Tűzoltó utca 25. (1973)
Szabó István
Szereplő
Bálint András
Bessenyei Ferenc
Szemes Mari
Müller Péter
Békés Rita
Winicka Lucyna
Zelk Zoltán
Operatőr
Sára Sándor
Zeneszerző
Tamássy Zdenko
Ki gondolná, hogy Szabó István sorrendben negyedik nagyjátékfilmjéhez Mándy Ivánnal hetekig régi filmhíradókat nézegetett. A régi hazug mozihíradók egyébként Szabó egész generációjának - a BBS első alapító nemzedékének - meghatározó kollektív mozgóképi élményei. Sokakat sokmindenre ihlettek, Szabót a Tűzoltó utca 25. -ben sajátos módon arra, hogy történelmi traumáink hatását, nyomait a kollektív tudattalanban keresse.
Egy pesti bérház - mint a történelem hajója, vagy inkább lélekvesztője. A Tűzoltó utca 25. „főszereplője” egy lebontásra ítélt ferencvárosi ház, s benne sok-sok álmodó: Mária, a jövőbelátás képességével megvert szép zsidó polgárlány, aki vonakodik férjhezmenni, Emmácska, a migrénes pékné, aki - amikor kellett - üldözötteket bújtatott a padláson, Júlia, akit a fiatal fiúk szeretnek, Kis Irma, aki hajszálra oly szép, mint volt mamája, Nagy Irma, az öreg órás, aki mellől lányai Amerikába disszidáltak, s aki bánatában mindent a szájába töm, a Don kanyart megjárt postás, a kohásszá deklasszált gróf, és a Bálint András által alakított Andris - az Álmodozások kora, az Apa, a Szerelmes film fiatal értelmiségije -, aki már nem szeretné tovább álmodni a Tűzoltó utcaiak nehéz, fejfájós álmait. Mert a pesti bárházlakók behívóparancsokról, disszidálásról, nagy orosz télről, nagyszekrényekben turkáló karszalagosokról, vörösöket kereső antant katonákról, meg zászlórúdba tett mindig új zászlókról álmodnak. „Egy egyszerű napot! Egyetlen hosszú álomtalan éjszakát!” - sóhajt fel ágyán a történelem viszontagságaitól kimerült Gaskóyné. „Csak végre ne történne semmi!” - monologizál a gettóból visszatért szép Mária.
A Tűzoltó utca 25. egyetlen mozgóképi kórusmű, melyben a lakók szomszédjuk álmait is értik, folytatják - s mint Bunuel öregkori filmjében (A burzsoázia diszkrét bája) egymást is álmodják. S miként Bunuel, mindehhez itt Szabó István sem használ aláfestő zenét, nyilván mert maga a film - sajátos rend szerint szerveződő képi ismétléseivel, kontrapunktjaival - erőteljesen zenei szerkezetű. A sorsok és arcok úgy válnak ki a lakók álomkórusából, mint nagyzenekari műben az önálló hangszerszólók. S a rendező filmről filmre épülő visszatérő témái, motívumai a Tűzoltó utcában is tovább variálódnak, gazdagszanak.
A sok, meg az egy például. (Az ők és a mi hamis igazságtevésre kényszerítő alternatívája helyett.) A házmesterné a vészkorszakban üldöző, békeidőben segít kivasalni az üldözött fehérneműit. Tragédiáinkat mindig mások, a „többiek” okozzák, de valamiképp a vigasznak, a megbocsájtásnak is a „többiek” a forrásai.
Aztán az apák... Odamaradtak az orosz hómezőkön, belepusztultak a munkaszolgálatba, a partizánharcba, vagy csak úgy, mikor már mindennek vége lett, megállt a szívük. Mint az Apa című filmben megidézett apának. Aki itt most Mária orvosférje, s halálos ágyán átkozódva fekszik a szomszédok gyűrűjében, hogy „pont most, épp most jön az ostoba vég!” Szabó generációja szinte apák nélkül nőtt fel. (“Édesapám, aki mindenütt ott van, csak itt nincs.” - ahogyan Esterházy írja.) Tán ezért fontosabbak, kidolgozottabbak a Tűzoltó utcában az asszonyalakok.
Aztán a tárgyak: karórák, állóórák, bőrkabátok, füles fotelek, tonettszékek..„Tárgyaink az érzelem jegyzetfüzetei” - mondja a rendező. Ebédlőgarnitúrák, szerelmeslevelek, családi fényképek. Bőröndök, amikbe kitelepítéskor mindennek el kellene férnie. Hintaszékek, varrógépek, 1944-ben a szomszédba vándorolnak, államosításkor be kell őket szolgáltani, békeidőben megveszi az ószeres. Szabó filmjeinek sajátos bensőségessége, hűség-erkölcse a tárgyakban sűrűsödik, mert a Tűzoltó utcában az örök „átmeneti idők” - ahogyan a kitelepített gróf nevezi a harmincas, negyvenes, ötvenes éveket -, újra és újra eltépik a ház lakóit tárgyaiktól, dolgaiktól, az „érzelem jegyzetfüzeteit” mindig összefirkálja valaki. A Tűzoltó utca lakói a kamerának panaszkodnak emiatt. Tán senki sem tud a magyar filmművészetben olyan közel hajolni az emberekhez, mint Szabó István. S ennek az intim közelségnek egyik legjellemzőbb filmnyelvi eszköze a kamerába nézés, itt: a kamerához panaszkodás.
De az is, ahogyan a létezés bornírt csodafolyamában a jelentéktelen mikroesemények és a történelemi rangú pillanatok újra és újra összetalálkoznak. („Hol a hegedűm? Hová tettétek már megint a hegedűmet?!” - kérdi idegesen a frontra induló Öcsi.) Szabó alkotói „boncasztalán” ez a „varrógép” és az „esernyő”. Ez a Tűzoltó utca 25. szürrealizmusának sajátja.
“De mégse álom, mégse szürrealizmus, hanem az álmokba költözött valóság...” - írja az órás mestert alakító Zelk Zoltán a film bemutatóján. Valóban, mindez velünk történt? A Don kanyar, a sárga csillag, az ostrom, az “egy a jelszónk” szörnyűsége? A lélek és a gesztusok őrzik a nyomait, a tudat igyekszik felejteni. Szabó álomtechnikája Felliniére emlékeztet, valamint az újhullámra, főként Resnais-re. A Tűzoltó utca téridő építménye ugyanolyan elomló, szétfeslő mint a Mariendbadé. Sára Sándor kamerája olykor egyetlen körfahrttal egybefog múltat, és jelent. De ma újranézve a kelet-európai túlélő tudat(talan) ábrázolásának Tűzoltó utcai szürrealizmusa számunkra sokkal fájóbb, érzelemgazdagabb, kontextusa tágasabb, s lélektani realitása erősebb, mint Resnais szerelmes emléklabirintusáé.
Talán mert az álmodó újraéli a traumákat, s ezáltal megbékél velük. A Tűzoltó utca 25. történelemszemléletében nem válik ketté a világ ők-re és mi-re, áldozatokra és bűnösökre. Harminc évvel ezelőtt apái rettenetes múltját Szabó István filmje nem felkavarni, hanem - sajátos pszichoterápiával - épp feloldani szerette volna. S ez ma megint fontos.
Szerző: Muhi Klára
Elküldve: 2004. 09. 27. 17:00
Súgó
A téma zárva.