[lameXpert]

BESZÉLGETÉS TÖRTÉNELMI IDÕK TANÚJÁVAL

Tisza László professzor emeritus, Massachusetts Mûegyeteme (MIT), Cambridge MA (USA)


A hélium egy atmoszféra nyomáson 4 K alatt válik szuperfolyékonnyá, ekkor két folyadék, a súrlódó folyékony hélium és a súrlódásmentes szuperfolyékony hélium elegyeként viselkedik. Utóbbi elfajult (lényegében zérus hõmérsékletû) Bose-gáz. Ezt a kétfolyadék-modellt Tisza László dolgozta ki Lev Landau és Fritz London hatására (1941). Itt azonban az 1920-1930-as évekrõl, az anyag kvantumelméletének kibontakozásáról beszélgetünk.



Budán születtem a Fõ utca 12-ben 1907. július 7-én. Édesapámnak "Tisza Testvérek" név alatt a közelben volt könyvesboltja. A Petõfi (Verbõczy) gimnáziumba jártam. Kedvenc tárgyam a matematika volt. Baumgartner Alajos tanította, aki hetente még a lakására is meghívott. Makoldi Viktor szoktatott rá a Középiskolai Matematikai Lapok feladatainak megoldására. Egyetemi hallgató koromban Faragó Andor lapszerkesztõ is kért tõlem példákat. A budapesti Tudományegyetemen nagyon szerettem Suták József matematikaprofesszort. Kürschák szemináriumai legkedvesebb emlékeim közé tartoznak. (Elsõéves voltam, amikor Kalmár László és Péter Rózsa negyedévesek voltak.) Az epszilonika viszont nem nagyon érdekelt, azon gondolkoztam, hogy abbahagyom a matematikát, fizikus leszek.

Diplomamunkámat már Göttingában készítettem. Elsõ professzorom Max Born volt, de õ sokat gyöngélkedett. Tanársegédei, Heitler és Rosenfeld felváltva tartották Born elõadásait. A kvantummechanikát bemutató elõadás mátrixmechanikán alapult, nem esett szó Schrödinger-egyenletrõl. Schrödinger gondolkozását klasszicistának ítélték, ami klasszikus hullámokra alapozódott, a göttingaiak viszont radikális algebristák voltak, ami nagyon hatott rám. Van der Waerden is ott volt. Hajlamos voltam arra, hogy végleg áttérjek a fizikára, márcsak azért is, mert a klasszikus mechanikát bizony nem nagyon tudtam. Born elõadását 1928 õszi félévében hallgattam. A következõ félévben már komolyan gondolkoztam, hogy végleg fizikára menjek. Pesti vakációm alatt kaptam egy váratlan telefonhívást Wignertõl, teára hívott szülei házába Budapesten. Legjobb volt számomra, hogy bátorította fizikára való áttérésemet. Tellert már Budapestrõl ismertem (fél évvel fiatalabb nálam), együtt nyertük meg az Eötvös Versenyt. Akárcsak Neumann és Wigner, Teller is Németországban tanult vegyészmérnöknek. De aztán Tellert Karlsruhéban rávette Bethe apósa (aki kitûnõ röntgen-spektroszkópus volt), hogy inkább fizikát tanuljon. Ezért ment Teller Münchenbe Sommerfeldhez. Göttingában meglátogatott és azt mondta: az érdekes fizika most Lipcsében történik. Késõbb én is követtem Lipcsébe. Ott õ épp akkor fejezte be doktori disszertációját Heisenberg mellett. Én is elmentem Heisenberghez, hogy tanácsot kérjek doktori disszertációm témájára. Az 1930-as évek elején Heisenberg nekem ezt mondta: Az atom-spektroszkópia már be van fejezve. A molekula-spektroszkópia most kezdõdik, de ez õt nem nagyon érdekli. Ha azt választom, forduljak Friedrich Hundhoz. (Magfizika akkor még nem volt.) Én azonban inkább Tellerhez mentem, vele jobban megértettük egymást. Akkoriban nagyon sok tehetséges fiatal dolgozott Heisenberg mellett, fõleg amerikaiak, de mások is. Nagyon jó volt a hangulat.

Tellerrel érdekes problémán kezdtünk gondolkodni. A CH4 metán-molekula rotációs színképének elemzésénél két különbözõ infravörös rotációs sáv analízisébõl két különbözõ tehetetlenségi nyomaték jött ki. Erre azt mondták a fizikusok: a kémikusok még mindig azt hiszik, hogy a CH4 molekula tetraéder alakú! Megnézték a hengerszimmetrikus F-C=H3 molekula rotációs sávjait is, és ott is különbözõ értékek adódtak! De Teller kémikus volt! Tudta, hogy a metán tetraéder alakú, nem lehet két tehetetlenségi nyomaték. Hol a hiba? Egy félévet töltöttünk el a problémával. Tellernek sok ötlete volt, nekem az a feladat jutott, hogy megmutassam, miért nem jók. Végül felismertük, hogy a rotációs gerjesztések össze vannak kapcsolva a vibrációs gerjesztésekkel, ezért van két sáv, nem azért, mert két tehetetlenségi nyomaték van. Errõl Teller még sok cikket írt. Az elsõ cikk errõl közös publikációnk volt. (Késõbb Teller tökéletesíteni valót talált a számításon, azt õ máshol is lepublikálta saját neve alatt.)

1929-ben édesapám hazahívott, a recesszió miatt nem tudta tanulmányaimat tovább fizetni. Budapesten a könyvesboltunkban dolgoztam disszertációmat írtam. Teller javasolta, hogy a doktori tézisemnek a polimérmolekulák spektrumát válasszam. Õ nagyon jóban volt Placzekkel, aki a molekulák átmeneteinek kiválasztási szabályaival foglalkozott - de nem szerette a csoportelméletet. Õ maga is mondta, hogy jó lenne azt csoportelmélettel megnézni. Teller pedig tudta, hogy én Göttingában beleszerettem a csoportelméletbe. A Göttinger Nachrichtenben ekkor jelent meg Wigner Jenõ tanulmánya a molekulák vibrációjáról. Wigner is, én is szerettük a csoportelméletet, egy tanulmányban összekapcsoltam, továbbfejlesztettem Placzek és Wigner módszerét. (Neumann-nal is beszéltünk ilyen témákról, fõleg a Shelton Islandon tartott konferencián.)

Amikor Budapesten Ortvay Rudolf professzorral találkoztam, elmondtam neki, hogy épp most tanulok bele a kvantummechanikába. Így történt, hogy meghívására 1929-ben én tartottam az elsõ Ortvay Kollokviumot az alfa-bomlásnak alagút-effektuson alapuló, Gamow által adott magyarázatáról. (Csütörtök délutánonként ma is rendszeresen megtartják az Ortvay Kollokviumokat a budapesti Tudományegyetemen.)

Landau nevét Lipcsében ismertem meg egy szemináriumon, amit Teller tartott Landaunak diamágnességrõl írt, kéziratban elküldött tanulmánya alapján. Én Németországból a Lev Landau által vezetett intézetbe mentem Harkovba dolgozni. Landau élete alkonyán saját kézírásával egy listát készített azon elméleti fizikusokról, akik szerinte megértették az õ elméleteit. Ezen a listán az én nevem az ötödik. 1934-ben ott voltam azon a tanszéki értekezleten, ahol Landau bejelentette: hogy otthagyja harkovi intézetét, és Moszkvába megy Kapiczához. (Ennek oka Landauval szemben táplált politikai bizalmatlanság volt.) A bejelentés bombaként hatott.

Amikor Landau eltávozott intézetébõl, engem Kijevbe is, Odesszába is hívtak. Az élesedõ politikai helyzet miatt nem akartam a Szovjetunióban maradni, 1937. július elején visszajöttem Budapestre. Újra feléledt Tellerrel való barátságunk - de felhõsödött az ég Budapest felett is. Teller ajánlására Szilárd Leó szerzett nekem egy kis ösztöndíjat Párizsba, így 1937 õszén Párizsban kezdtem dolgozni Fritz Londonnal. (Teller is elment Nyugatra.) Pár éve ismét találkoztunk Tellerrel - Budapesten.

Born Németországban azt tanította, hogy a termodinamika szép ugyan, de már halott: ott nem lehet semmi újat csinálni. Landau viszont arra tanított, hogy lehet, ezért a termodinamika érdekes. Az utolsó 65 évben a hélium szuperfolyékonysága lett kedves kutatási területem, e témában most is vannak megjelenés alatt lévõ tanulmányaim. A kvantumfolyadék fogalmát Landautól tanultam meg, én az õ szemléletét egyesítettem London praktikus megközelítésével. Most épp arról írok cikket, hogy a mechanikai részecskefogalomnak orbitális azonosítás felel meg a statisztikus mechanikában. A kvantumstatisztikában viszont elveszett az orbitális azonosíthatóság, elveszett a részecskék identitása. A mechanikai identitás szerepét a kémiai identitás vette át: nem az a fontos, hogy a részecskék épp milyen pályán vannak, hanem hogy mások-e a belsõ tulajdonságaik

[Grof]

Érdemes megnézni:



link

[Samott]

Idézet

A rendszerváltás lehetõvé tette, hogy kiszabaduljunk egy rossz modellbõl és a keleti szférából, hogy Magyarország visszanyerje politikai, gazdasági, kulturális függetlenségét. Az európai csatlakozás révén Magyarország a nyugati, fejlett Európa részévé vált politikailag, 1918 óta elõször, bejutott a nagyhatalmi együttdöntés rendszerébe. Korábbi nagy fordulatoknál rólunk döntöttek, nélkülünk. Most az európai népekkel együtt döntünk magunkról.

Lengyel László: Az ország színeváltozása

Samott

[lameXpert]

FHWA Study Tour for Pedestrian and Bicyclist Safety in England, Germany, and The Netherlands

[lameXpert]

Borsányi András: A gazdasági bûnözés elmélete és gyakorlata a biztonság tükrében

[lameXpert]

Macskajáték (1974) 

Makk Károly

Szerzõ: Bikácsy Gergely

A Szerelem hatalmas mûvészi sikere után Makk Károlytól mindenki, nézõk, kritikusok, az egész szakma nagyon sokat várt, s az ilyesmi ólomsúlyként nehezedik egy alkotóra. A Szerelemhez egy nagy író, Déry Tibor novellái szolgáltak irodalmi alapul, a Macskajáték esetében egy másik jelentõs prózaíró, Örkény István mûve a magasra helyezett trambulin. Érdekes módon a Macskajáték eredetileg is filmnovellának készült már a hatvanas évek végén, bár akkor nem sikerült leforgatni. Örkény késõbb írt belõle színmûvet, hogy aztán ez a dráma a modern magyar színház egyik legnagyobb visszhangú, legtöbbször játszott darabja legyen, Budapesten, vidéken és külföldön. (A forgatókönyvet még a filmpremier elõtt leközölte az akkori, Bíró Yvette-szerkesztette Filmkultúra.)

Elõbb valamit a mára nagyrészt érthetetlenné vált politikai "pikantériáról". A Szerelemhez képest a Macskajáték kevésbé tûnik éles és bátor politikai kihívásnak. A filmnek vagy könyvnek természetesen nem is feltétlenül kell direkt és éles politikai kihívást jelentenie, ha jelent, az inkább a kulturális közeget, a politikát minõsíti. A "kultúrpolitika" pedig (igen, sajnos volt ilyen, és még sajnosabban ma is van) nem ítélte egészen támogatandónak Örkénynek ezt a munkáját sem. Pedig csak két, emlékeikbe, vágyaikba, bolondériájukba merült idõs hölgy története elevenül meg a vásznon. Egyikük Münchenben, másikuk Budapesten él. Életüket azonban átszövi a sikertelen magyar huszadik század, forradalmak és idegen megszállások, diktatúrák és ellen-diktatúrák roncsoló évtizedei. Közvetlenül nem sok szó esik ilyesmirõl, bár az a kevés még "mellékesen" sem egészen ártatlan szín.

Távkapcsolat, telefon-monológok és mintha valamely bájosan korszerûtlen levélregény-félét látnánk. Ravaszul és finoman megoldott film: valahogy a "korszerûtlen" minõsítés sem illik rá, meg a "korszerû" sem. Besorolhatatlan. Telefon- meg levélfilm, meglehetõsen furcsa elegy, és Makk számtalan érdekes film-eszközzel oldja, bontja, árnyalja ezt a konstrukciót. Örkény színmûve és Makk filmje két halálhoz közeledõ idõs hölgy, akik - mint mondani szokás - "múltjukból élnek" - és ez a múlt Magyarország huszadik századi története. A "szép Szkalla lányok" emlékképei, fotók, flash-backek villantják fel hajdani szerelmeket... Életüket mintha több száz év választaná el a mától, legalább annyi, mint a Szerelem matrónáját bécsi lánykorától.

Szelíden abszurd humor uralkodik a történet és a film egész anyagán (vagy: abszurdan szelíd humor) - és ezt Örkény tudta igazán az utóbbi negyven év magyar irodalmában. Mintha egér játszana a macskával - és nem megfordítva. Mintha örökös sakkban állna itt a zokogás a röhögéssel, a belenyugvás a nem-feladással. Mégsem olyan szelíd ez a humor?

Az operatõr, Tóth János - hasonlóan a Szerelemhez - az egész film alkotótársa, hiszen a forgatókönyv írásában is részt vett, és legendás mûgondja, a mikrovilág, a tárgyak, hangulatok, a színes film lehetõségeinek következetes, makacs kutatása lenyûgözõ. Mint Makknál mindig, nagy színészi egyéniségekre épül a film (egész életmûvében ódzkodott a civilektõl, amatõröktõl, alkalmi színjátékosoktól.) Bulla Elma a Münchenben tolókocsiba kényszerült jómódú Giza, és Dayka Margit, a Pesten kevésbé jómódú, albérlõvel együtt élõ Erzsi szerepében alig feledhetõ. Nem érdektelen a kivénült operaénekes-ripacs bõrébe bújva Balázs Samu sem. "Parádés szereposztás" - mondanám a közhelyet, de annyira komikusan hangzik, hogy Erzsi bizonyára nevetõ-rohamot kapna albérlõjével, Egérkével együtt. (A filmben nevetnek is eleget, kétségbeesve és a sírás határán: Egérkét Törõcsik Mari játssza: mit mondjak hogyan? Az õ síró-nevetõ játékukra utal a film címe.)

[lameXpert]

Globalizáció és környezet írta és szerkesztette: Fidrich Róbert

[lameXpert]

Gypsy history

[lameXpert]

The Role of Automata in the History of Technology

[lameXpert]

A NEW PHYSICS-BASED MODEL FOR LIGHT INTERACTION WITH THE RETINA OF THE HUMAN EYE: RETHINKING THE VISION PROCESS

[lameXpert]

Romák a polgári Magyarországon

[lameXpert]

Az írás hitele

[Samott]

Idézet

Nem gondolom, hogy Bartók Béla ma is kivándorolna. Nem is az a kérdés, kell-e tartanunk a széles nyilvánosságot kapott, agresszív elmebetegektõl. Nem az a kérdés. Szerintem az a kérdés, miért merik egyáltalán azt mondani, amit mondanak.

Miért merik mondani?

Samott

[lameXpert]

Ellen Goodman
Washington Post Writers Group

My God can beat up your God
Gen. Boykin plays dangerous games of zealously -- just like al Qaeda


BOSTON -- At first, it sounded like satire. My God is bigger than yours? Did Gen. William Boykin actually taunt his Islamic enemy by claiming a muscular divinity?
Not my weapons are bigger than yours. Not my battalions are bigger than yours. My God is bigger. It sounded like some e-mail that got through the morning spam filter: Click here if you want your God to be three inches bigger.

Of course, after the stories he told evangelical churchgoers became public, Boykin apologized in that nonapologetic way to "those who have been offended." He said, "I am neither a zealot nor an extremist," nor anti-Islam. If he sounded like a religious warrior, it was just a misunderstanding.

But the more you read and heard about the soldier who preached politics in full uniform to religious groups, the less likely you were to misunderstand. This is a man who defined our country as a "Christian nation" fighting "a spiritual enemy that will only be defeated if we come against them in the name of Jesus." This is the man who said, "The enemy is a guy called Satan."

The revelation that we had our own holy warrior in the upper reaches of the War on Terror was startling enough. The undersecretary in charge of finding Saddam seems to have found ... Satan. The Pentagon's man who has yet to locate the caves holding Osama bin Laden nevertheless once identified a dark spot on a Somali map as ... "the principalities of darkness." The man in charge of intelligence believes that his commander in chief was "not elected by a majority of the voters ... he was appointed by God."

This story broke just days after the Malaysian prime minister, Mahathir Mohamad, offered up some gratuitous anti-Semitism in a speech otherwise chiding his Islamic world. President Bush labeled Mahathir as "wrong and divisive." But he didn't utter a harsh word about a wrong and divisive general.

Donald Rumsfeld said crisply in the general's defense, "We're a free people." And religious conservatives in Congress began circulating a letter against any action that could "intimidate the free religious exercise of his faith." They rose to protect Boykin's religious freedom to denigrate another religion and his First Amendment right to intolerance.

How far we have drifted from the early days after 9/11. In the wake of the terrorist attack by Islamic fanatics, the country was urged to understand that our enemy was the fanaticism, not Islam. After a false start, after calling for a "crusade," the president made it clear that this was not a religious war. It was, if anything, a struggle between theocrats and democrats, those who believed God was on their side and those who believed that God didn't take sides.

Of course, there were homegrown zealots even then. Some of our fundamentalists linked arms with Osama's fundamentalists. Jerry Falwell joined the enemy in blaming Americans -- "the pagans and the abortionists and the feminists and the gays and lesbians ... all of them who have tried to secularize America" -- for the fate of the folks buckled into their seats in planes and those who were opening up their coffee cups in the twin towers. He said, "I point the finger in their face and say, `You helped this happen.'"

But, by and large, most Americans recognized that our unity and strength depended on accepting our diversity. Our civic religion of tolerance kept us strong in the face of intolerance.

Yet we seem to be drifting again into civil skirmishes over religion. Last summer, the Ten Commandments judge, Roy Moore, became our own theocrat when he refused to remove the Judeo-Christian symbols he had installed in a secular courthouse. This fall, the Pledge of Allegiance came to the Supreme Court for a contentious struggle over whether our school children can pledge to "one nation under God."

Do such symbolic wranglings divide us when we need to be united? Is my theism bigger than your Hinduism, Buddhism, Zoroastrianism, or atheism?

And now Boykin, deputy undersecretary of defense for intelligence, joins al Qaeda in calling his enemies "Satan."

I have no doubt that Boykin deserves respect for his military record and freedom for his religious beliefs. I will leave it to the Pentagon investigators to determine whether he's violated any code.

But for all we talk about the clash of civilizations, we know that the most important global struggle is not between one religion and another, but between fanaticism and tolerance -- the two principles that cut across all borders and run through every religion. In the long struggle between theocracy and democracy, Gen. Boykin has, I am afraid, thrown his lot in with the enemy.

If Americans are to stand for tolerance, it's more than a strategic error to say that my God is bigger than yours. It's a sacrilege to our civic religion.

[lameXpert]

Idézet

Georges Simeon (Életrajz)

„Minden Simenon-történet egy kudarc története… De amikor az ember a végére ér egy regényének, ha rosszul végzõdik is, márpedig általában rosszul végzõdik, akkor is energiát merít belõle.”Federico Fellini



Georges Simenon mindmáig a legsikeresebb belga prózaíró. Saját nevén 193 regénye látott napvilágot, különbözõ írói álneveken további 106, és akkor még nem is említettük a hasonló nagyságrendekben mérhetõ novelláit. A világirodalom egyik legtermékenyebb s fõleg leggyorsabban alkotó írója volt, de olyan színvonalat tudott tartani, amely még az igényesebb olvasóknak is imponál. Noha alig több mint másfél évtizedet élt Franciaországban, Balzac Emberi színjátéka és Zola Rougon-Macquart ciklusa után a 20. században õ vállalkozott Franciaország „kulturális antropológiai” megragadására. Éppen újabb könyvét írta, amikor kiesett a kezébõl a toll. A Maigret-regényekbõl becslések szerint 700 millió példány kelt el szerte a világon. Szerencsecsillaga egyszer sem hagyta el, a könyvipar még életében dúsgazdaggá és világhírûvé tette. Könyveit több mint 50 nyelvre lefordították.

[lameXpert]

A kígyókirály gyûrûje

Volt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Éltek a maguk szegény módján egy füstös kis házban, amelynek még kéménye sem volt, hanem a szabad tûzhely füstje csak úgy a padlásra ömlött, s a tetõn át szivárgott ki. Kémény pedig azért nem volt, mert az adót a kémények szerint szabták, nekik pedig még adóra se telt.

Így éltek, amíg egyszer csak a szegény ember meg nem halt. Ettõl fogva a szegény asszony kettõ helyett is dolgozott, hogy fölnevelje egyetlen kisfiát.

Egyszer megtakarított három forintot. Azt mondja a fiának:

- Kedves kisfiam! Neked még semmi jóban sem volt részed. Nesze ez a három forint. A harmadik faluban ide vásár van, eredj el, végy magadnak, ami tetszik; csak hiábavalóságra ne költsd.

Elment a fiú. Ahogy megy az úton, az egyik falu szélén azt látja, hogy valami körül nagyon összeszaladtak a gyerekek. Odament közéjük, és megkérdezte:

- Mit csináltok ti itt?

Mondják azok:

- Agyon akarjuk ütni ezt a kiskutyát.

- Ne üssétek szegényt agyon - mondja a fiú -, inkább megveszem. Adok érte egy forintot.

Nekik adta a forintot, s ment szépen tovább, nyomában a kutyával.

A következõ falu elõtt megint csak nagy csapat gyereket lát, azok meg kergettek valamit. Azokhoz is odament, s azoktól is megkérdezte, mit csinálnak.

Azok meg egy kismacskát akartak agyonütni. Azt mondja nekik a fiú:

- Ne üssétek agyon ezt a szegény kismacskát, inkább megveszem, adok érte egy forintot!

Avval nekik adta a forintot, s ment tovább, nyomában most már a kutya, a mögött a kismacska.

Ahogy a harmadik faluhoz ér, ahol a vásár volt, ott is mit lát. Azt megint, hogy a gyerekek ott is nagyon dobálnak, zavarnak valamit.

Azok meg egy kiskígyót akartak elemészteni.

Azt mondja nekik a fiú:

- Ne bántsátok, gyerekek, ezt a szegény kiskígyót, inkább megveszem, adok érte egy forintot!

Azzal nekik adta az utolsó forintját, s mivel így a vásárban úgysem volt mit keresnie, fordult szépen haza, nyomában a kutyával, kutya mögött a macskával, macska mögött a kiskígyóval.

Mikor hazaér, kérdezi az édesanyja:

- No, mire költötted a pénzt, mit vásároltál, fiam? Nem valami hiábavalóságot?

Feleli a fiú:

- Nem. Elõször is egy kiskutyát meg egy kismacskát vettem. Ezért adtam két forintot. A harmadik forintot meg valami nagyon szép kis állatért adtam!

Azt mondja az édesanyja:

- Mutasd meg, fiam, azt a szép kis állatot!

Fölvette a fiú a földrõl a kiskígyót.

- Ez az, édesanyám.

- Jaj, kedves fiam - mondja az anyja -, hát ilyenért kellett adni egy forintot? A kutyáért és macskáért is kár volt, de hogy merted ezt megvenni, mikor ez ilyen csúnya állat?

S azzal fogta a seprût, hogy rávágjon. De a fiú azt mondta:

- Ne bántsa, édesanyám, ezt a szegény kis állatot, valamikor még segítségünkre lehet!

De az anyja csak tovább bosszankodott a kiskígyó miatt. A fiú fogta a kiskígyót, beletette egy jókora edénybe, fölvitte a pici nádasház tetejére. Volt nekik egy sovány kis kecskéjük, a fiú szokta legeltetni. Mindennap adott a kiskígyónak egy kis tejet abból, amit a kecskétõl kifejt. Inkább õ nem evett, de a kiskígyónak mindennap adott.

Így a kiskígyó szépen mindig nagyobbra nõtt. Már utóbb akkora volt, hogy a fiú nem talált neki edényt. Aztán már úgy kellett neki a tejet is venni. De a fiú mégsem emésztette el a kiskígyót. Mikor már egészen nagy volt a kígyó, egyszerre csak korona nõtt a fején. Ettõl olyan vidám lett a fiú, hogy mindig fütyörészett.

Azt mondja ekkor a fiúnak az édesanyja:

- Jaj, te fiam, ez a kígyó utóbb is elveszejt téged!

- Nem félek én, édesanyám, tõle, nem bánt ez engem! - mondta a fiú. - Jöjjön csak, nézze meg, hogyan szeret!

Azzal odahajolt a kígyóhoz, s a kígyó körülnyaldosta a fiú arcát. De az anyja ettõl csak még jobban megijedt.

Végül, amikor már teljesen nagy volt a kígyó, egyszer csak megszólamlott:

- Kedves kis gazdám! Most már aztán elég nagy vagyok, eleget tapasztaltam, hazamegyek segíteni apámnak az uralkodásban, mert én a kígyókirály fia vagyok! Te is el fogsz jönni velem, fölülsz a hátamra, úgy viszlek az én édesapámhoz.

De ekkor a kígyónak már szárnya is volt, meg lába is. Föl is ült a legényke a hátára. Onnan búcsúzott el az édesanyjától. Az édesanyja nagyon sírt utána, hogy a nagy csodakígyó örökre elviszi a fiát.

Mentek, mentek, hol gyalogoltak, hol repültek, míg végre is egyszer csak be nem értek a kígyóországba. Amerre csak vitte a kígyó a fiút, a többi kígyó kíváncsian le akarta a hátáról venni, de a nagy kígyó csak egyet-egyet füttyentett, és a többi kígyó mind hátrahúzódott.

Amikor már a király palotája felé jártak, azt mondja a gyereknek a kígyó:

- Tudod, kis gazdám, az édesapám majd azt sem tudja örömében, hogy mit fizessen neked, amiért engem kimentettél a veszedelembõl. Ne fogadjál el semmi fizetést az apámtól. Hanem a belsõ szobában van egy rozsdás gyûrû, csak azt kérjed tõle! Majd nem akarja odaadni azt a gyûrût, inkább a sok drága kincset akarja rád erõltetni, de te csak azt a gyûrût kívánd.

Azzal oda is értek a kastélyhoz. Bementek, bekopogtattak a király ajtaján. Kiszól az öreg király:

- Ki az?

Felelt a kígyókirályfi:

- Én vagyok, édesapám!

A kígyókirályfi édesapja nagyon megörült:

- Jaj, kedves fiam, miféle teremtést hoztál ide?

Azt feleli a fia:

- Ha meghallgatsz, édesapám, mindent elmondok! Ez a teremtés ember, ez a derék fiú mentette meg az életemet!

Azt mondja a kígyókirály:

- Jaj, de örülök, édes fiam! Mivel fizessem ki ezt az embert?

Aztán a fiúhoz fordult:

- Te emberi állat, ha akarod, minden kincsem a tied.

Azt felelte erre a fiú:

- Köszönöm szépen, király uram, de nem kell énnekem a kincs. Nekem csak a rozsdás gyûrû kell, ami a legbelsõ szobájában van!

- Ugyan mit csinálsz, fiam, azzal a rozsdás gyûrûvel?

- Akármit is, de csak azt szeretném, azt, mégpedig nagyon.

Mit volt mit tennie a királynak, a fiú markába tette azt a rozsdás gyûrût. Rozsdás, de szép pirosszemû gyûrû volt! Ezután a fiatal kígyókirály kikísérte szépen a fiút, kivitte kígyóországból. Mikor kiértek, azt mondja neki:

- Kedves kis gazdám, most már megmondom, mire használhatod a gyûrût. Ez olyan gyûrû, hogyha valamit kívánsz, csak fordítsd a gyûrûnek a tetejét az ujjad alá, és minden ott terem elõtted. Csak vigyázz, hogy más meg ne tudja a titkod. Most Isten veled, kis gazdám! Szerencsés utat!

A kígyó visszament az édesapjához, a szegény gyerek meg utazott hazafelé. Ment, ment, mendegélt, aztán egyszerre nagyon elfáradt a gyaloglásban. Leült egy fa alá. De már nagyon éhes is volt. Gondolkozott mit is csináljon. A hazája még messze van. Pénze semmi. Mit csináljon hazáig éhesen? Egyszer valahogy rátekintett a kezére, akkor vette észre hogy õneki gyûrûje van. Eszébe jutott a kígyókirályfi szava!

Azonnal megfordította a gyûrûjét. Menten ott termett elõtte egy terített asztal, és az asztalon, amit szeme-szája kíván, minden, de minden. Szépen odaült az asztalhoz, jóllakott. Akkor visszafordította a gyûrûjét: az asztal rögtön eltûnt elõle. Így utazott tovább hazafelé.

Mikor közel volt már a házukhoz, látta, hogy az édesanyja várja. Nagy örömmel érkezett haza, és elmesélt mindent az édesanyjának.

Azt mondja neki minderre az édesanyja:

- Ej, szegény fiacskám, már talán éhes is lehetsz! Rögtön leszaladok a pincébe, és hozok föl egy kis krumplit, megfõzöm.

Mikor az édesanyja lement a pincébe, a fiú megfordította a gyûrûjét a kezén. A szobában mindjárt egy terített asztal termett. Mikor az édesanyja följött, csodálkozásában szólni sem tudott. Nagyon izgatott volt szegény asszony, de azért odaült mégis az asztalhoz, bár az esze csak azon járt, hogy honnan termett oda a sokféle jó. Kérdezte a fiától, de az nem mondta meg neki. Csak azt felelte:

- Ránk fér, szegények vagyunk!

Mikor az öregasszony jóllakott, a fiával együtt fölkelt az asztaltól, el akarta mosogatni azokat a gyönyörû edényeket. A fiú azonban lopva megfordította most is a gyûrûjét, és csak úgy zörögtek az edények, olyan tisztán eltûnt mindenféle. Csodálkozott a szegény asszony nagyon, hogy még mosogatnia sem kell.

A fiú most már házasodni akart. Azt mondta az édesanyjának:

- Tudja mit, édesanyám, elmegyek én magához a királyhoz. A királynak van három lánya, azok közül kérem meg valamelyiket.

Azt felelte erre az édesanyja:

- Ejnye, fiam, hogy gondoltál ilyent, hogy királylány jöjjön tehozzád ilyen kis füstös házba lakni? Van itt a faluban szorgos-dolgos lány, aki szeret, vedd el azt.

A fiút azonban elkapta a büszkeség, nem hallgatott az édesanyjára, útnak indult a királyhoz. Ahogy odaérkezett, mindjárt jelentette, miért jött. Az õrök rögtön fölküldték a királyhoz. Kérdezi tõle a király:

- Mi járatban vagy, fiam?

Elmondta neki a fiú, hogy hát õ meg akarna nõsülni. Hallotta, hogy három királylány közül a legkisebb a legszebb, a legrátartibb, neki az kell! Felelte erre a király:

- Ejnye, édes fiam, nagyon szegény vagy te ahhoz, hogy valamelyik lányom is hozzád menjen férjhez! De mégis próbáljunk egyet! Adok egy föladatot. Ha azt meg tudod csinálni reggelre, akkor a lányom a tied lesz. Az a föladat, hogy az anyád kunyhójától az én palotámig gyönyörû gyümölcsfák szegélyezte aranyos út vezessen!

A fiú elbúcsúzott, hazament. Ahogy hazaért, megfordította a gyûrûjét. Reggelre csak úgy ragyogott a gyönyörû aranyút a szegény asszony füstös házától a királyi palotáig. Mikor a király reggel fölkelt, és kiment az udvarra, csodájában nézni sem nézhetett a fényességtõl. Izent a fiúnak, hogy tüntesse el ezt a ragyogást, mert nem bírja a fényességtõl nyitva tartani a szemét. A fiú megtette.

Azt mondja akkor a király:

- Ez az ára a legidõsebb lányomnak.

De a fiú nem érte be ezzel. A király erre újabb föladatot gondolt ki neki.

- Reggelre legyen a palota körül aranyszõlõ, rajta aranylevelek, fölötte pedig kis aranymadár­kák fütyörésszenek!

Hazament most is szépen a legény. Este megfordította a gyûrûjét. Másnap még csak pitymallat felé volt az idõ, de a király már fölébredt, nem bírt tovább aludni, a kis madárkák úgy fütyörésztek. Kinézett hamar az ablakon. Látta, hogy minden megvan, amit kívánt. Gyönyörû szép aranyszõlõ lógott, a szõlõtõkéken is szép, aranyos madárkák fütyörésztek.

Fölhívatta a király a fiút, hogy vessen véget a nagy ragyogásnak. A fiú lopva megfordította a gyûrût. Rögtön eltûnt az aranyos szõlõ, el a sok kis fütyülõ madárka. Azt mondta a király:

- Ez volt az ára a középsõ lányomnak.

De a fiú büszkeségének ez sem volt elég. A király erre újabb föladat elé állította. Ha meg tudja csinálni, hogy másnap reggelre a palota elõtt aranytó legyen, és abban aranyhalacskák úszkáljanak, akkor nekiadja a legfiatalabb lányát.

A fiú elment haza. Este átfordította a gyûrûjét, és újra teljesedett a kívánsága. Reggel fölébredt a király, hát látja, hogy a harmadik föladat is megvan. Így hát hozzáadta a büszke fiúhoz a maga legrátartibb, legfiatalabb lányát. Meg is esküdtek rögtön a királyi palotában. Pedig mindenki tudta, hogy az a lány a király parádéskocsisát szereti.

A szegény fiú vitte a faluja felé a feleségét. A király lánya gyanakodva kérdezgette:

- Hol van a te házad?

De a legény csak azt felelte neki:

- Majd meglátod!

Mikor már közelebb értek, akkor látja a király lánya a kis házat. Min járt megeredtek a könnyei, hogy õneki milyen kis füstös házban kell ezután laknia.

Hazaérkeztek, de a fiatal királylány ott is mindig csak sírdogált. A fiú hiába vigasztalta:

- Nem baj, kedvesem, majd hozzászoksz!

A fiú szegény édesanyja most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon, hogy a fiát meg a menyét hová fektesse. Mert ágy csak egy volt. Azt mondja a fiának:

- Jaj, kedves fiam, hogyan fekszik le ez a szép teremtés ebben a mi kis füstös házunkban?

Felelte büszkén a fiú:

- Nem baj, édesanyám, majd minden jó lesz!

Este szépen lefeküdtek a földre. Ahogy elaludt az édesanyja meg a sírdogáló felesége, a fiú megfordította a gyûrûjét. A kis füstös házból azon nyomban gyönyörû szép palota lett. Az asszonyok észre sem vették, úgy aludtak tovább.

Az öregasszony ébredt föl legelõbb. A nagy szépségtõl úgy megijedt, hogy mozdulni se mert. A fiúnak kellett fölkelnie és bátorítania az édesanyját. De az csak azt hajtogatta, hogyan lehet, hogy este, mikor lefeküdtek, még az õ házukban voltak, és most meg ebben a gyönyörû palotában. A fiú végül is visszafordította a gyûrûjét, hát újra a füstös házban aludtak. Akkor végül megnyugodott az öregasszony.

De a fiatalasszony szerette a pompát. Neki meg a palota volt megfelelõ s a fiú hol palotát, hol kunyhót varázsolt fölibük.

A felesége végül észrevette, hogy az õ urának milyen gyûrûje van. Egy éjjel megleste. Az ágy végén volt egy lyuk. Este, mikor lefeküdt a fiú a gyûrût mindig abba tette bele. Egy éjszaka, mikor elaludtak a királylány fölkelt, ellopta a gyûrût, elszökött vele haza.

Otthon rögtön megfordította az ujján. Azt kívánta, hogy õ meg az õ parádéskocsisuk külön lakjanak egy palotában. Nyomban egy nagy csodakastély termett, és õ meg a parádéskocsis karonfogva sétálgattak a kastély körül a gyönyörû úton.

Reggel fölébredt a szegény legény - nincs meg a gyûrûje! Nagy szomorúságában azt sem tudta, mit csináljon. Végül is elõhívta a kiskutyát meg a kismacskát, azt mondta a két kis állatnak:

- Ide figyeljetek! Üljetek ide elibém!

Oda is ült a kiskutya meg a kismacska, és figyelve nézték gazdájukat.

Az meg így folytatta:

- Kiskutya, kismacska, most elutaztok a királykisasszonyhoz. Csak oda menjetek egyenest, ahol azt a gyönyörû palotát látjátok! S a gyûrût szerezzétek vissza, hozzátok nekem haza!

A kiskutya meg a kismacska elment. Mendegéltek szegénykék. Egyszer odaértek egy csoda nagy vízhez. A víz partján mind a ketten megálltak.

Azt mondja a cica a kutyának:

- Ide hallgass! Te tudsz úszni, de én nem tudok. Hogyan fogunk átjutni mindketten ezen a széles vízen?

Azt mondja a kutya:

- Úgy fogunk átjutni, hogy te ráülsz a hátamra.

Rá is ült a cica a kutya hátára, a körmével jól belekapaszkodott szegény kiskutya fülébe. Át is úsztak szerencsésen.

Aztán mentek a palota felé, s azon tûnõdtek, hogy melyik szerezze meg a gyûrût.

Azt mondja a cica:

- Majd én szerzem meg, mert énnekem jó hosszú körmöm van. Tudod, hogyan csináljuk? Te majd kinn alszol, neked kívül a helyed; közben én beszököm a szobába.

Amíg így beszélgetnek s gyalogolnak, egyszerre mit látnak? Azt, hogy a királylány meg a parádéskocsis sétál elõttük az úton. Ahogy odaért melléjük a cica meg a kiskutya, azt mondja a királylány a parádéskocsisnak:

- Jaj, nézd csak, még a kutya meg a macska is eljött attól a gyalázatos, füstös szegény fiútól! Még az állatok se szeretik, hát akkor hogyan szerettem volna én?

A kiscica meg a kiskutya úgy tettek, mintha nagyon örültek volna a találkozásnak. Mintha õk szívesen örökké ott maradnának, úgy nyalták a királylányt.

A királylány nagyon örült, hogy a kiskutya meg a kismacska is az övé lett. Adott nekik enni-inni bõven.

Mikor este lett, a királylány a folyosón kitett egy ruhát, le a földre a kiskutyának meg a kiscicának, hogy ott aludjanak. A cica meg a kiskutya le is feküdt, de ahogy az ajtó nyílt, a cica beszökött a szobába, és bebújt az ágy alá. Mikor a királykisasszony meg a parádéskocsis lefeküdt, a királykisasszony is odatette a gyûrûjét minden este az ágy fejéhez, azon is volt egy kis lyuk a gyûrûnek. Ahogy elaludtak, a cica kijött az ágy alól, a körmével lassan kipiszkálta a gyûrût a lyukból, és a szájába fogta. De kimenni sehol nem tudott, így hát nekiugrott az ablaknak. Kitört az egész ablak.

Azt mondja a kutyának a cica:

- Most aztán gyorsan uzsgyi, mert megvan a gyûrû!

A parádéskocsis meg a kisasszony, mikor az ablak kitörött, a nagy neszre fölugrált, de a cica meg a kutya már elszökött. Akkor vette a kisasszony észre, hogy nincs meg a gyûrûje.

- Végünk van - mondta a parádésnak -, a cica meg a kutya a gyûrûért volt ideküldve!

A cica meg a kutya újra odaérkezett a vízhez. Megálltak, hogy melyik fogja most a gyûrût átvinni. Azt mondja a cica, hogy majd õ viszi. Bele is egyezett a kiskutya újra. A cica a kutya nyakába kapaszkodott, így úsztak a vízben: a kutya vitte a cicát. Mikor már a víz felénél voltak, azt mondja a kutya a cicának:

- Vitted, cica, eleget a gyûrût, add most nekem!

Azt mondja a cica:

- Hogyan adjam, mikor a számban van?

Azt mondja a kutya:

- Majd föltartom a számat és eltátom, te csak ereszd a számba a gyûrût!

El is tátotta a kutya a száját; a cica bele akarta ereszteni a gyûrût, de nem a szájába esett, hanem a vízbe. A cica csak azt látta, hogy egy csodálatos nagy csuka rögtön be is kapta. Mikor kiértek a vízbõl, sírtak, hogy mit csináljanak most. Nem mertek hazamenni - elvesztették a gyûrût! Agyonveri õket a gazdájuk! De azért nagy szomorúan mégiscsak hazamentek.

Otthon bizony oda kellett nekik állniok a gazdájuk elé. Kérdi tõlük a gazdájuk:

- Kutya és cica, hol van a gyûrû?

A kiskutya ugatott és szûkölt, és a lábával mutogatta a cicát. A macska meg nyervákolt, s az is a lábával mutogatta a kutyát, hogy nem õ, hanem a kutya az oka, hogy elveszett a gyûrû. Gazdájuk nagyon pörölt rájuk, és mind a kettõt nadrágszíjjal kikergette a házból.

Épp a ház elõtt ment el egy kocsi. Egy halászember ült benne, halat árult. A kutya meg a cica gazdája kinézett a kocsizajra, megállította az embert, megkérdezte:

- S mit árul, bácsi?

Azt mondja az ember:

- Halat! Tessenek venni, nem drága!

A cica, jót sejtve, mindjárt fölmászott a kocsira, utána a kutya is. És valóban, a kocsiban ott volt az a csoda nagy csuka, amelyik bekapta a gyûrût. A cica most folyton nyervákolt, mutogatott a lábával, azt a nagy csukát tapogatta. Folyton a gazdájára nézett, és szinte magyarázta a gazdájának, hogy ez a csuka kapta be a gyûrût. A gazdája figyelte a cicát, s végre megértette, hogy a cica mit akar. Megvásárolta azt a csoda nagy csukát. Amikor megtisztította és fölvágta, kiesett a csuka belébõl a gyûrû. Mindjárt az ujjára húzta, s mindjárt azt kívánta, hogy a királylány és a parádéskocsis a kastéllyal együtt ott teremjenek az õ házánál.

Ott is termettek kastélyukkal együtt. Akkor azt mondta a legény a királylánynak, hogy takarodjanak ki a palotából, mert abban õ akar élni az édesanyjával meg azzal a szorgos-dolgos szegény lánnyal, aki õt még a szerencséje elõtt megszerette.

Úgy is lett. És ma is élnek, ha meg nem haltak.

[lameXpert]

Lakatos Menyhért: Csandra szekere


A Dráva hullámai hangos csámcsogással kóstolgatták a partot, zöld hömpölygésében dermedten reszketett a nap, tovarohanó opál fodrain hideg gyöngyökké tört össze a fény.
Õsz volt. Egyforma mezítelenséggel hallgattak a fák, csupasz ágaik között rakoncátlan kedvvel visongott a szél.

Kurta vezényszavakat vert vissza a horvátországi part. Szállítók közeledtek, billegõ madárijesztõkként tapogattak le a partról, vállukon simára pucolt, mezítelen farönkökkel.
Mólót ácsoltak a folyóra. Már túl voltak a nehezén, a zsinórhoz állított cölöpöket kemény mozdulatlanságba merevítették, a baltázott andráskeresztek és a vánkosgerendák ritmusos fejszecsapásaik nyomán szelíden elnyújtóztak a cölöpök tetején. Kehes valahol a sor közepe táján lépkedett. Mindig úgy alkalmazták, hogy inkább kapaszkodjon, mint emeljen. Aki vele párba került, két ember helyett dolgozott, különben másnap böjtölt. Hónapokkal elõtte már úgy nézett ki, hogy fukarul meg vannak számlálva napjai, de reggelenként rendszeresen odaszegõdött Phulár mellé, mint a kísértet.
Szeme gödrében elnézést kérõ szomorúsággal csillogott életének maradék nedvessége. Sallangos szürke köpönyegét vékony faszilánkokkal tûzte szorosabbra, hogy a szélnek még kisebb kapaszkodót nyújtson összezsugorodott teste.
Nagyon félhetett a haláltól, örökké beszélt ha ébren volt, ha álmodott. Szerette Phulárt. Phulár soha nem vágott a szavába, órákon át nézte a földet, egy-egy kis göröngyöt szétmorzsolt az ujjai között, hallgatott és bámult. A jó ég tudja, mire gondolt. Ilyenkor átragadt Kehesre is a csöndesség, riadtan fülelt, mint aki közeledni véli a kasza suhogását. Tenyerébe köhögött a holnapból néhány vörös tallért, aztán osztotta tovább a lapot.
- Én vagyok a soros, Phulár.
- Megint? - kérdezte morcosan. - Téged úgy kell agyonütni.
Kehes csak bólogatott, csontarcán nem lehetett látni, sír vagy mosolyog.
- Addig tarthatsz a szalma alatt, amíg meg nem büdösödöm - árulta magát szomorúan.
- Annyival tovább élsz. Megérdemled, sokat koplaltál miattam.
Itt is szokás volt, hogy napokig nem adták ki a halottakat; õk már nem ették meg a részüket. A böjtösöket, akiket, mert nem teljesítették az elõírt normát, hosszabb-rövidebb koplalásra ítélték. Át kellett valamivel menteni, nagy részük így is Csandra szekerére került. Érdekes, elsõ idõben milyen iszonyatosnak tût fel a halál. Késõbb Csandrának is megnõtt a tekintélye, õ volt a Mindenható. Szerette, ha hálálkodtak neki, ilyenkor csak a már elviselhetetlenül bûzlõ hullákat szedte össze. Szakértõ szemmel bökdöste végig az élõket, aztán másnap úgy rendelte a kocsikat. Kehest egy ideig fejcsóválva ugyan, de szó nélkül visszaírta az élõk közé. Egyszer-kétszer figyelmeztette, hogy elég a bújócskából, vagy szépen, vagy éhen, de már ideje, hogy ne csúfolja az Istent.
Így aztán nem csoda, ha senki nem figyelt Kehes szavára pedig sokszor megérte volna. Ott nyüzsgött mindig, ahol valamirõl beszeltek. Nem szerette a titkokat sem másban, sem magában.
- Cigányok vagyunk - mondta -, úgyis elvinnének a másvilágra. Minek?
A két tábort néhány szál szögesdrót választotta el egymástól. Egyikben a szerb-horvát cigányok voltak, vegyesen nõk, férfiak, a másikban magyarországi cigányok. Eleinte tiltották az érintkezést, de ahogy a horvát partizánok át-átruccantak a Dráván, összeterelték a népet. Éjszakánként a botosi vitéztelep karszalagosai erõsítették az õrséget. Ezek olyan kimustrált hazafiak voltak, akik a szebb jövõ reményében gondolkodás nélkül nyársra húzták volna az apjukat, ha azt parancsolják.
Kehes fülébe olyan hírek jutottak, melyek még a Csandra szekerérõl is leszállították volna az örök nyugalomra térõket, ha meghallják. Egész nap rágta az önvád, nem tudta, mitévõ legyen, elmondja-e a titkot szokásához híven, vagy ezt az egyet megtartsa magának.
- Ez nem kósza hír - bizonygatta magában. - Nem véletlenül csináltatják velünk a csonka hidat, ahogy a svábok susogják, odaállnak a csónakok, a szerb cigányokat átviszik Horvátországba. Nem tudnak már a partizánoktól nyugodni. Egy ember még könnyen elvegyül közöttük - fontolgatta -, úgysem állapítja meg a kutya sem, ki a szerb cigány, ki a magyar cigány, de ha elmondom, mindenki szerbnek adja ki magát. És akkor lõttek a menekülésemnek. Áh - szorította össze állkapcsát -, lenyelem, ha belepusztulok is.
Délután, amikor lehajtották õket az erdõbe aknát taposni, még gondolkodott, de aztán végleg eldöntötte, hogy hallgat.
Este kutyákkal, csizmaorral és különbözõ segédeszközökkel kitereltek mindenkit a barakkokból. Míg Csandra összeszedte a hulláit, addig az élõket két csoportba állították.
- Jó jel - zihált Kehes maradék tüdeje. - Ez is régen volt. Hol vannak azok a régi szép idõk, amikor minden este kiálltunk raportra, és még húsz fillért is adtak egy napra.
Phulár meglepõdve nézett utána, amikor Kehes beállt a szerb-horvát szortírba. Visszapillantásából felismerhették az örömöt, ha ilyen érzés valakinek még egyáltalán élt az emlékezetében. Nem számolták a népet, külön-külön, nemzeti hovatartozás szerint minden csoportot visszatereltek a barakkokba, aztán a megrongált szöges kerítések mentén géppisztolyos örök sorakoztak fel. A cigányok visszabújtak szalmafészkeikbe, ki az újba, ki a régibe, nem problémáztak a dolgok felett. Egyetlen gondolat érdekelte õket, vajon holnap hogyan ébrednek fel? Phulár éppoly szótlan volt éjjel, mint nappal. Pedig ilyenkor már nem tiltották, akár cigányul is beszélhettek. Nem tudta hová tenni Kehest. - Miért ment a szerbekhez?
Talán az asszonyok miatt? Szerette, ha jajgatnak körülötte. Na, legalább lesz, aki elsirassa. Ha túlélem, én is ejtek érte egypár könnyet - gondolta magában.
- Mindnyájan meghalunk - sóhajtott mellette Kóró, azon melegében karjába véve a fiát, mint egy gyér kéve kukoricaszárat, feldobta a hullahordó szekérre.
- Ez van ránk kiszabva - nyugtatta Phulár.
- Ez - sóhajtott újra. Többet senki nem hallotta Kóró hangját, hajnalban õt is elvitte a Csandra szekere.
Utána lezárták a barakkokat, csak a tábori munkások és hullatemetõk mehettek ki. Ugyanekkor a szerb-horvát barakkokból mindenkit a placcra tereltek. A tábor egész történetében egyetlenegyszer sem használtak tolmácsot, mindig megtalálták a módját, hogy adják tudtukra akaratukat. Most szerbül mondatták el.
- Átszállítanak benneteket a túlsó partra! - kezdte a tolmács minden bevezetõ nélkül. - Rendet és fegyelmet követel a parancsnokság, a rendbontókat agyonlövik. A túlsóparton mindenki szabad, arra megy, amerre akar. Az elsõ száz fõ elindul a mólóhoz és tízesével csónakokba szállnak.
A tolmács utolsó szavait elnyomták a pattogó vezényszavak. A csaholó kutyák segítségével leszakította a jobbszárnyról száz fõt( futólépésben elindultak az erdõn át a Dráva felé.
Bénán dermedten álltak az ottmaradók, a régen várt pillanat megfagyasztotta õket. Az õrtoronyból feléjük fordított géppuskákon kívül csak néhány kézigránáttal és géppisztollyal felszerelt horogkeresztes civil vigyázott rájuk.
Kehes ujjongott magában, recsegtek megmaradt fogai, mindenáron vissza akarta tartani kitörõ örömét, de nem ment.
- Én már tegnap tudtam - súgta a mellette állónak. - Kihallgattam az õröket. Milyen jó hogy megtanultam svábul - ömlengett a boldogságtól.
A csontvázsorok mereven, egymás kezébe kapaszkodva álltak, réveteg szemükben megüvegesedett a világ. A tolmács hangja még ott zengett a levegõben, sikertelenül döngetve berozsdásodott agyukat, hogy eljusson a tudatukig. Hallgattak, lélegzetüket is visszafogva, szentül hitték, hogy az egész csak álom, de kellemes álom, és ezért ne múljon el soha.
- Legalább Phulárt hoztam volna át ! - kapaszkodott Kehes öröme fölé a lelkiismeret.
- Köszönöm neked, drága jó Istenem, hogy megszabadítottál a szenvedésektõl! - fohászkodott hangosan.
Az õrök futólépésben visszajöttek, lábaik mellett szûkölõ kutyáikkal, s a lassúskodókat rugdalva biztatták, hogy az újabb százas csoportot mielõbb eljuttassák a mólóhoz.
Rossz helyre álltam - elégedetlenkedett Kehes, ahogy végignézett a sorokon. - Jó lenne már kívül lenni a drótkerítésen.
Régen jutottak eszébe olyan gondolatok, amiknek a legkisebb köze is volt az élethez. Örökösen a halálra gondolt, sokszor elfáradt az erõlködésben; nem könnyû lemondani az életrõl, még akkor sem, ha már minden reménytelen. Most érezte, hogy a szíve kezd felmelegedni. Valahol a messziségbõl az ég felé meredõ fák csupasz ágairól az élet szagát hozta a könnyfakasztó szél. Szinte megbékült az élettel, feledve minden kegyetlenségét, s a holnapra gondolt, ahol nincsenek katonák és nyilaskeresztes civilek. Szeme elõtt elsuhant két borzalmas esztendõ szenvedése, meg-megszámlálhatatlan kínokkal és halálfélelemmel. A Csandra szekerén szétmálló csontvázak kibírhatatlan bûze, a sírások, a kétségbeesett jajveszékelések és a beletörõdés.
Úgy tûnt, mintha mindezt már csak messzirõl szemlélné, fájdalom és részvét nélkül mert várja valami a szögesdróton kívül, amirõl már el is felejtette, hogy micsoda. Egy pillanatig önmagára gondolt; a távoli fák csontos ágai reménnyel töltötték el, bízott hervadt tüdeje kivirágzásában, mint a halottnak tûnõ ágak tavaszi rügyezésében.
Még néhányszor elfogta a bánat, de aztán egyszer csak õ is kívül jutott a dróton.
- Végre !
Nagyot szippantott az erdõ szagából, pedig sokszor megjárta már ezt az erdei utat. Lihegve, lucskosan csaholtak körülöttük a kutyák. Az örök kemény rúgásai kopogtak a testükön, mintha egyszeriben véget ért volna az iménti boldog álom. Az a más, amire percekkel elõtte gondolt, éppen most nem a legszebb arcát mutatta. De a remény, a szabadulás reménye érzéketlenné tette a súlyos csizmák rúgásaival szemben.
Kibírni - lüktetett az agyában. - Kibírni mert mindjárt vége a szenvedésnek. "A túlsó parton mindenki szabad, mindenki arra megy, amerre akar" - visszhangzottak benne a tolmács szavai. A parthoz közeledve, hirtelen álljt parancsoltak, beterelték õket a part felé. Kehes szemébe belopta magát az élet fénye, örömtõl elcsukló hangon kiáltotta vissza:
- Testvéreim, odaát találkozunk !
A mólón a tíz vitéztelepi várt rájuk, tíz markos karszalagos vitéz, kezükben rövid vasrudakkal.
A Dráva hullámai hangos csámcsogással kóstolgatták a partot, tarka hömpölygésében dermedten reszketett a nap, a bordó hullámok fodros taraján barna rönkök úsztak csendesen a túlsó part felé!

[lameXpert]

Egyszer muszáj elkezdeni beszélni a családban

[lameXpert]

BOLOND JANKÓ

Volt egyszer egy szegény ember s annak egy fia, Jankó volt a neve. Az ám,
Jankó!  Bolond  Jankónak hívták a faluban, mert afféle félkegyelmû, bolondos
legény  volt  õ.  De  már  akárminek  hívták, a bíró mégis szolgának fogadta
Jankót,  s  két ökröt adott a kezére. Ahogy szolgálatba állott Jankó, a bíró
elsõ  este azt parancsolta, hogy hajtsa ki az ökröket a rétre, ne pusztítsák
otthon a szénát.

Na,  kiment  Jankó  az  ökrökkel,  egy dombon megtelepedett, acélt, kovát
szedett  elõ,  tüzet  gyújtott,  s  annak  a  világánál  elkezdett kártyázni
egymagában.

- Makkot  ide,  Jankó! Filkót reá, Jankó! Ez a tied,  Jankó! - mondogatta
magában a félkegyelmû, s észre se vette, hogy elõtte áll az ördög.

- Adj isten! - köszönt az ördög.

- Adj isten! - fogadta Jankó, csak úgy foghegyrõl.

Szabad-e,  nem-e, nem kérdezte az ördög, csak letelepedett a tûz mellé, s
azt mondta Jankónak:

- Osszad, öcsém, hadd kártyázom én is.

- Van-e pénzed?

- Van egy garasom. Elég-e?

- No, annyi nekem is van.

Azzal  osztott  az  ördögnek,  s  addig játszottak, hogy Jankó elnyerte a
garast az ördögtõl.

- Ide a garast, komám!

- Holnapután  kiskedden!  - mondta az ördög, s uccu! felugrott,  szaladt,
mintha a szemét szedték volna ki.

De Jankó sem vette tréfára a dolgot, utána az ördögnek. Ez meg egyenest a
faluba szaladott, s ott egy utca sarkán úgy eltûnt Jankó elõl, mintha a föld
nyelte volna el.

- Hiszen  majd  megtalállak  én!  - kiabált Jankó, s abban a  pillanatban
elejébe lépett valaki.

Azt  hitte  a  sötétben,  hogy az ördög, s úgy fejbe vágta a fütykösével,
hogy  nagyot  kiáltott,  s  ledöndült a földre. Haj, édes istenem! Nem ördög
volt az, hanem a bíró, a Jankó gazdája.

Feltápászkodik nagynehezen a bíró, megfogja Jankót, s lármáz éktelenül.

- No, te ilyen-olyan bolondja! Hát te tulajdon gazdádat akarod agyonütni?
Indulj elõttem a falu házára!

Bemennek  a  falu  házára,  a  bíró felveri az esküdteket, s ott mindjárt
ítéletet  tesznek:  zárják be Jankót abba az elátkozott házba, amelyikben az
ördögök tanyáznak, hadd pusztítsák el ezt a félkegyelmût.

Hiszen  nem  bánta  Jankó,  hadd  zárják az ördögök házába. Nem félt õ az
ördögöktõl,  inkább  örült,  hogy  találkozik  azzal az ördöggel, amelyiktõl
elnyerte a garast. No meg, hogy el ne felejtsem, s ti is jól megjegyezzétek,
volt  Jankónak  egy  zsákja,  annak  csak  ki  kellett nyitni a száját: száz
ördögöt is bele tudott abba bújtatni Jankó.

Bement Jankó a házba, rázárták az ajtót, õ meg egyszeribe tüzet gyújtott,
leült az asztal mellé, elõszedte a kártyáját, s ütögette a kártyalapokat:

- Filkót rá, Jankó! Disznót, Jankó! Jól van, Jankó! Te nyertél, Jankó!

Amint így kártyázgat magában, hallja, hogy dörömböl valaki az ajtón.

"No, bizonyosan az ördög" - gondolja Jankó. Kikiáltott:

- Künn tágas, benn szoros!

Abban  a  pillanatban  megnyílt  az  ajtó,  s hát nem az ördög, hanem egy
obsitos katona lépett be.

- Adj' isten, barátom. Adsz-e szállást egy szegény obsitos katonának?

- Én  jó  szívvel  -  mondta Jankó -, hanem tudod-e, hogy ebben a  házban
ördögök tanyáznak?

- Már  én  nem  bánom,  egy életem, egy halálom, itt maradok, mert  odaki
cudar idõ van.

Azzal  leült  az  obsitos  is  az  asztal  mellé, s elkezdettek kártyázni
ketten.  Ütik,  ütögetik  a lapokat, de egyszerre csak leszakadt a tûz, alig
pislákolt, nem látták a kártyát.

- Várj,  komám  -  mondta  Jankó  -, felnézek a padlásra, ott talán  lesz
forgács, hadd elevenítem fel a tüzet.

Felmegy  a padlásra, ott csakugyan volt is forgács elegendõ, lehoz egy jó
öllel,  ráhányja  a  tûzre,  s  az  megint lobogott, pattogott vígan. De egy
fertályóra sem telt belé, megint leszakadt a tûz, ellángolt a forgács.

- No, most én megyek forgácsért - mondta az obsitos.

Fel is ment a padlásra, de a másik minutában már repült is le onnét, hogy
majd megszakadt a nyaka. S hát, uram, teremtõm, elsötétedik a szoba, de úgy,
hogy a sötétségre fejszét lehetett volna akasztani, s becsõdülnek az ördögök
nagy  lármával,  zimóréval,  zakatolással. Aztán csak felkapták Jankót, mint
egy  labdát,  s  úgy  dobálták  egymásnak,  hogy  azt  hitte Jankó, mindjárt
kiszalad a lelke.

De  bezzeg  nem  tetszett  Jankónak  ez a tréfa, egyszerre talpra ugrott,
elõrántotta a zsákot, egy nagyot rikkantott:

- Bújj bele!

S  hát  az  ördögök szép sorjában mind besétáltak a zsák száján. Csak egy
ördög  maradott  kívül,  az,  akitõl  Jankó  a  garast elnyerte. Beköti nagy
hirtelen  a  zsák  száját,  a  kívül maradt ördögöt pedig amúgy magyar módra
megragadja, a fütykössel istenesen ódalba kenegeti, s mondja neki:

- Megadod-e a garast, komám?

- Jaj, csak ne üss, megadom - könyörgött az ördög. - Nálam nincs pénz, de
van a pokolban elég, gyere velem, ott megadom kamatostul.

- Hát gyerünk!

Azzal  felkapott az ördög nyakára, jól ódalba sarkantyúzta, s elvágtattak
a pokolba, sebes szélnél sebesebben.

Megérkeznek  a  pokolba, ott leszáll az ördögrõl, az meg csak ment elõre,
teméntelen  sok  szobán  keresztül,  aztán le a pincébe. Na, ott szeme-szája
elállott  Jankónak  a  csudálkozástól.  Volt  ott annyi kád, hogy a szem nem
gyõzte belepni, s mind színültig tele volt arannyal, ezüsttel.

- Mi  kell?  Arany-e,  ezüst-e? - kérdezte az ördög. - Vihetsz,  amennyit
elbírsz.

- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst - mondotta Jankó -, csak add meg  a
garasomat.

Hiszen  azt  ugyancsak jól tette Jankó, hogy sem aranyba, sem ezüstbe nem
markolt bele, mert abban a pillanatos pillanatban lángot vetett volna arany,
ezüst,  s  Jankónak  még  a hetvenhetedik porcikája is porrá égett volna. Az
ördögnek  azonban  mindenféle  pénze volt, csak éppen garasa nem. No, ha nem
volt,  be  is bújtatta Jankó ezt is a zsákba, s indult haza a falujába. Ott,
ahogy  hazaért,  segítségül hívott tizenkét kovácslegényt, s addig verette a
zsákot,  hogy  csak  úgy porzott már az ördögök porától. Akkor a zsák száját
kioldotta,  az ördögök porát szélnek eresztette. Azt mondják, ebbõl a porból
lett a vörös hangya, azért olyan fájdalmas a csípése.

No, akár így, akár úgy, elég az, hogy Jankó elpusztította az ördögöket, s
bezzeg  lett  nagy  becsületje a faluban! Mindjárt összegyûlt a falu népe, s
azt  határozták  egy  akarattal,  hogy  ajándékozzanak  Jankónak  egy borjas
tehenet,  mert  igazán  megérdemelne  kettõt  is, de ha nincs, elégedjék meg
eggyel.

Jól  van.  Jankó  egy  szóval  sem mondta, hogy neki nem kell a tehén; de
merthogy  nem  volt  istállója, ahová bekösse, s ha az lett volna, akkor meg
mit ad enni? - õ bizony elindította a tehenet a vásárra.

Megy,  mendegél  a  tehén,  utána meg Jankó, s amint egy erdõn haladnának
keresztül,  egyszerre  csak  egy nagy kõrisfa elkezd hajlongani, nyikorogni,
csikorogni.  Jankó  azt  hitte,  hogy  a kõrisfa meg akarja venni a tehenet.
Szóba állott a fával.

- Meg akarod venni? Jól van, én neked adom, ha becsületes árát adod.

Fújt a szél cudarul, s a kõrisfa csak hajlongott, csikorgott-nyikorgott.

- Száz  forint az ára. Nincs most pénzed? Nem baj, majd holnap eljövök  a
pénzért.

Azzal  a  tehenet  a  fához  kötötte, s szépen hazaballagott. Másnap megy
vissza  az  erdõbe,  egyenest  a  fához,  s  hát  a tehénnek csak a csontja:
megették a farkasok.

Hej, megharagszik Jankó, szedtevettézik, hogy így meg úgy, õ nem bánja, a
tehén nem az õ kára, vigyázott volna rá a fa, ha megvette; ha nem vigyázott,
az õ baja: fizessen!

A  kõrisfa,  merthogy  a szél nem fújt akkor, sem nem hajlongott, sem nem
csikorgott-nyikorgott.  Hiszen  Jankónak se kellett több, szörnyû haragjában
kivágta  a  fát  tövébõl.  De bizony ha kivágta, meg sem is bánta, mert a fa
odvából  csak  úgy  duvadott,  ömlött ki az arany meg az ezüst. Hazaszaladt,
szekeret fogadott, s úgy bírta elvinni a tenger pénzt.

Hej,  bezzeg  volt  odahaza  öröm!  A szegény ember majd kibújt a bõrébõl
szertelen  nagy örömében, de bezzeg Jankó sem búsult, most már nagyobb gazda
lesz  még  a bírónál is. Hanem szerették volna tudni, hogy hány véka lehet a
pénzük. Az ám, nem volt vékájuk, amivel megmérjék.

- Eredj, fiam - mondta az apja -, hozz egy vékát a bírótól.

Szalad Jankó a bíróhoz:

- Bíró uram, adjon egy vékát.

- Hát az minek, te?

- Pénzt mérünk.

- Bolond lyukból bolond szél fúj - mondta a bíró.

- Jó, jó, csak adjon egy vékát.

Hát  a bíró adott neki egy vékát, de fúrta az oldalát a kandiság, s amint
beesteledett,  odament  a  Jankóék  ablakához,  s  úgy leskelõdött. Feltette
magában,  hogy  ha  csakugyan  pénzt  mérnek, majd elveszi tõlük. No, ha nem
akart  hinni  Jankónak,  most  elhihette,  mert  még  mindig mérték a pénzt.
Történetesen  Jankó  az  ablak  felé pillant, látja, hogy valaki leskelõdik,
kapja  a  fütykösét,  kifordul  az ajtón, s úgy találja fejbe vágni a bírót,
hogy az éppen csak egyet kiáltott, s azzal: volt bíró, nincs bíró.

No,  megijed  Jankó! Most már mit csináljon? Agyonütötte a bírót. Most õt
felakasztják,  fel bizonyosan. Gondol ide, gondol oda, hátára veszi a bírót,
beviszi  a  szomszéd kertjébe, beállítja a hagymaágyásba, egy hagymaszárat a
kezébe  nyom,  mintha  ki  akarná húzni, s azzal szép csöndesen visszament a
házba.

Jõ  ki reggel a szomszédasszony a kertbe, látja, hogy valaki dézsmálja az
õ  hagymáját,  kap  egy  botot,  odaszalad,  s úgy fejbe kólintja, hogy orra
bucskázott. Az ám, de úgy orra bucskázott, hogy fel sem kelt többet! Nézi az
asszony,  hogy ki az - s hát a bíró. Még jobban megnézi, költi, költögeti, s
hát még nem is szuszog.

- Jaj,  jaj - jajgatott az asszony -, agyonütöttem a bírót, jaj, jaj!  De
ki is hitte volna, hogy hagymát lopjon õkelme, jajajaj!

Aközben kijött Jankó is, a kerítéshez somfordált, s kérdezte az asszonyt:

- Hát kend mért sír olyan keservesen, nénémasszony?

- Jaj,  lelkem  öcsémuram,  nézzen  ide!  Hagymalopni  jött a bíró, s  én
agyonütöttem, jajajaj!

- Azért ugyan egyet se jajgasson kend - mondotta Jankó. - Egyet mondok, s
kettõ lesz belõle: adja nekem a leányát, s én igazítok a kend dolgán.

Bezzeg,  hogy  ígért  az  asszony Jankónak fût, fát, mindent; Jankó pedig
ismét  hátára  kapta  a bírót, vitte a másik szomszéd telkére. Az a szomszéd
mészáros  volt. Besompolyog Jankó az ólba, ott egy disznót leszúr, s a bírót
a disznó hátára ülteti, aztán nagy hirtelen elsomfordál.

Alig  ment el, kijõ a mészáros a házából, megy az ólba, s hát látja, hogy
valaki ül a disznón, éppen mintha le akarná szúrni. Nosza, szalad a mészáros
a  bárdjáért,  s  úgy fejbe vágja a bírót, hogy egyszeribe lefordul a disznó
hátáról.

Hej,  megijedt  a  mészáros is, mert ugyan ki gondolta volna, hogy a bíró
akarja  ellopni  az õ disznaját? Gondolt ide, gondolt oda, õ bizony elment a
falu házára, s ott elmondta az esküdteknek, hogy így meg úgy volt a dolog, õ
nem hibás: miért akart lopni a bíró?

- Bizony,  ha  el  akarta  lopni,  jól  járt, úgy kell neki - mondták  az
esküdtek -, ha nem szégyellt lopni bíró létére.

Aztán  egy  hét  sem  telt  bele, Jankó feleségül vette a szomszédasszony
leányát, csaptak nagy lakodalmat, de olyan nagyot, hogy rostával hordották a
bort. Húzták a cigányok, járták a legények s a leányok.

Holnap Jankó legyen a ti vendégetek.

[FakeJack]

A Metró újságban éredemes elolvasni a Véleményem szerint rovatban Narancsik Ágota - Itt senki sem nevet a végén c. írását. Tanulságos. Bírom a csaj stílusát.