A szolidaritás funkcionális elmélete és a tudat problémája
Közismert a mechanikus szolidaritás durkheimi meghatározása: „Köztudott, hogy létezik egy olyan társadalmi kohézió, amelynek az az oka, hogy minden egyedi tudat valamiképpen egy közös típusnak, a társadalom pszichikai típusának felel meg.” (1893m, 117) A gondolat Espinas [83] és Schäffle „közös tudat” fogalmára utalt vissza. A közös tudat[84] e fogalma képezte Durkheim kiindulópontját. Ezt két mozzanat is valószínűsíti. Egyrészt ez a szolidaritásforma, ez a közös tudat antropológiailag lehorgonyzott. Durkheim általános érvényű tételként (tehát nem csak a mechanikus szolidaritás állapotaira jellemzőként) szögezte le, hogy
„(k)ét tudat lakik bennünk: az egyiknek az állapotai mindegyikünkben egyéniek és csak ránk jellemzők, míg a másik állapotai az egész társadalomra nézve közösek.” (1893m, 117–
Ebből az következik, hogy minden emberi társulás – gyengébben vagy erősebben, a közös tudat terjedelmétől függően – mechanikusan szolidáris. Másrészt – e gondolat folytatásaként – egy (szándékos vagy véletlen?) szójáték a szolidaritás fogalmát egyértelműen a mechanikus szolidaritáshoz köti:
„E két tudat pedig, bár különböző (distinctes), összekapcsolódik egymással, hiszen végül is egy egységet alkotnak, mivel mindkettőt egy és ugyanazon szerv hordozza. Tehát kölcsönösen függnek egymástól (solidaires). Innen származik egy sui generis szolidaritás, amely a hasonlóságból születvén közvetlenül összekapcsolja az egyént a társadalommal.” (1893m, 118)
A kohézió biztosítéka így tehát kettős: egyrészt a tudat közössége, másrészt pedig az, hogy éppen pszichikai és testi individualitásunk következtében e közös, de egyben testhez kötött tudatelemek szilárdan „fogják”, rögzítik az individuális, kontingens pszichés mozzanatokat.[85]
A mechanikus szolidaritás elsősorban kétségtelenül azt jelenti, hogy a társadalom minden egyénében van egy azonos és közös tudattartalom – ilyen értelemben lehet a mechanikus szolidaritás erősségét „a közös tudat és az egyéni tudat terjedelmének arányával” meghatározni. (1893m, 161)[86] Durkheim azonban a mechanikus szolidaritást nem csak a kiterjedésével kívánta meghatározni. Ismeretes módon a mechanikus szolidaritás indikátoraként a represszív szankciók elterjedtségét választotta. A mechanikus szolidaritás megléte esetén, úgymond, azért dominálnak a represszív szankciók,[87] mert a kollektív tudat állapotai „erősek és határozottak” (forts et définis); ezzel kapcsolatban erős és határozott „érzelmekről”, a kollektív tudat „intenzitásáról” beszélt. (1893m, 93, 95, 161) A továbbiakban a bűn szenvedélyes megtorlását azzal magyarázta, hogy a bűn nemcsak általánosan elterjedt és erős (minden egyénben meglevő) érzelmeket, hanem egy transzcendens, azaz az egyén felett álló tekintélyt is sért, ez a tekintély pedig egy kollektív erőből származik. (1893m, 98) E három mozzanat (a tudat, az érzelmek és a tekintély) egyformán fontos. A mechanikus szolidaritást csak e három tényező – a közös tudat, közös érzelmek és a feltétlen tekintély – együtt biztosítja. E komplexitás miatt állíthatta, hogy a mechanikus szolidaritás lényegében vallási jellegű.[88]
A mechanikus szolidaritás fogalmának kialakításához vezető kutatási utat fentebb végigkövettük.[89] Szemben első megfogalmazásaival, Durkheim a könyv írása idején már nem hitte, hogy a mechanikus szolidaritás értelmében vett közös tudat választ jelenthet az eredeti, morális-politikai kérdésre, a modern társadalmak integrációjának lehetőségére is. Ahogy Durkheim előrehaladt szociológiai munkaeszközeinek konstrukciójában,[90] saját beszédének feltételeit is folyamatosan átalakította, s így azok a megoldások, amelyeket előző problémáira talált, olyan konzekvenciákkal jártak, amelyek újra illuzórikussá tették a meglelni vélt megoldást, mert átalakították a kérdés feltételeit.
Láttuk, hogy az induló morális-politikai kérdés (az egyén/társadalom viszony) hogyan vezetett egy szociológiai pozíció kialakításához (a szó ’szellemi’ és ’hivatali’ értelmében egyaránt) és a közös tudat fogalmának kialakításához-átvételéhez. A mechanikus szolidaritás elmélete már annak az eredménye, hogy a pozícióba bekerült tudós pontosította fogalmait. Ez azzal járt, hogy a mechanikus szolidaritás elmélete s vele a kollektív tudat elméletének érvényessége jelentősen redukálódott. Amikor a modern korszakra, azaz a századvégi francia állapotokra került a sor, a közös tudatra való általános retorikus utalás már nem volt elegendő. A szakszerűség, láttuk, kettős követelmény volt: egyfelől a republikánus oktatási reformok hivatali képviselői is komolyságot és színvonalas munkát vártak el az egyetemi oktatóktól, másfelől a konkurens szakokkal szemben is csak a szakszerű munka révén állhatott helyt a szociológia. De az eredeti morális-politikai probléma nyomása sem enyhült, továbbra is a társadalmi és morális kohézió lehetősége ösztönözte Durkheim kutatásait. E kettős követelmény nyomása alatt született a munkamegosztás, az organikus szolidaritás[91] elmélete.
Nem véletlen, hogy ott, ahol Durkheim a mechanikus szolidaritás visszaszorulásáról, gyengüléséről beszélt,[92] gyakoriak voltak az erkölcsi-politikai problematikára nyíltan utaló szavak, állítások. Így például azt mondta, hogy a történelemben előrehaladva „… a vallás a társadalmi élet egyre szűkebb körét fogja át. … a politikai, gazdasági, tudományos funkciók lassanként elválnak a vallásos funkciótól, önállósulnak …” (1893m, 177)[93]
Másrészt, mondta Durkheim, a kollektív típus hanyatlik, s egyidejűleg az egyéni tudat [kiterjedése, intenzitása] nő. „Ha ez a hanyatlás … legújabb civilizációnk saját terméke és a társadalmak történetének egyedülálló jelensége lenne, akkor kétségtelenül feltehetnénk a kérdést: vajon tartós lesz-e – a valóságban azonban a legtávolabbi időktől kezdve szakadatlanul folyik. … Az individualizmus, a szabad gondolat nem a mi korunktól kezdődött, nem 1789-től …” (1893m, 179) A megfogalmazáson érződik Durkheim kettős problémája: a közvetlenül nyomasztó kérdés az volt, hogy hogyan lehetséges a morális, társadalmi kohézió a századvég francia társadalmában, de ezt a kérdést Durkheim a modern társadalmak általános problémájába ágyazva akarta megoldani. A szöveg ezért tagadta, hogy a századvégi francia helyzet különös vagy egyedi lenne.
A mechanikus szolidaritás tehát Durkheim szerint általában és szükségszerűen gyengül. Durkheim nem értett egyet és nem is kívánt egyetérteni azokkal, akik az egységet, a közösséget egyértelműen a modern individualizmus fölé emelték: az utópistákkal vagy a közösség nosztalgikus dicsőítőivel. Durkheim korlátozni akarta a közösségi, mechanikus szolidaritás kiterjedését. Elméletileg ez megkívánta a különbözés mozzanatának a hangsúlyozását. Durkheim, ahogy erre többen rámutattak,[94] azt állította, hogy a közös tudat és a munkamegosztás egymásnak funkcionális alternatívái.[95] „Egyre inkább a munkamegosztás tölti be azt a szerepet, amelyet valaha a közös tudat: elsősorban ez tartja össze a magasabb rendű típusok társadalmi együtteseit (aggrégats).” (1893m, 181)[96] Ugyanezt sugallja a kétféle szolidaritás szembeállítása:
A mechanikus szolidaritás
1. közvetlenül kapcsolja az egyént a társadalomhoz,
2. a társadalom a közös hiedelmek és érzések rendszere,
3. a szolidaritás egyenesen arányos a közös eszmék erősségével és fordítottan az egyéniség fejlettségével.
Az organikus szolidaritás
1. közvetve kapcsolja az egyént a társadalomhoz,
2. a társadalom speciális funkciók rendszere,[97]
3. a szolidaritás egyenesen arányos a közös eszmék és az egyéniség fejlettségével. (1893m, 138–140)
Ami a modern társadalmakat illeti, Durkheim állítása első pillantásra világos: ezekben a társadalmakban (a megnövekedett sűrűség és az ebből eredő fokozott konkurencia következtében)[98] a társadalmi kohéziót, a szolidaritást csak a munkamegosztásosan elkülönült funkciók rendszerszerű összefüggése biztosít(hat)ja.[99] Ez azt jelenti, hogy kétféle integrációs mechanizmus létezik, és csak az egyikben játszik valamilyen szerepet a tudat.[100] A feltételezett durkheimi tudásszociológia vonatkozásában ez azt jelenti, hogy az a Divisionban csak lokális érvényességű elmélet lehetett (szemben azzal, amit a korai írások sejtetni engedtek). Csak a mechanikus szolidaritás viszonyai között lényegesek a tudati változók. A mechanikus szolidaritás viszonyai között a tudat nem a társadalmi életet kísérő epifenomén, függelék. A tudat, a tudás itt a társadalmi élet konstitutív eleme, bizonyos szempontból maga a társadalom, ahogy ez Durkheim induló programjának megfelelt. Hogy az organikus szolidaritás viszonyai között a tudati elemek, amelyek most már nem alkotnak kollektív tudatot, milyen szerepet játszanak, arra a szolidaritástipológia mintha nem adna választ; első látásra a magyarázatnak mintha nem kellene vele számolni.
Durkheim az organikus szolidaritásról beszélve Spencerrel szemben kívánt valamit állítani.[101] Igaz ugyan, hogy éppen a lényeges állításokat tartalmazó fejezetben (I. könyv, III. fejezet) mindössze egyszer utalt (egy mellékes tárgy kapcsán) Spencerre, de az egész könyvben mégis Spencer a legtöbbet hivatkozott szerző (Borlandi 1993, 68), s egyébként is, Durkheim szándéka az volt, hogy elméletileg kielégítőbb tipológiát kínáljon a katonai és ipari társadalom spenceri tipológiája helyett. Durkheim mechanikus szolidaritása különbözik is a katonai társadalom modelljétől. De van-e különbség a társadalomszerveződés elve tekintetében a munkamegosztáson, funkcionális tagozódáson alapuló és organikus szolidaritást mutató társadalom és Spencer ipari társadalma között?[102] Természetesen van – és ez az állam szerepével kapcsolatos.[103] De az alapintegrációs mechanizmus tekintetében nincs.
Durkheim ezt nem vallotta be, ezért sokszor igazságtalan volt Spencerrel szemben. Úgy látszik tehát, mintha a megközelítés logikája, az örökölt reprezentációk, érvelési módok Durkheimet éppenséggel a szándékaival ellentétes irányba sodorták volna. Ha tartaná magát elméleti állításaihoz, s az organikus szolidaritást közvetlenül az egyének kooperációjából és szerződéses kapcsolataiból eredeztetné, akkor Spencer és a közgazdászok nézeteihez közeledne (vagy azokhoz a nézetekhez, amelyeket ő Spencer és a közgazdászok nézeteinek tartott); ha viszont a könyv bevezetésében szereplő gondolatokhoz, a munkamegosztás erkölcsi jelentőségéről mondottakhoz ragaszkodik, akkor az elméleti tételekkel kerülne konfliktusba, hiszen a munkamegosztásból következő funkcionális differenciálódásból nem lehet levezetni a közös tudattartalmak meglétét.[104]
* * *
Durkheim érvelésében sok elméleti pontatlanság található. Ezek közül mostani szempontunkból az a legfontosabb, hogy Durkheim nem adta meg pontosan a munkamegosztás és az organikus szolidaritás viszonyát, azaz azt, hogy a specializálódás milyen mechanizmusokon keresztül eredményez integrációt. (Müller 1982, 130; Müller 1992, 53; Tyrell 1985, 209 sk. l.) Az utilitárius érvelés, amely az integratív mechanizmust az egyének haszonelvű viselkedésében és a boldogság vagy hasznosság ebből eredő növekedésében találja meg, Durkheim számára nyilván elfogadhatatlan volt. Az integráció pontosabb elemzésére azért is szükség lett volna, mert Durkheim a munkamegosztás kialakulása kapcsán a konkurencia dezintegráló hatásáról beszélt (1893m, 278 sk.). Ha a dezintegráló konkurencia (a munkamegosztás létrejötte révén) eltűnik, ez csak akkor vezet integrációhoz, ha feltételezzük, hogy ezáltal az addig háttérbe szorított (régi vagy új) integratív mechanizmusok működni kezdenek. Ilyen mechanizmust pedig Durkheim eddig csak egyet írt le: a közös tudatot.
A közös tudat kerülőutakon az organikus szolidaritás elméletébe is belopózott – ezáltal a funkcionális elmélet fellazult, de az integráció problémája közelebb jutott a megoldáshoz. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem arról volt szó, hogy Durkheim kibontott volna egy eredetileg is meglevő szándékot, hanem arról, hogy az erős, egyértelmű állítás fokozatosan elhomályosult, körvonalai bizonytalanná váltak.[105]
Ez a tendencia megmutatkozott abban, ahogy Durkheim a restitutív szankciókat, az organikus szolidaritás indikátorait elemezte. Szerinte ezek a szankciók csak akkor hatékonyak, ha az állam szervei garantálják érvényesítésüket.[106] Minthogy ezen a helyen a dologi és személyi jogokról van szó, az állítás truizmus. Elméletileg azonban ez a feltevés nem fér össze azzal az elméleti állítással, hogy a társadalom a „különböző speciális funkciók rendszere”, s ezek „kicsúsznak a kollektív tudat hatása alól”. (1893m, 137, 138) A ’restitutív jog’ működését ugyanis egy tudatos tényező, s nem pusztán a funkciók spontán összhangja biztosítja.
A ’restitutív jog’ vezetett el a dologi jog kérdéséhez. Durkheim szerint a „dolgok éppúgy részei a társadalomnak, mint a személyek” (1893m, 126), de ezt a dolgok funkcionális összefüggése révén kialakuló ’dologi szolidaritást’ mégis kizárta a tulajdonképpeni organikus szolidaritásból, arra hivatkozva, hogy ezek csak a dolgokat kapcsolják a személyekhez, nem a személyeket egymáshoz. (1893m, 127) A „pozitív együttműködés” (1893m, 132) tehát az egyének egymással szembeni erkölcsi kötelezettségeiből adódik, s valamifajta „konszenzust” jelent. (1893m, 127) Ha viszont az organikus szolidaritást úgy értjük, ahogy a domináns meghatározás szerint értenünk kell, ezek az állítások zavaróak és következetlenek. Az organikus szolidaritás mint „funkciók rendszere” ugyanis nem kívánja meg, hogy az egyének között konszenzus legyen, nagyon is összeegyeztethető viszont a dologi szolidaritással. A konszenzus bevezetése pótlólagos feltevés.
Hasonló problémák merülnek fel, ha az organikus és mechanikus szolidaritás között megállapított három különbség közül a harmadikat tekintjük.[107] Durkheim itt azt állította, hogy a mechanikus szolidaritás csak akkor lehet erős, ha
„a társadalom minden tagjában közös eszmék és hajlamok száma és intenzitása meghaladja azokét, amelyek mindegyikükhöz személyenként tartoznak”, ennélfogva ez „a szolidaritás csak a személyiséggel fordított arányban növekedhet”. (1893m, 139)
Vagyis CC-vel jelölve a közös tudatot, CI-vel az egyéni tudatot (vö. azzal a fentebbi állítással, hogy mindegyikünkben két tudat lakozik, s a kettőnek közös szubsztrátuma az organizmus!), a mechanikus szolidaritásra igaz a következő két formula:
CCm > CIm és
CCm + CIm= konstans.
A második feltevés (amelynek igaznak kell lenni, ha igaz az, hogy a közös tudat csak az egyéni tudattal fordított arányban nőhet) az elmélet eredeti formájában szükségtelen. Durkheim csak azért vezette be, hogy az ellentét még pregnánsabb legyen az organikus szolidaritással; annak ugyanis az a feltétele, hogy „az egyéni tudat egy részét ne fedje le a kollektív tudat” (ez igaz egyébként a mechanikus szolidaritásra is!), és itt „az egész egyénisége egyidejűleg nő a részekével; a társadalom jobban képes egységként mozogni, ugyanakkor minden egyes elemének is több saját mozgása van.” (1893m, 140)
Vagyis az organikus szolidaritásra igaz a következő:
a CCo és CIo viszonya meghatározatlan
CCo + CIo = nem konstans
viszont: CIm<CIo
Lényeges különbség mutatkozik a kétfajta szolidaritás között abban, hogy a mechanikus esetében az egyéni és a kollektív tudat csak egymás rovására változhat, míg az organikus szolidaritás esetében nem ez a helyzet. E szerint az értelmezés szerint egyfajta közös tudat mindkét típusban van, sőt az organikus szolidaritás esetében ez nagyobb is lehet „abszolút kiterjedését” tekintve (ha egyáltalán ennek a kifejezésnek értelmet lehet adni), mint a mechanikus szolidaritás esetében. Az I. könyv V. fejezete ugyan, amely – a társadalom morális kríziséről szóló tézissel összhangban – a közös tudat szükségszerű és nem viszonylagos gyengüléséről szól, ennek ellene mond. (Ld. ehhez Pope–Johnson 1983, 681, 685) De épp ebben a fejezetben Durkheim mégiscsak fenntartotta, hogy a modern társadalmakban is megőrződik a közös tudat.
„Ezzel egyébként nem azt mondjuk, mintha a közös tudatot a teljes eltűnés veszélye fenyegetné. Csak azt, hogy egyre inkább nagyon általános és nagyon határozatlan gondolkodásmódok és érzésmódok alkotják, amelyek szabad teret hagynak az egyéni eltérések növekvő sokaságának.” (1893m, 180)[108]
Az idézet második mondata lényeges, de explicit módon ki nem fejtett utalást tartalmaz (ez a könyv számos más mondatában is megtalálható). Durkheim nem azt állította, hogy az egyéni tudat kiszorítja a kollektív tudatot. Ehhez fel kellett volna tételeznie, hogy az egyéni tudat olyan erőforrásokkal rendelkezik, amelyek képessé teszik a közös tudat legyűrésére. Lehetne ugyanis úgy is okoskodni, hogy a munkamegosztás csak azokat a feltételeket teremti meg, amelyek az egyéni tudat előtérbe kerülését lehetővé teszik, s az egyéni tudat mintegy saját energiáit kihasználva, a társadalmi nyomás alól felszabadulva terjed ki. Más szavakkal: az individuális racionalitás sajátos energiával rendelkezik, amelyet a közös tudat kevéssé engedett kibontakozni, de amely annak meggyengülése után magától kibontakozik. De Durkheim nem így gondolta.
Durkheim természetesen nem valamiféle naturalista, vagy netán materialista programot helyezett szembe az idealista filozófiai racionalizmussal. A mechanikus szolidaritásnak az organikussal való felváltását ő is racionalizációként értelmezte, csakhogy ez a racionalizáció, ha tágabb teret engedett is az individuális racionalitásnak, hajtóerejét nem onnan nyerte. A racionalitás kibontakozása a közös tudat változásából következett.
„Gyakran megjegyezték már, hogy a civilizációnak az a tendenciája, hogy ésszerűbb és logikusabb legyen; most azt is látjuk, mi ennek az oka. Egyedül az ésszerű, ami egyetemes. Az értelmet a különös és konkrét téríti el. Csak az általánost gondoljuk el jól. Következésképpen, minél közelebb van a közös tudat a különös dolgokhoz, minél pontosabban viseli magán nyomukat, annál ésszerűtlenebb. … Ezzel szemben akkor, amikor a civilizáció tágabb hatóterületen fejlődik, amikor több emberre és dologra vonatkozik, szükségképpen megjelennek és uralkodóvá válnak az általános eszmék. … Ezt a nagy átalakulást tehát a társadalmak tömegének és sűrűségének növekedése magyarázza meg.[109]
Márpedig minél általánosabbá válik a közös tudat, annál inkább teret enged az egyéni változatoknak. Amikor Isten távol van a dolgoktól és az emberektől, már nem hat minden pillanatban mindenre. Már csak elvont szabályok vannak, amelyeket nagyon sokféle módon szabadon lehet alkalmazni. … A kollektív tudat racionálisabbá, tehát kevésbé parancsolóvá válik, és ugyanezen okból kevésbé gátolja az egyéni változatok szabad kifejlődését.” (1893m, 291–2. A fordítást módosítottam – N. D.)[110]
A fejtegetés plauzibilis, és a később kifejtett gondolatokkal összhangban van. Csakhogy a könyv kontextusában növeli az organikus szolidaritás körüli zavart, hiszen eredetileg arról volt szó, hogy a mechanikus szolidaritást felváltó organikus szolidaritásban a közös tudat nem játszik szerepet. A kétféle szolidaritás funkcionális szimmetriája megbomlott. Durkheim szerint tehát a modern társadalmak integrációja mégsem képzelhető el valamiféle közös tudatelemek nélkül, de persze a mechanikus szolidaritás értelmében vett közös tudattal sem.