[Rosen]

Franz Kafka

A híd

Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erõsen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam. Pisztrángos patak lármázott lenn a mélyben. Hegymászó sose tévedt ide az úttalan magasba, a térképek még nem jelölték a hidat. Így feküdtem, és vártam; várnom kellett. Híd még a világon soha másképp meg nem szûnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt.

Egyszer estefelé – az elsõ volt–e, az ezredik este–e, nem tudom – gondolataim zavarosan keringtek, mindig körbe–körbe. Nyári este, sötétebben zúgott a patak, s akkor férfilépteket hallottam! Felém, felém. Feszülj, híd, készülj, korlátja–nincs gerenda, tartsd meg jól a benned bízót. Lépteinek bizonytalanságát egyenlítsd ki észrevétlen, ám ha meginogna, tárd fel igazi lényed, s repítsd, mint egy hegyi isten, biztos partra.

Jött, megkopogtatott botja vashegyével, majd felemelte kabátom két szárnyát, és elrendezte rajtam. Borzas üstökömbe túrt a bothegy, s míg õ bizonyára vad rémülettel nézett körül, ott is hagyta sokáig. Akkor azonban - éppen róla álmodtam hegy és völgy fölött – páros lábbal testem közepére ugrott. Vad fájdalom rándított össze, öntudatlanul. Ki lehet az? Gyerek? Álom? Útonálló? Öngyilkos? Kísértõ? Pusztító? És megfordultam, hogy láthassam. Megfordul a híd! Még meg se fordultam, s már hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken, melyek mindig olyan barátságosan bámultak rám a rohanó vízbõl.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Gracchus, a vadász

Két fiú ült a rakpart kõfalán, és kockázott. Az emlékmû lépcsõjén, a kardjával suhintó hõs árnyékában újságot olvasott egy férfi. A kútnál egy kislány töltötte meg edényét. Gyümölcsárus hevert a portékája mellett, kibámult a tengerre. Kocsma mélyén, üres ajtó– és ablaknyíláson át két férfit lehetett látni, elõttük bor. A kocsmáros elöl ült egy asztalnál, és bóbiskolt. A kikötõbe, mintha a víz felett jönne, halászcsónak lebegett be. Kék köpenyes férfi szállt partra, és keresztülhúzta a köteleket a karikákon. Két másik férfi, fekete, ezüstgombos kabátban hordágyat hozott a csónakos mögött, a hordágyon nagy, virágmintás, rojtos selyemtakaró alatt nyilvánvalóan egy ember feküdt.

A rakparton senki sem törõdött az érkezõkkel, s még amikor a hordágyat letették, hogy az egyelõre a kötelekkel bajlódó csónakost bevárják, akkor sem lépett oda senki, nem tett fel kérdést nekik, nem nézte meg õket alaposabban.

A vezetõt feltartóztatta még valamelyest egy nõ, aki most, melléhez szorított gyerekkel, kibomlott hajjal megjelent a csónakban. Majd elindult a vezetõ, és a víztõl nem messze, balra, egyenes vonalakkal felszökõ, sárga, kétemeletes épületre mutatott, a két ember felemelte a hordágyat, és áthaladt vele az alacsony, de karcsú oszlopokból kiképzett kapun. Egy kisfiú ablakot nyitott, látta még éppen, ahogy a csoport eltûnik a házban, aztán sietve becsukta az ablakot. A kaput is becsukták most, fekete tölgyfából gondosan ácsolt kapu volt. A galambraj, mely eddig a harangtorony körül röpködött, most leszállt a ház elé. Mintha eleségüket õriznék a házban, úgy gyülekeztek a kapu elõtt a galambok. Egyikük felröppent az elsõ emeletig, és megkoccantotta az ablaküveget. Világos, jól táplált, élénk állatok voltak. A csónakból az asszony magot szórt nekik széles ívben, felszedegették, majd átröppentek a nõhöz.

Gyászszalagos cilinderben most egy férfi jött lefelé a kikötõbe vezetõ egyik keskeny, meredek utcácskán. Figyelmesen pillantott körül, mindenre felfigyelt, amikor mocskot vett észre egy sarokban, eltorzult az arca. Az emlékmû lépcsõjén gyümölcshéj hevert, elhaladtában lepöckölte a botjával. Kopogott a szoba ajtaján, egyszersmind levette és fekete kesztyûs kezébe fogta cilinderét. Az ajtó már nyílt is, a hosszú folyosón vagy ötven kisfiú alkotott sorfalat, meghajolva.

A csónakos lejött a lépcsõn, üdvözölte az urat, felvezette, az elsõ emeleten körbement vele a könnyed építésû, kecses loggiák között, majd miközben a fiúk tisztes távolságban a nyomukban tolongtak, beléptek egy hûs, nagy helyiségbe a ház hátsó részén; a házzal szemközt nem volt másik épület, kopár, szürkésfekete sziklafal látszott csupán. A két férfi azon igyekezett épp, hogy a hordágy fejéhez néhány hosszú gyertyát tegyen és meggyújtsa, de világosság nem támadt, szó szerint felrebbentek csupán az addig nyugvó árnyak, és verdestek a falakon. A hordágyat borító kendõt felhajtották. Egy férfi feküdt alatta, bozontos–vad hajú, szakállú, barna bõrû, s alkalmasint vadász lehetett. Moccanatlanul feküdt ott, láthatóan lélegzettelen, bár csak a környezet utalt arra, hogy halott talán.

Az úr odalépett a hordágyhoz, kezét a fekvõ férfi homlokára tette, majd letérdelt és imádkozott. A csónakos intett a két embernek, menjenek ki a szobából; kimentek, elkergették az odakint összeverõdött gyerekeket, és becsukták az ajtót. Az úr számára azonban mintha ez a csend sem lett volna elég; ránézett a csónakosra, az megértette; és egy oldalajtón a szomszéd szobába ment. A hordágyon fekvõ azonnal kinyitotta szemét, és arcát fájdalmas mosollyal az úr felé fordította, mondván: – Ki vagy? – Az úr minden különösebb csodálkozás nélkül felemelkedett térdeltébõl, és így felelt: – Riva polgármestere.

A hordágyon fekvõ férfi bólintott, erõtlenül kinyújtott karjával egy székre mutatott, s miután a polgármester elfogadta invitálását, így szólt: – Hiszen tudtam én ezt, polgármester úr, de az elsõ pillanatban mindent elfelejtettem, minden kavarog bennem, és jobb, ha kérdezek, még ha tudok is mindent. Valószínûleg ön is tudja, én vagyok Gracchus, a vadász.

Hogyne – mondta a polgármester. – Ma éjszaka jelezték. Már régóta aludtunk. Akkor éjféltájt a feleségem felkiált: "Salvatore! – ez én vagyok. – Nézd a galambot az ablakban!" Galamb volt csakugyan, de akkora, mint egy kakas. Fülemhez repült, és azt mondta: "Holnap érkezik a halott Gracchus, a vadász, fogadd városod nevében."

A vadász bólintott, nyelve hegyét végighúzta ajkai közt: – Igen, a galambok ott repülnek elõttem. De mit gondol, polgármester úr, Rivában kell maradnom vajon?

– Ezt még egyelõre nem tudom megmondani – felelte a polgármester. – Ön halott?

– Igen – mondta a vadász –, mint látja. Sok évvel ezelõtt, azt hiszem, rettenetesen sok évvel ezelõtt a Fekete–erdõben – Németországban van ez a hely - lezuhantam a szikláról, ahogy egy zergét követtem. Azóta halott vagyok.

– De közben él is – mondta a polgármester.

– Bizonyos módon – mondta a vadász –, bizonyos módon élek is. Halottas csónakom eltévesztette az irányt, egy hibás kormánymozdulat, a csónakos pillanatnyi figyelmetlensége, csodaszép hazám látványa zökkentette–e ki, nem tudom; azt tudom csupán, hogy itt maradtam a földön, és csónakom azóta földi vizeken jár. Így azután én, aki mindig csak hegyeim közt akartam élni, halálom után beutaztam e föld valamennyi vidékét.

– És semmi sem jutott önnek a túlvilágból? – kérdezte homlokát ráncolva a polgármester.

– Örökké – felelte a vadász –, örökké ott vagyok a magasba vezetõ nagy lépcsõn. Ezen a végtelenül széles lépcsõn bolyongok, hol följebb, hol lejjebb; hol jobbra, hol balra, mozogva örökké. A vadászból lepke lett. Ne nevessen, kérem.

– Nem nevetek – védekezett a polgármester.

– Nagyon megértõ – mondta a vadász. – Örökké mozgásban vagyok. De ha a legjobban nekirugaszkodom, s fönn már fénylik is a kapu, mindannyiszor földi vizeken siváran sodródó, régi csónakomban ébredek fel. Hajdani halálom alapvetõ elhibázottsága vigyorog rám a kajütben. Julia, a csónakos felesége bekopog, ravatalomhoz hozza a reggeli italt, azét az országét, amelynek partjainál hajózunk éppen. Fapriccsen fekszem, és – nem valami épületes látvány – mocskos halotti ing borít, hajam, szakállam szürkén–feketén vadul egymásba gabalyodik, lábamat nagy, virágmintás, hosszú rojtos, selyem nõi nagykendõ takarja. Fejemnél templomi gyertya világít. A falon, velem szemközt kis kép, alkalmasint egy busman, dárdával céloz meg engem, miközben pompásan kimázolt pajzzsal fedezi magát, amennyire csak tudja. Hajókon látni efféle ostoba képeket, de ez a legostobábbak egyike. Faketrecem máskülönben üres. Az oldalfal kajütnyílásán beáramlik a déli éj meleg levegõje, és hallom, ahogy a víz a vén csónakhoz verõdik.

– Itt fekszem, amióta még élõ Gracchusként odahaza a Fekete–erdõben zergét ûzve lezuhantam a mélybe. Minden szép rendben történt. Vadásztam, lezuhantam, elvéreztem egy hasadékban, halott voltam, és ennek a csónaknak kellett volna a túlvilágra szállítania. Emlékszem még, milyen boldogan nyújtóztam végig elõször itt e priccsen. Sohasem hallottak tõlem a hegyek olyan éneket, mint ez a négy, akkoriban még homályba veszõ fal.

– Szerettem élni, és szívesen is haltam meg, mielõtt a fedélzetre léptem volna, boldogan hajítottam magam elõtt a hajóba a szelencét, a táskát, a puskát, mind e kacatot, melyet örökké büszkén hordoztam, és a halotti inget úgy öltöttem magamra, ahogy a szûz a nászi köntöst. Itt feküdtem, és vártam. Akkor történt a szerencsétlenség.

– Rút sors – mondta a polgármester, védekezõn felemelt kézzel. – És ön nem is hibás benne egyáltalán?

– Semmiképpen – mondta a vadász –, vadász voltam, ez lenne bûn talán? A Fekete–erdõbe szerzõdtettek vadászként, ott akkoriban farkasok jártak még. Lestem, lõttem, találtam, irhát nyúztam, ez bûn talán? Munkámat áldás kísérte. "A Fekete–erdõ nagy vadásza", így emlegettek. Bûn ez?

– Nem vagyok hivatott ennek eldöntésére – mondta a polgármester –, ám mindez véleményem szerint nem bûn. De ki a hibás akkor?

– A csónakos – mondta a vadász. – Senki sem olvassa majd, amit itt írok, senki sem siet segítségemre; ha parancsba adnák, hogy segíteni kell nekem, minden ház ajtaja zárva maradna, minden ablak zárva maradna, mindenki ágyba bújna, takaróját fejére húzná, egy nagy éji szállás lenne az egész föld. És ez érthetõ is, hiszen senki sem tud rólam, s ha tudna rólam, nem tudná, hol vagyok, s ha tudná, nem lenne képes ott tartani, nem tudná hát, hogyan segítsen rajtam. Rajtam segíteni, ez a gondolat: betegség, melynek gyógyítója az ágy.

– És ezzel tisztában vagyok, és nem kiáltozom segítségért, még ha vannak is pillanatok, amikor – önuralmamat elveszítve, mint éppen most például – igencsak azon vagyok már. De efféle gondolatok kiûzéséhez elég az, ha körülpillantok, és megbizonyosodom felõle, hol vagyok, hol lakom – azt hiszem, ezt joggal állíthatom – évszázadok óta.

– Rendkívüli eset – mondta a polgármester –, rendkívüli. Mármost itt szándékozik maradni nálunk, Rivában?

– Nem szándékozom – mondta mosolyogva a vadász; s hogy szavai gúnyos élét elvegye, kezét a polgármester térdére tette. – Itt vagyok, egyebet nem tudok; egyebet nem tehetek. Csónakomnak nincs kormánya, sodorja a szél, mely a halál legmélyebb régióiban fúj.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A vödör lovasa

Elfogyott a szén; üres a vödör; hever a lapát; hideget lélegzik a kályha; a szobát fagy lehelte be; az ablak elõtt dérbe meredt fák; az ég ezüst pajzs a segélyéért folyamodóval szembeszegezve. Szén kell, mindenáron; nem fagyhatok meg; mögöttem könyörtelen a kályha, elõttem hasonlóképp az ég, kettejük között kell hát ellovagolnom, borotvaélen, és középtájt, a szénkereskedõnél keresni segítséget. Szokásossá vált kéréseim iránt azonban eltompult már; kézzelfoghatóan be kell bizonyítanom neki, hogy szemernyi szenem sincs, minek következtében is õ jelenti számomra a napot a mennyboltozaton. Koldusként kell érkeznem, aki éhségtõl hörögve, haldokolva rogy a küszöbre, s ezért az urasági szakácsnõ rászánja magát, hogy a legutóbb fõzött kávé alját beletöltse; ekképpen kell a kereskedõnek is majd, dühöngve, de a "Ne ölj!" parancsának fényében egy jó lapát szenet vödrömbe zúdítania.

Már ahogy bevonulok, döntenie kell; a vödrön lovagolok hát oda. Vödörlovas vagyok, kezem a fogantyún, a legegyszerûbb kantár ez, nagy üggyel–bajjal leveszkõdöm a lépcsõn; lent azonban vödröm gyönyörûen felemelkedik; földön fekvõ tevék nem emelkednek fel szebben vezetõjük botja nyomán. Egyenletes vágta a keményre fagyott utcán; gyakran az elsõ emelet magasáig emelkedem; sohasem süllyedek a házak kapujáig. És szokatlanul magasan lebegek a kereskedõ pincebolthajtása elõtt, ahol õ ott kuporog a mélyben, és körmöl; hogy a kibírhatatlan hõséget enyhítse, kinyitotta az ajtót.

– Szénkereskedõ – kiáltok hidegtõl üreges–rekedtes hangon, lélegzetem párafelhõibe burkolózva –, kérlek, szénkereskedõ, adj egy kis szenet! Vödröm olyan üres már, hogy lovagolni tudok rajta. Légy szíves, kérlek. Mihelyt tudom, kifizetem.

A kereskedõ füléhez emeli kezét. – Jól hallok? – kérdi vállán keresztül a feleségét, aki a kályhapadkán köt –, jól hallok? Vevõ jött.

– Semmit sem hallok – mondja az asszony, nyugodtan ki–be lélegezve kötõtûi felett, kellemesen melengetve hátát.

– Ó, dehogynem! – kiáltom. – Én vagyok az; régi vevõjük; odaadó, hû; csak pillanatnyilag egy vas nélkül.

– Asszony – szól a kereskedõ –, mégiscsak jött valaki; ennyire nem csalódhatnék; valami régi, nagyon régi vevõnk lesz, aki ilyen szívhez szóló hangon kérlel.

– Ember, mi bajod? – kérdi az asszony, s egy pillanatig megpihenve, melléhez szorítja kézimunkáját –, nincs ott senki; az utca üres, vevõink ellátva mind; bezárhatunk egész napra, és pihenhetünk.

– De hát itt ülök a vödrön! – kiáltom, és érzéketlen könnyek fátyolozzák a szemem. – Kérem, nézzenek fel már; nyomban észrevesznek; egy lapáttal kérek; s ha kettõvel ad, mindennél boldogabbá tesz. Hiszen a többi vevõ mind kapott már. Ó, bárcsak itt hallanám zörögni a vödörben!

– Megyek – szól a kereskedõ, és már mászna is fölfelé kurta lábaival a pincelépcsõn, de az asszony ott terem mellette, megragadja a karját, s azt mondja: – Itt maradsz. Ha már mindenképpen így makacskodsz, magam megyek fel. Emlékezz, milyen csúnyán köhögtél az éjjel. De elég egy üzlet, még ha képzelt is, és már megfeledkezel feleségrõl, gyerekrõl, és tönkretennéd a tüdõdet. Magam megyek.

– De akkor vigyél fel mutatóba mindbõl, ami van a raktáron; az árat majd utánad kiáltom.

– Jó – mondja az asszony, és feljön az utcára. Nyomban észrevesz persze.

– Szénkereskedõné asszony – kiáltom –, alázatos tiszteletem; csak egy lapát szenet; mindjárt ide a vödörbe; magam hazaviszem; egy lapáttal a legrosszabbikból. Természetesen egy fillérig kifizetem, csak nem most, nem rögtön. – Micsoda harangzengés e két szó: "nem rögtön", és mily érzékzilálóan vegyül a közeli templom tornyából épp felhangzó esti harangszóba!

– Mit akar hát? – kiáltja a kereskedõ.

– Semmit – kiáltja vissza az asszony –, hiszen nincs itt senki; nem látok semmit, nem hallok semmit; épp csak hatot kongatnak, és zárunk. Iszonyú ez a hideg; holnap valószínûleg sok munkánk lesz még.

Semmit sem lát, és semmit sem hall; a kötényét mégis leoldja, megpróbál elhessenteni a köténnyel. Sajnos sikerül. Vödröm a jó hátasok minden kiválóságával büszkélkedhet; ellenállása azonban nincs; túl könnyû; egy nõi kötény elhessenti lábait a földrõl.

– Te gonosz! – kiáltottam még vissza, miközben az asszony az üzlet felé fordulva, félig megvetõen, félig megnyugodva legyintett. – Te gonosz! A legrosszabból kértem egy lapáttal, és nem adtál. – S azzal felemelkedem a jéghegység magasába, és mindörökre eltûnök.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A Kínai Fal építése

A Kínai Falat a legészakibb pontján fejezték be. Délkeletrõl és délnyugatról haladt, s itt egyesült az építkezés. A részmunkálatok során is ezt a rendszert alkalmazta a két nagy építõsereg, a keleti és a nyugati. Úgy történt ez, hogy mintegy húszfõs csoportokat alakítottak, melyeknek egy–egy körülbelül ötszáz méter hosszú falrészt kellett elkészíteniök, a szomszédos csoport pedig velük szemközt haladva épített egy hasonló hosszúságú falat. De miután így összetalálkoztak, nem ennek az ezer méternek a végén folytatták az építkezést, hanem a munkacsoportokat megint egészen más vidékre küldték falat építeni. Ily módon természetesen sok nagy hézag keletkezett, amelyeket csak lassan, fokozatosan töltöttek ki, sokat csupán akkor, amikor a Fal munkálatait már befejezettnek nyilvánították. S hogy akadnak végképp beépítetlenül maradt hézagok is – ez a megállapítás persze lehet, hogy csak ama számos legenda egyike, amelyek az építkezéssel kapcsolatosan születtek, s a melyeket legalábbis a köznapi ember épp a mû kiterjedése következtében nem tud a maga szemével és mértékével ellenõrizni.

Mármost eleve azt gondolhatnánk, minden szempontból elõnyösebb lett volna, ha összefüggõen építkeznek, legalább a két fõ részen belül. Hiszen a Falat, mint köztudomású, védelemnek szánták az északi népek ellen. Hogyan szolgálhat azonban védelmül egy fal, amelyet nem összefüggõen építettek? Sõt az ilyen fal nemcsak hogy nem véd, de maga az építkezés is szüntelen veszedelemben forog. Ezeket a kopár vidéken elhagyatottan álló falrészleteket mindig könnyen lerombolhatják a nomádok, fõként mivel a falépítéstõl megrémülve sáskaként változtatgatták tartózkodási helyüket, s ily módon esetleg jobb áttekintésük volt a munkálatok állásáról, mint nekünk magunknak, az építõinek. Ennek ellenére az építkezést nem lehetett volna másképp szervezni, mint így. Ennek megértéséhez a következõket kell meggondolni: a Falnak évszázadokra kellett védelmet nyújtania; ezért elengedhetetlen feltétele volt a munkának a leggondosabb kivitelezés, minden ismert korok és népek építõtudományának ismerete, az építõk állandó személyes felelõsségérzete. Alacsonyabb rendû feladatokra alkalmazhattak ugyan egyszerû napszámosokat, férfiakat, nõket, gyermekeket a nép soraiból, aki jó pénzért éppen ajánlkozott; de már négy napszámos irányításához is szükség volt szakképzett, az építkezés dolgaiban jártas emberre; olyasvalakire, aki szíve mélyéig átérzi, mirõl van itt szó. És minél magasabb szintû a teljesítmény, annál magasabbak az igények is. És álltak a rendelkezésünkre ilyen emberek, s ha nem is olyan számban, amit ez az építkezés megkívánt volna, szép számban mégis.

Nem fogtak bele könnyelmûen a mûbe. Ötven évvel az építkezés kezdete elõtt az ily módon fallal övezendõ egész Kínában az építõmûvészetet, különösen a kézmûvesmunkát tették meg a legfontosabb tudománynak, minden egyéb akkor örvendhetett csak elismerésnek, ha ezzel összefüggött. Jól emlékszem, ahogy kisgyerekként még a lábunkon alig tudtunk megállni, de a tanítónk kertjében kavicsokból falat kellett raknunk, s hogy a tanító összemarkolta köpenyét, nekirontott a falnak, természetesen az egészet összerombolta, és úgy összeszidott minket építményünk gyengesége miatt, hogy bömbölve szaladtunk haza a szélrózsa minden irányába szüleinkhez. Apró eset, de jellemzõ a kor szellemére.

Nekem olyan szerencsém volt, hogy amikor húszéves fejjel a legalsóbb iskola legmagasabb vizsgáját letettem, éppen akkor kezdõdött a Fal építése. Szerencsém, mert sokan, akik a számukra elérhetõ iskolázottság legmagasabb szintjére korábban jutottak el, évekig nem tudtak mit kezdeni ismereteikkel, fejükben a legnagyszerûbb építési tervekkel bolyongtak haszontalanul, züllöttek el tömegestül. Azok viszont, akik végre – még ha a legalacsonyabb rangban is – építésvezetõként a munkálatokhoz kerültek, ezt valóban meg is érdemelték. Voltak kõmûvesek, akik sokat gondolkoztak az építkezésrõl, és nem is hagytak fel soha a töprengéssel, akik az elsõ kõvel, melyet alapként leraktak, úgy érezték, hozzánõttek a mûhöz. Ezeket a kõmûveseket azonban, persze, túl azon, hogy a lehetõ legalaposabb munkát szerették volna végezni, az a türelmetlenség is sarkallta, hogy végre a maga tökéletességében láthassák az építményt. A napszámos nem ismer efféle türelmetlenséget, õt csak a bér hajtja, a felsõ vezetõk meg, de még a középszintûek is, eleget látnak a mû különféle vonatkozású gyarapodásából, hogy ez szellemüket tetterõsnek megõrizhesse. De az alacsonyabb beosztású, szellemileg messze a maguk látszólag kis feladata fölé emelkedõ emberekrõl másképpen kell gondoskodni. Nem lehet például arra kényszeríteni õket, hogy lakatlan hegyvidéken, otthonuktól több száz mérföldre hónapokig vagy akár évekig követ kõ mellé rakjanak; az ilyen szorgalmas, de végeredményhez még egy emberöltõ alatt sem vezetõ munka kétségbe ejtette, mindenekelõtt a munka számára értéktelenebbé tette volna õket. Ezért választották a részépítkezés módszerét. Ötszáz métert körülbelül öt év alatt meg lehet építeni, utána általában kimerültek persze a vezetõk, elveszítették hitüket önmagukban, az építkezésben, a világban. Ezért azután, miközben még lelkesedve ünnepelték az ezer méter fal elkészültét, messze–messze küldték õket, útközben itt–ott készen emelkedõ falrészleteket láttak, magasabb vezetõk lakhelyein fordulhattak meg, kitüntetéseket kaptak tõlük, hallották az ország mélyérõl elõsereglõ új munkáshadak ujjongását, látták, hogyan dõlnek ki állványzatnak szánt egész erdõk, hogyan zúzódnak hegyek a fal köveivé, szent helyeken hallották, hogyan könyörögnek énekükkel a Fal felépüléséért a jámbor hívõk. Mindez gyógyír volt türelmetlenségükre. A nyugodalmas élet otthona, ahol egy darabig elidõztek, megerõsítette õket, a tekintély, mely minden építõt övezett, a hívõ alázat, mellyel szavaikra figyeltek, a bizalom, mellyel az egyszerû, nyugodt polgár a Fal majdani elkészültét várta, mindez felajzotta lelkük húrjait. Örökké reménykedõ gyermekként búcsúztak aztán otthonuktól, törhetetlen kedvvel indultak, hogy tovább dolgozzanak a népi mûvön. Hamarabb távoztak hazulról, semmint kellett volna, a fél falu elkísérte õket jó darabon. Az utakon mindenütt csoportok, apró zászlók, lobogók, sohasem látták addig, milyen nagy és gazdag és szép és szeretetre méltó az országuk. Minden honfitársuk: testvér, akiért védõfalat építenek, s aki mindenével, amije csak van, hálás nekik egy életen át. Egység! Egység! Váll a vállhoz, áll a népi körtánc, a vért nem zárja magába többé a test szûkös körforgása, hanem édesen folydogálva és mégis visszatérve átjárja egész Kínát.

Ekképp válik hát érthetõvé a részépítkezés rendszere; ám még más okai is voltak persze. Egyáltalán nem különös, hogy ilyen hosszan elidõztem e kérdésnél, hisz bármennyire lényegtelennek látszik is, az egész falépítés egyik középponti kérdése volt ez. Ha annak a kornak gondolat– és élményvilágát tolmácsolni és megértetni akarom, éppen ebbe a kérdésbe kell – és soha nem lehet eléggé! – mélyre hatolni.

Elõször is azt kell leszögezni, hogy olyan teljesítmények voltak ezek akkoriban, amelyek csak kevéssel maradnak el a bábeli torony építése mögött, Istennek tetszõ mivoltukban pedig, emberi számítás szerint legalábbis, annak épp az ellentétét jelentették. Azért említem ezt, mert az építkezés kezdeti szakaszában egy tudós könyvet írt, melyben nagyon pontosan megvonta e párhuzamot. Bizonyítani próbálta, hogy a bábeli torony építése korántsem az általánosságban ismert okok miatt nem vezetett célhoz, vagy legalábbis hogy e közismert okok között nem találjuk ott a legfontosabbakat. Bizonyítékait nemcsak írások és tudósítások képezték, magán a helyszínen akart kutatásokat végezni, s ezek során kideríteni, hogy az építkezés kudarcát az alapok gyengesége okozta, és ez nem is történhetett másképp. E tekintetben korunk minden régebbit messze felülmúl. Csaknem minden mûvelt kortársunk jól értette a kõmûvesszakmát, és csalhatatlan volt alapozási kérdésekben. A tudós azonban nem erre célzott, hanem azt állította, hogy csak a nagy Fal teremt végre biztos alapokat az emberiség számára új Bábel tornya építéséhez. Vagyis elõbb a Fal, azután a torony. A könyv annak idején mindenkinek a kezén megfordult, de bevallom, hogy még ma sem értem, miképpen képzelte szerzõje ezt a toronyépítést. Ezek a falak, melyek még csak nem is kör, hanem csupán negyed– vagy félkör alakot írtak le, ezek képeznék valamiféle torony alapját? Kizárólag szellemi vonatkozásban gondolhatta ezt a szerzõ. De hát minek akkor a Fal, amely mégis valóra vált, százezrek életének és fáradságának eredménye? S miért tartalmazott a mû terveket, még ha igen ködöseket is, a toronyra vonatkozóan, egészen részletes javaslatokat, hogyan kellene összefogni a népi erõket az újabb építkezéshez?

Akkoriban – ez a könyv egyik példája csak ennek – nagy zûrzavar élt a fejekben, talán éppen azért, mert olyan sokan lehetõleg egyetlen célra próbáltak összpontosítani. Az ember lénye, mely alapjában véve könnyelmû, szállóporfelhõ–természetû, nem tûr megkötéseket; ha magát kötözi meg, hamarosan õrültmód kezdi tépni majd kötelékeit, falat, láncokat és önmagát a szélrózsa minden irányába szórva szét.

Meglehet, hogy a vezetés a részépítkezés elhatározásakor ezeket a Fal építésével kimondottan ellentétes megfontolásokat sem hagyta figyelmen kívül. Mi – sokak nevében szólok itt – tulajdonképpen csak a legfelsõ vezetés parancsainak átböngészésekor ismertük meg önmagunkat, s úgy találtuk, a vezetés nélkül sem az iskolában szerzett tudásunk, sem emberismeretünk nem lenne elegendõ még apró feladatunkhoz sem, melyet a nagy egészben ellátnunk kellett. A vezetés szobájában – hol volt ez a szoba, és ki ült ott, senki nem tudja, nem tudta, bárkit kérdeztem is meg –, ebben a szobában ott körözött minden emberi gondolat és vágy, s ellenirányú körökben minden emberi cél és megvalósulás. Az ablakon át azonban isteni világok visszfénye hullt a vezetõség rajzoló kezére.

S ezért nem megy majd sehogyan sem a megvesztegethetetlen szemlélõ fejébe, hogy ha a vezetõség komolyan akarja, miért ne tudta volna azokat a nehézségeket is leküzdeni, amelyek az összefüggõ falépítés elé tornyosultak. Marad tehát az a következtetés, hogy a vezetõség szándéka a részépítkezés volt. De a részépítkezés szükségmegoldás, nem célravezetõ. Marad a következtetés, hogy a vezetõség valami célszerûtlent akart. – Különös következtetés! – Ez kétségtelen, ám mégis van valami jogosultsága. Ma talán veszélytelenül szólhatunk errõl. Akkoriban titkos alaptétele volt ez sokaknak, köztük éppen a legjobbaknak: "Törekedj minden erõddel a vezetõség parancsainak megértésére, de csak egy bizonyos határig; onnan kezdve hagyj föl a töprengéssel." Igen józan alapelv, amelyet ez a késõbb sokat emlegetett hasonlat fejtett ki bõvebben: "Ne azért hagyj fel a további töprengéssel, mert ártalmas lehet rád nézve, hiszen az sem biztos, hogy ártalmas lesz rád nézve. Egyáltalán nem lehet itt ártalmas és nem ártalmas dolgokról beszélni. Úgy jársz, mint a folyó tavasszal. Növekszik, egyre hatalmasabb lesz, egyre dúsabban táplálja a földet kiterjedt partjai mentén, megõrzi önlényét tovább, egész a tengerig, és így lesz igazán egyenrangú a tengerrel, így lesz ott szívesen fogadott jövevény. Eddig a pontig töprengj a vezetõség parancsain. Ám a folyó azután ki is csap partjai közül, elveszíti körvonalait és alakját, futása lassul, rendeltetésének ellentmondóan megpróbál kis tengereket képezni a szárazföld belsejében, árt a mezõknek, pedig még csak meg sem tarthatja sokáig e kiterjedt állapotát, medrébe húzódik újra, sõt a rákövetkezõ száraz évszakban nyomorúságosan kiszárad. Eddig már ne töprengj a vezetõség parancsain."

Mármost ha e hasonlat a Fal építésének idején mégoly találó volt is, jelen beszámolóm szempontjából legfeljebb korlátozott érvényû. Hiszen vizsgálódásom történeti jellegû; a rég eloszlott viharfelhõkbõl villám nem sújt le többé, ezért hát joggal kereshetem a részépítkezés olyan magyarázatát, amely messzebb megy, mint amivel akkoriban megelégedtek. Gondolkodási készségem eléggé szûk határokat szab nekem, ám az itt bejárandó terület maga lenne a végtelenség.

Ki ellen is védelmezne a nagy Fal? Az északi népek ellen. Kína délkeleti részébõl származom. Ott minket északi nép nem fenyegethet. Olvasunk róluk a régi könyvekben, szörnytetteik, amelyeket természetükbõl eredõen elkövetnek, sóhajra késztetnek békés lugasunkban. A mûvészek valósághû képein láthatjuk ezeket az átkozott arcokat, a tátott pofák hosszú, hegyes fogakkal vicsorognak, szûkre húzott szemük mintha a zsákmányra bandzsítana, amit mindjárt megõröl. Ha gyerekeink rosszak voltak, megmutatjuk nekik ezeket a képeket, s máris sírva borulnak a nyakunkba. Többet azonban nem tudunk ezekrõl az északiakról. Nem láttuk õket, és ha falvainkban maradunk, nem is látjuk õket soha, még ha vad lovaikon egyenest felénk száguldanak–vágtatnak is – túlságosan nagy ez az ország, szétszóródnak a szélben.

Ha mindez így van tehát, miért hagyjuk el szülõföldünket, a folyót és a hidakat, apánkat–anyánkat, síró feleségünket, neveletlen gyerekeinket, miért megyünk messzi városba iskolába, gondolataink miért járnak még messzebb északon, a Falnál? Miért? A vezetõséget kell megkérdeznünk. Az ismer bennünket. A rettenetes gondokkal birkózó vezetõség tud rólunk, ismeri legapróbb ügyeinket–bajainkat, lát mindannyiunkat, ahogy ott ülünk alacsony kunyhónkban, és az ima, melyet egy–egy ház atyja esténként övéinek körében elmond, kedvére vagy ellenére van. S ha megengedhetek magamnak efféle gondolatot a vezetõségrõl, meg kell mondanom, véleményem szerint a vezetõség már régebben is megvolt, nem hiszem, hogy mintegy magas rangú mandarinok módjára, akiket valami szép hajnali álom ösztönöz erre, hívna össze csak nagy gyorsan ülést, döntene sebtében, s már este kidoboltatná ágyából a lakosságot, még ha csak holmi ünnepi kivilágításról lenne is szó egy isten tiszteletére, aki tegnap még kegyesnek mutatkozott az urakhoz, hogy holnap, alig hogy a lampionok kihunynak, jól elnáspángolja õket egy sötét zugban. Nem, a vezetõség kezdettõl fogva létezett, és a Falra vonatkozó elhatározás úgyszintén. Ártatlan északi népek, akik azt hiszik, miattuk van, tiszteletre méltó, ártatlan császár, aki azt hiszi, õ adott parancsot rá! Mi, az építõk, másképp tudjuk, és hallgatunk.

Én már a Fal építésének idején is és utána mindmáig jóformán csak összehasonlító néptörténettel foglalkoztam – vannak bizonyos kérdések, amelyeknek csak ilyesfajta eszközökkel lehet a gyökeréig hatolni –, és ennek során úgy találtam, hogy mi, kínaiak, bizonyos népi és állami intézményeket páratlan tisztaságig fejlesztettünk, más vonatkozásban viszont megint csak páratlan homály uralkodik. Mindig roppantul izgatott, s izgat ma is, hogy különösképpen ez utóbbi jelenség okait kinyomozzam, és a Fal építését is lényegében érintik e kérdések.

Leghomályosabb intézményeink közé tartozik kétségtelenül a császárság. Pekingben persze, mindenekelõtt udvari körökben, némiképpen tisztában vannak mivoltával, bármennyire színleg is csupán, nem pedig valóságosan. A felsõ iskolákon az államjog és a történelem tanárai is úgy tesznek, mintha tisztán látnának e dologban, és e tudásukat a tanulóknak továbbadhatnák. Minél mélyebbre szállunk az alsó iskolák szintjére, érthetõ módon annál inkább eltûnik a saját tudásba vetett kétely, és félmûveltség szökik hegymagasba néhány, évszázadok óta sulykolt tantétel körül, amelyek bár semmit se veszítettek örök igazságukból, ám e ködben– gõzben mindörökre felismerhetetlenek is maradtak.

Éppen a császárságot illetõen kellene azonban véleményem szerint a népet megkérdezni, hiszen a császárság végsõ támaszai ott találhatók. Itt persze megint csak szûkebb hazámról beszélhetek. A földistenségeken és a nekik egész éven át teljesített változatos és életet kitöltõ szolgálatokon kívül minden gondolatunk a császáré. De nem a jelenlegié; helyesebben az övé lett volna, ha ismerjük, vagy ha valami közelebbit tudunk róla. Persze – ez az egyetlen kíváncsiság, amely él bennünk – mindig arra törekedtünk, hogy valamit megtudjunk e téren, ám bármily különösnek hangozzék is, alig volt lehetséges bármit is megtudnunk, sem a zarándokoktól, akik pedig sok vidéket bejárnak, sem a közeli, sem a távolabbi falvakban, sem a hajósoktól, akik pedig nemcsak a mi kis folyócskáinkon, de a szent folyamokon is megfordulnak. Sokat hallottunk ugyan, de semmit sem tudtunk kihámozni belõle.

Oly nagy a mi országunk, nincs nagyságához fogható mese, az ég alig éri át – és Peking csak egy pont, a császári palota egy pontocska csupán. A császár, mint olyan, persze hatalmas e világ tetején. Ám az élõ eleven császár csakúgy ember, mint mi magunk, hozzánk hasonlóképpen ágyon nyugszik, mely bár bõséges terjedelmû, de lehet, hogy csak keskeny és rövid. Akárcsak mi, õ is kinyújtóztatja néha tagjait, s ha nagyon fáradt, ásít finom metszésû szájával. Hogyan tudnánk azonban minderrõl – sok ezer mérföldnyire délen –, hiszen a földünk már csaknem a tibeti fennsíkkal határos. Azonkívül is, hiába jönne bármi hír, késõ lenne már, mire hozzánk elérne, rég elavulna. A császár körül ott tolong udvartartásának csillogó, mégis sötét tömege – gonoszság és ellenségeskedés szolgák és barátok köntösében –, a császárság ellensúlyozója, mely váltig arra törekszik, hogy a császárt mérgezett nyilakkal lõje ki mérlegserpenyõjébõl. A császárság halhatatlan, ám maguk a császárok buknak–hullnak, egész dinasztiák lesüllyednek, egyetlen hörgéssel kiszáll belõlük a lélek. Ezekrõl a harcokról és szenvedésekrõl a nép sosem értesül, mint késõn érkezõk, mint a városba tévedt idegenek, úgy állnak a sokaság lepte mellékutcák végében, nyugodtan falatozva a magukkal hozott elemózsiát, miközben a piactéren, messze benn, középen uruk kivégzése zajlik.

Van egy monda, mely jól megvilágítja ezt a viszonyt. A császár – úgy mondják – neked, a magányos, nyomorúságos alattvalónak, aki a császári nap fényétõl a legmesszibb messzeségbe menekülõ árny vagy, éppen neked küldött halálos ágyáról üzenetet. Odatérdeltette ágyához a futárt, és az üzenetet a fülébe suttogta; és annyira fontosnak tartotta, hogy elismételtette, fülébe mondatta õ is a futárral. Biccentéssel szentesítette az elmondottak helyességét. És a futárt ott, halálának egész nézõserege elõtt készítette fel az útra – mert az összes gátló falakat ledöntötték, és a messze magasba ívelõ lépcsõszárnyakon ott állnak körben a birodalom nagyjai. A futár útnak indult sebesen; erõs, fáradhatatlan ember; hol ezt, hol a másik karját lendítve elõre, tör utat a tömeg közt; ha ellenállásba ütközik, mellére mutat, ahol ott a nap jele; elõre is jut könnyen, mint senki más. De olyan hatalmas a tömeg; lakhelyüknek sehol sincs vége. Ha szabad tér nyílna elõtte, hogy repülne, és hamarosan hallhatnád ajtódon fenséges kopogtatását. Ám ehelyett haszontalanul vergõdik; még most is csak a legbelsõbb paloták helyiségein küzdi át magát; sohasem jut ki belõlük; s ha sikerülne is, mit ér; utat kellene törnie le a lépcsõn; s ha sikerülne is, mit ér; át kellene jutnia az udvarokon; s az udvarok után a másik palotán körülöttük; és újabb lépcsõkön s udvarokon; és megint egy palotán; és így tovább, évezredeken át; s ha végre kizuhanna a legkülsõ kapun – de erre soha, soha nem kerülhet sor –, még csak a székvárosban jár, a világ közepe ez, magasra tornyosuló üledékeivel. Senki itt át nem hatol, fõként egy halott üzenetével. Te azonban ott ülsz ablakodnál, és megálmodod, ha az este jön.

Épp így, ilyen reménytelenül és reményteljesen néz népünk a császárra. Nem tudja, melyik császár uralkodik, és még a dinasztia nevét illetõen is kétségei vannak. Az iskolában sok effélét tanítanak, de az általános bizonytalanság e tekintetben olyan nagy, hogy a legjobb tanulóra is átterjed. Rég elhunyt császárokat emel trónra némely falu, egy másik pedig, aki már csak a dalban él, nemrégiben rendeletet bocsátott ki, melyet a pap felolvasott az oltárnál. Õskorabeli történelmünk csatái most zajlanak csak, és a szomszéd kipirult arccal ront házadba a hírrel. A feslett császári nõk, túltápláltan selyempárnáik közt – ravasz udvaroncok eltérítették õket a nemes erkölcstõl –, uraskodón pöffeszkedve, mohóságtól repedezve, gyönyörükben terpeszkedve, újra meg újra elkövetik bûneiket. Minél több idõ telik el, annál rettenetesebben rikítanak a színek, és a falu jajkiáltások közepette értesül róla, hogyan itta évezredekkel azelõtt a császárné hosszú kortyokban az ura vérét.

Így bánik tehát a nép a múlttal, a jelenlegi uralkodót viszont a holtak közé sorolja. Ha egyszer, minden emberöltõben egyszer, beutazva a vidéket, elvetõdik a falunkba egy császári hivatalnok, követeléseket támaszt az uralkodó nevében, megvizsgálja az adóíveket, megtekinti a tanítást, kikérdezi viselt dolgainkról a papot, majd mielõtt gyaloghintójába száll, az elébe csõdített községbelieknek hosszú intelmekbe foglalja mondandóját, mosoly fut végig minden arcon, egyik ember lopva a másikához fordul, lehajol a gyerekekhez, hogy a hivatalnok valahogy észre ne vegye. Nocsak, gondolják, úgy beszél egy halottról, mintha élne, hiszen az a császár már régen meghalt, a dinasztia kiveszett, a hivatalnok úr a bolondját járatja velünk, de mi úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, hogy meg ne sértsük. Engedelmeskedni végül aztán úgyis csak jelenlegi urunknak fogunk, minden más bûn lenne. És a hivatalnok sebesen tovatûnõ gyaloghintója mögött felporzik egy már széthullt urna pora a falu uraként.

Hasonlóképpen alig törõdnek mifelénk az emberek általában az állami átalakulásokkal, a korabeli háborúkkal. Emlékszem még egy esetre ifjúságom idejébõl. Egy szomszédos, de még így is igen messze fekvõ tartományban felkelés tört ki. Nem tudom már, milyen okból, nem is fontos most, felkelésre akad ok arrafelé minden áldott reggel, nyughatatlan nép lakik ott. S íme, a felkelõk egy röplapját elhozta apám házába egy koldus, aki végigvándorolt azon a tartományon. Ünnepnap volt, éppen vendégekkel teli a szobánk, középen ült a pap, és tanulmányozta a röplapot. Egyszerre mindenki nevetni kezdett, a tolongásban széttépték a röplapot, az addigra már gazdagon megajándékozott koldust kilökdösték a szobából, szétoszlott a sokadalom, mindenki szaladt a szabadba. Miért? A szomszédos tartomány nyelvjárása alaposan különbözik a miénktõl, s ez az írás bizonyos formáiban is megnyilvánul, régimódinak látjuk az övéket. Mármost alig olvasott el két oldalt a pap, már döntés született. Régi dolgok, rég nem hallották már, rég elfeledték. S bár a koldus – így emlékszem – olyan cáfolhatatlan életszerûséggel adta vissza a borzalmakat, mindenki a fejét csóválta nevetve, és hallani sem akart a dologról. Ilyen hamar készek nálunk a jelent eltörölni.

Ha efféle jelenségekbõl valaki arra következtetne, hogy tulajdonképpen nincs is császárunk, nem járna messze a valóságtól. Újra meg újra azt kell mondanom: talán nincs császárhûbb nép, mint a mienk itt délen, de a hûség nem szolgál javára a császárnak. Bár a falu végén a kis oszlopon ott a szent sárkány, és emberemlékezet óta hódolóan fújja tüzes leheletét Peking felé – de maga Peking a falubelieknek sokkal idegenebb, mint a túlvilági élet. Lenne hát csakugyan egy falu, ahol ház ház mellett áll, a földeket borítva, messzebb, mint ameddig a szemünk a dombról ellát, és e házak között éjjel–nappal csakugyan fej fej mellett állnak az emberek? Mintsem, hogy egy ilyen várost elképzeljünk, könnyebb azt hinni inkább, hogy Peking és a császár: egy; mondjuk: egy felhõ, mely szép nyugodtan változgat a nap alatt az idõk során.

Az efféle nézetek bizonyos mértékig szabad, független életet biztosítanak. Persze, nem erkölcstelent, mert utazásaim során alig találkoztam olyan tiszta erkölcsökkel, mint szülõföldemen. Mégis, olyan életet, amely nem áll jelenkori törvények jegyében, és csak a régmúlt korokból napjainkig érõ intésekre és óvásokra hallgat.

Óvakodom az általánosításoktól, nem állítom tehát, hogy tartományunk mind a tízezer falujában ugyanígy élnek, fõként hogy Kína mind az ötszáz tartományában. Ám az e tárgyban olvasott sok írás és saját megfigyeléseim alapján is bízvást állíthatom talán – és itt különösen a Fal építésénél nyújtott lehetõséget az emberanyag a mélyen érzõ léleknek, hogy jóformán minden tartományt beutazzon –, mindezek alapján talán megállapíthatok annyit, hogy a császárral kapcsolatosan uralkodó felfogás mindig és mindenütt közös vonást mutat a szülõföldemével. Egyáltalán nem akarok erényt faragni ebbõl a felfogásból, ellenkezõleg. Bár alapjában véve a kormányzat bûne, mely a föld legrégibb birodalmában mindeddig nem volt képes rá, vagy minden másnál jobban elhanyagolta, hogy a császárság intézményét olyan tiszta fogalommá kristályosítsa, hogy ez azután a birodalom legtávolabbi határáig is közvetlenül és szüntelenül hasson. Másrészt viszont a nép képzelõerõ– és hitbéli gyengesége is megmutatkozik itt, a nép ugyanis nem hajlandó a császárságot Pekingbe süllyedtségébõl eleven valóságként alattvalói szívére ölelni, mely pedig egyébre sem vár, mint hogy ezt a közelséget érezze egyszer, s megszakadjon belé.

Erénynek semmiképpen sem erény tehát e felfogás. Annál feltûnõbb, hogy mintha épp ez a gyengeség lenne népünk egyik legfontosabb egyesítõ ereje; sõt, ha kifejezésmódunkkal odáig merészkedhetünk: a talaj, amelyen élünk. Hogy itt valamely gáncsoskodást kielégítõen megalapozzunk, nem a lelkiismeretünket, hanem ami ennél sokkal rosszabb, lábainkat kell felráznunk. Éppen ezért a kérdés vizsgálatát egyelõre abba is hagyom.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Keresztezõdés

Van egy furcsa állatom, félig macska; félig bárány. Örököltem, valaha apámé volt. Kifejlõdni azonban csak nálam fejlõdött ki, azelõtt inkább bárány lehetett, mintsem macska. De most egyformán van benne mindkettõbõl. Feje és karma macskára vall, nagysága és alakja bárányra; szeme mind a kettõre, mert rebbenõ és vad, szõre is, puha és testéhez simuló, mozdulatai, melyek ugrándozók és osonók egyaránt. Napsütésben összegömbölyödik az ablakdeszkán és dorombol, a mezõn vadul futkároz, alig lehet újra befogni. Macskáktól menekül, bárányoknak nekirontana. Holdas éjszakákon a tetõeresz a legkedvesebb tartózkodási helye. Nyávogni nem tud, és a patkányoktól irtózik. A tyúkól mellett képes órák hosszat lesben lapulni, de soha, egyetlen alkalmat sem használt ki ölésre.

Édes tejjel etetem, ezt szereti a legjobban. Hosszú kortyokban szívja magába ragadozófogain át. Az állat természetesen nagy mulatság a gyerekeknek. Vasárnap délelõtt van a látogatási idõ. Ölembe veszem az állatkát, és a szomszédság valamennyi gyereke körüláll.

Olyankor a legcsodálatosabb kérdések hangzanak el, melyekre senki emberfia felelni nem tud: Miért csak egy ilyen állat van, miért épp az én tulajdonomban, s hogy már elõtte is volt–e ilyen állat, és mi lesz, ha kimúlik, egyedül érzi–e magát így, miért nincsenek kicsinyei, mi a neve, és így tovább.

Nem veszõdöm a válaszadással, minden külön magyarázat nélkül beérem azzal, hogy megmutatom az állatot.

A gyerekek olykor macskát hoznak magukkal, egyszer két báránnyal jelentek meg. Ám várakozásukkal ellentétben elmaradt a felismerési jelenet. Az állatok nyugodtan nézték egymást állatszemükkel, és létüket kölcsönösen istenadta tényként nyugtázták.

Ölemben az állat sem félelmet, sem üldözési vágyat nem érez. Hozzám simulva érzi magát a legjobban. A családhoz húz, mely felnevelte. Nem valami különös hûség ez, hanem az olyan állat helyes ösztöne, amelynek bár számtalan sógorféléje van a földön, igazi vérrokona talán egy sem, s amelynek éppen ezért szent a nálunk lelt oltalom.

Olykor nevetnem kell, ha körülszaglász, lábaim közt átfurakszik, nem lehetne elkergetni se tõlem. Nem elég, hogy bárány és macska, még kutya is lenne. Egyszer, amikor (megtörténhet bárkivel) üzleti ügyeim s velük összefüggõ más ügyek kapcsán nem leltem semmiféle kivezetõ utat, mindent legszívesebben veszni hagytam volna, s ilyen hangulatban ültem odahaza a hintaszékben, ölemben az állattal, láttam ám, ahogy véletlenül lenéztem rá, hogy szakállszõrén könnyek potyognak. Az enyémek, az övéi? Ebben a báránylelkû macskában emberi becsvágy is élne hát? – Nem sokat örököltem apámtól, ezt az örökrészemet viszont megnézheti a világ.

Megvan benne mindkétféle nyugtalanság, a macskáé, a bárányé, bármily különbözõek is ezek. Ezért azután nem fér a bõrébe. Felugrik néha mellém a székre, mellsõ lábaival a vállamra támaszkodik, pofáját a fülemhez dugja. Mintha mondana valamit, és akkor csakugyan elõrehajol, és az arcomat lesi, látni akarja, milyen hatást tett rám közlendõje. S merõ szívességbõl úgy teszek, mintha megértettem volna valamit, s biccentek. Ilyenkor leugrik a földre, és körbetáncol.

Talán megváltás lenne a hentes kése ennek az állatnak, ezt azonban, örökrészem lévén, meg kell tagadnom tõle. Várnia kell tehát, míg magától ki nem száll belõle a lélek, még ha olykor mintha értelmes emberszemekkel nézne is rám, felhívással bennük a megértõ tettre.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Prométheusz

Prométheuszról négy monda ad hírt:

Az elsõ szerint odaláncolták a Kaukázus sziklájához, mert az isteneket elárulta az embereknek, és az istenek sasokat küldtek, melyek tépdesték mindig újrasarjadó máját.

A második szerint Prométheusz a lecsapó csõrök okozta fájdalmában egyre mélyebben nyomult a sziklába, míg eggyé nem lett vele.

A harmadik szerint évezredek során elfelejtették árulását, elfeledték az istenek, a sasok, õ maga.

A negyedik szerint mindenki belefáradt az immár ok nélkülibe. Belefáradtak az istenek, belefáradtak a sasok, fáradtan összezárult a seb.

Maradt a megmagyarázhatatlan sziklahegység. A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végzõdnie.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Poszeidón

Poszeidón munkaasztalánál ült, és számolt. Az összes vizek igazgatása végtelen sok munkával járt. Lehettek volna kisegítõi, amennyit csak akar, és volt is neki sok, de mert komolyan vette hivatalát, maga is átszámolt mindent még egyszer, így azután a kisegítõk nem sok könnyebbséget jelentettek. Nem mondhatni, hogy örömet szerzett neki, voltaképpen csak azért csinálta, mert rábízták, mi több, gyakran folyamodott, ahogy mondta, derûsebb munkáért, de valahányszor különbözõ ajánlatokat kapott ilyenkor, kiderült, semmi sem felel meg neki annyira, mint eddigi hivatala. Nagyon nehéz is volt mást találni a számára. Hiszen mégsem lehetett rábízni egy bizonyos tengert; eltekintve attól, hogy a számítási munka ott sem kevesebb, legfeljebb kicsinyesebb, a nagy Poszeidónhoz csak vezetõ állás illett. S ha nem vizekkel kapcsolatos állást kínáltak neki, már a puszta gondolatától rosszul lett, isteni lélegzete el–elfúlt, érc mellkasa megremegett. Egyébként nem is vették nagyon komolyan panaszait; ha egy hatalmasság erõszakoskodik, meg kell próbálni színleg a legreménytelenebb ügyben is engedni neki; arra, hogy Poszeidónt csakugyan felmentik hivatalából, nem gondolt senki, õsidõk óta a tengerek istene volt, s annak is kell maradnia.

A legjobban az dühítette – és fõként ez okozta hivatalával kapcsolatos elégedetlenségét –, ha a róla alkotott elképzelésekrõl hallott; hogy például szüntelenül a hullámokon nyargal háromágú szigonyával. Miközben pedig itt ül az óceán mélyén, és állandóan számol, s ezt az egyhangúságot csak néha szakítja meg egy–egy utazás Jupiterhez, mely utazásokról egyébként többnyire dühöngve tér meg. Így azután alig látta a tengereket, futólag legföljebb, ahogy sietve az Olümposzra kapaszkodott, és soha be se barangolta õket igazából. Azt mondogatta, megvárja ezzel a világvégét, akkor bizonyára adódik még egy nyugodt pillanat, amikor épp a befejezés elõtt, az utolsó számítás átnézése után csinálhat gyorsan egy kis körutazást.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Közösség

Öten vagyunk barátok, egyszer egymás után jöttünk ki a házból, elõször jött az elsõ, és odaállt a kapu mellé, azután kijött, vagy még inkább kicsusszant a kapun, oly könnyedén, mint egy higanygolyócska csusszanása, a második, s megállt nem messze az elsõtõl, majd jött a harmadik, a negyedik, az ötödik. Végül ott álltunk mind egy sorban. Felfigyeltek ránk az emberek, ujjal mutogattak ránk, és azt mondták: Ezek öten most jöttek ki ebbõl a házból. Azóta együtt élünk, és békés életünk lenne, ha nem avatkozna bele mindig egy hatodik. Nem árt nekünk, csak terhünkre van, ami éppen elég; miért tolakszik oda, ahol semmi szükség rá?! Nem ismerjük, és nem akarjuk bevenni magunk közé. Valaha mi öten nem ismertük egymást, s ha nagyon akarjuk, ma sem ismerjük, de ami nálunk, ötünknél lehetséges és megtûrhetõ, egy hatodiknál már nem lehetséges és nem tûrhetõ meg. Azonkívül öten vagyunk, és nem akarunk hatan lenni. S egyáltalán, mi értelme ennek a szüntelen együttlétnek, ötünknél sincs semmi értelme, de hát már együtt vagyunk és maradunk, újabb egyesülést azonban nem óhajtunk, éppen a tapasztalataink alapján. Hogyan hozzuk viszont mindezt a hatodik tudomására, a hosszú magyarázat csaknem körünkbe való felvétellel lenne egyértelmû, inkább nem magyarázgatunk semmit, és nem vesszük fel. Bárhogy biggyeszti is az ajkát, eltaszítjuk a könyökünkkel, de bármennyire eltaszítjuk is, visszajön.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Éjszaka

Belesüllyedve az éjbe. Ahogy a fejünket horgasztjuk le olykor, hogy eltöprengjünk, úgy az éjbe süllyedve teljesen. Körös–körül alusznak az emberek. Egy kis színészkedés, ártatlan önámítás, hogy házakban alusznak, biztos ágyban és biztos fedél alatt, kinyújtózva vagy összekuporodva matracukon, kendõkben, takarók alatt, valójában összeverõdtek csak, mint hajdan egyszer, és mint késõbb is, kopár vidéken, táboruk a szabadban, megszámlálhatatlan sok ember, egész hadsereg, nép a hideg ég alatt, hideg földön, végigterülve, ahol régebben álltak; fejük a karjukra hajtva, arcuk a földnek, egyenletesen lélegzenek. S te virrasztasz, õrszem vagy, a melletted levõ rõzsehalomból kihúzott égõ fadarabot lengeted, úgy leled meg a hozzád legközelebbit. Miért virrasztasz? Egynek virrasztania kell, úgy tartják. Egynek ott kell lennie.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A sorozás

A sorozás, amely gyakran szükséges, mert a határvillongások nem szûnnek soha, a következõképpen zajlik le:

Parancsot adnak ki, hogy egy bizonyos napon egy bizonyos városrészben minden lakos, férfi, nõ, gyerek maradjon odahaza. A városrész bejáratánál, ahol már hajnal óta várakozik egy gyalogosokból és lovasokból álló katonai különítmény, többnyire csak délfelé jelenik meg az a fiatal nemes, aki a sorozást végrehajtja. Fiatal ember, karcsú, nem magas növésû, gyenge, hanyagul öltözött, a szeme fáradt, folyton nyugtalanság hullámzik végig rajta, mint betegeken a borzongás. Rá sem néz senkire; korbácsával – egyetlen fegyverével – jelt ad, néhány katona csatlakozik hozzá, így lép be az elsõ házba. Egy katona, aki a városrész valamennyi lakosát személyesen ismeri, felolvassa a házbeliek névsorát. Szokás szerint mind ott vannak már, felsorakoznak a szobában, szemük úgy csügg a nemesen, mintha már katonák volnának. Megtörténhet azonban, hogy itt–ott valaki hiányzik, mindig a férfiak közül. Olyankor senki sem mer kifogással vagy éppenséggel hazugsággal elõhozakodni, mindenki hallgat, lesüti szemét, alig bírják elviselni a parancs nyomasztó súlyát, mely ellen ebben a házban vétettek, ám a nemes néma jelenléte mindõjüket odaszegezi a helyéhez. A nemes jelt ad; még csak fejbiccentésnyi sincs e jel, éppen csak a szemébõl olvasható ki, és a katonák már keresik is a hiányzó személyt. Ez nem nagy fáradság. Soha sincs kívül a házon, sohasem akar valóban kibújni a szolgálat alól, csak félelmében nem jött, de nem is a szolgálattól való félelem tartja vissza, hanem a szégyenkezés, hogy mutatkozzék, a parancs szó szerint túlságosan nagy a számára, szorongatóan nagy, nem tud a maga erejébõl elõjönni. De ezért még nem menekül el, elbújik csupán, s ha hallja, hogy a nemes a házban van, még ki is lopakodik rejtekébõl, odaoson a szoba ajtajához, és a kilépõ katonák nyomban nyakon csípik. Odaviszik a nemes elé, aki két kézre fogja a korbácsot – olyan gyenge, hogy fél kézzel semmire sem lenne képes –, és elveri az embert. Nagy fájdalmat aligha okoz neki, majd félig kimerültségében, félig viszolygásában elejti a korbácsot, az elpáholt fickó szedi fel és nyújtja oda. Csak akkor léphet be azután a többiek közé a sorba; egyébként nem biztos, hogy õt is besorozzák. Megtörténik azonban, és ez a gyakoribb eset, hogy többen vannak jelen, mint ahány személyt a jegyzék feltüntet. Ott van például egy idegen lány, és a nemes szemébe néz, máshová valósi, vidékre talán, a sorozás csalogatta ide, sok nõ van, aki egy ilyen idegen sorozás csábításának – az otthoninak egészen más a jelentése – nem tud ellenállni. És érdekes módon semmi kivetnivalót nem látnak benne, ha egy nõ enged a csábításnak, ellenkezõleg, olyasmi ez, amin sokak véleménye szerint a nõknek át kell esniök, olyan tartozás, amit nemüknek törleszteni kell. És mindig ugyanúgy történik a dolog. A lány vagy asszony meghallja, hogy valahol, talán nagyon messze, rokonoknál vagy barátoknál, sorozás lesz, hozzátartozóitól engedélyt kér az utazáshoz, azok bele is egyeznek, ilyesmit nem lehet megtagadni, a nõ felölti legjobb ruháját, vidámabb, mint bármikor, közben nyugodt és szívélyes, közömbös, mint általában, és mind e nyugalom és szívélyesség mögött megközelíthetetlen, mint valami vadidegen, aki hazautazik, és semmi másra nem is gondol már. A család, ahol sorozás lesz, egészen másképp fogadja, mint holmi közönséges vendéget, mindenki neki hízeleg, végig kell járnia a ház valamennyi helyiségét, ki kell hajolnia minden ablakon, s ha valakinek a fejére teszi a kezét, több ez az apai áldásnál is. Amikor a család felkészül a sorozásra, õ kapja a legkülönb helyet, vagyis az ajtónál állhat, ahol a nemes a legjobban láthatja õt, s õ is a nemest. Ám csak a nemes megérkeztéig övezi ekkora tisztelet, attól fogva szabályosan elvirít. A nemes éppoly kevéssé néz rá, mint a többiekre, s még ha ráemeli is valakire a szemét, az illetõ nem érzi, hogy nézik. A nõ nem ezt várta, helyesebben, egészen biztosan ezt várta, hiszen nem történhet másképp; de nem is az ellenkezõ lehetõség vonzotta ide, hanem egyszerûen: valami, aminek most vége. Bizonyos mértékig szégyent érez, amilyet mifelénk a nõk nem éreznek különben soha, csak most érti meg voltaképpen, hogy idegen sorozásra tolakodott be, és amikor a katona felolvasta a listát, az õ neve nem hangzott el, s egy pillanatig csend lesz, s õ remegve és meggörnyedve menekül ki az ajtón, miközben a katona még jól hátba vágja.

Ha a létszám feletti személy férfi, úgy semmi mást nem akarhatott, mint hogy bár nem tartozik a házhoz, mégis besorozzák. Ez is teljesen reménytelen, efféle létszámfelettieket soha nem soroztak be, és ilyesmi soha nem is történhet meg.

Tandori Dezsõ forditása

[Rosen]

Franz Kafka

A facsiga

Volt egy filozófus, aki mindig arra tekergett, ahol gyerekek játszottak. S ha látott egy gyereket facsigával, máris lesbe állt. Alig pördült meg a facsiga, a filozófus ûzõbe vette, hogy elkapja. Nem bánta, hogy a gyerekek lármáznak, és megpróbálják távol tartani a játékszertõl, és ha elkapta a még pörgõ facsigát, boldog volt, de csak egy pillanatig, aztán a földre dobta, és ment tovább. Azt hitte ugyanis, hogy bármely apróság felismerése, tehát például egy pörgõ facsigáé, elegendõ az egyetemes érvényû felismeréshez. Ezért nem a nagy problémákkal foglalkozott, azt nem találta gazdaságosnak. Ha a legapróbb csekélységet felismerjük, mindent felismertünk, ezért foglalkozott kizárólag a pörgõ facsigával. És valahányszor látta a játékszer megpörgetésének elõkészületeit, reménykedni kezdett, hátha most sikerül, s ha a facsiga pörgött, lélekszakasztó üldözése közben bizonyossággá vált a filozófusban a remény, ám ahogy ott tartotta kezében az ostoba fadarabot, elémelyedett, és a gyerekek kiáltozása, amit addig nem hallott, de most fülébe hatolt, elûzte; tántorgott, akár a facsiga az ügyetlen ostor nyomán.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Az elutasítás

Kisvárosunk nem fekszik korántsem a határnál, egyáltalán nem, a határig még annyi az út, hogy talán még senki nem is járt ott tõlünk, sivár fennsíkokon kell átvágni, ám széles, termékeny földeken is. Belefárad az ember, ha ennek az útnak akár csak egy részét maga elé képzeli, s egy részénél több el sem képzelhetõ. Nagyvárosok is vannak útközben, sokkal nagyobbak kisvárosunknál. Ha tíz ilyen kisvárost összerakunk, s fölülrõl beléjük préselünk még tízet, abból se lesz efféle hatalmas és szûk város. Aki útközben el nem téved, biztosan eltéved majd a városokban, kikerülni meg nem lehet õket, olyan nagyok.

De még messzebb út, mint a határig, ha ilyen távolságok egyáltalán összehasonlíthatók – mintha csak azt mondanánk, hogy egy háromszáz éves ember öregebb, mint egy kétszáz éves –, szóval még messzebb út, mint a határig, ha kisvárosunkból a fõvárosba megyünk. Míg a határvillongásokról hébe–hóba érkezik hír, a fõvárosból jóformán semmit sem tudunk meg, úgy értem: mi, polgáremberek, mert a kormánytisztviselõknek igen jó kapcsolatuk van a fõvárossal, két–három hónap alatt már eljut hozzájuk onnan egy–egy hír, legalábbis azt állítják.

Nagyon érdekes dolog, és újra meg újra elcsodálkozom rajta, milyen békésen belenyugszunk kisvárosunkban mindenbe, amit a fõvárosból elrendelnek. Évszázadok óta nem volt példa nálunk a polgárok kezdeményezése nyomán történõ politikai változásra. A fõvárosban egymást váltják az uralkodók, egész dinasztiák haltak ki, buktak meg, és újak kezdõdtek, a múlt században magát a fõvárost is lerombolták, újat építettek messze tõle, késõbb ezt is lerombolták, és felépítették megint az újat, kisvárosunkra azonban mindez tulajdonképpen nem volt hatással. Hivatalnokaink mindig a helyükön voltak, a legmagasabb rangúak a fõvárosból érkeztek, a közepesek másunnan, a legalacsonyabbak körünkbõl, és ez így is maradt, és megfelelt nekünk. A legmagasabb hivatalnok a fõadóbehajtó, ezredesi rangban szolgál, és úgy is szólítják. Manapság már idõs ember, én azonban évek óta ismerem, ugyanis már gyerekkoromban ezredes volt, elébb gyorsan ívelt fölfelé a pályafutása, azután mintha, megrekedt volna, rangja kisvárosunk számára igen megfelelõ, magasabb rang nem is illene hozzánk. Amikor magam elé képzelem, ott látom piactéri házának verandáján, üldögél, hátradõlve, pipával a szájában. Fölötte a tetõn ott leng a birodalmi zászló, a veranda két oldalán – mely egyébként olyan nagy, hogy néha kisebb katonai gyakorlatok is zajlanak rajta – száradó fehérnemû lóg. Unokái szép selyemruhában játszadoznak körülötte, a piactérre lemenniök nem szabad, a többi gyerek méltatlan hozzájuk, ám a tér mégis csalogatja õket, s legalább fejüket kidugják a korlát rácsa között, s ha a többi gyerek odalent veszekszik, fentrõl velük veszekszenek õk is.

Szóval ez az ezredes uralkodik a város felett. Azt hiszem, eddig senkinek nem mutatta még meg erre feljogosító okmányát. Alkalmasint nincs is ilyen okmánya. Talán valóban fõadóbehajtó. De hát az már – minden? Feljogosítja–e ez, hogy a közigazgatás egész területén parancsoljon? Hivatala persze az állam számára igen fontos, ám a polgárok számára mégsem a legfontosabb. Csaknem úgy érzõdik, mintha azt mondanák mifelénk az emberek: – Nos hát, elvetted mindenünket, amink volt, kérlek, vegyél hozzá minket magunkat is. – Mert igaz, ami igaz: nem mondhatni, hogy magához ragadta a hatalmat, és nem is zsarnok. Õsidõk óta alakult ez így, hogy a fõadóbehajtó a legmagasabb hivatalnok; és az ezredes is csak fejet hajt e hagyomány elõtt, éppúgy, mint mi.

De bármennyire csekély megkülönböztetésnek örvend is tiszte szerint közöttünk élve, valahogy mégis más õ, mint a közönséges polgárok. Ha egy küldöttség valamiféle kéréssel járul elébe, úgy áll ott, mint a világ fala. Mögötte: semmi, valójában hallani hébe–hóba suttogó hangokat arra messze túl, ám ez valószínûleg érzékcsalódás, az ezredes jelenti mindennek a határát, számunkra legalábbis. Látni kell csak efféle fogadásokon. Gyerekfejjel jelen voltam egyszer, amikor egy polgárküldöttség kormánytámogatásért folyamodott hozzá, leégett ugyanis a legszegényebb városnegyed. Apám, a helységben köztiszteletnek örvendõ patkolókovács, tagja volt a küldöttségnek, és elvitt engem is. Nincs ebben semmi rendkívüli, efféle látványosságoknál ott tolakszik mindenki, a voltaképpeni küldöttség jóformán ki sem látszik a tömegbõl; mivel az ilyen fogadások többnyire a verandán zajlanak le, sokan a piactérrõl is felmásznak, létrán, és a korlát fölött áthajolva vesznek részt a fönt zajló eseményekben. Akkor történetesen a veranda egynegyedét tartották fenn az ezredesnek, a többi részét elözönlötte a nép. Néhány katona felügyelt mindenre, õt magát is félkörben körülállták. Igazában egyetlen katona is elég lett volna, annyira fél tõle mindenki nálunk. Nem tudom pontosan, honnan jönnek ezek a katonák, mindenesetre messzirõl, mind úgy hasonlít egymáshoz, egyenruhát sem kellene hordaniok. Apró, nem erõs, de fürge emberek; legfeltûnõbb az erõs fogsoruk, szó szerint nem fér jóformán a szájukba; valamint szûk kis szemük nyugtalanul ugráló pillantása. Ily módon a gyerekek nagy rémületére, egyszersmind azonban mulatságára is szolgálnak, akik újra meg újra meg akarnak rémülni e fogaktól s e szemektõl, hogy aztán hanyatt– homlok menekülhessenek. Ez a gyerekkori rémület alighanem felnõttkorban sem múlik el, legalábbis megmarad az utóhatása. Persze, járul hozzá még egyéb is. A katonák számunkra érthetetlen nyelvjárásban beszélnek, a miénkhez nem is nagyon tudnak hozzászokni, ezáltal bizonyos fokig elzártak, megközelíthetetlenek maradnak, ami különben jól illik a jellemükhöz, olyan csendesek, komolyak és merevek, tulajdonképpen nem tesznek semmi rosszat, mégis, bizonyosfajta rossz értelemben, csaknem elviselhetetlenek. Bemegy például egy katona egy üzletbe, vásárol valami apróságot, ott marad a pultra támaszkodva, hallgatja a beszélgetést, valószínûleg nem érti, mégis úgy fest az egész, mintha értené, õ maga egy szót sem szól, csak néz mereven a beszélõre, majd megint a hallgatóságra, és a keze ott van az övébe dugott hosszú kés markolatán. Borzasztó dolog ez, a beszélgetõknek elveszi a kedvét, az üzlet kiürül, s amikor teljesen kiürült, akkor távozik a katona is. Ahol tehát ezek a katonák megjelennek, élénk kedélyû népünk elcsendesül. Így történt ez akkor is. Mint minden ünnepélyes alkalommal, az ezredes egyenesen állt, és két elõrenyújtott kezében két hosszú bambuszrudat tartott. Régi szokás ez, mely mintegy azt jelenti: ekkép támogatja õ a törvényt s a törvény õt. Mármost mindenki tudhatja, mi vár rá fönt a verandán, és mégis mindenki újra megijed, a szónoklatra kijelölt ember ezúttal sem akart belefogni, állt az ezredessel szemközt, de aztán elhagyta a bátorsága, és különféle kifogások közepette visszafurakodott a tömegbe. És rajta kívül sem akadt más olyan alkalmas személy, aki hajlandó lett volna beszélni – a nem alkalmasak közül jelentkeztek csak néhányan –, nagy zûrzavar támadt, küldöncöket menesztettek különféle, jó szónok hírében álló polgárokhoz. Az ezredes egész idõ alatt mozdulatlanul állt, csak melle hullámzott feltûnõen lélegzés közben. Nem mintha nehezen lélegzett volna, csak nagyon feltûnõen lélegzett, ahogy például a békák, persze náluk ez megszokott dolog, itt viszont rendkívülinek számít. Átsurrantam a felnõttek tömegén, és két katona közt egy résen át mindaddig néztem, míg az egyik odább nem taszított a térdével. Eközben az eredetileg kijelölt szónok összeszedte magát, s két polgártársától támogatva megtartotta beszédét. Megindító volt, ahogy a nagy szerencsétlenségrõl beszámoló komoly beszéd közben szüntelenül mosolygott, a legalázatosabb mosoly volt ez, amely azonban mindhiába próbálta a leghalványabb visszfényt felvillantani az ezredes arcán. Végül megfogalmazta a kérést, azt hiszem, csupán adómentességet kért egy évre, lehet azonban, hogy talán még egy kis olcsó épületfát is a császári erdõkbõl. Akkor mélyen meghajolt, és így is maradt, akárcsak a többiek, kivéve az ezredest, a katonákat meg a háttérben néhány hivatalnokot. Nevetséges volt gyerekszemmel nézve, ahogy a veranda peremére létrákon felkapaszkodók egy–két fokkal lejjebb hágtak, nehogy ebben a nagy fontosságú szünetben észrevegyék õket, s olykor–olykor épp a veranda kövezetével egy magasságból kukucskáltak be kíváncsian. Mindez eltartott így egy kis ideig, akkor egy hivatalnok, egy alacsony emberke lépett az ezredes elé, megpróbált lábujjhegyen felemelkedni hozzá, az ezredes pedig, aki mély lélegzetvételeitõl eltekintve most is mozdulatlan volt, súgott valamit a fülébe, a hivatalnok tapsolt; mire mindenki felegyenesedett; s a kis ember ekkép szólt: – Kérésetek elutasíttatott. Távozzatok. – Tagadhatatlan megkönnyebbülés hullámzott végig a tömegen, mindenki kifelé tolongott, az ezredessel, aki forma szerint újra ugyanolyan ember lett, mint mi magunk, senki sem törõdött különösebben, azt láttam csupán, ahogy csakugyan kimerülten ereszti el a botokat, a botok a földre esnek, õ maga egy karosszékbe süllyed, melyet a hivatalnokok vonszoltak oda, s aztán gyorsan a foga közé veszi pipáját.

Ez az eset nem mondható egyedinek, ez történik általánosságban. Elõfordul ugyan, hogy itt–ott kisebb kérések meghallgatásra találnak, de olyankor az ezredes mintha a maga felelõsségére cselekedne, hatalmas magánszemélyként; forma szerint – bizonyára nem nyomatékkal, de árnyalatát tekintve – titokban kell tartania a dolgot a kormány elõtt. Mármost kisvárosunkban az ezredes szeme, amennyire megítélhetjük, maga a kormány szeme, mégis van itt valamiféle megkülönböztetés, amelyet pontosan felmérni lehetetlen.

Fontosabb ügyek kapcsán azonban a polgárok mindig bizonyosak lehetnek az elutasításban. És éppen ezért különös, hogy e nélkül az elutasítás nélkül, mondhatni, nem képesek meglenni, holott ez a felvonulás és az elutasítással való távozás korántsem formaság. Mindig töretlenül és komolyan mennek oda s távoznak ismét, persze nem kimondottan megerõsödve és boldogan, de nem is csalódottan avagy csüggedten. Senkinél sem kell érdeklõdnöm e dolgok felõl, ugyanúgy érzek én is, mint bárki más. S még csak kíváncsiság sem támad bennem, hogy az ügy összefüggéseit kideríteni próbáljam.

Van persze, megfigyelésem szerint, egy bizonyos korosztály, amely nem elégedett; körülbelül a tizenhét és húsz év közötti fiatal emberekre gondolok. Vagyis egészen fiatal fickókra, akik még csak nem is sejthetik a legjelentéktelenebb gondolat horderejét sem, hát még a forradalmi gondolatét. S lám, éppen közébük lopózik be az elégedetlenség szelleme.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Útrakelés

Megparancsoltam, hozzák elõ az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: – Hová lovagolsz, uram?

– Nem tudom – mondtam –, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz.

– Ismered tehát célodat? – kérdezte.

– Igen – feleltem –, hiszen mondottam: "Innen el", ez a célom.

– Nem viszel eleséget se magaddal? – kérdezte.

– Nincs rá szükségem – feleltem –, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. Nem vihetnék annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

A házaspár

Az általános üzleti helyzet olyan siralmas, hogy ha az irodában olykor idõm marad, magam veszem a táskát a mintakollekcióval, hogy személyesen keressem fel vevõinket. Egyebek között régen elhatároztam már, hogy elmegyek egyszer N.–hez, akivel régebben állandó üzleti kapcsolatban álltam, e kapcsolat azonban az utóbbi évben számomra ismeretlen okokból csaknem megszakadt. Efféle zavaroknak voltaképpen nincs is szükségszerû oka; a mai ingatag viszonyok közepette valami semmiség, egy hangulat gyakran döntõ lehet, és ugyanilyen semmiség, egy szó megint rendbe hozhatja az egészet. N.–hez bejutni azonban körülményes egy kissé; öreg ember, az utóbbi idõben sokat betegeskedik, és ha az üzleti ügyeket összefogja is még, õ maga alig jár le az üzletbe; aki beszélni akar vele, lakásán kell hogy meglátogassa, és az efféle üzleti utakat a legszívesebben csak halogatjuk.

Tegnap este hat óra után azonban nekivágtam; persze, a látogatási idõ jócskán elmúlt már, de az ügy nem társadalmi, hanem üzleti jellegû volt. Szerencsém volt. N.–t otthon találtam; ahogy az elõszobában megtudtam, éppen sétáról jött haza feleségével, és most a fia szobájában tartózkodik, aki nem érzi jól magát, és ágyban fekszik. Felszólítottak, menjek be én is; elõbb haboztam, ám gyõzött az óhajom, hogy a kínos látogatáson mihamarabb túl legyek, és úgy, ahogy voltam, kabátban, kalapban, mintakollekciós táskával átkalauzoltattam magam egy sötét szobán egy gyéren megvilágított másikba, ahol kis társaság ült együtt.

Pillantásom ösztönösen is nyomban egy számomra túlontúl ismerõs kereskedelmi ügynökre esett, aki részben versenytársam. Szóval, engem megelõzve feltolakodott. Odatelepedett közvetlenül a beteg ágya mellé, mintha õ volna az orvos; nagyhatalmúan ült ott szép, nyitott, dagadozó kabátban; szemtelensége felülmúlhatatlan; valami hasonlót gondolhatott a beteg is, aki enyhén lázrózsás arccal feküdt ott, és néha ránézett. Egyébként nem volt már fiatal a fiú, velem egykorú férfi, rövid, betegsége alatt némileg ápolatlanba forduló szakállal. Az öreg N. nagy, széles vállú férfi, ám az elõrelopakodó kór bámulatomra igen lesoványította, görnyedt lett és bizonytalan, ott állt még, ahogy érkezett, bundában, és odamormogott valamit a fiának. A felesége kicsiny volt és törékeny, de roppant eleven, igaz, hogy csak a férjével törõdött – minket többieket meg se látott –, és azzal foglalatoskodott éppen, hogy a bundát leszedje róla, ez a mûvelet pedig a kettejük magasságbeli különbsége miatt nem ment könnyen, de végül sikerrel járt. Az igazi nehézséget egyébként talán az okozta, hogy N. nagyon türelmetlen volt, és nyugtalanul mindegyre a karosszék felé kapkodott, melyet a feleség, miután a bundát lehámozta róla, gyorsan oda is tolt neki. Õ maga fogta a bundát – csaknem eltûnt alatta –, és kivitte.

Mármost úgy láttam, eljött az idõm, vagy inkább hogy nem jött el, és nem is jön el itt soha; ha egyáltalán meg akarok még próbálni valamit, most kell tennem, mert érzésem szerint az üzleti beszélgetés feltételei itt egyre rosszabbak lehetnek csak; hogy azonban mindörökre ittragadjak, ahogy szemmelláthatóan az ügynök tervezi, nem az én formám; rá egyébként sem akartam a legkisebb mértékig sem tekintettel lenni. Így azután késedelem nélkül belefogtam ügyem elmondásába, bár észrevettem, hogy N. éppen a fiával beszélgetne a legszívesebben. Sajnálatos szokásom, hogy ha beszédem izgalomba hoz – és ez hamar megtörténik, és ebben a betegszobában még hamarabb bekövetkezett, mint különben –, felállok, és beszéd közben föl–alá járkálok. Saját irodámban igen alkalmatos mûvelet, egy idegen lakásban valamelyest visszás. Nem tudtam azonban uralkodni magamon, különösen mert hiányzott a megszokott cigaretta. Mindenkinek megvan a maga rossz szokása, s én még örülhetek, ha az ügynökkel összevetem magam. Mit szóljon az ember ahhoz, hogy kalapját, melyet a térdén tartva ide–oda csúsztatott lassan, olykor hirtelen, egészen váratlanul feltette; bár levette nyomban, mintha tévedés történt volna, egy pillanatig mégis fönt volt a fején, s ez meg–megismétlõdött. Az ilyen viselkedésre mondják azt, hogy csakugyan tûrhetetlen. Engem nem zavar, járkálok föl–alá, teljesen lekötnek dolgaim, elnézek a feje fölött, vannak persze, akiket az a kalapprodukció kihozhat a sodrukból. Buzgalmamban persze nemcsak hogy efféle zavaró mûveletekkel, de egyáltalán senkivel sem törõdöm, látom ugyan, mi történik, de amíg be nem fejeztem, vagy éppenséggel ellenvetéseket nem hallok, bizonyos módon nem veszem tudomásul. Így például nagyon jól látom, hogy N. felfogóképessége igen csekély; keze a szék két karfáján, kényelmetlenül forgolódik, nem néz fel rám, hanem értelmetlenül, kutatva mered a semmibe, és az arca oly részvétlen, mintha beszédem egyetlen hangja sem hatolna el hozzá, sõt jelenlétemet sem érezné. Láttam ugyan ezt a kevés reménnyel biztató, beteges viselkedést, mégis tovább szónokoltam, mintha lenne esélyem, hogy szavaimmal, elõnyös ajánlataimmal – magam is megrémültem, micsoda engedményeket teszek, senki nem is kért ilyen engedményeket – végül csak rendbe hozhatok mindent. Bizonyos elégtételemül szolgált, hogy az ügynök, ahogy futólag észrevettem, nyugton hagyta végre a kalapját; és kezét összefonta a mellén; fejtegetésem, melyet részben épp neki szántam, úgy látszik, érzékeny döfést jelentett terveinek. S ilymód támadt jó érzésem talán még sokáig beszéltetett volna, ha a fiú, akit eddig mellékes személyként elhanyagoltam, hirtelen felemelkedve az ágyban, öklével megfenyegetve el nem hallgattat. Nyilván akart még mondani valamit, de már nem volt ereje hozzá. Elõször lázas önkívületnek véltem a dolgot, de ahogy önkéntelenül is nyomban az öreg N.–re pillantottam, jobban megértettem, mi történt.

N. tágra nyílt, üveges, kiguvadó, már csak percekig használható szemmel ült ott, reszketve elõrehajolt, mintha valaki tarkón ragadta vagy ütötte volna, alsó ajka, sõt teljes alsó állkapcsa, fogínyét elõvillantva, erõtlenül lefittyedt, az egész arc kizökkent eresztékeibõl; még lélegzett, ha nehezen is, utána azonban, mintha csak felszabadulna, hátraesett a támlásszékben, lehunyta szemét, arcán valamiféle nagy erõfeszítés kifejezése vonult végig, és máris vége volt. Gyorsan odaugrottam hozzá, megragadtam élettelenül lecsüngõ, hideg, borzongató érintésû kezét; nem volt már pulzusa. Nos hát, elvégeztetett. Persze öreg ember. Csak a mi halálunk se legyen nehezebb. De mennyi egyszerre a tennivaló! S mit kellene legelébb? Körülnéztem segítségért; de a fia fejére húzta a takarót, szûnni nem akaró zokogása hallatszott csak; az ügynök hidegen trónolt székén, mint egy béka, kétlépésnyire N.–nel szemközt, és látszott rajta, eltökélte, semmit sem tesz, csak várja az idõ múlását; tehát én, egyedül én maradtam, aki valamit tehet, méghozzá mindjárt a legnehezebbel kezdve, hogy tudniillik az asszonnyal valamiféle elviselhetõ módon, ami persze nem létezik, közöljem a hírt. És már hallottam is a buzgó, csoszogó lépteket a szomszéd szobából.

Még akkor is utcai öltözetben, mert átöltözni nem volt ideje, hozott egy kályhánál melegített hálóinget, rá akarta adni a férjére. – Elaludt – mondta mosolyogva és fejcsóválva, ahogy így talált minket csendben. És az ártatlanok végtelen bizalmával kezébe fogta ugyanazt a kezet, amelyet én éppen az imént tartottam viszolyogva és rémülten, megcsókolta, akárha valami kis házastársi játék volna mindez, és – hogy bámulhattunk mi hárman! – N. megmozdult, hangosan ásított, hagyta, hogy ráhúzzák az inget, bosszús–gunyoros arccal tûrte felesége gyengéd szemrehányásait, hogy így túlerõltette magát ezzel a hosszúra sikerült sétával, és hogy elbóbiskolását nekünk mással magyarázza, mondott valamit, sajátos módon, az unalomról. Majd, hogy a másik szobába vezetõ úton meg ne hûljön, befeküdt egyelõre a fia mellé az ágyba; a fiú lábához az asszony két párnát hozott be, N. feje alá. Az elõbbiek nyomán már semmi különöset nem találtam ebben. Kérte az esti újságot, vendégeivel nem törõdve a kezébe vette, de nem olvasott, nézegette csak a lapot, és bámulatos üzleti éleslátással mondott közben egy s más igen kellemetlent az ajánlatainkról, miközben szabad kezével mindegyre elutasító mozdulatokat tett, és nyelvét csettintgetve jelezte, üzleti magatartásunk mennyire elrontotta a szája ízét. Az ügynök nem tudta türtõztetni magát, és tett néhány oda nem illõ megjegyzést, a maga otromba módján nyilván érezte, hogy a történtek után itt holmi kiegyenlítésre lenne szükség, de az õ módján ment persze a legkevésbé a dolog. Elbúcsúztam hát gyorsan, valósággal hálás voltam az ügynöknek; ha õ nincs ott, nem lett volna erõm máris a távozásra.

Az elõszobában találkoztam még N. asszonnyal. Vézna kis alakját megpillantva, hirtelen azt találtam mondani, hogy egy kicsit anyámra emlékeztet. És mivel néma maradt, hozzátettem: – Bármit mondjanak is az ilyesmire: képes volt csodát tenni. Amit mi már elrontottunk, anyánk jóvátette. Már gyerekkoromban elveszítettem õt. – Szándékosan beszéltem eltúlzott lassúsággal és tagoltan, feltételeztem ugyanis, hogy az öregasszony nagyothall. De tökéletesen süket lehetett, mert minden átmenet nélkül azt kérdezte: – És ugye milyen jó színben van a férjem? – Pár búcsúszavából rájöttem, hogy összecserél az ügynökkel; szerettem volna hinni, hogy egyebekben megbízhatóbb.

Aztán lementem a lépcsõn. Lefelé nehezebb volt, mint föl, pedig fölfelé sem volt könnyû. Ó, micsoda rosszul sikerült üzleti utak adódnak néha, és nekünk hordanunk kell a terhet tovább.

Tandori Dezsõ forditása

[Rosen]

Franz Kafka

A kicsi nõ

Kicsi nõ; természettõl fogva igen karcsú ugyan, mégis szoros fûzõt hord; mindig ugyanabban a sárgásszürke, amolyan faszínû szövetbõl készült ruhában látom, amelyet néhány hasonló színû rojt vagy gomb alakú mütyür díszít; kalap soha sincs rajta, fakószõke haja sima, és bár nem rendetlen, nagyon lazán viseli. Noha fûzi magát, könnyedén mozog, persze túlzásba is viszi ezt a könnyedséget, szívesen teszi csípõre a kezét, és felsõtestét egyetlen lendületbõl meglepõen gyorsan fordítja oldalvást. Azt az érzést, ami a keze láttán elfog, csak úgy tudom kifejezni, ha azt mondom, soha ilyen kezet nem láttam, amelyen az ujjak ennyire határozottan elkülönülnének egymástól, mint az övén, bár semmiféle anatómiai furcsaság nincs rajta; ez a kéz tökéletesen normális.

Nos, ez a kicsi nõ nagyon elégedetlen velem, mindig talál bennem valami kivetnivalót, mindig valami igazságtalanság éri a részemrõl, lépten–nyomon bosszantom; ha az életet szét lehetne bontani legapróbb részeire, és minden részecskét külön meg lehetne ítélni, életem minden egyes kis része alighanem önmagában is bosszúságot jelentene számára. Gyakran töprengtem azon, miért ingerlem õt ennyire, lehet, hogy egész lényem ellentmond szépérzékének, igazságérzetének, szokásainak, hagyományainak, reményeinek: vannak ilyen egymással ellentétes természetû alkatok, de vajon miért szenved õ ettõl oly nagyon? Ugyanis semmiféle olyan kapcsolat nincs közöttünk, amely arra kényszeríthetné, hogy szenvedjen miattam. Csak el kellene határoznia, hogy idegennek tekint, nem is tiltakoznék ilyen elhatározás ellen, inkább szívbõl üdvözölném, mert voltaképpen idegen vagyok neki; csak el kellene határoznia, hogy elfelejti létezésemet, amelyet soha nem is erõltettem vagy erõltetnék rá – és nyilvánvalóan elmúlna szenvedése. Ebben a vonatkozásban eltekintek személyemtõl, és attól, hogy – érthetõ módon – az õ magatartása az én számomra is kínos, eltekintek ettõl, mivel tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mindez a kínosság összehasonlítva az õ szenvedésével: semmiség. Emellett persze nagyon jól tudom, hogy ez nem szerelmi szenvedés, nem fontos neki, hogy engem valóban jobbá tegyen, fõként pedig mindaz, amit bennem kifogásol, nem is olyan jellegû, hogy megzavarhatná boldogulásomat. Boldogulásommal éppúgy nem törõdik, õ csak a maga érdekeivel törõdik; nevezetesen azzal, hogy bosszút álljon a gyötrelméért, ami részemrõl a jövõben fenyegeti. Egyszer már próbáltam neki célozni arra, hogy miként lehetne a legegyszerûbben véget vetni ennek a folytonos haragnak, de ettõl megint csak haragra gerjedt, úgyhogy többé ezzel sem kísérletezhetem.

Ha úgy tetszik, bizonyos felelõsség azért engem is terhel, mert bármennyire idegen is számomra ez a kicsi nõ, bármennyire az egyetlen kapcsolat közöttünk az a harag, amit én váltok ki belõle, pontosabban, amit miattam érez, mégsem lehetne közömbös nekem, ahogyan szemmel láthatóan testileg is szenved ettõl a haragtól. Olykor, az utóbbi idõben egyre gyakrabban, eljut hozzám a híre, hogy reggel megint sápadtan, álmatlanul töltött éjszaka után, fejfájástól gyötörten, csaknem munkaképtelen állapotban volt, ami hozzátartozóinak gondokat okoz; ebben is, abban is keresik állapotának okát, de mind ez ideig még nem találták meg. Csakis én ismerem; ez a régi és mindig új harag. Természetesen nem értek egyet hozzátartozóinak aggályaival, õ erõs és szívós; aki képes annyi bosszúságot szerezni magának, az valószínûleg képes bosszúsága következményeit is elviselni, sõt még arra is gyanakszom, hogy – legalábbis részben – csak játssza a szenvedõt, és ily módon próbálja rám terelni a világ gyanúját. Ahhoz, hogy nyíltan beismerje, mennyire gyötri a jelenlétem, nagyon büszke, azt pedig, hogy másoknál keressen védelmet tõlem, megalázónak érezné, csak ellenszenvbõl, soha el nem múló, önmagát mindig ösztönzõ ellenszenvbõl foglalkozik velem, ámde hogy ezt a tisztázatlan ügyet még a nyilvánosság elõtt is szóvá tegye, az túlságosan sértené szeméremérzetét. Azonban az is elviselhetetlen számára, hogy hallgasson arról a dologról, ami szüntelenül nyomasztja. Ezért asszonyi ravaszsággal középutat keres; szótlanul, csak titkos szenvedése néma jeleivel, viszi ügyét a nyilvánosság ítélõszéke elé. Talán még abban is reménykedik, hogy ha a nyilvánosság figyelme egyszer rám terelõdik, általános, nyílt harag támad ellenem, mely hatalmi eszközeivel egyszer és mindenkorra sokkal hatékonyabban és gyorsabban elítél, mint ahogy az õ viszonylag mégis gyengébb privát haragjának módjában áll, és akkor végre visszavonulhat, fellélegezhet és hátat fordíthat nekem. Nos, ha valóban ezt reméli, csalódni fog. A nyilvánosság nem veszi át az õ szerepét, a nyilvánosság sohasem találna bennem oly végtelenül sok kivetnivalót, még ha nagyító alá tenne, akkor sem. Nem vagyok olyan mihaszna ember, amilyennek õ képzel, nem hencegek, fõként ebben az összefüggésben nem, de ha nem is vagyok különösképpen nélkülözhetetlen, bizonyára ennek ellenkezõjeként sem keltek feltûnést; csak õ, az õ valósággal hidegen izzó szeme lát ilyennek, senki más nem gyõzhet meg errõl. E tekintetben tehát megnyugodhatnék? Nem, mégsem; mert ha valóban elterjed, hogy viselkedésemmel készakarva beteggé teszem, és néhány éber leselkedõ, épp a legbuzgóbb hírharangok közül való, már ott tart, azaz már nagyon közel jár ahhoz, hogy ezt felismerje, vagy legalábbis úgy tesz, mintha felismerte volna, akkor elém áll a világ, és felteszi majd a kérdést, hogy miért gyötröm én, javíthatatlan, ezt a szegény kicsi nõt, halálba akarom–e kergetni, és mikor térek végre észhez, lesz–e bennem annyi emberség, hogy felhagyok ezzel; igen, ha a világ így nekem szegezi a kérdést, nehéz lesz rá válaszolnom. Valljam be akkor, hogy nem hiszek az efféle kórtünetekben, keltsem ezáltal azt a kellemetlen benyomást, hogy a felelõsségtõl menekülve másokat vádolok, méghozzá ilyen közönséges módon? Egyáltalán beismerhetem–e nyíltan, hogy ha még hinnék is a betegségében, semmi részvétet nem éreznék, mivel ez a nõ idegen számomra, és a kettõnk között fennálló kapcsolatot egyedül õ teremtette, és csak õ tartja fenn: Nem mondom, hogy nem hinnének nekem, hinnének is, meg nem is, de el sem jutna a dolog odáig, hogy beszéljenek róla, csak a válaszomat tartanák számon, mivel azt egy gyenge, beteg nõnek adtam, és ez korántsem volna számomra kedvezõ. Ezt is, de minden más válaszomat makacsul cáfolná a világnak az a tulajdonsága, hogy ilyen esetekben csak szerelmi viszonyra tud gyanakodni, holott – és ez mindennél világosabb – ilyen viszonyról szó sincsen, és ha volna is, alighanem én lennék inkább a kezdeményezõ, mivel ezt a kicsi nõt, találó ítéleteiért és fáradhatatlan következtetéseiért, tulajdonképpen még csodálni is tudnám, ha éppenséggel nem ezek az erényei sújtanának állandóan. Benne azonban még csak nyoma sincs irányomban valamiféle baráti vonzalomnak, e téren egyenes és õszinte, és ez az én utolsó reménységem, mert ha a haditervébe bele is illene, annyira semmiképpen sem feledkezne meg magáról, hogy velem kapcsolatban elhitessen ilyen jellegû vonzalmat. Ámde az e tekintetben korlátolt közvélemény ragaszkodna elképzeléséhez, és mindenképpen engem marasztalna el.

Így hát voltaképpen számomra nem marad egyéb hátra, mint hogy mielõtt a világ beavatkozna, még idejében annyit változtassak magatartásomon, amennyi a kicsi nõ haragját, amelyet megszüntetni nem tudok, mert az elképzelhetetlen volna, legalább mérsékelné egy kicsit. Igazság szerint már gyakran feltettem magamnak a kérdést, jelenlegi állapotom kielégít–e annyira, hogy egyáltalán nem akarok változtatni rajta, és vajon nem volna–e lehetséges mégis bizonyos változtatásokat eszközölnöm, még ha nem azért tenném is, mert szükségességükrõl meg vagyok gyõzõdve, hanem csak azért, hogy õt megengeszteljem. Becsülettel meg is próbáltam, fáradságot, gondot nem kíméltem, még kedvem is telt benne, szinte szórakoztatott, ettõl fogva némi változás szemmel láthatóan be is következett, a kicsi nõ figyelmét fel sem kellett hívnom erre, az ilyesmit õ hamarabb észreveszi, mint én, már a puszta szándékot is meglátja a viselkedésemben, de az eredmény nem volt számomra kielégítõ. Hogyan is lehetett volna? Elégedetlensége velem, ahogy azt most már be kell látnom, elvi eredetû, semmi sem szüntetné meg, még ha én magam szûnnék meg, az sem; ha netán öngyilkosságomról értesülne, dühe nem ismerne határt. Egyszerûen nem értem, hogy ez az éles eszû nõ miért nem látja ezt be ugyanúgy, mint én, mégpedig sem a maga fáradozásának kilátástalanságát, sem pedig az én ártatlanságomat, azaz tehetetlenségemet, hogy legjobb akarattal sem tehetek eleget követelményeinek. Bizonyára be is látja ezt, de amilyen harcias, a harc hevében megfeledkezik róla, és az én szerencsétlen természetem, amin azonban, ha már ilyennek születtem, nem változtathatok, abban nyilvánul meg, hogy halk suttogással próbálom figyelmeztetni azt, aki teljesen kijött a sodrából. Természetesen így sohasem érthetjük meg egymást. Valahányszor kilépek a házból, még szinte az elsõ reggeli órák bûvöletében, látnom kell miattam mogorva arcát, durcásan elbiggyesztett ajkát, vallató, de a vallatás eredményét már eleve ismerõ tekintetét, amely bármilyen sebtiben siklik is végig rajtam, elszakadni nem tud tõlem, látnom kell kislányos arcára vésõdött keserû mosolyát, látnom kell, amint vádlóan felnéz az égre, csípõre téve kezét, hogy elszántságát bizonyítsa, és ahogy végül felháborodásában elsápad, és remegés fogja el.

A minap végül – ilyesmi eddig még egyszer sem fordult elõ, mint ahogy azt akkor csodálkozva beismertem magamnak – néhány célzást tettem az ügyrõl egy jó barátomnak, csak úgy mellékesen, odavetve néhány szóban, kisebbítve az egész ügy jelentõségét, nemcsak annyira, amennyire az, ha tárgyilagosan nézem, számomra létezik, hanem egy kissé még az igazság rovására is. Különös, hogy barátom, noha végig sem hallgatott, tehát úgyszólván önmagától, nagyobb jelentõséget tulajdonított az egésznek, és ebbõl nem engedett, hanem kitartott véleménye mellett. Még furcsább, hogy ennek ellenére egy fontos ponton lebecsülte az ügyet, mert határozottan azt tanácsolta, utazzam el rövid idõre. Soha ennél oktalanabb tanácsot nem kaptam; a dolog ugyan eléggé egyszerûnek látszik, aki közelebbrõl szemügyre veszi, áttekintheti, annyira azonban mégsem egyszerû, hogy elutazásom mindent vagy akár csak a legfontosabbját rendbe hozhatná. Ellenkezõleg, az utazástól inkább óvakodnom kell; ha egyáltalán követnem kell valamilyen tervet, akkor ez csak az lehet, hogy az ügyet jelenlegi, szûk, a külvilágot kizáró határai között tartom, tehát nyugton maradok ott, ahol vagyok, és semmiféle olyan nagy, feltûnõ változtatásba nem bocsátkozom, amelyre az ügy ösztönözne, és ehhez hozzátartozik az is, hogy errõl senkivel sem beszélek, nem mintha ez valamiféle veszedelmes titok volna, hanem éppenséggel mert kicsi, merõben személyes jellegû dolog, és mint ilyen, könnyedén vehetõ és veendõ. Barátom észrevételei, noha semmi újat nem tanultam belõlük, nem bizonyultak teljesen feleslegesnek, mert megerõsítettek eredeti véleményemben.

Amint az általában alaposabb vizsgálódás után kiderül, azok a változások, amelyek az idõk folyamán bekövetkeznek, csak látszólagosak, nem magának az ügynek a változásai, hanem mindössze a róla alkotott szemléletem fejlõdése, amennyiben ez a szemlélet egyrészt higgadtabbá, férfiasabbá válik, jobban megközelíti a lényeget, másrészt az állandó megrázkódtatások elkerülhetetlen hatására, bármennyire jelentéktelenek is azok, kétségtelenül bizonyos ideges feszültséggel vegyül.

Nyugodtabb leszek az ügyet illetõen, miközben lassan felismerni vélem, hogy ha mégoly fenyegetõen közelinek látszik is egy elhatározás, olykor mégsem valósul meg; hajlamosak vagyunk rá, különösen fiatalabb korunkban, hogy ugyancsak túlbecsüljük azt a gyorsaságot, amellyel egy elhatározás megszületik; valahányszor az én kicsi bírám, megpillantva engem, elgyengült, oldalvást a karosszékbe hanyatlott, egyik kezével a szék támláját markolva, míg a másikkal a fûzõjén babrált, és arcán a harag és kétségbeesés könnyei gördültek végig, mindannyiszor azt hittem, elérkezett a döntés, tüstént hívnak, és felelõsségre vonnak. Ámde szó sincs döntésrõl, szó sincs felelõsségre vonásról, a nõk könnyen rosszul lesznek, a világnak pedig nincs ideje rá, hogy minden csip–csup ügyre odafigyeljen. Tulajdonképpen mi is történt az évek folyamán? Semmi egyéb, csak az, hogy az ilyen esetek hol súlyosabb, hol enyhébb változatban megismétlõdtek, és ilyenformán számuk megnövekedett. Ezenkívül a közelben ténykedõ emberek szívesen beavatkoznának, ha lehetõségük nyílna rá, de ez nem adatik meg nekik, ezért eddig csak a szimatukra hagyatkoznak, a szimatolás azonban önmagában csakis arra elegendõ, hogy a szimatolónak alapos elfoglaltságot adjon, másra nem alkalmas. Lényegében mindig így volt ez, mindig akadtak mihaszna lézengõk és bámészkodók, akik jelenlétüket állandóan valami furfangos módon, a legszívesebben rokoni kapcsolatukra hivatkozva, magyarázták; örökké lesben álltak, mindenbe beleütötték az orrukat, és mindez csak azt eredményezte, hogy még most is itt csodálkoznak. A változás csak annyi, hogy lassan megismertem õket, megkülönböztetem egymástól arcukat, és noha régebben azt hittem, hogy fokozatosan mindenhonnan idegyülekeznek, növelve az ügy jelentõségét, és önkéntelenül is kicsikarják a döntést, ma már tudni vélem, hogy ez régóta így van, és a döntés megszületéséhez kevés közük van, vagy éppenséggel semmi. És maga a döntés, miért is jelölöm ilyen súlyos szóval? Ha egyszer – ám ez bizonyára sem holnap, sem holnapután, sõt valószínûleg sohasem következik be – a nyilvánosság mégis foglalkozna ezzel az üggyel, amiben pedig, ahogy azt mindig is hangsúlyoztam, nem illetékes, ha sértetlenül nem is vészelném át az eljárást, azt bizonyára figyelembe veszik, hogy nem vagyok ismeretlen a nyilvánosság elõtt, és amióta csak élek, egy lépést sem tettem titokban, bizalommal telve rá is szolgáltam a bizalomra, és ezért ezt a kellemetlenül felbukkanó, szenvedõ kicsi nõt, akit, ha mellesleg nem én, hanem valaki más vesz észre, talán már régen, a nyilvánosság háta mögött észrevétlenül széttapos a csizmájával, mint a dudvát, ezt a nõt a legrosszabb esetben is csak mint egy kicsi, rút toldalékot biggyeszthetnék arra az oklevélre, amelyben a nyilvánosság engem már régen tiszteletre méltó tagjának nyilvánított. Így áll jelenleg ez az ügy, mely ily módon nem nagyon nyugtalaníthat engem.

Ahhoz, hogy az évek múltával kissé nyugtalan lettem, az ügy voltaképpeni jelentõségének semmi köze sincs; egyszerûen elviselhetetlen, ha valakit állandóan bosszantunk, ha mégoly jól tudjuk is, hogy bosszúsága oktalan; az ember nyugtalanná válik, szinte már fizikailag áhítozik valamiféle döntés után, habár a bekövetkezésében – érthetõ módon – nem nagyon hisz. Ez a jelenség azonban részben csak a korral jár, ifjú szemmel mindent szebb színben látunk, a rút részleteket elnyelik az ifjúság kimeríthetetlen erõforrásai; ha valakinek ifjan vizsla volt a tekintete, nem kérték számon tõle, nem vette észre senki, talán még õ maga sem, de az, ami öregkorra megmarad, a maradványok, azok mind fontosak, azokból semmi sem újítható meg, valamennyi megfigyelés alatt áll, és egy öregedõ férfi vizsla tekintete nyilvánvalóan vizslatekintet, amit bizonyítani nem nehéz. Igazi, valóságos rosszabbodás azonban e téren nincs.

Akármelyik oldalát veszem is szemügyre tehát, újra meg újra bebizonyosodik, és emellett kitartok, hogy ha csak egészen könnyedén, szinte csak a kezemmel takarom el ezt az ügyecskét, még nagyon sokáig békén hagy a világ, és nyugodtan folytathatom eddigi életemet, bármennyire dühöng is a nõ.

Gáli József forditása

[Rosen]

Franz Kafka

Elsõ bánat

Egy trapézmûvész – ez a nagy varietészínpadok kupolaterében fönn, magasan gyakorolt mûvészet köztudomásúlag egyike az ember által ûzhetõ legnehezebbeknek – elõbb a tökéletesség utáni vágyból, késõbb már zsarnokivá lett megszokásból is úgy rendezte be életét, hogy amíg egyugyanazon társulatnál dolgozott, éjjel–nappal fönt maradt a trapézon. Szükségleteirõl, ilyen egyébként alig akadt, egymást váltó szolgák gondoskodtak, akik lent õrködtek, és amire odafent szükség lett, külön e célra készített edényekben húzták föl és le. A külvilág számára nem jelentett különösebb bonyodalmakat ez az életmód; csak a többi mûsorszám közben volt valamelyest zavaró, hogy leplezhetetlenül ott kuksolt fönt, s bár többnyire ilyenkor is nyugton megült, a közönség soraiból odakalandozott felé egy–egy tekintet. Ám ezt az igazgatóság mindig megbocsátotta neki, lévén rendkívüli, nélkülözhetetlen mûvész. Természetesen azt is belátták, hogy nem jószántából él így, s tulajdonképpen csak így maradhat állandó gyakorlatban, így õrizheti meg mûvészete tökélyét.

Ám egyébként is egészséges élet volt ez odafönt, s ha melegebb évszak jöttén a kupolán körben kinyitogatták az oldalablakokat, és friss levegõ meg napfény hatolt be a félhomályos térbe, kimondottan szép is. Persze, emberi kapcsolatai igen szûkre korlátozódtak, csak néha mászott fel hozzá a kötélhágcsón egy–egy tornászkollégája, olyankor ott ültek mindketten a trapézon, jobbra–balra a tartókötélnek dõlve, és beszélgettek, vagy munkások dolgoztak a tetõn, és a nyitott ablakon át pár szót váltottak vele, vagy a tûzoltó vizsgálta meg a szükségvilágítást a legfelsõ erkélysoron, s odakiáltott neki valamit, nagy tisztelettel, de alig érthetõen. Máskülönben csend volt körülötte; csak egy–egy alkalmazott, elbolyongván a kongó, délutáni színházban, pillantott fel a tekintetet szinte magába szédítõ magasba, ahol a trapézmûvész, anélkül hogy tudhatná, figyelik, mûvészetét gyakorolta vagy pihent.

Így a trapézmûvész zavartalanul élhetett volna, ha nincs az elkerülhetetlen ide–oda utazás; ez roppantul megviselte. Bár az impresszáriónak gondja volt rá, hogy a trapézmûvészt szenvedéseinek szükségtelen meghosszabbításától kímélje; a városokon versenyautón hajtottak át, ha csak lehetett, éjszaka vagy hajnalok hajnalán a néptelen utcákon, nyaktörõ sebességgel; persze, a trapézmûvész vágyaihoz képest ez is lassúnak bizonyult; a vonaton egy egész fülkét foglaltak el, melyben a trapézmûvész máskülönbeni életmódja – igaz, nyomorúságos – pótlékául fönt, a csomagtartó hálóban tehette meg az utat; vendégszereplésének következõ színhelyén már jóval megérkezése elõtt felszerelve várta a trapéz, és a színházterembe vezetõ összes ajtót szélesre tárták, a folyosókon mind szabad utat biztosítottak – az impresszárió életében mégis azok voltak a legszebb pillanatok, amikor a trapézmûvész a kötélhágcsó elsõ fokára tette lábát, és egy szemvillanás múlva újra fent lógott trapézán.

Akárhány utazás sikerült is már az impresszáriónak, minden újabb út megint csak gyötrelem volt, hiszen az utazások, minden egyébtõl eltekintve, mindannyiszor megviselték a trapézmûvész idegeit.

Így utaztak hát egyszer újra együtt, a trapézmûvész a csomagtartó hálóban feküdt és álmodozott, az impresszárió a szemközti sarokban ült hátradõlve az ablaknál és olvasott, s akkor a trapézmûvész halkan beszélni kezdett hozzá. Az impresszárió azonnal szolgálatkészen állt fel. A trapézmûvész, ajkába harapva, azt mondta, tornájához ezentúl az eddigi egy helyett mindig két trapézra lesz szüksége, két trapézra egymással szemközt. Az impresszárió nyomban beleegyezett. A trapézmûvész azonban, mintha meg akarná mutatni, hogy itt az impresszárió beleegyezésének éppúgy nincs jelentõsége, ahogyan esetleg ellentmondásának sem lenne, azt mondta, soha többé, semmiféle körülmények között sem tornászna egy trapézon. Mintha a gondolatába is beleborzongott volna, hogy ez esetleg mégis megtörténhet. Az impresszárió habozva és figyelmesen megismételte: teljesen egyetért vele, miszerint két trapéz valóban jobb, mint egy, egyébként is elõnyös ez az új elrendezés, változatosabbá teszi a mutatványt. Akkor a trapézmûvész hirtelen sírva fakadt. Az impresszárió mélységesen megrémülve ugrott fel, és megkérdezte, mi történt, s mert választ nem kapott, felállt az ülésre, simogatni kezdte a trapézmûvészt, arcát arcához szorította, úgyhogy azon is végigfolytak a könnyek. De csak sok kérdés és hízelgõ szó után mondta a trapézmûvész zokogva: – Az az egy szál rúd a kezemben – hogy élhetek így! – Most már könnyebb dolga volt az impresszáriónak, hogy a trapézmûvészt megvigasztalja; megígérte, mindjárt a következõ állomásról táviratozik legközelebbi vendégszereplésük helyére a második trapéz miatt; szemrehányásokat tett magának, hogy ilyen sokáig hagyta egyetlen trapézon dolgozni, és megköszönte és megdicsérte, hogy végre figyelmeztette hibájára. Így az impresszáriónak sikerült lassan megnyugtatnia a trapézmûvészt, és visszaülhetett a sarokba. Õ maga azonban nem volt nyugodt, gondterhelten pillantgatott könyve felett észrevétlen a trapézmûvészre. Ha efféle gondolatok kezdték kínozni, elmaradnak–e majd végképp? Nem fokozódnak–e inkább szüntelen? Nem fenyegetik–e létezését? És valóban, az impresszárió látni vélte, ahogy most látszólag nyugodt álmában, melybe sírása torkolt, a trapézmûvész gyermekien sima homlokára felvésõdnek az elsõ ráncok.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Az éhezõmûvész

Az utóbbi években igen megcsappant az éhezõmûvészek iránti érdeklõdés. Míg korábban igen jövedelmezõ volt efféle nagy látványosságok rendezése saját vállalkozásban, ma a dolog tökéletesen lehetetlen. Más idõk járták. Akkoriban az egész várost az éhezõmûvész foglalkoztatta; éhségnapról éhségnapra nõtt az érdeklõdés; mindenki legalább napjában egyszer látni akarta az éhezõmûvészt; késõbb már bérlõk is akadtak, akik naphosszat ott ültek a kis ketrec elõtt; éjszaka is jöttek nézõk, s hogy a hatást fokozzák: fáklyafénynél; szép idõben a ketrecet kivitték a szabadba, s így elsõsorban a gyerekek bámulták az éhezõmûvészt; míg a felnõttek számára többnyire mulatságféle volt csupán, melyben a divat kedvéért vettek részt, a gyerekek tátott szájjal bámulva, biztos, ami biztos, egymás kezét fogva nézték, hogyan ül ott fekete trikóban, jócskán kiugró bordákkal, még egy széket is elutasítva, a földre hintett szalmán; hol udvariasan biccentgetve, minden erejével mosolyogva válaszolgatott a kérdésekre, s olykor még karját is kidugta a rácson, hogy tapinthassák, milyen sovány, máskor azonban teljességgel magába süllyedt, senkivel sem törõdött, még a számára olyannyira fontos óraütéssel sem – az óra volt egyébként a ketrec egyetlen bútordarabja –, hanem csak nézett maga elé csaknem teljesen hunyt szemmel, s olykor vizet kortyolt egy apró pohárból, épp hogy az ajkát megnedvesítse.

A mindig változó nézõkön kívül voltak állandó, épp a közönség által választott õrök, érdekes módon általában mészárosok, akiknek, mindig hármójuknak egyszerre, az volt a dolguk, hogy éjjel–nappal figyeljék az éhezõmûvészt, nehogy valamiféle rejtett módon mégis táplálékot vegyen magához. De ez merõben formaság volt, a tömeg megnyugtatására, mert a beavatottak jól tudták, hogy az éhezõmûvész az éhezés ideje alatt soha, semmi körülmények között, még kényszerítésre sem enne egy csipetnyit sem; mûvészetének becsülete tiltotta ezt. Persze, nem mindegyik õr fogta fel ezt, akadtak olykor éjszakai õrcsoportok, melyek igazán lazán látták el tisztüket, szándékosan elhúzódtak egy távoli sarokba, s ott kártyázásba merültek, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy az éhezõmûvész egy kis frissítõt vehessen magához, amit, feltételezésük szerint, valamiféle titkos készletbõl kerít bizonyára. Semmi sem gyötörte jobban az éhezõmûvészt, mint az ilyen õrök; elszomorították; rettenetesen megnehezítették éhezését; olykor legyõzte gyengeségét, és ameddig csak bírt, énekelt efféle õrségek idején, csak hogy bebizonyítsa ezeknek a népeknek, mennyire igazságtalanul gyanúsítják. Ám ez nem sokat segített; ilyenkor is ügyességét bámulták inkább, hogy éneklés közben enni tud. Sokkal jobban szerette azokat az õröket, akik szorosan odatelepedtek a rácshoz, nem elégedtek meg a terem bánatos éjszakai világításával, még az impresszáriók által rendelkezésükre bocsátott zseblámpák fénykévéjét is ráirányították. Egyáltalán nem zavarta az éles fény, aludni úgysem tudott, egy kicsit elbóbiskolni meg mindig képes volt, bármiféle világításnál s a nap bármely szakában, még a zsúfolt, zajongó teremben is. Örömmel kész volt rá, hogy ilyen õrök jelenlétében alvás nélkül töltse az éjszakát; szívesen eltréfálkozott velük, történeteket mesélt vándoréletébõl, majd az õ történeteiket hallgatta, s mindezt csak azért, hogy ébren maradjon, hogy mindannyiszor bebizonyíthassa nekik, nincs semmi ehetõ a ketrecében, s hogy úgy éhezik, ahogy egyikük sem lenne képes. A legboldogabb azonban akkor volt, ha reggel lett, és saját számlájára gazdag reggelit hozathatott nekik, melyre aztán a kínkeservesen átvirrasztott éjszaka után az egészséges emberek éhségével vetették rá magukat. Akadtak olyanok is, akik a reggelit mindenképp az õrök illetlen befolyásolásának tekintették, ez azonban mégiscsak sok volt egy kicsit, és ha megkérdezték õket, hajlandók lennének–e reggeli nélkül csak magáért az ügy kedvéért átvenni az éjszakai õrséget, visszakoztak, ám a gyanúsítgatásokkal nem hagytak fel.

Ez persze csak az éhezéstõl eleve elválaszthatatlan gyanúsítgatások része volt. Hiszen senki sem tölthette õrszolgálatban az éhezõmûvész mellett minden nappalát és éjszakáját, senki sem lehetett tehát szemtanúja, vajon csakugyan megszakítatlan és hibátlan–e az éhezés; ezt csak maga az éhezõmûvész tudhatta, vagyis õ lehetett az egyetlen, éhezésével tökéletesen elégedett nézõ. Õ viszont, megint csak más okból, sosem volt elégedett; talán nem is az éhezéstõl soványodott le annyira, hogy némelyek, sajnálatukra, távol kellett hogy maradjanak a mutatványtól, mert nem bírták volna elviselni a látványt, hanem az önmagával való elégedettlenség tette mindezt. Õ volt ugyanis az egyetlen, aki tudta, amit egyetlen beavatott sem, hogy milyen könnyû az éhezés. Nincs ennél könnyebb a világon. Nem is titkolta, ám nem hittek neki, a legjobb esetben is szerénynek tartották, leginkább azonban reklámhajhászónak vagy éppen szélhámosnak, akinek persze hogy könnyû az éhezés, mert tudja a trükkjét, s még van képe félig–meddig be is ismerni a dolgot. Mindezt el kellett viselnie, az évek során hozzászokott, belülrõl azonban mindegyre emésztette az elégedetlenség, és még soha, egyetlen éhezési idõszak után sem hagyta el – ezt nem vitathatták el tõle – önszántából a ketrecet. A legfelsõ éhezési határt negyven napban állapította meg az impresszárió, ennél tovább éhezni sohasem hagyta, nagyvárosokban sem, és erre jó oka volt. Negyven napig, a tapasztalat ezt bizonyítja, sikerülhet, fokozatosan erõsödõ reklámmal felszítani egy város érdeklõdését, utána azonban ellankadt a jobb közönség, az igények jelentõsen megcsappantak; e tekintetben városok és országok szerint bizonyos kis különbségek mutatkoztak, általánosságban érvényes volt azonban, hogy negyven nap a felsõ határ. Akkor tehát, a negyvenedik napon kinyitották a virággal övezett ketrec ajtaját, az amfiteátrumot lelkes közönség töltötte meg, katonazenekar játszott, két orvos lépett a ketrecbe, hogy az éhezõmûvészen a szükséges méréseket végrehajtsa, megafonon hirdették ki az eredményt a teremben, s végül két ifjú hölgy jelent meg, boldogan, hogy rájuk esett a választás, és le akarták vezetni az éhezõmûvészt a ketrecbõl pár lépcsõfokon egy kis asztalhoz, ahol gondosan összeállított betegkoszt adag várta. És ez volt az a pillanat, amikor az éhezõmûvész mindig ellenállt. Csontkarját ugyan készséggel odatette még a fölébe hajló hölgyek segítõkészen kinyújtott kezébe, felállni azonban már nem akart. Miért éppen most, negyven nap után hagyja abba? Még sokáig, végtelen idõkig kibírná; miért hagyja abba éppen most, amikor a legjobb, sõt még csak nem is a legjobb az éhezés? Miért akarják megfosztani attól a dicsõségtõl, hogy tovább éhezzen, és nemcsak minden idõk legnagyobb éhezõmûvésze legyen – hiszen valószínûleg így is az már –, de hogy még önmagát is felülmúlja, túl az értelem határain, mert úgy érezte, éhezõképessége nem ismer határt? Miért, hogy ez a népség, mely annyi bámulatot tettet, nem türelmesebb iránta; ha õ kibírja még tovább az éhezést, õk miért nem bírják ki? Meg fáradt is volt, jól ült a szalmán, s akkor most tápászkodjon fel, és menjen enni, holott az étel puszta képzetére rosszullét fogta el, és csak a hölgyekre való tekintettel fojtotta vissza undora megnyilvánulását? És belenézett a színleg oly kedves, valójában kegyetlen hölgyek szemébe, és megcsóválta gyenge nyakának túlságosan nehéz fejét. De akkor megtörtént, ami történni szokott. Jött az impresszárió, karját némán – a zene lehetetlenné tette a beszédet – az éhezõmûvész fölé tárta, mintha az eget hívná, legyen tanúja önnön mûvének e szalmán, e sajnálni való mártírnak, mert az éhezõmûvész az volt, még ha ellenkezõ értelemben is; majd átfogta az éhezõmûvész vékony derekát, miközben túlzásig vitt óvatossággal közölni akarta, micsoda törékeny valamivel van dolga; és átadta õt – titokban egy kis rázintást se mulasztva el, úgyhogy az éhezõmûvész tehetetlenül kalimpált karjával–lábával a levegõben – az idõközben halottsápadtra vált hölgyeknek. Most már mindent eltûrt az éhezõmûvész; feje mellére csüngött, akárha legurult s ott maradt volna megmagyarázhatatlanul; teste üres volt; lábai, bár az önfenntartás ösztöne folytán térdben szorosan összezárva, a talajon kaparásztak mégis, mintha ez még nem lenne az igazi, az igazit még meg kellene keresni; és testének egész – egészen kicsi – terhe az egyik hölgyre nehezedett, aki segítséget kérõn, elfulladó lélegzettel – nem így képzelte a megtiszteltetést – elõbb a nyakát nyújtogatta tõle telhetõen, hogy legalább arcát megkímélje az éhezõmûvész érintésétõl, utána azonban, mivel ez nem sikerült, és szerencsésebb társnõje nem sietett segítségére, hanem megelégedett azzal, hogy az éhezõmûvész kezét, ezt a kis csontköteget maga elõtt vigye, a terem elragadtatott nevetése közepette sírásban tört ki, s egy régóta készenlétben álló szolgának le is kellett váltania. Akkor jött az evés, az impresszárió kihasználta az éhezõmûvész ájulásszerû félálmát, s beletöltött pár kanállal, vidáman csevegve közben, hogy a figyelmet az éhezõmûvész állapotáról elterelje; majd még egy pohárköszöntõ következett a közönségnek, melyet állítólag az éhezõmûvész suttogott az impresszárió fülébe; a zenekar hatalmas tussal mondott rá áment, majd szétszéledt a gyülekezet, és senkinek sem volt joga, hogy a történtekkel elégedetlen legyen, senkinek, csakis az éhezõmûvésznek, mindig csak neki.

Így élt rendszeresen kis pihenõkkel sok éven át, látszólag nagy fénnyel s a világ tiszteletével övezve, többnyire azonban rosszkedvûen s egyre rosszkedvûbben azáltal, hogy senki sem akadt, aki valóban komolyan vehette volna. Mi is vigasztalhatná meg? Mi kívánnivalója lehetett még? S ha akadt is olyan jószívû lény, aki megsajnálta, s felvilágosította volna, hogy szomorúságát valószínûleg az éhség okozza, megtörténhetett, különösen már elõrehaladott éhségidõben, hogy az éhezõmûvész dühkitöréssel válaszolt, s mindenki rémületére állatként rázni kezdte rácsát. Efféle állapotaira volt azonban az impresszáriónak egy igen nagy kedvvel alkalmazott büntetõeszköze. Elnézést kért az éhezõmûvész nevében az összegyûlt publikumtól, elismervén, hogy csupán az éhség által elõidézett, a jóllakott ember számára nem okvetlenül érthetõ ingerlékenységrõl van szó, ami egyszersmind megbocsáthatóvá is teszi az éhezõmûvész viselkedését; majd ezzel összefüggésben kitért az éhezõmûvész ugyanígy magyarázható kijelentésére, miszerint képes lenne sokkal tovább éhezni, semmint szokott; ezt a megállapítást aztán egyszerûen fényképek felmutatásával próbálta cáfolni, a képek ugyanis az éhezés negyvenedik napján mutatták az éhezõmûvészt, ágyban, kimerültségtõl félholtan. Az igazságnak ez a bár jól ismert, mégis újra meg újra pusztítónak érzett kifacsarása már sok volt az éhezõmûvésznek. Hogy azt, ami az éhezés túlságosan korai befejezésének következménye, okként állítsa be valaki! Lehetetlen harcolni e képtelenség, e képtelenségek világa ellen. Egy darabig csak hallgatta jóhiszemû várakozással az impresszáriót a rácsnál, a fényképek elõkerülésekor azonban mindig eleresztette a vasrudakat, sóhajtva visszahanyatlott szalmájára, és a megnyugtatott közönség közelebb jöhetett, s nézhette õt megint. Ha efféle jelenetek szemtanúi néhány év múlva visszagondoltak a dologra, gyakran önmagukat sem értették. Mert idõközben bekövetkezett a már említett fordulat; csaknem egyik pillanatról a másikra; nyilván mélyebb okai voltak, de ugyan kinek érdeke, hogy kiderítse; tény az, hogy egy nap az elkényeztetett éhezõmûvésznek azt kellett látnia, hogy szórakozni vágyó közönsége elhagyta, és szívesebben tódul más látványosságok felé. Az impresszárió még egyszer körbehajkurászta Európán, megbizonyosodni felõle, nem lelhetõ–e fel itt–ott újra a régi érdeklõdés; minden hiába; akárha hallgatólagos megegyezés alapján, mindenütt ellenszenv fogadta az éhségmutatványt. Persze, valójában mindez nem történhetett ilyen hirtelen, és utólag emlékeztek is már néhány, a siker bódulatában eléggé figyelembe nem vett, el nem nyomott elõjelre, de most már késõ volt bármit is tenni ez ellen. Bár nem lehetett felõle semmi kétség, hogy egyszer feljön még az éhezés csillaga, de az élõknek ez sovány vigasz. Mihez kezdjen mármost az éhezõmûvész? Õ, akit ezrek ujjongtak körül, mégsem produkálhatja magát vásári mutatványosbódékban, ahhoz pedig, hogy más szakmát tanuljon, az éhezõmûvész nemcsak öreg, de az éhezésnek is sokkal inkább megszállottja volt már. Megvált hát impresszáriójától, páratlan pályafutásának társától, és egy nagy cirkuszhoz szerzõdött; érzékenységét kímélendõ meg sem nézte a szerzõdés feltételeit.

A nagy cirkuszok, sok egymást kiegyenlítõ és kiegészítõ emberük–állatuk–apparátusuk között mindenkit mindig használni tudnak, még egy éhezõmûvészt is, természetesen kellõképp szerény igényekkel, továbbá ebben az esetben nem is magát az éhezõmûvészt szerzõdtették, hanem régi híres nevét; s e mûvészet sajátosságainak megfelelõen, mely az évek szaporodásával korántsem fogyatkozik, még csak azt sem mondhatnánk, hogy egy kiérdemesült, immáron pályája delelõjén túljutott mûvész menekült nyugalmas cirkuszi állásba itt; ellenkezõleg, az éhezõmûvész szavatolta, hogy éppen olyan jól éhezik, mint valaha, ami hihetõ is volt, sõt azt állította, hogy ha szabad kezet biztosítanak tevékenységében, és ezt minden további nélkül meg is ígérték, most ejti majd csak igazán ámulatba a világot, ez a kijelentése persze, tekintettel a korszellemre, amirõl az éhezõmûvész buzgalmában bizony elfeledkezett, szakemberek körében nevetést váltott ki csupán.

Alapjában véve azonban az éhezõmûvész sem tévesztette szem elõl a valóságos viszonyokat, és magától értetõdõnek tartotta, hogy nem valamiféle fõattrakcióként állították ketrecét a porondra, hanem odakint helyezték el, igen jól megközelíthetõ helyen egyébként, az istállók közelében. Nagy, színes, festett feliratok hirdették a ketrec körül, mi ott a látnivaló. Amikor a közönség az elõadás szüneteiben az istállókhoz tódult, hogy az állatokat megtekintse, csaknem elkerülhetetlenül elhaladt az éhezõmûvész elõtt is, az emberek megálltak egy kicsit, s talán hosszasabban elidõznek nála, ha a keskeny folyosón az utánuk tolakodók, akik nem értették ezt a megtorpanást a vágyva vágyott istállók felé vezetõ úton, lehetetlenné nem teszik a tartósabb szemlélõdést. És ez volt az oka, hogy az éhezõmûvész reszketett is mindig ettõl a látogatási idõtõl, amelyet élete céljaként természetszerûleg áhított. Eleinte alig várta az elõadások szüneteit; elragadtatással nézett szembe a feléje hömpölygõ tömeggel, míg azután – és itt a legmakacsabb, csaknem tudatos öncsalás sem segített a tapasztaltakon – hamar meggyõzõdhetett róla, hogy szándékuk szerint csaknem kizárólag istállólátogatókkal van dolga mindannyiszor. S ez a távolkép maradt mindig a legszebb. Mert ahogy odaértek hozzá, nyomban kiabálás és szitkozódás tombolt körülötte, szüntelenül újjáalakuló pártoké, voltak ugyanis – és hamarosan ezek jelenléte vált az éhezõmûvész számára kínosabbá –, akik kényelmesen meg akarták nézni õt, persze nem szakértelembõl, hanem szeszélybõl és dacból, s voltak megint, akik egyenesen az istállókhoz igyekeztek. Ha a fõsereg elvonult, jött az utóvéd, s még ezek is, holott már nyugodtan elálldogálhattak volna, amíg csak kedvük tartja, hosszú léptekkel, jóformán oldalra se pillantva továbbsiettek, hogy idejében az állatokhoz érjenek. És ritka volt az olyan szerencsés véletlen, hogy egy családapa jött, gyerekekkel, az éhezõmûvészre mutatott, és részletesen elmagyarázta, mirõl is van szó, hajdani évekrõl beszélt, amikor efféle, persze hasonlíthatatlanul nagyobb szabású látványosságoknak volt szemtanúja, s a gyerekek, bár az iskolától és az élettõl nem kaptak elegendõ szakismeretet – éhezni? ugyan mit jelent ez nekik? –, eléggé értetlenül nézték, de vizsgálódó szemükben felvillant s eljövendõ boldogabb idõket sejtetett valami. Talán, mondta magában ilyenkor néha az éhezõmûvész, minden jobbra fordulhatna egy kicsit, ha törzshelye nem lenne olyan közel az istállókhoz. Ily módon az emberek számára túlságosan könnyû a választás, nem is beszélve arról, hogy az istállószag, az állatok éjszakai nyugtalansága, a vadállatoknak hordott nyers hús, az etetés közben hallatott üvöltések nagyon bántották, és szüntelenül nyomasztották. De nem mert jelentkezni az igazgatóságon; végül is az állatoknak köszönhette a látogatók tömegét, akik között néha akadhatott olyan is, aki éppenséggel kimondottan rá kíváncsi, és ki tudja, hová dugnák, ha felhívná a figyelmet létezésére, s egyszersmind arra is, hogy lényegében csak akadályt jelent az istállókhoz vezetõ úton. Persze kis akadályt, egyre kisebb akadályt. Hozzászokott a gondolathoz, hogy manapság furcsa lenne érdeklõdést várni az éhezõmûvészet iránt, s hogy hozzászokott, már ítéletet is mondott maga felett. Éhezhetett, ahogy csak tõle telt, és éhezett is, de semmi sem menthette meg, elmentek mellette. Magyarázni az éhezõmûvészetet! Ha valaki nem érzi, mi az, úgysem lehet megértetni vele. A szép feliratok összekoszolódtak, olvashatatlanná váltak, némelyiket leszakították, senkinek eszébe sem jutott, hogy pótolja; a táblácska, melyen eleinte gondosan cserélgették a letöltött éhségnapok számát, régóta ugyanazt mutatta, a személyzet ugyanis az elsõ hét után megunta még ezt a kis munkát is; így azután az éhezõmûvész tovább éhezett, ahogy valamikor megálmodta, és minden megerõltetés nélkül sikerült is neki, jóslata szerint, de senki sem számolta a napokat, senki, még maga az éhezõmûvész sem tudta, mekkora teljesítménynél tart már, és a szíve nehéz lett. S ha nagy néha megállt mellette valami naplopó, és csalást emlegetve jót mulatott a régi számon, ez volt ebben a vonatkozásban a legostobább hazugság, amit a közöny és a természet adta gonoszság kitalálhatott, hiszen az éhezõmûvész nem csalt: õ becsületesen dolgozott, csak éppen a világ fosztotta meg a jutalmától.

Ám elmúlt sok nap megint, és ennek is vége lett. Valamelyik felügyelõnek feltûnt egyszer a ketrec, és megkérdezte a szolgákat, miért hagyják kihasználatlanul ezt az igen jó állapotban levõ kalitkát, alján a rothadt szalmával; senki sem tudta, míg végre valakinek a számtábláról eszébe nem jutott az éhezõmûvész. Rudakkal feltúrták a szalmát, és megtalálták benne a ketrec lakóját.

– Még most is éhezel? – kérdezte a felügyelõ. – Mikor hagyod már végre abba?

– Bocsássatok meg mindnyájan – suttogta az éhezõmûvész; csak a felügyelõ hallotta, fülét a rácshoz szorítván.

– Hát persze – mondta a felügyelõ, és ujját a homlokára helyezte, hogy a személyzettel érzékeltesse az éhezõmûvész elmeállapotát –, persze, hogy megbocsátunk.

– Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezõmûvész.

– Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelõ.

– Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezõmûvész.

– Nos hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelõ –, de hát miért nem kell csodálnunk?

– Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp – mondta az éhezõmûvész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelõ fülébe, hogy semmi veszendõbe nem menjen –, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltûnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. – Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyõzõdés, hogy tovább éhezik.

– De most aztán rendet csináljatok itt! – mondta a felügyelõ, mire az éhezõmûvészt szalmástul elásták. A ketrecbe pedig egy fiatal párduc került. Még a legeltompultabb léleknek is érezhetõ felüdülést jelentett, hogy az oly régóta sivár kalitkában ott járt–kelt ez a vadállat. Semmi baja nem volt. Eledele ízlett neki, hozták is minden töprengés nélkül az õrök; úgy látszott, még a szabadságot sem hiányolja; ez a nemes, minden szükséges dologgal szinte szétpattanásig ellátott test mintha a szabadságot is önmagában hordozta volna; ott volt talán a fogai között; és az életöröm olyan erõvel sütött belõle, hogy a nézõk csak üggyel–bajjal állták tekintetét. De erõt vettek magukon, körültolongták a ketrecet, és nem akartak tágítani tõle.

Tandori Dezsõ fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Josefine, az énekesnõ, avagy Az egerek népe

A mi énekesnõnket Josefine-nek hívják. Aki még nem hallotta énekelni, nem ismeri a dal hatalmát. Lehetetlen, hogy aki õt hallja, azt magával ne ragadja éneke, és ez már csak azért is igen figyelemreméltó, mivel a mi nemzetségünk általában nem szereti a zenét. A csendes békesség a mi legkedvesebb muzsikánk; a mi életünk nehéz; még ha sikerülne is végre lerázni mindennapi gondjainkat, akkor sem tudunk már a mi megszokott életünktõl ennyire távoli dolgokhoz felemelkedni, mint amilyen a zene. Emiatt azonban nem nagyon panaszkodunk; idáig el sem jutunk; azt a bizonyos hasznos ravaszságot, amire természetesen a legégetõbb szükségünk van, tartjuk legnagyobb erényünknek, és e ravaszság derûje az a vigasz, amellyel átsegítjük magunkat mindenen; még ha egyszer - ami azonban nem következik be - igényelnénk is a boldogságot, amit talán a zene meg is adhatna. Josefine - egyedül õ a kivétel, õ szereti a zenét, és tolmácsolni is tudja; õ azonban az egyetlen; ha õ eltávozna közülünk - ki tudja, meddig -, a zene is eltûnne vele életünkbõl.

Sokat töprengtem azon, voltaképpen hogy is van ez a zenével. Ugyanis nekünk semmi érzékünk sincs a zenéhez; hogyan lehetséges, hogy Josefine énekét megértjük, vagy legalábbis úgy hisszük, hogy értjük, mivel Josefine tagadja hozzáértésünket. A legegyszerûbb válasz az volna, hogy ez az ének oly szép, hogy még a legtompább érzés sem tud ellenállni neki, ez a válasz azonban nem eléggé megnyugtató. Ha ez valóban így volna, akkor valahányszor ezt az éneket halljuk, mindig a rendkívüli érzése töltene el bennünket, az az érzés, hogy ebbõl a torokból valami olyasmi csendül fel, amihez foghatót még nem hallottunk soha, és hogy nem is rendelkezünk azzal a képességgel, hogy meghalljuk, valami, aminek meghallására egyedül Josefine tehet bennünket képessé, senki más. Ez azonban egyáltalán nem felel meg az én véleményemnek, nem érzek ilyesmit, és másoknál sem észleltem hasonlót. Bizalmas körben nyíltan bevalljuk egymásnak, hogy Josefine éneke, mint ének, semmi rendkívülit sem nyújt.

Egyáltalán nevezhetõ ez éneknek? Bár zenei érzékünk nincs, zenei hagyományaink vannak; népünk õstörténetében létezett ének; mondák szólnak errõl, sõt dalok is maradtak fenn, persze ezeket már senki sem tudja elénekelni. Fogalmunk tehát azért van arról, hogy mi az ének; Josefine mûvészete azonban nem felel meg ennek a fogalomnak. Egyáltalán nevezhetõ ez éneknek? Lehet, hogy talán csak cincogás? Cincogáshoz persze valamennyien értünk, a cincogás voltaképpen népünk egyetlen mûvészi készsége, vagy helyesebben nem is készsége, hanem jellegzetes életmegnyilvánulása. Mindannyian cincogunk, de természetesen egyikünk sem gondol arra, hogy ezt a cincogást mûvészetnek tüntesse fel, cincogunk, de nem is törõdünk vele, nem észre sem vesszük, sõt akadnak közöttünk, akik nem is tudják, hogy a cincogás sajátos tulajdonságunk. Ha tehát bebizonyosodna, hogy Josefine nem énekel, hanem csupán cincog, mi több, ahogy én sejdítem, tán még a közönséges cincogás határát is alig lépi túl, sõt erejébõl még erre a szokványos cincogásra sem futja teljesen, ami pedig egy közönséges földmunkásnak egész napi munkája mellett meg sem kottyan - ha tehát mindez így volna, akkor ez cáfolja Josefine állítólagos mûvészetét, de akkor valóban meg kellene fejtenünk, miben rejlik az õ nagy hatásának titka.

Ámde teljesítménye mégsem kizárólag cincogás. Ha elég nagy távolságból hallgatjuk, akkor kétségtelen, csak közönséges cincogás az, amit hallunk, legfeljebb lágyabb vagy gyengébb színezete miatt kissé feltûnõbb - de még jobb, ha abból a szempontból ellenõrizzük magunkat, vajon ha más hangokkal elvegyül, éneknek halljuk-e Josefine énekét, és azt tûzzük ki feladatul, hogy felismerjük-e az õ hangját a többi közül. Ha azonban elõtte állunk, mégiscsak több az, mint cincogás; mûvészete megértéséhez szükséges, hogy ne csak halljuk, hanem lássuk is õt. Még ha az valóban csak mindennapi cincogásunk volna, akkor is mindjárt itt ez a furcsaság, hogy ünnepélyesen odaáll valaki, de a szokványosnál nem nyújt semmi többet. Abban, ha valaki feltör egy diót, valójában semmi mûvészet nincs, ezért aztán senki sem merészelne közönséget toborozni, hogy szórakoztatására diókat törögessen. Ha mégis megteszi, és eléri célját, ebben az esetben mégsem lehet pusztán diótörésrõl szó. Vagy ha mégis diótörés, ebbõl az derül ki, hogy a diótörésrõl mint mûvészetrõl eddig nem vettünk tudomást, mert valamennyien nagyszerûen értettünk hozzá, és ez az új diótörõ tárja fel elõször a mûvészet igazi lényegét, aminek aztán a hatás érdekében még hasznára is válhat, ha nem ért olyan alaposan a diótöréshez, mint a legtöbben közöttünk.

Talán így van ez Josefine énekével is: csodáljuk benne, amit magunkban egyáltalán nem csodálunk, minden egyéb vonatkozásban teljesen egy velünk. Egyszer tanúja voltam, amikor valaki - amint ez gyakorta megesik - figyelmeztette õt a mi általános népi cincogásunkra, mégpedig nagyon udvariasan, de Josefine ezt is megsokallta. Olyan pimasz, gõgös mosolyt, amivel ezt fogadta, még nem láttam; õ, aki látszólag maga a megtestesült finomság, aki még a mi nõies alkatokban annyira bõvelkedõ népünk körében is feltûnõen finom, akkor kifejezetten közönségesnek hatott; ezt egyébként nagy érzékenységében õ maga is mindjárt észrevehette, mert erõt vett magán. Õ mindenesetre tagad mindennemû összefüggést mûvészete és a cincogás között. Azokat, akiknek más a véleményük, csak megvetésével és valószínûleg be nem vallott gyûlöletével sújtja. Ez nem a megszokott hiúság, mivel ez az ellenzéke, amelyhez félig-meddig én is tartozom, semmiképp sem csodálja õt kevésbé, mint a tömeg, de Josefine nem éri be azzal, hogy csodálják, hanem azt kívánja, hogy az általa meghatározott módon csodálják, a csodálat önmagában nem jelent számára semmit. Ha ott ülünk elõtte, meg is értjük; ez a szembenállás csak távolról gyakorolható; mihelyt ott ülünk elõtte, tudjuk: cincogása nem cincogás.

Minthogy a cincogás öntudatlan tulajdonságaink közé tartozik, elképzelhetõ volna, hogy Josefine hallgatósága is cincogjon; mûvészete kellemes számunkra, és ha mi kellemesen érezzük magunkat, cincogunk; ámde az õ hallgatósága nem cincog; meg sem mukkan; mintha körülölelne bennünket az áhított béke, amitõl legfeljebb csak a magunk cincogása tarthatna távol, hallgatunk. Vajon az éneke bûvöl el bennünket, nem inkább ez az ünnepélyes csönd, mely ezt a gyenge hangocskát körülveszi? Egyszer elõfordult, hogy valamelyik bolondos kis jószág Josefine éneke közben nagy ártatlanul ugyancsak cincogni kezdett. Nos, ez szakasztott ugyanaz volt, amit Josefine-tõl hallottunk, ott elöl; a minden rutinossága ellenére is bátortalan cincogás, a közönség soraiból pedig ez az önfeledt, gyermeki danolászás; meg sem lehetett különböztetni a kettõt, mégis azonnal lepisszegtük és kifütyültük a rendbontót, pedig erre nem is lett volna szükség, hiszen félelmében és szégyenében bizonyára amúgy is eliszkolt volna, miközben Josefine magából kikelve, szétvetett karokkal és magasabbra már nem is nyújtható nyakkal rázendített gyõzelmi cincogására.

Így történik ez egyébként mindig, minden semmiséget, minden véletlent, minden ellenállást, egy padlóreccsenést, egy fogcsikorgatást vagy világítási zavart fel tud használni arra, hogy énekének hatását fokozza; meggyõzõdése, hogy süket füleknek énekel; lelkesedésben, sikerben ugyan nincs hiány, de a valódi megértésrõl, õ így véli, már régóta megtanulta, hogy le kell mondania. Ezért minden zavaró körülmény kapóra jön számára, mindaz, ami énekének tiszta csengését kívülrõl elcsúfítja, ami könnyûszerrel, szinte erõfeszítés nélkül, pusztán az összehasonlítás erejével legyõzhetõ, felhasználható arra, hogy a tömeget lázba hozza, ha megértést nem is, de áhítatos tiszteletet ébresszen benne.

Nos, ha az apró semmiségek is ennyire a kezére játszanak, mennyire azt teszik a nagyok. A mi életünk nagyon nyugtalan, minden nap meghozza a maga meglepetését, szorongását, reményét és rettegését, ezt az egyén egyedül képtelen volna elviselni, ha nem állnának mellette mindig, éjjel-nappal támaszként sorstársai, bár így is gyakran oly nehéz; néha ezernyi hát görnyed reszketve olyan teher alatt, amely tulajdonképpen csak egyetlenegynek rendeltetett. Ilyenkor érzi Josefine, hogy elérkezett az õ ideje. Már ott is áll a törékeny teremtés, aggasztóan remeg, különösen a melle táján, mintha minden ereje énekében összpontosulna, mintha mindaz, ami nem közvetlenül énekét szolgálja, egész ereje, valósággal teljes életképessége elhagyta volna, kifosztva, kiszolgáltatva, csak a jó szellemek oltalmára bízva áll ott, és amíg így, tökéletesen védtelenül, csak az éneknek él, mintha még a felette elsuhanó hideg fuvallat is megölhetné: ámde éppen erre a látványra szoktuk mi, állítólagos ellenfelei, egymás között mondogatni: "Még csak cincogni sem tud, még ahhoz is oly szörnyen kell erõlködnie - nemhogy énekeljen, énekrõl ne is beszéljünk -, csak hogy a hétköznapi cincogást nagy nehezen kicsikarja magából." Így érezzük, ámde ez, mint ahogy már említettem, noha elkerülhetetlen, mégiscsak felületes, gyorsan múló benyomás. Már el is ragad bennünket a tömeg hangulata, a tömegé, mely lelkesen, szorosan összesimulva, lélegzet-visszafojtva figyel.

Azért, hogy népünknek ezt az állandóan mozgásban levõ, gyakran nem egészen világos céllal ide-oda cikázó tömegét egybeterelje, Josefine-nek legtöbbször semmi egyebet nem kell tennie, mint hogy hátravetett fejecskével, félig nyitott szájjal, a magasba szegezett szemmel olyan pózba vágja magát, ami arra utal, hogy énekelni szándékozik. Ezt megteheti bárhol, ahol akarja, nem szükséges, hogy ez a hely messzirõl látható legyen, bármilyen félreesõ, eldugott, pillanatnyi szeszélybõl kiválasztott zug is éppolyan jól megteszi. Azonnal elterjed a hír, hogy énekelni készül, és rövidesen seregestül tódulnak oda. No, néha azért mégis akadályok adódnak, Josefine a legszívesebben épp a zaklatott idõkben énekel, a számtalan baj és gond ilyenkor sokféle útra kényszerít bennünket, a legjobb akarattal sem tudunk olyan gyorsan összegyûlni, mint ahogyan azt Josefine kívánja, és akkor egy darabig esetleg ott áll, jellegzetes testtartásában, elegendõ hallgatóság nélkül - ilyenkor természetesen felbõszül, ilyenkor toporzékol, nõiességét meghazudtolva káromkodik, sõt még harap is. De még az ilyen viselkedés sem árt a hírének; ahelyett, hogy túlzott igényeit kissé mérsékelni próbálnánk, arra törekszünk, hogy a kedvében járjunk, hírnökök kelnek útra, hogy hallgatóságot toborozzanak; elõtte titkolják, hogy ebben fáradoznak; ilyenkor látható, hogy az utakon õrszemek állnak, akik az érkezõknek integetnek, hogy igyekezzenek; mindez egészen addig tart, míg végre elegendõen együtt nincsenek.

Mi ûzi a népet arra, hogy ennyit fáradjon Josefineért? Erre a kérdésre nem könnyebb válaszolni, mint arra, amely Josefine énekére vonatkozik, és amellyel ez össze is függ. Mellékesnek tekinthetnénk, és összevonhatnánk a második kérdéssel, ha határozottan állíthatnánk, hogy a nép feltétlen odaadással rajong Josefine énekéért. Azonban ez egyáltalán nem így van; feltétlen odaadásra a mi népünk nemigen képes; ez a nép, mely a legjobban a természetesen ártalmatlan ravaszságot, a gyermekes pusmogást, a természetesen ártatlan, üres szájjártatást, kedveli, egy ilyen nép éppenséggel nem képes a feltétlen odaadásra, amit Josefine is nagyon jól érez, és ez az, ami ellen gyenge hangszálainak teljes megerõltetésével küzd.

Nos, persze az efféle ítéleteket nem szabad általánosítani; a nép odaadó híve Josefine-nek, csak éppen nem feltétlenül. Például képtelen volna arra, hogy Josefine-t kinevesse. Magunknak bevallhatjuk: van Josefine-ben valami, ami nevetésre ingerel; és az öncélú nevetés mindig ott bujkál bennünk, bármennyire nyomorúságos is az életünk, halk kuncogásra valahogy mindig hajlamosak vagyunk, ámde Josefine-en nem nevetünk soha. Néha az az érzésem; hogy a nép úgy értelmezi azt a kapcsolatot, amely Josefine-hez fûzi, mintha ezt a törékeny, kíméletre szoruló, valamiért kiemelkedõ, a tulajdon meggyõzõdése szerint az énekével kiemelkedõ lényt rábízták volna, és gondoskodnia kellene róla; ennek oka senki elõtt sem világos, csak maga a tény állapítható meg. Azon, aki a gondunkra van bízva, nem nevetünk; azon nevetni kötelességszegés; népünk legrosszabb indulatú egyedei Josefine iránti gonoszkodásból olykor ezt mondogatják: "Elmegy a kedvünk a nevetéstõl, ha meglátjuk Josefine- t."

A nép tehát úgy gondoskodik Josefine-rõl, miként az apa törõdik gyermekével, aki kezecskéjét - nem tudni pontosan, kérõn-e vagy követelõzve - feléje nyújtja. Azt hihetnõk, hogy a mi népünk nem alkalmas effajta atyai kötelesség teljesítésére, de a valóságban mégis megteszi, legalábbis ebben az esetben, méghozzá példamutatóan; e téren egyedül senki sem volna képes arra, ami az egész népnek módjában áll. Az egyed és a nép ereje persze oly nagymértékben különbözõ, hogy elegendõ, ha a védenc a nép közelségének melegét érzi, és máris biztonságban van. Josefine-nek persze nem merészelünk ilyen dolgokról beszélni. "Cincogok a védelmetekre" - mondja ilyenkor. "Igen, igen, cincogsz" - gondoljuk mi magunkban. Mindamellett valójában ez nem igazi ellenkezés, amikor így lázadozik, inkább gyerekeskedés és gyermeki hála, és az apa dolga az, hogy erre rá se hederítsen.

Ámde más egyéb is közrejátszik itt, amire a nép és Josefine viszonyában nehezebb magyarázatot találni. Ugyanis Josefine-nek errõl homlokegyenest ellenkezõ a véleménye, azt hiszi, õ az, aki a népet oltalmazza. Nehéz politikai és gazdasági helyzetekben állítólag az õ éneke ment meg bennünket, nem kisebb dolog az, amit véghezvisz, és ha nem tudja is elûzni a szerencsétlenséget, de legalább erõt ad ahhoz, hogy elviseljük. Ezt ugyan így ki nem mondja, sem így, sem másképp, általában keveset beszél, hallgatag a fecsegõk között, de a szemébõl ez szikrázik, csukott szájáról - közülünk csak kevesen tudják a szájukat csukva tartani, õ tudja - ez olvasható le. Minden rossz hírre - és vannak napok, amikor egymás után zúdulnak ránk a rossz hírek, koholtak és félig igazak - azonnal felemelkedik; noha egyébként fáradtan a padlóra ereszkedik, felemelkedik, kinyújtja nyakát, és úgy méri végig nyáját, miként vihar elõtt a pásztor. Ismeretes, hogy gyerekek is követelõzhetnek hasonlóképpen vad, gátlástalan módon, ámde Josefine követelései nem annyira megalapozatlanok, mint a gyerekekéi. Természetesen õ nem ment meg bennünket, és nem is ad nekünk erõt, könnyû e nép megmentõjének szerepében tetszelegni - e sokat próbált, magát nem kímélõ, gyors elhatározásokra képes nép a halált jól ismeri, és csak látszatra, a vakmerõség légkörében gyáva, melyben állandóan élt, mely egyben termékenyítõ és kockázatos is -, könnyû, mondom, utólag tetszelegni egy ilyen nép megmentõjének szerepében, mely eddig valahogy mindig megmentette önmagát, még ha áldozatok árán is, mely áldozatok láttán a történészek - a történelemkutatást mi általában mellõzzük - megdermednek rémületükben. Mégis igaz, hogy éppenséggel ínséges idõkben még inkább hallgatjuk Josefine hangját, mint máskor. A fenyegetõ veszedelmek nyomása alatt csendesebbé, szerényebbé, parancsolgatása iránt fogékonyabbá válunk; szívesen gyûlünk össze, szívesen szorulunk egymáshoz, különösen mert olyasmi ösztönöz bennünket erre, ami egészen távol esik a kínzó fõdologtól, olyan ez, mintha még gyorsan - bizony, a gyorsaság fontos, és ezt Josefine gyakran elfelejti -, mintha még gyorsan, a harc elõtt közösen innánk egyet a béke serlegébõl. Nem is annyira dalest ez, mint inkább népgyûlés, méghozzá olyan gyûlés, melyen az ott elöl felhangzó kis cincogás tartamára teljes csend uralkodik; komorabb órák ezek, semhogy fecsegéssel herdáljuk el az idõt.

Ilyen kapcsolat természetesen egyáltalán nem elégíthetné ki Josefine-t. Minden ideges, kellemetlen érzése ellenére, mely Josefine-t egészen sohasem tisztázott helyzete miatt eltölti, önteltségétõl elvakultan mégsem vesz észre egyet s mást, és különösebb megerõltetés nélkül el lehet érni nála, hogy sok egyebet se vegyen figyelembe, amirõl seregnyi hízelgõ ilyen értelemben - tehát tulajdonképpen általában véve hasznos értelemben - szüntelenül gondoskodik; de arra, hogy csak úgy mellesleg, figyelemre sem méltatva, egy népgyûlésen, egy félreesõ zugban énekeljen, noha ez önmagában egyáltalában nem volna kevés, aligha áldozná énekét.

Erre azonban nincs is szüksége, mivel mûvészete nem sikkad el észrevétlenül. Noha alapjában véve egészen más dolgok foglalkoztatnak bennünket, és a csönd korántsem csak az ének kedvéért uralkodik, egyesek egyáltalán fel sem néznek, hanem ábrázatukat szomszédjuk bundájába rejtik, tehát ezért úgy látszik, mintha Josefine ott fent hasztalanul fáradozna, mégis - ez tagadhatatlan - a cincogásából feltétlenül elhatol hozzánk valami. Ez a cincogás, mely ott hangzik fel, ahol mindenki más némaságra van kárhoztatva, úgy érkezik, mintha a nép küldené üzenetét az egyedeknek; Josefine vékonyka cincogása a súlyos elhatározások idején olyan, mint a mi népünk élete a körülöttünk tülekedõ ellenséges világban. Josefine helytáll, ez a parányi hang, ez a parányi teljesítmény megállja helyét, eljut hozzánk, még rágondolni is jólesik. Egy igazi énekest, ha akadna is közöttünk, aligha tudnánk elviselni ilyen idõkben, és az efféle esztelen elõadást egyöntetûen elutasítanánk. Ég óvja Josefine-t attól, hogy felismerje: az a tény, hogy mi meghallgatjuk, bizonyíték éneke ellen. Valamit gyanít ugyan, különben miért tagadná oly szenvedélyesen, hogy figyelmesen hallgatjuk, de mégis mindig újra énekel, kicincogja magából ezt a gyanút.

Egyébként is mindig adódik számára vigasz: valahogy mégiscsak odafigyelünk rá, méghozzá valószínûleg ugyanúgy, ahogy egy mûvészt hallgatnak; olyan hatást is elér, amire nálunk egy igazi énekmûvész hiába törekedne, és ez a hatás éppenséggel csak az õ fogyatékos eszközeinek tulajdonítható. Ez leginkább talán életmódunkkal függ össze.

A mi népünk nem ismerheti a fiatalságot, sõt még rövidke gyermekkora is alig lehet. Rendszeresen jelentkezik ugyan az az igény, hogy különleges szabadságot kellene biztosítani gyermekeinknek, valamiféle különleges kíméletet, egy kis gondtalanságot, egy kis öncélú hancúrozást, egy kis játékot engedélyezõ jogot, ezt a jogot mindenki elismerné, és megvalósítását mindenki elõ is segítené; ez az igény megvan, és szinte mindenki méltányolja is, semmi sincs, amit jobban lehetne méltányolni, de semmi sincs, amit a mi életünk rideg valóságában kevésbé lehetne megvalósítani, méltányoljuk ezeket a követelményeket, kísérletezünk is ezeknek a szellemében, ámde aztán újra marad minden a régiben. A mi életünk olyan, hogy mihelyt a gyerekek csak egy kicsit futni tudnak, csak egy kicsit eligazodnak a külvilágban, ugyanúgy gondoskodniuk kell magukról, mint a felnõtteknek; az a terület, amelyen gazdasági okokból szétszórva kell élnünk, túlságosan nagy, ellenségeink sokan vannak, mindenhol számtalan csapdát állítanak nekünk, nem kímélhetjük gyermekeinket a létért való harctól - ha ezt tennénk, idõ elõtt pusztulásukat okoznánk. E gyászos okokhoz persze egy felemelõ is járul: fajtánk szaporasága. Egyik nemzedék követi a másikat, és mindegyik népes, a gyerekeknek nincs idejük arra, hogy gyerekek legyenek. Ha más népek nagy gonddal törõdnek is gyermekeikkel, ha iskolákat alapítanak a kicsiknek, ha ezekbõl az iskolákból naponta rajzik is ki a gyereksereg, a nép jövõje, mégis mindig, hosszú ideig, minden áldott nap ugyanazok a gyerekek jönnek ki onnan. Nekünk nincsenek iskoláink, de népünkbõl a legrövidebb idõközökben végeláthatatlan csapatokban rajzanak elõ gyermekeink, vidáman sikongva vagy nyiszogva, míg meg nem tanulnak cincogni, hemperegve vagy a nyomás erejétõl továbbgurulva, tömegükkel mindent magukkal sodorva esetlenül, míg meg nem tanulnak szaladni, látni - a mi gyermekeink! Ámde nem úgy, mint azokban az iskolákban - mindig ugyanazok a gyerekek -, nem; mindig, mindig újak, mások, vég nélkül, megállás nélkül - alig jelenik meg egy gyerek, már nem is gyerek többé, már ott szoronganak mögötte az új gyerekábrázatok, rózsásan a boldogságtól, oly tömegben és oly sebesen, hogy meg sem lehet õket különböztetni egymástól. Természetesen bármilyen nagyszerû is ez, és mások bármennyire jogosan irigyelnek is bennünket ezért, igazi gyerekkort éppen emiatt nem nyújthatunk gyermekeinknek. Ennek megvannak a következményei. Népünket valamiféle elpusztíthatatlan, kiirthatatlan gyerekség hatja át; szöges ellentétben legjobb tulajdonságunkkal: csalhatatlan józan eszünkkel, néha teljesen bolondosan, méghozzá pontosan gyerekmód bolondosan viselkedünk, értelmetlenül, tékozlóan, nagyvonalúan, könnyelmûen, és mindezt gyakran csak egy apró tréfa kedvéért. Ha efeletti örömünkben természetesen a gyermeki öröm ereje csorbítatlanul már nem is található meg, valami ebbõl mégiscsak tovább él benne. Népünk gyermekességének veszi hasznát kezdettõl fogva Josefine.

Ámde a mi népünk nemcsak gyerekes, bizonyos értelemben koravén is, gyermekség és öregség nálunk másképp jelentkezik, mint másoknál. Nekünk nincs fiatalságunk, mi rögtön felnõttek vagyunk, és ettõl kezdve nagyon sokáig vagyunk felnõttek, emiatt bizonyos fáradtság és reménytelenség hagy mély nyomot népünk egyébként oly szívós és erõsen bizakodó természetén. Ezzel függ össze alighanem a zenei érzéketlenségünk is; öregek vagyunk a zenéhez, izgalma, lendülete nem illik nehézkességünkhöz, fáradtan hessegetjük el magunktól, csak a cincogásra szorítkozunk, hébe-hóba egy kis cincogás, ez való nekünk. Ki tudja, nincsenek-e közöttünk zenei tehetségek, de ha akadnának is, népünk karaktere még kibontakozásuk elõtt okvetlenül elnyomná õket. Ezzel szemben Josefine kedvére fütyülhet, dalolhat; nevezheti, amit mûvel, annak, aminek akarja, az nem zavar bennünket, megfelel nekünk, azt könnyen elviseljük, ha netán tartalmazna is valami zenét, az a lehetõ legkevesebb; valamiféle zenei hagyományt megõriztünk, noha bennünket a legkisebb mértékben sem terhel.

Ámde Josefine még többet nyújt e sajátos kedélyvilágú népnek. Hangversenyein, kivált a nehéz idõkben, csak a legfiatalabbak érdeklõdése szól az énekesnõnek magának, csak õk nézik bámulattal; ahogy ajkait csücsöríti, amint csinos metszõfogai közül kilöki a levegõt, ahogy a maga teremtette hangok bûvöletében elalél, és ahogy ezt az ellankadást felhasználja, hogy magát újabb, mindegyre érthetetlenebbé váló teljesítményre lelkesítse, de a voltaképpeni tömeg - és ez világosan felismerhetõ - már régen önmagába, befelé fordult. Ilyenkor, a harcok szûkös szüneteiben álmodik a nép, olyan ez, mintha az egyedek minden porcikája feloldódna, mintha a zaklatott végre kedvére kinyújtózhatna a nép hatalmas, meleg ágyában. És ebbe az álomba olykor- olykor belecseng Josefine cincogása; õ gyöngyözõnek nevezi, mi szaggatottnak hívjuk; itt azonban mindenesetre annyira helyénvaló, mint sehol máshol, zene és alkalmas pillanat soha jobban nem találhat egymásra. Van ebben a cincogásban valami a rövid, szegényes gyerekkorból, az elveszett, többé soha vissza nem térõ boldogságból - de valami a mai, tevékeny életbõl is, annak kicsiny, megfoghatatlan és mégis létezõ, elpusztíthatatlan, eleven vidámságából. Mindezt pedig igazán nem erõs hangokkal fejezi ki, hanem könnyedén, suttogva, meghitten, néha kissé rekedten. Természetesen ez cincogás. Miért ne volna az? A mi népünk nyelve a cincogás, de van, aki egész életén át cincog, és nem is tud róla, Josefine esetében azonban a cincogás megszabadul mindennapi életünk bilincseitõl, és egy kis idõre bennünket is megszabadít. Nyilvánvaló, hogy ezekrõl az elõadásokról nem akartunk lemondani.

Ettõl az igazságtól azonban Josefine állítása, hogy az ilyen idõkben õ ad nekünk erõt stb., stb., még nagyon messze esik. Mindenesetre a közönséges halandók és nem az õ talpnyalói számára. "Hogyan is lehetne másképp?" - hajtogatják ezek gátlástalan pimaszsággal. "Mi más magyarázhatná - különösen a közvetlenül fenyegetõ nagy veszedelmek idején - azt a nagy csõdületet, amely nemegyszer egyenesen már a veszedelmet elhárító, megfelelõ, még jókor jövõ védelmet is akadályozta?" Nos, ez az utóbbi érv, sajnos, igaz, és egyáltalán nem öregbíti Josefine hírnevét, különösen, ha hozzátesszük, hogy amikor ezeket a gyûléseket az ellenség váratlanul szétugrasztotta, és közben néhányunk az életét vesztette, Josefine, aki mindezt okozta, aki talán cincogásával odacsalogatta az ellenséget, mindig a legbiztonságosabb zugocskát foglalta el, és hívei védelme alatt nagyon csendesen és igen sietõsen elsõnek tûnt el. De hát végeredményben ezt is tudja mindenki, és mégis, ha Josefine legközelebb bárhol, bármikor tetszése szerint kiáll énekelni, mindenek ellenére megint csak odasiet mindenki. Ebbõl arra következtethetnénk, hogy Josefine szinte felette áll a törvénynek, hogy azt teheti, amit akar, még ha a közösséget veszélyeztetné is vele, és hogy neki mindent megbocsátanak. Ha ez így van, akkor Josefine igényei teljesen érthetõek volnának, igen, akkor ebben a szabadságban, amit a néptõl ez esetben kapna, ebben a rendkívüli, soha, senki másnak még nem engedélyezett, a törvényeket semmibe vevõ ajándékban bizonyos mértékig annak bevallását ismerhetnénk fel, hogy a nép Josefine-t, ahogy õ ezt állítja, nem érti, mûvészetét szédülten csodálja, magát méltatlannak érzi rá, és azt a bánatot, amit Josefine-nek okoz, éppenséggel valamiféle kétségbeesett igyekezettel törekszik ellensúlyozni, és ahogy értelmével nem éri fel Josefine mûvészetét, Josefine személyét és kívánságait is fölébe helyezi jogkörének. Nos, ez természetesen egyáltalán nem így van, talán a nép tagjai egyenként túlságosan gyorsan meghátrálnak Josefine elõtt, de a nép sem másnak, sem Josefine-nek nem adja meg magát feltétel nélkül.

Josefine már régóta, talán már mûvészi pályafutása kezdetétõl azért küzd, hogy énekmûvészetét figyelembe véve felmentsék minden munka alól; vegyék le róla a mindennapi kenyérkereset gondját, és mindazt, ami létfenntartási harcunkkal kapcsolatos, rakják át - valószínûleg így képzeli - az egész nép vállára. Aki könnyen lelkesedik - és ilyenek is akadnak közöttünk -, az igény rendkívüliségébõl, abból a szellemi magatartásból, amely egy ilyen igény kigondolására képes, már eleve az igény belsõ jogosultságára következtethetne. Népünk azonban más következtetéseket von le, és nyugodtan figyelmen kívül hagyja ezt a követelést. A kérelem visszautasításával sem veszõdik sokat. Josefine például arra hivatkozik, hogy a munkával járó megerõltetés árt a hangjának, bár ez a megerõltetés összehasonlítva az énekével járó megerõltetéssel elenyészõnek bizonyul, mégis elveszi tõle azt a lehetõséget, hogy éneklése után kellõképpen kipihenje magát, és erõt gyûjtsön új énekéhez, eközben teljesen kimerül, és ilyen körülmények között sohasem érheti el mûvészete csúcspontját. A nép meghallgatja ezt, és átsiklik fölötte. Ez a gyakran oly könnyen elérzékenyülõ nép néha tökéletesen érzéketlen marad. Az elutasítás néha oly kemény, hogy maga Josefine is visszahõköl, és úgy látszik, mintha alkalmazkodna; dolgozik, ahogyan kell, énekel, amennyire csak tõle telik, de mindezt csak egy darabig, aztán újra harcba száll, valószínûleg korlátlan tartalékaiból merített megújult erõvel.

Persze az tökéletesen világos, hogy Josefine voltaképpen nem arra törekszik, amit szavakban kifejezve kíván. Josefine okos, nem iszonyodik a munkától, mint ahogy a munkaiszony körünkben ismeretlen is; bizonyára kívánsága teljesítése után sem élne másképp, mint azelõtt, a munka egyáltalán nem akadályozná énekét, és természetesen éneke sem hangzana ettõl szebben - Josefine csakis mûvészetének nyilvános, maradéktalan, az idõk múlását is átvészelõ, minden eddigit túlszárnyaló elismertetésére törekszik. Miközben számára csaknem minden egyéb elérhetõnek látszik, ez az egy makacsul ellenáll. Talán már kezdetben más irányba kellett volna támadását terelnie, talán most már be is látja, hogy hibázott, de nem visszakozhat többé, ha visszakozna, önmagához volna hûtlen, most már ezzel a kívánságával kell léteznie vagy elbuknia.

Ha valóban lennének ellenségei, ahogy állítja, ujjukat sem kellene mozdítaniuk, hogy élvezhessék ezt a harcot. Ámde neki nincsenek ellenségei, és ha olykor-olykor valaki kifogást emel is ellene, ezt a harcot nem élvezi senki. Már csak azért sem, mert ebben az ügyben a nép hûvös, bírói magatartást tanúsít, ami egyébként csak igen ritkán fordul elõ. Ha valaki helyeselné is ezt a magatartást ebben az esetben, a puszta elképzelés, hogy egyszer a nép vele szemben is hasonlóképpen viselkedhet, eleve minden örömet kizár. Az elutasításban, akár a kívánságban, nem magáról az ügyrõl van szó, hanem arról, hogy a nép ilyen mereven el tud zárkózni egyik tagjától, mégpedig annál merevebben, minél atyaibb módon, sõt az atyai gondoskodásnál is fokozottabban, alázatosan törõdik egyébként ezzel a tagjával.

Állna csak a nép helyén egyetlen egyed, azt hihetnõk, hogy ez mindvégig engedett Josefine folytonos, égõ kívánságainak, hogy egyszer aztán véget vessen engedékenységének; embertelenül sokat megengedett neki, azzal a szilárd meggyõzõdéssel, hogy engedékenysége mégis eléri majd végsõ határát, igen, így van, többet megengedett a kelleténél, de csak azért, hogy gyorsítsa a kibontakozást; csak hogy elkényeztesse Josefine-t, egyre újabb és újabb kívánságokra ösztökélte, egészen addig, amíg valóban elõ nem állt ezzel az utolsó igényével; akkor aztán, természetesen, mivel már régen elõkészítette, kurtán, végérvényesen elutasította. Nos, ez egyáltalán nem így van, a népnek nincs szüksége ilyen furfangokra, ezenkívül Josefine iránti tisztelete õszinte, és már megállta a próbát, Josefine követelése pedig kétségtelenül annyira túlzó, hogy egy tudatlan gyerek is megjósolhatta volna neki az eredményt; mégis lehet, hogy Josefine-nek az ügyrõl alkotott véleményében ilyen feltevések is közrejátszanak, és az elutasításon érzett bánatába keserûséget vegyítenek.

Ha vannak is ilyen feltevései, a küzdelem folytatásától mégsem riad vissza. Sõt az utóbbi idõben a harc élesebbé vált; eddig csak szavakkal vívta, most már olyan eszközöket is alkalmaz, amelyek véleménye szerint hatékonyabbak, véleményünk szerint rá nézve veszélyesebbek.

Egyesek úgy vélik, Josefine azért ilyen türelmetlen, mert úgy érzi, öregszik, hangja gyengül, és elérkezett a legfõbb ideje, hogy elismertetéséért megvívja végsõ harcát. Én nem hiszek ebben. Ha ez igaz volna, Josefine nem lenne Josefine. Az õ számára nem létezik öregség, sem gyengülõ hang. Ha valamit követel, arra nem holmi külsõ ok, hanem belsõ következetessége készteti. Nem azért nyúl a legmagasabbra helyezett babérkoszorú után, mert az pillanatnyilag kissé alacsonyabban függ, hanem mert az van legmagasabban; ha hatalmában állna, még magasabbra helyezné.

A külsõ nehézségek semmibevétele persze nem gátolja meg a legméltatlanabb eszközök felhasználásában. Igazáról tökéletesen meg van gyõzõdve; tehát nem számít, hogy miként juttatja érvényre; különösen ebben a világban, ahol - ahogyan õ látja - éppen a méltó eszközök vallanak kudarcot. Talán ezért helyezte át igazáért vívott harcát az ének területérõl egy másik, számára kevésbé fontos területre. Hívei terjeszteni kezdték kijelentéseit; ezek szerint tudna õ úgy énekelni, hogy a nép minden rétegének, még legtitkosabb ellenzékének is valódi élvezetet nyújtson, valódi élvezetet, nem ahogy a nép értelmezi, mely azt állítja, hogy ebben az élvezetben részesül azóta, amióta Josefine énekel, hanem olyan élvezetet, amilyet õ szeretne nyújtani, az õ értelmezése szerint. Ámde - fûzi hozzá - mivel a fenségest meghamisítani és a közönségest kiszolgálni nem tudná, mindennek a régiben kell maradnia. Más azonban a harc, amit azért folytat, hogy ne kelljen dolgoznia, noha ezt a harcot is énekéért vívja, itt azonban nem közvetlenül az ének értékes fegyverével harcol, ezért minden eszköz, amit ehhez használ, megteszi.

Így például híre ment, Josefine azt tervezi, hogy amennyiben nem engednek neki, csökkenti a koloratúrákat. Én semmit sem tudok a koloratúrákról, énekében sohasem vettem észre semmiféle koloratúrát. Josefine azonban csökkenteni akarja koloratúráit; egyelõre nem megszüntetni, csak csökkenteni. Állítólag be is váltotta. fenyegetését, én azonban eddigi elõadásaihoz viszonyítva nem észleltem különbséget. Az egész nép ugyanúgy végighallgatta, mint máskor, anélkül hogy nyilatkozott volna a koloratúrákról, és Josefine követelését sem fogadta másként. Egyébként Josefine gondolkodásmódjában ugyanúgy, ahogyan az alakjában, van olykor valami rendkívülien kecses. Így például az elõadás után, mintha a koloratúrák ügyében nagyon szigorúan vagy hirtelen döntött volna a nép rovására, kijelentette, legközelebb mégiscsak hiánytalanul kiénekli a koloratúrákat. A következõ hangverseny után azonban megint másképp határozott, nos, a nagy koloratúráknak egyszer s mindenkorra vége, és amíg nem hoznak számára kedvezõ döntést, addig nem is támadnak fel. Nos, a nép meghallgatja az összes magyarázatot, elhatározást, az elhatározások megváltoztatását, ahogy a felnõtt gondolatban végighallgatja egy gyerek fecsegését, lényegében jóindulatúan, ámde megközelíthetetlenül.

Josefine azonban nem adja meg magát. Legutóbb például kijelentette, hogy munka közben megsérült a lába, és ez megnehezíti számára az állva éneklést, de mivel csak állva tud énekelni, most már az éneklést is csökkentenie kell. Noha sántít, és kísérete támogatja, senki sem hiszi, hogy igazán megsérült. Jóllehet kis teste különösen érzékeny, mi azért mégis munkásnép vagyunk, és Josefine is ehhez a néphez tartozik; ha minden horzsolástól sántítanánk, egész népünk folyton-folyvást biceghetne. Josefine vezettetheti magát, mint a béna, sajnálatra méltó állapotában gyakrabban mutatkozhat, mint máskor, a nép hálásan és elbûvölten hallgatja, éppúgy, mint azelõtt, de az éneklés idõtartamának csökkentése miatt nem csap nagy hûhót.

Állandóan nem sántikálhat, ezért más ürügyet talál, fáradtságra, rossz hangulatra, gyengeségre hivatkozik. Így tehát hangversenyen kívül színjátékban is részesülünk, látjuk mögötte a kíséretét, amint rimánkodnak és könyörögnek neki, hogy énekeljen. Õ szívesen megtenné, de képtelen rá. Vigasztalják, körülhízelgik, szinte odacipelik az elõre kiválasztott helyre, ahol énekelnie kell. Végül érthetetlen könnyeket hullatva rászánja magát, de amikor végre nyilvánvalóan végsõ erõfeszítéssel énekelni kezdene, sápadtan, karjait, mint máskor, szét sem tárva, hanem csak élettelenül lógatva teste mellett - ami azt a benyomást kelti, hogy karjai kicsit kurtábbak a kelleténél -, ahogy így nekikezdene, nos, megint nem sikerül, amit feje akaratlan rándításával jelez, és már össze is csuklik a szemünk láttára. Aztán mégis erõt vesz magán, és énekel, érzésem szerint szinte ugyanúgy, mint eddig, talán ha a finomabb árnyalatok befogadására alkalmas füllel rendelkeznénk, észlelhetnénk énekében a szokottól kicsit eltérõ izgatottságot, ami azonban csak a hasznára válik a dolognak. Amikor befejezi, annyira sem fáradt, mint az elején; határozott léptekkel - ha surranó tipegését annak lehet nevezni - távozik, kísérete segítségét visszautasítja, és fagyos tekintettel méri végig a tisztelettel utat engedõ tömeget.

Így volt ez idáig, most azonban az a legújabb, hogy egy ideje eltûnt onnan, ahol az énekére vártak. Nemcsak a hívei keresik, sokan önként vállalkoztak felkutatására, ámde haszontalan, Josefine eltûnt, nem akar énekelni, még csak azt sem akarja, hogy könyörögjenek neki ezért, most az egyszer valóban elhagyott bennünket.

Különös, hogy milyen rosszul számít õ, az okos, milyen rosszul; azt hihetnõk, hogy egyáltalán nem is számít semmire, hanem csak továbbûzte a sorsa, mely a mi világunkban csak nagyon szomorú lehet. Önmagát fosztja meg az énekléstõl, a hatalomtól, amellyel a kedélyeken uralkodott. Hogyan tehetett szert erre a hatalomra, ha oly kevéssé ismerte ezeket a kedélyeket? Elbújik és nem énekel, de a nép nyugodtan, csalódást nem is mutatva, büszkén önnön erejére támaszkodva - ez a nép, mely a valóságban, még ha a látszat ellene szól is, csak ad, de ajándékot nem fogad el soha, még Josefine-tõl sem -, ez a nép továbbvonul a maga útján.

Josefine csillaga azonban lehanyatlik. Nemsokára eljön az idõ, amikor felhangzik és elnémul utolsó cincogása. Õ csak kis epizód népünk örök történetében, és a nép kiheveri ezt a veszteséget. Persze ez nem fog nekünk könnyen sikerülni; hogyan zajlanak le a népgyûlések ezentúl néma csendben? Ám vajon Josefine idejében nem létezett-e ez a csend? Az õ valóságos cincogása hangzatosabb és elevenebb, említésre méltóbb volt-e, mint amilyen majd az emléke lesz? Vajon amíg élt, több volt-e puszta emlékezésnél? Vajon nem éppen a nép bölcsessége emelte Josefine énekét oly magasra azért, hogy ily módon természeténél fogva örökre az övé maradjon? Talán mégsem fogunk tehát túlságosan sokat veszíteni, Josefine pedig, megszabadulva minden földi kíntól, mely az õ hite szerint csak a kiválasztottaké, örvendezve beleolvad majd népünk hõseinek végtelen sorába, és nemsokára, mivel történelmünk nincsen, feledésbe merül egy magasabb rendû megváltásban, miként testvérei valamennyien.

Gáli József fordítása

[Rosen]

Franz Kafka

Az odú

Berendeztem az odút, és úgy látszik, jól sikerült. Kívülrõl tulajdonképpen csak egy nagy lyuk látható, ez azonban valójában sehová sem vezet, már néhány lépés után természetes, szilárd kõzet zárja el az utat. Nem kérkedem azzal, hogy szántszándékkal hajtottam végre ezt a cselt, valamelyik meghiúsult odúépítési kísérletembõl maradt vissza a lyuk, de végül elõnyösnek láttam, ha ezt az egyet nem temetem be. Némely csel persze olyan ravasz, hogy magamagát hiúsítja meg, ezt bárki másnál jobban tudom, és bizonyára az is merészségre vall, ha egyáltalán felhívom e lyuk révén a figyelmet arra a lehetõségre, hogy itt valami nyomozásra érdemes dolog lappang. De félreismer engem, aki azt hiszi, hogy gyáva vagyok, és úgyszólván csak gyávaságból építettem meg odúmat. E lyuktól mintegy ezerlépésnyire, leemelhetõ moharéteg alatt rejlik odúm voltaképpeni bejárata, olyan biztonságban, amilyen csak e világon egyáltalán lehetséges, persze, valaki ráléphet a mohára vagy betaszíthatja, akkor védtelenül tárul elébe odúm, és akinek kedve van hozzá - persze, jól jegyezzük meg, némely nem túlságosan gyakori képesség is szükséges ehhez -, behatolhat, és örökre szétrombolhat mindent. Jól tudom ezt, és még most, életem tetõpontján sincs egyetlen nyugodt órám, ott azon a helyen, a sötét mohában halandó vagyok, és álmaimban gyakran hallani ott egy sóvár orr szüntelen szimatolását. Azt gondolhatnák, hogy valóban betemethettem volna ezt a bejárati nyílást, fent vékony rétegben szilárd, lejjebb laza földdel, és így mindig csak kevés fáradságomba került volna, hogy a kijáratot újból és újból kiszabadítsam. Ez azonban mégsem lehetséges, éppen az óvatosság követeli meg, hogy azonnali kifutási lehetõségem legyen, éppen az óvatosság követeli meg, mint sajnos oly gyakran az élet kockázatát. Mindez jócskán fáradságos számítások eredménye, és néha kizárólag az éles elme önmaga miatt érzett öröme okolható azzal, hogy tovább számolunk. Szükségem van az azonnali kifutási lehetõségre, hiszen éberségem ellenére nem támadhatnak-e meg egyszer teljesen váratlan irányból? Házam mélyén békében élek, és közben az ellenfél lassan és nesztelen felém furakodik valahonnan. Nem akarom azt mondani, hogy jobb a szaglása, mint az enyém; talán éppoly kevéssé tud rólam, mint én õróla. De akadnak szenvedélyes rablók, kik vaktában keresztül-kasul túrják a földet, és odúm roppant kiterjedése folytán remélhetik, hogy valahol rábukkannak egyik utamra. Persze megvan az az elõnyöm, hogy saját házamban vagyok, és pontosan ismerek minden utat és irányt. A rabló könnyen a zsákmányom lehet; édes és ízes falat. De öregszem, sokan erõsebbek nálam, és számtalan ellenfelem van, könnyen megeshet, hogy az egyik ellenség elõl menekülve a másik csapdájába esem. Ó, mi minden történhet itt! Mindenesetre szükségem van arra a biztató tudatra, hogy valahol talán egy könnyen elérhetõ, teljesen nyitott kijárat áll a rendelkezésemre, ahol egyáltalán nem kell dolgoznom ahhoz, hogy kijussak, így hát nem kerülhet sor arra, hogy míg ott kétségbeesetten ások, akár csak laza törmelékben is, hirtelen - óvjon ettõl az ég! - a combomban érezem üldözõm fogát. És nemcsak külsõ ellenség fenyeget. A föld bensejében is akadnak ilyenek. Még sosem láttam õket, de a mondák regélnek róluk, és én rendületlenül hiszek bennük. A föld mélyének lakói õk, még a monda sem írhatja le õket. Még az is alig alkothat képet róluk, aki áldozatukká válik; jönnek, halljuk karmaik kaparászását közvetlen alattunk a földben, amely elemük, és máris el vagyunk veszve. Itt az sem számít, hogy a házunkban vagyunk, inkább vagyunk az õ házukban. Tõlük ama kijárat sem ment meg, mint ahogy valószínûleg egyáltalán nem ment meg, hanem tönkretesz; mégis reménység, és nem lehetek meg nélküle. E nagy úton kívül még egészen szûk, meglehetõsen veszélytelen utak is összekötnek a külvilággal, ezek biztosítanak nekem jól belélegezhetõ levegõt. Az erdei egerek létesítményei. Értettem a módját, hogy megfelelõen bekapcsoljam ezeket odúmba. A messze ható szaglás lehetõségét is biztosítják, és így védelmet adnak. Rajtuk keresztül mindenféle kis állat is érkezik hozzám, elfogyasztom õket, és így odúm elhagyása nélkül vadászhatok bizonyos mennyiségû, szerény megélhetéshez elegendõ apróvadra; ez természetesen nagyon értékes.

De odúmban legszebb: a csöndje. Ez persze csalóka. Egyszer csak hirtelen félbeszakadhat, és mindennek vége. Egyelõre azonban még megvan. Óraszám lopódzhatom folyosóimon, mást sem hallva, mint olykor valamiféle motoszkáló állatkát, amelyet aztán rögtön a fogaim között csillapítok le, vagy homokpergést, ami valamiféle javítási munkálat szükségességét jelzi; egyébként csönd van. Az erdei szél befúj, egyszerre meleg és hûvös. Néha kinyújtózom, és jókedvemben körbepördülök a folyosón. Szép az ilyen odú az öregkor küszöbén, jó érzés, hogy tetõ alatt vagyunk, amikor beköszönt az õsz. A folyosókat százméterenként kerek terecskékké tágítottam, ott kényelmesen összegömbölyödhetem, melengethetem magam és pihenhetek. A béke, a kielégített vágyódás, az elért cél, a háztulajdonosi lét édes álmát alszom ott. Nem tudom, hogy a régi idõk megszokása-e, avagy talán mégis elég sok veszély les rám e házban ahhoz, hogy felébresszen; szabályos idõközökben fölriadok mély álmomból, és fülelek, fülelek a csöndbe, mely éjjel-nappal változatlan itt, megnyugodva elmosolyodom, és ernyedt tagokkal még mélyebb álomba süllyedek. Szegény hontalan vándorok, országutakon, erdõkben, legjobb esetben levélhalomba bújva, vagy társaik falkájában, kiszolgáltatva az ég és a föld valamennyi csapásának! Én minden oldalról biztosított téren fekszem - több mint ötven ilyen terecske van az odúmban -, és félálomban és öntudatlan alvásban telnek el óráim, amelyeket tetszésem szerint választok ki erre a célra.

A legnagyobb veszélynek - nem is annyira az üldözésnek, mint az ostromnak - a lehetõségét gondosan mérlegelve, a fõteret nem egészen odúm közepén helyeztem el. Minden más talán inkább a megfeszített értelem, mint a test munkája, de ez a Vártér testem, minden porcikám végletes erõfeszítésének eredménye. Néhányszor testi kimerültség okozta kétségbeesésemben le akartam mondani mindenrõl, hátamra fordultam, megátkoztam az odút, majd kivánszorogtam, tárva- nyitva hagyva. Megtehettem, hiszen nem akartam többé visszatérni, de azután órák vagy napok múlva bûnbánón visszajöttem, legszívesebben dalra fakadtam volna az odú sértetlenségének láttán, és õszinte jókedvvel újból dologhoz láttam. A vártéri munkát szükségtelenül megnehezítette (azért szükségtelenül, mert az odúnak voltaképpen nem volt haszna a fölös munkából), hogy éppen a tervbe vett helyen a föld meglehetõsen laza és porhanyós volt, valósággal szilárdra kellett kalapálni, hogy kialakuljon a nagy, szépen boltozott és kerek tér. Ilyen munkára azonban csak a homlokomat használhatom. Így hát napokon és éjjeleken át sok-sok ezerszer rohantam a földnek homlokommal, és boldog voltam, amikor véresre vertem, mert ez a fal lassú megszilárdulásának bizonyítéka volt; és ily módon, mint ezt nyilván mindenki elismeri, alaposan rászolgáltam erre a Vártérre.

Ezen a Vártéren halmozom fel készleteimet, mindazt, amit pillanatnyi szükségleteimen túl odúmban elejtek, és mindazt, amit házon kívüli vadászataimról magammal hozok. Oly nagy ez a tér, hogy fél évre elegendõ készlet sem tölti meg. Ennélfogva kiteríthetem a zsákmányt, járkálhatok közte, játszhatom vele, örvendezhetem sokaságának és a különféle szagoknak, és mindig pontos áttekintésem lehet a készletrõl. Mindenkor át is rendezhetem, és az évszaknak megfelelõen elkészíthetem a szükséges elõkalkulációkat és vadászterveket. Idõnként olyan jó az ellátásom, hogy evés iránti közönyömben hozzá sem nyúlok az ott tovasuhanó állatkákhoz, ami persze más okokból talán meggondolatlanság. Gyakorta foglalkozom védelmi elõkészületekkel; ezzel jár, hogy - persze szûk keretek közt - változnak vagy fejlõdnek odúm ilyen célokra történõ felhasználásával kapcsolatos nézeteim. Olykor veszélyesnek látom, hogy egészen a Vártérre alapozzam a védelmet, hiszen az odú sokrétûsége sokrétû lehetõségeket kínál, és óvatosabb eljárásnak vélem, ha kissé szétosztom a készletet, némely kis terekre is juttatok belõle, ilyenkor, teszem azt, minden harmadik teret tartalék készlettérnek jelölök ki, vagy minden negyediket fõ- és minden másodikat mellékkészlettérnek és így tovább. Vagy megtévesztés céljából néhány utat kikapcsolok a készletfelhalmozásból, vagy csak néhány teret választok ki, ugrásszerûen, mindenkor a fõkijárathoz képest elfoglalt helyzetüknek megfelelõen. Persze, minden ilyen új terv nehéz teherhordó munkát követel, el kell végeznem az új számításokat, és azután ide-oda cipelnem a terheket. Természetesen mindezt nyugodtan, sietség nélkül végezhetem el, és nem is oly rossz dolog vinni a finom falatokat a számban, megpihenhetek, ahol akarok, és elmajszolgathatom, ami éppen ízlik. Rosszabb érzés, ha néha, kiváltképpen álomból felriadva, úgy látom, a jelenlegi elosztás teljesen elhibázott, nagy veszélyeket idézhet elõ, és azonnal, a legsürgõsebben, tekintet nélkül az álmosságra és fáradtságra, helyre kell igazítanom; ilyenkor sietek, ilyenkor repülök, ilyenkor nincs idõm a számításokra; mivel éppenséggel új, egészen új tervet akarok megvalósítani, kapásból megragadom, ami a fogam közé kerül, viszem, cipelem, sóhajtok, nyögök, botladozok, és már azzal is beérem, hogy bármilyen tetszõleges módon megváltoztatom az eddigi, oly módfelett veszélyesnek ítélt állapotot. Aztán, ahogyan teljesen felébredek, fokonként kijózanodom, alig értem ezt a hajszát, mélyen belélegzem házam békéjét, amelyet magam zavartam fel, visszatérek fekhelyemre, újonnan szerzett fáradságomban azonnal elalszom, és ébredéskor a már csaknem álomszerûnek tetszõ éjszakai munka cáfolhatatlan bizonyítékaképpen még esetleg egy patkány lóg ki fogaim közül. Máskor meg éppen azt látom a legjobbnak, ha készletemet egyetlen téren egyesítem. Mit segíthetnek rajtam a készletek kis tereken, mennyit lehet ott egyáltalán elhelyezni, és akármit viszek is oda, eltorlaszolja az utat, és egyszer majd talán inkább akadályozni fog a védelemben, a futásban. Ezenkívül ostoba dolog ugyan, de igaz, hogy az öntudat szenved, ha nem láthatjuk együtt asz egész készletet, és így egyetlen pillantással nem mérhetjük fel, mink van. És nem megy-e sok minden veszendõbe a felosztáskor? Nem loholhatok folyton-folyvást kereszt- és átalútjaimon, hogy megvizsgáljam: minden kielégítõ állapotban van-e. A készletfelosztás alapgondolata voltaképpen helyes, de csak akkor, ha több olyanfajta terünk van, amilyen az én Várterem. Több ilyen tér! Persze! De ki tudja ezt véghezvinni? És most már utólag be sem iktatható odúm tervrajzába. Azt azonban elismerem, hogy ez hibája odúmnak, mint ahogy általában mindig hiba, ha csupán egy példányunk van valamibõl. És azt is megvallom, hogy az építkezés egész ideje alatt homályosan, de azért - kellõ jó szándék esetén - mégis eléggé kivehetõen élt tudatomban az igény több Vártér iránt, mégsem engedtem neki, gyöngének éreztem magam erre az irtózatos munkára; sõt e munka szükségességének belátásához is gyöngének éreztem magam, olyasforma, nem kevésbé homályos érzésekkel vigasztaltam magam, hogy ami egyébiránt nem volna elegendõ, az az én esetemben ez egyszer kivételképpen, kegyelembõl, valószínûleg elegendõ lesz, mert a gondviselés különös kívánalma, hogy homlokom, a döngölõkalapács épen maradjon. Így hát csak egy Vártérrel rendelkezem, és eloszlottak azok a homályos érzéseim, amelyek szerint ez az egy majd egyszer nem lesz elegendõ. Akárhogyan is, be kell érnem ezzel az eggyel, a kis terek semmiképp sem pótolhatják, és így azután, amikor ez a nézet megérik bennem, ismét visszacipelek mindent a kis terekrõl a Vártérre. Akkor egy darabig némiképpen vigaszomra szolgál, hogy minden tér és folyosó szabad, és hogy látom, miképpen tornyosul a Vártéren a húsok tömege, és küldi messzire, a legkülsõ folyosókig sokfajta szagának keverékét, amelyek a maguk módján mind elragadtatással töltenek el, és amelyeket a távolból pontosan meg tudok különböztetni egymástól. Ezután különösen békés idõk szoktak beköszönteni, amikor is fekhelyemet a külsõ körökbõl lassacskán, fokonként beljebb helyezem, mind mélyebben merülök a szagokba, míg azután nem bírom tovább, és egy éjszaka berontok a Vártérre, iszonyú pusztítást végzek a készletben, és kedvenc csemegéimmel a tökéletes öntudatlanságig teletömöm magam. Boldog, de veszedelmes idõk; aki ki tudná aknázni, önmaga veszélyeztetése nélkül, könnyen végezhetne velem. Itt is károsan játszik közre egy második vagy harmadik Vártér hiánya, a nagy, egyszeri, összfelhalmozódás csábít el. Különféleképpen próbálok védekezni ellene, ilyen rendszabály a készlet kis terekre való szétosztása is, sajnos ez, akárcsak a többi hasonló rendszabály, a nélkülözés révén még nagyobb mohóságra vezet, amely azután az értelmet lebírva, céljainak megfelelõen, önkényesen megváltoztatja a védelmi terveket.

Ilyen idõk után szoktam, hogy összeszedjem magam, az odút átvizsgálni, és miután elvégeztem a szükséges javításokat, gyakran el is hagyom, noha mindig csak rövid idõre. Még ilyenkor is kemény büntetésnek érzem, hogy tartósan nélkülözzem, de belátom az átmeneti kiruccanások szükségességét. Mindig bizonyos ünnepélyességgel közeledem a kijárathoz. A házbeli élet idején távol tartom magam tõle, még a hozzá vezetõ folyosó utolsó elágazásait is elkerülöm; nem is könnyû ott kószálni, mert ott a folyosókból szabályos kis útvesztõt rendeztem be; ott kezdõdött az odúépítési munkám, akkortájt még nem remélhettem, hogy valaha is befejezhetem - terveimnek megfelelõen, félig játékosan ennél a kis szögletnél fogtam neki; és így munkakedvem elõször labirintusépítésben tombolta ki magát, amelyet akkoriban minden építmények koronájának láttam, de amelyet ma, valószínûleg helyesebben, túlontúl aprólékos, az összépítményhez nem is egészen méltó pepecselésnek ítélek; elméletileg talán becses ugyan - ez házam bejárata, mondtam akkoriban ironikusan láthatatlan ellenségeimnek, és már láttam is, amint valamennyien ott fulladnak a bejárati labirintusban -, valójában azonban vékony falú gyerekjáték, mely aligha állhat ellen komoly támadásnak vagy az életéért kétségbeesetten küzdõ ellenségnek. Építsem át ezért ezt a részt? Halogatom a döntést, és most már nyilván úgy marad, ahogy van. Eltekintve az ily módon rám háruló nagy munkától, ez rendkívül veszélyes vállalkozás volna. Akkor, az építkezés kezdetekor, viszonylag nyugodtan dolgozhattam ott, a kockázat nem volt sokkal nagyobb, mint bárhol másutt, ma azonban csaknem szántszándékkal az egész odúra felhívnám ezzel a világ figyelmét, ma ez már nem lehetséges. Valósággal örülök ennek, hiszen bizonyos érzelmeket is táplálok elsõ mûvem iránt. És ha nagy támadás érne, a bejárat miféle alaprajza menthetne meg? A bejárat becsaphat, tévútra vezethet, kínozhatja a támadót, s azt jobb híján ez is megteszi. De egy valóban nagy támadással az összépítmény minden eszközét és testem és lelkem teljes erejét kell megpróbálnom szembeszegezni - ez magától értetõdik. Így hát maradhat ez a bejárat is. Odúmnak annyi természettõl fogva vele járó gyöngéje van, hogy ezt a mancsom által alkotott és noha utólag, de mégis pontosan felismert hiányosságot is elbírja. Mindezzel persze nem állítom, hogy nem nyugtalanít idõnként vagy talán állandóan ez a hiba. Fõként azért kerülöm el megszokott sétaútjaimon odúmnak ezt a részét, mert látványa kellemetlenül érint, mert nem akarom, hogy állandóan odúm egyik hiányossága legyen szemem elõtt, amikor ez a hiányosság már nagyon is birizgálja a tudatomat. A hiba ott fent a bejáratnál kiirthatatlannak látszik, én azonban, amíg elkerülhetem, meg akarom magam kímélni a látványtól. Ha csak a bejárat irányába tartok, válasszanak el bár folyosók és terek tõle, máris úgy érzem, elvékonyul az irhám, és nemsokára puszta, csupasz hússal kell megállnom ott, és abban a pillanatban ellenségeim vonítása üdvözöl majd. Bizonyára már önmagában a kijárat, a házbéli védelem megszûnte is elõidéz ilyen érzéseket, mégis különösképpen ez a bejárati építmény gyötör. Néha azt álmodom, hogy átépítettem, teljességgel megváltoztattam, gyorsan, titáni erõvel, egyetlen éjszakán, észrevétlenül, és most bevehetetlen; valamennyi álmom közül ez a legédesebb, az öröm és megváltás könnyei még ébredésemkor is szakállamon csillognak.

E labirintus kínját tehát testileg is le kell gyõznöm, amikor kimegyek, bosszant és egyszersmind megindít, amikor néha egy-egy pillanatra eltévedek a saját építményemben, tehát úgy látszik, mintha a mû még most is azon igyekeznék, hogy létezésének jogosultságáról meggyõzzön engem, aki errõl már régen kialakítottam ítéletemet. De máris a mohatetõ alatt vagyok, amely idõnként - oly sokáig nem mozdulok ki a házból - összenõ a környezõ erdei talajjal, s most már csak fejemmel kell megtaszítanom, és máris a szabadban vagyok. Sokáig nem merem megtenni ezt a kis mozdulatot, és ha nem kellene újból átvergõdnöm a bejárati labirintuson, bizonyára eltekintenék ma ettõl, és ismét visszavándorolnék. Hogyan? Házad védett, önmagába zárt. Békében élsz, melegben, jól táplálkozol, tömérdek folyosó és tér ura, egyedüli ura vagy, és noha remélhetõleg nem áldozol fel mindent, bizonyos mértékig mégis kiszolgáltatod, bízol ugyan abban, hogy visszanyered, de azért nem bocsátkozol merész, túlontúl merész játékba? Vannak-e erre ésszerû indítóokaid? Nem, ilyesmire nem lehetnek ésszerû indítóokok. Ekkor azonban mégis felemelem óvatosan a csapóajtót, és kint vagyok, óvatosan leengedem, és amilyen gyorsan lehet, eliszkolok az áruló helyrõl.

De voltaképpen nem vagyok a szabadban, noha immár nem nyomakodom a folyosókon át, hanem a nyílt erdõben iszkolok, új erõket érzek testemben, amelyek számára az odúban valahogy nem elég a hely, még a Vártéren sem, még akkor sem, ha tízszer akkora volna. A táplálék is jobb kint, noha a vadászat nehezebb, a siker ritkább, de az eredmény minden tekintetben értékesebb, mindezt nem tagadom, tudomásul veszem, és tudom élvezni, legalább annyira, mint bárki más, sõt valószínûleg sokkal jobban, mert nem könnyelmûen vagy kétségbeesetten vadászom, mint holmi csavargó, hanem célszerûen és nyugodtan. Ezenkívül nem vagyok a szabad életre teremtve és annak kiszolgáltatva, hanem tudom, hogy idõm ki van mérve, hogy nem kell vég nélkül itt vadásznom, hanem amikor akarom, és amikor belefáradok az itteni életbe, valaki magához hív majd, és hívásának nem állhatok ellen. Így hát itt nyugodtan kiélvezhetem és gondtalanul tölthetem idõmet, pontosabban, tehetném ezt, és mégsem tehetem. Túlságosan foglalkoztat az odú. Gyorsan futottam el a bejárattól, de hamar visszatérek. Jó rejtekhelyet keresek, és - ezúttal kívülrõl - éjjel-nappal lesem házam bejáratát. Lehet, hogy bolondság ez, de mondhatatlan örömömre szolgál, és megnyugtat. Úgy érzem ilyenkor, mintha nem a házam, hanem önmagam elõtt állnék, alvás közben, és abban a szerencsében részesülnék, hogy mélyen alszom, és eközben élesen megfigyelem magam. Bizonyos tekintetben az a kitüntetés ér, hogy nemcsak az alvás tanácstalan és hiszékeny állapotában látom az éjszaka kísérteteit, hanem egyidejûleg a valóságban is találkozom velük, az ébrenlét teljes erejének és nyugodt ítélõképességemnek birtokában. Ilyenkor úgy találom, hogy csodálatosképpen nem is áll olyan rosszul a szénám, mint ezt gyakran hiszem, és mint ezt házamba leszállva valószínûleg ismét hinni fogom. Ebben a tekintetben, nyilván más tekintetekben is, de ebben különösképpen, valóban nélkülözhetetlenek ezek a kiruccanások. Bizonyos, hogy bármily gondosan választottam félreesõ bejáratot, az itt lebonyolódó forgalom, ha összegezzük az egyheti megfigyeléseket, mégis nagyon nagy, de talán így van ez minden lakható környéken, és talán jobb, ha nagyobb forgalomnak tesszük ki magunkat, mely nagysága folytán magát is tovahömpölyögteti, mintha teljes magányban ki volnánk szolgáltatva az elsõ, lassan kutató, jöttment betolakodónak. Itt sok az ellenség, és még több az ellenségek cinkosa, de egymás ellen is harcolnak, és e foglalatosságuk közben tovairamodnak az odú mellett. Egész idõ alatt senkit sem láttam kifejezetten a bejáratnál kutakodni, szerencsémre és az õ szerencséjére, mert az odúm miatt érzett gondtól eszeveszetten bizonyára a torkának ugrottam volna. Persze olyan népség is jött, amelynek nem mertem a közelében maradni, és amelytõl már, ha messzirõl megneszeltem, szöknöm kellett; az odúhoz való viszonyukról voltaképpen nem nyilatkozhatnék teljes bizonyossággal, de megnyugtatásul elegendõ nyilván, hogy nemsokára visszatértem, senkit sem találtam közülük ott, és a bejárat sértetlen maradt. Adódtak boldog idõk, amikor csaknem azt mondtam magamban, hogy talán megszûnt vagy lecsillapult a világ irántam táplált ellenségeskedése, vagy az odú hatalma kiemel engem az eddigi élethalálharcból. Talán jobban véd az odú, mint valaha is gondoltam, vagy az odú belsejében gondolni mertem. Olykor - odáig mentem - gyermekes vágy fogott el, hogy egyáltalán ne térjek vissza odúmba, hanem itt, a bejárat közelében rendezkedjem be, életemet a bejárat megfigyelésével töltsem, állandóan szemmel tartsam, és abban a gondolatban leljem boldogságomat, hogy milyen biztonságosan tudna védeni az odú, ha benne volnék. Nos, gyermeki álmokból gyorsan riadunk fel. Miféle biztonságot figyelhetek meg innen? Megítélhetem-e egyáltalán a veszedelmet, amely odúmban fenyeget, azoknak a tapasztalatoknak az alapján, amelyeket idekint gyûjtök? Megvan-e egyáltalán ellenségeimnek a helyes szimatjuk, ha nem tartózkodom odúmban? Némi szimatjuk bizonyára van rólam, de nem a teljes. És vajon nem a teljes szimat-e a normális veszedelem feltétele? Tehát csak fél- és tizedkísérleteket végzek itt, amelyek arra alkalmasak, hogy megnyugtassanak, és a hamis megnyugvással rendkívüli veszedelembe sodorjanak. Nem, tévesen hittem, mégsem figyelem meg saját álmomat, ellenkezõleg, én vagyok az, aki alszik, miközben elpusztítóm virraszt. Talán egyike azoknak, akik figyelmetlenül elbóklásznak a bejárat elõtt, és mindig csak arról gyõzõdnek meg, miképpen én is, hogy még sértetlen az ajtó, és támadásukra vár, és csak azért mennek tovább, mert tudják, hogy a gazda nincs odahaza, vagy talán azt is tudják, hogy ártatlanul leselkedik oldalt a bozótban. És elhagyom megfigyelõhelyemet, és torkig vagyok a szabad élettel, úgy érzem, mit sem tanulhatok már itt sem most, sem késõbb. És kedvem támad, hogy mindentõl elbúcsúzzam itt, leszálljak az odúba, és soha többé ne térjek vissza, hagyjam, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és ne tartóztassam fel õket fölösleges megfigyelésekkel. De mivel elkényeztetett, hogy oly sokáig láttam mindazt, ami a bejárat fölött történik, ezért most nagyon gyötör a gondolat, hogy végre kell hajtanom a leszállás önmagában véve ugyancsak feltûnést keltõ procedúráját, és nem tudhatom, mi történik a hátam mögötti körzetben, és azután az ismét helyre illesztett csapóajtó mögött. Elõször a zsákmány gyors bedobásával kísérletezem viharos éjszakákon, ez jobbára sikerül, de hogy valóban sikerült-e, csak akkor derül ki, amikor magam is leszállok; akkor kiderül, de már nem az én számomra, vagy az én számomra is, de már késõn. Elállok tehát szándékomtól, és nem szállok le. Ások, természetesen a valódi bejárattól kellõ távolságra, egy kísérleti gödröt, nem hosszabb nálam, és szintén mohatetõ zárja. Bemászom a gödörbe, becsukom magam mögött, gondosan várok, rövidebb-hosszabb idõközöket mérek ki különbözõ napszakokban, aztán lelököm a mohát, elõjövök, és rendszerezem megfigyeléseimet. Különféle jó és rossz tapasztalatokra teszek szert, de nem bukkanok rá a leszállás általános törvényszerûségére vagy hibátlan módszerére. Ennek következtében nem ereszkedem még le a valódi bejáraton, és kétségbe ejt, hogy nemsokára mégis ezt kell tennem. Már-már megbarátkozom azzal az elhatározással, hogy elmegyek messzire, újból kezdem a régi, vigasztalan életet, amelyben egyáltalán nem volt biztonság, amely egyetlen, egymásba folyó veszedelemsorozat volt, és ennek következtében az egyes veszedelmek nem voltak annyira tisztán kivehetõk, és nem kellett úgy félni tõlük, ahogy erre engem biztos odúm és a rajta kívül levõ élet összehasonlítása tanít folyton-folyvást. Az ilyen elhatározás természetesen tökéletes ostobaság volna, amelyet csak az értelmetlen szabadságban eltöltött, túlságosan hosszú élet idézhet elõ; még enyém az odú, csak egy lépést kell tennem, s biztonságban vagyok. És elszakítom magam összes kételyemtõl, és fényes nappal egyenesen az ajtóhoz rohanok, hogy most egészen bizonyosan fölemeljem, mégsem vagyok rá képes, átfutok fölötte, és szándékosan egy tövises bozótba vágódom, hogy megbüntessem magam, hogy bûnhõdjek olyan bûnért, amelyet nem ismerek. Aztán persze végsõ soron azt kell mondanom magamnak, hogy mégis igazam van, és csakugyan lehetetlen leszállni anélkül, hogy a legdrágábbat, amim van, ne szolgáltatnám ki legalább kis idõre nyíltan mindenkinek, körös-körül a földön, a fákon, a levegõben. És ez nem képzelt veszedelem, hanem nagyon is valóságos. Hiszen nem kell voltaképpeni ellenségnek lennie annak, akinek kedvet csinálok ahhoz, hogy kövessen, éppígy lehet az illetõ valamiféle tetszés szerinti kis ártatlanság, valamiféle ellenszenves kis lény, aki kíváncsiságból utánam ered, és ily módon akaratlanul a rám fenekedõ világ kalauzává válik, sõt talán - és ez sem kevésbé rossz, bizonyos tekintetben ez a legrosszabb - valami magamfajta lény követ, építmények értõje és becsülõje, valamiféle remete, a béke szerelmese, de korhely gazember, aki az építés munkája nélkül akar lakni. De ha most jönne, de ha mocskos mohóságában felfedezné a bejáratot, de ha munkába fogna, hogy felemelje a mohát, de ha sikerülne neki, de ha helyettem bepréselné magát, és már odáig jutna, hogy hátsó fele épp hogy felbukkan még egy pillanatra a szemem elõtt, de ha mindez megtörténne, végül dühömben minden megfontolást félrelökve, mögé szökve nekiugorhatnék, szétharapdálhatnám, szétmarcangolhatnám, széttéphetném, vérét kiszívhatnám, és hulláját rögtön a többi zsákmányhoz gyömöszölhetném, de fõként, ez volna a legfontosabb, végül ismét odúmban volnék, ezúttal még a labirintust is örömest csodálnám meg, ám elõször magamra húznám a mohatetõt, és pihenni akarnék, azt hiszem, egész hátralévõ életemben. Azonban senki sem jön, és továbbra is csak magamra vagyok utalva. Mivel kizárólag a dolog nehézségével foglalkozom, sokat vesztek félénkségembõl, már látszólag sem kerülöm el a bejáratot, kedvenc foglalatosságommá válik, hogy körötte keringek, már csaknem úgy tetszik, én vagyok az ellenség, és az alkalmas pillanatot lesem, amikor sikeresen betörhetek. Ha volna valakim, akiben bízhatnék, akit megfigyelõi posztomra állíthatnék, akkor bizonyára megnyugodva ereszkedhetnék le. Megegyeznék vele, akiben megbízom, hogy pontosan figyelje meg a helyzetet leereszkedésem pillanatában és azután is hosszú ideig, és veszedelmes jelek esetén - de csakis akkor - kopogjon a mohatetõn. Ezzel tiszta helyzetet teremtenék fölöttem, semmi sem maradna utánam, legfeljebb a bizalmasom. De nem követel-e majd ellenszolgáltatást, nem akarja-e legalább megnézni az odút? Már az is fölöttébb kínos volna, hogy valakit önként beengedjek odúmba. A magam, nem pedig látogatók számára építettem, azt hiszem, nem engedném be; még azon az áron sem engedném be, hogy megkönnyíti nekem az odúba való leereszkedést. De egyáltalán nem is engedhetném be, mert vagy egyedül kéne lebocsátanom, és ez még csak el sem képzelhetõ, vagy együtt kellene leereszkednünk, és ezzel éppen az az elõny menne veszendõbe, amelyet biztosítani kellene: hogy megfigyeléseket végezzen utánam. És hogyan is áll a dolog a bizalommal? Akiben szemtõl szemben megbízom, abban bízhatom-e éppúgy, amikor már nem látom, amikor a mohatetõ választ el tõle? Viszonylag könnyû bízni valakiben, amikor egyidejûleg szemmel tartjuk, vagy legalábbis szemmel tarthatjuk, talán távolból is bízhatunk valakiben, de egy odú belsejébõl, tehát egy másik világból tökéletesen bízni egy kint levõben, azt hiszem, lehetetlen. De még csak nincs is szükség ilyen kételyekre, hiszen már az a megfontolás is elegendõ, hogy leereszkedésemkor vagy utána az élet számtalan véletlene meggátolhatja bizalmasomat kötelessége teljesítésében, és a legkisebb akadály is kiszámíthatatlan következményekkel sújthat. Nem, mindent összegezve, egyáltalán nem kell panaszkodnom amiatt, hogy egyedül vagyok, és egyetlen bizalmasom sincs. Ezzel bizonyára nem adok fel elõnyt, és valószínûleg károkat elõzök meg. Csak magamban és az odúban bízhatom. Ezt korábban kellett volna meggondolnom, és elõre kellett volna gondoskodnom arról az esetrõl, amely most annyira foglalkoztat. Erre az építkezés kezdetekor legalábbis részben lehetõség nyílt volna. Úgy kellett volna megterveznem az elsõ folyosót, hogy egymástól illõ távolságban két bejárat legyen, úgy, hogy az egyik bejáraton a szükséges körülményességgel leereszkedjem, a kezdõ folyosón gyorsan a másik bejárathoz fussak, az e célra megfelelõen elrendezett mohatetõt ott kissé megemeljem, és megpróbáljam onnan a helyzetet néhány napon és éjszakán áttekinteni. Csak így lett volna helyes. Két bejárat megduplázza ugyan a veszélyt, de ennek az aggodalomnak itt el kellett volna hallgatnia, annál is inkább, mivel a csakis megfigyelõhelynek szánt bejárat egészen szûk lehetne. És ezzel elmerülök technikai megfontolásokban, tovább álmodom álmomat egy tökéletes odúról, ez kissé megnyugtat, elragadtatva, behunyt szemmel olyan nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló építési lehetõségeket látok, amelyek segítségével észrevétlenül surranhatnék ki és be az odúba.

Amikor így fekszem, és erre gondolok, nagyon sokra becsülöm ezeket a lehetõségeket, de csak mint megannyi technikai vívmányt, nem mint valódi elõnyt, mert mit is jelent ez az akadálytalan ki- és besurranás? Nyugtalan kedélyre vall, bizonytalan önmegbecsülésre, tisztátlan vágyakra, rossz tulajdonságokra, és ezek még sokkal rosszabbá válnak az odú megléte folytán, amely mégiscsak itt van, és bizalmat önt abba, aki teljesen megnyílik elõtte. Most persze rajta kívül vagyok, és a visszatérés lehetõségét kutatom; ebbõl a szempontból nagyon kívánatos volna a szükséges technikai berendezés. De talán mégsem volna annyira kívánatos. Nem becsüljük-e le nagyon az odút pillanatnyi ideges félelmünkben, ha csak üregnek tekintjük, amelybe a lehetõ legnagyobb biztonsággal be akarunk kúszni? Igaz, ennek a biztos üregnek a szerepét is betölti, vagy be kellene töltenie, és ha elképzelem, hogy veszedelemben vagyok, akkor összeszorított fogakkal és akaraterõm megfeszítésével arra törekszem, hogy az odú pusztán egy életem megmentésére szánt lyuk legyen, és hogy ezt a tisztán kitûzött feladatot a lehetõ legtökéletesebben töltse be, és minden más feladattól hajlandó volnék eltekinteni. Most azonban az a helyzet, hogy a valóságban - és erre nagy szükségben nincs szemünk, és még veszélyeztetett idõkben is el kell elõbb érnünk, hogy legyen rá szemünk - ad ugyan biztonságot, de korántsem elegendõt, hiszen vajon eloszlanak-e benne egy pillanatra is a gondok? Másfajta, büszkébb, tartalmasabb, gyakran igen-igen visszafojtott gondok ezek, de talán éppoly emésztõek, mint azok, amelyeket az élet odakint tartogat. Ha az odút csakis életem biztosítása végett építettem volna meg, talán nem csalatkoznék ugyan, de mégsem volna számomra kedvezõ az arány az iszonytató munka és a tényleges biztonság között, legalábbis amennyire ezt átérezni és hasznosítani tudom. Nagyon fájdalmas ezt bevallani magamnak, de meg kell tennem, éppen e bejáratra való tekintettel, amely most elõttem, építõje és tulajdonosa elõtt, bezárul, sõt szinte görcsösen összeszorul. De az odú éppenséggel mégsem csak menedéklyuk. Amikor a Vártéren állok, feltornyosuló húskészletem gyûrûjében, arccal a tíz folyosó felé fordulva, amely innen indul ki, mindegyik külön-külön az egész térnek megfelelõen süllyed vagy emelkedik, nyúlik vagy kerekedik, tágul vagy szûkül, és mind egyformán csöndes és üres, és kész arra, hogy a maga módján tovavezessen a sok tér felé, és ezek is mind csöndesek és üresek - akkor távol áll tõlem a biztonság gondolata, akkor pontosan tudom, hogy ez itt a váram, amelyet foggal és körömmel, döngöléssel és ütögetéssel csikartam ki az ellenszegülõ földtõl, és az én váram, amely semmiképp sem lehet másé, és olyannyira az enyém, hogy itt végsõ soron nyugodtan fogadhatom a halálos sebet is ellenségemtõl, mert vérem itt az én talajomba szivárog, és nem megy veszendõbe. És van-e - mi volna? - más értelme a szép óráknak is, amelyeket félig békésen szunnyadozva, félig boldogan virrasztva e folyosókon töltök, hiszen ezeket egész pontosan a magam számára terveztem, jólesõ nyújtózkodásra, gyermekes hánytorgásra, álmatag heverésre, boldog elalvásra. És a kis terek - mindet jól ismerem, teljesen egyformák, és mégis, már a falak íve szerint is csukott szemmel világosan meg tudom õket különböztetni egymástól - békésen és melegen fognak körül, ahogy madarat sem fog körül a fészke. És minden, minden csöndes és üres.

De ha így van, akkor miért habozom, miért félek jobban a betolakodótól, mint attól a lehetõségtõl, hogy talán sosem látom viszont az odúmat? Nos, ez utóbbi szerencsére képtelenség, egyáltalán nem volna arra szükség, hogy elõbb gondolatilag tisztázzam, mit jelent nekem az odú, én és az odú úgy összetartozunk, hogy félelmeim ellenére nyugodtan, nyugodtan letanyázhatnék itt, meg sem kellene kísérelnem, hogy legyõzzem magam, és aggodalmaim ellenére kinyissam a bejáratot, teljességgel elegendõ volt, ha tétlenül várnék, mert tartósan semmi sem választhat el bennünket, és valamiképpen egészen biztosan lejutok végül. De persze, mennyi idõ múlhat el addig, és mi minden történhet itt fent, és odalent is ebben az idõben? És mégis csak rajtam áll, hogy megrövidítsem ezt az idõszakaszt, és rögtön megtegyem a szükséges lépéseket.

És most, fáradtságomban már gondolkodásra is képtelenül, csüngõ fejjel, imbolygó lábbal, félig alva, inkább tapogatózva, mint járva, közeledem a bejárathoz, lassan felemelem a mohát, lassan lebocsátkozom, a bejáratot szórakozottságból szükségtelenül hosszú ideig fedetlenül hagyom, aztán eszembe jut, amit elmulasztottam, ismét kiszállok, hogy jóvátegyem, de miért szállok ki? Csak a mohatetõt kell behúznom, jó, ismét lebocsátkozom, és most végre bezárom a mohatetõt. Csak ebben az állapotban, kizárólag ebben az állapotban tudom ezt a mûveletet végrehajtani. Ekkor azután lefekszem a moha alatt, a behozott zsákmány tetejére, vér és húslé vesz körül, és az áhított alvásba merülhetnék. Semmi sem zavar, senki sem követ, úgy látszik, a moha fölött, legalábbis mostanáig, nyugalom van, és még ha nem volna, azt hiszem, akkor sem vesztegetném most idõmet megfigyelésekre, helyet változtattam, a fenti világból odúmba érkeztem, és rögtön érzem ennek hatását. Új világ ez, mely új erõt ad, és ami fent fáradság, az itt nem számít annak. A kimerültségtõl már-már eszméletlenül tértem vissza egy utazásról, de régi lakásom látványa, az itt váró berendezési munkálatok, annak szükségessége, hogy legalább felületesen szemügyre vegyek minden teret, és fõként, hogy a leggyorsabban elõnyomuljak a Vártérig, mindez nyugtalansággá és buzgalommá változtatja fáradtságomat, úgy tetszik, mintha odúba lépésem pillanatában hosszú és mély alvás üdített volna fel. Az elsõ munka nagyon fáradságos, és teljesen igénybe vesz: nevezetesen a zsákmányt keresztül kell hurcolnom a labirintus szûk és vékony falú folyosóin. Teljes erõmbõl nyomulok elõre, megy is, de úgy érzem, nagyon lassan, hogy meggyorsítsam, visszarántva letéptem a hústömeg egy részét, átnyomulok fölötte, áttörök rajta, most csak egy rész van elõttem, most könnyebb elõretolnom, de olyannyira a hústömegek közé szorultam itt a szûk folyosókon, amelyeken még akkor sem mindig egyszerû átvergõdni, amikor egyedül vagyok, hogy könnyen megfulladhatok a saját készleteimben, olykor már csak zabálás és ivás segítségével óvhatom meg magam szorításuktól. De a szállítás sikerül, nem túlságosan hosszú idõ alatt befejezem, megbirkóztam a labirintussal, fellélegezve állok egy szabályos folyosón, a zsákmányt egy összekötõ folyosón át az ilyen esetekre fenntartott fõfolyosóra terelem, amely merész lejtéssel a Vártérre vezet. Ez már nem is munka, valósággal magától görög és folyik az egész lefelé. Végre a Vártéren vagyok! Végre megpihenhetek. Semmi sem változott, úgy látszik, nem történt semmilyen nagyobb szerencsétlenség, a kis károkat, amelyeket elsõ pillantásommal észreveszek, hamarosan kijavítom, csak még elõtte hosszan kell bolyonganom a folyosókon, de ez nem fáradság, ez csevegés barátokkal, mint ezt régen tettem, vagy - még korántsem vagyok olyan öreg, de sok tekintetben már teljesen összezavarodnak az emlékeim - ahogy tettem, vagy ahogy hallottam, hogy történni szokott. A második folyosóval kezdem most el, szándékosan lassan, miután láttam a Várteret, végtelenül sok az idõm - odúmban mindig végtelenül sok az idõm -, mert mindaz, amit itt teszek, jó és fontos, és bizonyos mértékig kielégít. A második folyosóval kezdem, és középen félbeszakítom a felülvizsgálatot, és átmegyek a harmadik folyosóhoz, és hagyom, hogy visszavezessen a Vártérre, és most persze ismét újra kell kezdenem a második folyosót, és így játszom a munkával, és szaporítom és nevetgélek magamban, és örülök, és tökéletesen megzavarodom a sok munkától, de nem tágítok. Hiszen miattatok jöttem, ti folyosók és terek, és kiváltképpen miattad, Vártér, semmibe vettem az életemet, miután sokáig ostobán féltettem vacogva, és halogattam hozzátok a visszatérést. Mit törõdöm a veszedelemmel, most, amikor nálatok vagyok. Hozzám tartoztok, én hozzátok, össze vagyunk kötve, mi történhet velünk? Még azt sem bánom, ha a fönti nép már tolul felénk, és felkészült már az orr, amely átböki a mohát. És némaságával és ürességével az odú is köszönt engem, és megerõsíti, amit mondok. Most azonban bizonyos lomhaság lesz úrrá rajtam, és egyik kedvenc helyemen kissé összegömbölyödöm, még távolról sem szemléltem meg mindent, de hiszen tovább akarom szemlélni, mindvégig, az egészet, nem akarok itt aludni, csak a csábításnak engedek kicsit, hogy úgy rendezkedjem be, mintha aludni akarnék, meg akarom vizsgálni, hogy ez még most is olyan jól sikerül-e itt, mint korábban. Sikerül; de nem sikerül elszabadulnom, itt maradok, mély álomban.

Bizonyára nagyon sokáig aludtam. Csak utolsó, önként szétoszló álmomból ébredek fel, ez már nagyon éber álom lehetett, mert egy magában véve alig hallható sziszegés riaszt fel. Azonnal felismerem, hogy az apró állatok, amelyekre túlontúl kevéssé ügyelek, melyeket túlontúl kímélek, távollétemben valahol új utat fúrtak, ez belefutott egy régi útba, a levegõ összekeveredik ott, és onnan ered a sziszegõ zörej. Milyen szakadatlanul tevékeny népség ez, és milyen terhes a szorgalma! Elõször folyosóm falánál gondosan fülelve, kísérleti fúrások segítségével meg kell majd állapítanom a zavarás helyét, és csak azután küszöbölhetem ki a zörejt. Egyébként az új nyílás, ha valamiképpen megfelel az odú berendezésének, új levegõvezetékként esetleg még kapóra is jöhet. De a kicsikre sokkal jobban fogok ügyelni, mint eddig, egyetlenegyet sem szabad megkímélnem.

Mivel nagy gyakorlatom van az ilyen vizsgálatokban, bizonyára hamar végzek, és rögtön ezzel kezdhetem, noha más munkák is várnak rám, de ez a legsürgetõbb, folyosóimon csöndnek kell lennie. Ez a zörej egyébként viszonylag ártatlan; egyáltalán nem hallottam, amikor jöttem, pedig már bizonyára megvolt; elõbb ismét teljesen otthonossá kellett válnom, hogy meghalljam, bizonyos értelemben ez csak a háztulajdonos fülével hallható. És még csak nem is állandó, mint máskor az ilyen zörejek, nagy szünetek állnak be, ezek nyilvánvalóan a légáramlás pangására vezethetõk vissza. Megkezdem a vizsgálatot, de nem sikerül megtalálnom a helyet, ahol beavatkozhatnék, néhány fúrást is végzek, de csak találomra; ennek természetesen semmi foganatja, és hiábavaló a fúrás nagy munkája, és a betemetés és elegyengetés még nagyobb munkája is. Csöppet sem jutok közelebb a zörej helyéhez, mindig változatlanul gyéren hallatszik, szabályos szünetekkel, hol sziszeg, hogy pedig fütyül. Nos, átmenetileg fel is hagyhatnék a kutatással, nagyon zavaró ugyan a zörej, de feltételezett eredetéhez aligha férhet kétség, aligha fog tehát erõsbödni, ellenkezõleg, az is megtörténhet, hogy - mindenesetre eddig még sohasem vártam ilyen sokáig - az idõ folyamán az ilyen zörejt a kis furkáló további munkája magától megszünteti, és, ettõl eltekintve, gyakran egy véletlen könnyen rávezet a zavarás nyomára, míg a rendszeres kutatás sokáig csõdöt mondhat. Így vigasztalom magam, és szívesebben kószálnék tovább a folyosókon, és keresném fel a tereket, amelyek közül sokat még viszont sem láttam, és eközben mindig egy kis idõre visszaszaladnék a Vártérre, de nem tehetem, tovább kell kutatnom. A kis népség sok idõbe, sok értékesebben felhasználható idõmbe kerül. Ilyen alkalmakkor általában a technikai probléma vonz, például a zörej nyomán, amelynek minden finom árnyalatát meg tudja különböztetni fülem, képzeletemben egészen pontosan felrajzolom a zörej indítékát, és most unszol a vágy, hogy ellenõrizzem: megfelel-e a valóság elképzeléseimnek. Jó okom van erre, mert amíg itt ténymegállapítás nem következik be, biztonságban sem érezhetem magam, még akkor sem, ha csak annak megállapításáról volna szó, hogy a falról lehulló homokszem hová gurul. És egy ilyen zörej ebben a tekintetben egyáltalán nem jelentéktelen ügy. De akár jelentõs, akár jelentéktelen, bárhogy is keresem, semmit sem vagy inkább túlontúl sokat találok. Éppen kedvenc helyemen kellett ennek megtörténnie, gondolom, jó messzire elmegyek onnan, csaknem a következõ térhez vezetõ út közepéig, voltaképpen tréfa az egész, mintha azt akarnám bebizonyítani, hogy nemcsak kedvenc helyem tartogatja számomra ezt a zavaró megnyilvánulást, hanem másutt is hallhatók zavaró zörejek, és mosolyogva fülelni kezdek, de csakhamar felhagyok a mosolygással, mert ugyanazt a sziszegést hallom itt is. Hiszen semmiség ez, néha azt hiszem, rajtam kívül senki sem hallaná, én persze mind kivehetõbben hallom most, a gyakorlat élesebbé tette hallásomat, de valójában mindenütt egészen pontosan ugyanaz a zörej hallható, mint errõl az összehasonlítás révén megbizonyosodhatom. Nem is erõsbödik, ezt felismerem, amikor a folyosó közepén, nem egészen a falhoz hajolva, fülelek. Egyáltalán, ilyenkor erõm megfeszítésével, sõt magamba mélyedve tudom csak hébe-hóba egy-egy hang leheletnyi nyomát inkább kitalálni, mint meghallani. De éppen ez a minden helyen tapasztalható egyformaság zavar a leginkább, mert nem hozható összhangba eredeti feltételezésemmel. Ha helyesen ismertem volna fel a zörej okát, akkor az egy meghatározott helyrõl erõsebben áradna - éppen ezt a helyet kellene megtalálni -, és azután fokozatosan alábbhagyna. De ha magyarázatom nem bizonyul igaznak, akkor mi más lehet ez? Fennáll még az a lehetõség, hogy két zörejközpont létezik, hogy mindmostanáig csak a központoktól távoli helyrõl füleltem, és hogy amikor az egyik központhoz közeledtem, erõsbödtek ugyan a zörejei, de a másik központ zörejeinek csökkenése folytán az összeredmény a fül számára mindig megközelítõleg azonos maradt. Amikor nagyon füleltem, már-már olyan hangkülönbségeket véltem felismerni, amelyek, ha nagyon homályosan is, de megfeleltek az új feltételezésnek. A kísérleti terepet mindenesetre az eddiginél sokkal szélesebb körre kellett kiterjesztenem. Ezért elmegyek lefelé a folyosón, egészen a Vártérig, és ott is fülelni kezdek. Különös, itt is ugyanaz a zörej. Nos, olyan zörej ez, amelyet némely jelentéktelen, furkáló állatok okoznak, amelyek gyalázatosan kihasználták távollétem idejét, persze minden ellenem irányuló szándék távol áll tõlük, csak munkájukkal foglalatoskodnak, és ameddig nem kerül akadály az útjukba, tartják eredeti irányukat, mindezt tudom, mégis érthetetlennek találom és izgat, és megzavarja a munkám szempontjából oly szükséges józan észt, hogy egészen a Vértérig merészeltek elõrehatolni. Ebben a vonatkozásban nem akarom eldönteni: a furkálókat vajon eddig az a mégiscsak jelentõs mélység ijesztette-e el, amelyben a Vártér elterül, vagy nagy kiterjedése és az ezzel járó erõs légáramlás, vagy egyszerûen az a tény hatolt valamiféle hírek útján tompa értelmükig, hogy ez itt a Vártér? Mindenesetre ez ideig nem észleltem fúrást a Vártér falain. Érkeztek ugyan tömegesen állatok, amelyeket az erõs kigõzölgés vonzott ide, ilyenkor biztosra vadászhattam, de valahol fent fúrták át magukat folyosóimra, és így futottak rajtuk lefelé, szorongva bár, de hatalmas vonzásnak engedve. Most azonban furkáltak a folyosóimon is. Bárcsak megvalósítottam volna ifjú- és fiatal férfikorom legfontosabb terveit, vagy inkább: bárcsak lett volna megvalósításukhoz elegendõ erõm, mert akaratban nem volt hiány. Egyik kedvenc tervem az volt, hogy elválasztom a Várteret a környezõ földtõl, vagyis falait csak mintegy az én nagyságomnak megfelelõ vastagságban hagyom meg, ezen túl azonban a Vártér körül egy a földtõl sajnos el nem választható kis alapzatot nem számítva, a fal külméretének megfelelõ üreges teret alkotok. Ebben az üreges térben képzeltem el mindig, és bizonyára nem alaptalanul, a számomra lehetséges legszebb tartózkodási helyet. E kerek öblön csüngni, felhúzódzkodni, lecsúszni, átfordulni és ismét talajra lépni, és mindezeket a játékokat a szó szoros értelmében a Vártér testén játszani el, és mégsem voltaképpeni területén, lehetõséget kapni arra, hogy a Várteret elkerülhessem, szememet pihentessem, a Vártér látásának örömét késõbbi órára halasszam, de ne kelljen lemondanom róla, hanem a szó szoros értelmében szilárdan a karmaim közt tarthassam, ami lehetetlen, ha csak a szokásos nyílt feljáró vezet hozzá, fõként azonban elérni, hogy õrizhessem, látványa hiányáért tehát oly módon juthassak kárpótláshoz, hogy amennyiben választanom kellene a Vártér és az üres térség között, bizonyára az utóbbin tartózkodnék életem végéig, mindig csak ott barangolnék föl-alá, és védeném a Várteret. Akkor nem hallatszanának zörejek a falakban, nem hatolnának el pimasz furkálások egészen a térig, akkor szavatolva volna ott a béke, és én lennék az õre; és nem a kis népség furkálását kellene kelletlenül hallgatnom, hanem elragadtatva fülelnék a Vártér csendjének morajára, amelyet most teljességgel nélkülözök.

De mindez a szépség most csak ábránd, és munkához kell látnom, valósággal örülnöm kell, hogy munkám most közvetlenül is a Vártérre vonatkozik, mert ez szárnyakat ad nekem. Persze, mint ez egyre nyilvánvalóbbá válik, minden erõmet össze kell szednem ehhez a munkához, amely eleinte egészen jelentéktelennek látszott. Most lehallgatom a Vártér falait, és akárhol fülelek, fent és lent, a falaknál vagy a talajnál, a bejáratoknál vagy a bensõ térségekben, mindenütt, mindenütt ugyanaz a zörej. És mennyi idõbe, mennyi erõfeszítésbe kerül ez a hosszú fülelés a meg-megszakadó zörejre! Ha akarnám, kis öncsaló vigaszt meríthetnék abból, hogy itt a Vártéren, ha fülemet eltávolítom a földtõl, ellentétben a folyosókkal, a tér méretei miatt semmit sem hallani. Csak azért végzem el gyakran ezeket a kísérleteket, hogy kipihenjem magam, hogy magamba szálljak - feszülten fülelek, és boldog vagyok, hogy semmit sem hallok. De egyébiránt mi történhetett? Ez a jelenség teljességgel zátonyra futtatja elsõ magyarázatomat. De el kell utasítanom más kínálkozó magyarázatokat is. Felmerülhetne, hogy éppen magukat az apróságokat hallom munka közben. Ez azonban ellentmondana minden tapasztalatnak; csak nem kezdhetem hirtelen hallani, amit sohasem hallottam, noha mindig létezett? Talán az évek során érzékenyebb lettem az odúban a zavarások iránt, de hallásom semmiképpen sem lett élesebb. Az apróságoknak éppen az a lényegük, hogy nem hallani õket. Hiszen egyébként tûrtem volna õket valaha is? Az éhezés kockázatát is vállalva kiirtottam volna õket. De talán - ez a gondolat is felrémlik bennem - olyan állatról van szó, amelyet még nem ismerek. Ez lehetséges. Már elég régen és gondosan figyelem ugyan az életet idelent, de a világ sokrétû, és soha sincsen híján gonosz meglepetéseknek. De feltehetõen ez nem egyetlen állat, egész csorda törhetett be hirtelen az én területemre, kis állatok nagy csordája, amelyek, mivel egyáltalán hallhatók, az apróságok fölött állnak ugyan, de csak kevéssel, mert munkájuk magában véve csak csekély zörejjel jár. Tehát lehetnek ismeretlen állatok is, vándorló csorda, amely csak tovavonul, zavar ugyan, de menete nemsokára véget ér. Így hát voltaképpen várhatnék, és végül is nem kellene fölösleges munkát végeznem. De ha idegen állatok, akkor miért nem láthatom õket? Már ástam annyit, hogy legalább egyet elcsíphessek, de egyetlenegyet sem találok. Eszembe jut, hogy talán egészen parányi állatok, sokkal kisebbek, mint amilyeneket ismerek, csupán az általuk okozott zörej nagyobb. Ezért megvizsgálom a kiásott földet, magasba dobom a rögöket, hogy a legparányibb részecskékre essenek szét, de a lármacsinálók nincsenek köztük. Lassan belátom, hogy az ilyen véletlenszerû kis ásásokkal mit sem érhetek el, csak odúm falait túrom így fel, itt-ott sietõsen lyukat kaparok, de nincs idõm betemetni, sok helyen már földkupacok akadályozzák a járást és a kilátást. Ez persze csak mellesleg zavar, most sem járkálni, sem körülnézni, sem pihenni nem tudok, munka közben már jó néhányszor elaludtam valamelyik lyuknál, mancsomat felülrõl beakasztva a földbe, melybõl félálomban még le akartam tépni egy darabot. Most megváltoztatom módszeremet. Szabályszerû nagy árkot húzok a zörej irányában, és nem hagyom addig abba az ásást, ameddig minden elmélettõl függetlenül, meg nem találom a zörej valódi okát. Akkor felszámolom, ha erõmbõl telik, ha pedig nem telik, akkor legalább meglesz a bizonyosságom. Ez megnyugtat vagy kétségbe ejt majd, de akárhogyan legyen is, így vagy úgy: bizonyosságom kétségbevonhatatlan és jogosult lesz. Ez a döntés hasznomra válik. Elhamarkodottnak látom minden eddigi tettemet; a visszatérés izgalmában, amikor még nem szabadultam meg a fenti világ gondjaitól, még nem oldódtam fel teljesen odúm békéjében, még túlságosan érzékeny voltam, amiért oly sokáig nélkülöznöm kellett ezt, egy vitathatatlanul különös jelenség megfosztott józan eszemtõl. Mi is ez? Halk sziszegés, mely csak hosszú szünetekben hallható, egy semmi, melyet nem mondanám, hogy meg lehet szokni; nem, megszokni nem lehet, de egy darabig meg lehet figyelni, kifejezett ellenakciók nélkül, néhány óra elteltével alkalmilag odafülelhetek, és az eredményt türelmesen összegezhetem, de nem kell, mint eddig, fülemet végigcsúsztatnom a falon, és a zörej hallatára csaknem minden alkalommal föltépnem a földet, tulajdonképpen nem is azért, hogy találjak valamit, hanem hogy olyasvalamit tegyek, ami megfelel bensõ nyugtalanságomnak. Most, remélem, megváltozik ez. És ezután mégsem remélem - mint behunyt szemmel, magam miatt dühöngve bevallom -, mert a nyugtalanság még most is éppúgy vacog bennem, mint órák óta, és ha értelmem nem tartana vissza, valószínûleg a legszívesebben bárgyún, csökönyösen, csak az ásás kedvéért ásni kezdenék valahol, függetlenül attól, hogy hallható-e ott valami vagy sem, már csaknem az apróságokhoz hasonlóan, amelyek vagy tökéletesen értelmetlenül ásnak, vagy csak azért, mert földet zabálnak. Csábít és ugyanakkor mégsem csábít az új, ésszerû terv. Semmi sem hozható fel ellene, legalábbis én nem tudok felhozni ellene semmit, amennyire én látom, a célhoz kell vezetnie. És alapjában véve mégsem hiszek benne, oly kevéssé hiszek benne, hogy még csak az eredmény lehetséges iszonyatától sem félek, még egy iszonyú eredményben sem hiszek; sõt, úgy tetszik, már a zörej elsõ jelentkezésekor gondoltam arra, hogy ilyen következetesen kellene ásnom, és csak azért nem kezdtem hozzá mind ez idáig, mert nem bíztam benne. Mindazonáltal természetesen elkezdem az ásást, nincs más lehetõségem, de nem kezdek rögtön hozzá, kissé elhalasztom a munkát. Ha a józan ész ismét visszanyeri becsületét, akkor tegye azt teljesen, nem ugrom fejest ebbe a munkába. Mindenesetre elõbb helyrehozom a károkat, amelyeket vájkáló munkámmal okoztam, nem kevés idõmbe kerül ez, de szükséges; ha az új árok csakugyan célhoz vezet, akkor valószínûleg hosszú lesz, és ha nem vezet célhoz, akkor végtelen lesz, ez a munka mindenesetre azt jelenti, hogy hosszabb ideig távol kell maradnom az odútól ami nem lesz olyan rossz, mint amikor a fenti világban tartózkodtam, amikor akarom, félbeszakíthatom a munkát, és hazalátogathatok, és még ha nem teszem is, a Vártér levegõje elhatol hozzám, és körülleng munka közben, de mégis távol leszek az odútól, kiszolgáltatva egy ismeretlen sorsnak, ezért rendben akarom magam mögött hagyni az odút, ne mondhassák, hogy én, aki a nyugalmáért küzdöttem, magam dúltam fel, és nem állítottam rögtön helyre. Így hát azzal kezdem, hogy visszakaparom a földet a lyukakba, olyan munka ez, amelyet pontosan ismerek, amelyet számtalanszor végeztem már, szinte észre sem vettem, hogy dolgozom, és amelyet, különösen ami az utolsó döngöléseket és simításokat illeti - ez bizonyára nem csupán öndicséret, ez a puszta igazság -, felülmúlhatatlanul hajtok végre. Ezúttal azonban nehezemre esik, szórakozott vagyok, munka közben újból és újból falhoz nyomom a fülemet, hallgatózom, és a frissen kiemelt földet ismét egykedvûen magam alá potyogtatom, vissza a lejtõn. A végsõ szépítési munkálatokat, amelyek nagyobb figyelmet követelnek, alig bírom végrehajtani. Rút buckák, zavaró repedések maradnak, nem beszélve arról, hogy egészében véve sem akar újból helyreállni az ily módon megfoltozott fal régi lendülete. Azzal próbálom vigasztalni magam, hogy ez csak ideiglenes munka. Ha visszatérek, és ismét béke lesz, mindent végérvényesen kijavítok, menni fog minden, mint a karikacsapás. Igen, a mesében minden úgy megy, mint a karikacsapás, és ez a vigasz is a mesék világába való. Jobb lenne most rögtön tökéletes munkát végezni, sokkal hasznosabb lenne, mint folyton félbeszakítani, a folyosókon barangolni, és új zörejgócokat megállapítani, ami csakugyan nagyon könnyû, hiszen ehhez csak meg kell állni, és fülelni kell tetszés szerinti helyen. És egyéb haszontalan felfedezéseket is teszek. Néha úgy rémlik, mintha abba maradt volna a zörej, hiszen hosszú szünetekkel jelentkezik, egy-egy ilyen sziszegést olykor meg sem hallok, túl hangosan lüktet a vér a fülemben, ilyenkor összefolyik két szünet, és kis ideig azt lehet hinni, hogy örökre véget ért a sziszegés. Nem fülelek tovább, felugrom, hirtelen megváltozik az egész élet, mintha megnyílna a forrás, amelybõl az odú csöndje árad. Óvakodom attól, hogy rögtön ellenõrizzem felfedezésemet, keressek valakit, akivel elõbb vitathatatlanul megoszthatnám, ezért a Vártérre ügetek, emlékeztetem magam arra - mivel teljes lényemmel új életre ébredtem -, hogy már régen nem ettem, elõrángatok valamit a készletbõl, amelyet félig betemetett a föld, és még tömöm magamba, miközben visszafutok a hihetetlen felfedezés helyére, elõször csak mellesleg, futólag, evés közben akarok ismét megbizonyosodni a dologról, fülelek, de a futólagos odafülelésbõl rögtön kitetszik, hogy gyalázatosan tévedtem, rendületlenül folytatódik a sustorgás ott messze a távolban. És kiköpöm az ételt, és legszívesebben a földre tipornám, és visszatérek a munkámhoz, fogalmam sincs, melyikhez; valahol, ahol szükségesnek látszik, és ilyen hely elég van, gépiesen tevékenykedni kezdek, mintha csak a felvigyázó jönne, és komédiázni kellene neki. De alig dolgozom ily módon egy kevéskét, mikor új felfedezés adódhat. Mintha a zörej erõsbödött volna, természetesen nem sokkal, mindig csak a legfinomabb különbségekrõl van szó, de kissé mégis erõsebb lett, tisztán hallható. És ez az erõsbödés közeledésnek látszik, még sokkal kivehetõbben, mint ahogyan az erõsbödés hallható, a szó szoros értelmében látszik a lépés, amellyel közeledett. Visszaugrom a faltól, egy pillantással át akarok tekinteni minden olyan lehetõséget, amely ebbõl a felfedezésbõl következik. Olyan érzés fog el, mintha voltaképpen sohasem támadás ellen, védekezésre rendeztem volna be az odút, ez volt a szándékom, de minden élettapasztalatom ellenére lényegtelennek tûnt a támadás veszélye, és ezért a védelmi berendezkedés is - vagy nem lényegtelennek (hogyan is volna ilyesmi lehetséges!), de rangban, úgy tetszett, mélyen alatta áll a békés életet szolgáló berendezésnek, amely ezért mindenütt elõnyben részesült az odúban. Sok mindent lehetett volna létesíteni arra a célra, az alapterv megzavarása nélkül, de mindez érthetetlen módon halasztást szenvedett. Sok szerencsém volt ezekben az években, a szerencse elkényeztetett, nyugtalan voltam ugyan, de a szerencse állapotában a nyugtalanság nem hoz eredményt.

Most valójában az volna mindenekelõtt a teendõ, hogy az odút a védelem szempontjából, minden téren elképzelhetõ lehetõség szempontjából, pontosan szemrevételezzem, védelmi és ennek megfelelõ építési terveket dolgozzak ki, és azután rögtön fiatalos frissességgel munkának lássak. Ez volna a szükséges munka, amelyrõl, mellesleg szólva, természetesen réges- rég lekéstem, de a szükséges munka ez volna, és semmiképp sem valamiféle nagy kutatóárok ásása, melynek voltaképpen csak az a célja, hogy védelem nélkül minden erõmmel a veszedelem felkutatására adjam magam, abban a bolond félelemben, hogy nem érkezhet meg magától elég korán. Egyszerre nem értem korábbi tervemet. Az imént még ésszerûnek véltem, de most már a legcsekélyebb ésszerûséget sem lelem fel benne, ismét félbehagyom a munkát, és a fülelést is, nem akarok most további erõsbödéseket felfedezni, elegem van a felfedezésekbõl, mindennel felhagyok, már azzal is beérném, ha bensõ viszályomat lecsillapíthatnám. Ismét folyosóim kalauzolására bízom magam, mind távolabbi, visszatérésem óta még nem látott, kaparászó mancsaimtól érintetlen folyosókra jutok, amelyeknek csöndje jövetelemkor fölébred és rám borul. Nem adom át magam neki, tovasietek, egyáltalán nem tudom, mit keresek, valószínûleg idõt akarok csak nyerni. Egészen a labirintusig kalandozom el, kísértésbe esem, hogy a mohatetõnél hallgatózzam, ilyen távoli dolgok - e pillanatban oly távoliak - érdekelnek. Egészen a tetõig nyomulok fel, és hallgatózom. Mély csönd; milyen szép itt senki sem törõdik az odúmmal, mindenkinek megvan a maga dolga, amelynek semmi köze hozzám, hogyan sikerült ezt elérnem. Itt a mohatetõnél található most talán az egyetlen hely, odúmon belül, ahol órák hosszat hiába hallgatózhatok. Teljességgel visszájukra fordultak a viszonylatok odúmban; a veszedelem eddigi helye a béke helyévé vált, a Vártér viszont belesodródott a világ zajába és veszedelmeibe. Ami még rosszabb: valójában itt sincs béke, itt semmi sem változott, a veszedelem, akár csöndben, akár zajongva, változatlanul a moha fölött leselkedik, de érzéketlenné váltam iránta, túlságosan igénybe vesz a falaimon belül hallható sziszegés. Csakugyan igénybe vesz? Erõsbödik, közeledik, de én áttekergõdzöm a labirintuson, és idefent veszteglek, a moha alatt, csakugyan úgy fest, mintha már átengedném a házat a sziszegõnek, és kiegyeznék, ha csak itt fent kis nyugalmam volna. A sziszegõnek? Hát új, határozott véleményem van a zörej okáról? Hát a zörej nem az apróságok fúrta járatokból ered? Nem ez a határozott véleményem? Ettõl még nem tértem el idáig. És ha nem közvetlenül a járatokból, akkor, valahogyan közvetve ered belõlük. És ha egyáltalán nem függ ezekkel össze, akkor nyilván semmit sem lehet eleve feltételezni, és meg kell várni, amíg megtalálom az okot, vagy amíg az magától megmutatkozik. Feltételezésekkel persze még most is lehetne játszani, mondhatnám például, hogy valahol messze víz tört be, és amit fütyülésnek vagy sziszegésnek hallok, az tulajdonképpen zubogás. De eltekintve attól, hogy egyáltalán nem rendelkezem ilyen irányú tapasztalatokkal - a kezdetben talált talajvizet rögtön levezettem, és nem tért vissza ebben a homokos talajban -, eltekintve ettõl, ez sziszegés, és nem lehet zubogássá átértelmezni. De mit segít, ha nyugalomra intem magam, a képzelõerõ nem akar leállni, és már valóban azt hiszem - nincs értelme annak, hogy magam elõtt tagadjam -, a sziszegést állat okozza, mégpedig nem sok kis állatka, hanem egyetlen nagy. Egy és más ez ellen szól. Hogy a zörej mindenütt hallható és mindig egyforma hangerõvel, ráadásul szabályszerûen, éjjel, nappal. Persze eleinte inkább sok kis állat feltételezésére kellett hajlani, mivel azonban ásásaim során meg kellett volna találnom õket, és semmit sem találtam, csak a nagy állat létezésének feltételezése maradt meg, annál is inkább, mivel mindaz, ami ennek a feltételezésnek ellentmondani látszik, csupa olyasmi, ami az állatot nem lehetetlenné, hanem csak minden elképzelést felülmúlóan veszedelmessé teszi. Csak azért védekeztem e feltételezés ellen. Felhagyok ezzel az öncsalással. Már régóta játszom a gondolattal, hogy azért hallható még nagy távolságból is, mert dühödten dolgozik, oly gyorsan fúrja át magát a földön, ahogyan a járókelõ megy a szabad folyosón, reszket a föld, amíg ás, még akkor is, amikor már továbbhaladt, ez az utórezgés és a munka zöreje egyesül távolról, és én, aki csak a zörej végsõ elapadását hallom, mindenütt egyforma hangerõt észlelek. Ehhez járul, hogy az állat nem felém tart, ezért nem változik a zörej, inkább olyan terv forog fenn, melynek értelmét nem látom át, csak feltételezem, hogy az állat - noha egyáltalán nem állítom, hogy tud rólam - körülkerít, néhány kört már nyilván húzott is odúm körül, amióta megfigyelem. Jócskán elgondolkoztat a zörej módja, a sziszegés vagy fütyülés. Ha a magam módján vakarom és kaparom a földet, akkor az egészen másként hangzik. Csak azzal magyarázhatom a sziszegést, hogy az állatnak nem a karma a fõszerszáma, amelyet talán csak segítségképpen használ, hanem orra vagy ormánya, amelynek persze, iszonytató erejétõl eltekintve, nyilván néminemû éle is van. Valószínûleg egyetlen hatalmas döféssel fúrja ormányát a földbe, és hatalmas darabot szakít ki belõle, eközben semmit sem hallok, ez a szünet, ezután azonban újra levegõt vesz az új döféshez. Ezt a levegõvételt, amely nyilván földet rengetõ lárma, nemcsak az állat ereje, hanem sietsége, munkakedve miatt is, ezt a lármát hallom én azután halk sziszegésnek. Azonban teljességgel érthetetlennek tartom továbbra is, hogy megszakítás nélkül tud dolgozni; talán a kis szünetekben csöpp pihenésre is nyílik alkalma, de valódi, nagy pihenésre láthatólag nem kerített még sort, éjjel-nappal ás, változatlan erõvel és frissességgel, mihamarabb kivitelezendõ tervét tartva szem elõtt, amelynek megvalósítására minden képessége megvan. Nos, ilyen ellenfélre nem számíthattam. De sajátosságaitól eltekintve mégis csupán olyasvalami történik, amitõl tulajdonképpen mindig is tartanom kellett volna, ami ellen mindig is óvintézkedéseket kellett volna tennem: valaki közeledik! Hogyan történhetett, hogy oly sokáig minden csöndben és szerencsésen folyt le? Ki vezérelte útjukra ellenségeimet, hogy nagy kört írtak le tulajdonom körül? Miért védett oly sokáig a sors, ha most ennyire megrémít? Mit nyomnak a latban mindazok a kis veszedelmek, amelyek végiggondolásával az idõt vesztegettem, ehhez az egyhez képest! Reméltem-e én, mint az odú tulajdonosa, hogy fölébe kerekedhetem mindenkinek, aki csak jön? Éppen mint e nagy, kényes mû tulajdonosa vagyok fegyvertelen, érthetõ módon, minden komolyabb támadással szemben. Elkényeztetett a szerencse, hogy az én tulajdonom az odú, kényessége kényessé tett, sérülései úgy gyötörnek, mintha az enyéim volnának. Éppen ezt kellett volna elõre látnom, nemcsak a magam védelmére kellett volna gondolnom - és még ezt is milyen könnyelmûen és eredménytelenül tettem -, hanem az odú védelmére is. Kiváltképpen arról kellett volna gondoskodnom, hogy az odú egyes részeit, mégpedig lehetõleg sok részét, támadás esetén a lehetõ legrövidebb idõn belül be lehessen temetni, és így elválasztani a kevésbé veszélyeztetett részektõl, mégpedig olyan földtömeg segítségével és olyan hatékonyan, hogy a támadónak sejtelme se legyen arról, hogy a voltaképpeni odú csak ezek mögött rejlik. Sõt e földtömegeknek nemcsak arra kellene alkalmasnak lenniük, hogy elrejtsék az odút, hanem arra is, hogy magát a támadót betemessék. A legcsekélyebb ilyen jellegû kísérletet sem tettem, semmi, az égvilágon semmi sem történt ezen a téren, könnyelmû voltam, mint egy gyerek, férfikoromat gyermeteg játékokkal töltöttem el, még a veszedelem gondolatával is csak játszadoztam, a valódi veszedelmekre valójában nem gondoltam. Pedig figyelmeztetésekben nem volt hiány.

Olyasmi persze nem történt, ami a mostanival felérne, mindazonáltal mégis tapasztaltam valami hasonlót az odú építésének kezdeti idõszakában. A fõ különbség éppen az, hogy az építkezés kezdeti idõszakában volt... Akkoriban, a szó szoros értelmében tanoncként még az elsõ folyosón dolgoztam, a labirintusnak csak durva körvonalait vázoltam fel, egy kis teret kivájtam már, de az, terjedelmét és falkezelését illetõen, teljesen félresikerült; röviden, olyannyira a kezdet kezdetén tartottam, hogy csak kísérletnek számíthatott minden, olyasvalaminek, amit, ha egyszer türelmemnek vége szakad, nagyobb sajnálkozás nélkül hirtelen félbe lehetett volna hagyni. Ekkor történt, hogy egyszer a munkaszünetben - egész életemben mindig túlságosan sok munkaszünetet tartottam - földkupacaim között feküdtem, és hirtelen távoli zörejt hallottam. Fiatal voltam; inkább kíváncsiság fogott el, mint félelem. Félbehagytam a munkát, és fülelni kezdtem, mindenesetre füleltem, és nem futottam fel a moha alá, hogy ott elnyúljak, és ne kelljen

[Rosen]

Móra Ferenc

SZÉPEN SZÓLÓ MUZSIKA

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körte-muzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta.

Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körte-muzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körte-muzsikáig látok vissza. Ami elõtte volt, az elmosódik elõttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban.

A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertõl kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödrébõl.

Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván:

- Nos, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát.

Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülõs farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy van már nekem körte-muzsikám otthon.

- Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint a többi - motoszkált a tót fanyelû bicskájával a körte-muzsika sípján. - Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?

Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával az az ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó.

- Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! - tátogatta utánam a tót bácsi a harcsaszáját.

De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem, akkorra minden fortélyát kitanultam a körte-muzsikának. Ha csak a számhoz érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók, csikorgatni, mint a csíz.

Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt:

- Szép mucita! Fúadd méd, bátókám!

De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a pápaszeme, ha lehajolt a húgicámhoz.

- Úgy, úgy, öcsikém - borzolta föl a hajamat a homlokomon -, csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge nádszálkisasszonynak.

A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan elmosolyodott, én pedig rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele a ház.

- Elég lesz már, kis muzsikásom - törülgette le anyám a verejtéket a homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon.

Az ám, csakhogy édesapám meg akkor tért haza a szõlõbõl, neki is be kellett mutatnom a tudományomat.

Meg is csudálta illendõen. Azt mondta, egész erdõre való madár van elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy ilyenkor már alszik minden jóravaló madár.

Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a körte-muzsikát. De ebben a percben megszólalt a beteg.

- Enim mucita, én fúok - áradt felém szájacskájából a forró lehelet, s ahogy erõtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat barnaságában, mint haldokló fehér pillék.

Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam a körte-muzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek.

Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet.

- Hát sajnálnád tõle, fiacskám? - kérdezte szomorúan.

- Hiszen úgyse tudja fújni - nyújtottam oda kelletlenül a muzsikát -, nem értenek ehhez a lányok.

Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt visszabágyadt a kezecskéje.

- No, mondtam, ugye? - kaptam diadalmasan a muzsika után, de szegénykém odább rántotta a kezét.

- Nem adom, enim mucita! - nézett rám haragosan, s bedugta a játékot a vánkoskája alá.

Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak.

- Tudsz-e te így, híres körte-muzsikás? - mintha csak ezt csattogták volna.

Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul végigdõltem a vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat.

Nem értek rá velem törõdni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú lett a hajnala.

Mert hajnalodott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez kaptam.

- A körte-muzsikám! - motyogtam ijedten. Mert azzal álmodtam, és úgy rémlett, mintha a zsebembe tettem volna.

Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatóztam a tisztaszobába, ahol a húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat.

Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám lázas arca, mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében. Odalopództam az ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá.

- Megvagy! - dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a kezemmel a körte-muzsikát.

Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot lobbant a mécses. Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte volna szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét.

Olyan fényesnek láttam és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben kiejtettem a kezembõl a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az édesanyám:

- Te jársz itt, fiam?

Én már akkorra fölmarkoltam a körte-muzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de elõbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám, akármilyen okos kislány!

Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet!

Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette, mert apámék a temetés után jártak.

Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságos könyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körte-muzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.

- Vidd el, Marika, neked adom - súgtam neki.

Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét.

- Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután - ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem.

Akkor éreztem életemben elõször fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.

Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körte-muzsikát, és három napig nem is volt kedvem elõvenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitõl kedvre derültem.

- Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tõle - szaladtam ki a temetõbe.

Az isten kertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú.

- Ide hallgass, testvérkém!

Azzal belefújtam a körte-muzsikámba, és eljajdítottam magam. Akárhogy erõlködtem, a körte-muzsika nem szólalt meg.

Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek.