicces ember volt K. Dezsõ. (...) tudott bunyevácul, többször tájszólásban beszélt, mint õk. És korcsolyázott is - hevült fel a vízépítõ - korcsolyájának karcos vonala most is ott, ha befagy a Ludasi-tó, a milleniumi szobor madarának teste fölött, Dezsõ jól korcsolyázott, mindig hajadonfõvel járt télen.

Hirtelen olyan távolra került minden félelem, amit a kívülállás elvesztésének lehetõsége miatt éreztem. A korcsolya élének karcos nyomait kutatni, a trieszti kikötõt elkerülni annyit tesz, mint nem írni a rendkívülirõl.

Tán elõször örültem annak, hogy nem álltam föl és mentem el, mint akartam: nekivágni a korzónak, kiszellõztetni magamból az egész beszélgetést. Örültem, amiért nekünk is bátyánk lehet. Nem igazi, nem egyenes-szövegi ágon, de azzal a csendes örömmel, ami csakis a vidéki rokon sajátja. Nem vagyok bizonyos, az idõ még túl kevés, de azt hiszem, tovább alakulhat a kapcsolat titkos története, ami persze a legkevésbe sem titkos, ha kapcsolattörténetrõl van szó, de azzá válik, amint a zakó szövetének egyetlen piciny öltése: ezzel kezdõdik a világ.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Via del Corso II.

- A Darwill-boltban minden egész órában ingyen volt a limonádé. Ingyé adták.

Így is lehet mondani. Játékos kihívósággal, vagy inkább védekezõ vidékiességgel mondjuk így. Nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi, így beszélgetünk.

- Hetvenkettõben voltam elõször Triesztben.

- És ingyé volt a limonádé, mondod? A Darwill-boltban?

- Ott. Koperban nyaraltunk, anyám útlevelében voltam.

Ezt meg így mondjuk, mintha a gyerekek ott ülnének a piros passzusban. Pedig csak oda írták be a nevüket. Így aztán utazhattak, még Olaszországig is. Bár lehet, hogy azok a gyerekek, akikrõl most szó van, valóságosan is ott ültek a piros útiokmányokban, olyannyira, hogy ott is maradtak. Benn ragadtak a passzusban, s most aztán nem utazhatnak. Még Triesztbe se. Így hát beszélgetnek, múlatják a hõségben fürdõ szeptembert.

- Visszafelé indultam volna a busz irányába, nyomakodtam volna anyám után, sietni kellett az ülõhely miatt, de az olasz vámtiszt odamordult, mit érthettem, a sor vége felé intett, nyomás oda. Aztán, hogy már mindenki a buszban legyezte magát, igazgatta az elrejtett kreppkendõket, számolta a remélhetõ nyereséget, csak én álltam ott és anyámék amott, a busz ajtajában, odalépett a vámtiszt, mutatóujjával kérve az útlevelem. Mutattam anyámra, hogy ott vagyok. Apám, egész úton, ide-oda himbálózva a kanyarokban, anyámmal veszekedett, én meg majdnem bepisáltam, mert háromszor mentem vissza a Darwill-boltba.

- Triesztbõl ha elindulunk Velence felé, megláthatjuk a duinói kastélyt, Rilke ott nagy dolgokat írt. Úgy néznek rám, mintha megfosztottam volna õket egy jutalomutazástól.

- Én arra emlékszem, hogy szeletre árulták a görögdinnyét. Nem értettem, mi abban a jó. Amikor itthon a lovas kocsik egész nyáron járták az utcákat, luuubenice!, így ordítoztak, s nem volt kapu, ami nem porzott volna, ahogy kivágódott, mert mindenki elsõként akart odaérni, végigtapogatni a csíkos testüket. A dinnyék csíkos testét tapogatni, kopogtatni. Meglékeltetni. Háromszöget vágatni a hatalmas késsel a dinnye könnyen repedõ testébe. Az valami. Aztán meg ülni a lépcsõn és köpködni a magokat, újabb szeletet kérni, megint köpködni. A macskára, a muskátli poros levelére. Sajnáltam a triesztieket, hogy õk ezt nem tudják. Nem tudják, hogy a dinnyében a legjobb az, hogy szaladni kell a lovas kocsi után, meg tapogatni, kopogtatni. Esetleg meg se lékeltetni. Az volt ám a bátorság! Mi izgalmat adhat a szeletekre vágott láthatóság?

- Triesztet a késõbbi övéi bombázták. Ettõl aztán olyan megszenvedett szabadságos szaga van. Úgy néznek rám, mintha én nem szaladtam volna a lovas kocsi után. Mintha nem Triesztbõl hozták volna a szabadkai piacon megvásárolt elsõ "szivacspongyolámat".

- De a fagyi volt ott a legjobb, a dús ízû, krémesen tapadó olasz fagyi. Kicsit meg is ijedtem, amikor elõször belenyaltam. Azt hittem, valami tréfa. Mûanyagból van vagy ilyesmi. Úgyhogy hiába volt a legjobb, idegenkedtem tõle. Inkább óránként elrohantam a Darwill-boltba, hogy oltsam a szomjam. A limonádénak ismerõs volt az íze. Hasonlított a mi cukrászdáinkban is kaphatóakra, az meg a fagyi ízére. Itthon hasonló íze volt a limonádénak meg annak a fagyinak, amit albán vödrökbõl vettünk. Hát mindig onnan vettük, az albán cukrász két mûanyag vödörrel biciklizett az utcákon, és csöngetett szünet nélkül. Délután kettõkor, amikor aludni kellett volna. A zöld firhangon leskelõdtünk, aztán akár a verést is megkockáztatva rohantunk ki a besötétített szobából gatyában-trikóban, hogy engedjenek ki az utcára, hadd vegyünk két gombóc fagyit a mûanyag vödörbõl.

- Zöld zsalugáterekre ferdén tûzött a nap, amikor sétáltam. Mint a szabadkai firhangok. Talán ezért is voltam annyira kétségbeesett. Úgy néznek rám, mintha nem is én szerettem volna Triesztrõl beszélgetni.

- Akkortájt semmit nem értettünk. Ha igen, dehogy veszünk albán fagyit. Arra gondoltunk volna, mérget csempésztek bele. A hetvenes évek elsõ felében már indokolt lett volna az ilyen gondolatmenet. De mi nem. Mi csak a firhanggal törõdtünk, hogy sikerüljön kidugni feszes vászonteste és az ablaküveg közt az orrunkat. És úgy maradtunk, zöld firhangba dörzsölve fehér orrunk, testünk egészét meg a piros útiokmányba gyömöszölve. Ezek ám a színek! Mint az Imre mûtermének színei a Városházán. Egyik fal piros, a másik zöld. Mindig, ha sikerült felinvitálnia magához egy nõt, fehér testével úgy helyezkedett a festõ, hogy célt érjen: ha jó a nõ, magas és karcsú, akkor a piros fallal szemben helyezkedett el rozzant kanapéján, ha meg legfeljebb portörlésre, poharak, kávéscsészék elmosására használható, akkor hintaszékébe ejtette fehér testét: így irányította állandóan, ám kétségbeesett kapkodással hevülõ érzékeit: a zöld lenyugtatta, a piros kakaskodásra bátorította.

- Velünk meg fordítva történt no, hát de nem? A zöld firhang dörzsikéje arcunkon, orrunk tövében, felbátorított, kilökött a szobából, a piros meg szép lassan elkorcsosított. Lábatlanított.

- Tavaly, hogy megkezdõdtek a bombázások, egy-két napra bezáratták az albán pékek boltjait. Bár azt is mondják, hogy maguk zártak be.

- Az ijedtség, az irányít. A félelem. Mintha volna még méreg, ami hat a beleinkre.

- Úgy éreztem, felkészülés lesz az a kirándulás. Mert annyira dús volt ez a nyár, amibõl nem következhet más, csak amit Rilke írt: Uram, itt az idõ. Egy kedves és végtelenül egyszerû asszony mellett kódorogtam be a város boltjait. A háziasszonyok álma áruházban már nem bírtam tovább, s kimentem. Bal lábam térdben meghajlítva nekidõltem a falnak, most nem térek vissza arra, min gondolkodtam, de emlékezhettek, azt mondtam, akkor jött egy rendõr: szép szál fiatalember fehér egyenruhában. S akkor már tudtam, felkészületlenül ért a kirándulás. Fiatalabb ha lennék, vagy éppen idõsebb úrinõ, talán. A fehér egyenruha miatt éreztem így, ami végigzizzent a zöld zsalugáterek árnyékában. Úgy néztek rám, mintha rengeteg idõnk volna még arra, hogy errõl beszéljünk.

- De hol is volt pontosan a Darwill-bolt? Fel kell idézni, ezt kell legjobban felidézni. Egy hely, ahol ingyé adtak valamit. Szükségünk lesz erre az emlékre.

- A templom elõtti téren jobbról volt a piac, ott.

- A téren tehát. A legjobb dolgok mindig terekhez kötõdnek, amiként a legrosszabbak is.

Védekezõ vidékiességgel beszélgetünk így nyáriasan poros utcáinkon, ha nem történik semmi. És nem történik semmi, mert a mi rendõreink egyenruhája nem fehér, hanem kék. Sötét színû. Nehezen vehetõ észre rajtuk bárminemû folt.

- Hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, ez érdekel engem. A vétkezés felmerülõ érzése nélkül gondolni át e kérdést, de olyan szilárdsággal, ahogyan Me¹troviæ asszonyai állnak az Avalán. Ehhez elõbb azt kellene tudni, mit jelent az a szó, hogy: jó. Olyan mozdulatlan bizonyossággal, ahogy (Rilke írta meg) Rodin mondta ki. Szobrokká lenni, vagy szobrokat formálni? Újabb hõsöket teremteni. Általuk nyerni vissza, amit elveszítettünk. Csak kérdezni szeretném, de mindenképpen és minden égtáj irányába vétkezem, ha megteszem: hányszor tehetjük ezt meg? Úgy néznek rám, mintha Trieszt nem az elképzelhetõ, hanem az elérhetõ volna.

Védekezõ vidékiességgel játszunk így. És mostanában ez rendkívül bonyolulttá vált. És ha már olyannyira bonyolult lesz, hogy egyben tarthatatlan is, akkor sokan megbántódnak majd. Becsapottnak érzik magukat. Mert mi csak játszottunk. Persze mi is megbántódunk, nem lesz védekezésünk. Az elmúlt években, több mint egy évtizedben csak erre vártunk, erre a bonyolultságra. De most, hogy a közelébe kerültünk, félelmesnek látom. Olyan szétesettség-érzetem van. De azért akarom, nagyon. Bár az is lehet, hogy közben eltûnt egy-két fontos firhang, csak nem vettem észre. Vagy csak nem akarok most errõl beszélni. Mint ahogy Rilkének a terekhez is van köze, nem csak a duinói kastélyhoz, de arról se akarok most. Felkiáltójellel: Most nem!

- Apámnak viszont nem ízlett a kávéjuk. Mert nagyon erõs ugyan, de kevés. Mi azt szeretjük, ha erõs és sok - errõl beszélt anyámnak a buszban, aki nem nagyon figyelt, egyrészt mert kifárasztotta, hogy apám õt okolja azért, hogy miattam nem lett ülõhelyünk, másrészt mert tudta: minden pillanatban összepisálhatom magam, s akkor a helyzetünk tovább romlik: apám tajtékozni fog mindenki elõtt. Féltett és sajnált engem.

- Ez az ingyen-limonádé, ez nem megy ki a fejembõl. Lehet, hogy utána, ha majd túl leszünk rajta, én is bevezetem: minden szombaton ingyen-kávé a szülõknek és ingyen-limonádé a gyerekeknek. És még csak könyvet se kell, hogy vegyenek.

Így beszélgetett két szabadkai a tespedt szeptemberben a korzón lévõ könyvesboltban. A galérián, ahonnan látni lehetett az utcát. Csak õk beszélgettek, felém legyintettek, hessentettek. Nem akarták, hogy közbeszólásaimmal megzavarjam révedéseiket. Bizonyosságuk volt abban, hogy túl leszünk rajta, akkor is, ha rendõreink sötét egyenruháján a foltok nem, vagy alig láthatóak. Ahogyan az épületek falain, a járdákon, a lámpaoszlopokon és közlekedési táblákon, a deszkakerítéseken egyre sûrûsödtek a felfestett fekete öklök, úgy lett egyre sötétebb színe az egyenruháknak is. Nehézkessé váltak az emberi nedvességtõl. A róluk csorgó és a velük szemben ülõ kispriccenõ nedvességétõl. Mindez nem, vagy alig volt látható, mondom. Csak az összeszorított fekete kézfejek sokasodtak a rekkenõ nyárban. Azok nagyon is láthatóak voltak. Az újságokban kihallgatásokról írtak híreket. A két beszélgetõ, miközben játékos kihívósággal, védekezõ vidékiességgel Trieszt emlékét idézi, annak kereskedõi fogásait készül alkalmazni, szemét a korzón jártatja. Én háttal ülök, nem látom az utcát. Lehet, hogy mindig háttal ülök.

Akkor tehát õk néznek elõre. Így azt is tudniuk kell, mikor váltanak vissza errõl a védekezõ vidékiességrõl. És hány évet? És mikortól beszélhetek errõl én vétkezés nélkül?

- Mikor hagytok már fel ezzel a pongyola, vidékies beszédstílussal? Úgy néznek rám, mintha pofon csattant volna.

Megbántottam õket. Lenéznek ezért, látom. Úgy viselkedem, mintha vidékrõl jöttem volna, ezért kínosan ügyelek minden szavamra. Errõl van tehát szó. Azért e beszédbeli virbli, hogy senki ne gondolhassa róluk, kihasználják helyzeti elõnyüket. Mármint azt, hogy az egyetlen megmaradt városba születtek bele. Nagyvonalúak?

- Maj' ha vége lesz ennek az ingyé-cirkusznak. De hagyjuk ezt. A Darwill-boltból a templomba mentem. Úgy szoktattak, ha olyan városba járok, amelyhez valamikor közünk volt, térjek be a templomba. Hogy helyreálljon a légzésem.

- Kapkodni kezded a levegõt, hát nem, no?

- És mindenfélérõl kezdek gondolkodni. A végén már abban se vagyok biztos, melyik válogatottnak drukkoljak. Összezavarodom. És mondtam a templomban: Tito-pionír-becsület szavamra... de ne röhögjél, hát csak tízéves voltam hetvenkettõben, mit mondhattam volna?

- Összecserélõdött minden. Még az öreg is, tudod tán?

És a polc alól elõkapja a hatalmas, kilós könyvet.

- Látod, ez a híres fotó 1937-bõl, mielõtt kiment Moszkvába. De onnan már nem õ jött vissza. Azért nem tudott rendesen beszélni. Kicserélték. Mindegy, nekünk azért jó volt, akárki is. Csak túlságosan hiú volt, azt gondolom. Hogy direkt hagyta így maga után az egészet. Azt akarta, csak addig legyen jó, amíg õ él.

- Én nem mehettem be a templomba, mert az a kedves asszony, akivel sétáltam, csak áruházakba akart menni. A kikötõbe azért nagyon kívánkoztam, de arra is azt mondta, nem szép, oda nem kell elmenni. Megvallom, ha választhattam volna, akkor se a templomot, hanem a kikötõt választom, bár így visszagondolva szándékosan hagytam rá mindent. De errõl még nem beszéltem. Márait azt már elmeséltem, hogyan lökött, taszított elfele, azzal, hogy hûség önmagunkhoz. Milyen könnyû lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ott volt a tárcámban ez az idézet. Úgy néznek rám, mintha elõre szaladtam volna.

- Elõbb legyünk túl rajta, aztán majd errõl is beszélgethetünk. Hát nem mulatságos visszagondolni, hogy a trieszti templomban az iskolában tanult becsületed szavát adtad, azért kérve segítséget, hogy megértsd: ahol élsz, oda is tartozol.

- Nem is pontosan így. Mert az nem volt sohasem kétséges. Csak megijedtem attól, hogy szaporábbá vált a légzésem, mikor a limonádét kortyoltam, apám meg az órákat nézegette, és közben megjegyezte, hogy Triesztet is Mária-Terézia építtette ki. Mintha kicsit otthon lettem volna Szabadkán, olyan volt. És a tetejébe még a limonádé íze is hasonlított az albán biciklis-cukrász vödrébõl vásárolt fagyiéhoz, az meg a cukrászdáinkban kapható limonádé ízéhez, mert a legjobb cukrászdákat egy-két család tartotta. Szóval összezavarodtam, megijedtem, hogy idegenben otthon érzem magam, féltem, hogy ezzel megbánthatom azokat a barátaimat, akik számára Trieszt egészen mást jelent: cserelehetõséget Isztriáért.

- Én is így értettem. Akkor is mulatságos. Miközben a fejünk felett embereket, városokat cserélnek el és ki, mi egy tapodtat se mozdulunk, mégis folyton elnézést kérünk. Nagyon úgy tûnik, ez már mindig így lesz. Amint túl leszünk rajta és eltûnhetnek a falakról ezek a gyönyörûséges és határozott fekete öklök, továbbra is védekezõ vidékiességgel fogunk beszélni - néztek rám, hogy tanuljak a szavukból -, így kérve elnézést azért, hogy semmi okunk elnézést kérni.

- Jól is van így - szólaltam meg. Úgy néztek rám, mintha elloptam volna tõlük valamit. Az egész beszélgetést. Ellenkezésemre építették mondataikat. Ellenkezésembõl indultak Triesztbe, s most úgy érezték, vége az utazásnak. A zöld firhangon kikémlelve nem a fagyis közeledik, hanem a díjbeszedõ. Amihez a gyereknek semmi köze. Az a felnõttek dolga. Ilyesmit láttam a szemükben.

- Csak azért mondom, mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Megnyugtattok engem. Nagyon félve készültem arra, hogyan fogok írni akkor. De titeket hallgatva úgy tûnik, nincs mitõl félnem. Az akkor után következõ idõben csak annyi fog változni, hogy elsõdlegesebb kérdésként járhatjuk körül az önmagunkhoz való hûséget. Ezek a fekete öklök eggyé tesznek bennünket. Ha nem így van, ha ebben tévedek, akkor nem lesz akkor. Szélsõséges állapotok kivételével egyek pedig csak önmagunkkal lehetünk.

A könyvesboltba belépett egy vásárló. Olyan könyvet keresett, amilyen nem kapható.

- Eléggé szélsõséges volt ez a nyár, arról beszélgetünk. Semmi esõ, csak a forróság.

- Dús volt a nyár - tettem hozzá -, szinte senki nem volt azonos önmagával, mindenáron felüdülést keresett. Ennyien még soha nem jártak éjszaka a szabadkai utcákon, mint ezen a nyáron. Nem is csoda, hiszen a lakásban lehetetlen megmaradni.

Dolgunk akadt. Én a piacra siettem, a könyvesboltosnak eszébe jutott, hogy szombat lévén már be kell zárnia.

- Csak nem Darwill órád van? - fordult a mérnök felé.

- Apám hozta Triesztbõl, amikor a gépgyártól kiküldték egy hónapos tanulmányútra.

Játékos kihívósággal, védekezõ vidékiességgel néztünk a vásárlóra. Ugyan milyen ember az, aki szombaton délben könyvet akar venni? Szabadkán. És egy kicsit szégyenkezünk. Nem a hazugság miatt, hogy dehogy Darwill. De nem amiatt ám! Csakhogy még sok mindent nem tudunk. Például azt se tudjuk, hogy nem múlik el egy hónap, és ez a vásárló úgy fog tenni, mintha nem is akart volna könyvet venni. Mintha be se jött volna a könyvesboltba. Mintha nem a beszélgetésünket akarta volna kihallgatni. És õ még a rokonszenvesebbek közé tartozik.

Akkor újra itt fogunk ülni. Már túl leszünk az elsõ meglepõdéseken, és visszatalálunk az idõben. Én majd akkor ezt fogom mondani:

- Nem hittem volna, hogy továbbra is ezen kell törnöm a fejem, az önmagunkhoz való hûségen. Mert ezt kell megérteni ahhoz, hogy tudjuk: hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk. És amíg errõl nem beszélhetünk úgy, hogy senki ne tekintse vétkezésnek, addig megmarad ez a védekezõ vidékiesség. Ahogyan beszéltek. Most, hogy talán újra sikerült visszanyerni valamit abból, amit elveszítettünk, megint csak Me¹troviæ asszonyaira gondolok. Arra, micsoda szilárdsággal õrzik hõseik emlékét az Avalán. Negyedik végén oda szólt az osztálykirándulás. Két évvel késõbb meg a Virágházba. Nagyon magasztos volt, mégis egyfolytában capliztam. Éppen olyan volt, mint amikor a nagymamámmal elõször jártam a Gellértben. Az is magasztos volt, az étteremben azok a gyönyörû oszlopok, a hosszú folyosók, amíg eljutottunk a fürdõig: de capliztam. Arra gondoltam, ide csupa fontos ember járhatott, a Gárdonyi meg a Szabó Magda. Hát ne röhögjetek, tízéves voltam, az Egri csillagok meg a Születésnap bûvöletében éltem. De túl sok volt nekem az a két különbözõ város, átgázoltak rajtam a villamosaik. Sínre feszítettek.

- Ezért lesz jó, ha a bagger bekerül a múzeumba. Megszabadít az ilyen feszítésektõl.

- A Ludasi-tó partján két szobor állt. A csónakút két pontján, szemben egymással. Egyik oldalon a Nepomuki Szent János, szemben vele pedig, a felekezeti iskolánál egy másik, amit a millennium tiszteletére állítottak. Valamelyik háború után egyik részét bedobták a tóba. Hogy röpülni tanítják a madarat, azt mondták, azért. Meg kellene kotorni a Ludasi-tó fenekét a bizonyosságért, hogy legalább annyit tudjunk, amennyit a Palicsban rejtõzõ bombáról. Azután a városban kék krétával megrajzolni a csatorna vonalát, ráfesteni járdára, úttestre. Így kellene tenni. Ha nem is kerülne a felszínre amit a víz rejt és az se, amit földdel fedtek el, de tudásunk volna róla. Csak mondom, hogy így kellene tenni, kotorni, vonalazni: nyomot hagyni.

- Már megint a nemlétezõrõl beszéltek. Titeket hallgatni éppen olyan, mintha valóban kaptam volna apámtól egy trieszti Darwill órát, pedig csak annyi történt, hogy ott ingyé volt a limonádé és én minden órában betértem és felhajtottam egy pohárral. Igaz, hogy megcsodáltam az órákat közben, de a kezembe csak az olcsó limonádés pohár került. Viszont annak is örültem.

- Nem mondhatod ezt. Mintha nem láttad volna a saját szemeddel, hogy október 5-én este a pékek ingyé osztották a burekot és a szendvicseket. És Sinalco-colát is osztottak a téren. És ezt jól jegyezd meg, mert ezután nem lesz, hogy valamit ingyé adjanak. Se pofont, se burekot nem kaphatsz ezután a semmiért. Ez volt a trieszti éjszaka. Hát, no nem? - nézett rám a könyvesboltos.

- ,,Nosztalgia és vigasz ez egyszerre" - mondtam én, kapva az alkalmon, hogy az egy hónappal ezelõtt megkezdett beszélgetésbe becsempészhetem végre a trieszti öbölt. De elkapkodtam, még nem volt ideje. A vízépítõ ugyanis, aki akkor nem volt jelen, egyáltalán nem kíváncsi se a Darwill-boltra, se az ingyé burekra, õt a bagger foglalkoztatja, a feltartóztathatatlan forradalmi jármû, sofõrje lesz a szerb Duchamp.

- Létezõ dolgok ez. A ludasi pap mesélte el nekem, és azt is tudom, hogy a millenniumi emlékmû megmaradt részét ki õrzi. De különben se azt mondtam, hogy ha valóban a tóba dobták a madarat, ki kellene emelni. Ha tudunk róla, létezik. Mint a bomba a Palicsi-tóban. Mintha éppen ezt írta volna Csáth, hát nem? - kért tõlem megerõsítést. Elfoglalta a tavat, mint a Vucsidolban az angol flotta. Belefúrta magát. És most már a mi részünk. Ha fürdünk a tóban, atomjait bõrünkbe dörzsölik a hullámok. Éppen úgy, ahogyan Kosztolányi korcsolyájának az élébe karcolódtak a madár testének atomjai, amikor a Ludasi-tavon korcsolyázott.

Ebben a pillanatban szerettem volna elindulni, hazamenni. Nekivágni a korzónak és kiszellõztetni magamból az egész beszélgetést. Az elmúlt hónap láza még nem múlt el teljesen, annak ellenére se, hogy sokan Salierit juttatták eszembe a Mozart-filmbõl. Azt a jelenetet, amikor két álarccal forgolódik. A filmben hatásos ugyan, viszont egészen mást olvastam: a mi igen tisztelt Salierink sehogy se tud meghalni. Teste meg van verve az öregség minden nyavalyájával. Cserbenhagyta az elméje. Azt beszélik, kóros képzelete lázálmaiban saját magát okolja Mozart korai haláláért. Ennek az agyrémnek senki sem ad hitelt magán a beteg aggastyánon kívül... Mellesleg Beethoven beszélõfüzetében ez olvasható errõl: ,,üres fecsegés." Azok, akik a filmbéli, álnok, irigy, kétszínû Salierit juttatják eszembe, aki beleõrül abba, hogy megmérgezte Mozartot, valóban szerencsétlen figurák. De a kedvem elrontják.

- Nem marad más, csak ennyi, mint mondod: kotorni, vonalazni. Nyomot hagyni valahogyan. Azt hittem, könnyebb lesz, október elején, azokon a testeket egymáshoz súroló sétákon többször átvillant rajtam, hogy szabadságosan érezhetünk, így aztán csendben, senkit nem zavarva, de vonalazhatunk, kutathatunk az után, amit a föld, amit a víz rejt ebben a városban. Így nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk: a méltóságra gondolok. De semmi esélyünk. És megvallom, már nem is bánom. Pontosabban: be kell látnom, akkor jártunk volna rosszul. Mert a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának. Abból, a hatalmi helyzetbõl nem következik más, csak üres fecsegés.

- De a bagger, az a hatalmas, erõs jármû nem számít? Nem válhatna a mi jelképünkké is? Jelképesen kotorni, nyomozni, vonalazni nem kezdhetnék? - Szemrehányón néz rám a vízépítõ mérnök, szakmája a lehetetlenség gyönyörûséges próbálkozása: vizeket épít.

- Persze, Joyce azt is mondta, miközben a triestinókkal barátkozott, hogy a kényuralom legyõzése a képzeletben az ember elsõrendû feladata. Csak amíg erre gondolunk, nem feledkezhetünk meg a másik mondatáról se, hogy a hatalmi helyzet nem kedvez a kultúrának.

A könyvesboltosnak nem tetszik, amit mondok, látom jól. A makacs szabadkaik közül való. - Továbbra is hát elnézést kell kérnünk mindenkitõl? - Talán csak a triesztiektõl nem. Egyre mélyebben kezdem hinni, hogy létezik valamiféle titkos kapcsolat a két város között, s hagyjuk most Mária-Terézia dolgát, az életük folyamán megvakult várostörténet-írókat. Az már régrõl nem titkos. Néhány év múlva, amirõl én beszélek most, az se lesz titkos, de nekünk legalább könnyebbségünk lesz, nem okoz fájdalmat bekövetkezése. Nem okozhat fájdalmat, mert csak így juthatunk vissza a trieszti öbölhöz. Védekezõ vidékiességetekben, ahogyan beszéltek, védekezõ vidékiességünkben, ahogyan gondolkodunk, nem lesz már semmi lázadó, nem akarjuk majd bebizonyítani, hogy nem úgy van. Éppen ellenkezõleg. Úgy van, hangoztatjuk, hisz már el is kezdtük. Nem esik nehezünkre. Megvallom, engem kissé megviselt, de már túljutottam rajta. A nyáron, amikor fekete öklök tapétája borította be a várost, sokat tépelõdtem: s hogy véletlenül elmentem Triesztbe, csak nehezítette a dolgom, hisz könnyebb lett volna, ha nem tapasztalom meg, ha nem érint meg a valóság, aminek csak hiánya adhat erõt. Kétszeresen persze, hisz amirõl beszélek, az nem az a Trieszt, innentõl természetesen tudhatjátok, hogy szándékosan nem erõltettem, hogy elmenjünk a kikötõbe, de mégis: megnehezítette a dolgom, tépelõdésnek nevezett féltésem: attól tartottam, hogy akkor, tehát akkor, ha egyensúlyba kerülnek a dolgok, ha a képzeletben is megtörténik a kényuralom legyõzése, a város is a helyére kerül, nem úgy, mint Trieszt, hanem valóságosabban, az õt megillettõbb helyre kerül. De nem így történik, nem így alakulnak a dolgok. Noha sok minden változott, abban bizonyosak lehetünk, hogy sorsunk trieszti lesz: míg ott kanalakat és edényeket, ruhákat és cipõket vásárolnak, itt túrót és starkingot, bõrkabátot és duxot, a megvakult várostörténetírók továbbra is bolyonganak majd az épületek között, akárha széltõl védett öbölben. És csak az figyeli majd lépteiket, aki azelõtt is tette. A kapcsolat titkos története tovább alakul majd az épületek alatt, miközben védekezõ vidékiességgel továbbra is elnézést kérünk miatta.

Úgy néztek rám, mintha nem errõl beszéltünk volna mindvégig: az önmagunkhoz való hûségen.

- Komolyan arról kell beszélnünk, hogyan beszélünk? Nyeldesni kell az izgalomtól áradó nyálunkat, mielõtt megszólalunk?

A könyvesboltost, makacs szabadkai, még nem láttam ilyen dühösnek. Nyerítõ nevetését hallottam csak, miközben könyvesboltjának leghátsó zugában, ritka könyvei közt üldögélt. Ha áramszünet volt, jövet-menet bekukkantottunk hozzá, elemes rádiója ott recsegett a sötét zugban, õ meg rojtos pulóverében, vöröses szakállát tépdesve föl-fölnyerített. Mindig megjósolta az eseményeket. De dühös eddig soha nem volt. Mintha megbántottam volna, úgy volt dühös. A vízépítõ, akit eddig csak a bagger foglalkoztatott, megérthetett valamit, mert hirtelenséggel közbevágott:

- amikor a Ludasi-tó környékét jártam, nem csak a csónakút két oldalán álló szobrokról hallottam, hanem arról is, hogy a gyerekeinél, Kanadában megboldogult Magyar Laci, mielõtt felült a repülõre, néhány hónapon keresztül szinte minden nap kibiciklizett Ludasra, s összegyûjtötte a még élõ ludasiak emlékeit Kosztolányiról.

Mindenki elhallgatott.

- Nagy messzire kanyarodtunk a lényegtõl, csak ezt akarom mondani.

- Egészen az albán cukrász vödrös-fagyiáig, aminek csak annyi köze lehetett a trieszti Darwill-boltban kapható ingyé' limonádéhoz, hogy hasonlított az íze.

- Ahol azonos idõben sokféle ember próbálkozik meg együtt élni, ott száz-kétszáz év elmúltával hasonlítani kezdenek az ízek, illatok.

- Kicsit féltem, hogy a bagger majd ezt is kitakarítja, elfeledteti velünk. Fejbekólint bennünket a szabadság mindennél erõsebb illata, s orrunkból kitakarodik az a másik.

Így figyeltünk egymásra, óvatos szeretettel vigasztalgattuk egymást, pedig nem is szorultunk vigaszra, hiszen amitõl a legjobban féltünk, nem következett be. A belsõ szerkezetben mi sem változott. Mindenki maradhatott a maga dolgánál. Azért érthetõ, hogy kicsit összezavarodtunk: ritkán van forradalom.

Azt hittük, képzeletünkön kívülre került a dolog. De most, hogy már eltelt egy kis idõ, láthatjuk: hogy kikecmereghetünk a piros útiokmányokból, nem jelenti azt is, hogy megváltozik városunk helyzete. Korzónk fekvése. Nem kell attól tartanunk, hogy ártalom érheti kultúránkat. Triestinókként sétálhatunk továbbra is, nevezzük bár ezt védekezõ vidékiességnek.

- Mégiscsak azt mondom - folytatta a vízépítõ, mert õ olyan, akár vizei - jó lesz, ha az a bagger bekerül a múzeumba. Mert így legalább nem fogjuk elfelejteni, mennyi mindent elveszíthettünk volna, ha másként nyerjük vissza. Magyar Laci jegyezte le, amit Szalai Anna - aki szakácsnõjük volt - mondott: fõzzél kávét, Annus nena, így szólította õt, vicces ember volt K. Dezsõ. (...) tudott bunyevácul, többször tájszólásban beszélt, mint õk. És korcsolyázott is - hevült fel a vízépítõ - korcsolyájának karcos vonala most is ott, ha befagy a Ludasi-tó, a milleniumi szobor madarának teste fölött, Dezsõ jól korcsolyázott, mindig hajadonfõvel járt télen.

Hirtelen olyan távolra került minden félelem, amit a kívülállás elvesztésének lehetõsége miatt éreztem. A korcsolya élének karcos nyomait kutatni, a trieszti kikötõt elkerülni annyit tesz, mint nem írni a rendkívülirõl.

Tán elõször örültem annak, hogy nem álltam föl és mentem el, mint akartam: nekivágni a korzónak, kiszellõztetni magamból az egész beszélgetést. Örültem, amiért nekünk is bátyánk lehet. Nem igazi, nem egyenes-szövegi ágon, de azzal a csendes örömmel, ami csakis a vidéki rokon sajátja. Nem vagyok bizonyos, az idõ még túl kevés, de azt hiszem, tovább alakulhat a kapcsolat titkos története, ami persze a legkevésbe sem titkos, ha kapcsolattörténetrõl van szó, de azzá válik, amint a zakó szövetének egyetlen piciny öltése: ezzel kezdõdik a világ.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Patak sárga ég alatt

Baktattam a sínek között, milyen jó ez a szó, kattogóra veszi a lépések ritmusát, pontos is, mert át kell lépkedni a sínpárokon, a váltókon, odafigyelve, nehogy beakadjon a cipõsarok és ottragadjak, vergõdjek, mintha máris hiányozna a fél lábam és kormos lenne az arcom, sárga a szemem az ijedségtõl, amikor elhúz mellettem a mozdony, nem tud megállni. Fekete testének akár egy veréb, olyan a beszorult cipõ, a lábam; ezért kell baktatni, kattogva lépkedni. Nem nehézkes ez a mozgás, csak súlyos a félelem megkísértésétõl. Ezért is mondogatom magamban, míg átjutok a hosszú és széles vasútállomás sínekkel szabdalt részén (micsoda szabásmintája az utolsó pillanatnak, a piros vonalakat tetszõlegesen adhatjuk hozzá önmagunkból, egyéni kreációkat valósítva meg, testünk csavarodik, csapódik szatén hullámzása, szövet fazonba merevülése helyett), hogy baktatok, baktatok, mert a baktert is hozza magával ez az ige, különösen pedig az udvarát, a vasúti õrház körülit. Tyúkokkal. Itt-ott kapirgáló, soványka, piszkos, vöröses színû tyúkok, a paradicsom karói között járkálnak, mintha arra várnának, majdcsak felhúzzák õket rájuk, karóba kerülõ baktertyúkok, a piszkosszürkén lengedezõ lepedõk között, a füst, amit a ház elõtt elhúzó vonatok kibocsátanak, olyanná teszik a lepedõket, mintha benne mosták volna, a füstben forgatták, sulykolták volna, feketén gomolygó átlátszóságába merítették volna a szoba padlójával együtt meg-megremegõ ágyról leszedett lepedõket, a felkarózott paradicsomra irigy, meredt nyakú tyúkok háttere a sok koszos lepedõ, amely elõtt nagyfejû gyerekek esznek, folyton esznek valamit, mintha soha nem lakhatnának jól; tán addig kellene befalni a karéj kenyeret, míg nem jön a vonat, de ezt nem lehet, mert az mindig jön, valamelyik mindig elhúz a bakterház elõtt, a gyerek meg nem tud gyorsan enni - hát gyerek -, késésben van, csak tömi befelé a falatokat, egyre nagyobb a feje, de a testébe nem jut, vézna marad, kilúgozott szeme nem telik meg fénnyel, mert nincs rá ideje, csak repdes ide-oda a vasúti sínekre, melyik irányból halad rögtön el a vonat, nem látja az eget, de még a paradicsom zöld leveleit és sárga virágait sem, nem állapodik meg a szeme, az egész udvarban az egyetlen tiszta pont a gyerek szeme, de üres, üres. A sárgára meszelt és omladozó ház elõtt a borostás bakter - háta mögött udvarával - lassan fordul el és indul meg; sehova indul meg, ez jut eszembe arról, hogy baktatok, baktatok a sínek között, a bakter (vasúti pályaõr), aki csak nézi, bámulja a valahova elhúzó vonatot. Tragikus szenvedélyek munkálnak benne. Hát muszáj, hogy így legyen, különben megbolondul, hát hogyan lehet tûrni a háta mögött lévõ udvart kellékeivel együtt, a maradást. Vagy már megbolondult. Elborult az elméje, és csak a belédiktált fegyelem bírja rá, hogy ne csináljon bajt, a vasút pontos szigorúsága tartja össze arcán a borostát, nyoma sincs benne tragikus szenvedélyeknek, a (szabályellenes) elmenés iránti vágyban korlátozott egyéni szabadsága nem ütközik társadalmi (a vasút!) normákkal, csak ki-be lépeget két vonat között, tébolya nyomtalan, annyira mély, hogy nincs is, normális állapotnak tekinthetõ. Minden bakter õrült. Különben már régen valamelyik gyors alá vetette volna magát ahelyett, hogy kilúgozott, repdesõ szemû, nagyfejû, vézna gyerekéhez szól, kukoricát vet a tyúkoknak és bebújik a kormos, csípõs szagú lepedõvel letakart ágyba, két vonat közti rövid összebújás reményében a messzeségbe révedõ asszonnyal, aki egy napon megszökik a kalauzzal, mert az legalább valahova megy. Aztán már az összebújás reménye sincs, a lepedõk feketeségébe a gyerek kenyérszeletének morzsái savanyodnak bele.

Hát ez is hozzátartozik ahhoz, hogy baktatok át a síneken, vigyázó óvatossággal, nehogy beakadjon a cipõm sarka.

Nem azért járok-kelek a vonatok között, kimustrált vagonokon átugrálva, mert kedvem tartja. Csak így rövidebb a város felé. Ahol dolgom akadna, talán, de mire átevickélek a síneken, elmegy a kedvem. Elszomorodom. Bakteros lesz a hangulatom, és csak végigvonszolom magam a Korzón. Fölöslegesen. Amióta beláttam ezt, nem is megyek el a városig. Üldögélek csak a vasútállomás elõtti parkban, majd elindulok visszafelé. Egy hatalmas szabásmintán járok-kelek, amelyrõl hiányoznak a piros vonalak, egy egészen egyéni ruha tervének szaggatottjai (fröccsenne, nem volna az a vonal folyamatos), fölöslegessé téve az egyik ruhaujjat vagy éppen a nadrág egyik szárát, a szoknya korcát.

Megtalálnak a történetek, rám akaszkodnak, belém marnak. (Hát kutyája is van a bakternak?) Nem akarom én õket, nyugtalanságot keltenek bennem, mire való az, tragikus szenvedélyek vagy tét nélküli téboly bököd a park százéves fái alatt üldögélve (királynénk születésnapjára tisztelettel parkot létesítünk az indóház elõtti mocsaras térségen), tapintatlanul.

Búcsú volt a közeli faluban, mi mást is lehetne tenni a vendégekkel, mint elvinni õket a hegyekbe ékelõdött faluba, ami valószínûtlenné teszi a lökdösõdõ nagyvárost, ahová estére visszaautóznak, és elmossa annak az alföldinek a porosan fojtogató emlékét, ahonnan eljöttek. Mert ott van egy patak. Szerencsétlen közérzet elleni gyógyszer a patak, törékeny fahíddal, a sekély vízbõl szürke kövecskék közül kikukkantó zöld csomókkal. És a szél, azt nem szabad elfelejteni, hogy micsoda szelek zúgnak át a patakot átölelõ erdõkön, az apró csörgedezést is csak nagyon figyelve hallani. Gyógyító dolog haszontalan dolgok felé tapasztani a fület. Meg-megakad a kavicsokon a víz, mintha nem is akarna továbbfolyni, lázadozik, kedves gyöngeséggel, erõtlen morcossággal. A patak vigaszra, bátorításra vár. Elragadtatott felkiáltások reagálnak a közlésre, hogy bizony szélesül, öblösödik ez a kisujjnyi víz, és amarrébb vízimalmokat tûr meg a partján, de most nem megyünk el oda, mert a panzióban ebéd vár. (A helybenmaradt bakter érzésével baktatok a sátrak felé.) Ugyan. Tán nem jobb el sem indulni, mint megállni? Vissza, vissza akarok menni a vasútállomásra, baktatni a sínek között, elindulással kacérkodni, az utazás hangulatában tetszelegni, hogy aztán a bakterhoz jussak (míg baktatok), és maradjak az állomás elõtti parkban. Mert mondom, a bakter és kertje olyan viszolygással tölt el - ettõl látom újra és újra szabásmintának a sínpályát -, hogy utálkozva váltanék jegyet. Jobb el sem indulni, megtépáznának a bakterházak, amelyek elõtt elsuhan a vonat. Belémakaszkodnának, húznám õket magammal, csörömpölve, tyúkostól, paradicsomostól, gyerekestõl, lepedõstõl (valamit talán kihagytam az életbõl?), akár a friss házasok autójuk után a pléhizéket. Soha olyan üres koppanásokat, mint amit a pléh aszfalthoz ütõdése eredményez, az elkövetkezõ, közösen eltöltött éveket hallani egyszerre, szörnyû zaj, soha olyan súlyt, amit a bakterházak nyomnának rám, amíg ülök a vonatban. Jobb el sem indulni.

De mégis kimozdultam, hiszen máskülönben nem akaszkodhatott volna rám a történet, marhatott volna belém, és éppen akkor, amikor biztonságban éreztem magam. Biztonságban azért voltam, mert autóval indultam útnak, és oda, ahol nincs vasút, hát bakterház se. Nem kígyózik bele a tájba csillogó sínpálya. Igaz, más sem. Semmi sem. Végre jó volt nekem. Mert az már nyilvánvaló, hogy Korzó se volt, olyan legalábbis nem, amilyent a (fejlõdés magas fokán) vasúti útvonal kiépítése eredményez. (A gazdaság és a turizmus fellendülésére most ki se térek.) Nem kellett hát megküzdenem az elindulásból fakadó maradással, és végre eltûnt a szemem elõl a szabásminta, amirõl csak a piros fröccsentett vonalak hiányoztak.

Volt egy táj. Messzeségbe veszõ erdõségeit nézve gulliverinek kívántam a kezem, hogy megcibáljam üstöküket, amúgy játékosan, csak az érintés kedvéért. Minden messze volt, és közelinek látszott. Lüktetéssé váltak a séták, dobbanásszerûekké, elfeledtetve a baktatást. No, de nem volt patak. A baj ezzel kezdõdött, ha azt, hogy belénk mar egy történet, nem kicsinyes dolog bajnak nevezni. Mert amikor eljöttek a kedves barátok, akiket szórakoztatni kellett, akkor vált fontossá a patak - a szomszéd faluban kanyargó, ahol éppen búcsú van és ismerõs a panzió tulajdonosa is, miért ne mennénk át (milyen alattomosan közelítenek meg a véletlen egybeesések) -, egy kedvesen csörgedezõ patakot is mutatunk nektek, indulás. Hahó, micsoda jókedv, a három sátor mellett elhaladva a fahíd törékeny testére támaszkodva. A vendégek élvezettel hallgatták a szél zúgását és füleltek a patak elmosódó zajára, olyannyira, hogy kíváncsivá váltak, és megkérdezték, hova visz, merre kanyarog ez a kevéske víz. Érdeklõdve néztek a fellendülõ mutatóujj irányába, a hegybe bele, oda, arra, ahol szélesül, testesedik, lomhán szétterül és vízimalmokat nyaldos. De nem megyünk el oda, mert vár az ebéd. És akkor eszembe jutott a bakterház, a borostás arc, ahogyan megnyúlik az elsuhanó vonat erejétõl, és nem indul sehova, és a lepedõkbe már annyira belekeményedett a feketeség, hogy meg sem libbenti õket a szél, minden merev, csak a gyerek kilúgozott szeme rebben a sorrá gyorsuló vasúti kocsik ablakai felé. Vagy nem elindulni, vagy nem megállni, ezt akartam mondani, csak bakternak nem lenni, csak nem baktatni, ha már egyszer sikerült dobbanássá, lüktetéssé tenni a séták lépteit. De ugyan kit érdekelt volna? Amikor már az ebédrõl folyt a szó, és mellékessé vált a patak ezüst csíkja.

De nehezen lehet kibírni, amikor a lélek összekuszálódik és a szájra tolulnak a szavak (ennyiben mégiscsak bûnösnek érzem magam azért, hogy rám találnak, belém marnak a történetek); hátrafordultam, és kicsit sértõdötten azt kérdeztem, számukra fontosabb az ebéd, hogy olyan könnyen belenyugodtak, hogy nem megyünk el a vízimalmokig? Nézzétek, milyen ezüstös csík lett a patakból, ahogy kiért a fák közül, olyan, akár egy párját vesztett sín. (Legalább megpöccinteni a témát.) Gondolom, senki nem veszejtheti bele magát, olyan mélysége sehol sincs, még a vízimalmoknál se, amiként a fél sínpár se lehet pirossal fröccsentett szabásminta. Nem hallották, mert a sátrak körül forogtak, azon vitatkozva, hogy az álvé (halvé) törökméz-e vagy medvecukor. Hátranéztem, csak tisztességbõl, nem kerestem semmit, különösen bakterházat nem a patak partján, és sárga volt az ég a patak felett, talán a bágyadt nap miatt, de egészen sárga, és mintha egy csónak árnyéka vetült volna rá, milyen nevetséges, várva utasára, hiába, hiába, mert nem elég mély a víz.

Ez viszont már a történet. A sárga ég a patak fölött. Csak át kell állítani a váltót, elfogadni, hogy nem lehet elég messzire kerülni a baktatástól, a léptekben koppanó, a cipõsarok beakadásától félõ emléktõl.

Mert nem véletlenül baktattam a sínek között a város felé, kit érdekel, hogy merre rövidebb az út, ha a hosszúság meghatározó lenne, autóval vagy kerékpárral tenném meg, ami nem azt jelenti, hogy hazudtam az elõbb, csak szerettem volna elkerülni az elmondását.

(Egyszer azért megrémültem a dobbanással teli, lüktetésszerû sétáim alatt, a mindent közelinek feltüntetõ és messzeségbe veszõ tájban, amikor eszembe jutott, hogy Nem ismeri õt a virág, a mezõ itt és senki sem érti meg erre baját; legjobb, ha az éjbe, magába tünõdik. A reggeli szélbe dalolnak a fák. Mert nem volt igazságos, hogy éppen ez jusson eszembe: A vonaton. De aztán elfelejtettem, lefoglalt - önzõ módon, mintha egy történet ismerete nem kötelezne - a lépteim könnyedsége.)

Nem sokkal azután érkezett meg Terka, hogy rendszeres lett a városban a vasúti közlekedés. Már említettem, hogy a vasúttal együtt föllendült a gazdaság és a turizmus is, de nem mondtam, hogy rendes keretek között folyt (talán éppen a másik kettõ okán) a prostitúció is, milyen gyönge is ez a szó. A város törvényhatósága 1886-ban alkotta meg a bordélyügyet illetõ szabályrendeletet, mely szerint bordélyházat csakis 40 évnél idõsebb nõ oly házban nyithat, melyben hozzátartozóin kívül más nem lakik. Az engedélyt a rendõrkapitány adja; a hely megjelölése azonban föltétlenül valamely félreesõ utcában, a tanáccsal egyetértõleg történik. Így nyílhatott meg a bajai úti bakterház közelében az a ház, ahol Terka is türelmi bárcát kapott, és a kerületi orvosok (a rendelet értelmében) - havonként felváltva - minden héten kétszer megvizsgálták. Ekképpen teljesen rendjén való ügy volt a bajai úti bakter és Terka között kialakult szerelmi történet, hiszen nem sértette sem a közrendet, sem az erkölcsöt, de még egészségügyileg is orvosi ellenõrzés alatt tartatott. Az már nem tartozott senkire, hogy Terka semmit el nem fogadott a borostás baktertól, hogy a romlott állagú házban csak a szépségnek és nem a szükségnek engedelmeskedtek. Amikor megszületett a fiuk, természetesnek tartották, hogy Terka odaköltözik a bakterházba. Csirkéket tartott és paradicsomot karózott, reménytelen odaadással mosta a lepedõket. A fiú az udvarban majszolta a szelet kenyereket, a ház elõtt elsuhanó vonatok állandó figyelésétõl kilúgozódott a szeme, kapkodó evésétõl nagyra nõtt a feje, de vézna maradt a teste. Kapcsolatot nemigen tartottak senkivel, a bajai szõlõk mélye a ház mögött erre nem is kínált lehetõséget. Csak Terkában nõtt a nyugtalanság, ahogy egyre szürkébbek lettek a lepedõk, õ egyre jobban szeretett volna felülni az egyik vonatra és elindulni, menni valahova. A bakter vonatok után megnyúló és bánatot sejtetõ arca már nem váltotta ki belõle a vigasztalás, cirógatás vágyát, inkább valami dühöt gerjesztett benne, tehetetlennek, tutyi-mutyinak nevezte, és amikor odébb lökte a gyereket a lepedõk teregetése közben, kandi tekintetet vetett a vasúti kocsik felé. Egy ilyen pillanatban láthatta meg a kalauz, akivel késõbb elment, várakoznia kellett a vonatnak, megállt a bakterház elõtt, erre igazán ritkán van példa, és a kalauz csak bámulta a pipiskedõ nõt, nyújtott derekát, és válla fölött felé kandikáló szemét. Õszi nap volt és sárgán terjedt szét az ég a bakterház fölött, a messzeségben meg ezüstösen csillant a sínpár, mintha csak eggyé lett volna, mintha csak találkozott volna a messzeségben a két egymás mellett futó sín.

Anyám nagynénje, aki a bajai szõlõk rejtekén lakott egy fehér spalettás házban, akkor mesélte ezt a történetet, amikor, megunva a tökszárból készíthetõ hangszer hiábavaló fujkálását, a kezébe csimpaszkodtam, és sétálni vitettem magam. Nem nekem mesélte, hanem anyámnak, és nem ok nélkül, a pletyka kedvéért. Az elõzményeket, amelyek miatt ez a történet elhangzott, nem hallhattam tisztán, mert kiküldtek a konyhából a sarkantyúvirágok közé játszani, és a nyitott ablakon csak foszlányok jutottak el a fülemhez. Bár ne jutottak volna el, akkor talán soha nem született volna meg bennem a kényszer, hogy átbaktassak, átbaktassak a vasúton.

Mint aki a sínek közé esett... és általérzi tûnõ életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép és lát, ahogy nem látott sose még. Éppen ezt olvastam, tanultam volna meg, fejbõl, úgy kellett volna elmondani, valami városi emlékesten, és igyekeztem volna, ha nem éreztem volna állandóan sarkantyúvirág illatot, nem értettem, miért, honnan, melyik zugából a fejemnek. Aztán már, amikor letettem arról, hogy valaha is megtanulom, és csak ültem, hallgattam, ahogyan helyettem mondja valaki, szavak is csatlakoztak az illathoz, egy nõrõl szóló szavak, fiatal lányról, akinek széjjel repült a keze és a lába, messze esett a törzsétõl, a fejét nem is lehetett látni, csak a kezét és lábát, hirtelen megsárgult végtagjait. "Ijesztõen sárga volt", ez zakatolt bennem, mint most kint az ég, és a háttérben úgy kígyózott, vonult a sín, mintha csak egy patak volna, egyhangúan csörgedezõ patak, ezüstösen folyt, bírva magán nem csak a vonat súlyát, de annak a testnek is, amibõl egyetlen másodperc alatt minden vér eltávozott, kifröccsent, a salakra, a sínre, tán még a bakterház falára is, és nem maradt belõle más, csak az a sárga szín.

No, a Terka unokája volt ez a lány, aki általérezhette egyetlen másodperc alatt tûnõ életét, lánya annak a kilúgozott szemû fiúnak, akit az anyja otthagyott bakter apjával a bajai úti bakterház udvarán, a paradicsomkarók és nyeszlett tyúkok között. Mindig is furcsa volt, semmit nem szeretett jobban, mint a sínpályán sétálni, egyensúlyozni a váltók között, kötéltáncosnak képzelte magát talán, hirtelen magasságba repült a sínrõl, ahogyan a sárgába tûnõ õszi ég alatt pipaszár lábaival egyensúlyozott, gyalogolnék a síneken, eljutnék messzebb mint a vonatok, ezt mondta, aztán késõbb, amikor kerékpárt kapott születésnapjára már nem gyalog akart útra kelni, sõt egyáltalán nem szándékozott elindulni, versenyezni akart a pesti gyorssal, ott várta minden délelõtt, és amikor már közeledett hatalmas teste, õ felpattant a biciklire és tekert a töltésen, a fekete salakon, saját vasparipája lett a bicikli, ami egy napon majd lehagyja a mozdonyt, és elviszi õt valahova. Ha kérdezték, mindig csak ezt mondta, vállrándítva, azért vagyok a sínek közelében, mert csak így juthatok el valahova. Az anyja ilyenkor riadtan nézett az apjára, a bakter fiára, tán öröklött betegségnek tartotta ezt, halálos keveredésnek. A könnyûvérû, nyughatatlan nagyanya és a vonatok szelétõl hosszúra nyúlt arcú, mozdulatlanságba merevült bakter ütközésébõl születõ fiú vérébõl a lányba átöröklõdött bajnak.

Azonban a bajok soha nem a várt irányból csapnak le. A kislány kinõtte szenvedélyét, befejezte a kereskedelmi középiskolát és elhelyezkedett a bútorgyárban (nem ez az egyetlen gyár a város területén, ami sínek mellett terül el), teljes egykedvûséggel lépkedett át reggelente a síneken, hogy - lerövidítve az utat - idõben beérjen munkahelyére, nem baktatott, céltudatosan lépkedett, számára a sínek már csak eszközt jelentettek, az utazás eszközét. Mert minden pénzét arra költötte, hogy utazzon, össze-vissza váltott jegyeket északi és déli irányba, kiszállt ismeretlen állomásokon, és jól érezte magát. Különösen az elhagyatott bakterházak vonzották. Sokszor gyalogolt az állomásokról az elsõ útjába esõ bakterházig, hogy órákon át bámuljon be az udvarba. Bizonyára nem tették jól a szülei, mikor elhallgatták elõle azt, hogy apai ágon a bajai úti bakterházhoz kötõdik, de a baj még csak nem is innen jött.

A bajt a vasúthálózat kiépítése eredményezte, ami fellendítette a gazdaságot és a turizmust, ennek eredményeképpen pedig rendezett körülmények közé emelte a prostitúciót, olyannyira, hogy egy napon a lobogó vérû Terka leszállt a vonatról.

Apai ágon a bajai úti bakterházból származó unoka egyszer csak nem költötte utazásokra a pénzét, ez a szenvedélye is csitulni látszott, mint annak idején sétái a síneken, versenyzése a pesti gyorssal. Szerelmes lett. Ez persze mindig bajt okoz. A fiú anyja nem volt rest és kinyomozta, hogy "miféle" lánynak udvarol a fia. Nem tudhatom, a sarkantyúvirágok közt ülve nem hallhattam, hogy miként került sor a szakításra, amiként nem is lényeges. Bennem csak a szín maradt meg, amit nem láthattam, kezének és lábának hirtelen elsárgult színe, ami a vonat után a síneken maradt.

És úgy nyugtalanít, mint amikor a napba nézünk, és aztán sárga pontok ugrálnak a szemünk elõtt, baktatok hát a sínek között, és jónak érzem ezt a szót, odafigyelésre kényszerít, nehogy beakadjon a cipõm sarka a váltók közé, és eszembe juttatja a bakterházat, de el nem enged. Nem. Sehova. És nem arról van itt szó, hogy meg sem próbáltam, hogy csak belenyugvón baktatok a sínek között, akár egy hatalmas szabásmintán, amelyrõl lemosódtak az odafröccsent piros vonalak (magára szabta élete ruháját a Terka unokája), hiszen akartam én, úgy kerültem abba a faluba is, ahol búcsú volt, és törékeny fahíd állt a patak fölött, de amikor nem mentünk el valahova, a vízimalmokig, és én visszanéztem, a sárga ég alatt ezüstösen elfolyó patakról megint csak ez jutott eszembe, belém mart a történet, elfeledtette dobbanásszerû, lüktetõ lépteimet, és baktatni kezdtem ott is, a hegyek között. Úgyhogy megint itt vagyok. Baktatok a sínek között, és hagyom, hogy újra és újra rámtaláljon, rám akaszkodjon, belém marjon. Csak a cipõm sarkára vigyázok.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Kék Duna keringõ

Ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférõ kék égdarabbal. Ahogyan õ készítette a karamellt, abból színek találkozása született, ezt akarom mondani. Nem mintha tudtam volna akkor. És nem mintha visszafelé kívánnék okoskodni, bele a gyerekkoromba, megmagyarázni mostanságomat. Csak eszembe jutott. Így jutott eszembe, hát így írom le. És csak a tisztesség kényszerít rá, hogy hozzátegyem: nem mintha tudtam volna akkor. És csak az elolvasott elméletek mennyisége követeli meg, hogy hozzátegyem: nem mintha visszafelé kívánnék okoskodni, bele a gyerekkoromba. Nem tudom, mikor szûnik meg az írás, de úgy tûnik, kezd. Az írás mint tevékenység és eredmény. Mert ahelyett, hogy folytatnám, nem olyan szélesen hömpölyögve, mint a nagy mesterek, a szavak egymásutániságának szépségét nyújtva, de hasonló hevülettel, mert a mondatokat kiváltó érzéseknek, szorító kényszernek nem az intenzitásában van a különbség, csak a tehetség és tudás nagyságában, ezért mondom, hogy nem olyan szélesen hömpölyögve, de nem folytatom, hanem szüntetni kezdem, megakasztom. Mert mintha az írás - szöveg?, de hiszen annál több benne a könny és szívdobogás, hogy csak annyi legyen - már nem valamirõl szólna, hanem önmagával foglalkozna; ilyesmit érzek, amíg a folyóiratokat és új könyveket olvasom, csodálva, amit a nyelvvel tesznek, de tanácstalanul is, mert én mégiscsak arról szeretnék mondani valamit, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette.

De miért?

Arról szeretnék írni, amit nem tudok. A legegyszerûbbrõl. Az öregedés jele lehet ez a meggondolatlan vakmerõségnek mutatkozó próbálkozás. Az öregedésé, amely állapotban a tapasztalatok sokaságának nagy szerepe van - mondták sokszor a szüleink és nagyszüleink, hallgass rám, nekem több az élettapasztalatom, persze hiába, de évek múltán mindig kiderült, hogy igazuk volt, de hogyan is szerezhettük volna meg azt a tudást, ha akkor rájuk hallgatunk -, a leírt, de legfõképpen a kitörölt, áthúzott és még leírás elõtt félredobott mondatok számának. Ha ez a mondatszám átlépi a fej és lélek elnyelõképességének határát, akkor - mindenkivel más - velem az történik, hogy arról szeretnék írni, amit nem tudok, a legegyszerûbbrõl. Nekifogni nehéz. Gyürkõzni hozzá, majd vele. De aztán a sejtések, sejlések megalapozottakká válnak. Az anyámról szeretnék írni. Itt megakadtam, meg kell mondanom, különben honnan tudhatnák, hogy órákon át fogózókat kerestem, azokhoz a percekhez, órákhoz rendelni a munkának számító olvasást, amikor ültem a kávé mellett és semmit se csináltam, legfeljebb fáradtan rászóltam a gyerekre, halkabban, nyugodtabban, lassabban. És egyedül. Egyedül próbáld: felépíteni színes kockáidból a várat, megjavítani a kisautót, lerajzolni a helikoptert, összerakni a kindertojás titkát.

Nem tudok egyedül írni. Mintha állandóan iskolába járnék, megszakítás nélkül ülnék a padban, és figyelnék a tanáraimra, kigondolom, megszerkesztem, leírom a mondataimat, aztán odaadom nekik, hogy átolvassák, úgy olvassák át, hogy én olvasom õket. Ez másként nem lehetséges. A tanáraim közül sokan már nem élnek, akik meg igen, azok nem tudják, hogy létezem. Próbáltam volna másként csinálni, kérni a segítségüket, mondják már meg nekem, mirõl írjak. Nem ment, üres lett a fejem, gondolom, akár a fiamé, miközben összerakom neki a biciklizõ kindermajmot.

Amikor aztán a hosszú ücsörgések eredményeképpen végre megfogalmazódik, hogy arról szeretnék írni már hónapok óta, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készíti, miközben a kétszárnyas ablakon bekékül a konyhába az ég, akkor ismét megakadok, mert nem tudok egyedül írni, tudom már mirõl, hogyan, de kell egy bólintás, csak annyi, hogy lehetséges, igen, lehetséges errõl írni, ha nem is a nagy mesterek módján, arról, amit nem tudok, a legegyszerûbbrõl.

D. Albahari legújabb regényérõl, a vékonyka mûrõl mondják, hogy nagyon könnyû elolvasni. Egy szuszra. Õ azt mondja, hogy nagyon nehéz volt megírni, mert arról akart írni, akirõl - mint kiderült - a legkevesebbet tud, az édesanyjáról. Távol mindentõl dolgozott. A tárgyaktól, az ismerõs utcáktól, a nyelvtõl, a mindennapoktól, az életétõl távol. Csak egyvalamihez volt közel: a könyvhöz, amit a hamis, elferdült emlékek által próbált, és meg is írt. Szeretném ismerni a kételyeit, a két összerakott szó közötti ûrt, bizonytalanságot, nem a gyerekéét, de az íróét, amely azonban az elõzõ függvénye. A megírás lehetetlenségére gondolok. Az emlékeink hamisságára, amelyek - amikor évekkel késõbb, mert nem hagynak nyugtot, hát megíródnak - még inkább azokká válnak. A megírás lehetetlenségére gondolok továbbra is. Egy másik oldalára: amikor a végén derül ki, hogy amit teljességgel igaznak hittünk - igazság az irodalomban? - egyáltalán nem az. Nem is hamis. Csak teljesen más. Hogy nem az az anyja, akit annak hitt a hõs, aki maga az író, vagy fordítva, lényegtelen, hiszen ez az írásban a leglehetetlenebb, megmagyarázni, hogy az egyes szám elsõ személy ugyanolyan távolságban van az írótól, mint amilyen közel hozzá bármely kigondolt harmadik személy. Ezen a másik oldalon, ahol az elsõdleges hangsúly nem a megírás lehetetlenségén van, talán ellenkezõleg, viszont maga az egész válik megkérdõjelezhetõvé, szintén nagy szerepe van az emlékeknek, tárgyaknak, amelyek pontosságát az író nem kérdõjelezi meg, nem állítja, hogy esetleg hamisak, ferdék, csekélyek, de minek is tenné, amikor lehetnek azok pontosak, ha valaki másról szólnak; azt mondja A. Makine, hogy amint elképzeltem ezt a nõi táskát a keresztek között, a szibériai ég alatt, kezdtem megsejteni a tárgyak hihetetlen sorsát. Miközben helyüket változtatják, magukba szívják életünk köznapi korszakait, s rettentõen távoli pillanatokat kötnek össze.

Viszont az írások csak önmagukról szólnak, függetlenül hõseiktõl, attól, hogy kik azok a hõsök. Egy anya megírása esetében - visszapillantva gyerekkorunk most is bennünk fodrozódó vizének kútjába - persze fokozott érzékenységgel kell számolni, úgy az emlékek, életünk köznapi korszakai, mint az írás irányába. A tárgytól való eltávolodás lehetetlensége, az érzelmek megfigyelése, az emlékeknek az érzelmektõl független megfogalmazása az írás próbája. A gyermeki önzés hihetetlen csúcsa? És célja csakis távoli pillanatok összekötése, amelyek talán magyarázatul szolgálnak arra, ahogyan és amiért szavakat kötünk össze. De ha én most azt mondom, hogy minden eddig leírt szó a Kék Duna keringõ cím alatt a novella része, annyiban hazugság, amennyiben az írás igazság lehet, és hogy az anyám készítette karamell csak kiindulópont volt, amely rendeltetése eljutni a most következõ idézethez, akkor már annyira õszintének kell lennem, hogy bevallom, az emlék is hamis, nem tudom, hogy láttam-e a tavaszi eget, végigcsorgatta-e anyám a megolvadt cukrot a kanálon, hogy lássam a fényben áttetszõ, folyékony barnaságát, de egy kék színû képrõl, amelyen végigfut egy barnás csík, ez jutott eszembe: a képnek más részeirõl szándékozom írni. Viszont karamellt tényleg készített és tavasszal, az idézethez pedig, a kék és barna legszebb megidézéséig tényleg csak így juthattam el: anyámról egyszer azt találtam mondani: 'Szép barna szeme volt.' A feleségem, aki már ismerte a leíróképességemet, majd legurult a székrõl nevettében: erre figyeltem fel. Kijavítottam: 'Kék szeme volt.' Világoskék? 'Az.' Mint a búzavirág? 'Nem.' Mint a nyári égbolt? 'Nem. Nincs hasonlat rá. Pont olyan kék volt, amilyen az ember édesanyjának a szeme színe. Úgysem tudom közölni veled, hogy milyen volt, tehát mondhatom nyugodtan azt is, hogy barna.

Nem tudok egyedül írni. A megírás lehetetlensége pedig különösen nyomaszt, akár a gyereket a magány, amikor mégsem rakom össze a biciklizõ kindermajmot, hanem otthagyom a részekkel együtt õt is a konyhaasztalnál.

Ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférõ kék égdarabbal. Ilyenkor mindent biztosnak és szilárdnak hittem. A létezést, az életet. Olyan kézzelfoghatónak tûnt minden, talán a karamell jellegzetes illata miatt, de úgy tûnt, ha kinyúlnék az ablakon, megérinthetném az ég kékjét, nem az eget, hanem a színét. És csönd volt, csak a hideg tej fehérsége alatt pattogó cukor hangja hallatszott, és egy kicsit a tavaszi reggelek hidege. Azoknak különös hangjuk van, a tavaszi reggelek hidegének: fényes, de nem fémes. Csillogó, de nem villogó. A fémesen villogó téli reggelek ellenpontja, a pörkölt cukorteával jellemezhetõeké. Ültem a konyhaasztalnál, és a biztosnak és szilárdnak hitt minden valójában a magány hiányát jelentette: nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. Már tudtam, hogy létezik, és örültem, hogy nincs jelen. Egy õszi délutánon tanultam meg a bánat szót. A konyhában guggoltam és arra gondoltam, hogy ez a mai nap soha többé nem fog megismétlõdni, de ami még rosszabb, el fog múlni. Most is múlik, hogy itt guggolok, erre gondoltam, és nem tehetek semmit. Akkor kérdezték meg, hogy mit is csinálok ott a fal mellett: bánatos vagyok, mondtam, bánatos, hogy a napok elmúlnak, elmennek, és nem tudjuk, hová. Ez a magány? - kérdeztem. Azt mondták, hogy nem, de én tudtam, ahogyan most is tudom, hogy éppen ez a magány. Semmi nem szakadhat úgy ránk, olyan súllyal, mint egy-egy elmúlt nap. Ezen nem segíthet, de enyhíthet anyánk élete, az egyetlen tanúé, aki minden elmúlt napunk raktározója, õrzõje, ekképpen végeláthatatlan magányunk oldója. Azokon a tavaszi reggeleken ennek a magánynak a súlyát nem éreztem, éppen ellenkezõleg, mintha megállt volna a konyhaablakban, a két szárnya között az ég kékje, az idõ, a barnába olvadt cukorkristályokkal találkozva, és ott hömpölygött a konyhában, ízes illattal, nem is hömpölygött, de forgott, keringett, keringõzött a két szín, anyám keze körül, lágyan. Nem jó a gyomrom, ezen gondolkodtam a kávéházi széken üldögélve, csupa ismerõs körülöttem, hangos odaköszönések, a szobrász, az újságíró és a régiségkereskedõ, a képkeretezõ meg a kiállítási meghívók legavatottabb szakértõje, mind-mind beszéltek, egymásnak, maguknak, valahogy úgy, ahogyan könyvekbõl tanulva tudtam, hogy kell. Én meg a gyomromra gondoltam. Nem fájt, nem szúrt, semmi nem volt vele, de tudtam, ha kérnék egy feketét törökös módra, félóra múlva már fájna és szúrna. Anélkül azonban nem láttam okát az üldögélésemnek, fárasztott a mások beszéde, a könnyed mondatok. A saját leírásra váró mondataimra figyeltem, és hogy azok békében hagyják a lelkiismeretemet, szükség lett volna arra a mondatra, egy feketét kérek, törökös módra. Mert olyan volt a hangulat, a szereplõk is körben mind. Benne voltak több mint hatvan évvel ezelõtt íródott szövegekben. Õk nem tudták, engem meg nyomasztott, merthogy errõl kellene írni, kitalálva, ami úgyis van, hitelessé, hihetõvé téve a valóságot, a várost, amely olyképpen ismétli önmagát és nálánál jóval nagyobb városokat, ahogyan a nyugodt és szép nõ rántja magával a férfiak gondolatait - nem a szívüket, lelküket, az semmi kérem, a gondolataikat, amit a leginkább féltenek -, hamis manírok, begyakorolt mozdulatok nélkül. Hát így létezett ez a kávéház a Korzón, felmerülve a múltból, a teljes õszinteség és az iránta meglévõ emberi igény természetességével, vagyis abszolút a jelen részeként. Egyrészt mert sajnáltam az ott eltöltött idõmet - sorra haltak bennem a mondatok -, másrészt mert éppen azt kellett volna megírni, a kávéházat és hangulatát, a benne lévõ emberekkel, kiválasztva egyikõjüket és mellérendelni valami történetet, szabályos novellává kerekítve a sorjázó szavakat, igencsak szükségem lett volna a törökös feketére. Ily módon belophattam volna a novellába - például amikor a szobrász az ablak melletti egyes asztalnál üldögélve és szemben lévõ lakásának ablakát nézve rendel, hogy a török kávét nyilvános helyeken azok az ügyes tulajdonosok vezették be, akiknek volt érzékük a finomságok iránt. A zaccos, jó szagú, különös ízû 'török kávé' mellett valóban úrnak, boldognak, sõt kitüntetett egyénnek érezhette magát a pesti polgár. A 'török kávé' felszolgálásánál másként hajoltak meg a pincérek, más volt a kávés és kávéskisasszony mosolya. Törökösen fõzött kávét az élet ünnepnapjain engedhetett meg magának az ember. Ha jó a gyomrom, és megrendelem, akkor kész a történet, hiszen abban már nem én, hanem a szobrász rendeli, akinek életében ünnepnapja van - valamit csak kitaláltam volna a török kávé illatával és zamatával körülvéve, a pincér mozdulatait, amint elé helyezi, óvatosan, hiszen - ha más okok miatt is - ma ismét kuriózum a törökösen rendelt kávé. De nem jó a gyomrom, tehát csak ülök az asztalnál, egyre idegesebben, mert fölállni és elmenni mégsem lehet, hja, a kávéház!, a novella meg csak fogy, tûnik el belõlem. Ez a magány. Ahogyan elmúlik, visszahozhatatlanul, egy nap.

- Ott az a kép a boltív mellett - mondja a meghívók mestere. Az - így õ. Csak sok a piros - válaszoltam. Hol? - kérdezi. Hát a képen - ingerülten én. De hiszen kék - csodálkozik rajtam. Erre már megfordultam, jobban, egy kicsit hátratolva a széket és a gyomrom miatt elmaradt törökös kávé-hangulat iránti sajnálatomat is. És ott függött fehér-arany keretben a kék égdarab, akár konyhaablakunk szárnya a ráma, benne meg a barnás csík: "ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférõ kék égdarabbal". És hiányozni kezdett bennem a magány, az egy perccel ezelõtt még türelmetlen fájdalmat okozó. Nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. Már tudtam, hogy létezik, és örültem, hogy nincs jelen.

- Anyámnak barna szeme van - mondtam. Ott, a boltív mellett, az a kép - nézett rám a meghívók mestere. De olyan barna, hogy a tavaszi ég biztonságot nyújtó kékje is benne van. - Igen? Talán a karamell illata miatt. Tudod, mielõtt ráöntik a hideg tejet, a cukrot végigcsorgatják a kanálon, hogy lássák, elég folyékony-e már. De csak tavasszal. Télen teát készítenek. Az más. Olyankor szürke az ég. - Az a címe, hogy Kék Duna keringõ - a meghívók mestere a csendes agresszivitás mestere is egyben. Mindig rám nézett, miközben fogta a kanalat, hogy nyugodtan várok-e a konyhaasztal mellett. Sárga cillámok voltak a szemében. Azt hittem, hogy csak nekem vannak ott, mert szeret. Tudja, hogy éhes vagyok, és egyedül érzem magam addig is, amíg õ a tûzhely fölé hajol. A gyerek a konyhaasztalnál mindig egyedül van. Ha biciklizõ kinder-majmot rak is össze. De nem. A sárga cillámok mindig ott vannak, ha kórházi ágyon fekszik is, sok évvel késõbb. Ezektõl gyógyul meg. A barna szemének sárga cillámaitól. Pedig egyedül van. Visszahozhatatlanul múlnak a napjai, amelyeken kinder-játékokat rakhatna össze. Magányos. De ha látom, mindent szilárdnak és biztosnak hiszek. Anyám szemében színek találkozása születik. Az õ szeme sárga csillámaival ilyképpen barna, hogy a tavaszi ég kéksége is benne van, mondhatnám tehát, hogy kék. Pont olyan kék, amilyen az ember édesanyjának a szeme színe. Úgysem tudom közölni veled, hogy milyen, tehát mondhatom nyugodtan azt is, hogy barna. Amiként valóban az. Érted? - De én a képrõl beszélek - a meghívók mestere kezd türelmetlenné válni.

Arról szeretnék írni, amirõl nem tudok, a legegyszerûbbrõl. És ha arról, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, akkor az italról is. És a konyhaasztalról. És egy képrõl, a Kék Duna keringõrõl. Egyik csak a másikában létezik, bármilyen nagy is köztük az értékbeli különbség, tárgyak lévén általunk létezhetnek, amiként az emberekrõl tárgyaik által mondhatjuk ki irántuk érzett szeretetünket. .kezdtem megsejteni a tárgyak hihetetlen sorsát. Miközben helyüket változtatják, magukba szívják életünk köznapi korszakait, s rettentõen távoli pillanatokat kötnek össze.

Érthetõen messze elkerültem a kávéházat, ahol nem rendeltem meg a törökös módra készített feketét, nyomasztott az elfecsérelt idõ, meg a meghalt mondatok, a novella, amelynek hõse a saját szobájának ablakát bámuló szobrász lett volna, de leginkább az, hogy mintha valami elkezdõdött volna, és nem találna kiutat, valami egyszerû és szép, köznapi és alapvetõ. Akár egy keringõ. Mert ha ritkán adódik is rá alkalom, tudjuk, lépései egyszerûek, alapvetõek, de az érzés, amit nyújt, a kellemes szédület, az enyhe bódulat szép és köznapi, nincs benne semmi túlzó, felrázó: éppen csak a minden.

Érthetõen bementem a kávéházba, amikor - egyébként ritkán, hiszen mindenki máshol él - a megszokott társaság megállt az ajtó elõtt. A meghívók mestere jókedvû volt, éppen a nyomdából jött. Nekem meg a rosszkedvem jött, mert eszembe jutott a néhány hónappal azelõtti beszélgetésünk, és az azóta tartó konyhaasztal melletti kín, a legegyszerûbbrõl kellene írni, miközben fáradtan rászólok a gyerekre, halkabban, nyugodtabban, lassabban. Ahogy leültünk - három sör és egy kávé tejjel -, a meghívók mestere elkezdte: ott az a kép, a boltív alatt, az a kék. A beszélgetés során egyszeriben ott termett a régiségkereskedõ, aztán már a létrán volt, és hozta a képet. Odatámasztotta az orrunk elé, hát ezt is akartuk, és bennem újra kezdõdött a szédület, mint egy keringõ, ahogy néztem, Kék Duna keringõ, tényleg az a címe, és rajta a halvány barna csík, de alul, legalul, egy fehér falevél is, ahogy éppen földet ér vagy vizet, a szél felkérte táncból megpihenve, a barnás csíkban meg sárga cillámok itt is, ott is, hogy egy piciny, sárga orrú sétahajóvá álljanak össze a falevél mellett. És akkor megint hiányozni kezdett a magány, nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. A hónapok óta tartó szédült keringõben, amelyben ide-oda lépegetve a legegyszerûbbrõl szerettem volna írni, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készíti, szemében sárga cillámok és az ég kékje az ablakban, ahogyan a szemével találkozik, én meg a konyhaasztalnál, vagy a fiam, és a kindermajom végre biciklizni kezd, csak a magány nem szûnik soha, mert a napok múlnak, visszahozhatatlanul, én meg csak ülök, ez a bánat a magány, a keringõ, a falevél egyedülléte láthatatlan táncosának kiszolgáltatva, hol ereszti le, vízre vagy földre, hát ebben a keringõben álltam meg. Nézve egy képet, amelyen akkor láttam meg a sárga cillámokat, a falevelet és a piciny hajót sárga orrával, amelyet a vízen ringatózva éppen az a törékeny fehér falevél tart fönt. Ennyi a történet. Ez a legegyszerûbb, amit nem tudok. - Szeretitek a karamellt? - a három férfi értetlenül emelte a képrõl rám a tekintetét. No, igen. A szobrász mégiscsak egyszerûbb megoldás. De nem eléggé az. - Mindig ilyeneket mond - tolta fel orrán szemüvegét a meghívók mestere.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Krámer kabátja

Az Erdõ utcában hosszúra nõttek az árnyékok, október közepe ült a fákon. Az ostorfákon kipattantak a barna bogyók, többségük már a járdán hevert sárgára aszalódva. Halálukban megsárgultak, apró citromokká váltak a gelegonyák. Úgy izzottak a neonlámpák fényében, mint apró ametiszt kövecskék. Talán a neonlámpa meleg-fehér fénye hevítette fel õket annyira, hogy színüket megváltoztassák, citrinné legyenek. Vagy a biztonság, amit a sötétedõ utcában a kigyúló lámpa jelent, gondos ember nem tapossa el a heverõ gelegonyát, megkerüli, lépésirányát megváltoztatja, vigyáz az ostorfa termésére, akként viselkedik vele valóban, miként a régiek az ametiszttel, becsben tartja, amulettnek tekinti, az utca amulettjének, az ostorfa termése megóv, mint a kõ jelentésében rejtve van a nyelv elõtt tudatlanul topogónak, a részegségtõl. Minden érzelem túlzásakor fellépõ részegségtõl. Ez a hit óvja az embereket ebben a városban, amely környes-körül van véve ostorfákkal. Az Erdõ utca járdája is ezért sárga, a felfelé tekintõ szem ezért ütközik barna bogyókba, októberi fákon himbálózó, megsárgult levelek közt melegen mosolygó gelegonyákba. Az ostorfa levelei nem játszanak az õsz minden színében, ezért nem tudnak a város gyerekei kellõ szépségû fogalmazást írni az õszrõl. Csak megsárgulnak a levelei, nem is szépek, kicsit hosszúkásak, nagyon porosak és csak megsárgulnak egy éjszaka alatt, ha elérkezik az õsz ideje. Mint az emberek a városban. Átmenet nélkül öregszenek, észre sem véve az idõ múlását, csak öregek lesznek. Vannak, akik ez elõl menekülnek. Mintha nem lenne elég jó megoldás este lefeküdni és reggel öregen ébredni - ha eljött az ideje. Azt mondják, akik ez elõl menekülnek, hogy érezni akarják az életet, szürcsölni, nyalogatni, mint a csigát a nyaralások ebédjein, színekben látni a közeledõ elmúlást, élvezni azt is, nem egyik percrõl a másikra rabjává lenni, nincs tovább, sárgák a levelek, nem is zihált bennem az élet, nem siklott a bensõmben, nem jajdult föl bennem ezernyi szépségével és színével, és csak vége van, milyen átkozott halvérû, változásoktól mentes város ez, nem is lehet idejében elmenekülni belõle, mondják, akik élni szeretik az életet, nyaralások csigaebédjeibõl szürcsölik tele a lelküket, és óriási városokba mennek álomra hajtani a fejüket, ahol parkokba kell menni fát keresni, látod, ez a fa, mondják, és mert nem látják mindennap az októbert váró leveleket, azt hiszik, övék az élet. De az övék is. Nem vitatható. A többi, ami a kisvárosokban marad, a szûk utcákon és unalmas tereken található, a fák és az emberek is történet csak. Meg nem történt. Lehetõség. Elképzelhetõ valóság. Gyöngeség és ámulat. A gyáva gyöngesége, aki nem mer szerencsét próbálni a nagyvilágban, a meghunyászkodó ámulata, aki felnéz a világot jártra, az életet habzsoló polgárra, topogva figyeli a szavát, nem látott és érzett gyönyörökrõl hallgat történeteket, igaziakat, "ami megtörtént velünk a repülõtéren", anekdotákat hallgat, és csodálkozik. Saját gyávaságán és azon, hogy hazafelé menet mégis gondosan kikerüli a gelegonyákat. Mértéktartó. Ugyan, hiszen annyi a kávéház, a kocsma, az alternatív szórakozóhely - füvet kaphatsz ingyen is -, a lebuj, hogy válogatni is sok belõle. Miért mértéktartó az anekdotát hallgató? Részegen, mi okozta a bódulat érzését, ne vitassuk, legyen ez az írás modern, afgán hasis, miért kerüli meg hát az anekdota-hallgató, afgán hasistól bódult részegségbe esõ a gelegonyákat? Van errõl egy történetem.

Krámer úr hallgatagon baktatott hazafelé, sétált, mondanám, de lehajtott feje, csüngõ kezei, megroggyant válla cáfolta ezt. Nehézkesen tette meg a lépéseket. Araszolt. Fõ, hogy halad, gondolnám, ha nem jutna eszembe rögtön, hogy a rák is ezt mondta. Fázósan húzta össze magán a kabátot, tudom, hogy ez a mondat következik, hiszen október van, gunnyaszt a szél a fákon, hogy idõrõl idõre nekilóduljon, fészkelõdik a megmaradt lombozatban, kibújás vagy bebújás, ez a gondom óriás, töpreng a szél, mert az is meglehetõsen lusta errefelé, de azért csíp a hideg és a sóhajtozón töprenkedõ szél is elég kellemetlent lehel magából ahhoz, hogy Krámer úr összehúzza magán a kabátot, fázósan, öregesen, de nem teszi, mert nincs rajta a kabátja. Hirtelen fordulatot vesz itt a történet, hiszen amikor elindult otthonról a színháztanács ülésére, tekintélyes polgárok tisztsége ez, akkor magára öltötte, nehéz volt és fekete, aprócskának tûnt benne Krámer úr, õsz-szaga volt a ruhadarabnak, naftalin, mondanám, ha nem lenne lírai az alaphang, maradjunk hát az õsz-szagnál, öreg kezével szeretettel simogatta végig, a ráncokat elõbb, aztán a gallér fazonját, büszke volt rá, a nagyvárosból hozta, Széchenyiébõl, ha éppen pontosítani kell, régi is volt, de melyik értékes ruhadarab nem az, vigyázott rá, óvta az októberi esõktõl, a város porától, a fölcsapódó sártól és a lovaskocsikkal trappoló lovak patkójáról fölverõdõ latyaktól, a piacnál kell leginkább óvatosnak lenni az átkeléssel, piros arcú kofák mérges ura csapkod az ostorral, úgy fodrozódnak a zöld káposztalevelek a kocsin, mint akik boldogan mennek a halálba, akkor vette ezt a kabátot, amikor befejezte a tanulmányútját és haza készült, átvenni a ruhagyárat, begombolta, amikor elindult, és most - a mondat ellenére - nélküle baktat az Erdõ utcán, s engem már csak az érdekel, hogy tudja-e, tisztában van-e a ténnyel, a hiánnyal, érzi-e a kellemes súly elmaradásával járó hideget. Igen, hogy is kételkedhettem, már a járása elárulta, de az, ahogy belépett az elõszobába, s ott állt porig sújtottan, míg a felesége ki nem jött csodálkozva, hogy miért nem megy már be, és ahogy kimondta: "ellopták a kabátom", abban minden benne volt, nemcsak a tény, a hiány, a fájdalom, sokkal több, egy élet értelme, a bajtól megóvó tárgy, az amulett elvesztésének tragikuma, az ebbõl következõ szerencsétlenség és a várakozás, a megadó várakozás, erre utaltak már a lecsüngõ kezek, a lehajtott fej is, nincs tovább. A ruhagyáros viselkedése pontosan olyan volt, mint az amulettjét elveszített emberé általában. Túlzásokban esett, nem óvta már õt semmi az érzelmi túlzás esetén fellépõ részegségtõl, különösen mert a túlzás oka a kegytárgy elvesztése. Fölösleges arra gondolni, hogy egy egyszerû, hétköznapi kabát ellopása is ilyen reakciókat vált ki a meglopottból. Fölösleges, mert nem hétköznapi kabátról, emberrõl, történetrõl van szó. Krámer úr túlzásának megnyilvánulásai: nem vacsorázott, nem hallgatta végig a felesége pasziánszjátékának következtetéseit, nem bóbiskolt el kedves foteljában, hanem merev háttal ült egy kényelmetlen széken, aludni küldte a feleségét és korgó gyomorral végiggondolta az esetet: amikor belépett a színházba, a ruhatárban hagyta a kabátot, mindenki így tesz, lassan fölment az igazgatói irodába, és végigülte a kötelezõ másfél órát. Õelõtte senki nem távozott az egy Marci bácsit kivéve, de õ nem gyanúsítható, hiszen kilencven is elmúlt, meg aztán jóval alacsonyabb is. Mégis, ó, beleborzong a háta, ahogyan most újra elképzeli, átéli a jelenetet, odalép a kisasszonyhoz, aki unatkozott, duzzogott és morcos volt, mert a cukrászdanapja helyett kellett végigvárnia az ülést, odalép és kimondja, ahogy talán soha többé, azt az egy szót, "a kabátomat", és a kisasszony megfordul, keres, kutat, zavarban van, hiszen ismeri, jaj, mennyire azt a nehéz és fekete ruhadarabot, de nem találja, pirulva fordul meg, hebeg és esküdözik, hogy el nem mozdult a helyérõl, de már hiába, mert a kabát nincs. Krámer úr egy percig sem várt, megfordult és elindult. Ott pillantottuk meg az Erdõ utca sarkán, ahogy baktat. És most, összetörten ülve a széken, de egyenes háttal, megpróbál magyarázatot találni arra, hogy miért van ennyire magán kívül. Felnõtt ember létemre, motyogja, mégiscsak egy kabát volt, semmi több. Õ nem tudja, hogy hatvan évet leélni egy városban még nem fátum, de ebben a városban bizony az. Megmérgezõdik a lélek, darabokra törik az akarat, látszatcselekvésben múlik az élet, és a legnagyobb tragédiákat éppen a látszatveszteségek okozzák. Azt sem tudja még, hogy amulett a kabátja, õ csak sajnálja, mert emlék volt, az egész fiatalságának, életének, a szabadkai ruhagyár felvirágoztatásának tanúja. Amikor már nem volt régi a világ, megfakult az épületek sárga színe, akkor megnézegette a kabátját és eszébe jutott a város, ahol vette, a sárga középületek élénksége, a hatalom bizonyossága, amelyre alapozódott az õ munkája, a katonauniformisok gyártása. A ruhák mellett, természetesen, de ahogy a pénz világában mondják, a nagy tételt mégis az vitte, a mundér. Amuletté késõbb lesz a kabát, a történet vége felé, de hogyan érzékeltetni a jelentõségét a dolognak, ha nem húzom ki íjként a feszültséget? Krámer úr éjféltájt lefeküdt, mert úgy érezte, meglelte a magyarázatot. Öregszem. De reggel, amikor ismét csak nem sütött a nap, és nem csillanhatott meg az ökörnyál, hogy a kertbe kisietõk kikerülhessék, hanem alattomosan fojtogatni kezdett, tekeredni és halált idézni ezüstösen, a szél pedig esõfelhõket hozott kelet felõl, szilvakék felhõkbe puhán bugyolált esõcseppeket, óvatosan ejtette ki õket ölébõl, gondos anya módján, Krámer úr ismét nyilallást érzett a lelkében, és felöltõben indult a Majsai híd felé. Nem tudott másik kabátot a testéhez, magához közel engedni. Zakatolt a szíve.

Korán jött az este, egy hét elõtt még délutánt mondtak volna ebben az órában. Megkocogtatták az ablakot, és sietve, a mássalhangzókat sisteregtetve mondták a hírt, hogy fegyverszünetet kértek, ez a biztos véget jelenti, ha nem a halált, csomagolni kell és felmenni, amíg nem késõ, felmenni, így mondták, nem volt kétséges az úti cél, a város, ahová indulni kell, szinte azonnal, a másiknak, a kabát születési helyének a rokona, testvére, alig várták, gyûlölnek bennünket, sisteregtek a hangok, sziszegtek, jönnek már az övéik, nem bevárni, menekülni, menekülni. De hová, motyogta Krámer úr a feleségének, aki már pakolt is, sürgette a férjét, ne totyorogj, tudod nagyon jól, mit jelent ez, százszor beszéltünk errõl, ha bekövetkezik, ezért adtuk el a házunkat, szõlõnket, vettük meg fönt azt a lakást, elvégre a gyárat nem viheted magaddal, siess már, reggel indulunk.

Nem megyek sehová, mert nincs meg a kabátom. Megõrültél? De meglehet még. Hátha mégis a Marci bácsi vitte el, olyan öreg szegény, észre sem is vehette a cserét, és már otthon is volt. Utánajárok. Krámer úr, miután hazaért a vasútállomásról, és elfelejtette a felesége végtelenül hömpölygõ mondatait, teát fõzött magának, kabát nélkül járni október végén nem vicces dolog, és megpróbálta elõre látni a történelmet. Ez csak igen keveseknek sikerült, és Krámer úr nem tartozott közéjük, így nem csoda, hogy lári-fárinak nyilvánította a fejvesztett menekülést, és visszatért kedves tevékenységéhez, a kabát utáni - gondolatbeli - nyomozáshoz. Ekként telt el néhány nap, késõ októberi, szomorú, riadt és félelemmel terhes hét is talán. November harmadikán, Krámer úrnak örökre emlékezetébe vésõdött ez a dátum, Marci bácsi kopogott. Zavartan köhécselt, és a kabátot tartotta a kezében, óvatosan és mégis idegenkedve, más jószága ez tartással a könyökében, a temetõbe indult volna tegnapelõtt, akkor vette észre, hogy nem az övé ez a nehéz és fekete kabát, bizonyára a színháztanács ülése után, igen-igen, kellemetlen, de hát rossz a szeme és fáradt is volt, hozta volna elõbb, de nem mozdult ki a házból, vagyis nem akart kabátot ölteni, nem jön be, sötétedés elõtt otthon akar lenni, csak ennyi.

Krámer úr otthon maradt a városban, mert nem tehetett másként, utazni csak akkor tud az ember, ha lehet, ezen is lehet vitatkozni, de minek, a bizonyosság úgyis csak annyi, hogy Krámer úr sokat sétált, boldogan simulva bele a kabátjába, de lehajtott fõvel, mert más világ lett, ahogyan egy régelmúlt estén sziszegte egy hang az ablakban, gyár nélkül és hirtelen megöregedve sétált az Erdõ utcában, hiába, olyan a város, hogy hirtelen ráncosítja el az arcokat, átmenet nélkül. Öregen, mondom, de boldogan, teszem hozzá, kételkedve ugyan a mondatban, mert lehajtott fõvel, hirtelen megöregedve hogyan lehet boldognak lenni egy kicsire töpörödött, idegenné lett városban, de a kételkedésem nem tartozik a történethez, amelybõl már csak a magyarázat hiányzik, a magyarázata annak, hogy miért mértéktartó a város mai polgára, miért anekdota-hallgató és nem élethabzsoló, miért kerülgeti gondosan a galagonyákat. Természetesen Krámer úr miatt. Mert õ ezt hagyta örökségül.

Egy októberi délutánon, amikor a szél ott gunnyasztott a megmaradt falombok között, Krámer úr hazafelé tartott kabátjában egy kártyapartiról, és azon mosolygott, hogy a háziasszonyok milyen értetlenül bámulnak rá minden alkalommal, amikor közli, hogy a kabátot nem hagyja a fogason, hanem magával viszi, és milyen bárgyún bámulnak rá a férfiak, hogy idõnként hátranyúl a székén és megtapogatja a kabátját, ezen mosolygott, amikor észrevette, hogy kíméletlenül tapossa az útjába esõ gelegonyákat. Zavarba jött, igen, ez a szó következik, zavarba jött, mert úgy érezte, túlságosan respektál egy tárgyat, míg más dolgokat figyelmen kívül hagy, esetleg megsemmisít, mint az ostorfa terméseit. Pedig mi maradt meg neki ebbõl a városból, ha nem az ostorfák, és az azon ülõ szél, amelynek szintúgy hálás lehet hideg leheletéért, hiszen olyankor a kabátjának örülhet. És ennyi az élet, gondolta, miközben gondosan kerülni kezdte a galagonyákat. Élni annyi, mint beleütközni a dolgokba, és simogatni azokat. Ez az utolsó mondat.

Ebben a városban van ehhez néhány ostorfa.

[Rosen]

Lovas Ildikó

Szeráfi történet

Nem kalandoztam már olyan régi idõkben, amelyek a városháza építésének idejére tehetõk. Egy ideig nem. Megfáradtam. Meg aztán nem szerettem volna, hogy végképp rám ragadjon az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szûk - rojtosodó selyem, rühes macska szõréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüssös - ruhája. És tán azt se kérdeztem: megértik, ugye? Pedig ugyan kivel beszélhetném meg azt, hogy a folytonos üléstõl, a szöveg fölötti görnyedéstõl kiseggölõdött, könyéktájt pötyögõssé vált ruházatomban inkább vagyok egy szigorú megfigyelõ, a levegõégben aranyosan sárgállva elrepülõ sárkány leejtett szárnya vagy annak is csak egy pikkelye, s nem bánatos kornyadozással sóhajtozó, a múlt felé hunyorító, a jelen iránt vaksi vénkisasszony. Öregecske angyal.

De megfáradtam. Annyi féltenivalóm volt az utóbbi hónapokban, években, hogy úgy döntöttem, éppen most, hogy már-már valóságossá váltak legszörnyebb félelmeim, hagyom az elmúlt idõket, épületeket és embereket, amiket és akiket szavakba merevítve próbáltam itt tartani a magam és mindannyiunk épülésére, hagyom õket falakon gipszmintaként nyugodni: az újrakezdés lehetõségének formájaként; vásznakba merevülni: a rikító színek elvágyódásaként a város legkiválóbb helyén lévõ csemegebolt hátterébõl; kihasználatlan téglaívként hajolni: reménykedve abban, hogy a kihasználatlanság mindig jobb a megsemmisülésnél.

Sorsukra hagyom õket, mint aki eleget tett. Hát nem vagyok én angyal, hogy õrizzem vágyaikat és megvalósulatlan céljaikat, felvéve a szövegeim miatt nekem kínált molyos, a nosztalgiától öreges-vizeletszínû ruhát. A jelenbe belehunyorgó öregecske, szomorú, tépett lelkû angyal.

Én nem ezt akartam. De a gazdagságot megosztani csak hallókkal és látókkal lehet. A város fölött régen átúszott aranyszínû sárkány szárnyának pikkelyébõl nem születhet angyal, az elmúltat szárnyaival õrizgetõ.

Sorsukra hagyom hát õket. Bennem kedv van és derû. Hatalmasra nõtt testemben motoros fiákerek elõzik a villanyos társaság kocsijait, Ford Mondeo-taxik köröznek a piac környékén, göcögve nevetek, ha kerekeik megcsiklandanak a kanyarokban.

Nosztalgiám szomorkás mosolya?

Nem az emlékmûvek habarcsában az idõ. Gajdeszre megy valahány. Emelheti tisztelet, hagyomány, félelem: az ilyes emlékezetet csámcsogva falja fel az idõ. A fejekben, éppen ott. De minden gajsec lélegzetébõl kifröccsenõ nyálcsepp, aki kenyeres puttonnyal a hátán végigloholt az utcákon, befordult a kapualjakba, perecet vetett a téren röpdösõ masnik felé, becementesedik a léptek alá. Kenyérhordó fiúk fáradtságtól kicsorduló nyálán járunk. Talpunk alatt emlékmûvek.

Rühes macskaszõr-szerû bársony angyali ruhám?

Gondoltam: csillogó pikkely, kemény és törhetetlen, legfeljebb kiseggölõdött és pötyögõs: nem angyali, de olyképp félt, mint az akvarell-maszatos égen elhúzó sárkány félti a szelet. Amiben aztán minden benne: homok, vonatfütty, megérintett muskátli levele, építõmunkások izzadtsága.

Vagy tán nosztalgiává szelídülhet a halál?

Minden máshová került. Hatalmasra nõtt testem sárga keramitkockákon hever, gajsecok reggeli leheletében megkötött nyálcseppjei között, göcögve nevet, ahogy különbözõ jármûvek kerekei csiklandják, fekszik a városon. A város fölött egyszer átrepült, a szelet féltõ sárkány ismeri a helyet, ahol domesztikálni, nemesíteni akarják a halált, úgy lebeg fölötte, mint fekszem én rajta, szárnyából vagy annak csak egy pikkelyébõl sarjadt vadhajtás, pötyögõs és kiseggölõdött ruhájában szövegek közt ténfergõ megfigyelõ.

Ó, lennék bár öregecske angyal, nem kerub és nem szeráf, nem õrzõ és nem kitaszított, csak egyszerû, a kilenc kar egyikében megbújó, rosszul látó vénkisasszony: a város temetésén, emlékmûvek emelésének idején félbevágott vöröshagymát szorongatnék fekete szegélyes fehér zsebkendõmbe, aki titkon megnyúzza egyetlen szobájába bezárt és ettõl betegszõrûvé vált macskáit, hogy bundájukból otthonkát fonjon, sodorjon, kössön, és a halálba belenyugodva nyávognám a jelent. Feledve a régi idõket, a megértés vágyától hatalmasra nõtt sárkányszerû testem helyett aprócska angyalkezeimet tördelném.

Nem pékáruval teli puttonyokat cipelõ kenyeresfiúk emléke görnyesztené a hátam, tenné púpossá, de rüssök röpködnének otthonkámon, bõrömnek macskaszar szagú lenne a kipárolgása. Véletlennek is tarthatnám jelenlétemet, mit sem számító angyali ártatlansággal, kívülállóként: tiszta szellemi lényként.

Vagy tán nem a haláltól való félelemben dagad az élet?

Gondoltam: meg kell értenem, miért került minden máshová. Azért, hogy a nyelvem ne szennyezhesse be a testem: ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. (...) a nyelv is tûz, a gonoszság egész világa. Jól tudom, könnyebbségem volna máskülönben, hisz úgy lehet, az angyaloknak nincs nyelvük, közéjük tartoznom kellemes volna.

Gondoltam: meg kell értenem annak a régi, aranyszínû sárkánynak nyelvét, mely a város fölött szállva mondta: vannak fõvárosok, hol az ilyen gyötrõdés érthetetlen volna. És olyképpen belemerültem ebbe, hogy észre sem is vettem, régmúlt idõkbe: azok embereihez, tárgyaihoz tértem, az elmúlt város iránt vágyakozó szövegíró macskaszar-szagú, öregember vizeletének színében fürdõ ruhájába bújtatódom, öregecske angyallá avanzsálok lassan.

Miközben a nyelvem az arany tisztaságában fürdõ sárkány nehezéke. És végül: engem kell legyõznie az angyalinak, mert az ördöggel cimborálok, bálványimádó vagyok. Önmagam kell legyõznöm: nyelvem legyen öngyilkoló kardom, mellyel hatalmas, jármûvek kerekének csiklandozásától göcögve nevetõ testem miszlikbe aprítom.

Hát nem akkor silányítom nosztalgiává a halált, ha nem veszem észre, hogy minden máshová került?

Gondoltam: a rühes macska lenyúzott bõrébõl font ruha, ami rám került, nem egy öregecske angyalé, de a halál angyaláé.

És újra a szöveg fölé görnyedtem, emlékezni akartam: volt kiseggölõdött ruhám, pötyögõssé vált könyöke tájéka, mert az aranyos sárkány szárnyának egy pikkelyébõl lettem megfigyelõ, más helyeken tán érthetetlen volna az effajta gyötrõdés, ám nem itt, ahol minden máshová került. És tán meg kéne alkudnom, hogy ne gyõzessek le, ne neveztessek egy elmúlt város iránt vágyódó szövegírónak?

Hát bálványom a város?

A bukott angyal ismeri föl a mélységet. Lázadhat az ellen, hogy minden máshová került. De a bukott angyal szemefehérjébõl hiányzik a sárkány tisztessége: nyelvével formált szavak. A habarccsá keményedõ nyál, ami nem dicsõítés és nem emlékmû, nem lázadás és nem kárhozat.

Megfáradtam. Már annyira elnehezültem, hogy tán végképp hagyni kezdtem az elmúlt idõket, épületeket, embereket.

Mert minden máshová került, úgyis gajdeszre megy valahány.

És ez már majdnem olyan volt, mint a "meg nem tapasztalt szenvedés öröksége". Éppen akkor, amikor majdnem valósággá váltak legszörnyebb félelmeim, megtörténtté az utóbbi években és hónapokban gyülemlõ gonoszság, szereztem egy macskát. És mondtam: hagyom az elmúlt idõket, tán nem engedem, hogy vágyódó szövegíróvá tegyenek, bálványimádóvá?

A kölyökmacskával együtt kezdett nõni bennem a dac, az ellenállás: hát nem tartozom ide, mondtam, ide, ahol minden máshová került. Figyeltem az egyetlen szobámba zárt macskám testérõl hullani kezdett szõrt. Kajánul azt gondoltam, hatalmasra nõtt testem, melyben egymást elõzve száguldanak a közlekedési eszközök, úgy megy majd össze, zsugorodik bele a szobába, ahogy a macskáról hámlik, a bezártság kínja miatt csomókban hullik ki a szõr.

Tennem kellett valamit, gyûjteni kezdtem a szõrét, öreges vizelet szagú szõnyegembõl ujjaimmal kapartam ki macskaszar szagú szürke szõrét, hogy galacsinná sodorva kidobjam, de mert nem volt hozzá erõm, hát hagytam, szerte hagytam a szobában, míg lassan annyi lett belõle, hogy amerre fordultam belédörgölõztem, beletapadt a ruhámba, kiseggölõdött, könyökénél pötyögõssé vált ruhámba, puhává téve azt, akárha sárgás rüssök, úgy lógtak rajtam a macskaszõr galacsinok, nem éreztem már, hogy vannak helyek (fõvárosok tán), hol az ilyen gyötrõdés érthetetlen volna, mert a gyötrõdést se éreztem, nem terült el az ég alatt az aranyos testû, a homok, a vonatfütty, a megérintett muskátli levelének és az építõmunkások izzadtságának szagát a szélben féltõ sárkány, magam se voltam a földön, nem nyúlt el hatalmas testem, nem emlékeztem a gajsecokra, amint a reggelbe fáradva kiköpnek, nem volt mire figyelnem.

Vaksin hunyorgó öregecske angyal lettem lassan, szavak nélkül totymorgó. Már kezdtem nem látni, hogy minden máshová került: macskakaki a szememben. Ruhámhoz nem ért hozzá a sárkány szárnya.

Vagy tán mégis az emlékmûvek alatt vannak a halottak? És virággal kérhetünk bocsánatot az életükért?

- Angyali ártatlansággal kardot fogunk a kezünkbe és virágcsokrot suhintunk össze ügyes mozdulatokkal - ezt mondtam a bezártságtól rühesen vakarózó macskának, végighúzva felfelé görbülõ hátán a kezem, és hirtelenül nagyon meggyûlöltem, mert annyi élete van. És mert szõrgalacsinjaitól hozzá váltam hasonlatossá, magamat is meggyûlöltem. Éreztem, hogy nõ, növekszik bennem az élet, ami pedig nem kell nekem, mert nincs benne kérdés.

Nem a kérdések tartják távol a halált?

És nekem nem azzal kellene mégiscsak foglalkoznom, akkor is, ha az utóbbi idõben majdnem: újra minden máshová került.

Elhittem, majdnem elhittem, hogy kérdések nélküli szövegíróvá kell lennem, egy szomorúan bólogató öreg angyallá, mert megijedtem: megijedtem attól, hogy erõszaktól halhatok meg, és szétporladó hatalmas testembõl szertefutnak majd a közlekedési eszközök anélkül, hogy megmondtam volna, merre induljanak.

És tudom, mi akadályozott meg abban, hogy elhiggyem, le is írom azonnal. Ha férfiak verekednek egymással, és egyiknek felesége odamegy, hogy a férjét kiszabadítsa annak a kezébõl, aki veri, és odanyúl a kezével, hogy megragadja annak a szeméremtestét, le kell vágni az asszony kezét irgalom nélkül.

Odavágtam a macskát, verni kezdtem ököllel és rugdosni a rüsztömmel, szállt a szõr mindkettõnkrõl, csípõset izzadtam, ha nem lesz is kezem, nem pótolhatod angyali szárnnyal, nevetni akarok és sírni, a szeméremtesthez kapcsolódó történetet akarom elmesélni, de elõbb tisztázni, hogy miért került minden máshová, jaj, jahajaj, az életemet akarom. Mert tudd meg, te rühes dög, hogy ez az egyetlen életünk, mindamellett talán a legjobb élet a lehetséges reinkarnációk láncolatában, melyen átmegyünk, mert a gilgul, a számtalan élettranszformáció kabbalista hite szerint a múlt vagy jövendõ életeink során kõ, növény, állat voltunk vagy leszünk, vagy bármi a bolygónkat meg a számunkra ismeretlen világokat benépesítõ oktalan lények közül.

Akár angyal is.

De nem most, rugdostam a macskát, nem most, amikor még lélegzem, akkor se most, ha voltak pillanatok, amikor szerettem volna kilépni mindabból, ami körülvesz, mert már nem olyan a világ, amelyben a férfiak verekednének egymással, csak gyilkolás van, gyereket, asszonyt, közkatonát, férfiembert egyként elérõ halál, nincs helye a kéz feláldozásának. Mert minden mellett mégis ez a legjobb életünk.

És kirugdostam szobámból a macskát.

Vagy nem került minden máshová?

Ahogy hatalmas testemmel ismét nyugodtan heverek a régi helyemen, azt látom, ami van: semmi se ott, ahol lennie kellene.

A folyó már másfél évszázada a föld alatt folyik. A Nagyposta utcájából az õ hullámain nyargaltak a gajsecok kenyeres puttonyokkal a hátukon: ha kiköptek fáradtságukban, az utca lefolyóin a föld alatt sutyorgó folyóba került nyáluk, száradó nyomai ekképpen lettek a vízfolyás emlékmûvei. A föld göröngyei színes testû díszként falakon tündökölnek. Különlegesen ragyogóvá teszik a várost: kék, sárga és zöld ragyogásuk az épületek falán a féltést gerjeszti: s ha bántja valakik szemét? És visszatépik oda, ahonnan fáradtságos munkával kisajtolták belõlük a ragyogást: a földbe.

Hát nem az jelenti a fájdalmat és a szépséget, ha minden máshol van?

Akár az asszony keze idegen férfi szeméremtestén, hogy megmentse a férjét amannak kezétõl. Cselekedete a megmentés, a megtartás kétségbeesett hirtelenségével zúdul a kezébe, sokszorozza meg erejét, mégis van egy parancs, amely úgy szól: irgalom nélkül vágják le a kezét.

Azért ad, hogy elvegye?

Olyan egyszerû ez. Ahogy hatalmas testemmel elterülök, hogy a közlekedési eszközök kedvükre tehessék dolgukat, idõrõl idõre víz fröccsen a szemembe. A város legkülönbözõbb pontjain csobogók, szökõkutak köpik-nyelik a vizet, a föld göröngyeibõl égetett csempék õrzik cseppjeiket, amelyek néha, ha feltámad a szél, hatalmas testemre kerülnek. Hûsít, élvezem. De amikor szöveg fölé görnyedek, az élvezet ijedtséggé, féltéssé nehezül: tudom, hogy a város föld alá került folyójának emlékmûvei: egyképpen fájlalják a folyó eltûnését és teremtenek szépséget. És tudom, hogy annak adatik, akinek van: de melyik? Fájdalom? Szépség? Ezért ragaszkodom a járdához száradt gajsec-nyálhoz: csöppjei a folyóban és talpunk alatt, az elvesztés lehetõsége nélkül.

De bennem kedv van és derû. Szélcsendes napokon, amikor nem fröccsen felém a szökõkutak vizébõl egyetlen csepp se, csak a közelekedési eszközök surrognak járataik szerint, göcögve nevetek, ha kerekeik megcsiklandanak. Ilyenkor Krámer úr jut eszembe, akinek egyszer tévedésbõl elvitték legkedvesebb ruhadarabját, a kabátját, amely egész fiatalságának, életének, a szabadkai ruhagyár felvirágoztatásának tanúja volt, abban a városban vette, ahová egy õszi napon indulnia kellett volna a feleségével együtt (sietve, a mássalhangzókat sistergetve mondták a hírt, hogy fegyverszünetet kértek, ez a biztos véget jelenti, ha nem a halált, csomagolni kell és felmenni, amíg nem késõ, így mondták, nem volt kétséges az úti cél), de nem indult el, Krámer úr maradt, és mert a felesége nem volt vele, nyugodtan kigondolhatott dolgokat, mesélhetett történeteket. Egyszer azt mondta, "élni annyi, mint beleütközni a dolgokba és simogatni azokat." De ennél sokkal jobban szerette azt a mondatot, hogy "minden máshová kerül."

Mostanában szélcsendes napok sorjáznak, követik egymást a holdpálya két csomópontja, a sárkányfej és sárkányfarok között, hát kihasználom az idõt, és elmesélem, hogyan gondolta Krámer úr azt, hogy minden máshová kerül.

A Városháza harmadik emeletén sorakozó mûtermek egyikének zajos összejövetelén üldögélt Krámer úr, kicsit hümmögve-dünnyögve, rövidlátó szemével a színésznõket méregette, fickándozó nevetésükre megrándult az orrlyukából kilógó szõr, válla fölött hátranézett a demizsonból bort töltõ mûvészre, akit felesége a hatvanas éveket idézõ szigorú-feketével kihúzott szemével komoran méregetett, és - Krámer úr - kicsit összerándult, ahogy a demizsonból kilöttyent a homoki bor, mert a mûvész rázendített, hogy: "Debrecennek van egy vize..." Mindenki jól érezte magát, a félig nyitva hagyott, folyosóra nyíló ajtóból barackpálinka illata sündörgött a mûterembe, mert az éppen daloló mûvész felesége a gimnáziumból hazafelé menet betért férje mûtermébe, aki egy tisztelõjétõl barackpálinkát kapott, amit a múzeumból, a levéltárból és a szomszédos mûtermekbõl odasereglettekkel igyekezett megsemmisíteni, hogy hazavigye a cekkereket. De mert a pálinka meggátolta az embert a bevásárlásban, a szigorú-feketétõl erõs szemû asszony felkapta az üveget, és a folyosón lévõ keskeny ablakok egyikén ledobta a Városháza udvarába. Annak illata, akárha fehér szirmú barackvirág, puhán szállingózott vissza az üvegcserepek közül. Emiatt aztán Krámer úr, aki a színházi elõadásról érkezett a mûterembe, már a folyosón kellemesen érezte magát, bár amikor megtudta az illat okát, kicsit összerázkódott az asszonyi gyalázattól. Hallgatagon üldögélt a sarokba helyezett fotelben, jól érezte magát a viháncoló színésznõk látványától, de amikor felhangzott a "Debrecennek van egy vize...", odafordult a tõle nem messze tanyázó férfihoz, és megkérdezte tõle, miért van szakálla. Akárha sejtette volna a választ, bólintott: gondoltam, hogy nem azért, mert zsidó vagy. És fejével egy csupasz arcú figura felé bökött: minden máshová kerül. Akár a barackpálinka: a vérkeringés helyett az udvar kövére. No, de legalább egyet biztosan tudok: ettõl az asszonytól nem kellene szõrszál - és fejével a szigorú-feketétõl borult tekintetû nõ felé bökött -, mert õ aztán nem kerülne máshová. Öreg volt már Krámer úr, hát örömét lelte abban, hogy odafigyeltek rá, így aztán a tekintélyes szakállra függesztve szemét, folytatta: megjegyezheted, amit mondok: minden, ami jó, máshová kerül. Akár a barackpálinka az udvar kövére, a folyó a föld alá. Régi tapasztalatom ez nekem, még Csantavéren jöttem rá, amikor az elsõ szeretõm elhagyott. Arra kértem, engedné meg nekem, hogy a szeméremszõrzetébõl kicsippentsek egy szálat, hadd szagolgassam, morzsolgassam hátralévõ éveimben. Mert más asszony nem kell nekem, ezt azért hozzátettem. Megengedte. Valami történhetett akkor velem. A gyûjtés izgalma kerített hatalmába. Nem tudom, hogy ezt érezhették-e meg bennem, de sorra elmentek, máshova, máshoz kerültek. Annyi biztos, hogy egyedülálló gyûjteményem van: egyenes szálú fekete, kunkorodó szõke, selymes vörös. Nem akartam, hogy elmenjenek, de elfogadtam, belenyugodtam: ami jó, szépséget és fájdalmat ad, mindig máshová kerül.

Krámer úr, akárha oda nyúlna, kicsippentett egy szõrszálat az orrából, tán csiklandozta a gyorsuló levegõvételben. De ettõl az asszonytól, bökött a térde közt demizsont szorongató mûvész felesége felé, akkor se kellene, ha csokorba kötve nyújtaná át. Mert nem amiatt voltak jók a mindig máshová kerülõ asszonyok, nem. Hanem azért, mert úgy csinálták, mint az angyalok. Akár a szeráfok.

Szélcsendes napokon, amikor hatalmas testemre nem fröccsen víz a szökõkutakból és csobogókból, olyan, akárha kiseggölõdött és könyéktájt pötyögõssé vált ruhámban ülnék a szöveg fölött, régmúlt idõket és embereket idézve, akár egy régi, aranyszínû sárkány szárnyának pikkelyébõl idehullott megfigyelõ, nem viaskodom rosszízû gondolatokkal öregecske angyalokról, akik ellenében meg kellene védeni a nosztalgiává silányított halált, kérdéseket föltenni, hogy értelmessé dagadjon az élet, az a gyötrõdés, amely más helyeken érthetetlen volna, akkor Krámer úrra gondolok, akirõl úgy érzem, sajátságos gyûjteményével éppen olyan emlékmûvet emelt a szeráfként szeretõ asszonyoknak, mint a gajsecok a föld alá került folyónak, nem érzem, hogy az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szûk - rühes macska szõréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüsszös - ruhája volna rajtam, és ha nem volna ilyen hatalmas a testem, tán föl is tudnék repülni, sárga hajam úszna a szélben, olyan volnék, akár egy aranysárkány, vagy tán, mint egy hatszárnyú angyal: szeráf.

[Rosen]

PERNECZKY Géza
Az ablak

“Már hajnali ötkor az ablakot pucolta. Lezuhant, meghalt!” – A hír vaskos címsorba szedve állt az Express címû bulvárlap elsõ oldalán. Alatta olvashatók voltak a részletek is. Egy bizonyos Deggemann asszonyt annyira nyugtalanított a tudat, hogy mosatlanok az ablakai, hogy már hajnalban fölkelt és nekilátott az ablakpucolásnak. Az álmosságtól azonban még bizonytalanul állt a lábán, egyensúlyát vesztette, és kiesett a negyedik emeleti lakásból. A rövid cikk mellett egy fénykép állt a házról, amelyben a Deggemann család lakott, és egy fekete nyíl mutatott a kérdéses ablakra.

  Nem tett említést róla az újság, hiszen nem is volt különösebb hírértéke, hogy a város szociális osztályának az illetékes munkatársa a váratlan tragédia után rutinszerû látogatást tett a balsors sújtotta családnál, hogy fölmérje a kárt, és eldöntse, indokolt lenne-e rendkívüli segélyt folyósítani. Elõször tévedésbõl az egyik szomszédnál csengetett be, mert a névtáblákkal mit sem törõdve egyszerûen azt a lakást kereste, amit az újságban hozott fotó azzal a bizonyos fekete nyíllal megjelölt.

Miután kiderült, hogy az újságban rosszul volt elhelyezve a nyíl, különösebb nehézség nélkül megtalálta az igazi Deggemann-lakást is. Csak Deggemann úr volt otthon, aki érthetõ módon nem volt beszédes hangulatban, de azért az eléje tett ívet készségesen és lelkiismeretesen kitöltötte. Az így adott válaszokból kiderült, hogy kereskedelmi iskolát végzett és foglalkozására nézve vállalati könyvelõ. Vallása katolikus, és három gyermeke közül a két idõsebb fiú, a legkisebb pedig leány – valamennyi még iskolás korban volt. Míg Deggemann úr a kérdõívvel bajlódott, a szociológiai osztály munkatársa feltûnés nélkül körülnézett a lakásban, amely tisztának és ápoltnak látszott, és nem különbözött a városban található legtöbb kispolgári otthontól. Miután túlestek az adminisztratív formaságokon, a tisztviselõ kissé bizonytalan mozdulattal a nappaliszoba egyik ablakára mutatott és megkérdezte, hogy errõl az ablakról lenne-e szó. Deggemann úr csak rekedt torokköszörüléssel válaszolt, majd némán bólintott. A szociológus kicsit még ide-oda topogott, de aztán – és ezt udvariasan meg is jegyezte – teljesen tisztának találta a szoba valamennyi ablakát.

    Ekkor Deggemann úr mégis megszólalt:

      – A feleségem szerint nem volt egészen tiszta. – Aztán hozzátette: –Talán annyiban igaza is volt, hogy amíg maga inkább csak kinéz az ablakon, a feleségem mindig alaposan ránézett az ablaküvegekre, ahelyett hogy, mondjuk, átnézett volna rajtuk.

A tisztviselõ zavartan félrefordult, és hogy visszanyerje biztonságát, a kérdõív után nyúlt, és a megjegyzés rovatba odaírta: – “Nem kinézett, hanem ránézett.” – Majd, mivel sutának találta így a mondatot, kiegészítette még az odakívánkozó befejezéssel: – “az ablakokra.” – Degemann úr ekkor megkérte a tisztviselõt, hogy írja még oda, hogy a felesége nagyon tiszta és szorgalmas asszony volt. Miután a tisztviselõ eleget tett ennek a kérésnek is, elbúcsúzott Deggemann úrtól, aki az ajtóban állva még megjegyezte, hogy ha a gyerekeket is látni akarja, akkor legközelebb délután jöjjön, amikor azok már hazajöttek az iskolából. Egyébként szívesen megmutatná a gyerekekrõl készült fényképeket is, és csak azért nem teszi, mert elég régiek a felvételek. Ideje lenne újabbakról gondoskodni.

Ez az utolsó mondat, miközben úton volt a hivatalába visszafelé, elgondolkodtatta a szociális osztály munkatársát. Emlékezett ugyanis egy szakcikkre, amelyben évenkénti ritmusban megismételt fényképfelvételek alapján elemezte a szerzõ egy tipikus család szociális helyzetének a lassú megváltozását. Deggemann úr nem volt túl közlékeny, de áradt belõle a megbízhatóság és a kooperatív segítõkészség. Nem lenne butaság, gondolta a tisztviselõ, ha élne a kínálkozó alkalommal, és valami hasonló szakmunkába kezdene.
Így történt aztán, hogy két vagy három hét múlva, amikor már majdnem elfelejtette a Deggemannéknál tett látogatását, egy napon a tisztviselõ elõtt mégis csak felrémlett az újságban lehozott ablak képe a fekete nyíllal, és ekkor egy hirtelen elhatározással cselekvésre szánta el magát. Felhívta Deggemann urat, hogy megkérdezze tõle, megengedné-e, hogy a délutáni órákban újra elnézzen hozzájuk. Ez a második látogatás sokkal jobban sikerült, mint az elsõ, pedig a hivatalnok a fényképezõgépét nem is hozta magával – azért ugyanis külön haza kellett volna még mennie. De ezután rendszeres idõközökben el-ellátogatott a Deggemann családhoz. Sok mindent lefotózott a látogatásai alkalmával, és mind a képeket, mind pedig a körültekintõen vezetett jegyzeteit egy külön irattartóba fûzve kezdte gyûjteni.

Idõvel azonban mégis egyre több érdektelen adat gyûlt fel a Deggemann dossziéban. Lehet, hogy az is közre játszott ebben, hogy a városházi tisztviselõ az évek múltával mégis csak belefáradt a Deggemann családba, és lassacskán belátta, hogy nem is olyan könnyû tudományos publikációkat írni. Ám az is nehezére esett volna, hogy az egészet a szemétbe dobja. Végül azzal a megjegyzéssel adta át a dossziét e sorok írójának, hogy bár a Deggemann család története tudományos szempontból elég érdektelen, mégis tartalmaz néhány olyan fordulatot, amik lehet, hogy érdekesek, minden esetre elég nehezen magyarázhatók. Elképzelhet, hogy egy irodalommal foglalkozó egyén inkább tud kezdeni velük valamit.

Az oldalakat átlapozva kiderült, hogy a városházi tisztviselõ nem csak Heggemannékat látogatta meg idõrõl-idõre, hanem azokat is sorra meginterjúvolta, akik valamilyen úton-módon ismerték a családot. Ennek ellenére az anyag tényleg elég sivár maradt. Csupa közönséges vagy ostoba dologról esett szó a feljegyzésekben, és ezek a mozaik-kockák nem álltak össze koherens történetté. Elég, ha a puszta tényeket felsorolom, hogy az olvasó is lássa, hogy igazam van, és tiszta képet kapjon a Deggemann család életének a folyásáról.

Az adatok szerint Deggemann úr a felesége halálát követõ elsõ hónapokban neurotikus zavarokban szenvedett. Kerülte a lakás utca felé esõ falait és nem tudott az ablakokra nézni. Három-négy hónap elteltével azonban az ablakok annyira elvesztették a korábban megszokott tiszta fényüket, hogy Deggemann úr úgy érezte, hogy most már nem fél kinézni rajtuk keresztül az utcára. Porból és esõcseppek nyomából képzõdött finom mintázatú háló tette homályossá az üveget, és ezzel az utcakép is elvesztette metszõ tisztaságát. Deggemann úr ezután többször is megemlítette a munkahelyén a kollégái elõtt, hogy most már nem olyan biztos abban, hogy a felesége túlzásba vitte volna az ablakok tisztaságának a kérdését. A piszkos ablak ugyanis elsötétíti a szobát. Ahogy az feljegyzésekben állt, Deggemann úr viselkedését az egyik fiatalabb kollégája úgy értékelte, hogy, úgy látszik, a könyvelõt lelkiismeret furdalások gyötörték, amiért soha nem segített feleségének a takarításban. Egyszer ugyanis azt a feltételezést is megkockáztatta, hogy a felesége még mindig életben lehetne, ha átengedte volna neki az ablakpucolást.

Ez a fiatalabb kolléga, megunva az ablak ügyet, és a szûnni nem akaró lamentálást, végül is azt tanácsolta Deggemann úrnak, hogy ha felesége életében el is mulasztotta, legalább most szánja rá magát, hogy megmossa az ablakokat. Mint hozzá tette: – Nem fog leesni a gyûrû, kedves Deggemann úr, az ujjáról. – Deggemann úr sokáig szótlanul nézett maga elé, majd megkérte ezt a kollégáját, hogy engedje meg, hogy meglátogassa õt az otthonában egy olyan napon, amikor a felesége éppen az ablakokat pucolja. Szeretné ugyanis látni, hogyan végzik az asszonyok ezt a munkát.

Ettõl az idõtõl kezdve Deggemann úr tényleg tisztán tartotta a lakása ablakait, és egyidõre teljesen visszanyerte normális kedélyállapotát. Másfél vagy két év múlva annyira rendezõdtek az otthoni viszonyok nála, hogy takarítónõt is fogadhatott, aki aztán mindent tisztán tartott, beleértve természetesen az ablakokat is. Deggemann úr csak azt az ablakot tartotta fenn magának, amelyhez a tragikus esemény emléke fûzõdött. Ezt továbbra is maga mosta, és gyakran álldogált a kristály tiszta ablaktáblák elõtt centiméterrõl centiméterre vizsgálva az üveget, hogy eltüntesse az esetleges légypiszkokat vagy a vízcseppek nyomát.

Újabb néhány esztendõ múlva a gyerekek már olyan nagyok lettek, hogy kezdtek kiszakadni a családi otthonból. A két fiú önállósította magát, és csakhamar Deggemann úr lánya is férjhez ment. A városházi tisztviselõ meglátogatta a fiatal asszonyt az új otthonában, ahol is a hûtõszekrénybõl elõvett sörös üvegek megnyitása után és némi csevegés közben tapintatosan az ablaktisztításra terelte a szót. Megtudta, hogy a fiatalasszony mindenhéten lemossa egyszer az ablakokat. A lakás egy új épület harmadik emeletén volt, és ez a körülmény alkalmat adott a tisztviselõnek arra, hogy az utcára letekintve felidézze a néhai Deggemann asszony hálának a szomorú körülményeit is. A fiatalasszony azonban úgy tudta, hogy az anyja valamilyen betegségben halt meg – ami azért volt különös, mert már nem volt olyan kisgyerek a tragédia idején, hogy ne tudhatta volna az igazságot. A válasz annyira megdöbbentette a tisztviselõt, hogy nem is vesztegetett több szót az ablakokra, hanem a miután a sörét kiitta, elbúcsúzott a fiatal pártól, és a továbbiakban semmilyen följegyzést nem fûzött be róluk a Deggemann-dossziéba. Hasonló okokból hagyott fel azzal is, hogy figyelemmel kísérje a fiútestvérek életének az alakulását.

Közben Deggemann úr kedélyállapota újra rosszabbra fordult. A házat ugyanis tatarozták, és a munkálatok során kicserélték a régi ablaktokokat is. Deggemann úr azt szerette volna, ha a tragikus emlékû ablak a helyén marad, de mivel ez nem volt lehetséges, legalább ahhoz ragaszkodott, hogy a lebontásra kerülõ régi ablaktokok közül ez az egy épen maradjon. Összeillesztette a leszerelt ablaktok részeit, és amikor ezzel kész volt, a helyükre akasztotta az ablakszárnyakat is, majd pedig az egészet odaállította a falhoz támasztva a konyha végébe. Olyan benyomást keltett ez a megoldás, mintha egy nyitott könyv támaszkodna a falhoz, aminek átlátszóak az oldalai. Deggemann úr továbbra is gondoskodott róla, hogy az ablakszárnyak tiszták maradjanak, ami így, hogy az ablak már le volt szerelve, nem is bizonyult nehéz munkának.

Idõnek teltével azonban jobb megoldásra jutott Deggemann úr, noha az ötlet, amit kitalált, megrökönyödést keltett a szomszédokban. A kollégái közül is voltak néhányan, akik továbbra is kapcsolatot tartottak az éppen nyugdíjazott Deggemann úrral, és azok is furcsállották a dolgot. Deggemann úr ugyanis az ablakot kiszállíttatta a temetõbe, és ott egy betonkeretbe ágyazva felállíttatta a felesége sírjára. Ezután hetente kijárt a különös síremlékhez, és vödröt, mosószert, meg törlõrongyot, valamint az ablaküvegek polírozására szolgáló bordarabokat vitt mindig magával, hogy tisztán tarthassa az ablakot. Volt úgy, hogy az esõs hónapokban, amikor a zápor magasra verte a sarat, majd minden nap kinézett a temetõbe, hogy van-e valami tennivaló az ablak körül. Kevesebb munkája akadt a száraz évszakokban. Ilyenkor mintegy imába merülve vizsgálgatta az ablaküveget, és legfeljebb csak a zsebkendõjét vette elõ, ha valami apróbb piszokfoltot talált.

Az ismerõsök belenyugodtak, hogy Deggemann úr nem beszámítható, és kezdtek napirendre térni a különös szokásai felett. Csak akkor ébredtek rá, hogy jobban kéne vigyázniuk rá, amikor egy alkalommal Deggemann úr azt a megjegyzést tette, hogy ideje már, hogy a felesége után menjen. Ekkor a szomszédok közül néhány asszony úgy határozott, hogy az öreget egy kicsit tényleg szemmel tartják, és beosztást csináltak arról is, hogy melyikük kíséri ki Deggemann urat a temetõbe a heti sír-látogatásaira. Ezt nagyon leleményesen azzal indokolták, hogy Deggemann úrnak bizonyára nehezére esik már a vödröt és a mosószereket egyedül cipelnie. Deggemann úr örült a váratlan segítségnek, és felvillanyozva szervezte meg a következõ hetek sír-látogatásait.

Az asszonyokat megnyugtatta ez az egészséges reakció, annál is inkább, mert mindjárt az elsõ alkalommal, hogy Deggemann úr valamelyik szomszédasszony kíséretében a temetõbe látogatott, kiderült, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Deggemann úr ugyanis nem csak az elhunyt feleségérõl mesélt el az ablaktisztítás közben egyet és mást, hanem különben is beszédes hangulatban lehetett, hiszen ráterelte a szót a szomszéd sírok virágaira, sõt mesélni kezdett azokról az idõsebb asszonyokról vagy özvegyemberekrõl is, akik rendszeresen kijártak a temetõbe a hozzátartozóik sírjához, és így idõvel Deggemann úr ismerõseivé váltak. De a következõ csütörtökön – és csak késõbb derült ki, hogy Deggemann asszony is egy csütörtöki esett ki az ablakon – Deggemann úr az ablak megtisztítása után váratlanul búcsút vett az õt éppen elkísérõ asszonytól, kitárta a betonkeretbe ágyazott ablak szárnyait, és mielõtt az asszony megakadályozhatta volna ebben, kissé ügyetlenül, fejével elõre bukva átvetette magát az ablakpárkányon.

A párkány és a sírt fedõ márványlap között csak annyi volt a távolság, mint amennyi az ablakok szoba felöli oldalán szokás, nem lett volna tehát feltétlenül súlyos kimenetelû a bukás. Deggemann úr azonban, ahogy átesett, rögtön el is tûnt az ablak túlsó oldalán, és a szomszédasszony, aki a rémülettõl megkövülve állt még egy darabig a sír mellett, amikor magához tért, pánikba esve futott ki a temetõbõl. Hazaérkezve aztán megtudta, hogy ugyanabban az idõpontban, amikor Deggemann úr eltûnt a sír mellõl, az öregúr holttestét teljesen összezúzódva ott találták meg a ház elõtti járdán. Az esetnek véletlenül nem volt szemtanúja, ezért aztán senki sem tudott számot adni róla, hogy tulajdonképpen mi is történt, és hogyan került a holttest az utcára.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy Deggemannék és az ablak még egyszer belekerültek az újságba – igaz, a cikket most már nem a lap elsõ oldalán hozták, hanem csak a harmadikon. Az Express címû lap beszámolt a szomszédasszonyok tanúvallomásairól, valamint az egyház, a parapszichológia és a rendõrség képviselõinek az állásfoglalásáról.

Az egyház megkérdezett tisztviselõje a püspöki hivatal egyik titkára volt, aki elutasította azt a feltevést, hogy csoda történt volna, és kizárta annak a lehetõségét, hogy Deggemann urat valaha is szentté avathatná az egyház. Megértõbb volt az a szakértõ, aki az egyik baden-württembergi egyetem parapszichológiai tanszékének a docenseként volt ismert, és akinek a véleményét telefonon kérte ki a szerkesztõség. Ez a docens elképzelhetõnek tartotta, hogy valamely erõs érzelmi indíttatás ilyen parakinetikus jelenséget indukáljon. Mivel azonban Deggemann úr különös eltûnését a temetõbõl semmilyen mûszeres kísérlettel nem ellenõrizték, a megkérdezett tartózkodott attól, hogy messzemenõ következtetéseket vonjon le a hírekbõl. A rendõrség álláspontja volt a legegyszerûbb. Az ügyeletes rendõrtiszt ugyanis kegyeletsértõ módon majdnem hogy mulatságosnak találta az esetet. Úgy spekulált, hogy az eset könnyen megmagyarázható, ha feltesszük, hogy az aznapra kijelölt szomszédasszony elfelejtette, hogy el kell kísérnie Deggemann urat a szokásos útjára. Az akkor talán így, egyedül ki sem ment a temetõbe, hanem otthon látott neki az ablakmosásnak.
Ez az újságcikk volt az utolsó dokumentum a Deggemann-dossziéban. Az újságkivágás sarkában egy piros ceruzával odafirkantott megjegyzés állt az adatok gyûjtõjének a kezeírásával, és ez csak annyi volt, hogy: “Blöff. Átadni valamelyik irodalmárnak.”

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Adria

  A tenger zöld tajtékot hányt, és ez a tajték márvánnyá fagyott, ahogy átlépte a lagúnák küszöbét.
    Elõször a város oroszlánja tûnt föl, unatkozva a magas oszlopon, mintegy még mindig a sós vízzel való találkozásra várva. Aztán a paloták díszes homlokzata. A lakosság egy része ma is a brokát függönyök öbleiben állt, és kutató tekintettel a csatornák vizét vizsgálta. Nyugtalan tenyerek siklottak végig az ablakfüggönyök ráncain, és idõnként elõfordult, hogy az így megérintett díszes kelme megszólalt, akár a hárfák húrjai. A mennyezet síkján mindenütt zöldes fény hullámzott – a várost elöntõ víz a paloták termeibe vetítette a klorofil tartalmú napfényt.

    A kis bárka, amely a tenger felõl érkezett, már bevonta barna vitorláit, itt most már egy-egy evezõcsapás is elég volt a továbbjutáshoz. A bárka orrában egy abbé állt, karcsú, fiús alakját fekete talár borította. Arca rizsporos volt, ezüst parókája pedig képkerethez hasonlított, amelyet egy alig látható mosoly köré feszítettek. A bárka végre elérte a lépcsõket, és halk koccanással egy tölgyfaoszlophoz verõdött. Az abbé elõre hajolt, és egy könnyed mozdulattal a partra ugrott. Miközben a bárkát a személyzet kikötötte, a fekete taláros alak már elérte a közeli kis teret. Egy barokk templom okker színû homlokzata és néhány zsalugáteres ház között ebben az órában oly erõvel sütött a nap, mintha ez lenne az utolsó alkalom a nyárra. A tér közepén szökõkút csobogott, a kút mögött pedig néhány idegenszerûen öltözött férfi állott.

    – Maestro ? – lépett elõ az egyik, amikor az abbé a közelükbe érkezett. Karját kissé színpadiasan elõrelendítve akarta köszönteni a taláros alakot. Az azonban nem fogadta el a feléje kinyújtott kezet, hanem mint egy meglepett macska, könnyedén kiért, és anélkül, hogy látszott volna rajta, megfeszült a teste: készen állt egy további, életet mentõ ugrásra.

    A másik zavartan torpant meg, talán megértette, hogy az abbé nincsen szokva hozzá, hogy ismeretlenekkel kezet rázzon. Mindenesetre visszavonta a jobbját, ami még mindig csak a gazdátlan semmi felé markolt. Az abbé halkan fölnevetett az ügyetlen mozdulat láttán. Most õ is belátta, hogy nem útonállókkal, hanem csak faragatlan tuskókkal van dolga. Kedveskedve megszólalt:

    – A barátság, ha túl gyorsan érkezik, csak pusztít, ahelyett, hogy édes mézként illatozna. Kerüljük ki hát a rózsabokorba rejtett késeket. Méltóságod is bizonyára úgy gondolja, hogy életünkkel és mûvészetünkkel elszámolással tartozunk a Mindenhatónak...

    Az utolsó szavakat egy virtuóz kézmozdulattal kísérte. Fekete talárja alól egy világítóan fehér csipkés mandzsetta és– ha lehet – egy még haloványabb kézfej lebbent elõ. Kígyózva a kagylós fényû felhõk felé lendült, ott egy pillanatra mozdulatlanná meredt, akár csak egy szobor karja, majd lehanyatlott a mell magasságáig. Eközben az abbé bal lábával kissé hátra lépett, miközben felsõtestét könnyedén elõrelendítette. A mozdulat, ha folytatódott volna, olyan lett volna, mintha egy kavicsot akarna a földrõl fölemelni. De félúton megállt egy nagyon kiegyenlített graciõz pózban. Eközben az abbé tekintete mindvégig az idegen arcán nyugodott. Az akkor végre megértette, hogy mit jelent a mozdulat: a fekete ruhás alak egyszerûen meghajolt elõtte.

    Õ is mély meghajlással válaszolt a gáláns köszöntésre, és mivel érezte, hogy az abbé újra nyugtalanná vált, az odaérkezõ többi férfira mutatott: – a munkatársaim – magyarázta.

    Az abbé mosolygós tekintete a férfiak kezében tartott különbözõ kisebb-nagyobb táskákra és fekete bõrtokokra siklott. – Hangszerek? – kérdezte.

    – Nem, – válaszolt az idegen, és most önkénytelenül õ is felnevetett. Az abbé kacagása úgy vegyült el ezzel a nevetéssel, mint visszhang lenne, ami egyenest a szökõkútból érkezne.

    Aztán az idegen férfi hirtelenül elhallgatott, és mint akinek valami fontos dolog jutott az eszébe, és egészen másként, kissé megilletõdve nézett a taláros-parókás alak arcába. A keskeny, de merészen elõreugró orrot, meg a lányosan kicsiny állat vizsgálta, és észrevette, hogy az abbé szemét alig látható sûrû ráncok, afféle rizsporral fedett mély szarkalábak veszik körül. Talán a gyertyafény melletti éjszakai kottaírástól? Tisztelettudóan így szólt hozzá:

    – Arra gondoltunk, hogy az egésznek azt a címet adjuk: “Vivaldi Velencében, avagy a tengelice-hangú szerzetes”. Egyet ért ezzel a talán kissé túl költõien hangzó választással?

    Az abbé újra fölkacagott, most megint egy teljesen másképp hangzó regiszterben – talán a harmadik fajta nevetését vette elõ ez alkalommal. Látszott rajta, hogy elõször, mióta az idegenek ráköszöntek, zavarban van egy kicsit. Jobb kezét a derekára csatolt ékköves tõr markolatára helyezte, baljával pedig finom, gyors mozdulatokkal az ujjasa gombjait kezdte ki- és begombolni. Aztán azzal az egyszer már produkált hallatlan bájjal újra meghajolt, és így szólt:

    – Nagyon poétikus. Szabadna azonban hallanom, hogy miként hangzik ez a kis capriccio az önök nyelvén is... szabadna rá kérnem méltóságodat. És tulajdonképpen kinek állok a szolgálatára..?

    Az idegen férfi megismételte a címet németül is, és miközben a munkatársai kezdték kinyitni a fekete bõrtokokat, magyarázólag hozzá tette:
    – A televíziótól vagyunk.

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Aranyhorda

    Éppen kedd délután volt, amikor doktor Witterscheidnél megint megszólalt a telefon. Már többször elõfordult az utóbbi idõben, hogy telefonáltak, de a hívó néma maradt, vagy csak valamilyen érthetetlen nyelven mondott valamit. Most azonban egészen világosan megkérdezte valaki, hogy tényleg a kölni dóm a város legnagyobb épülete.

    Witterscheid csodálkozott, és azt válaszolta, hogy a televízió-torony biztos magasabb, de a dóm, az meg sokkal tágasabb. A telefonáló erre föl azt mondta, hogy a magasság csak másodsorban jöhet számításba, fõ a befogadóképesség. A doktor nem válaszolt erre a megjegyzésre, hanem egyszerûen letette a kagylót.

    Néhány perc múlva azonban újra csengett a telefon, és az elõbbi hang most az iránt érdeklõdött, hogy napközben nyitva van-e a kölni dóm. Witterscheidet annyira felkészületlenül érte ez a nyilvánvalóan fölösleges kérdés, hogy egyszerûen igennel válaszolt, és a helyett, hogy megint letette volna a kagylót, gondolkodni kezdett azon, hogy ki lehet a telefonáló. A hang ezután azt kérdezte, hogy befér-e a lakosság a templomba. A doktor úgy érezte, hogy nem kell tovább a fejét törnie, mert biztos, hogy egy õrülttel van dolga. Megnyugtatta tehát a telefonálót, hogy bár a kölni dóm igen nagy, de Köln lakossága sem kicsi, hiszen körülbelül egy millió. Nem valószínû hát, hogy az épület ennyi embert be tudjon fogadni. Aztán várta, hogy mi lesz a következõ kérdés. Nagy csalódására azonban az ismeretlen nem kérdezett semmit, hanem érezhetõ örömmel a hangjában azt válaszolta, hogy akkor nincsen baj. Witterscheid nem értette. A telefonáló erre föl megismételte, hogy ha az emberek nem férnek be a dómba, az jó. Mert a kívül rekedteket le lehet mészárolni. Ezután megszakadt a vonal.

    Doktor Witterscheid egy darabig nyugtalanul topogott a szobában, és arra gondolt, hogy talán föl kellene hívni a rendõrséget. De aztán elbizonytalanodott.

    A következõ telefonhívás csak egy óra múlva érkezett. Ezúttal egy nõi hang szólalt meg, erõs külföldi akcentussal. A telefonáló udvariasan bocsánatot kért a zavarásért, és azt mondta, hogy õ csupán egy tolmács. Szeretne azonban választ kapni arra a kérdésre, hogy állnak-e még a városfalak. Mert úgy tudja, hogy az európai városfalak többsége már nem áll. Doktor Witterscheid megint teljes tanácstalanságot érzett, mert az volt az érzése, hogy az õrülttel kapcsolatos iménti feltevéseitõl jobb lesz búcsút mondania. Csak annyira futotta a lélekjelenlétébõl, hogy megnyugtassa az asszonyt. A kölni városfalak már régóta nem állnak, kivéve egy egészen kicsiny szakaszt, ami mûemléknek számít. Aztán nagy lélegzetet vett, és megkérdezte, hogy ki akarja elfoglalni a várost. Az asszony azt válaszolta, hogy elfoglalásról szó sincs. A kérdések azonban Csögetu, a Nagy Kán nevében hangzanak el, és ezért külön is köszöni a pontos válaszokat. Witterscheidnek már az ajkán volt, hogy megkérdezze, honnan olyan biztos az asszony abban, hogy a válaszok tényleg pontosak voltak. De aztán rájött, hogy a telefonáló is biztos Kölnben lakik, és jól tudja, hogy mi az igazság.

    Lecsapta a kagylót, és megpróbált dolgozni. Nem sokkal késõbb azonban megint megszólalt a telefon, és bár Witterscheid elõször nem akarta felvenni, végül mégis engedett. Ezúttal egy fiatalember köszöntötte õt. Hibátlan németséggel közölte, hogy Csögetu, a Nagy Kán tudni szeretné, hogy a város melyik pontján áll a központi kaszárnya. Mivel a kérdésekben volt logika, Witterscheid fogva érezte magát. Gondolkodott, hogy mit csináljon. Kis szünet után aztán azt válaszolta, hogy tudomása szerint magában a városban nincsen kaszárnya, a laktanyák és az egyéb katonai létesítmények a városon kívül, a repülõtér közelében vannak. Az ismeretlen fiatalember erre azt mondta, hogy ami a városon kívül van, az nem túl érdekes. Mert a katonaság akkor nem közvetlenül a város védelmére van ott a kaszárnyákban elszállásolva. Doktor Witterscheid egy pillanatra el volt képedve, mert erre a nyilvánvaló igazságra soha nem gondolt eddig.

    Hitetlenkedve a fejét rázta, és – maga is elcsodálkozott rajta utólag – hangosan fölkacagott, majd még mindig kuncogva letette a kagylót. Úgy érezte, hogy egy kicsit felelõtlen az, amit csinál, de találomra föltárcsázott egy számot, és amikor a hívott fél jelentkezett, megkérdezte, hogy szárazak-e a várost körülvevõ csatornák. A vonal túlsó végén valaki közölte, hogy pár perccel ezelõtt már egy egészen hasonló kérdést tett föl neki valaki, aki Csögetu Kán katonájának nevezte magát. Szeretné azonban tudni, hogy ki az a Csögetu Kán. Mivel Witterscheid nem volt felkészülve erre a fordulatra, az ajkába harapott, és gyorsan letette a kagylót.

    Le sem ülhetett azonban az asztalához, máris szólt a telefon. Pergõ nyelven elmesélte valaki, hogy jó lenne, ha a csatornákat a körutakon kívül újra felásnák, és megtöltenék vízzel. Witterscheid megkérdezte, hogy Csögetu Kán miatt? Mivel a telefonáló erre igennel válaszolt, a doktor föltette még a kérdést, hogy milyen csapatokkal rendelkezik a Kán. Hát az aranyhordával, – hangzott a válasz. Witterscheid bólintott, és kezdett homályosan emlékezni a gimnáziumban tanultakra.

    A következõ telefonhívások tulajdonképpen részletkérdésekre vonatkoztak, mint például arra, hogy vannak-e lovak a városban, és megnyergelhetõk-e. Vagy, hogy milyen kár, hogy a központi fûtés elterjedésével eltûntek a háztartásokból a fejszék, amivel a fát szokták aprítani korábban. Közben néhány ismerõs is felhívta a doktort. Ezek bocsánatot kértek, amiért nem tudnak ellenállni a városban uralkodó hangulatnak, de megkérdeznék, hogy van-e Witterscheid lakásában olyan függöny, ami nagy sárgaréz-karikákkal van felerõsítve, vagy hogy maradt-e abból az erõs drótkerítésbõl néhány méter, amit a doktor a gyümölcsöse köré húzott az elmúlt nyáron. Witterscheidet azonban szokatlan hevességû önzés fogta el, és mind a rézkarikákat, mind pedig a pincében õrzött dróthálót gyorsan letagadta. Sõt, amikor egy kissé elcsendesedtek a telefonhívások, lement a pincébe, és a talált drótkerítés-maradékból mûvészi drótakadályt épített a lépcsõházban. Aztán levágta a függönyrõl a rézkarikákat, és elnagyolt öltésekkel fölfércelte õket a ruhájára.

    Amikor kilépett az utcára, egyáltalán nem keltett feltûnést. A legtöbb ember úgy volt öltözve, mintha karnevál lenne, túltengtek azonban a barbár díszek és a rögtönzött kézi fegyverek. Witterscheid elmosolyodott, amikor az úttesten hullámzó tömegben két vaskos pejlovat fedezett fel, amelyeket a Sister-Kölsch cég söröskocsija elé fogva szokott látni. Most fiatal legények ültek a lovakon, és hosszú póznákkal hadonásztak. Egy vidáman éneklõ társaság baltákkal volt felfegyverezve – a város kertnegyedeiben nyilván õriztek még néhányat ezekbõl a szerszámokból. Az egyik baltás legény nagy bátran meglódította a nehéz alkalmatosságot, és bedobta egy közeli kirakatüvegbe. A járókelõk azonnal a rendõrséget hívták, de amikor a lovas rendõrök megérkeztek, Witterscheid azonnal látta, hogy õk is gondoskodtak már róla, hogy lépést tartsanak a fejleményekkel. Egyenruhájuk fölött ugyanis olyan páncélingek feszültek, amelyeket csak a színházak jelmeztárából kérhettek kölcsön.

    A hangulat a délután folyamán egyre magasabbra hágott, és az volt doktor Wiktterscheid benyomása, hogy csak az öregek és betegek maradtak otthon. A gyerekek vadul kiabáltak, és bár a lovasrendõrség elszántan vigyázott a rendre, egyre több ablak tört be hangos csörömpöléssel. Az autókat felfordították, a villamosok elé pedig rögtönzött akadályokat építettek. Az éttermek eközben megteltek emberekkel, sõt a város forgalmasabb pontjain söröshordókat vertek csapra, és így mérték az italt a nyílt utcán.

    Az aranyhorda csak az alkonyat közeledtével érte el a várost. Több tízezer lovas lovas galoppolt a város szíve felé vezetõ utcákon. A magasabb fekvésû emeletekrõl nézve olyan képet nyújtottak, mint egy felgyorsult ütemben vonuló hangyaboly, amelyet semmilyen eszköz vagy modern infrastruktúra nem tartóztathat fel többé. Az emberek többsége nem is tudott menekülni a lovasok elõl, ezeket egyszerûen legázolták. Azok sem jártak sokkal jobban, akik idejében elérték az otthonukat, mert a házak egyre-másra lobbantak lángra, és a lakók jajveszékelését csakhamar elnyomta a beomló falak robaja. Witterscheid egy belvárosi étterem erkélyén állva vette észre a közeledõ inváziót. Egy pillanatig elképedve nézte az apró lovakon elõrehömpölygõ hadat. De aztán, amikor az ezerszámra kilõtt nyilak, mint valami fölröppenõ seregélyraj, elsötétítették az utca fölött az égboltot, magához tért, és pánikszerûen a hátsó kijárat felé törtetett.

    A doktor jól ismerte a kölni belváros kis utcáit, és ezért azt is sejtette, melyek lehetnek azok a mellékutcák, amelyeket a horda az elsõ félórában még megkímél. Eszébe jutott a legelsõ telefonáló is, aki a kölni dón méretei után érdeklõdött. Most megértette, hogy a vaskos falú épület és az erõs bronzkapuk csakugyan védelmet nyújthatnak. Sikerült is a dóm közelébe jutnia.

    A hatalmas templomépület azonban már megtelt, és doktor Witterscheid elkésett. A fõkaput éppen az orra elõtt húzták be. A doktor látta, hogy a kintrekedt emberek egy része most a Rajna felé menekül. Amikor az ellenkezõ irányba tekintett, nem messze tõle egy utcasarkon éppen most vált láthatóvá az arany horda egyik élcsapata.

    A prémes ruhájú lovasok, ahogy a dóm elõtt kiszélesedõ térre érkeztek, egy pillanatra megtorpantak, de aztán amikor a templomépület zárt kapuit, és a Rajna felé menekülõk sokaságát látták, újra galoppba lendültek. Doktor Witterscheid állva maradt, és hirtelen nagy nyugalmat érzett. Mintha az aranyhordával visszatért volna valamennyi a fegyelem és a professzionista rutin megszokott erényeibõl is. Mert a doktor – míg megfeszülve kereste a közeledõ kopjás harcosok tekintetét – megállapíthatta, hogy azok nem a filmekbõl ismert módon viselkednek. A helyett, hogy arcuk harci láztól hevültek volna, vagy hogy torkukból barbár harci kiáltások törtek volna elõ, ezek a lovasok teljesen nyugodt és fegyelmezett arccal közeledtek. Komolyak és némák maradtak, és míg a nyeregben fölegyenesedve lándzsáikat elõreszegezték, megfeszített figyelemmel tekintettek az áldozataikra.
    A szégyen volt az egyetlen, amire doktor Wiktterscheid még képes volt. Tudta, hogy nincs már elég ideje rá, de mégis kezdte letépni a ruhájáról a fölfércelt függönykarikákat.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

    A bomba


    Antonio Lagosz, klasszikus mûveltségû középiskolai tanár, illedelmesen köszönt, amikor a szolgálatot ellátó rendõrtisztviselõ íróasztalához lépett. Miután megmondta a nevét és közölte a pontos lakcímét, rátért arra, amiért tulajdonképpen érkezett.

    Elmondta, hogy az éjszaka olyannyira furcsa álmot látott, hogy bár õ, Antonio Lagosz, korábban soha nem tulajdonított fontosságot az ezoterikus összefüggéseknek, most mégis úgy érezte, hogy kötelessége az illetékeseket is értesíteni, és ha hajlandók rá, a segítségüket kérni. Beszámolója során arra a néhány soros följegyzésre fog támaszkodni, amit ma reggel, rögtön az álomból való felébredés után készített, nehogy késõbb valamit is elfelejtsen.

    E szavaknál a tanár a zsebébe nyúlt, és egy színes postai levelezõlapot húzott elõ, amelyet nyomatékul rögtön a rendõrtisztviselõ elé tartott. A tisztviselõ kézbe vette a képeslapot, és megállapította, hogy a színes felvétel egy díszes, aranyozott faragásokkal borított barokk templombelsõt ábrázol. Ezután megfordította a kártyát, és látta, hogy a hátoldalára tényleg néhány sebtében följegyzett sor van írva. A kézírás nehezen volt olvasható, de a lap alján látható szöveget, amely minden képeslapon ott van, és a túloldali felvételre ad nyomtatott szövegû magyarázatot, akaratlanul is elolvasta: - “Interior de Igreja de Stº António, LAGOS”. Tehát a laoszi Szent Antal templom – gondolta a tisztviselõ, bár így hirtelenül nem tudta volna megmondani, hogy hol van ez a város, és azon sem törte a fejét, hogy milyen nyelven íródott ez a címszöveg. Visszaadta a képeslapot a tanárnak, és megkérdezte, hogy mi volt az álomban olyan különös.

    Antonio Lagosz hat pontban mesélte el az álmot.

    1) Az egész egy földrengéssel kezdõdött. Hirtelen furcsa zaj támadt, remegni kezdett a föld, és a közelben álló épületek beomlottak. Õ éppen az utcán volt, az autója mellett állt, és látta, hogy néhány más autó, amelyre rázuhantak a falak, égni kezdett. A saját autója is felborult közben. Nem égett el azonban teljesen, csak félig. Mindenesetre, miután kihunytak a lángok, a kocsi egészen kicsinynek tûnt, olyan aprócskának, hogy kézbe lehetett venni, mint a gyerekek játékautóit. Akár el is dobhatta volna, annyira használhatatlanná vált. A kérdésére, hogy tényleg el is dobta az autóját, Antonio Lagosz igennel válaszolt.

    2) A fölrengés után az ismerõseivel együtt elment bevásárolni. Tulajdonképpen csak élelmiszerre lett volna szüksége, de amikor az üzletbe lépett, maga sem tudja miért, inkább egy bombát kért. Az egyik eladó rögtön azt válaszolta, hogy nem szabad bombát árulniuk, de a másik letorkolta õt. – A vevõ szava parancs! – és elõvett a pult alól egy fényesre nikkelezett bombát. Közelebbrõl nézve akkora volt, mint egy nagyobb fajta rögbilabda, az alakja is egy tojásra hasonlított. De ami tényleg szokatlan volt rajta, az egy arasznyi hosszúságú négyszögletes ablak volt az oldalán, amin keresztül látni lehetett, hogy a bomba valamilyen víztiszta folyadékkal van megtöltve, és ebben az átlátszó közegben két, higanyra emlékeztetõ fényes fém-csepp úszkált. Õ, Antonio Lagosz rögtön arra gondolt, hogy ez a két fémes dolog az atombomba két szubkritikus tömegû nehézfém része, amelyeknek nem szabad találkozniuk, mert különben bekövetkezik a láncreakció. Nem szólt azonban semmit, hanem betette a bombát a bevásárló kosarába, ahol már volt egy rúd mákos-bejgli is. A kérdésre, hogy milyen nehéz lehetett a bomba, a tanár nem tudott válaszolni. Kis gondolkodás után arra emlékeztette a rendõrtisztviselõt, hogy az ember – ha álmodik – nem érzékeli a súlyokat.

    3) Ezután Antonio Lagosz újra az utcán találta magát, ahol majdnem felborította õt egy elefánt ormánya. Az ormány azonban nem egy elefánthoz, hanem egy zsiráfhoz tartozott, az azonban tény, hogy a zsiráfot tényleg egy elefánt követte, mégpedig olyan szorosan, hogy az ormánya tövig bele volt dugva a zsiráf végbélnyílásába, akár valami mély zsebbe. Úgy, hogy az is lehetséges, hogy ugyanez az ormány volt az is, amely elõl a zsiráfból kilógott. A tanárnak azonban nem sok ideje maradt arra, hogy a különös állategyüttessel foglalkozzon, mert máris megszólította õt egy nyájas, õszülõ halántékú úr, aki az állatokat terelte. Antonio Lagosz rájött, hogy õ már ismeri ezt az embert. Igaz, csak képekrõl, mert a nyájas úr nem volt más, mint egy híres külföldi. De nagyon csodálkozott azon, hogy ez az idegen milyen jól beszéli az õ anyanyelvét. Arra a kérdésre azonban, hogy eredetileg mi is az anyanyelve, és hogy a tanár lehetségesnek tartja-e, hogy esetleg õ beszélte az idegen úr anyanyelvét, és ezért értették meg olyan jól egymást, Antonio Lagosz váratlanul zavarba jött, és végül azt válaszolta, hogy az ember álmában tetszõleges anyanyelvet beszél.

    4) Az álom az állatokkal való találkozás után szörnyû fordulatot vett. Antonio Lagosz rájött arra, hogy elvesztette a bevásárló kosarát, és vele együtt a fölötte veszélyes bombát is. Pánikszerûen kezdte keresni, de nem találta.

    5) Végül, nagy meglepetésére, kezébe akadt az autója slusszkulcsa, amibõl arra következtetett, hogy a kocsi talán mégsem ment olyan kicsire össze, és lehet, hogy még használható. Tényleg meg is találta az utcán az autót, ott, ahol parkolni szokta. A tanár itt megjegyezte, hogy ekkor gondolt elõször arra, hogy lehet, hogy az egész csak egy álom. Beszállt a kocsiba, és elhajtott vele a fõpályaudvarig.

    6) A pályaudvaron találkozott aztán azokkal az ismerõseivel, akikkel együtt indult el bevásárolni, de akikrõl késõbb megfeledkezett. Elmesélte nekik, hogy õ most egy fényesre nikkelezett bombát keres, amelyen egy négyszögletes üvegablak van, amin keresztül a bomba belseje és az ott úszkáló két folyékony természetû fém-csepp látható. Az ismerõsök azt tanácsolták neki, hogy ha nem találja a bombát, akkor legjobb arról rögtön a rendõrséget értesíteni. Mivel ezután azonnal fel is ébredt, és nem tudott szabadulni az álom nyomasztó hatásától, elhatározta, hogy bár igaz, hogy az egész csak egy álom volt, mégis jelentést tesz róla a hatóságoknál.

    Antonio Lagosz még hozzátette, hogy bár õ azon a véleményen van, hogy egy álombeli bomba nem lehet veszélyes, mégis jobb az egészet az illetékeseknek elmesélni, mert úgy érzi, hogy nem tiszta a lelkiismerete. Rendes ember ne kérjen a zöldségesboltban bombát.

    A rendõrtisztviselõ bólintott, és arra kérte Antonio Lagoszt, hogy mutassa meg neki még egyszer a képeslapot. Miután a tanár eleget tett ennek a kérésnek, és átnyújtotta a kártyát a tisztviselõnek, az egy darabig tanácstalanul forgatta a kezében, majd újra elolvasta a címszöveget, amely a laoszi Szent Antal templomra vonatokozott. Aztán megkérdezte a tanárt, hogy nem Lagosz volt-e az a helység, ahol a bombát vásárolta, hiszen kézenfekvõ lenne, hogy a képeslapot is ott vette. Antonio Lagosz nagyon csodálkozott azon, hogy a képeslap és az álombeli bomba között valami összefüggés lehetne, és csak a fejét rázta. A rendõrtisztviselõ erre föl visszaadta neki a képeslapot, és megjegyezte, hogy szerencse, hogy a bomba nem Laoszból való, mert mivel ez a város egy külföldi országhoz tartozik, a helyi rendõrség úgy sem lenne illetékes az ügyben. Így viszont – úgy gondolja – van valami remény rá, hogy a bomba megkerüljön, mert nem lehetetlen, hogy elõbb-utóbb valaki csak leadja az elveszett tárgyak osztályán. Rögtön fel is jegyezte egy papírlapra, hogy melyik emeleten találja a tanár az elveszett tárgyak osztályát, és rögtön odaírta a szobaszámot is.

    Antonio Lagosz csalódást érzett, de úgy gondolta, hogy ha már elkezdte a dolgot a rendõrséggel, akkor jobb, ha végig is csinálja, amit a tisztviselõk elvárnak tõle. Azzal az érzéssel, hogy úgy is csak egy formalitásnak tesz eleget, engedelmesen elment a megadott helyre, és jelentette, hogy egy nikkelezett és üvegablakkal ellátott tojásdad alakú fémtárgyat keres. A szolgálatot teljesítõ tisztviselõ egy pillanatra megdermedt, aztán egészen lázba jött, és máris szaladt, hogy leemelje a polcról a bombát. Aláíratott Antonio Lagosszal egy ûrlapot, miközben hadarva elmesélte, hogy mennyire örül, hogy gazdája akadt ennek a különös tárgynak, ami úgy néz ki, mintha egy bomba lenne, de lehet, hogy csak dísztárgy.

    A tanár annyira meg volt lepve, hogy egy szót sem szólt. Amikor kézbe vette a bombát, látta, hogy a tükörfényesre polírozott fémtest kvarcüvegablakával és az ablakon át kivehetõ, ide-oda lökõdõ higanyszerû fém-cseppjeivel tényleg nagyon szép – talán szebb, mint bármi, amit eddig a kezében tartott. Vigyázva, nehogy a bomba belsejében úszkáló cseppek véletlenül összeérjenek, óvatosan egy újságpapírba csomagolta a nehéz fémtárgyat, és a hóna alá véve a csomagot elhagyta a szobát.

    A lépcsõházba érve megszakította az útját az elsõ emeleten, ahol az a rendõrtisztviselõ dolgozott, akinél elõször jelentkezett. Bekopogott hozzá, és az újságpapírba csomagolt tárgyra mutatva megköszönte a segítséget – közölte, hogy a bomba tényleg a talált tárgyak osztályán volt. Megkérdezné azonban, hogy mit csináljon a továbbiakban vele. A rendõrtisztviselõ nevetett, és azt válaszolta, hogy mivel Antonio Lagosz csak álmodta a bombát, igazán nem érti, miért nyugtalankodik még mindig. Menjen haza, és ha úgy érzi, hogy ez segít, aludjon csak nyugodtan tovább.

    Ki tudja, talán így is lett volna, ha a dübörgõ zaj, ami már egy idõ óta zavarta a tanárt, nem vált volna elviselhetetlenné. Valahol a távolban történhetett valami, és az elsõ földlökéseket most tomboló vihar követte, pusztító, mindent maga alá temetõ hõhullám közeledett száguldva. Antonio Lagosz hirtelenül felült az ágyában, és azonnal tudta, hogy ez már nem álom. Lehet, hogy a rendõrséget tényleg csak álmodta, a bombával kapcsolatban azonban valami igaz lehetett.
 

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Borges
    (Találkozás a végtelennel)

    – Könyvekrõl lenne szó, – nyitottam meg a beszélgetést.

    Borges fáradtan biccentett. Eszembe jutott, hogy õ az argentin nemzeti könyvtár fõigazgatója. Bizonyára rendkívül unja már ezt a témát.

    – Illetve csak egy könyvrõl, de ez az összes többit is pótolni tudja, – tettem hozzá, talán, hogy magamat bátorítsam.

    Borges ismét bólintott. Elõhúzta felöltõje zsebébõl összes mûveinek bibliofil kiadását és felütötte a címoldalon.

    – Dedikáljam is? – kérdezte udvariasan. Valamit beleírt a könyvbe.

    Zavartan fektettem le az asztalra a példányt és azon gondolkodtam, hogyan terelhetném vissza a beszélgetést a megkezdett témához.

    – Ön szívesen foglalkozik a könyvek metafizikájával, – kezdtem el újra. Borges kissé fölemelte a fejét és majdnem vak szemei rám irányultak. Látszott, hogy fátyolos tekintete mögül megpróbál rámnézni.

    – Írt egy elbeszélést is, amely egy végtelen nagyságú könyvtárról szólott, – folytattam. – Ha jól emlékszem, “Babiloni bibliothék” volt a címe.

    Borges majdnem elmosolyodott. Az ajka szögletében egy kis ránc jelent meg, arca azonban komoly maradt.

    – Késõbb egy másik elbeszélésében korrigálta ezt az elképzelést. Itt már csak egyetlen könyv szerepelt, amelynek a lapjai azonban megszámlálhatatlanok voltak. Minden lap, amit az ember az ujjai közé vett, újabb két lapra nyílt szét. Ez a könyv fölöslegessé tette a végtelen nagyságú könyvtárat. Õ maga volt végtelen.Borges udvarias maszkja mögött ekkor végre megrezdült az író igazi mosolya is. Kesernyés volt ez a mozdulat. Annak az epébe mártott spongyának az ízét viselte, amivel a szomjúhozó megfeszített ajkát nedvesítették meg a katonák. Megrendülten hallgattam el. Borges némán ült velem szemben, és szelleme egy kastély homlokzatához hasonló tömörséggel magasodott a szobában.

    Végül megmozdult. Jobbját a halántékához emelte, mintha ez segítené õt abban, hogy jobban lásson.

    – Talált egy még jobb megoldást? – kérdezte.

    Hirtelen úgy éreztem, hogy a megoldás nem még jobb. Még csak nem is feltûnõen rosszabb. Egyszerûen az volt az érzésem, hogy semmi értelme sincs annak, amirõl beszélünk. De már nem visszakozhattam. Fölálltam, és a magammal hozott mappából egy rajzlapot tettem eléje. A papírra gyerekkézzel egy könyv volt festve. Az ábra a hotelek és a bankok közismert forgóajtajához hasonlított, csakhogy nem négy szárnya volt, hanem tizenkettõ. A tizenkét ajtószárny közös tengelyre volt fûzve, és a tizenkét ajtó külsõ éle a szélrózsa minden irányába mutatott kifelé. A papírlap felsõ szegélyére gyerekes betûkkel ez volt írva: – A végtelen könyv.

    – Bármely iskolai füzetbõl elõ lehet ezt a könyvet állítani, – magyaráztam. – Csak a füzetet borító keményebb lapot kell eltávolítani hozzá, és ezután úgy kell az asztalra állítani a füzetet, hogy a lapok sugarasan kifelé álljanak. Az olvasást ezután bárhol el lehet kezdeni, a füzetnek soha nem lesz vége. Mint a forgóajtó vagy a karusszel, a végtelenségig lapozható.

    Borges elõrehajolt ültében és balkezét is az arcához emelte. Ujjai a halántékán feküdtek, és egymás felé fordított két tenyere egy korridort jelölt ki abban a félhomályban, ami számára a világot jelentette.

    – Mi van az egyes lapokra írva? – kérdezte aztán.

    – Semmi. Valamennyi lap üres. Ha csak egyetlen jel fordulna is elõ a könyvben, már nem lenne végtelen, mert a kérdéses oldal a körbelapozás után újra fölismerhetõvé és azonosíthatóvá válna. – Kicsit gondolkodtam, hogy mit mondjak még. – Ez egy olyan könyv, amit még nem írtak meg, – tettem hozzá kétségbeesetten.

    – Intelligens, – jegyezte meg Borges. Aszott kezeit újra az ölébe ejtette; nyilván a könyv, amit még nem írtak meg, nem érdekelte õt tovább. Arca most egy ezeréves tölgyfadeszkához hasonlított.

    Úgy éreztem, illene még valami magyarázatot adnom.

    – A könyvet természetesen elõ lehetne állítani négy lapból, sõt akár kettõbõl is. A fontos csak az, hogy a lapok egy forgatható tengelyre legyenek fûzve. Mi több, határesetként elképzelhetõ lenne az a végtelen könyv is, amely csak egyetlen lapból állna. Ha ez a lap szabadon körbeforoghat, akkor megszámlálhatatlanul sokszor kerül majd az olvasó kezébe.

    Borges hirtelen felállt. Nem hittem volna, hogy ilyen gyors mozdulatra képes. – Mit írna erre az egyetlen lapra? – kérdezte élesen.

    Derengett bennem, hogy erre a lapra bármit rá lehetne írni. Hiszen nem különbözne semmiképp a többitõl. Borges álltában újra a halántékához emelte a jobb kezét.

    – Írjon rá egy egyest. Lapszámként, – közölte, mint valami utasítást. – Az egyetlen a végtelen rokona, – tette hozzá aztán enyhültebben. – Az Ön egyetlen lapból álló könyve jó modell ennek a rokonságnak a szemléltetésére.

    Engedelmesen bólintottam, és én is fölálltam. Világos volt, hogy itt a búcsú perce. Borges spanyolul köszönt el, a többi nyelvet ezúttal mellõzte. Az ajtóból azonban egy rövid bocsánatkérés kedvéért még visszafordult:

    – Elnézését kell kérnem, ha az ajándékozott könyv esetleg csalódást okozna. Már többször elõfordult, hogy a kiadóm hibás kötésû köteteket küldött el szerzõi tiszteletpéldányként. És az én szemeim már nem elég jók ahhoz, hogy átvizsgálhassam, hogy melyikük alkalmas mégis a továbbajándékozásra.

    S ezzel végkép távozott.

    Az asztalhoz fordultam, ahol az ajándékba kapott Borges-kötet feküdt. A fedõlap és a rányomtatott címsor rendben voltak, kinyitva azonban láttam, hogy a példány tényleg hibás. Csupa üres oldalból volt kötve, mint egy makett, és olyannyira üres volt, hogy még a röviddel elõbb bejegyzett ajánlást sem tudtam megtalálni benne soha.

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    A civil pápa


    Én is voltam már pápa, jól emlékszem rá. Valószínûleg kicsit magasabb voltam, mint most, és a hajamat is másként nyírtam, különben azonban nem sokat változhattam azóta. Még külsõségekben sem. A pápai ornátusból ugyanis a hivatali idõmben sem tartottam meg egy idõ után többet, mint a könnyû, fehér cipõket, amik nyári használatra voltak jók, mert egyébként a megszokott utcai öltönyökben jártam, minden egyenruha jelleg nélkül. A halászgyûrût pedig, ami már régóta az apostoli elhivatás jelképe volt, és Szent Péter polgári foglalkozásából vette eredetét, az elsõ adandó alkalommal odaajándékozzam a Genezáreti tón élõ halászoknak. Õk aztán – úgy tudom – a londoni Sotheby’s-nek adták át árverésre, ahol a Szentszék egyik megbízottja, aki megszokásból járt el a mûvészeti aukciókra, szerencsére azonnal felismerte, és vissza is vásárolta. Azóta újra hordom. Ha akarod, megtekintheted.

    (Megtekinti)

    Aranyból van. A Szentszék tekintélyes vagyonnal rendelkezett, noha ez a vagyon már az én idõmben is csak töredéke volt az egykori gazdagságnak. Fõleg értékpapírok, miegyebek... A Vatikán területén lévõ mûkincsek ugyanis, amelyeknek az értéke felbecsülhetetlen, halott tõkét jelentenek. Michelangelo freskói például biztos eladhatatlanok – majd alkalomadtán nézd meg õket, a falra vannak festve. Az arany nagy részét már az elõdeim elszállíttatták Rómából és svájci, valamint amerikai bankok kezelésébe helyezték – bár úgy tudom, hogy az aranyat nem kezelik, csak õrzik. De mindegy. A lényeg az, hogy a vezetõ egyházpolitikusok már jóelõttem számoltak azzal a lehetõséggel, hogy Európa elveszik kereszténység számára. Mint tudjuk, ez be is következett.

    (Tudja)

    Bizonyára érdekelnek a részletek is. Hogy élt a pápa, mit csinált, mivel foglalkozott. De ki kell, hogy ábrándítsalak, mert én magam, a szó hagyományos értelmében, nem is uralkodtam. Már elhivatásom is elütött a korábban megszokott formáktól. Nem szenteltek pappá, még kevésbé püspökké, így hát soha nem lehettem tagja a bíborosi testületnek sem, és a papi szentség fölvételét késõbb, pontifikátusom éveiben sem szorgalmaztam. Az egész tradicionális hagyományt majd elmesélik mások. A konklávé azonban összeült, de eredménytelenül. Végül is hosszú viták, imák és böjtök után – én is csak hallomásból tudom, hogy miként történt – a bíborosi kollégium korelnöke rábökött egy hosszú pálcával Európa térképére. Meg kell jegyeznem, hogy a térképen nem is volt más kontinens feltûntetve, és ez a körülmény már önmagában is jól mutatja az egyház akkori vezetõinek a korlátait. Aztán hangosan fölolvasták a város nevét, amelyre a pálca vége mutatott. Ezt követõen a bíborosok a gregorián liturgia passzusait énekelték mindaddig, amíg a római telefonközpontból az illetékesek ki nem keresték és el nem hozták a nevezett város telefonkönyvét. A legfiatalabb bíboros dolga volt, hogy a Szentlélek sugalmazásának engedelmes eszközeként bekötött szemmel a telefonkönyvet felnyissa, és egy nevet megjelöljön benne. A gondviselés úgy akarta, hogy az én nevem legyen az. Azonnal fölolvasták a pontos lakcímmel és a telefonszámmal együtt. Pár perc múlva a vatikáni rádió az egész világ számára bemondta, hogy kire esett a választás, de ez alkalommal már elhallgatták azokat az adatokat, amelyek alapján ezrek nyúlhattak volna a telefonkagyló után, hogy felhívjanak. Hogy mi volt különben a vatikáni rádió mûsora? Meg kell vallanom, hogy ez a kérdés eddig nem nagyon foglalkoztatott. Mint egyszerû könyvtári tisztviselõ, soha nem hallgattam a vatikáni adást, késõbb meg azért nem érdekelt, mert a hírek amúgy is tõlem származtak. De úgy hiszem, a mûsor túlnyomó részében harangoztak... Bizonyára jól tudod, hogyan szólnak a harangok.

    (Nem tudja)

    Érdekesebb volt azonban az, ahogy a megválasztásomat a tudomásomra hozták. Válságos idõk voltak azok, de az évi szabadságomat azért ugyanúgy megkaptam, mint ahogy korábban is kijárt minden köztisztviselõnek az ilyesmi, úgy látszik, hogy ezek az alapszokások nem nagyon változnak. Egy kis holland kikötõvárosban idõztem éppen, szép hely, már persze annak, akinek van érzéke a történelmi levegõjû városokhoz. Régi épületek a belvárosban, öreg hajók és egyéb kedves részletek a part mellett... A rádióban bemondott hírekrõl természetesen nem tudtam, és így fogalmam sem volt róla, hogy a konklávé mit határozott. Éppen sült halat ettem egy szelet kenyérrel, amit a móló tövében vettem egy serpenyõvel dolgozó embertõl. Aztán kisétáltam a móló végéig, és ott, a padon üldögélve láttam, hogy egy magas, fekete köpenyeges alak közeledik felém egy telefonkönyvvel a hóna alatt. Az idegen megállt elõttem, valamit mondott a szállodáról, ahol a portás tudta, hogy melyik irányba indultam el sétálni, majd megkérdezte, hogy azonos vagyok-e. Bólintottam, mire õ letette a telefonkönyvet a padra, amelyen ültem, néhány lépést hátrált, és egy fényképfelvételt készített rólam, ahogy a halat eszem a kenyérrel. Mint késõbb megtudtam, a felvétel nagyon keresztényien hatott, és kedvezõ benyomást tett a hívekre, akik a televízióban és a sajtóban elõször ezen a fényképen keresztül ismertek meg. Én azonban ott, a móló végén még nem sejtettem, hogy mirõl van szó. Az idegen azonban, miután a kamerát a köpenye zsebébe süllyesztette, közölte, hogy én vagyok az új pápa, és amikor nevetni kezdtem ezen, nyomatékul széttárta a fekete palástját. A hosszú köpeny alól, amely a földet seperte, váratlanul föltárult a bíborosi ornátus. Képzelheted, hogy meg voltam ijedve.

    (Képzeli)

    Aztán tisztázódtak a részletek, és miután a könyvtárban, ahol dolgoztam, letelt a felmondási idõ, átköltöztem Rómába a Szentszékhez. Megérkezésemig rettenetes izgalom tartotta hatalmában a várost, mert az emberek el sem tudták képzelni, hogy mit fog kezdeni a hivatalával egy olyan pápa, akit azelõtt pappá sem szenteltek – még szerencse, hogy legalább katolikus családban születtem. De hát pápa mindenki lehet, aki tagja az egyháznak. Ezt persze csak kevesen tudták, de még az ilyeneket is nagyon zavarta például az, hogy annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy a régi munkahelyemen a fölmondási idõ sértetlen maradjon. Az ilyesmi fontos a késõbbi nyugdíjjogosultság zavartalan elismertetéséhez. De hát annyira képtelenség tûnt mindaz, ami velem történt, hogy úgy éreztem, hogy a könyvtárosi nyugdíjamra szükségem lehet még. A pápai udvar csillogásához szokott embereket természetesen bántotta ez a kicsinyesnek tûnõ óvatoskodás. Elõdeim például tartották magukat ahhoz a tradícióhoz, miszerint a pápa nem nyugdíjazható. Arról nem is szólva, hogy különben is, micsoda különbség van egy köztisztviselõ és egy egyházfõ életstílusa között. Rómában megingathatatlannak tûnt akkor még az a felfogás, hogy a pápa mindig barokk... Te talán nem is tudod, hogy mit akarok ezzel a szóval jelezni. A barokk – és most igyekszem egyszerûen kifejezni magam – egy olyan testtartás, amit a kosztümös filmek vezéreinél vagy a turbékoló galamboknál te is megfigyelhettél már. Ha nem világos, megmutathatom. Idenézz, felveszek egy barokk formát!

    (Odanéz)

    Az elsõ idõkben persze még én is sok mindent félreértettem, és nehéz volt beilleszkednem, hiszen a nyelv is idegen volt. Még nehezebbé vált a dolgom, amikor kiderült, hogy nem akarok a hagyományok szerint eljárni, hiszen saját elképzeléseim voltak... Mindjárt az elsõ nap Rómában, a megérkezés körülményei, csupa félreértés... Kivezettek arra az erkélyre, ahonnan elõdeim a nagyobb ünnepeken az összegyûlt híveket szokták megáldani – “orbi et urbi...”. A tömeg rögtön tapsolni kezdett, mire föl én is tapsoltam. Az egyik bíboros azonban intett, hogy hagyjam abba, és egy misekönyvet toltak elém, amibe a pápai áldás volt lejegyezve a dallamával együtt. Mint könyvtáros, azonnal felismertem a kötésérõl és a kézzel festett iniciálékról meg miniatúrákról, hogy milyen történelmi értékû ritkaság fekszik elõttem, és a továbbiakban nem is engedtem meg, hogy ilyen becses értékû kódexeket ennyire prózai célra használjanak. Ez alkalommal azonban még egyszer, utoljára használatba vettem a kincseket érõ kötetet, és fölolvastam az áldás szövegét, majd pedig néhány szóval ismertettem a gregorián kottajegyzés eredetét és szabályait. Ez a jegyzési mód még négy vonalra helyezte a hangokat. Beszédem végén kinyilvánítottam, hogy a jövõben az egyházi dallamokat is öt vonalra fogjuk írni, úgy, ahogy a kottaírást Mozart és Beethoven is gyakorolták. A tömeg meg volt lepve, de érezték azt is, hogy mûvelt emberrel van dolguk, az újságok pedig másnap arról írtak, hogy, úgy látszik, az új pápa hivatalba lépése a klasszicizmus megjelenését jelenti az egyháztörténelemben. A klasszicizmus, tudod, az, amikor az ember az oszlopokat hangsúlyozza, bár ez a zenében nem ilyen egyszerû. Akkoriban persze szó sem lehetett a klasszicizmus kimért stílusának a bevezetésérõl, az oszlopokról nem is szólva... Egy alkalommal például, amikor a kíséretemmel együtt egy cementgyárat látogattam meg, a munkások közé vegyült terroristák tûzet nyitottak rám. Több bíborost, akik a hagyományos reverendát hordták, halálra sebeztek a golyók. Én azonban, a polgári ruhás személyek egyike, sértetlen maradtam – dacára annak, hogy a merénylõk tulajdonképpen tudhatták, hogy az új pápa civilben jár. De hát, úgy látszik, lámpalázuk volt. Az újságok, természetesen, felfújták a dolgot, egy részük azt írta például, hogy csoda történt. Kénytelen voltam a következõ vasárnapi prédikációmban megmagyarázni, hogy mi a lélektani háttere az ilyen melléfogásoknak, miközben atavisztikus reakciónak neveztem az egyenruhákra való lövöldözést. A televízió is közvetítette a beszédet, és az volt a meglepõ, hogy az érvelésem egyáltalán nem talált lelkes visszhangra. A sajtóban olyan nézetek kezdtek terjedni, hogy lehet, hogy cinikus vagyok, és ebben a kérdésben a jobb, és a baloldal váratlanul egymásra találtak. A bulvársajtó pedig arról írt, hogy abból a telefonkönyvbõl mondom a misét, aminek az alapján annakidején pápává választottak. Az igazság az, hogy ezeknek a támadó hangú megjegyzéseknek a lényeget illetõen igazuk volt. Rövid idõ elteltével ugyanis beláttam, hogy a Vatikán tényleg nem nekem való.

    (Megkönnyebbül)

    Elõször csak a lateráni palota azon szárnyából költöztem ki, amelyikben a pápai lakosztály volt. Korábbi sétáim során már megismerkedtem a Vatikán kertjeivel és szökõkútjaival, sõt bejártam a gazdasági és adminisztratív épületek helységeit is. A szent kongregációk hivatalait mindjárt a bennük tett elsõ látogatásom után Róma különbözõ negyedeibe költöztettem ki. Az új környezetben azonnal sokat javult ezeknek a hivataloknak a munkája – életközelibb lett ugyanis a stílusuk. Arról nem is szólva, hogy mennyit javult az intézkedés nyomán a Vatikán összképe, mondhatnám, tényleg érvényesülni kezdtek benne a tisztán múzeumi szempontok. Magam is a múzeumi szárny egyik részébe költöztem át, hogy közelebb lehessek a felbecsülhetetlen értékû kéziratokhoz. De az antik szobrok fehér márványalakjai itt úgy hatottak rám, mint a kísértetek. Végül is rátaláltam a vatikáni komplexumnak arra a részére, ami a legszimpatikusabbnak és legpihentetõbbnek éreztem – még most is itt lakom. A fõkertész lakása volt ez, egy kis épület a parkosított részek szomszédságában. Innen kilátás nyílik a rózsaágyásokra és a szökõkutakra is, a Szent Péter bazilikából pedig csak az impozáns kupola látható. Elintéztem, hogy a kertész méltó kárpótlást kapjon, és magam költöztem be a négy szobás, összkomfortos szolgálati lakásba. Soha nem laktam korábban ilyen jól. Arról nem is szólva, hogy a költözködéssel az egész pápai udvari etikett is összeomlott. Egy pápa elé, aki a cselédsoron lakik, nem lehet reggelente kézcsókra járulni. De mond, nem untatlak ezekkel a részletekkel?

    (Egy kicsit)

    Mindezek tényleg csak apróságok. A tulajdonképpeni problémák dogmatikus természetûek voltak. A hittételek, na meg a szervezeti fölépítés. A vatikáni könyvtárban lévõ ilyen irányú irodalom volt az elsõ, amit alaposan áttanulmányoztam. A dogmák nagy része több mint ezer évesnek bizonyult, érdekes módon azonban nem ezek a régi hittételek tûntek a leganakronisztikusabbaknak. Mária mennybemenetelének a dogmája például egészen késõi találmány, és egyike a legvalószínûtlenebb és legfölöslegesebb tételeknek is. Megfogalmazására talán csak azért került sor, mert terjedni kezdett az a felfogás, hogy a templomba járók elsõsorban az idõsebb asszonyok közül kerülnek ki – máig is ezeket az évtizedeket nevezik tévesen a romantika korának! A pápa tévedhetetlenségét kimondó híres dogma pedig alig száz éves volt akkor, de máris tarthatatlan! Úgy döntöttem azonban , hogy ezt a sokat vitatott dogmát fogom utoljára hatályon kívül helyezni, mert nyilvánvaló volt, hogy csak addig tudom a többi szent tételt megváltoztatni, amíg ez a tekintélyemet biztosító hittétel érvényben marad. Voltak az eljárásnak tisztán külsõséges, formai oldalai is. Az egész dolog sokkal hitelesebbnek tartott, ha ünnepélyes keretek között, vagyis az e célra készült szószékrõl hangzott el. Az ember mintegy vissza nyúl a szószékhez, hogy sikeresebben takarhassa el a tulajdonképpeni gondolatait – az ilyen stílust nevezik a szakértõk eklektikus magatartásnak. Az egyházban használatos megjelölés persze máskép szól: – “Ex catedra”. Akarod tudni, mi történt?

    (Akarja)

    Az elsõ hatályon kívül helyezett dogmák nagy örömet okoztak szerte a világban. Az emberek úgy látszik szeretik, ha hirtelen néhány szabályt megszûntetünk. Amint azonban a folyamat elõbbre haladt, és egymás után tûntek el a szent tételek, mindenki megijedt – furcsa módon még az atheisták is. Az egyik prédikációmban meg is említettem, hogy az egyház ellenségei a régi dogmákra alapozták azt a hitüket, hogy a vallásosság legyõzhetõ. A dogmák vesztével pedig nem a vallásosság, hanem az ateista érvelés végét érzik. Nem volt igazam, túlságosan is felületes benyomások alapján ítélkeztem. Az emberek attól tartottak, hogy a mindennapi kis szabályok is megszûnnek majd, egyszerûen azokat kezdték félteni – így például az elsejei fizetés-osztást, a vasárnapi munkaszünetet, és hasonlókat. Számukra ezek is örökkévaló tételeknek tûntek. A bíborosi kollégium volt az elsõ, amely a lemondásomat követelte – ez egyidõre javított a helyzetemen, mert az értelmiség annak igazolását látta ebben, hogy javíthatatlan avantgardista vagyok (tudod, ezek azok a szélsõségesen modernista emberek, akik legszívesebben eltörölnék a biztos nyugdíjjal járó állásokat is – nos, ha még emlékszel rá, hogy milyen súlyt helyeztem a nyugdíjjogosultságom megõrzésére, akkor máris tudhatod, hogy mekkorát tévedtek). A bíborosok jól elõkészített támadása után számos ország parlamentje – elsõsorban azok, amelyek éppen nyugdíjreformot készítettek elõ – tiszteletbeli tagjává választott, néhány marxista párt pedig azt javasolta, hogy lépjek be a történelmi materializmus klasszikusai közé. Volt valami tragikusan groteszk abban, ahogy a “klasszikus” jelzõ a személyemmel kapcsolatban újra és újra fölmerült. Mert a legtöbb ember – ahogy talán most te is, egyszerûen csak bolondnak tartott.

    (Tényleg)

    Talán a jezsuiták voltak az egyedüliek, akik pontosan tudták, hogy kivel állnak szemben. Már régóta követelték a pápai tévedhetetlenség dogmájának az eltörlését, mert csak saját magukat tartották tévedhetetlennek. Átlátva a szándékaimon és mert sejtették, hogy a tévedhetetlenség tételének az érvénytelenítése lesz az utolsó, minden erejükkel a dogmák gyors szanálását sürgették. Szent Pál apostol mellé helyeztek, és azt hirdették, hogy a katolicizmus és a modern gondolkodás nagy szintézisét készítem elõ, körülbelül úgy, ahogy Szent Pál egyesítette a zsidók és a görögök kulturális örökségét. Alig várták, hogy a pápai trón megrendülésével az egyházat a saját vezetésük alá vonhassák. Azzal lehetett számolni, hogy ha terveik sikerülnek, akkor az egyházat is utoléri a legrosszabb, ami történhet, tudniillik az egypárt-rendszeres kormányzás. Mint régi szakszervezeti tag és meggyõzõdéses demokrata, minden erõmmel ellene voltam az ilyesminek. A nyomás azonban egyre erõsödött, és éreztem, hogy nem sokáig tudok már ellenállni. Kénytelen voltam tehát meglepetésszerûen az egyházi rendek szervezetét módosítani. Kimondtam, hogy a rendek tagjai nem vállalhatnak tisztséget az egyház dogmatikai, illetve adminisztratív szervezeteiben. Ezzel különben csak egy régi gyakorlatot elevenítettem föl. A másik sakkhúzásom pedig úgy hatott, mint valami kárpótlás ezért. Megengedtem ugyanis, hogy minden pappá szentelt személy az egyházi hivatalok ellenõrzése és jóváhagyása nélkül publikálhassa a nézeteit. Bár ez úgy hatott, mintha a tudományos gondolkodást támogattam volna, valójában a diszciplínák megszûntetésével volt az intézkedés egyenértékû. Az egyéni vélemények árja valóban el is mosta azokat a kísérleteket, hogy a rendek és az egyházi szervezetek egységesen lépjenek föl, és így jussanak nagyobb befolyáshoz. Néhány filozófus az utolsó percben még mint zsenit kezdett ünnepelni – már megint az a klasszikus!... Máig sem értem, hogy ezek a nagy mûveltségû emberek miért nem vették észre, hogy csak azt csináltam, ami a mindennapi életben már évszázadok óta bevett gyakorlat volt. Tudsz követni?

    (Nem)

    De amit még el akarok mesélni, azt egy gyerek is megérti. A legutolsó rendelkezésemre álló vasárnapon nem csak a pápai tévedhetetlenség dogmáját oldottam föl, hanem nyilvánosságra hoztam azoknak a titkos folyószámláknak az adatait is, amelyeket a Szentszék a világ különbözõ bankjaiban tartott fönn, és ezzel együtt természetesen ismeretessé váltak a Vatikán legfontosabb üzleti érdekeltségei is. Ez az aktus nagyobb válságot robbantott ki, mint akárhány dogma érvénytelenítése. Órákon belül bezárták a világ legtöbb tõzsdéjét, és számos kormány még a napnyugta elõtt bejelentette az egyházi folyószámlák zárolását, illetve a vatikáni érdekeltségek államosítását. Nem értek el sokat vele, eltúlozták a dolog jelentõségét. De hát a politikusok teljesen meg voltak zavarodva. Elõítéletek rabjai voltak még régebbrõl, és nem akarták elhinni, hogy az egyház tulajdonképpen szegény. Csak miután egy kicsit lecsillapodtak a kedélyek, kezdtek foglalkozni a lapok azzal a kérdéssel, hogy mi az összefüggés a pápa tévedhetetlensége és az egyház államháztartása között. A legtöbb orgánum egyetértett abban, hogy az államháztartás nyilvánosságra hozatala fényes bizonyítéka annak, hogy a pápa mekkorát tévedhet. Ezeket a véleményeket természetesen nem cáfoltam meg. Míg kint a világban csak nem akart elcsitulni az izgalom, az egyház kebelén belül néhány megható epizód játszódott le. Például a ferencrendiek egy küldöttsége kereste fel a Szentszék hivatalait, és ferences csuhákat osztott szét a fõbb méltóságok hordozói között. Két napig én is hordtam a csuhát, noha nagyon kényelmetlennek találtam. A harmadik nap aztán megkezdõdött a Vatikán szanálása, amely több hónapig tartott, és csak külsõ gazdasági szakemberek bevonásával volt megoldható. Kénytelenek voltunk a bennük lévõ értékek miatt a 19-20. századi pápai sírokat is feltörni, és nekem emiatt sokkal nagyobb lelkiismeret furdalásom volt, mint mindazért, ami addig történt. A történelmi korok sírjai és az egész régebbi emlékanyag azonban érintetlen maradtak. A múzeumi részt pedig még ki is kellett bõvítenünk, mert sok mindent, ami korábban a liturgia része volt, most csak úgy tudtunk menteni, hogy a múzeumi törvények védelme alá helyeztük ezeket a dolgokat. Egy régi álmom valósult meg viszont azzal, hogy magát a Szent Péter bazilikát is múzeummá nyilvánítottuk. Nem lep meg, hogy így, többes számban beszélek?

    (De)

    Az említett vasárnaptól kezdve ugyanis már nem egyedül hoztam a törvényeket. Közösen tévedni jobb. A bíborosok legtöbbje azonnal elutazott Rómából, hogy mentse, ami a szerte elszórtan fekvõ birtokokból még menthetõ volt. Ezekben a napokban a szanálást végzõ testület vált a legfontosabb tanácsadómmá, meg persze a római rendõrkapitányság. Mert csakhamar hatalmas zarándokcsapatok lepték el a várost, és ha hagytuk volna, napok alatt elhordták volna ereklyének az egész Vatikánt. Mindenki csak egy kis darabot akart emlékül magával vinni a egyház testébõl, csak annyit, amennyi a zsebébe fér. Az olasz kormány azonban, amely tényleg valamennyi hasznot remélhetett a vatikáni folyószámlák nyilvánosságra hozatalától, szolidárisan viselkedett. Van fogalmad róla, hogy mit jelent az a szolidaritás, amire egy államhatalom képes?

    (Nincs)

    Ahhoz azonban ragaszkodtam, hogy a vatikáni kertek a pápa személyes használatában maradjanak. Sokkal több, mint a rózsák nyesése, úgy sem maradt meg a Szentszék hatalmából. Az egyház irányítása magától decentralizálódott és visszaszállt az egyes országok püspökeire. Alig egy évvel a pápai tévedhetetlenség dogmájának az eltörlése után összeült a csikágói zsinat, amely jogi formákba öntötte az új helyzetet, és eltörölte még a “Szentatya” megszólítást is. A következõ hónapok eseményei aztán világossá tették a számomra, hogy mint pápa, nem sokat tehetek már az egyházért. A harmadik világ püspökeit kértem meg, hogy az utódomat kijelöljék. Lemondásom után a vatikáni könyvtárba vonultam vissza, amelynek korszerû átrendezésére és katalogizálására attól a naptól kezdve készülõdtem, hogy ama holland kikötõvárosban tudomásomra hozták az elhivatásomat. A könyvtárrendezés szép munka volt, és egy jó évtizedig eltartott. Láttál már belülrõl könyvtárat?

    ( - - - )

    Na igaz, talán alig olvasol. Nyilván azt sem tudod, hogy mi lett az utódom sorsa. Vérmes ember volt, és bár alig maradtak hatalmi eszközei hozzá, mégis sikerült jelentõsen megreformálnia a keresztény szexuál-erkölcsöt. Ez is lett a veszte. Rosszul sikerült házasság lett az övé, és azzal végzõdött, hogy inni kezdett, és részegen annak a márványoszlopnak hajtott, amit még én emeltettem az “Ismeretlen Szent” emlékére. Ne nevess!

    (De nevet)

    A következõ pápák sem voltak sokkal szerencsésebbek. A legtöbbjük azzal fecsérelte el az idejét, hogy szép lakást rendezzen be magának a lateráni palota valamelyik szárnyában. Engem meghagytak a kertészházban, de a közelségük azt jelentette, hogy sok mindent kellett megtapasztalnom, ami nem volt a kedélyemnek való. Ahogy teltek az évek, nem is maradt más a régi ismerõsökbõl, mint a fõkertész, aki, miután megözvegyült, visszaköltözött hozzám mint albérlõ. Negyven éve, hogy trónra léptem, harmincöt, hogy mint a Vatikán könyvtárosa tevékenykedem, és ezen belül annak is már lassan tíz esztendeje lesz, hogy a fõkertésszel együtt lakom. Sokat beszélgetünk a régi szép idõkrõl, amikor a kertben még bíborosok sétáltak, és széles kalapjuk árnyékot vetett a pocakjukra. Na de nem ezért jöttem.

    (Nem nevet)

    Látom, éhes vagy. Az új munkakörödben a koszt is jobb lesz. Túl sokat enni azonban nem érdemes, mert ellustul az ember és lassúvá válnak a gondolatai is. Pápának lenni eddig még ma is fárasztó és nehéz dolog. Különösen neked lesz majd nehéz a feladatod.

    ( ? )

    Mert a kertésszel, mi ketten, öregek, úgy döntöttünk, hogy legokosabb visszatérni a régi módszerhez, ahhoz, ahogyan engem is pápává választottak. Telefonkönyv, az van manapság is, és hogy a múlt héten a kérdés újra aktuálissá vált, nem volt nehéz meggyõzni a választó-testületet arról, hogy a legjobb az ilyen dolgot az isteni gondviselésre bízni. Kissé meg voltak lepve az atyák, amikor a telefonkönyv éppen a te nevednél nyílott ki, de hát manapság mindenkinek van már telefonszáma. A sors különös kegyét látom abban, hogy ezúttal éppen egy képzetlen, sõt büntetett elõéletû emberre esett a választás. A könyvtárrendezés hosszú évei alatt ugyanis arra tanítottak meg a régi forrásmunkák, hogy az ész és az erények csak ritkán alkalmasak arra, hogy egy komolyabb és kiterjedtebb testületet, mint amilyen az egyház is, összekovácsoljanak. Virágzó évszázadait az egyház is inkább a félelemnek és a bûntudatnak köszönhette – nem pedig a kegyelemnek. A szép szó senkit sem gyõz meg az igazságról, a kiontott vér azonban tömegeket ejt a hatalmába. És nagyon régen volt az, hogy az egyház igazi véráldozatokat hozott. Holott az evangélium is egy ilyen véráldozat története! – többet is tanulhattunk volna belõle. De talán még nem késõ. A könyvtárat rendezgetve végül is megszerettem ezt az intézményt, és megtanultam becsülni az intézményrendszerét is, pedig én adtam meg a kegyelemdöfést neki. A te dolgod lesz újra feltámasztani.

    ( - - - )

    Ne fuss el! A te dolgod csak a gyûlölet lesz. Mert hiszek az értelmetlennek látszó áldozatokban és a kegyetlenség kegyelmet provokáló hatalmában. Hiszek abban, hogy gyûlölet nélkül nincsen termékeny hatalom, mert a szeretet is gyûlöletbõl fakad és hatalmat akar. A te feladatod csak az lesz, hogy vért onts, és ezzel megindítsd a gyûlölet és a szeretet közös munkáját. Te magad sem a gyûlöletet, sem a szeretetet nem fogod majd megérdemelni, de az emberek gyûlölni és dicsérni fognak, és gondoskodnak majd arról, hogy állandó továbblépésekre kényszerülj. A történelem újra elindul majd, vagy ha mindig is mozgásban volt, elindul hát újra az egyháztörténelem. Nem akarom, hogy az egyház legnagyobb könyvtára az eljövendõ századokban aktuális történelmi munkák nélkül maradjon!

    ( ...! )

    Ha megérkezel Rómába, várni foglak, mert hiszek abban, hogy idõvel hatalmas, nagy pápa leszel. A Szent Péter téren foglak várni majd egy máglya elõtt. A te dolgod csak az lesz, hogy felolvastasd valakivel a rágalmakat, amiket már összeállítottam, és mielõtt az emberek ráocsúdnának, hogy mi történik, meggyújtsad a máglyát, és mint az egyház árulóját kivégezzél.
    (Kivégezteti)

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Do it yourself literature


    A következõkben kísérletet teszünk egy kínai mese feldolgozására.

    A fáma szerint egy isten egyszer meglátogatott álmában egy parasztlányt. A lány a különös álomra késõbb is visszaemlékezett, és egy idõ múltán örömmel vette észre, hogy teherbe esett. Amikor eljött a szülés ideje, éppen a földeken dolgozott. Nagy csalódására azonban csak egy cipó nagyságú, mályvavörös fényû drágakövet hozott a világra. A lány, amikor erõre kapott, és hazament, ott is hagyta a barázdák közt az isteni szerelem gyümölcsét.

    Az eredeti mese e ponton váratlanul egy másik történetbe torkollik. A kõ ugyanis kalandos úton egy herceghez kerül, akinek a kezében egyik pillanatról a másikra gyönyörûséges istennõvé változik. A késõbbiekben aztán megtudjuk, hogy mi történt a kõbõl életre kelt isteni hölggyel és férjével, a herceggel, de soha többé nem esik szó a parasztlányról, aki az egész csodálatos dolgot a világra szülte.

    Próbálkozzunk meg azzal, hogy a történet igazi menetére rátaláljunk!

    A vörös fényû drágakõ tehát ott fekszik a barázdák között, és sokáig csak a felhõk játéka és az égbolton haladó napkorong ragyogása tükrözõdik benne. Végül azonban csak rátalál valaki a kõre, valószínûleg egy egyszerû ember, akinek szintén dolga van a földeken. Természetesen nagyon megörül a drágakõnek, de a talált kincs hamarosan mégis a bátorságát veszi. A kõrõl ugyanis kiderül, hogy beszélni tud.

    Ez a fordulat a kõ isteni eredetével magyarázható, valamint azzal az önkénnyel, ami általában a mesemondók kiváltsága. A mesemondó maga elé képzeli az egyszerû embert meg a mályvaszínû drágakövet, amely, lám, váratlanul megszólalt, és máris látja a következményeket: – a megijedt paraszt az elsõ adandó alkalommal elcseréli a követ valami apró hasznos alkalmatosságért egy arra utazó kalmárnál. Ez a kereskedõ ostoba ember lenne, ha nem ismerné fel a drágakõben rejlõ epikus anyagot. Úgy dönt hát, hogy a fõvárosba siet vele, ahol a fontos történetek játszódni szoktak. Ott pedig jó pénzért fölajánlja a drágakövet a császárnak. A császár egy egész vagyont fizet a beszélõ kõért, és alig várja, hogy egyedül maradhasson vele.

    – Mivel magyarázható, hogy beszélni tudsz – kérdezi a mélyvafényõ kõtõl, amely most egy párnán nyugszik elõtte. – Miben különbözöl a többi drágakõtõl?

    A vörös fényû kõ elõször csak tüzes sugarakat lövell a palota menyezte felé – fontos, hogy ezt a fényjátékot a mesemondó gondosan kiszínezze – de aztán tényleg beszélni kezd. A csázsár fülének annyira szokatlan ez az ezüstcsengettyûk hangjához hasonló, finom mívû hang, hogy elsõ elragadtatásában csak a zenéjére figyel, és nem is hallja, hogy mit mond neki a drágakõ. Végül azonban felfogja, hogy a válasz, amely a parázsló illatszerek karcsú füstfonalához hasonlóan kanyarog elõtte, tulajdonképpen egyetlen szó állandó ismétlésébõl áll: - semmiben, semmiben.

    A császár természetesen meglepõdik ezen a válaszon, és arra a gondolatra jut, hogy ha egy drágakõ beszélni tud, akkor az biztos az igazat mondja. Már pedig ha igaz az, amit a vörös fényû kõ hajtogat, vagyis, hogy nem különbözik a többitõl, akkor tényleg valamennyi drágakõ képes arra, hogy beszéljen. Fölösleges volt hát éppen ezt a vörös színû követ oly drágán megvásárolni. Bosszúságában fölemeli a követ a párnáról, és kihajítja a palota ablakán át az utcára. Aztán a kincstárba siet, ahol sorban megszólítja a legszebb és leghatalmasabb gyémántokat, a csodás erejû rubint- és smaragdköveket, a titokzatos zafírokat és a tört fényû topázokat. Amint azt már jó elõre sejtjük – eredménytelenül. A kövek nem válaszolnak.

    – A drágakõ hazudott! – kiáltja haragosan a császár, és parancsot ad a szolgáknak, hogy keressék meg a kihajított követ a palota elõtti térségen. Azok azonban nem találják.

    Csak egy mesében fordulhat ugyanis elõ az, ami a kõvel közben történik. A parasztlány sétál éppen arra, és amikor a mályvafényû kõ a lábai elé hullik, azonnal felismeri a drágakõben a gyermekét, és szégyenkezve, amiért annakidején oly mostohán cserben hagyta, fölemeli a porból, és elindul vele hazafelé.

    Útközben azonban a kõ megszólal, és elmeséli eddigi viszontagságait. Ez a fordulat arra készteti a lányt, hogy mégis csak megszakítsa az útját, és visszavigye a vöröslõ színû követ a császári palotába. A császár, aki közben már lemondott arról, hogy a csodálatos drágakövet valaha is viszontlássa, örömében azt ígéri a parasztlánynak, hogy ha minden jóra fordul, akkor háromszor annyit fizet a kõért, mint amennyit minap adott a kalmárnak. A császár ugyanis már sejti, hogy ez a történet nem mindennapi história, és hogy az eset fantasztikus természete csak valamilyen isteni szeszély játékával magyarázható – jó lesz hát, ha türelmet erõltet magára. Mélyen meghajolva megköveti hát a drágakövet, és arra kéri, hogy felejtse el a vele történt méltatlanságot. Aztán kérlelni kezdi, hogy árulja el végre, hogy miért vezette õt félre, és miért mondta, hogy semmiben sem különbözik a többi drágakõtõl.

    A mályvaszínû kõ azonban némán fekszik a selyempárnán, és nem válaszol. A császár többször is megismétli a kérést, de eredménytelenül. Végül haragosan fölegyenesedik, és int a palotaõröknek. Bizonyos, hogy a lány kicserélte a követ! Az õrök kihúzott pallossal közelednek a parasztlány felé.

    – Felséges Uram! – kiáltja ekkor kétségbeesetten a lány – most láthatod igazán, hogy a kõ igazat mondott. Valóban nem különbözik a többi drágakõtõl a világon...

    Itt a történetet tulajdonképpen be is fejezhetnénk, hiszen bizonyos, hogy a drágakõ soha nem fog megszólalni többé, és ezért minket sem érdekelhet különösebben, hogy mi lett a sorsa a lánynak. De tegyünk mégis próbát, mert hátha olyan fortélyos a parasztlány, hogy a védekezésével mégis csak új befejezéshez segíti a történetünket.

    És lám, a lány tényleg változtat most a taktikáján, próbál idõt nyerni. Arra figyelmezteti a császárt, hogy fordítsa figyelmét inkább a kõre. Nézze csak, hogy micsoda makulátlan fényû tûz izzik a mályva színû felszíne alatt, és gondoljon arra, hogy egy ilyen hibátlan lény, aminek a csodálatos fényét annyi árnyék sem csorbítja, mint amennyit egy porszem tudna vetni a tengerek tükrére, vajon egy ilyen tökéletes teremtménye az isteneknek képes lenne-e valaha is arra, hogy hazudjon a császárnak? Nem inkább arra kellene most figyelnie, hogy a kõ talányos magatartása valami olyan titkot takar, amelyrõl soha ember nem hallott eddig?

    A császár lelkét kétségek gyötrik. Úgy érzi, hogy megoldhatatlan rejtély elé állították. Mert hiszen ha a kõ igazat mondott, akkor valóban valamennyi drágakõ képes rá, hogy beszéljen. De senki sem hallott eddig még olyan drágakõrõl, amelyik tényleg megszólalt volna. Ha viszont csak azt akarta mondani a kõ, hogy azért hasonló a többihez, mert ugyanúgy, mint a õk, õ sem tud beszélni, akkor azzal, hogy elmondta ezt, már meg is cáfolta a mondandóját. De nincsen olyan drágakõ a világon, amely csak azért árulná el az igazat, hogy aztán ennek az igazság kedvéért elnémuljon és így hazudtolja meg önmagát! – Ó Istenek! – sóhajt fel kétségbeesetten a császár – miért is kérdeztem a kõtõl éppen azt, hogy miben különbözik a többitõl! Ha valami kevésbé fontosat kérdeztem volna tõle, akkor talán az igazság is máskép alakult volna, és a mályvafényû kõ még most is beszélni tudna hozzám!

    Látjuk, érdemes volt a parasztlányt szóhoz juttatni, mert olyan fordulathoz segítette a történetet, hogy a mesemondó is gondban van most, hogy miként segítsen mindent újra egyenesbe. Legjobb, ha nem is törjük a fejünket a megoldáson, hanem újra a lánynak adjuk át a szót. A lány azonban egészen máskép folytatja a párbeszédet, mint ahogy azt elvárnánk:

    – Nincsen itt semmi rejtély, Uram, – szól a lány. – Ám, ha tudni akarod a megoldást, akkor meg kell bocsátanod, hogy esetleg olyan titkot árulok el neked, amit nem szívesen hallasz. Arra kérlek hát, hogy ígérd meg, hogy akkor sem esik bántódásom, ha elárulom, mi az igazság.

    A császár fáradtan int, és a lány elmeséli erre, hogy az istenek szeszélye folytán miként fogant gyermeket egyszer álmában, és hogy történt az, hogy ennek a mennyei frigynek a gyümölcseként késõbb egy drágakövet hozott a világra. – Mikor a kõ hozzád került, Uram – folytatja a lány – nagyon fiatal volt még, nem úgy, mint a többi drágakövek, amik egyidõsek a világgal. Ahhoz, hogy a társaihoz hasonlóan õ is tökéletes legyen, tapasztalatokat kellett még gyûjtenie. Meg kellett tanulnia, hogy ha valaki csak arra képes, hogy kimondja az igazságot, akkor annak nem érdemes megszólalnia.

    – Felséges Uram, – mondja most a lány – biztos vagyok benne, hogy valamennyi drágakõ tud beszélni, de végtelen tökéletességükben ezek a kövek valamennyien hallgatnak inkább, és ezzel nyerik el az emberek megbecsülését és csodálatát. Most, hogy az én gyermekem is megtapasztalta, hogy a csoda csak addig tart, amíg ki nem mondja valaki az igazságot, úgy határozott, hogy örökre elnémul, és így érdemli ki az emberek szeretetét és bámulatát. Bölcs elhatározás, a kõ méltó arra, hogy palotád dísze legyen. Hiszen így, ilyen némán testesíti meg a tökéletességet, így, hogy állhatatosan hallgat, mond ki valami fontosat az igazságról...

    – De te, aki csak fecsegsz, bizonyára hazudsz! – kívánkozott ki nagy keserûségében a császárból, de aztán egy gyors mozdulattal mégis a szájára ütött, és hallgatott inkább. Mert bár tényleg nagyon nehéz volt visszatartania a haragját, mégis az jutott az eszébe, hogy ha úgy bosszulja meg magát a parasztlányon, hogy örökre elnémítja, akkor utólag a lánnyal kapcsolatban is kiderülhet az, hogy mégis csak igaza volt. Már pedig mire lenne jó ezt a szívet szorító történetet egy drágakõ után most egy hús-vér asszonnyal is megismételni?

    Fölösleges is azon törnünk a fejünket, hogy mi történt ezután még a lánnyal. Talán mégis fejét vette a császár, de lehet, hogy szabadon engedte, sõt, talán még a kényelmetlen kérdéseket felvetõ drágakövet is neki ajándékozta. A történet végén ugyanis nem a parasztlány áll, hanem a császár, aki a kincstárába siet, hogy sorra kézbevehesse az ott õrzött drágaköveket.
    Papírt és pennát készít ki maga mellé, hátha megtud majd valamit mégis a kövektõl, amit érdemes lenne le is jegyeznie. Ott ül aztán a palota legjobban õrzött szárnyában, és a hideg fényû, tökéletesre csiszolt ékköveket forgatja a kezében. Mivel nagy a csend körülötte, arra gondol, hogy jobb lett volna nem császárnak, hanem asszonynak születnie, ki tudja, talán akkor egyszer õ is egy új és addig ismeretlen drágakövet hozna a világra. Ezt a követ azonban gondosan megóvná a rossz tapasztalatoktól. Ha sikerülne vigyáznia rá, akkor elmondaná mindazt, amit õ tud a világról – a tapasztalatok elõtti dolgokról mesélne.

 

[Rosen]

PERNECZKY Géza

Ellenvonat


Elbeszélésünket annak a pillanatnak a felidézésével kell kezdenünk, amikor Badur Bahmadur, a hatalmas, az asztalra terített térképre mutatott, és így szólt a Tervezõ Bizottság összegyûlt tagjaihoz: – A Luna-parkot talán az óváros helyén lenne a legcélszerûbb fölépíteni. – Majd mivel javaslatát egyetértõ csend fogadta, kezével egy lendületes gesztust írt le a levegõben: – Ezzel mindjárt a régi imaházak, örömházak és színházak problémája is magától megoldódna. A munkálatokat ugyanis azzal kezdeném el, hogy ezeket a házakat a környezõ utcákkal együtt lebontanám. A részleteket aztán ráérünk késõbb is megbeszélni.

A Bizottság még aznap munkához látott. A szokásos öt éves ciklusok egyike állt a rendelkezésére, hogy a tervezési és a kivitelezési feladatokat elvégezze. Amikor ennek elteltével Bahmadurnak átnyújtották az elkészült Luna-park kulcsait, az uralkodó megilletõdötten ismerte el, hogy a Tervezõ Bizottság találékonysága és a munkára kivezényelt nép szorgalma rendkívüli teljesítményeket tett lehetõvé. Az új Luna-parknak, és benne a körhintáknak, a szellem- és hullámvasutaknak, vagy a különbözõ pályáknak, amelyek vízen, szárazon és a levegõben nyújtottak felejthetetlen élményeket, tényleg nem volt párjuk a világon. Különösen az esti órákban, amikor kigyulladtak a fények és mûködésbe léptek a rafinált tûzijáték-berendezések, vált vonzóvá a létesítmény. Olyan csillogó kaszkádokban és színesen pergõ fényjátékokban gyönyörködhetett a közönség, amit egyetlen más Luna-park sem tudott eddig produkálni. Ilyenkor az volt az ember érzése, mintha a Luna-park egy egészen kicsit a levegõbe emelkedett volna. A fák koronái és a pavilonok tetõzete szinte belekoccant azokba a rózsaszínû felhõkbe, amelyeket a mesterséges alkony pírja világított meg az esti égbolt illúzióját keltõ selyemkárpitokon.

Mindent felülmúlt azonban az a kisvasút, amely a Luna-park területét körbefogó síneken közlekedett. Gyakorlati okok miatt is szükség rá, hiszen a Luna-park igen nagy területre épült. Zöld színûre festett és piros kerekekkel ellátott mozdony húzta a vonatot, amely félóránként csattogott el a Luna-park létesítményei mellett. Mindenki megcsodálhatta az igazi gõzlokomotív-mozdonyt, és közelebbrõl is megfigyelhette, hogy miként mûködnek a váltók, amikor a szerelvény egy kis közbülsõ állomáson, amely a szarvasok és õzek kifutója mellé épült, egy mellékvágányra tolatott, hogy szabadon hagyja a pályát a közeledõ ellenvonat számára.

Néhány protokolláris eseményt kell még említenem: Bahmadur, a hatalmas, érdemrendeket osztott szét a Tervezõ Bizottság tagjai és a munkálatokban magukat kitûntetett dolgozók között és külön érdemrendet kapott a kisvasút konstruktõre is. Ezután átruházta a hatalom nagyobbik részét arra a népképviseleti parlamentre, amelyet a Luna-park közetlen szomszédságában építettek fel. Magának csak annyi jogkört tartott fent, hogy válságos idõkben személyesen siethessen az ország segítségére.

És ezzel elérkeztünk történetünknek ahhoz a fordulatához, ami miatt érdemes volt belekezdeni ebbe az elbeszélésbe. Nem telt el ugyanis sok idõ, és Bahmadur kénytelen volt az új alkotmánynak ezt a cikkelyét igénybe venni és a rendkívüli esetekre fenntartott uralkodói elõjogaival élni.

A válság, sajnos, magával a Luna-parkkal függött össze. Már említettük, hogy a kisvasút rendszeres mûködéséhez egy ellenvonat is hozzátartozott, de elhallgattuk azt, hogy ez a szerelvény a közbülsõ állomásokon áthaladva ismételten is elütött egy-egy embert. A balesetek kivizsgálása során aztán néhány igen különös dologra derült fény. A legsúlyosabb ezek közül az volt, hogy az ellenvonat a hivatalosan jóváhagyott költségvetés megkerülésével üzemelt. És amikor a arra került volna a sor, hogy felelõsségre vonják a tetteseket, egyszerûen az a hihetetlen dolog történt, hogy lehetetlen volt kideríteni, hogy ki volt az ötlet gazdája, vagy hogy egyáltalán honnan, miféle úton-módon került ez a második szerelvény a Luna-parkba. A vonat indulásának és célállomásának a helye is homályban maradt, a pályán való közlekedése pedig eredetileg egyáltalán nem is szerepelt az igazgatóság által kiadott menetrendben. Oda csak azután vették fel, hogy a megnyitás napján váratlanul feltûnt, és szembejött a síneken.

Azóta azonban megbízhatóan közlekedett. Valahányszor a Luna-park hivatalos szerelvénye a mellékvágányra tolatott, nem kellett sokáig várakoznia, a nem-hivatalos ellenvonat is mindig elõkanyarodott a közeli fák és bokrok mögül. Ahogy a látogatók csodálkozva tapasztalhatták, valószínûleg anélkül tette ezt, hogy a pálya egész hosszán végighaladt volna. És amint a kitérõvel ellátott kis állomáson áthaladt, akkor is akkora gõz és füstfelleget bocsátott ki magából, hogy ez a gomolygó páratömeg a vonatot pár perc újra elnyelte múlva a következõ kanyarban. Különös volt az is, hogy a szerelvény mindig tele volt emberekkel, de az ellenvonaton utazó jókedvû társaságot senki sem ismerte. Eleinte azért nem keltett ez különösebb feltûnést, mert az ablakokból kitekintõ vagy kedvesen integetõ utasok annyira rokonszenvesnek tûntek, hogy senki sem akadt fenn a feléje mosolygó arcok láttán. Amikor azonban a vizsgálatot végzõ szervek kihallgatták a Luna-park látogatóit, és azt kérdezték tõlük, hogy miért viszonozták olyan lelkesen az ellenvonat utasainak az integetését, az emberek némi fejtörés után rájöttek, hogy ami az ismerõs arcokat illeti, valószínûleg tévedtek. Képtelen voltak ugyanis emlékezni arra, hogy honnan ismerik õket.

Valószínû, hogy a titokzatos vonzerõ, ami az ellenvonat utasait körülvette, okozta a balesetek nagy részét is. A Luna-park látogatói közül többen annyira vonzónak találták mindazt, amit az ellenvonatra tekintve láttak, hogy megpróbáltak felugrani a szerelvényre. Bár néhány ügyesebb fiatalembernek állítólag sikerült is ez – õket azután senki sem látta többé – a legtöbb próbálkozó, köztük éltes családapák és nyugtalan vérû asszonyok is, akik talán az ellenvonatra fölszállva akartak új életet kezdeni, elhibázták az ugrást, és a kerekek alá kerültek. Összeroncsolt testük arról tanúskodott, hogy az ellenvonat kemény valóság, és nincs igazuk azoknak, akik azon a véleményen voltak, hogy az ellenvonat csupán afféle fantóm jelenség, a képzelet felelõtlen játéka.

Badur Bahmadur, amikor értesült az ellenvonatot körülvevõ titokzatosságról és a szerelvény okozta tragikus balesetekrõl, afeletti elkeseredésében, hogy a Luna-park még sem tökéletes, erõs haragra gerjedt, és egy azonnali hatállyal életbe léptetett rendeletével megtiltotta az ellenvonat közlekedését.

Másnap, amikor a Luna-park kinyitotta a kapuit, szokatlanul sok látogató tódult be a parkba, mert a tömegtájékoztatás szervei is közölték Bahmadur rendelkezését, és az emberek kíváncsiak lettek a fejleményekre. A tömeg csak a délutáni órákban kezdett ritkulni, amikor az összesereglettek csalódottan belátták, hogy hiába jöttek. Az történt ugyanis, hogy a kisvasútra, amely az új rendelet értelmében nem tolatott volna többé a mellékvágányra, hogy kitérjen a ellenvonat elõl, hanem a fõvonalon maradt volna, ezen a napon senki sem vett jegyet. Nyilvánvaló volt, hogy az emberek attól féltek, hogy az ellenvonat, minden tilalom ellenére, mégis csak szembejön majd. A törvényes szerelvény így – utas hiányában – el sem indult a végállomásáról. És tényleg igazuk lett az aggodalmaskodóknak, mert az ellenvonat egész napon át menetrendszerûen közlekedett. Az emberek egy darabig tapssal köszöntötték, ha megjelent. Késõbb azonban, amikor ketten újra megkísérelték, hogy rá, és ez a kísérletük balesettel végzõdött, a rendõrség a pályatest egész környékét lezárta. A lelkesedés lelohadt és elégedetlenség lett úrrá a tömegen.

Mikor Bahmadurnak jelentették a dolgot, az uralkodó némi gondolkodás után meghozta második rendkívüli rendeletét is. Ennek értelmében a kisvasút tervezõjét azonnali hatállyal perbefogták, elítélték, és teljes titokban kivégezték, több más személyt pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. A periratok szerint a tervezõt – egy meglehetõsen fiatal embert – a tiltott könyvek és szakmunkák olvasásában találták bûnösnek. Valószínûleg ezekbõl az olvasmányaiból merítette az ellenvonat ötletét is, ami aztán a Luna-park nagy problémája lett. Bahmadur azért siettette a pert, mert a kisvasút tervezõjének az eltûnésétõl azt várta, hogy ezt követõen az ellenvonat is gyorsan semmivé foszlik majd. Nagy kegyesen csak annyit kedvezett, hogy megváltoztatta az ítélet végrehajtásának a módját. A kisvasút tervezõje így elkerülte a bitót, és egy kaszárnya udvarán fogadta az életét kioltó sortüzet.

Másnap azonban az ellenvonat újra megjelent, és továbbra is rendszeresen közlekedett. Közben a kisvasút eredeti szerelvényét is újra üzembe helyezték az illetékesek, és mivel nem tehettek mást, úgy intézkedtek, hogy a vonat tolasson csak megint a mellékvágányra azon a bizonyos közbülsõ állomáson, hogy az ellenvonatot átengedhesse maga mellett. Így is lett. Az ellenvonat, ha feltûnt a kanyarban, mindig nagy sípolással és vidám zakatolással csattogott el a bámészkodók mellett – nem lehetett megakadályozni, hogy egyre népszerûbb legyen. Nõtt persze a felugrók száma is, akiket örökre elvitt a vonat, de még többen voltak olyan próbálkozók, akiket a kerekek halálra gázoltak.

Bahmadur ekkor összehívta a Tervezõ Bizottság megcsappant kollektíváját, és ismertette velük harmadik rendkívüli rendeletének a körvonalait. Mivel biztos volt abban, hogy az ellenvonat végsõ soron az irodalom és a filozófia terméke, hiszen a fizika törvényeinek az alapján a jelenség megmagyarázhatatlan, úgy gondolta, hogy meg kell semmisíteni a nemzeti könyvtár raktáranyagát, ahol sok olyan könyvet õriztek, amit tanácsadói korábban kártékonynak, vagy legalább is gyanúsnak ítéltek. Legnagyobb meglepetésére azonban most ellenállásba ütközött ezzel a tervével. A Tervezõ Bizottság tagjai óvatos formában felvilágosították Bahmadurt, hogy a kérdéses könyvek jelentõs része korábban tankönyv volt, sõt egyes darabok a nemzeti irodalom klasszikus fejezetéhez tartoztak – így hát nem valószínû, hogy a központi könyvtár állagának megrostálásával jelentõsen csökkenne az ilyen könyvek példányszáma az országban. Sok van közülük még mindig kézben. Inkább azt javasolták, hogy az uralkodó az ellenkezõ utat válassza: Szervezze újjá és tegye hatékonyabbá a könyvekkel foglalkozó intézmények és tanszékek munkáját. Így talán remélhetõ, hogy az ellenvonat mûködésének az elvére is rátalálnak majd a szakemberek – és ha ez megtörtént, akkor már könnyû lesz üzemen kívülre helyezni a bajok okozóját.

Végül is gyõzött ez a javaslat. Megvalósítása azonban nem ment zökkenõk nélkül. A könyvek tanulmányozására adott õt esztendõ anélkül telt el, hogy érdemleges eredményeket hozott volna. Bahmadur kénytelen volt néhány súlyos ítéletet hozni, és a Tervezõ Bizottságot új tagokkal kiegészíteni. De mivel valóban érdemleges újabb javaslat az így felfrissített testülettõl sem érkezett, beleegyezett, hogy egy újabb ötéves periódus kezdõdjön el az ellenvonat titkainak a keresésével. Közben az ellenvonat a Luna-park megszokott részévé vált, és hosszú hónapokra annyira veszített a vonzerejébõl, hogy alig-alig akadt már valaki, aki megpróbált volna felugorni rá. Az ilyen apályos idõszakok az a reményt ébresztették az illetékesekben, hogy az ellenvonat teljesen konszolidálódik majd, esetleg magától ki is esik a forgalomból. De aztán – szinte szabályosan ismétlõdve – megint csak újra és újra felerõsödött az ellenvonaton való utazás gondolata, és ilyenkor a baleseti áldozatok száma is a magasba szökkent.

Az ellenvonat gyötrõ problémája lassacskán magát Bahmadurt is megviselte. Az uralkodó idõnek elõtte megõszült, gyomorbántalmai támadtak, a szíve és a mája sem volt rendben – többször kellett külföldre utaznia hosszú gyógykúrákra. Ezek a távollétek nem járultak hozzá tekintélyének a megtartásához. Megtört alakjához egyre kevésbé illett a “hatalmas” jelzõ, és az emberek ezért egyre gyakrabban emlegették õt úgy, mint Bahmadurt, a gondoskodót, vagy a bölcset. Volt ebben valami szánakozó ragaszkodás, és egyúttal egy picinyke siker is, ami azért mégis csak a Luna-parkot igazolta. Bahmadur érezte ezt, és amikor egyszer különösen borús volt a kedve, hogy vigasztalja magát, egy szûk kísérettel, majdnem inkognitóban ellátogatott a Luna-parkba. És ha már ott volt, engedett a kíváncsiságának, és elvezettette magát ama közbülsõ állomásra is, ahol az ellenvonat szokott áthaladni.

Míg a szerelvény elrobogott elõtte, különös gondolata támadt. Az jutott ugyanis az eszébe, hogy legjobb lenne felszállni erre a vonatra, és maga mögött hagyni a kormányzás gondjait meg a gyomorbántalmak fájdalmait. Legjobb lenne elutazni oda, ahová a vonat megy, az ismeretlen távolba. Irigykedve nézett a távolodó és önnön füstfellegébe burkolódzó, majd csakhamar a semmibe veszõ szerelvény után, és annyira elgyengült a vágyakozástól, hogy a Tervezõ Bizottság jelenlévõ elnökének is elmesélte, hogy miféle képtelenségek jutottak az eszébe. Krákogva, bûntudattól zavartan még azt is megkérdezte az elnöktõl, hogy képes lenne-e a Bizottság egy hasonló vonat építésére. Az elnöknek azonban, ahogy Bahmadurt hallgatta, felderült az arca, és hosszan, melegen nézett az uralkodó szemébe. De nem szólt semmit, hanem még mindig mosolyogva visszakísérte õt a palotájába.

Nem sokkal késõbb egy reményekkel kecsegtetõ jelentést tett Badur Bahmadur, a bölcs asztalára. Ez a jelentés beszámolt arról, hogy a klasszikus irodalom és a speciális szakmunkák tanulmányozása végre eredményre vezetett, és sikerült megtudni egyet-és-mást az ellenvonat mûködési elvérõl. A kutatás eredményeként megállapítható – szólt a jelentés –, hogy az ellenvonat minden valószínûség szerint nem egy szélsõségesen különc konstruktõr, és nem is egy szabotõr természetû egyén találmánya, aki valamilyen rivalizáló hatalom ügynöke lenne. Sokkal inkább tekinthetõ olyan berendezésnek, ami organikus része a vasutaknak, és nyilván ezen az úton kerülhetett át a motívum a Luna-park kisvasútjának az üzemvitelébe is. Valószínû tehát, hogy megszûntetése is csak a úgy volna lehetséges, ha felszámolnák a vasút intézményét általában, illetve bezárnák a Luna-parkot.

Elképzelhetõ azonban – és itt a jelentés részletezõvé vált –, hogy mûködésének megértése után bizonyos mértékig beavatkozzunk az ellenvonat közlekedésébe, és módosítsuk azt. Azok a kisebb változtatások, amik ennek elérésére szükségesek, lehet, hogy szakítani látszanak a hivatalos politikai vonal eddigi radikális elképzeléseivel (hiszen ezek az ellenvonat megszûntetését tûzték kis célul), foganatosításuk azonban mégsem tekinthetõ gyatra kompromisszumnak. Elég ha csak az ellenvonat népszerûségére gondolunk, hogy belássuk, mekkora haszon származna abból, ha ezt az érzelmi pluszt a dinasztia népszerûségével kötnénk össze. És a tervezet szövege ebben a szellemben folytatódott még hosszan. Bahmadur a Luna-parkban tett látogatása óta kissé más szemmel tekintett az ellenvasútra. Talán ez is okozhatta, hogy miután átolvasta a terveket, nem ellenkezett, hanem egyetértõen bólintott.

Így hát semmi akadálya nem volt többé annak, hogy néhány újabb év elteltével, amikor az ellenvonat módosítására vonatkozó kísérletek sikerrel lezárultak, egy déli, meleg órában elõször tûnjék fel a közbülsõ állomáson átrobogó ellen-szerelvény ablakaiban Bahmadur, a bölcs és gondoskodó õszülõ feje, és a Tervezõ Bizottság ötven tagjának mosolygós, a várakozókat barátságosan üdvözlõ arca. Az utasok még integettek is az állomáson várakozó emberek felé. Azok az elsõ pillanatban a meglepetéstõl bénultan tekintettek az ellenvonat ablakaira, de aztán kitört a hurrázás és a taps.

A módosításnak ezen kívül még meg volt az a haszna is, hogy egy csapásra megszûntek vele a kisvasút körüli tragikus balesetek. Attól a naptól kezdve ugyanis, hogy az ellenvonat ismeretlen utasainak a helyét az uralkodó és kísérete váltotta fel, senki sem akart többé felugorni a vonatra.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

A forró város

A várost kétoldalról a fölhevült hegyoldalak sziklái fûtik. Alulról a Yesilirmak folyó meleg vize mossa a falakat. A keskeny földnyelven, amely a szirtek és a folyó medre között húzódik, állt egykor Pontusz király palotája. A parton most ottomán faházak roskadoznak. Egyikük-másikuk egyenest a folyó vízébe ereszti a falait. A legtöbb ház azonban a porban fürdik. A por pedig olyan, mint a radioaktív hamu: – éget.

Az utcák egy része már a délutáni órákban árnyékba borul. A völgy szûk, és a nap a meredek hegyoldal mögé fordul. De az árnyékos katlan még sem lesz ettõl hûvösebb, csak valamivel sötétebb. Az áttüzesedett sziklák most kemenceként fûtik a várost. A bennük felgyûlt hõség hullámokban löki el magát a kövektõl, és az alant elterülõ utcákat ostromolja. Igen, a meleg csapdába esett, és kavarog, mert nem talál magának semerre sem kiutat. A szárazon örvénylõ levegõben röptükben fulladnak meg a madarak. Hulló tollazatuk fölismerhetetlen piszokká õrlõdik, mire az utcákon földet ér.

Némán ereszkedik a házakra egy láthatatlan hadsereg, az ütközet birkózáshoz hasonlít, és hang nélkül folyik.

Ott, ahol tovább süt a nap, lassan elhalnak a csírák. A fény az ilyen helyeken elviselhetetlen, kimossa az ember szemébõl a felismerhetõ formákat. A magasban lobogó tûz átégeti a szaruhártyát és beszárítja a szem kocsonyás állagát – az ember megvakul. Akiben van életösztön, az elfordul, és még azt sem képes ellenõrzi, hogy kéken világít-e az ég a feje fölött. Csak egy öszvér bírja ki a napos oldalon – áll, és a hátával fogja fel a tûzõ meleget. Közelebbrõl nézve azonban kiderül, hogy már nem él. Kiszáradt lábai olyan merevek, hogy képesek a test súlyát megtartani. Most egy lángoló fényoszlop találja telibe a döglött állatot. Az öszvér megremeg és egyenletes léptekkel elindul. Hosszan baktat, merev egyenletességgel rakja a lábait. Így távolodik, míg csak el nem tûnik az íjként feszülõ utca hajlatában.

A túlélõk a kávéházak árnyas barlangjaiba húzódtak vissza, és forró teával vigasztalják magukat. A tea melegét a szájukba vett hûvös fürdõnek vélik. Nézik a kockacukrot, amit a teába dobtak. A cukor örömmel oldódik fel, és pezsgõ buborékokat küld a felszínre. A kávét csak kevesen isszák. Drága. A helyi lakósság abból él, amit a kövek izzadnak ki magukból. A szárított trágyaként felhalmozódó semmibõl.

Tényleg az a benyomásunk, hogy a szegénység rostos és darabos – korhadt deszkák, rozsdás bádoglemezek és rothadó szalma mindenütt. A legtöbb mûhely olyan sötét, mintha a föld gyomrába vezetne. A korom okozza ezt a sötétséget – megtapadt a falakon. Nehéz eldönteni, hogy honnan a korom. Van, ahol faszénnel fûtenek, mert a munkába vett fémet a nyári meleg egyedül nem képes megolvasztani. Másutt azonban csak az emberek megpörkölt lélegzete rakódik le ilyen sötéten.

Az arcok is kormosak. A legtöbb férfi ugyanis nem borotválkozik. A gyerekek teste is sötét. A hátukon azonban néha világító rózsaszín folt húzódik, teknõ alakú seb: – a leégett bõr hegei, illetve a nyers hús nyoma, ahogy lassan gyógyul. A gyerekek mégis bármikor hajlandók arra, hogy tíz fillérért kiszaladjanak az árnyékból a napsütésre. Az élelmesebbek és ügyesebbek ugyanezért a pénzért a hídról a folyóba ugranak. Ahogy kimásznak, testükrõl a víz kövér cseppekben hull a flaszterre. Gyíkok futnak elõ, és mintha hûvös aludttej lenne, úgy isszák a vízcseppeket.

A friss tej ismeretlen itt, hiszen a melegben percek alatt megsavanyodna. Tartósabb a méz. A sûrû mézbõl üvegtáblákat húznak a mesterek, és az így készült lemezekkel tapasztják be az imaház ablakait. A méhek azonban csak tavasszal láthatók, amikor még van esély arra, hogy nektárra találjanak. Ismert állat még a hangya, a kandírozott patkány és az énekesmadár. A kisebb madarakat száraz lopótökben tartják, amire sûrû sorokban kis nyílásokat vágtak, hogy gyönyörködni lehessen az ugrándozó állatkában. Csak a szép tollazatú talpas-tyúknak jár ki a vesszõbõl font kalitka. A kalitkák akkorák, hogy az állat éppen guggolni tud benne. Az emberek fantáziaszegények, el sem tudják képzelni, hogy a madár futkosni meg repülni szeretne.

Fontos nyersanyag a gyapjú, a kóc, és a rongy is. A zsiradékok nagy részét hagyományos módon a juhok farkából nyerik A farok ezen a vidéken vastagra hízik, és ahogy a juh legel, a földet éri. A levágott farok olyan, mint egy teli tömlõ. Felakasztva lóg a falakon, és noha hamarosan rohadásnak indul, a benne lévõ faggyú még sokáig használható marad. Legfeljebb avasodni tud, mert a zsír örök.

A nehéz levegõt a vendéglõbõl kiáradó égett olajszag és füst teszi még sûrûbbé. A tömbbé tapasztott birkahús lassan forog a tûz közelében miközben a pörkölõdõ masszán sárga zsírcseppek kapnak lángra. Olajos veríték csöpög a tûzet vigyázó férfi homlokáról is. Mögötte, egy rögtönzött kassza mögött ül az üzlet tulajdonosa. Öreg ember már, teljesen száraz a bõre – szõrszálakkal árnyékolt szemeibõl mintha halszálkák hullanának. Ez az egyetlen csapadék a nyári hónapok alatt.

Valamivel hûvösebb a levegõ a régi bazár bolthajtásai alatt. Itt még beszédfoszlányok is hallhatók. Valahányszor fejkendõs asszonyok hangja visszhangzik a belsõ folyosókon, a rõfös idegesen felugrik, odaáll a boltja ajtajába, és mosolyog. Az asszonyok sokáig alkusznak, isszák a rõfös ajkáról a sörbet levet. Mondják, hogy a régi bazár nyolcszáz éves. Valahányszor egy-egy asszony kilép onnan az utcára, mint megérintett mimózalevelek, megint összeesnek, és tovább fonnyadnak bent az árusok.

Szemben van a mosé. Sárgára festett fala fölissza, és nem ereszti tovább az imákat. Kis minaret áll mellette, a fedele kékes fénnyel rozsdásodik. Mellette egy akácfa, amely a porból szív vizet magának, és az éjszaka felhangzó kiáltásokból táplálkozik. Egy lovas kocsi várakozik az árnyékában. A lapos, rövidke jármû deszkáit mesebeli jelenetekkel festették ki, odaliszkekkel és Szindbádokkal. A csillogó színek és a pozsgás formákat sejtetõ körvonalak a vásári körhinták lovacskáira emlékeztetnek. A kocsi elé fogott ló is hasonló fajta, fából faragott törzsre húzott lakkozott papírmasé. Kicsiny termete alapján persze akár arab telivér is lehetne. Száz évvel ezelõtt még egy bég lovagolt az állaton. Ma egy kamasz hordja a bég bugyogóját, a kelme kifakult. A vastag öv, amelynek az volt a dolga, hogy a bugyogót a derékra szorítsa, már régen elveszett. Egy áruházi nadrágszíj helyettesíti.

Ahogy alkonyodni kezd, az elkallódott öv fénye váratlanul mégis csak megjelenik az égbolton. Végre visszavonulnak a lángnyelvek – holnap reggelig tûzszünet. A várost koronázó szirtek csúcsán rózsaszín lámpások fénye gyullad ki, és míg lent a völgyben elõmászik a pincékbõl a sötét, fent a hegyek csendesen világítanak még egy darabig. Lassacskán azonban elfogy ez a fény is, és lila árnyék kúszik a bágyadtan foszforeszkáló kövekre.

Ez az a perc, amikor megengedettek a csodák. Mehmed Cselebit látjuk, Bayezid szultán fiát, aki valamikor Amásya városát lakta és híressé tette. Élete azzal telt el, hogy fivéreivel a trónért hadakozott. Alakja most a sziklák árnyékából lép elõ. Lenéz a városra. Turbánját bokrokból rakta, köpenyét a napszítta kövek ráncai helyettesítik. Arca fekete. Nyolcszáz év óta harcol testvéreivel, és minden esztendõben újra megöli õket. Vezetése alatt minden nap visszatérnek az elkárhozott lelkek a gyehenna tüzérõl, – most megértjük, hogy ez a szörnyû átok az, aminek a súlya alatt napközben mélyebbre hajolnak a háztetõk. Ilyenkor, estefelé, Mehmed Cselebi, a gyõztes, kegyelmet hirdet, és fáradtan behunyja a szemét. Alakja újra kövekké hull szét, fekete arcát fölisszák a bokrok árnyékai.

Mint mikor a kályhára rácsukják az ajtót, azonnal sötétebb lesz. Még nincs hûvös, de máris megtelik a város emberekkel. A maradék fény pontos körvonalakat rajzol a szürkületben és a száraz formák most tisztán, minden félelem nélkül láthatók. A város lakói kis csoportokba verõdve sétálnak a folyóparton – köszöntik egymást, megbeszélik mindazt, amit a meleg napközben szobák csendjébe fullasztott.

A hídra egy macska fut ki, és az úttest közepén a forró porba dobja magát. Mintha megveszett volna, a hátára pöndörödve nyávog, kurrogva énekel.

Látni, hogy a bég, aki megtalálta a nadrágját és a széles selyemövet hozzá, lóra szállt, és most lassan poroszkálva közeledik a túloldalon. Eközben a folyó vize elnyeli a maradék fényt is, a ló minden lépésére sötétebb lesz valamivel. A lovagló alakból most már csak a kivont szablya föl-fölvillanó fénye vehetõ ki tisztán. A bég eléri a hidat. A macska nem veszi észre, hogy feléje közeledik, még mindig a porban fürdik, és kirúg a levegõbe. A bég most eléri a macskát, és mielõtt az fölpattanhatna, nyergében elõrehajolva megsuhintja a pengét. A kettészelt macska hangtalanul gurul a hídról a folyó meleg vizébe.

Éjszaka van. Egy találkára érkezett asszony beleharap a magával hozott mandulás süteménybe.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

A földszínû ország


A földszínû ország kormányzója maga is agyagszínû. Idõsebb emberek a miniszterei. Kedvenc foglalkozása a szórakozás. Van egy kedvenc zeneszerzõje is, ez térdig porban áll, és énekel. Minden szám után nevetve kezet ráz a kormányzóval.

Különben az ország nem feltûnõ. Forró hagymalevest kínálnak az asszonyok, kenyér helyett káposztalevelekkel. A férfiak a sárgaréz trombitájukat használják kanálnak, azzal szürcsölnek. A zeneszerzõ közben külföldön jár, és egy ajándékba kapott fekete személykocsit hoz haza magával. A kormányzó látja a autót, majdnem el is kobozza, de aztán gyõz benne a mûveltség, és inkább maga is külföldre utazik. A lányok földig érõ szoknyában forognak, és ha tehetik, elszédülnek.

A földszínû ország májusban almavirágzik. Kaszálják a füvet, vágják a rozsot, nyesik a kezet-lábat, tövig. Sárgás nedv folyik az emberekbõl – a bibliában az áll, hogy vizelet. Gyertyát kell gyújtani a halottakért, imádkozni a kenyérbe sütött végtagokért, böjtölni a virágok színéért. Barna színûek a virágok.

A földszínû ország feledékeny. Csak tegnap volt hétfõ, és máris csütörtököt mondanak. Kifelejtették a többi napot. Csak a vasárnap marad emlékezetes. Akkor feketébe öltöznek az emberek, és a földszínû ország egy napra kifényesedik, mint a fekete sár. Az ökröknek is megengedik, hogy kisétáljanak az istállójukból.

A földszínû országnak nincsen vége. A hegyek után az alföldek jönnek, s az alföldek után megint csak hegyláncok. A hegyvidék azonban nem magas, inkább mély. A völgyekben, ahol különösen mély, ott laknak ugyanis az emberek. Az alföldek jóval magasabbak. Itt olyan messzire látni, mint a legmagasabb hegytetõkrõl. A hegyek sárgák, az alföldek zöldek. Az emberek szürkék.

A vonat soha nem érkezik meg, de sok állomáson cammog keresztül. Lassan megy a vonat, az utasok menet közben ugrálnak föl-le róla az állomásokon – szükségtelen hát, hogy megálljon, pláne, hogy megérkezzen. Igaz, egyes vonatok viszont mindig állnak. Az emberek ezekre is felszállnak, majd egy idõ után újra leszállnak róluk. Ilyenkor azt mondják: – Megérkeztünk.

Az utóbbi idõben keresett cikké váltak az üvegpoharak. Ezekbõl isszák a konyakot. Minden évben egy pohárnyi jut belõle a lakosságnak. A konyak földszínû, kissé zaccos. Az alját a gyerekeknek adják. A felnõttek nem isszák a zaccot, hanem kiköpik. A gyerekek megrágják, és csak utána köpik ki.

A földszínû országban mégis a szimfonikus zenekar a legfontosabb. Csak kevesen olvasnak kottát, így hát tekintélynek örvend. A zene az egyetlen dolog, amit nem borít agyagos vakolat. A muzsikusok szerint a zene piros, és fehér alsószoknya van alája kötve. Azonnal izgalomba jönnek, ha zenét látnak. Az asszonyok azonban csak kedvesen vihognak, és ha táncolnak, odavágják a sarkukat a padlóhoz és félig felemelik a szoknyájukat. Erõs a folklór.

A kormányzó még egy pohár konyakot kér, és mielõtt kiinná, az udvarra terel minden autót. Az udvar nagy, az autók lassan süllyednek el a mély sárban.

Szerte a földeken közben barnára érik a dohány. A földszínû ország a dohányból él. A külföldre szállított dohánylevelekért hozzák az új autókat. Az autók elsüllyesztését nevezik aztán fogyasztásnak.

A külföld messze van, és csodálkozik

[Rosen]

PERNECZKY Géza

Habsburgok


Franz Schubert kövér volt, szemüveges és kicsi, és ahogy azt a szakirodalom is számontartja: – nem tetszett a nõknek.

Franz Schubert ezen kívül doboz alakú volt, két arasznyi magas ládika aranyozott diófaburkolattal, oldalt a doboz éleinek a közelében pedig biedermeyer ízléssel kanyarított szegéllyel, és ez a szegély csontszínû reliefként emelkedett ki Franz Schubertbõl. A szerkezetet egy nagy lapos kulccsal lehetett felhúzni, és ha egyszer felhúzták, több mint harminc évig járt.

Ezen kívül volt benne egy madár is, errõl azonban nem tud a szakirodalom. A madár kanári alakú volt, de lényegesen nagyobb az ismert sárgás színezetû dalnoknál. Föl-le ugrált a dobozban és zongorahangon muzsikált. Volt egy kis tükör is a madárnak a dobozba téve, de az soha nem pillantott ebbe a tükörbe, mert a doboz belsejében amúgy is sötét volt. Csak a ládika fölött sütött alkalomadtán a nap, és ilyenkor a madárhoz is behatolt egy-egy vékonyka sugárnyi ebbõl a napsütésbõl. De a napsugár még így is aranylóbbnak bizonyult, mint a ládika bevonata, és melegített is. Franz Schubert, valahányszor a belsejében ezt a meleget érezte, pergõ valcer-ütemben forogni kezdett. Megbízható források állítják, hogy ennek a valcernek semmi köze sem volt az úgy nevezett Wiener-valcerekhez, melyeket késõbb Johann Strauss komponált. A dallam, miközben Franz Schubert forgott, egy orsóról pergett le. Selyemfonálhoz hasonlított, és az orsó nikkel fénye azonnal eltûnt, ha a dalnak vége volt. A Franz Schubert féle valcerekre nem lehetett táncolni.

Ismertek ezen kívül azok a széles alapozású, fortissimo hangzású akkordok is, melyeket az utókor ugyancsak Franz Schubertnek tulajdonít. Csak a doboz szétszedése után derült ki, hogy ezek a fájdalmasan felcsattanó, majd szaggatott passzázs-menetekre felbontott forték tulajdonképpen azzal a sötétséggel magyarázhatók, ami a doboz lezárt állapotában Franz Schubertet foglalkoztatta. A nagy zeneköltõ szenvedett a magánytól.

Rögtön a ládika mellett találja az utókor az úgynevezett Schubertiádákat is. Ezek nem tárgyak, hanem rendezvények voltak, és fõként kopott kabátos urak voltak rá hivatalosak a hozzájuk tartozó hölgykísérettel. A kabátok szürke és zöld posztóból készültek, a gombok sárgaréz fénye pedig a pudingok csillogására emlékeztetett. Mandula illatú délutánok voltak azok, amelyeken a Schubertiádákat rendezték. Rendszerint ki volt töltve a poharakba a bor is, de a résztvevõk elõbb énekeltek egy kicsit. A központi bútort Bösendorfernek hívták, és ez az alkalmatosság tíz ujjal volt összekötve Franz Schuberttel. Italozás közben persze fennállt a veszély, hogy – hiába azok a zongorázó ujjak! – valaki esetleg mégis csak lelöki a dobozt a Bösendorferrõl.

Meg kell említenünk még a kottákat. A korszak muzsikusai enyhén sárguló papírra rótták a kottafejeket, amelyek mint valami egzotikus mák, kissé lilás tónust kaptak a tintától. Franz Schubert rabja volt a szenvedélyeknek, és ezek közül is elsõsorban a kottavetésnek, ami nagyon könnyen ment neki – mintha csak mákot szórt volna a papírra. A tintát azonban nem itta, noha a Stephan-dóm konviktusában töltött esztendõk alatt sok ilyen rossz ízû tréfával kellett megismerkednie.

És ezzel elérkeztünk a történethez, amit el akartunk mondani. Ugyanis éppen a Szent István dóm tornyában szólaltak meg ismét a harangok, amikor valaki kuglófot hozott Franz Schubertnek. Ez a valaki most kivételesen nem egy kopott kabátos úr volt, hanem frakkos. Amikor bemutatkozott, kiderült, hogy a jövevény nem más, mint Metternich herceg.

– Hercegem – szólt Franz Schubert – alázatos szolgája vagyok.

Metternich ezt el is várta, és egy apró kézmozdulattal az asztalhoz intett kettõt azokból a titkosrendõrökbõl, akik a várost diszkréten az ellenõrzésük alatt tartották. Franz Schubertnek végig kellett néznie, amint a titkosrendõrök jóízûen megeszik a kuglófot. A kávéból azonban, amit Metternich szakácsnõje hozott egy zománcos kannában, kapott a nagy zeneköltõ is.

    Mi lesz a történettel? – kérdezte ezután Franz Schubert a látogatótól.

– Amit el akartunk mesélni? – kérdezte vissza Metternich herceg, és hamiskásan mosolygott hozzá. Elõvett egy csipkés zsebkendõt, és alig hallhatóan kifújta benne az orrát. Aztán újra megszólalt: – Ma elmarad a történet.

Franz Schubertnek is volt egy zsebkendõje, õ is elõvette hát a magáét, és megtörölte vele a szemüvegét. Aztán visszatette az orrára. Nem szólt semmit, hanem csak zongorázni kezdett.

– Mi ez? – kérdezte a herceg. Kezdte érdekelni a zene.
Schubert azonban éppen egy futam közepén volt, és nem válaszolt.

[Rosen]

PERNECZKY Géza

A hegy


Nem az egész hegy volt kopasz, hanem csak a középsõ, legmagasabbra emelkedõ domborulata, amely messzirõl nézve olyan képet nyújtott, mintha egy roppant méretû, pikkelyes hátú teknõsbéka ülne a hegygerincen.

A szürke színû, s laposra kopott sziklák szolgáltak a teknõc páncélzatául. A hegyoldalakat különben tömött, szubtropikus jellegû vegetáció borította. Magasra nyúló, sûrûn ültetett eukaliptuszok uralták a tájat, a fákat felváltva pedig itt-is, ott-is bozótos dzsungel burjánzott. Helyenként pinea-ligetek és girbe-görbe növésû, örökzöld levelû tölgyfafélék tûntek fel, majd pálmák és ernyõs levelû akácok alkottak összefüggõ foltokat. Ahol mégis egy-egy tisztás nyílott, ott a fû fölé emelkedõ virágok tarkállottak. Az ilyen világosabb nyiladékokban nagyon sok volt a virág, és a körös-körben párolgó eukaliptusz-olaj jóvoltából fûszerillattal volt telítve a levegõ. Minden arról árulkodott, hogy a természet a pogány istenek szokása szerint most is kihagyta a húsvéti passió állomásait, és azonnal, minden erõbevetéssel a feltámadást ünnepelte.

A turista nagycsütörtökön mászta meg a hegyet. A völgyben fekvõ faluban vett ki szállodai szobát, és mivel nem talált jobb elfoglaltságot magának, egy kis vállra akasztható táskát vett magához, és így indult el a kopasz magaslat felé. A táskában csupán egy pulóver volt, és egy mindig magánál hordott jegyzetfüzet az obligát golyóstollal. Azon kívül két harsogóan durva barna papírzacskó – ezekben hat narancsot meg egy tucat korán érõ körtét vitt most magával. A gyümölcsöt még indulás elõtt vásárolta a faluban, mert úgy gondolta, hogy jól fog esni a hegymászás közben frissítõnek. Többre nem is volt szüksége, hiszen a hegy tulajdonképpen nem volt magas. Úgy számította, hogy a koradélutáni órákra már vissza is érkezhet.

Delet ütött a toronyóra lent a faluban, amikor a elérte a gerinchez közel fekvõ régiót, és a sûrû bozótosból kilépve megpillantotta maga elõtt a kopasz tetõt. Itt, a buján zöldellõ hegyoldal és a belõle kiemelkedõ sziklás-kérges szürke domborulat határán nem volt semmi átmenet. Ahogy tekintetét az elõtte emelkedõ kopasz tetõre emelete, az olyan képet nyújtott, mintha emberi kéz építette volna. Az erózió simára gyalulta a sziklákat, a jól illeszkedõ, elnagyoltan szögletes táblák között csak egészen keskeny repedések sötétlettek. Zuzmó, meg viaszként vékony rétegben fénylõ ezüstös színû moha, és a hasadékokban összegyûlt, talán még az elõzõ nyárról visszamaradt, és azóta teljesen barnára aszalódott kevéske növényi törmelék tarkította a kövek sima, fakószínû felületét. Lehet, hogy gránit? – tette fel a kérdést magának a turista, amint a füves ösvényrõl, ami ideáig vezette, a kopasz domborulatra lépett.

Innen kezdve már nem volt nyoma semmiféle járt útnak, és különben is úgy érezte, mintha az utolsó lépés hirtelen ezer méteres szintkülönbséggel emelte volna magasabbra õt. Mert nem csak a zöld vegetációnak lett vége, hanem az árnyékos dzsungel mélyén zsongó élet is megszûnt hirtelen. A turista csak most, ahogy elindult a sziklás táblákon, és maga mögött hagyta a bokrok közt szorgoskodó madarak surrogó zaját és az ágakat megszálló cikádák lüktetõen monoton énekét, jött rá, hogy micsoda népes tábor nyújtott a számára társaságot eddig. Mintegy vezényszóra elhalkultak a delet kongató messzi harangok is, és egy rövid idõre szinte meglepõvé vált a csend. Még vagy két-háromszáz méter választhatta el õt a tompán legömbölyített tetõtõl, amely most tömör boltozatként és méltóságteljesen kiszélesedve domborodott elõtte.

Mintha malomkerék nagyságú korongokból kirakott flaszteren lépkednék – gondolta a turista, bár néha kissé kongott, visszhangzott a lába alatt a hegy, mintha alá lett volna pincézve. Ilyenkor megint az üreges szarurétegekbõl összeszáradt teknõsbékahát jutott az eszébe. Azt is észrevette, hogy sokkal tovább tart a csúcsig az útja, mint amivel elõször számolt, mert az egyre magasabban fekvõ sziklatáblák egy részét és a tulajdonképpeni tetõt a szelíd ívben gömbölyödõ hegyhát még egy darabig eltakarta elõle. De aztán mégis csak elérte a legmagasabb pontot, és megkönnyebbülten lélegzett fel.

A kilátás innen különös volt. Körös-körül csak a teknõc hátához hasonló sziklás táblák szürkéllettek, mert semmi jelentõs kiemelkedés vagy kõalakzat nem zavarta meg a lemezekre hasadt felület monton ritmusát. Ez az egyhangú látvány fogadta akkor is, ha megpróbált lefelé, a völgy irányába tekinteni, mert a hegyhát fokozatosan hajló boltozata eltakarta elõle a növényi vegetációval borított oldalakat. Ott, ahol már csak sejteni lehetett, hogy miként válik meredekebbé a hegy, a tetõrõl nézve egy darab párás semmi következett. Érezhetõ volt, hogy ezekre a takarásba került buján zöldellõ oldalakra innen föntrõl semmilyen szögletbõl nem nyílna most már kilátás, ehhez – akár csak egy roppant méretû gömb – túl szabályos alakú volt a hegy. Csupán a pára mögött felsejlõ távolabbi dombvidéket kaphatta el megint a tekintet. Ahogy a völgyek fölötti légtenger mögül visszaköszönt a turistának, aprócska erdõfoltjaival és itt-ott megjelenõ okker-színû településeivel olyan panorámaképhez hasonlított a táj, mint amilyeneket pasztell színekkel szoktak festeni a múzeumi diorámák mögé. Persze ez itt most valóságos táj volt, noha a hullámzó domboldalak túl messzi voltak ahhoz, hogy jól kivehetõ részletekkel is szolgálhassanak.

Míg a turista azzal szórakozott, hogy újra és újra végigpásztázta tekintetével a horizontot, hátha mégis rátalál valami érdekesre, rájött, hogy a csendet megint valami halk zúgás vagy talán inkább pulzáló susogás váltotta fel. A szél fújt itt a tetõn erõsebben, de ez a légáramlás nem kapaszkodhatott meg semmiben, és nem volt hûvös sem. A hol halkuló, hol erõsödõ széljárást mintha lassú ritmus szabályozta volna. Érdekes lett volt elképzelni, hogy talán a hegy az, ami így lélegzik – de a szürke kõbõl épült boltozat a lába alatt mozdulatlan maradt, és inkább a táj fölött feszülõ égbolt tûnt olyannak, mintha rugalmasan lüktetõ és megfoghatatlanul híg kupola lenne. A turista úgy érezte, hogy a tavaszi nekibuzdulástól dagadó kék ég palástja a feje fölött emelkedik és süllyed lassú ütemben.

Negyedórányit idõzött a tetõn, aztán elindult újra lefele. Alig jutott azonban valamivel lejjebb, rájött, hogy irányt tévesztett. Bár a sziklás táblák itt is egészen simán és szorosan követték egymást, mégis túl meredekre fordultak, és éppen a simaságuk miatt lehetetlen lett volna a megcsúszás veszélye nélkül próbálkozni a továbbmenetellel. Egy második és egy harmadik kísérlet is balul ütött ki, a meredek oldalak láttán a turistának itt is vissza kellett fordulnia. Megpróbálta hát összeszedni magát, és némi gondolkodás után úgy döntött, hogy a körülötte elterülõ panorámakép alapján fog tájékozódni. De ez sem segített. A pontos helyet ugyanis, vagy csak körülbelül az irányt, ami segítséget nyújthatott volna ahhoz, hogy megpillanthassa azt a környéket, ahol elõször tette lábát a domborúan kiemelkedõ tetõre, nem sikerült megtalálnia. Csak most jött rá, hogy bár csupán futó benyomása volt, hogy a hegytetõt gondolatban egy kupolához hasonlította, ezt a képet tulajdonképpen szó szerint kellene értenie. A meredek oldalak fogva tartották, és úgy tûnt, mintha egyáltalán nem vezetne út a hegytetõrõl lefele.

A turista ezen a csütörtöki napon késõdélután egy hisztérikus, pánikszerû rohamában hirtelenül attól kezdett félni, hogy a körtéi a táskában megbarnulnak és élvezhetetlenné szottyosodnak – ezért hát egymásután megette valamennyiüket. Aztán rájött, hogy milyen ostobán viselkedett. Apatikus zsibbadtság fogta el. Végül – már esteledett – fölvette a pulóverét, keresett magának egy mélyebb horpadást a sziklafelületen, lefeküdt, és a langyos sötétedésben várni kezdte az éjszakát.

Másnap, pénteken arra ébredt, hogy fázik, és amint megmozdult, érezte, hogy minden tagja fáj a kemény fekhelytõl. Opál fényû köd vette õt körül, alig húsz-harminc méterre lehetett csak ellátni. Megpróbált mégis tájékozódni. A tetõt többször is körbejárta, és eközben igyekezett minden felszíni részletet és kõalakzatot jól az emlékezetébe vésni. Délfelé megevett hármat a hat narancsból, aztán pedig arra az elhatározásra jutott, hogy a nála lévõ jegyzetfüzet segítségével feltérképezi a környezetét. A köd bár közben ritkult valamennyire, egész nap megmaradt, és mivel az egyenletes fényû derengésben a tárgyak nem vetettek árnyékot, a turista önkényesen kiválasztott egy ideiglenes érvényû északi irányt, amelyet az egyik szikla alakzaton egy sárgán virító és egy É-betûvel ellátott narancshéjjal jelölt meg, s ezután ugyanígy járt el a többi égtájjal is. Majd a maradék narancshéjat még kisebb darabokra törte, és kijelölte velük a tetõ azon szélsõ pontjait, amelyeket még a lecsúszás veszélye nélkül elérhetett. Aztán az egészet a részletekre is figyelve fölrajzolta a jegyzetfüzetébe. Lehet, hogy mindezzel inkább csak az idõt igyekezett eltölteni és az újra és újra visszatérõ éhségét elûzni, hiszen bár nagyon reménykedett benne, mégsem nem lepte meg, hogy a völgy felé vezetõ úthoz ezzel a módszerrel sem jutott közelebb.

A következõ, szombat reggel a köd mintha sokkal ritkább lett volna, idõnként egy-egy pillanatra kinyílt a feje fölött a felhõtakaró is, és ilyenkor fölragyogott a kék ég. Nemsokára a nap is kisütött egy félórára, és a turista végigfeküdve a reggeli ragyogásban fölmelegedõ sziklaháton kipihente a kényelmetlen és fázós éjszakát. Aztán folytatta az elõzõ nap elkezdett munkát. Nagy megkönnyebbülésére mindjárt az elsõ kísérletnél sikerült túljutnia azon a ponton, amelyet az elõzõ napon még mint veszélyességi határt jelölt meg. Oly messzire jutott, hogy elõször azt hitte, hogy már meg is szabadult a kopasz tetõtõl. Egy második és egy harmadik kísérlet is biztatónak mutatkozott – bármely irányba indult, most több szerencséje volt, és egyre távolabbra sikerült elérnie. A térkép is, amit a füzetbe rajzolt, egyre bõvült eközben. Mi több, a felfedezett új részletek annyira megszaporodtak, hogy mire elérkezett a dél, több új oldalt kellett nyitnia a füzetben a jobban megismert égtájak pontosabb feltérképezésére. Addig foglalatoskodott ezzel, amíg egyszer csak – éppen nyugati irányban haladva – megpillantott maga elõtt egy narancshéjat, mégpedig azt a keleti irányt mutató héjdarabkát, aminek valahol messze a háta mögött kellett volna lennie. Tovább haladva tényleg el is érte az éjszakai szálláshelyét.

Bármerre is fordult ezután, bár idõnként nagyon nehézzé vált a terep, mégis sikerült úgy tovább jutnia, hogy az elébe kerülõ kisebb-nagyobb meredekebb helyeket kerülgetve, de a fõirányt mindvégig megtartva elõbb-utóbb visszaérkezett oda, ahonnan elindult. A kopasz tetõ, úgy látszik, ennek a napnak a folyamán elvált a hegytõl, és mint egy szabadon úszó gödrös-göcsörtös felületû gömb, vagy mint egy szárnyatlan, de roppant méretû, pikkelyes-köves csupatest madár, a felhõfoszlányokkal tarkított semmiben lebegett.

Délutánra teljesen eloszlott a köd, és a turista megállapíthatta, hogy tényleg egy planétaszerû gömb felületén áll. A táj, az erdõkkel borított távolabbi domboldalak és a köztük lévõ völgyek meg falvak nyomtalanul eltûntek. Körbe-körbe csak a kék-színû égbolt volt látható. Ami azonban még meglepõbb volt, noha reggel még oly melengetõen sütött, nem találta most a napot sem. Az ég kékje steril volt, fényét egy erõsen sugárzó háttérvilágítástól kapta, amit a turista kínjában “elméleti fényforrásnak” nevezett el. Megette a maradék három narancsot is, majd a kopasz planéta különbözõ helyeirõl megpróbálta a narancshéj-darabokákat olyan erõvel elhajítani, hogy azok ne essenek vissza a reménytelenül szürke köves felületre. A narancshéjak azonban túl könnyûek voltak ehhez a kísérlethez, a kövek közt málló növényi törmelék pedig még porlékonyabbnak és foszladozóbbnak látszott – hajigálni való kavicsokat viszont nem talált a simára csiszolt gránitfelületen.

Természetesen felhagyott a térképezéssel is. Eszébe jutott ugyan a fantasztikus gondolat, hogy azzal, hogy a tetõt méterrõl méterre kikutatta és lassacskán teljesen feltérképezte, ezzel a felfedezõ-munkájával talán õ maga is hozzájárult ahhoz, hogy a körülötte fekvõ szûkebb környezet kiszakadjon a természetbõl. Ez azonban nagyon valószínûtlennek látszott, és még kevésbé tûnt elképzelhetõnek, hogy talán jobbra fordulna a sorsa, ha összetépné a füzetet. Különben is rájött, hogy eltekintve magától a hegycsúcstól, amitõl oly szívesen szabadult volna, a jegyzetei képezik az egyetlen dolgot, amit még birtokol. Este úgy feküdt le, hogy a mellére fektette a hegyhát alakzataival telerajzolt füzetet. Nem nagyon melegített, de úgy gondolta, hogy ha egyszer késõbb mégis rátalálna valaki, akkor a füzetbõl megtudhatná az illetõ, hogy miféle baleset történt vele.

Harmadnap, vasárnap reggelre újabb változás következett be. A turista ragyogó napsütésre ébredt, és amikor föltápászkodott, látta, hogy körös-körül fû virít, és nem messze tõle eukaliptuszfák ligetes csoportja zöldell. Csakhamar rájött, hogy a hegyoldal egyik tisztásán van – a kopasz tetõ is látszott innen, de jóval magasabban kezdõdött. A táskája pedig ott hevert mellette a füvön, és kinyitva látta, hogy csak a körték szottyosodtak el, a hat narancs azonban még érintetlen volt, és a füzet lapjai is mind üresek.

A narancsokat azonnal megette, majd visszatért a faluba. Bár meg volt róla gyõzõdve, hogy még mindig csütörtök van, a faluba érve mégis beleütközött a vasárnapi feltámadás körmenetébe.

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Irodalomról


    – Ez a történet egy vámpírmacskáról szól, – kezdte a kicsi ember. A vonal másik végérõl egyetértõ csend volt a válasz. – Ez a macska a japán császár palotájában dorombol, – folytatta a kicsi – míg csak ki nem tör rajta a vámpír természete.

    Ez így hangosan kimondva elég ostobán hangzott, könyvben olvasva azonban érdekfeszítõ volt. A kicsi ember zavartan el is hallgatott, és megpróbálta elképzelni, hogy barátja, a Nagy Ember, vajon képes-e rá, hogy a dolgot könyvben olvasva is el tudja képzelni. Csak amikor a Nagy Ember hümmögését hallotta a telefonban, akkor folytatta a történetet:

    – Ez a macska tehát egyszer csak ráveti magát a császárnéra, átharapja a torkát, és kiszívja a vérét. És mivel éppen senki sincs a szobában, magára ölti az asszony alakját, a kiüresedett holtestet pedig, ami most tulajdonképpen egy macska teste, eltûnteti nagy titokban.

    – És a továbbiakban úgy tesz, mintha õ volna a császárné, – szólt meg végre a Nagy Ember. Egy darabig csend volt. Aztán hozzá tette még: – Értem.

    – Nem biztos, hogy érted, – aggodalmaskodott a kicsi ember. – Mert ugyan bejár éjszakánként a császár hálószobájába, de nem azért, hogy vele aludjon, hanem hogy most az õ vérét szívja.

    – Egészen normális történet, – mondta a Nagy Ember.

    A kicsi azon gondolkodott, hogy tényleg normális-e az ilyen. – Ez egy mese, – tette aztán hozzá magyarázólag.

    A Nagy Ember azonban hallgatott. Lehet, hogy arra gondolt, hogy már mással is elõfordult az ilyesmi. És akkor mégsem mese. A kicsi ember közben maga elé képzelte a macskát, amint kimonóban és feltûzött hajjal, úgy, ahogy azt a japán metszetek is mutatják, a palota helységeiben jár-kel. A palotahölgyek mind ilyen macskaszerûek. Finoman hajladoznak, mint a bambuszvesszõ. A szamurájok persze inkább tigrisekhez hasonlítanak. Vicsorognak, és fegyverekkel hadonásznak. A kicsi ember eltûnõdött, aztán azt mondta:

    – Az irodalom néha elég vérszomjas.

    A Nagy Ember nevetni kezdett. A kicsi ezen majdnem megbántódott. Sietve folytatta:

    – A császár hamarosan teljesen elgyengül a vérszívó macska látogatásaitól, de nem lát át a szitán. Mivel azonban az udvar elõkelõségei mind érzik, hogy rontásról van szó, õrzésére a legjobb szamurájokat válogatják össze, akik aztán éjszakánként a hálószobája elõtt virrasztanak.

    – Na, de a macska csak rászedi õket? – vette át a szólt a Nagy Ember.

    – Mi az hogy! Mivel a császárné alakjában érkezik, nem kelt gyanút, az õrök átengedik õt. És azon kívül el is altatja õket, hogy biztosra mehessen. Mert a vérszívást csak észrevennék idõvel.

    – Tényleg mese, – látta be a Nagy Ember. A kicsi azonban úgy fogta fel ezt a megjegyzést, hogy a másik csak tudatni akarja, hogy nem tette le még a kagylót. Nagy lélegzetet vett, és kissé szaporábban folytatta:

    – Szóval a császár beteg lesz, és addig-addig, míg végül egy szegény gyalogos szamuráj jelentkezik strázsára, akinek korábban semmi esélye sem lett volna rá, hogy bekerüljön a császár testõrei közé. És tényleg õ az elsõ, aki gyanút fog, mert észreveszi, hogy valahányszor a császárné jön, az õrök sorban jobbra-balra dõlnek, mert elalszanak. Õ is rettenetes álmosságot érez, de hogy el ne aludjon, fogja a kését, és beledöfi a lábaszárába. A fájdalom aztán, amit érez, tényleg nagyobb, mint a macska varázsereje. Így sikerül ébren tartania magát.

    – Igen? – A nagy ember hangja gondterheltté vált. A kicsi érezte, hogy végre sikerült felkeltenie a kiváncsiságát. Hatásos szünetet tartott, és aztán kissé elfogódottan folytatta:

    – Ha pedig ez a fájdalom sem bizonyul elég erõsnek, hát fogja a szamuráj a fegyvere markolatát, és megcsavarja a kést a sebben. Így õrködik tovább.

    A Nagy Ember jól halhatóan lélegzett a vonal túlsó végén. A kicsi is ki volt merülve. Egy darabig egyikük sem szólt egy szót sem.

    – Mi történik aztán? – kérdezte a Nagy.

    – Az emberbõrbe bújt macska, amikor látja, hogy az egyik õr, hiába minden, csak nem alszik el, inkább visszafordul a saját hálószobája felé, és így megy ez azután nap mint nap, egészen addig, amíg a vérszomj vakmerõvé nem teszi. Akkor mégis csak megpróbál az ébren õrködõ szamuráj mellett a császár hálószobájába osonni. Az õr azonban nem engedi, és amikor a vámpírmacska érzi, hogy alulmaradna a küzdelemben, hogy nagyobbat ugorhasson, visszaváltozik macskává, és ezzel sikerül is az irháját mentenie.

    – Milyen könyv ez? – kérdezte ekkor a Nagy Ember.

    – Tõled kaptam, – szabadkozott a kicsi.

    – Nem való az az ilyesmi gyerekeknek, – jegyezte meg a Nagy Ember dörmögve. A kicsi szinte látta, hogy miként rázza a fejét.

    – Távolkeleti mesék, – mondta a Nagynak. – Szerinted kiválóan alkalmas arra, hogy megtudjam, mi az irodalom.

    – Hát arra igen. – A Nagy Ember tanácstalanul hallgatott. Aztán megkérdezte:

    – Mi a mese vége?

    – Könnyû kitalálni. A császár újra erõre kap. Amikor már teljesen meggyógyul, az erdõben egy vadászaton elejti a vámpírmacskát. A hûséges szamuráj pedig felismeri a dögben az állítólagos császárnét. Mindenki boldog.

    Ezzel nagyot sóhajtott a kicsi ember. De még nem tette le a kagylót, hanem kis idõ múlva újra megszólalt:

    – Apa?

    – Igen.

    – Szerintem a befejezés mutatja a leginkább, hogy mi az irodalom. Ami azonban a legfontosabb a mesében, az mégsem a befejezés.

    – Hanem?

    – Hanem az, ahogy a szamuráj megforgatja a kést a sebben, hogy el ne aludjon. Azon a ponton hirtelen nem mese többé. Nem is irodalom...

    – De, de, – vágott közbe a Nagy Ember. De aztán máris bánta, hogy közbe szólt. Hogyan magyarázza meg ezt a kicsinek? De mivel az még mindig a vonal túlsó végén strázsált, hát megpróbálta:

    – Lehet, hogy a hûséges szamuráj az író. Ezért irodalom... – De érezte, hogy nem jól fogott bele, talán jobb is, ha azonnal felhagy vele. A kicsi azonban türelmesen várt.

    – Kísértethistória, – tette hozzá aztán a Nagy Ember vigasztalólag. – Próbálj meg inkább aludni. – De hallotta, hogy a kicsi még mindig ott lélegzik a vonal túlsó végén.

    – Apa? – szólalt meg végre.

    – Igen.

    – Jó írónak lenni?

    A Nagy Ember megkönnyebbülten felnevetett: – Nem, – válaszolta. Ezerszer adta már ezt a választ a legkülönbözõbb alkalmakkor, könnyen ment neki. És mielõtt letette volna még a kagylót, kedveskedve beleszólt a telefonba: – Jó éjszakát.

    Meg akarta vele elõzni, hogy a kicsi valami olyasmit mondjon, mint például, hogy õ is író akar lenni, ha felnõ. A gyerek szobája az emeleten volt, és ilyenkor este még szabad volt egy kicsit az ágyban olvasnia. Néha a házitelefont használta, hogy az apjával társaloghasson. Ez nem volt rendszeresítve, de ha elõfordult, akkor elég nehéz volt eljutni a befejezéshez.

    A Nagy Embernek azonban megint csak sikerült, és ezzel visszatérhetett az íróasztalán fekvõ munkájához. Dolgozott hát egy darabig, de egyre nyugtalanabbul. Végül újra felemelte a kagylót, és hallotta, hogy a gyerek a vonal másik végén még mindig ott õrködik. Összecsapta a papírjait, és felrohant hozzá a lépcsõn.

 

[Rosen]

PERNECZKY Géza



    Isteni történet


    Történetünk párbeszédes természetû: két istennel van dolgunk, és ezek beszélgetnek egymással. A csevegés színvonala méltó a szereplõ személyek rangjához. Olyan magas, hogy túlzás nélkül állíthatjuk, abból emberi szóval semmi nem adható vissza.

    Ennek a sajnálatos körülménynek a tisztázásával – mielõtt egyáltalán elkezdhettük volna – tulajdonképpen történetünk végéhez is értünk. Kárpótlásul azonban megkísérelhetjük az elbeszélésünkben szereplõ isteneket a mi gyarló elképzeléseink alapján leírni.

    Az egyik isten olyan ellipszisként fogható fel, amelynek az egyik gyújtópontja az általunk ismert tér-idõ rendszeren belül fekszik. A másik gyújtópont azonban idegen dimenziókban nyugszik. Lehetséges, hogy ezek a dimenziók azt is megengedik, hogy az ellipszis még további, harmadik, negyedik, és n-edig gyújtóponttal is rendelkezzék, az isten természetét azonban ezek között az ismeretlen kooordinátarendnszerek között képtelenek vagyunk tovább követni. Mindenesetre a gyújtópontok szokatlan elhelyezésével függhet össze ennek az istennek a sajátos érzékvilága is. Érzékszervei közül ugyanis csak egy emlékeztet emberi tapasztalatokra, nevezetesen a tapintása. Az isten ujjbögye hatalmasan fejlett. Ebben a pillanatban is kedvtelve pihenteti ujjahegyét a Pireneusok gerincén – feltehetõ, hogy a havas csúcsok hûvössége kellemesen ingerli õt. Ebbõl – valamint a méretek különbségébõl – következik, hogy az egyiptomi piramisokat már képtelen lenne hasonló érzékenységgel észlelni. Talán nem lepjük meg az olvasót, ha ezek után eláruljuk, hogy ez az isten kedélyes természetû lény. Kedélye fényesen ragyog – egy egyszerû paraszt szavai szerint úgy fénylik, mint a cukros zománc a spanyol süteményeken.

    Forduljunk most a másik isten felé. Ez inkább bölcsességre hajlamos. Ennek megfelelõen alakját is inkább a gömbszerû formák közé sorolhatjuk. A gömb azonban, amit ez az isten leír, idegenkedéssel töltené el a geometria akadémikus képviselõit. Érzékszervei nem annyira a térben, mint inkább az idõben keresnek támaszpontot maguknak. Talán ennek az idõbeli szenzibilitásnak köszönhetõ, hogy ez az isten egészen jelentéktelen méretû változásokat is észlelni tudott, így például követni tudta a tengeri bálnák helyváltoztatását. Olvasóink ezek után bizonyára megértik, hogy ez az isten miért tartott ki sokáig a mellett, hogy a bálnák a föld kizárólagos lakói. Amikor az emberek elszaporodásával a bálnák lassacskán kipusztultak a világtengerekbõl, ez az isten tanácstalanul állt az érthetetlen fordulat elõtt. Vissza is vonta érzékszerveit azokba a tartományokba, amelyek közelebb estek a világ teremtéséhez, és így a bálnákban gazdag vizekhez is.

    Ennek a másik istennek – látjuk – voltak már rossz tapasztalatai a világgal, hiszen feltehetõ, hogy nem csak a földön érték csalódások, hanem más naprendszerek másfajta bolygóin is. Hiába, az idõ nem hálás közeg, ha a tartományaiban téblábolunk. Ezért alakult ki lassacskán istenünknek is az a szokása, hogy ráncokat vonjon a hallhatatlansága köré. Ismét csak idõbeli gyûrõdéseket kell magunk elé képzelnünk, amelyek távol tartották az Örökkévalót a kozmosz történetének kevésbé sikerült – mondjuk így – környezetszennyezett periódusaitól. Az isten azonban nem szégyellte, hogy ilyen finnyás, ellenkezõleg: egész tikát és esztétikát alakított ki magatartásának a védelmére. Hogy megint az elõbbi parasztot idézzük, ez az isten úgy viselte a gyûrûsen feltüremkedett idõ-ráncait, mint egy felvirágzott ünnepi tehén a nyakába akasztott díszes koszorúkat.

    E ponton bizonyára felteszi az olvasó a kérdést: – ki ez a paraszt, hogy ilyen pontos részletekkel tud szolgálni az istenekrõl? Nos, a válasz talán kiábrándító: – nem tudjuk. De az istenekkel kapcsolatban gyakran torkollik kíváncsiságunk ilyen megválaszolhatatlan kérdésekbe.

    Több pozitív adatot remélhetünk azoktól a hittudósoktól, akik behatóan foglalkoztak az isteni természet kérdéseivel. Mindjárt a leghíresebb közülük, Aquinói Szent Tamás is többször kísértésbe esett, hogy elképzelje, miként folyhat le két igen magas osztályba tartozó isten társalgása. A probléma természettudományos megoldása a tizenharmadik században azonban még nem volt lehetséges. Egyáltalán, hogy felmerült, az is csak szentünk ama beállítottságával volt magyarázható, hogy úgy gondolta, a tudás fontos fundamentuma lehet a hitnek és a tágabb értelemben vett hitigazságoknak. A szent-tamási kíváncsiság alapja – ezt is tudjuk – a görög kíváncsiság volt, és a görögök, mint közismert, néha egészen messze fekvõ és bizarr dolgokra is kíváncsiak voltak.

    Végül is Szent Tamás, mivel – mint már említettük – a természettudományos utat nem választhatta, úgy döntött, hogy erkölcsi oldalról közelíti meg a kérdést. A morál-teológia volt ugyanis az egyik legerõsebb vonása.

    – Mi jó van abban, – tette fel tehát a kérdést – ha két isten szóba áll egymással? – És rögtön bûntudat fogta el, hiszen csak egy isten létezett.

    A két isten közül ekkor az, amelyiket derûs természetûnek jellemeztünk, ösztönösen megérezte, hogy váratlanul egy harmadik fél lépett be a transzcendentális eszmecserébe. Bár nem tudta eldönteni, hogy ez a harmadiknak megszólaló alany inkább anyagi, vagy merõben szellemi szubsztanciával bír, mégis azonnal erõs idegenkedés fogta el, és akaratlanul is megborzongott. Elhúzta ujját a Pireneusok hegyláncától, és ezzel kissé el is térítette útjáról a földgolyót.

    A föld perdült egyet, és néhány óra múlva a napba zuhant. A katasztrófa azonban olyan idõpontban történt, amikor az légitestek mozgását leíró törvények még nem voltak ismertek. Az eset ezért nem keltett döbbent meglepetést.

    Maga Szent Tamás is alázatos engedelmességgel fogadta az isteni gondviselésnek ezt a fordulatát, és belenyugodva a megváltoztathatatlanba várta a világ pusztulását. Még egy utolsó mozdulattal azonban a kéziratai felé nyúlt. Az egyre forróbb levegõben fuldokolva még volt ideje arra, hogy följegyezze az egyik pergament hátoldalára:

    “Az Isten végtelen kegyelmében megóvott minket a teljes és maradéktalan igazság megismerésétõl. Ennek megértéséhez ugyanis sem eszünk, sem pedig hitünk nem lenne elég erõs. Azt gyanítom, hogy amit eddig tudni véltünk, az annyira távol áll minden bölcsességtõl, hogy annak még az ellenkezõje sem lehet igaz. Példa: Egy Isten van. Az ellenkezõje: Sok isten van. Elképzelhetõ azonban egy harmadik állítás is, amely nem vezethetõ le közvetlen dedukcióval a másik kettõbõl: Egy Isten sincs.”

    Itt tartott a Doctor Angelicus a följegyzéseiben, amikor az írópultjára fektetett pergament lap lángra lobbant. Pillanatokkal késõbb ugyanez történt magával a nagy szenttel is.

    Hála az így elhamvadt kézirat oldalnak Róma késõbb semmi kivetni valót nem talált Aquinói Tamás gondolataiban, és nem csak a szentjei közé fogadta be, hanem az egyháztanítói címmel is kitûntette.

    Hogy e késõbbi eseményekre egyáltalán sor kerülhetett, az csak azzal magyarázható, hogy a föld mégsem pusztult el olyan nyomorúságosan, mint ahogy azt Szent Tamás itt ismertetett élettörténete feltételezi. Ennek a titoknak a megfejtésére a gömb természetû isten közbeavatkozását hozhatjuk fel magyarázatul.

    Ez az isten rokonszenvezett a földdel, e szintén golyó alakú, és sok szempontból színesnek számító égitesttel, és mint az idõ dimenziójában jártas világszellem, képes volt arra, hogy az idõt több szálra bontsa, és az egyes folytonosságok közül mindig csak a neki tetszõt részesítse elõnyben. A föld napbahullása olyan momentum volt, amelyet már csak az ellipszis alakú kollégája iránti szimpátiája miatt sem volt kedve igazán megtörténtnek tekinteni, hiszen tudta, hogy ez a társ-isten például kedvvel masszírozza az ujjbögyét a magasabb hegyláncokon. Úgy döntött tehát, hogy ez az esemény töröltessen a világtörténelem lapjairól, és legfeljebb csak mint irodalmi fordulat jöhessen szóba.
 
  KismesterekDávid mester fõleg kisalakú csendéleteket festett. Az utolsó kép, amit befejezett, különösen kicsinyre sikerült, mert nem volt rajta más, csak egy szabadon lebegõ szappanbuborék.

    A buborékon azonban kissé legömbölyített sarkokkal ott tükrözõdött a mûterem ablaka is. És ha az ember közelebbrõl nézte a képet, akkor az is kiderült, hogy ezen az ablakon át ki lehet nézni az utcára. Finom hajszálecsettel voltak a dolgok az utcán megfestve: a szemközti ház homlokzata, egy lovas kocsi az úttesten, meg néhány sétáló alak. Fehér galléros emberek, akik a holland tizenhetedik század ízlése szerint voltak öltözve.

    Dávid mester sokáig vizsgálta az elkészült képet, és nem nagyon zavarta õt e közben az, hogy tudta, a szappanbuborék gömbölyû felületén a dolgok, például az ablak is, duplán tükrözõdnek, mert a buborék hátoldalán is megjelenik a kép, igaz, hogy akkor már – ahogy homorú felületû tükrökben az történni szokott – a fejetetejére állítva. Ha akarom, bármikor megfordíthatom a képet, – gondolta. De aztán megérkezett Bartolomeusz, egy festõkollégája, akinek éppen meghalt a felesége. Illett hát elbeszélgetni vele.

    A jövevény természetesen azonnal észrevette az állványon álló kicsinyke képet, közel hajolt hozzá, és a buborékban tükrözõdõ ablakon át kinézett az odafestett parányi méretû utcára. Aztán elfordult a képtõl, és a mûterem igazi ablakához lépett. Látszott rajta, hogy megpróbálja a valóságban is ellenõrizni azt, amit a szappanbuborákba pillantva látott.

    – A kocsi már elment – szólalt meg Dávid mester – És persze hazamentek az emberek is. Csak a ház szemben ugyanaz.

    Tulajdonképpen nem várt választ a látogatójától. Bartolomeusz azonban egy idõ múlva mégis csak megtörte a csendet:

              o Nem jó a buborékod, Dávid.

    Az illedelmesen várt, hogy kiderüljön, miért nem. Bartolomeusz azonban nem tudta, hogy mondja-e, vagy nem. Még egy jó darabig eltûnõdött a kép elõtt, mielõtt újra megszólalt volna.

    – A buborék elpattan. A tied meg nem. A te buborékod olyan, mintha a nagy hidegben megfagyott volna. Sehol a világon azonban nincsen ekkora hideg.

    Dávid mester meg volt lepve. Összefonta a karját a mellén, és úgy válaszolt:

              o Ezt a buborékot nem modell után festettem.
              o Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Bartolomeusz.
              o Hogy ez a buborék nem itt a szobában van.
              o Hanem?
              o Hanem az emberek lelkében. Ott elõfordul ekkora hideg.

    Mindketten ingerülten hallgattak. Bartolomeusz bizonytalan léptekkel hátrált vissza az ablaktól.

    – Ez a buborék a halál pillanatát ábrázolja – tette hozzá még Dávid mester kimérten. – Azt a képet, ami mindörökre így marad.

    Bartolomeusz háta megroppant. Újra az állványon álló kis kép felé fordult, és úgy tett, mintha a buborékban tükrözõdõ alakokat vizsgálta volna. De könnyes volt a szeme.

    – Érdekes, most nem látom, mi van az utcán – mondta aztán. Dávid mester odalépett melléje, és egy határozott mozdulattal megfordította a képet, úgy hogy az most a fejetetején állt.

    – Így sem? – kérdezte.

    Bartolomeusz értetlenül fordult feléje. Kérdezni akart valamit, de aztán hirtelenül megértette. Õ is festett már korábban különbözõ görbe felületeken tükrözõdõ tárgyakat. Dávid mester, aki közben már megbánta, hogy ennyire elragadta a hév, magyarázni próbálta:

              o Lehet, hogy így érvényes.

    Aztán a tekintetével kísérte, ahogyan Bartolomeusz sarkon fordul és szótlanul elhagyja a mûtermét. Mikor a barátja már kint volt az utcán, nyomott kedéllyel õ is az ablakhoz lépett. Csak annyira futotta figyelmébõl, hogy látta, valaki átmegy a túloldalra. Zavarában az arcát dörgölte.
    Aztán fogta a palettáját, kikevert egy opálos fényû világos színt, és csillogó folttá maszatolta a szappanbuborékban tükrözõdõ borotva éles utcaképet.