[Rosen]

PÉTER LEVELE

Igen tisztelt nagyságos asszonyom!

Köszönöm vigasztaló sorait. Mellõztetésem az elõléptetésnél nem lepett meg. Különben is, valahányszor az élet komiszul - bocsánat a nyers kifejezésért - komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam. Ennek a történetnek, mint kisfiú, fõszereplõje én vagyok. Hallgasson meg. Sajnáljon, és sajnálása, amelyet elõre is nyugtázok, ismét vigasztalást fog számomra jelenteni.

Elsõ gimnazista koromban karácsonykor kaptam egy bicskát. Nem mondom, hogy zsebkés, s ön meg fog ezért nekem bocsátani, mert a nevén óhajtom nevezni a remek szerszámot. A bicskát, amelyet zsebünkben hordhatunk, onnan tetszés szerint bármikor kivehetjük. Használhatjuk az éles, gyönyörûen csillogó pengéit, faraghatunk véle kisebb fakérget, krétát, ceruzát, végre pedig étkezéseinknél is alkalmazhatjuk.

Õszintén megvallom, hogy fantáziámban a bicska kezdettõl fogva nagy helyet foglalt el. Gyakran álmodtam bicskákkal. Álmomban beszéltem is róluk, de mindig csak bicskákról szólottam, holott francia gyakorlatokon a le canifot mindannyiszor illedelmesen tollkésnek szoktam fordítani, és egy bicska-affairben, amely a tanári kar elé került, a kihallgatásnál következetesen a zsebkés szót használtam. De nem is tudtam volna másképp cselekedni. Ha ezt a szót olvastam: le canif, mindig a tollkés szót láttam; nyomtatásban, amint ott állt a szótárban:

le canif = a tollkés.

Ellenben a bicska szóra elém tárult az öreg Steszadlek bácsi kirakata, amely tele volt bicskákkal. Csak bicskákkal. Keresve sem lehetett volna ott találni egyetlen tollkést se. Volt ott kicsi és nagy bicska, hosszú és rövid, csontnyelû, ezüstcirádás, de gyenge tollammal nem is vállalkozhatom e csodabirodalom ecsetelésére.

Szóval, hogy történetem kerekét megindítsam: megkaptam az óhajtva óhajtott bicskát. Édesapám elvitt Steszadlek bácsihoz, és kiválasztottam azt, amelyik nekem legjobban tetszett. Nem részletezem, hogy milyen szent ígéretet tettem, hogy a bicskával nem fogok házi bútorokat, pl.: a székeket, a szekrényeket, a padlót stb. összefaragni, hogy vigyázok az ujjamra és a ruhámra, hanem röviden megemlítem, hogy az én gyöngyháznyelû, háromélû, remek bicskámat hamarosan meguntam. Ugye, szomorú dolog, asszonyom? Merthogy nem tudunk élni holmi kiábrándulások nélkül.

Az osztálytársaim között egyik legjobb barátom volt Gyuri. Olyan Gyuri, amilyenek a Gyurik szoktak lenni; élénk, kövér és pirosarcú fiú, akiket valamennyien irigyeltünk egy kicsit, mert olyan pompásan ügyes fiúk. Nem okosak, ez távol áll tõlük, hanem élelmesek és ravaszok, anélkül, hogy magok is tudnának errõl. Nyílt arccal képesek hazudni, és sose csípi rajta õket senki. Ilyen Gyuri volt az én Gyurim is, amint mindjárt ki fog derülni.

Elõször Gyurinak mutattam meg a bicskámat. Nem vette a kezébe. Megnézte, megkérdezte, hogy mennyibe került, és azt mondta, hogy ezért az árért szebbet is lehetett volna kapni!

Egy hétre rá történt, hogy Gyuri ceruzájának hegye óra közben eltört.

- Add ide csak, kérlek, a bicskádat - mondta nekem -, mindjárt visszaadom.

Odaadtam. Amikor az óra végén visszakaptam tõle, így szólt: jó bicska, de kár, hogy egészen életlen.

Becsületemre mondom, asszonyom, hogy a bicska éles volt, de én abban a pillanatban már meg voltam gyõzõdve, hogy a bicskám az élesség tekintetében az osztályban az utolsó bicskák között foglal helyet, és éppen ezért haladéktalanul meg kell élesíteni.

- Élesíttesd meg Tóni bácsinál - ajánlotta nekem Gyuri.

- De nincs ám pénzem!

- Nem baj, adok neked kölcsön.

Gondolkodás nélkül elfogadtam a nagylelkû ajánlatot, és elhatároztam, hogy a heti pénzembõl, ama húsz krajcárokból, amelyet vasárnap reggel szoktam kapni az édesapámtól, már hétfõn meg fogom fizetni az adósságomat Gyurinak.

Az adósságomat - képzelheti - nem fizethettem meg. Gyurival t.i. szombaton duplexpartit rendeztünk a gimnáziumudvarban, s én a pedellus ablakát szerencsésen bevertem. Negyven krajcárba került a csináltatása, és Gyuritól kellett az összeget felvennem, hogy a pedellus kárát megtéríthessem, nehogy hozzá még feljelentsen, és a nyakamba sózzanak egy "osztályfõnökit", tekintve azon körülményt, hogy az intézeti udvarban egy igazgatói rendelet szerint "tornaórákon és óraközi szüneteken kívül tanulóknak tartózkodni szigorúan tilos". - Az "engedetlen" tanulóifjak feljelentés esetén az osztályfõnöki megrovást nem egykönnyen kerülhették ki. És az osztályfõnöki megrovásról a szülõket bulletinben szokás értesíteni!...

Világos, hogy nem riadtam vissza a legmesszebb menõ áldozatoktól sem, és Gyurinak, mikor zálogba a bicskámat kérte, haladéktalanul átnyújtottam. Mit is tehettem volna; azzal a mozdulattal - ó, asszonyom, mennyire látom magam! -, amely a könnyelmû, az ostoba szegény embert jellemzi, odaadtam gyönyörû bicskámat.

A bicska dolgáról senkinek sem szóltam, és a lelkiismeret csak este kínzott, amikor lefekvéskor kiszedtem a zsebembõl a sok limlomot. Színes ceruzákat, órakerekeket, ceruzatokokat, noteszeket, amelyek egy kisfiúnak annyi szép és felejthetetlen mulatságot okoznak, mint semmi más az életben. Nos, ilyenkor fájt a szívem: hiányzott a bicska. Egyszer sírtam is, annyira bántott a dolog. De reggelre megint nem sokat törõdtem vele.

Többször komolyan gondoltam rá, hogy a hetipénzembõl összespórolom a horribilis summát, és Gyuritól kiváltom a bicskát. Szó sem volt róla. Amikor a kezemben volt a pénz, cukrot vettem, megosztottam Gyurival, de a bicskát nem mertem elõhozni. Most már tudom, hogy attól féltem, hogy Gyuri ki fogja jelenteni, miszerint semmi közöm a bicskámhoz. Néhány hét múlva Gyuri hozta elõ.

- Te, Péter, a bicskaügyet rendbe kell hozni. Én adtam neked negyven krajcárt. Te már két hónapja tartozol vele. Ha vesszük, a bicska árának a felét neked már odaadtam, mert ez a bicska, ahogy itt van, semmi esetre sem ér többet nyolcvan krajcárnál. A köszörûsünktõl kérdeztem meg. Azt mondta, hogy hat hatosért bármikor hoz nekem egy ilyen bicskát. Most hallgass ide: itt van, még adok neked tizennégy krajcárt, meg odaadom az én bicskámat, és kvitt.

Ellentmondást nem tûrõ, de természetes hangon mondta ezt Gyuri. Úgy mondta, hogy meg voltam gyõzõdve, hogy kitûnõ üzletet csinálok. A bicskája szép volt. Ámbár talán kissé nagyon használt. Azután csütörtök volt, és ilyenkor tizennégy krajcár igen nagy pénz.

- Add ide - mondtam neki.

Este, amikor már csak három krajcárom maradt, csak este néztem meg a bicskát. És akkor láttam, hogy az egyik éle törött, továbbá a másik penge lötyög, és faragásra egyáltalán nem használható. Ekkor mód nélkül elkezdtem szomorkodni. Elõször éreztem, hogy csúnyául becsaptak.

Így jártam én már azóta néhány, sok bicskával, amelyeket az élettõl ajándékba kaptam, s amelyeket könnyelmûen elherdáltam. Így történt, asszonyom, hogy igen korán bele tudtam nyugodni, hogy vannak a világon Gyurkák és Péterek. És természetesnek találtam, hogy az élet - küzdelem az efféle bicskák körül, amelyeket a Péterek elvesztegetnek, s a Gyurkák lassan, ügyesen megszereznek.

...De ugye, megbocsát ezért a közönséges történetért. Az ön kegyeit nem akarom elvesztegetni, mint a többi sok bicskát.

Kezeit csókolja hû barátja: Péter

[Rosen]

DÉLUTÁNI ÁLOM

- Giza - mondtam a szobalánynak - eressze le a sárga függönyöket és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyedórában nézzen be, és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok fejfájást.

Kiittam a maradék feketekávét, eldobtam a cigarettámat, és végigdõltem a bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két óra múlt tíz perccel.

Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.

Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló, vékony foltjai remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsúzó nap pirosló aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték, és a rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erõsen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta elõtt a városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selymes erszényemet, mely tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben, és nagyot lélegzettem. Gyönyörû, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.

Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára bíztam, és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy leheletnyi csók leányarcon - úgy omlott el az ég tündöklõ kékségén az alkonyat narancsszínû fátyla. Szitakötõk cikáztak a víz felszíne fölött, és idõnként kérészek repültek el a part mentén seregestõl. Nekik meg kellett halniok, mire a nap lemegy. Elöl, a part közelében, már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelõtti alkonyat temette õket - senki se tudta volna megmondani.

Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonnyal. Nagyszélû, virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén rózsaszínûre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyemszoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom, hideg, rajzos, kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem hozzá.

- Grófkisasszony - mondottam -, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák, és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb bölcsesség benned vagyon.

Megállott, oldalt hátrahajtotta fejét, és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes, arany karikafüggõi. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai, és hideg, bágyadt szemeinek mélyén - egy pillanatra csak - megcsillant egy ibolyaszínû sugár. Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.

- Grófkisasszony - mondottam -, azért jöttem ide, hogy tõled egy csókot kapjak, és arra kérlek, nézz a szemeimbe.

Lassan lehajtotta a fejét, és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak, némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe, és mint lassú borzongás, végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.

- Grófkisasszony - mondottam -, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nõket, és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldrõl, hogy csak miattad születtem, és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat, és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra.

Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld, hideg színekben, régi szomorúságokat tükröztek vissza, és karcsú szép vállaival elõrehajolt. Azután kikeresett szoknyája zsebébõl egy kis kristályfiolát. Fehér, hosszú ujjait megnedvesítette, és homlokomat megkente az illatos olajjal.

- Jól ismersz engem, grófkisasszony? - kérdeztem.

Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.

- Szeretni fogsz?

Újra bólintott, és mosolyogtak az ajkai.

- Hazugság - mondtam neki -, hiszen te nem tudsz szeretni.

Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolt és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, továbbment. Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam, és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.

A napsugarak utolsó rezzenései is eltûntek már a horizontról, az ég mély, szédítõ nyugalmú, topázkék színnel borult rá a földre. A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt, már fenn ragyogott, és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra elõtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.

Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét, és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek, és mély hangú varázshegedûk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szívei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmóniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát, és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.

- Hosszú lesz az utazás és álom nélküli - mondottam magamban -, de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait.

Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem, s amelyet mindörökre elhagytam.

Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen, félelmes partok között utaztam. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek elõbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam hát, és hétszer megfordítottam gyûrûmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge világosságot láttam derengeni. S azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold.

Enyhe szellõ kezdett fújdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát, és felültem. Elõvettem Al-Dsezirehben vásárolt jó dohányomat, és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát, és kiszálltam. Harmatos, selymes fûben vitt az utam, holdfényes nagy mezõn keresztül.

Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.

És egyszerre elhûlt bennem a vér.

A hátam megett, az úton, három árnyékom rajzolódott a földre.

Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.

E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítõ hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzõlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.

Megrázkódtam, nagyot lélegzettem, és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerõsnek tetszett. Az út mentén fehér mérföldkõ csillant elõ, és nyárfák páros, ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szõlõskertek feküdtek sötét, nagy tömegekben, és bennök apró, vaksi kis házak aludtak. Messzi elõttem fátylas porfelhõben egy szekér ballagott. Az ellenkezõ irányban folytattam utamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év elõtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségéért. Az örökmécses átszûrt fénye halaványan derengett a nyitva hagyott ajtón keresztül.

Lassan fölmentem a lépcsõn. Az oltár elõtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt, rózsaszínû rózsák. Lassan, lábujjhegyen elõreléptem, úgyhogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézitükröt tartott, és merõen nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak késõbb fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltûnt a kevés rózsaszínû festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt, és intett, hogy valami közölnivalója van. Papírost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:

- Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.

- Szeretni akarsz? - kérdeztem.

Komolyan és szomorúan igent intett.

- Grófkisasszony - mondottam -, hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott võlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után!

Zavartan lesütötte a szemeit, és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett, és az ajkai csókot kínáltak.

- A csókodat még nem fogadhatom el - mondottam -, mert nem szeretsz, és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?

Újra elõvette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait, és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat kérte.

Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllõ tölgyfaerdõbõl és a fûszálakból hatalmas, lenyûgözõ tömegekben bújt elõ a föld szent ereje, és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó elõtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón, és belülrõl elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva, és felül, a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merõen nézett rám.

A vonásain megdöbbentõ pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze, és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete, boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hitetlenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.

- Grófkisasszony - mondottam -, olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.

Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak, és legyezõjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltûnt a gyümölcsfák sötét lombjai közt.

Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen, kék derengés aprózta el és lyuggatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem, és ezalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem õt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni, és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet - magam voltam utas - és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem, és a varázslóhoz hajtattam, aki Budán lakik. Õ maga nyitotta ki a kaput.

- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondotta - a grófkisasszony miatt.

- Igen - feleltem -, õt akarom most a legjobban, és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tõle, de hidegek és ruganyosak az ujjai, és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.

- Errõl majd beszélünk - mondta a varázsló, és bevezetett a szobájába. Leültetett, és hosszan, merõen nézett rám. Végre megszólalt.

- A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belõlük nekem, meg fogom vizsgálni. - Átadott egy apró kristályszelencét, és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni.

Elbúcsúztam, és gyalog, a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos, álmos délután. Öt óra felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost, és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyû, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magától értetõdõnek, jónak és érdekesnek tetszett.

Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezõket, országutakat, és bementem a városba is. A korzón sétálók között se volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késõ este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé.

Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé elõrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.

- Nem vártál rám, grófkisasszony - mondtam neki -, de nem haragszom rád, mert, mint magam is tudom, nem szeretsz, és nem is fogsz szeretni.

Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.

- Azt hiszed - kérdeztem -, hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek? Te elbújtál, és azt akartad, hogy késõbb annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nõre mondani lehet. - Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre, mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta:

- Võlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.

- Meg kell szabadítanod magad az átoktól! - mondottam.

Kérdõleg nézett reám.

- Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kisleányé. Az írószereket kérte:

- Ma egész délután tükörbe néztem, és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.

- El fog múlni - mondottam -, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz.

Újra írt:

- Sohasem fogok gyermeket hordozni. - A papírost mindjárt visszavette, és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.

- Grófkisasszony - szólottam -, várni fogsz reám, ha máskor jövök?

Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt, rózsaszínû rózsát, és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzám símult, és a fejét - egy pillanatra - ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár, és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívérõl. Azt írta, hogy maga is belátja ezt, s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog, és minden pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait, madárvértõl pirosló meleg vízben.

Egy napos, hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az ígéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az utak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot sehol se láttam. A fákon még óriási almák és õszibarackok mosolyogtak, a nagy, kék és sárga szõlõfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között, és amint elõre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségû kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus, földszinti ablak. Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhõit nézték, éppen úgy, mint amikor elõször láttam. - Megrezzent, mosolygott, és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és benn termettem a szobában. A kisasszony átölelt, és az ölelése olyan heves, ernyesztõ, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem, és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezítelen lábait kinyújtotta, és megilletõdve nézett rám.

- Kisasszony - mondottam -, még nem érkezett el az idõ. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék, s te nekem kislányom.

Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettõs ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyújtott meg, és valahonnan a küszöb alól elõkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltûnt mellõlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám körös-körül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképpen csillogott a szeme és különbözõ volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hogyha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel, meggörnyedve állott, és szemei oldalról nézve egészen világoskékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elõvettem kis kristályszelencémet, és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állnál fölfogtam, és gondosan eltettem.

Azután kimentünk, vissza a kis szobájába.

Már alkonyodott. Valószínû, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idõ észrevétlenül. Felöltözött, megigazította haját, és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késõ este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni, és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettõl függ minden. Erre ezt írta fel:

- Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen, és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnõ átkától.

Szemei egész estén világoskék színûek voltak, és arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült. Mikor a vonat elindult velem, és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petróleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam neki, megkóstolta, és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerû vizsgálatokat is. Különbözõ folyadékokból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.

- Attól félek - mondotta -, hogy terád is átragadt az öreg hercegnõ átka. Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen fekete, idegen színben csillogtak.

- Sok dolgot tudok - mondotta a varázsló igen komolyan -, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Szindbád, a kétszáz éves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

Még aznap útra keltem. Mikor hosszú, hetekig tartó, fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idõ, amikor elõször életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késõ este volt, mikor Szindbádhoz eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott, és soká vizsgálta az arcomat, bölcs, nyugodt, kék szemeivel. Azután elõvette a tükrét, és merõen nézte. A fekete, csiszolt, sima acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Elõször halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.

- A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni - mondotta -, csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit, és meddõséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belõlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt... ez hiányzik. De másképpen a megoldásra remény nincsen!

Megköszöntem Szindbád, a varázsló tanácsát, hazajöttem, és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.

Házasságunk elsõ hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük, és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kísértett közöttünk, hogy a jövõnk boldogságát napról napra reménytelenül, végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.

- Grófkisasszony - mondottam sokszor, mert így neveztem azután is -, el fogunk pusztulni mind a ketten, anélkül, hogy csak egyszer is éreztük volna az õszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kívánunk mást, és gyermeket akarunk, hogy - miként Szindbád varázsló mondta - a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved, és igazi könnyet tudj sírni.

Õ szomorúan rámnézett ilyenkor, és úgy tetszett, hogyha most könnyezne, könnye jó könny lenne.

Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk, s akirõl tudtuk, hogy érettünk meg kell halnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is, és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.

A gyermek megszületett, és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva, nagy gondokban virrasztottunk álmai felett, és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól, akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit, és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettentõbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett, és nézi a szemeit. Azt nézte, vajon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.

A gyermek pedig fejlõdött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk, és nem tudtuk, mitévõk legyünk.

Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra. A kicsiny test hideg, élettelen volt.

- Meghalt - mondottam -, és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sírj - tettem hozzá kétségbeesetten.

Elpirult, és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.

Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:

- Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.

Bólintott, és sietve gyászruhába öltözött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsõházon át, és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma, nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegõbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az utunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük, és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt, fehér ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek elõbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyûrûmet az ujjamon. Nemsokára, szemben az ég alján, valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk, és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival simogatta a hátunkat... És észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is hármas árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.

- Álljunk meg - mondottam -, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk.

Letérdeltünk a földre, és mind a ketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegõ fagyos hideg volt, és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat, és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.

- Most már elföldelhetjük a koporsót - mondottam, és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.

A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bõven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult, és sóhajtást lehelt ki magából.

Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a kisasszonyhoz, és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak, és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.

- Újra fogjuk kezdeni az életet - mondottam.

Boldogan intett, és elindultunk a havas, hideg estében hazafelé.

*

A karcsú és jókedvû szobalány hangja szólított:

- Tessék fölkelni.

Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a fekvõhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó, tompa fájdalommal bújkált a fejfájás.

- Hány óra, Giza?

- Fél három lesz mindjárt.

[Necros]

Rosen, ezek saját novellák?


Erich Zann muzsikája
Howard Phillips Lovecraft (1921)


A lehetõ legnagyobb gonddal tanulmányoztam a város térképeit, mégsem akadtam többé a rue d'Auseil nyomára. Nem csupán modern térképekkel próbálkoztam, hisz tudom, hogy az elnevezések megváltozhatnak: átbogarásztam az antik anyagot is, személyesen néztem végig minden területet, olyan utcanevet keresve, mely a késõbbi rue d'Auseilnek felelhetett meg. Minden igyekezetem ellenére azonban tény marad, zavarba ejtõ tény, hogy nem lelem a házat, az utcát, de még a környéket sem, ahol néhány hónappal ezelõtt szegény, metafizikát tanuló egyetemi diákként Erich Zann muzsikáját hallottam. 

Nem csodálkozhatom azon, hogy emlékezetem cserbenhagyott, hisz testileg és lelkileg egyaránt megszenvedtem azt az idõszakot, amelyet a rue d'Auseilben töltöttem. Tudom, kevés számú ismerõsöm sosem keresett fel ott. De hogy nem lelem az utcát, mégis egyszerre különös és zavarba ejtõ, hisz alig félórányi járásra lehetett az egyetemtõl, és jellegzetességeinek hála, aligha feledheti a környéket az, aki akár egyszer is látta. Mégsem találkoztam senkivel, aki ismerte a rue d'Auseilt. 

Málladozó téglájú, bedeszkázott ablakú raktárépületek szegélyezte, sötét vizû folyó partján kezdõdött az utca. A folyón fekete kõbõl összerótt, masszív híd ívelt át. A part mentén örökös félhomály uralkodott, mintha a közeli üzemek füstje homályosította volna el tartósan a napot. Maga a folyó gonoszul bûzlött, efféle szagot sehol másutt nem éreztem még, s meglehet, épp ez segít majd hozzá, hogy egy nap visszataláljak, mert ezt a bûzt nyomban felismerném? A hídon túl sínekkel át- meg átszõtt, szûk utcák sorakoztak, ezután következett az emelkedõ, mely elõször szelíd kaptatónak tûnt, s csak a rue d'Auseil bejáratánál vált igazán meredekké. 

Sosem láttam még olyan szûk, olyan meredek utcát, amilyen ez volt. Szirtnek is beillett; egyetlen jármû sem juthatott fel rajta. Sok helyütt lépcsõsorok kezdõdtek, az utca legtetején pedig repkénnyel benõtt fal tornyosult. A burkolat nem volt egyenletes, emitt kõlapok, amott kockakövek sorakoztak, sok helyütt látszott a szürkészöld gyomtól felvert, csupasz föld. A házak magasak voltak, csúcsos tetejûek, hihetetlenül régiek, s õrült módon elõre vagy hátrafelé, illetve oldalra dõltek. A szemközt fekvõ épületek némelyike szinte összeért, amolyan boltozatot formált, napfény alig-alig jutott a kövezetig. Néhol híd kötötte össze a házakat. 

Különösképp mély benyomást gyakoroltak rám az utcában lakók. Az okot elõször abban láttam, hogy mind olyan csöndesek, visszahúzódóak, késõbb abban, hogy mindannyian nagyon öregek. Fogalmam sincs, miért éppen ezt az utcát választottam lakhelyemül: nem lehettem egészen önmagam, amikor mellette döntöttem. Sok szegényes helyen éltem már azelõtt, s pénz híján gyakorta kényszerültem odébbállni. Ekkor választottam azt a düledezõ házat ott a rue d'Auseilen, a házat, amelynek tulajdonosa a béna Blandot volt. Az utca legtetejétõl sorrendben harmadik épület jócskán kimagaslott a többi közül. 

Az ötödik emeleten kaptam szobát, magam voltam az egész emeleten: a háznak alig akadt lakója. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem, különös muzsikát hallottam kiszûrõdni az oromtetõ alól. Másnap kérdezõsködni kezdtem a vén Blandot-nál. A tulajdonos elmondta, hogy egy öreg német hegedûs él odafent, egy különös, néma alak, akit Erich Zann néven ismernek. Esténként egy olcsó kis színház zenekarában játszik, s mert hazaérkezése után szeret tovább muzsikálni, az oromtetõ alatti, elhagyott szobát választotta, ennek ablakából - az utca lakói közül egyetlenként - kilátása nyílt a romladozó kõfalra és a falon túli tájra. 

Eztán minden éjszaka hallgattam Zann muzsikáját, s bár aludni nemigen tudtam tõle, különös volta megragadott. Magam, bár keveset konyítok a zenéhez, bizonyos voltam abban, hogy az általa felidézett harmónia egyetlen azelõtt hallott dallammal sem rokon. Zann kétségtelenül maga komponálta eredeti géniuszra valló darabjait? Minél tovább hallgattam, annál inkább növekedett elragadtatásom, s egy hét múltán elhatároztam, hogy megismerkedem vele. 

Egy éjjel, mikor épp hazatért a munkából, elébe toppantam a lépcsõn, elmondtam neki, hogy szeretném megismerni, szeretnék vele lenni, úgy hallgatni játékát. Zann apró termetû, görnyedt és sovány figura volt, elhanyagolt öltözékû, kék szemû, groteszk mitológiai szatírra emlékeztetõ képû, csaknem tar fejû öregember. Szavaim hallatán egyszerre látszott haragosnak és rémültnek, barátságos viselkedésem azonban végül megnyugtatta. Kelletlenül intett, s én a nyomába szegõdtem az oromtetõre vezetõ meredek, recsegõ lépcsõsoron. Szobája - egy az oromtetõ alatti két helyiség közül - a nyugati oldalra nézett, az utca felsõ végét elzáró fal felé. Hatalmas volt, és még hatalmasabbnak tetszett ridegsége, elhanyagoltsága miatt. Mindössze egy keskeny vaságy, egy ütött-kopott mosdótál, egy kis asztal, egy jókora könyvszekrény, egy vasból való kottatartó meg három ódivatú szék akadt benne. A kottalapok rendetlen összevisszaságban hevertek a padlón. A csupasz falak tán sosem láttak vakolatot; a por meg a pókhálók miatt a szoba elhagyatottnak tûnt inkább, semmint lakottnak. Erich Zann elképzelését a kényelemrõl kozmosznyi messzeség választotta el a megszokottól. 

Intett, hogy üljek le, azután bezárta az ajtót, helyre tette a jókora fareteszt, utána még egy gyertyát gyújtott, odahelyezte amellé, amit magával hozott. Elõszedte hegedûjét molyrágta tokjából, s leült vele a legkényelmetlenebb székre. Nem nyúlt a kottatartóért, hanem választást sem kínálva, emlékezetbõl muzsikálva bûvölt el több mint egy órán át, minden bizonnyal maga szerezte dallamokkal. 

A zenében járatlanok elõtt hasztalan próbálnám megvilágítani e dallamok lényegét. Holmi fúgát hallhattam, a legmegkapóbb visszatérõ témákat, ám e témákból hiányoztak a rémisztõ zengzetek, melyeket szobámból a megelõzõ alkalmakkor hallani véltem. Azokat a különös dallamokat megjegyeztem, gyakorta dúdoltam, fütyörésztem kontár módjára magamban, így hát, amikor vendéglátóm letette vonóját, megkértem, idézzen fel néhányat közülük. Szavaim egyszeriben szétdúlták a ráncok szabdalta szatírarc játék közben látott nyugalmát: az unott kifejezés helyett Zann vonásairól a dühnek és rémületnek ugyanaz a fura vegyüléke sütött felém, melyet megfigyelhettem már, mikor elsõ ízben megszólítottam. Úgy véltem, nógatással hathatok rá, kihasználhatom szenilitása szeszélyességét. Baljósabb hangulatát úgy élesztgettem, hogy elfütyültem pár taktust a múlt éjszaka emlékezetes dallamaiból. Egyetlen percnél tovább nem próbálkozhattam, mert a néma öreg, alighogy ráébredt, mit fütyülök, leírhatatlan módon eltorzult arccal kapott számhoz hosszú, vénséges, csontos jobbjával, hogy véget vessen a durva utánzásnak. Ezután, zavarodottságának újabb bizonyítékát adva, ijedten pillantott elfüggönyözött ablakára, akárha holmi betolakodótól rettegne? Abszurd gondolat volt, hisz a padlásszoba elérhetetlen magasságban maradt a szemközti háztetõktõl. A ház tulajdonosa elmondotta, ez az egyetlen olyan szoba a meredek utcában, ahonnét az ember átláthat a kilátást elzáró kõfal túloldalára. Zann pillantása most eszembe juttatta Blandot szavait, s szeszélyem vágyat ébresztett bennem a dombon túli vidék, a holdsütötte háztetõk, városi fények lélegzetelállító panorámája után, melyben a rue d'Auseil valamennyi lakója közt csupán a mogorva muzsikus gyönyörködhetett. Az ablakhoz indultam hát, s már-már elhúztam a meghatározhatatlan anyagú függönyt, amikor a néma bérlõ még a korábbinál is nagyobb rémülettel ismét megállított. Ezúttal már az ajtó felé intett fejével, miközben két kézzel markolászva, idegesen próbált elvonszolni onnét. Megelégeltem e bánásmódot, rápirítottam, eresszen el, s közöltem vele, hogy nyomban távozom. Szorítása engedett, undoromat és felháborodásomat látva haragja is elpárolgott. Ismét karon fogott, ám ezúttal barátságosabban, s egy székre ültetett, azután elkeseredett képpel asztalához ment, ahol ceruzájával, az idegenbõl jöttek csapnivaló franciaságával hosszú szöveget vetett papírra. Üzenetében, melyet végül átnyújtott, türelemért, bocsánatért esdekelt. Mint írta, öreg már, magányos, ráadásul furcsa félelmek, idegi természetû nyavalyák gyötrik, melyek kialakulásában a zenén kívül egyéb dolgok is ludasak. Örül, hogy végighallgattam játékát, s szívesen Iát más alkalmakkor; ügyet se vessek különcségeire? Különös dallamait azonban képtelen eljátszani mások elõtt, azt sem állhatja, ha mástól hallja õket, nem szenvedheti továbbá, ha szobájában bárki bármihez hozzányúl. Míg a folyosón elébe nem toppantam, nem sejtette, hogy szobámból hallottam zenéjét. Arra kér, állapodjak meg Blandot-val, és vegyek ki szobát az alsóbb emeletek valamelyikén, ahová már nem hallatszanak le éjszakai dallamai. A bérleti díj különbözetét, írta, kifizeti majd. 

Miközben a gyatra franciasággal íródott szöveget böngésztem, ellágyultam az öregember iránt. Testi és lelki nyavalyák gyötörték, akárcsak engem; metafizikai tanulmányaim könyörületességre intettek. A csöndben valami zaj támadt az ablaknál: egy zsalugáter reccsenhetett meg az éjszakai fuvallatban, valami okból azonban csaknem olyan hevesen rezzentem össze, mint Erich Zann. Miután végigolvastam üzenetét, kezet ráztam vele, s barátságban váltunk el. 

Másnap Blandot drágább szobát adott a harmadik emeleten, egy vén uzsorás meg egy tiszteletre méltó kárpitos lakosztálya mellett. A negyediken senki sem lakott. 

Egykettõre ráébredtem, Zann korántsem szomjazik annyira társaságomra, amennyire állította, mielõtt rávett, költözzem le az ötödik emeletrõl. Nem hívott magához, s mikor mégis felkerestem, kelletlenül bocsátott be, s lélektelenül muzsikált. E látogatások mindig az esti órákban zajlottak; Zann nappal aludt, olyankor senkit nem eresztett szobájába. Szimpátiám nem növekedett irányában, noha padlásszobája és rémisztõ muzsikája egyaránt hatott rám. Különös vágy élt bennem, hogy kitekintsek a falon túlra nézõ ablakon, lepillantsak a dombról, le a mélybe, a csillogó tornyokra, háztetõkre. Egy ízben, míg a színházi elõadások folytak, s Zann távol volt, fellopództam a szobájához vezetõ lépcsõn, ajtaját azonban zárva találtam. 

Sikerült ellenben kimódolnom, miképp hallgathatom továbbra is éjszakai muzsikáját. Elõbb ötödik emeleti régi szobámba lopakodtam fel lábujjhegyen, majd, elég bátorságot gyûjtve, felóvakodtam az oromtetõ alá vivõ, recsegõ-ropogó utolsó lépcsõsoron. Ott, a szûk elõtérben, az elreteszelt ajtóval, letakart kulcslyukkal szemközt kuporogva gyakorta jutottak fülembe olyan hangzatok, melyek a ritka csoda és a lappangó titok nehezen meghatározható félelmével töltöttek el. Nem mintha rémületesek lettek volna - hisz nem voltak azok -, ám egyes zengzeteik e földön idegen hangulatot árasztottak, olykor pedig olyan szimfonikus hatást keltettek, melyet bajosan tulajdoníthattam egyetlen ember munkájának. Erich Zann nyilván kivételes géniusz lehetett? Ahogy múltak a hetek, mind vadabbul és vadabbul játszott, viselkedése mind ridegebb, elutasítóbb lett; olyannyira, hogy már nem szemlélhettem szánalom nélkül. Egyáltalán nem engedett be szobájába, s kitért elõlem, valahányszor a lépcsõn összetalálkoztunk. 

Azután egy éjjel, miközben ajtajánál hallgatództam, a hegedû cincogása hangok bábeli zavarába fúlt, démoni összhangzatba torkollott. Kész lettem volna kételkedni józan eszemben, az elreteszelt ajtó mögül azonban tüstént siralmas bizonyítékot kaptam az iszonyat valódiságára: artikulátlan, borzasztó kiáltás harsant, amilyet csak egy néma hallathat, s csakis a rettegés, a megszorultság legszörnyûbb pillanatában. Kopogtattam, de nem nyitott ajtót. Ott várakoztam a sötét elõtérben, reszkettem a hidegtõl és a félelemtõl, mígnem meghallottam a boldogtalan zenész erõtlen próbálkozásának neszét: egy székbe fogódzva igyekezett bizonyára a padlóról feltápászkodni. Azt hívén, hogy egy ájulásos roham után épp most nyerte vissza eszméletét, ismét kopogtattam, nevemet ismételgettem bátorítón. Hallottam, hogy Zann az ablakhoz támolyog, s hogy becsapja, elreteszeli. Ezután visszacsoszogott az ajtóhoz, melyet reszketegen kinyitva bebocsátott. Érkezésem ezúttal valódi örömmel töltötte el, eltorzult arca megkönnyebbülten felragyogott. Úgy kapaszkodott kabátomba, mint a gyermek anyja szoknyájába. 

Szánalmasan vacogott, miközben leültetett egyik székére. Õ maga egy másikra telepedett, háta mögött hegedûje és vonója félrehajítva hevert a földön. Egy ideig tétlenül ült, furcsán bólogatott; paradox módon úgy tetszett, ijedten, erõsen fülel. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert átült az asztal melletti székre, rövid üzenetet vetett papírra, átnyújtotta, azután újból az asztal fölé hajolt, és sebesen, megállás nélkül írt tovább. A levélkében az irgalmasság nevében - no meg kíváncsiságomra számítva - arra kért, maradjak a helyemen mindaddig, amíg õ elkészíti német nyelvû beszámolóját mindazon csodás és iszonytató eseményekrõl, melyeknek részese lett. Vártam, az öregember ceruzája pedig egyre szántotta a lapokat. 

Tán egy jó órával késõbb történt - én egyre várakoztam, a vén muzsikus meg lázasan dolgozott, s a teleírt lapok halma növekedett -, hogy Zann egyszerre összerázkódott, akárha valami iszonyú megrázkódtatás érte volna. Tüstént az elfüggönyözött ablak felé tekintett, s borzongva fülelt. Aztán nekem is úgy tûnt, hangot hallok. Nem holmi rémítõ neszt, inkább valami különösen halk, végtelenül távoli zenei hangot. Mintha a szemközti házak valamelyikében vagy a felmagasló fal általam sosem látott túloldalán szólaltatta volna meg egy zenész. Zannra tett hatása iszonyatos volt. Az öregember elhajította ceruzáját, felpattant, felragadta hegedûjét, s hamarosan vad dallamot indított útnak az éjszakába, a legvadabbat, amit hangszerébõl valaha kicsikart, leszámítva tán az elreteszelt ajtó elõtt hallottakat. 

Hasztalan próbálnám szavakba önteni, miképp játszott Erich Zann ezen a borzalmas éjszakán. Szörnyûbb volt ez mindannál, amit azelõtt hallottam, hisz ez alkalommal láthattam arckifejezését is, s megértettem, hogy játékára a puszta félelem sarkallja. Zajt akart csapni, hogy elûzzön valamit, esetleg hogy túlharsogjon valami egyebet. Hogy mit, elképzelni se tudtam, noha éreztem, rettentõ lehet. Zann muzsikája fantasztikus, lidércálomszerû, hisztérikus volt, ám a végsõkig hû a különös vénember kimagasló géniuszához. Felismertem a számot: a színházakban oly népszerû, vad magyar tánc volt, mire eszembe ötlött, hogy Zann elõször játssza egy másik komponista mûvét. 

A hegedû kétségbeesetten, mind hangosabban és hangosabban, mind vadabbul és vadabbul sikongatott. Zann teste szörnyû verítékbe fürdött, s vonaglott, mint valami majomé. Tekintete iszonyodva függött az elfüggönyözött ablak négyszögén. A vad dallam hatása alatt szinte láttam a felhõk, tátongó mélységek, pára és villámlás közepette õrült módján táncoló kísérteties alakokat, szatírokat, bacchánsokat? Azután, így tûnt legalábbis, egy magasabb, tisztább hang hallatszott, nem hegedûhang. Nyugodtan, megfontoltan, céltudatosan s kihívón szállt messze nyugat felõl. 

A zsalu rázkódni kezdett a hirtelen támadt éjszakai szélviharban, melyet mintha Zann õrült dallamai kavartak volna. Az öregember még önmagán is túltett: olyan hangokat csiholt ki hangszerébõl; aminõket sosem hittem hegedûbõl kicsiholhatónak. A zsalu egyre csattogott, elszabadult és az ablaknak ütõdött. Az üveg végül betört, dermesztõ szél csapott a szobába, meglebegtette a gyertyák lángját, szerteszórta az asztalon tornyosuló kéziratlapokat, melyeken Zann kezdte felfedni elõttem borzalmas titkát. Az öregemberre pillantottam, s láttam, hogy magánkívül van már: két szeme kigúvadt; üvegesen, vakon meredt elõre. Kétségbeesett muzsikája gépies, felismerhetetlen hangzavarba torkollt, ennek természetét írótoll aligha érzékeltetheti. 

Egy az eddigieknél erõsebb, hirtelen széllöket felragadta a kézirat lapjait, s az ablak felé sodorta õket. Kétségbeesve utánavetettem magam a szállongó íveknek, de azok eltûntek, mire a bezúzott üvegtábláig jutottam. Ekkor ötlött eszembe régi vágyam, hogy kitekintsek ezen az ablakon, a rue d'Auseil egyetlen olyan ablakán, ahonnét megpillanthatom a falon túli lejtõt s az alant elterülõ várost. Hiába volt igen sötét, hisz a város fényei mindig égtek. Arra számítottam, szélben, esõben is megláthatom õket. Mégis, mikor a tetõablakok legmagasabbikán kitekintettem, míg a gyertyalángok hajladoztak, s a nekivadult hegedû versenyt vonított az éjszakai orkánnal, nem láttam várost odalent. Nem láttam az utcalámpák fényének ismerõs füzéreit, csak határtalan, fekete ürességet. Ezt a felfoghatatlan ûrt most mozgás és zene töltötte be minden földi dologhoz hasonlíthatatlanul; ahogy ott álltam, rémülten bámultam, a szél kioltotta mindkét gyertyalángot az ódon oromtetõ alatt. Könyörtelen, áthatolhatatlan sötétségben hagyott e démoni összhangzat közepette, szemközt a káosszal, hátam mögött az éjbe vonító hegedû pokoli õrjöngésével. 

A sötétben hátrahõköltem, nem állt módomban világot gyújtani; az asztalnak ütköztem, felborítottam egy széket, végül elértem a feketeség azon részét, ahonnét a megrázó muzsika szállt. Meg kell próbálnom a magam életével együtt megmenteni Erich Zannét, bármilyen erõk támadnak ellenünk! Egy ízben úgy éreztem, hûvös valami érint meg, felordítottam, de hangomat elnyomta a hegedû vonítása. A sötétségben egyszerre beleütköztem a vadul dolgozó vonóba, megértettem, közel járok Zannhoz. Elõretapogatództam, megérintettem az öregember székének támláját, azután megleltem, s megráztam a vállát, hogy észhez térítsem. 

Nem értem el semmit, hegedûje szüntelenül vonított tovább. Kezem most a fejéhez ért, megfékezte a gépies bólogatást. Fülébe ordítottam, hogy menekülnünk kell az éjszaka ismeretlen teremtményei elõl? Nem válaszolt, nem szüneteltette kétségbeesett, leírhatatlan muzsikáját sem, s közben különös szélörvények kavarogtak az oromtetõ alatti sötétségben, bábeli zûrzavarban. Mikor kezem Zann füléhez ért, magam sem tudtam, miért, összeborzadtam. Nem tudtam, miért, egészen addig, míg végig nem tapogattam merev arcát, e jéghideg, mozdulatlan, lélegzetbõl kifogyott arcot, melybõl vakon meredtek a semmibe a szemek? S ezután, valami csoda folytán, megleltem az ajtót s a jókora fareteszt, azután vad menekülésbe fogtam, menekültem, el attól a sötétben gubbasztó, üveges szemû teremtménytõl, el a sátáni vonítástól, a hegedû õrjöngésétõl, melynek heve még akkor is fokozódott, mikor megiramodtam. 

Ugrálva, lebegve, zuhanvást távolodtam a végtelennek tetszõ lépcsõsoron, ott, a sötétbe borult házban. Öntudatlanul rohantam ki a meredek, szûk, ódon, csupa lépcsõ, csupa romladozó épületbõl az utcára. leszáguldottam a lépcsõkön, végignyargaltam a kõburkolat kockáin, le az alsóbb utcákig, a magas partok közt futó, szennyes folyóig. Átloholtam a roppant, sötétlõ hídon, meg se álltam a túlpart egyenesebb, tisztább, mindannyiunk által jól ismert utcáiig, bulvárjaiig, de magammal cipeltem szörnyû élményemet. És, ahogy visszaemlékszem, szél se rezdült, sütött a telihold, s köröttem ott hunyorgott a város minden fénye. 

A leggondosabb kutatás és vizsgálódás ellenére azóta sem sikerült újra rábukkanom a rue d'Auseilre, de nem bánom igazán. Sem ezt, sem azt, hogy az elképzelhetetlen semmibe vesztek a sûrûn teleírt lapok, melyek megmagyarázhatták volna Erich Zann muzsikáját. 


Gáspár András fordítása

  Ebbõl milyen jó kis animációs film lehetne...

[Rosen]

Csáth Géza novellái mind.

[Rosen]

Csáth Géza
ANYAGYILKOSSÁG

Osvát Ernõnek

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetû és erõsen önzõ. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sõt értékessé is teszi az ilyen erõs, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erõs fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsõjû házban laktak, a szõke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípõjû és gyerekszemû volt ez az asszony. Mondom, mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.

A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késõ estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetõre is a magas tûzfalakig, a sajátságos formájú, füstösszagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdõben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínû és lányos arcbõrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sõt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nõt.

Witman fiai keveset törõdtek az anyjokkal meg a szeretõjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erõs csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az idõt.

A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyûjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles õszi estéken, ha megették a vacsorát - az anyjok egy piroskötésû német regénybe merült -, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdõ elátkozott kastélyának távoli világa, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlõt, a billentyûket.

Kifogyhatatlanul érdekelte õket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlõdõ sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtõzni.

Különben a házban kevesen törõdtek velük. Az elsõ emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónõ, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törõdött se a házzal, se a lakóival. A földszinten egy üveges és egy rõfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevõk. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínûleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt elõre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.

Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük, és erõs vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte õket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él... Bagoly kellett, kellett...

Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a mellébõl, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csõrét, és így kipeckelve, sokáig, szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínûség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkõztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.

Álmukban együtt jártak végig nagy mezõket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítõen magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.

Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtõl elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki elõbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelõerõt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.

Délután az idõsebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínû ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködõ lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbrõl látni akarta õt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegû mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szûrõdött be a parfõmillatos szobába. A lány a szõnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerû és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt, és tágra nyílt szemmel nézte a nõt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét - Irénnek hívták -, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:

- Kezét csókolom.

Aznap késõ estig a mezõkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekrõl nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegõben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegõben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idõsebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testû légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegõben.

Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nõ feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szõnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nõ csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdették. A leány most már teli szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nõ mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínû selyempongyolájához. Késõbb összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy õ a legszebb nõ mindazok között, akiket valaha is láttak. Irén azt felelte, hogy szereti õket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.

Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.

- Csak ezért érdemes élni - mondta a kisebbik.

- Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk - jelentette ki a másik.

Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.

- Holnap délben jöttök? - kérdezte mosolygó arccal. - Jertek akkor, hozzatok valamit. - Intett, és becsukta az ablakot.

A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.

- Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyûrûket - jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.

- Igen, de honnan veszed?

- Van anyának, kérünk tõle.

- Nem ad.

- Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.

- Nem adja ki a kezébõl a kulcsokat.

- Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyûrûje van.

- Az ujján is hord három gyûrût.

Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.

Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony - nyakas természetû, puha, szõke nõ - kikergette õket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte õket magától.

A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.

- Nem lehet tõle kérni.

- Semmi szín alatt.

- Nem fog adni.

- Nem, nem.

- Ki kéne törni a szekrényt.

- Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.

- Nem fog fölébredni!

Tele volt a szívük gyûlölettel a szõke, kék szemû, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna õt is megkínozni.

- Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyûrûket.

- Ne vigyük el mind!

- De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bõgjön utánuk.

A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésõt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Elõbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkõzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy õ dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetõségrõl, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek idõnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.

Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülõdni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelõt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjû nyitott zsebkését. Õ ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középsõ ebédlõszobán, azután a nagyobbik fiú elõrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezetõ ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belõle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény elõtt.

A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyû erõs volt, olyan erõs, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve, kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegõbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja mellébõl, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A mellébõl a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.

- Na, ez rendben van - mondotta az idõsebbik -, most szedjük elõ a dolgokat.

Kirakták a szekrénybõl az ékszereket, a karcsatokat, a melltûket, a gyûrûket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértõen elosztoztak rajta.

- Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.

Átmentek a szobájukba, megmosták kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középsõ szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülrõl bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.

Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és õk még aludni akartak. Levetkõztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.

Reggel a takarítónõ ébresztette fel õket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem is ment. Az ebédlõ tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltûntek, zsebeikben a kincsekkel.

- Még iskola elõtt!

- Jó!

- Az elõadáson pontosan ott kell lenni.

- Hogyne, ma különösen.

- Tizenegy órára úgyis hazahívnak.

- Siessünk.

A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nõ kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután elõszedték a zsebeikbõl a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.

- Nesze, ezt hoztuk.

- Ez mind a tied.

A nõ nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevõ kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult.

- Ma vagy holnap jövünk.

A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.

[Rosen]

Csáth Géza
A KISASSZONY

Moravcsik professzornak

1.

Egy napon Fülöptõl levelet kaptam. A paralitikusok zavaros, összevissza írásával azt írta, hogy okvetlen, minél hamarabb látogassam meg.

Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte - mikor másfél év elõtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy sûrûn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal - és láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, amikor elbúcsúztunk tõle, és együtt távoztunk, ritkábban mentem ki, és csak olyan idõben, amikor tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.

Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál, otthon mindig el szoktam válni a szép asszonytól.

Fülöp nagyon szerette a feleségét. Késõn házasodott, harmincöt éves korában, és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas, remekbe formált leányt vett el, egy kékszemû, elefántcsontbõrû, illatos szõkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt, és kicsit sajnáltam.

Amikor a paralízis kitört rajta - a sajnálkozás fokozódott bennem, de az utálat eltûnt.

Helyzete valóban nyomorult volt.

Egy alkalommal - gyönyörû, napsugaras, mámoros tavaszi délután - a jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva és dühöngve - a folytonos nyelvbotlások miatt - drágának és aranyosnak, továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját, és integetett nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve, ijedten nézett reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az egészséges, tiszta nõ. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem, hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hõsileg el kell viselnie a férje csókjait.

Ez az igazság tisztán jelent meg elõttem e pillanatban, és kimentem a szobából, hogy ebbeli meggyõzõdésemet tudtára adjam az asszonynak. Késõbb hallottam, hogy pár perc múlva mégis csengetett az ápolónõnek.

Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségérõl. Nem is érdeklõdött iránta, nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónõvel sem foglalkozott, holott elsõ idõben nemegyszer felhívta a figyelmemet annak külsõ jó tulajdonságaira.

2.

Délután elmentem hozzá.

Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias és rokonszenves vonások most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak és kitelõdtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de ünnepélyes.

- Barátom, na... nagyon örülök, hogy... hogy eljöttél. Fo... fogok neked va... valamit mondani.

Boldogan mosolygott reám, és szorongatta a kezemet.

- Barátom - mondta - egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem valakim. Egy szép, szép kisasszony.

Szinte imaszerûen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek, aki a hallott mesét továbbadja a kisöccsének vagy húgának, és szeretné mindazt a szépet, gyönyörût és meghatót, ami szívében van, egészében, hiánytalanul továbbadni.

- Egy kisasszony - folytatta Fülöp.

- Milyen? - kérdeztem.

- Egy szép, kedves kisasszony. Õ gondoskodik rólam. Minden pillanatban velem van. Beszélget velem, bíztat és gyógyít.

- Mit mondott? - érdeklõdtem.

- Sok mindent. Most is szól hozzám.

- És mit beszél?

Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött, azután elmosolyodott.

- Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.

- Az óra vagy a kisasszony?

- A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával, amint az óra tikk-takkol.

- És miket mond még?

- Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.

- De hisz ez természetes! - mondottam, és megdöbbentem attól a szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek hangsúlyozni és ígérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk, hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.

- És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? - tettem hozzá azután.

- Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.

Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta:

- Milyen kedves! Most azt mondja, hogy az elsõ nap este, mikor idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.

- Milyen a hangja? - faggattam Fülöpöt.

- A ha... hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon egy tanítónõ helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehér ruhás, barnahajú leány, annak volt épp ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a szép muzsika. Egész nap tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt beszél, mihelyst kívánom.

Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte vékony, lesoványodott füleit. Olyan volt a fehér párnák között, mint egy múmia. Mozdulatlanul feküdt, s csak a feje látszott ki, mint a kisgyerekeké a pólyából. Azután elmondta, hogy a kisasszony biztosította õt, hogy ma este a vacsoránál egyik kedvenc étele, a tejbegríz fog szerepelni.

- A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? - kérdeztem.

- Nem - mondta komolyan, és zavar nélkül elsiklott a téma élén. - Senki se tudja, csak a fõorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat beszélget a feleségemmel lent a szalonban, és megmondaná neki. Nem jól esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.

- Nem, nem, semmi szín alatt - erõsítgettem -, hiszen nem volna nyugta a féltékenységtõl!

Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta:

- Annyit tudnék róla mondani!... Olyan nõ, akire mindig vágytam, s amilyet nem láttam egész életemben egyet se.

- El fogod venni, ha felgyógyulsz?

Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt:

- Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Õ mondta is, hogy ne váljak el a feleségemtõl, ne okozzak szomorúságot senkinek, õ így is mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.

E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára. A beteg elmosolyodott, és nem kergette el.

- Látod ezt a legyet a homlokomon - mondta mosolyogva -, ezt is õ küldte. A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az õ üzeneteit. Mindig tud valami jó hírt üzenni.

- Ez a légy most mit mondott?

- Ez... ez, várj csak, semmit, de õ küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem csípnek, nem szekíroznak. - Kenyérgalacsint vett elõ a zsebkendõjébõl, és a kopasz homlokára ragasztotta.

- A legyeknek - suttogta mosolyogva -, táplálom a legyecskéket.

- Nézz szét a padlón - mondta azután. - Nem hinnéd, és az orvos nem is tudja, tele van villamossággal. Ezt is õ bocsátja szét itten, hogy gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül feljön hozzám a villamosság, és állandóan kering a testemben. Erõsödöm napról napra. Egészen másképp hat ez, mint amikor reggelenként a segédorvos egy kicsit megvillanyoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít percrõl percre.

- Mi a kisasszony neve?

- A neve... a neve... nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.

Fülöp várt, és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:

- Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy szeret engemet... Ilyen szeretetrõl fogalmam se volt eddig, barátom. Állandóan érzem, és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon, oda fel a háztetõre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón? Azokat is õ küldte ide. Ha unatkozom, nézhetem õket, amint repülnek, kergetõznek. Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.

Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.

- Milyen színû ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? - kérdeztem Fülöpöt.

- Ragyogó kék és zöld, és némelyiknek aranyszínû tollai is vannak.

- Jó - mondtam - szóval te, Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó kezekben van letéve, és halad egyenesen elõre.

3.

Elbúcsúztam tõle. Lehaladva a lépcsõkön, találkoztam a segédorvossal.

- Bámulatos - mondotta -, a betegünknél ez az újonnan fellépett téves eszme, amelyet illúziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlõdése mellett nem mutat hajlamot az elõrehaladásra, akkor az épebb psyche mégiscsak mindenképpen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetetlen és rettenetes benyomások elõl, amit a hozzátartozó test feltartóztathatatlan pusztulásának látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy simán. Akadnak betegek, akik napokig sírnak, és látni rajtuk, hogy tisztán ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy automatikusan, a mentõeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A beteg pár nap alatt királlyá, császárrá, Napóleonná, dúsgazdag emberré, atlétává teszi meg magát, és e mentõgondolat mellett - amely megadja neki az életnek a lehetõségét - makacsul kitart. Betegünk egy ideális leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, fõleg pedig a gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden szexuális motívum hiányzik.

- Igen - mondottam - tudom, tudom, igen!

Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt mondatszerkesztése, és sietve elbúcsúztam tõle.

Tehát - szõttem tovább a gondolatot magamban - tehát nemcsak én és a fõorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a fõorvos elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És Fülöp felesége többé nem fog habozni - amint eddig habozott, hogy Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.

És Fülöp feleségének igaza van - vontam le a végkövetkeztetést könyörtelenül.

[Rosen]

Csáth Géza
RÉGI LEVÉL

Vészi Margit asszonynak

Kedves bátyám uram!

Kelt levelem Visegrádon, 1330. április 21-én, Kedden. Kívánom, hogy ez a pár sor írásom a legjobb egészségben találjon valamennyieteket. Ámbátor legutóbbi levelemre még választ nem kaptam, sietve írok, mert hallom, holnap reggel indul Budára a kengyelfutó.

Ezt pedig azért teszem, mert rettentõ dolgok estek itt a palotában tegnapelõtt, azaz húsvétvasárnap után való vasárnapon.

E napon délben ugyanis a Király úr, nemkülönben a Királyasszony és gyermekeik, Lajos és Endre hercegek benn étkeztek a kicsiny ebédlõben. (Engem felszolgálásra rendelt ki az asztalnokmester.) Alig hozzuk a második fogást, hát az ajtó elõtt nagyot kiált ám Balázs Farkas fia, és ahogy odanézünk, Zách Felicián zászlós úr ront be az ajtón. Jól ismered õt, bátyám, Csák Máténak volt a nádora, és mióta urunkhoz, Róbert Károlyhoz szegõdött, elég bajt okozott mindenkoron. Mondom, beront nagy kiáltással; hüvely nélküli egyenes kard a kezében, és borzasztó káromkodásokkal a Királyasszonyra rohan, és feléje vág a karddal. Rettentõ erõs ember hírében állott ez a Zách úr, hát mindenki igen megrémült. Nálam nem volt a szablyám, mert fölszolgálásnál azt levetjük, de a hercegecskék nevelõi, Gyulafi és Miklós hamarosan kihúzott kardokkal nekitámadtak. Zách úr maga irtózatos erõvel csapott rájuk, úgy, hogy Gyulafinak behasította a fejét, ki ott mindjárt meg is halt. (Tegnap temették.) Miklós pedig a nyakán kapott egy mély sebet, melynek következtében õ is kiszenvedett. (Temetése holnap délelõtt lészen.) Képzelhetni a nagy ijedelmet; a hercegecskék sírtak, és a Királyasszony sikoltozott. A szomszéd szobából berohant Cselényi úr, a testõrök parancsnoka; õ szúrta le hátulról Zách urat igen hirtelen. Hát akkor derült csak ki, hogy a Királyasszony keze erõsen vérzik. Zách úr kardja elérte az ujjait, s közülük kettõt elvágott. Orvosokat híttak persze mindjárt, és Cornelius mester, akit a legtudósabbnak és legtapasztaltabbnak mondanak mindenfelé, úgy ítélt, hogy a Királyasszony két ujját le kell vágni. A többi orvos ugyanezt mondotta. A Király igen sápadt volt, és saját fülemmel hallottam, amikor Cselényi úrnak kiadta a parancsot, hogy Zách úr vejét, a leányát és a fiait lófarkon végezzék ki. És az egész rokonságot negyedízig irtsák ki, azontúl pedig börtönözzék be.

Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony öccse volt az oka mindennek. A királyasszony mégse haraguszik reá, mert nagyon szereti õtet. Õt nem ismered, bátyám; aranyos szõke haja van és gyönge, finom leányos arca. Beszélik, hogy Klárát becstelenségre õ taszította volna, és ezt akarta megbosszulni Felicián úr. Én ritkán láttam õket együtt, noha egyenként sûrûn láttam itt a palotában mindkettõjüket. Klára a hercegecskék körül volt. Õket mosdatta reggel, fésülte és öltöztette, Kázmér úr késõn kelt, mert Cornelius mester úgy hagyta meg. Tudom, hogy a Királyasszony naponta hosszasan kérdezõsködött Kázmér úr állapotáról, és õrködött, hogy az orvos rendeletei megtartassanak. Mindezt azért tette, mert - mint mondják - a herceg sorvadásban szenved. Ámbár, aki az õ ritka szép arcát látja, korántsem gondolna ilyet. Velem, ha olykor szóba ereszkedett, mindannyiszor igen kedves és szeretetreméltó volt. Csendes hangon beszélt mindenkivel és különösen lányokkal igen zavartan, mint ez a szûz fiúknál lenni szokott. Nem hiszem, hogy Zách Klára becstelenségét gonoszul okozta volna. Klára, akit legszebbnek tartottak az udvari kisasszonyok között, magasabb volt. És sokkal erõsebb is lehetett a hercegnél. (Õt láthattad, bátyám, gyakorta.) Csodálatos szépségû leány volt, termete és finomsága mindenkinek föltûnt. Kár, hogy túlságosan vad természet szorult belé, akár az apjába. Én magam többször próbálkoztam vele hosszabb ideig beszélni, de nem sikerült, jóllehet sok idõt áldoztam reá, hogy alkalmat találjak. Azt mondják itt némelyek - igen titokban -, hogy a Királyasszony kerítette meg õt az öccse számára. Én ezt azért nem hiszem, mert a Királyasszony sohase volt túlságosan bizalmas Klárához, hiszen az apja, Felicián úr, annyi bosszúságot okozott Királyunknak, amint ezt te is jól tudod.

Azt gondolom, hogy Klára igen nagyon szerette a herceget. Valóban a többi leányok is, ha Kázmér úr atlaszselyem nadrágjában és kék bársony zekéjében szemlesütve elment mellettök, mindannyian gyönyörködve néztek finom arcára, piros szájára és selymes hullámú aranyosszõke hajára. Mindannyian kívánhatták õt, és bizonyára szívesen megcsókolták volna százszor is.

Úgy kellett lenni, hogy Zách úr leánya maga adta oda magát a hercegnek.

Ennek a leánynak sokszor csodáltam a termetét és tökéletes szépségû arcát. Tudtam, hogy mint a többi udvari leányok, nagyon buzgó az imádságban és a hetenként való szent áldozásban. És mégis volt egy okom, ami miatt arra gondoltam, de többször is, hogy idõvel szégyenbe fog kerülni. Õ ugyanis két varkocsba szokta fonni a haját, és ahogy hátul a nyakánál elválasztotta, sok látszott a meztelen, fehér bõrébõl, ahol már csak gyenge pihék maradtak meg a hajból. Ez a hely olyan szokatlanul ingerlõ volt, és annyira különbözött minden más leányokétól (pedig az udvari leányok legnagyobb része ugyanígy fésülködik), hogy a Király rajta feledé a szemét; nemkülönben Franciscus atya, az udvari gyóntató.

Azóta már a fejével együtt levágták a nyakának ezt a részét is, és ha jól hallottam, a budai kapura akasztották ki.

Tegnap reggel szaggatták õt szerte lovakkal. Vincze Farkas fia, József ottan volt, amikor a leányt paripára kötözték. De én nem bírtam meghallgatni, hogy elmondja, amiket látott, mert keserves sírásra fakadtam, és kifutottam. Tegnap este, együtt ittunk vele késõ éjfél utánig, hogy elfeledjük mindketten a Zách leány szörnyû halálát. (Cselényi úr most egész napon a Záchokat fogdossa össze, és ma is nyolc kivégzés volt a sáncokban. Emiatt este nem is igen mertünk kijárni a palotából, mert félõ, hogy boldogtalan lelkekkel találkozunk.)

Szándékom különben a palotából a seregbe kéredzkedni (jóllehet itten nagyon jó dolgom van), mert a palotai szolgálat nem jár elég mozgással, és minthogy csak a fáradtság okozhatja az álmot - ha különben az ember gondolatai bosszantóak és nyugtalanok -, attól tartok, sûrûn fogok álmodni Zách úr leányával, minthogy õ tetszett nekem legjobban az összes leányok közül.

Meg azután Kázmér herceg urat se jó ám látni. Egyszer láttam csupán azóta. Sápadt volt, mint a mész, és szomorú, mint a halál. Most ágyban fekszik naphosszat. Cornelius mester és a Királyasszony vannak mellette éjjel-nappal, ezenkívül egy olasz orvos, bizonyos Benedetti nevû, aki csak ma érkezett meg, egyenesen Nápolyból. Azt állítják róla, hogy a sorvadást is tudja gyógyítani.

+++ Isten legyen irgalmas mindannyiunknak. +++

Kedves bátyám levelét a jövõ heti visegrádi postával várom. Talán a sógorasszonykának nem jó lesz mindezeket elmondani, minthogy jó reménységben van.

[Rosen]

ÓPIUM

Egy idegorvos levelesládájából

Sassy Attilának

A fölébredés - igaz - elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegõ, ritmusos lármájával áthatol mindenen, és követelõen hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit õk élnek, az maga az élés.

Õk elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással aludtak. Frissen megmosdanak, és dícsérik a hideg vizet, amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek fáradsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly, szomorú gyönyör! A verekedésbõl gyõztesen kerülni ki, véres fáradtság után megpihenni: mindez nem gyönyörûség, csak a fájdalom megszûnése. Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég, és sok is. Õk gonoszak, de haragudni nem szabad rájuk. Jóllehet miattuk van úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az õs, szent gyönyör számára, ami pedig az élés egyetlen célja.

Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként könyörtelen ismétlõdéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és a bõr irtózik a széltõl. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test, és a nyakszirt táján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak. Hiszen a gondoktól, az erõs hangoktól és az egyhangú, unalmas, parancsoló ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.

Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál.

Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, úgyhogy azt a meggyõzõdést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formájában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, ahol azok egyszerûekké és könnyen megfejthetõkké válnak.

A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból, és az idõ zakatoló másodperc óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba.

Pillanatokig idõzni itt és remegni, hogy percek múlva végképp visszaessünk oda, ahonnan elindultunk - valóban nyomorúság. Pedig legtöbben megelégszenek ezzel a néhány alamizsna pillanattal. Mit tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerû, az örökkévalóságba lendítõ hosszú gyönyör kockázatát. Pedig a kockázat olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal, a kaján dörömbölõ világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és az éjszaka tizennégy órájában a csodálatos, titokzatos és idõ nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.

Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét, és világosak lesznek elõttünk a homályok és sötétségek. A hangok mint finom és üde leányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új, õsi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlõ nagy titkokat. Az a hibás és kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létrõl, most kiegészítõdik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk, s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban, fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és tapintott - nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az Isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az Isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: õ ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert többet akarnak -, azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.

Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentõ és áldott közvetítõje, az ópium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés - ezekrõl is le kell mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betûk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.

Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!

Csendes szobában, ahol puha szõnyegekben meghal minden zaj, és színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró ópiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk, és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szûkmarkú isten is csak azért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebbõl az életbõl, hogy éljen, folytassa az életet, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat.

A lét esszenciája olyan drága portéka, amelybõl egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak - egy órát.

Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon, mielõtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni, és számot vetett magával - mint méltóságához illik -, az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlõ négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendõt élek. Egy esztendõ alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erõs férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.

Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétbõl húszmillió évet - az éljen száz esztendeig, és sokasodjék meg az õ utódaiban.

[Rosen]

Csáth Géza
JOHANNA

Dr. Rajz Sándornak

1.

Johanna csinos nõ volt, fiatal és elvált, de... nagy homlokú, kis hajú, nagy kezû és német. Kezdettõl fogva nevettük, mulattunk rajta, éppen ez utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne kezdtünk volna rá.

A szobát nem tõle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája, barátnõje és szobalánya volt Johannának. Egy kis szemû, szép termetû, szepesi leány, lenszõke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó bútorok, jó ágynemû, jó kanapé, villanyvilágítás és fürdõszobahasználat.

- Csak ne volnának ilyen vörös kezei! - sopánkodott Elek, a lakótársam - vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.

2.

Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk, már hallottuk a hangját, amint a szomszéd szobában instruálta Idát a takarításban. Kedves, csengõ szopránja volt, affektálva és bécsi kiejtéssel beszélt, s közben sokat kacagott, mint egy kislány.

- Johanna megbosszulja magát a férfinemen - mondta Elek ilyenkor. - Kegyetlen bosszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!

Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nõ. Az egész sápadtsága, korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett. Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt otthagyta Bécset.

Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, ismeretlen szalondarabokat szedett elõ, amelyekben banális futamok és tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat, és az elõszobán át jól hallottuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá. Nagyszerûen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna tudniillik a basszusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rossz játékot, ilyen egyéni hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.

3.

Az elsõ hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra dolgozott. Bejött, sima sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel - rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt mint gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk, babrált a boáján, amelyet ilyenkor - Isten tudja, milyen okból - nyaka köré csavart, elõrehajolt, mosolygott, nevetett, és hamar kiment.

Elek röviden fejtegette az eseményt.

- Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négyperces vizitre. Beszélt Budapestrõl, Bécsrõl, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónõ szerepében. Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat, azután megfordult, és a komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.

Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.

Elek - híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama ritka bõkezûségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul, elárasztotta - szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte. Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem vesztette el a türelmét - amit minden hasonló esetben õszintén bámultam nála - hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Órákig elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a német nyelvben gyakorolja magát, és hogy nincsen igazam, amikor a nõknél - "ilyen" szempontokból - a társadalmi differenciákat emlegetem.

- Csodálkozhatsz - mondotta Elek -, de kimondom, hogy soha még rangombeli nõ nem volt képes lekötni az érdeklõdésemet. Mindig az alacsonyabb sorban lévõk foglalkoztattak.

Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket szalasztott el e minõségi jellegû kisigényûsége révén.

4.

Szóval Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esõs vasárnap délutánig. Egyedül voltam, s esteledett már. Éppen fölálltam, hogy fölcsavarjam a villamos lámpát. Kopogás, és Johanna lebbent be.

Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután, és hogy nem tud mit csinálni, és hogy Bécsben egészen másképp telt az idõ.

- Ach Wien! - sóhajtotta többször.

Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit. Azok utánajártak, kérdezõsködtek, és a võlegényrõl a legjobb információkat kapták. Húszéves korában már elvált asszony volt. A válás után Pestre jött, egy barátnõje hítta, de a barátnõvel összevesztek, és vissza akar menni Ausztriába vagy Svájcba, talán Bonnba. Penziót fog nyitni. Idát magával viszi. Ebbõl meg lehet élni tisztességesen, és a rang, a szerep, amelyet egy penzió tulajdonosnõje betölt, szintén megfelel neki.

Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna. Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára - ahol már égtek a lámpák -, azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága stb.

Szántam Johannát. Egy szomorú - bár nem tragikus - nõi sors tárult ki elõttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.

- Unatkozol! - szóltam magamban Johannához. - Hát akkor miért kártyázol egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem szólva, mert a nagy kezû nõket nem állhatom. És miért akarsz éppen penziósné lenni, Johanna - folytattam -, amikor a pénzedet jövedelmezõbb vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, mikor az élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor, és miért kacagsz nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!

Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vigasztaltam Johannát, kérdezõsködtem a penzió terveirõl. Ennek azután megörült, és elmondta, hogy a penzió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a társalgó, és micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek használatára.

Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.

Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglõben. Amikor elmondtam neki Johanna látogatását, és nagyjában mindazt, amirõl beszéltünk, kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém, és gratulált.

- Beléd szeretett - magyarázta. - Végre talált egy férfit, akirõl érzi, hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi benned a karaktert, bízik benned.

Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgõnek magamra nézve, hogy egy nõ ennyire bízik bennem.

5.

Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához.

- Nem hagyhatom - mondotta -, hogy ez a vánnyadt nõ nyomorával rejtõzködjék elõlem. Fölkeresem az odújában, megszurkálom a sovány, sárga lapockáit, benézek a fehérnemûs szekrényeibe, a szennyesládájába, a titkaiba.

Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról.

- Nem dobhat ki - válaszolta csaknem dühösen. - Ha beüzennék elébb, akkor kifogást mondana, bezárkózna, és tisztára húzatná a vánkosokat -, de így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén.

Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta dühében a zárt ajtót.

A következõ napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát meglátogatja, s a "helyszínen" megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy vendégei voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket.

- Nyelvmesternõk, nyûtt, szõke, érdes arcú hölgyek, német lateinerpofák! - dühösködött. - Honnan szedi össze õket!...

Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nõhódító létére nem tudta elviselni, hogy egy nõhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá ne nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom után a leány kijelentette, hogy: nem.

- Tudja meg a nagyságos úr, hogy õ csak egyszer, hat év elõtt. És soha többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot ígért neki. Hagyja õt békével a nagyságos úr, õ úgyse...

- Ekkor már nem ellenkezett a lány - magyarázta Elek. - Ekkor már csak azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem, én nem fogom rögtön otthagyni. Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély szánalmat éreztem iránta - láttam az ijedt, kissé kitüzesedett madárszemeit -, hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted. Ez jutott eszembe. Éppen ilyen fonák dolog lett volna... mint madarat bottal verni. Nem bántottam Idát.

Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá:

- Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! - mondotta szónokiasan, megállapításszerûen.

6.

A karácsonyi vakációról visszaérkezve Johannát nem találtuk otthon. Ida elmondta, hogy úrnõje Bécsbe utazott rokonait és szüleit meglátogatni. Újév után való napra ígérte hazaérkezését, de nem jött és nem is írt. A lány panaszkodott, hogy fél a lakásban egyedül aludni. A szomszédaink, a Paál fiúk tudniillik szintén nem érkeztek még vissza. Eleinte nem bántuk, azután hiányzott nekünk Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek kárpótlásul esténként, amikor eloltottuk a lámpát, mesélt róla. Lefestette a Bécsbe való érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor anyja nyakába borul:

- Ach! Liebe Mama!

Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben poénképpen olyan gyakran szerepelt:

- Nicht wahr, Herr Doktor?

Január tizedike felé jött egy kártya Idának címezve, hogy holnap vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg Johanna. Nem tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt szemekkel és tanácstalan ábrázattal jött be hozzánk, mintegy koldulva a társaságunkért, illetõleg Elek pár udvarias szaváért.

Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk, már láttuk az elõszobában; föl volt akasztva a bársonnyal bélelt parfümös télikabátja, boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott, és mint gyakran tenni szokta, letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a boát, és mímelte, mintha csókolgatná a drága nõ ruhadarabjait. Föllélegeztünk, jobb kedvünk lett. Elek a következõ enunciációt tette:

- Johanna, a bájos penziósné, hazaérkezett a karácsonyi ünnepekrõl - weinachtliche Ferienreise -, és holnap inspiciálni fogja a szobákat, esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy a szobaurai, akik szerelmesek belé, már epedve várják, õ azonban ma mégse fog mutatkozni. Bevonul budoárjába, lefekszik, kipiheni az út fáradalmait, és elmereng a császárvárosban szerzett feledhetetlen emlékeken!

Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban feküdt, beteg volt. Ida elmondta, hogy orvos is járt nála. Elek nyavalyásnak nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás ennyire letörték, továbbá kacérságnak minõsítette, hogy nem tõlem - a házban lakó medikustól - kér tanácsot, hanem más orvost hozat.

- Kacérkodás veled - ismételte. - Föl akar bosszantani, hogy még jobban imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nõ, ha véletlenül csinos a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy óriásiak a kezei, hogy hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind semmi. Errõl mind megfeledkezik!

7.

Körülbelül visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont Johannát. Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erõltetve és sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem sokáig marad Budapesten, más levegõ az... Amikor a hogylétérõl kérdezõsködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott, és ezért kellett feküdnie.

- Hazugság - mondta Elek késõbb. - Beleszeretett egy bécsi fõhadnagyba, akivel egyszer találkozott valami sörtársaságban; ennek a betege. A vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért maradt az ágyban!...

Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kíséreltem bizonygatni Eleknek, hogy mennyire valószínûtlen, amit mond.

A következõ hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se csendült föl a szomszéd szobákban. Elszakadt tõlünk, nem törõdött velünk, nem ambicionált többé bennünket.

- Mit csinálhat ez a nõ? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy ábrándozik? Vagy a felhõket nézi? - kiáltotta Elek.

Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szûkös repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális induló, a legelvetemültebb katonakarmester-stílusban tartva.

- Das Lieblingstück des Oberleutnants! - jelentette ki Elek. - Johanna most tanulja, és végképp meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú fõhadnagyot.

8.

És két hét múlva megérkezett a fõhadnagy. Nem láttuk, csak a hangját hallottuk. Egy erõsen bécsies kiejtésû, sörízû hang beszélt benn a szobában. Elek a menetrendbõl kikereste a bécsi vonatok érkezését.

- Háromnegyed óra elõtt érkezett a bécsi gyors! - kiáltotta diadalmasan. - Der Leutnant ist hier. A nagy levelezés gyümölcse megért. A tiszt eljött, hogy kis barátnõjét meglátogassa. Egy szánalomlátogatást tesz. Tartozik ezzel a foglalkozásának, és hízeleg neki Johanna rajongása... Ach mein Einziger! suttogja Johanna, és lezárja szemeit.

A fiúnak ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból zavart föl:

- Nézd csak - mondotta -, nézd csak, siess!

Az ablakhoz támolyogtam. A ház elõtt csukott hintó indult el. Kék katonazubbonyt láttam az ablakban.

- Ez katona! - szóltam. - De hol van Johanna?

- Benn ül, most szállt be.

Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de becsületszavát nem merte adni.

Este Johanna, szokatlan idõben, fél tízkor kezdett zongorázni. Eljátszotta "A szûz imájá"-t, azután rátért az indulóra.

- Festmarsch des Deutschmeisterregiment! - mondta Elek.

Háromszor hallottuk, rövid pauzák után, a zenedarabot.

- A fõhadnagy nem tud betelni barátnõje briliáns zongorajátékával - konferálta Elek. - Addig is, hogy Ida a teát zavartalanul ne szervírozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem.

Csöngetett.

- Geben sie über dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! - mondta ünnepélyesen.

Ida ijedt arcot vágott, azt kérdezte, hogy miféle fõhadnagy... és a többi, de Elek nem hallgatta.

- Elmehet! - kiáltotta. - Elmehet!

Egészen izgatott volt.

- Engem nem csapsz be, Johanna - mondta. - Tudom, hogy a fõhadnagy nálad fog aludni. Tudom, hogy meg fogod járni, tudom, hogy a fõhadnagyot többet nem látod. Tudom, hogy sírni fogsz, és hamar rájössz, hogy jobb lett volna az egyszerû magyar szobaurak mellett maradni!

Eleknek azonban a legnagyobb fáradozása mellett se sikerült a fõhadnagyot - még csak nyomokban sem kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába nézett át Johanna szobájába, a spaletták be voltak csukva, nem lehetett még árnyékot se látni.

9.

Két hét múlva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni, és kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredõ utcát, a Nagykörút márciusi hajnalának színeit. Váratlanul a kapunk elõtt egy kocsit pillantottam meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva, éppen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant botránkozott.

- Hallatlan e nõ elvetemültsége - mondotta -, elutazik, és dobálja a pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó lépcsõn viszik le a pakkját, és fogadok veled, hogy Ida nem fogja megmondani.

Valóban, a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnõje Bécsbe utazott.

- Csak pár napra és üzleti dologban - ismételte bután.

- Szép kis üzlet - dohogott Elek. - Engem be nem csap. Szerelem! És arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer. Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom!

10.

Johanna most négy hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a tény, hogy föladta eddigi ellenállását, és egy napfényes délelõtt meghódolt Eleknek.

- Most már látom - mondta a fiú ebédnél -, hogy ez a kis penész Johanna volt az oka az eddigi kudarcomnak. Õ biztatta, buzdította Idát az ellenállásra, õ bujtogatta. Hosszas távolmaradása azonban meggyöngítette a bajtársnõ ellenállását, egész erkölcsi pozícióját, és ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit csinál õ Bécsben. Nem fog jól járni ez a nõ sem, és fogadok veled akármibe, hogy a fõhadnagy azóta a privatdinerjével dobatta ki a lakásából.

11.

Ugyanaznap éjjel kisírt szemekkel keltett föl bennünket Ida.

- Az istenért, tessék jönni, a nagysága!...

Csak kabátot kaptunk magunkra, és mezítláb rohantunk be Johanna szobájába. Ott feküdt az ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, sápadtan, félig kinyílt szájjal, haldokolva. Nem volt már pulzusa, és a teste élettelen. Az éjjeliszekrényen egy üres, kis barna üveg magyarázta, hogy öngyilkosság történt, éspedig méreggel. Egyet sóhajtott Johanna, azután vége volt. Lehajoltam, a szíve nem vert. Vonásai megmerevedtek. Kényszeredetten mosolygott. - Tizenegykor jött meg, teát ivott, lefeküdt, és egy levelet adott, hogy adjam föl - mondotta Ida zokogva.

- Mutassa - kiáltott Elek -, hozza ide, azt a rendõrségnek kell majd átadni.

Ida behozta a levelet. A címzés ez volt:

"Herrn Oberleutnant Kurt Bauer, Wien."

- Ez az! - mondta Elek csendesen. - Szegény Johanna, a privatdiner dobta ki!...

Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül ne nézzünk a lakásban. A hálószoba kissé szûk volt, de rézágy és igen finom ágynemû. A tükörasztalon sok tégely és régi, poros dugójú orvosságos üvegek. Rajtuk egy kopott, rongyos füzet - Das Geheimnis jung und schön zu sein (valami szépítõszergyár reklámkiadványa) illusztrálta a tégelyek és üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalon és az ebédlõ. A zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, amelyet annyit hallottunk, Alfréd Czibulka alkotása volt, és a címe: "Erwachung des Löwen". A címlapon egy óriási oroszlánfej. A nevetés ingere miatt, amely mindkettõnkön erõt készült venni, sietve elhagytuk a szobát. - Erwachung des Löwen und der Tod der Katze - mondta Elek, de nagyon meg volt hatva.

Majdnem sírt.

[Rosen]

JÓZSIKA

Dadámnak, Évának

Abban az idõben így éltem.

1.

Reggel, amikor kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban, és kibámultam a zöld korlátháló fölött rendesen még nagymama nem kelt föl. A szomszéd szobában, a hálószobájában a tükörasztalon erõlködve, hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban már ki vannak töltve ezüstös-aranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a mécs hiába erõlködik.

Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból, megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam, és kivisz a világosságra. Mindig sokat gyönyörködtem ebben az érzésben - amint a hirtelen reggeli fény megcsiklandozott, és a tisztára szellõzött, kitakarított ebédlõ kanapéján jó dadám munkába vette toalettemet.

Eközben kibámultam az ablakon. Künn - erre emlékszem legszívesebben - havasak voltak a háztetõk, és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben. Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves jármûveket. Megtette a kívánságomat. Aztán rámhúzta még a másik cipõt is, és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. Azután az arcomat kellett vízbe mártanom, és egy szivaccsal lelocsolta a hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e mosdási szisztémának ésszerûtlensége. A víz t.i. már kezeim leöblítése után egy kicsit piszkos lett, és az arcomat mindig valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam, nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan voltát. Azután megfésült, és ellenõrizte a fogmosást, amire különben nem volt szükség. A szájvíz illatát szerettem, és ha szõke, selymes hajamban végigsiklott a fésû, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta fodorgalléros fehér ingemet (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen a csuklómat bántották a kézelõk) és a sötétkék bársonyruhámat gyöngyházgombokkal.

Szép ruha volt, és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok, valahányszor eszembe jut, mert õ vette. Örültem neki, pompásnak, megkülönböztetõen úriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám, mert hiúvá tett, és kényszerített, hogy a tükör elõtt az illendõnél sokkal több idõt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban, mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a mûvészetet, ami tulajdonképp meddõ mulatság, mert idõt rabol, és elvonja az elmét és akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.

Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. Megkóstolta a kávémat, megkeverte, és a kalácsot apró kockákra aprította, nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a délelõtt nem sok érdekeset ígért.

2.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimrõl, akiket nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig fél évre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvigasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem õket!...

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután átküld az ebédlõbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az ebédlõ. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De õ vidéken lakik, és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja õ. Özvegyember. Nagyon szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlõben leülök a szõnyegre, és a nagy képeskönyveimben lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elõ. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különbözõ korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvûen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden fél évrõl. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz, és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben, és hajtó. Akkor kaptam elõször nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idõ! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idõ kell még, hogy felnõjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnõttek tudják, nem lehet kétség, csak õk tudják.

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyzött ebédlõben. Nagy csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában üldögélt, és beszélgetett a szomszédasszonyokkal vagy a vincellérrel, aki bejött a szõlõbõl valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a feleségét, Tecát, és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet csókoltak, és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot, és a vincellérpár kapott belõle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát, és kihasználták a jó szívét meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik szomszédunk, Gerõ bácsi kiment szilvaszedés elõtt, és megnézte a fákat, azután késõbb kijelentette, hogy a beszállított szilva nincsen fele annak, amit látott.

- Kedves ténsasszony - mondta a nagymamának - ezek lopnak. Kergesse el õket.

A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:

- Azt mondják, Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugye, nem igaz, Tecám? Ugye, nem igaz?

Teca nem állhatott ellen, kijelentette, hogy nem igaz.

- Persze, hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerõ bácsit, és jó, hogy nem tette, mert Gerõ bácsi hatvanéves korára is hûtlen férj volt, és Teca néni nem mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben szerettem Teca nénit.

3.

Mondom, a csend szinte tûrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalonban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember, és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.

Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.

Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi, kisgyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk, és annyi a veszedelmes, rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és borzasztó, különösen, ha szakálla van. És a szemekbõl is lehet látni az elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?

Különösen egytõl félek. Alacsony, vörös szakállas emberke. Zöld szemei vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz rám mindig, mintha azt mondaná:

- Evvel a kis kölyökkel még lesz számolnivalóm!

És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös, csúnya kezeit. Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá! Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendõrrel. Õ a dadámmal szokott beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van, és szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogy ha õ a közelben van, akkor nem félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer rám nézni és közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.

Persze a rendõr bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig velünk, és bizonyos, hogyha a vörös rám tör a szobában, segélykiáltásaimra késõn érkezne. El kellene egyszer mondanom a rendõrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyerekeket gyilkol, és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon. El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat õriz - mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és ilyenféléket - és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek agyvelejét rejtegeti.

Sokszor el akartam mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a rendõr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja a börtönbe, akasztassa föl vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbamaradt.

- Hátha kinevetne!

Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok, és nem értem, amit a nagyok beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam van. Jól megérzem. És erre õk nevetnek; ez elviselhetlen.

Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst, és állandóan foglalkoztatott a kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait, sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nemegyszer tisztán látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából, és szétálló nagy füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor, és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában. Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a szalonba, és végignézett velem mindent.

- Itt sincs, itt sincs. Ejnye, hát hol van?

Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót, és kinyitottuk a szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk, mert kitelhetett a vöröstõl, hogy oda bújik. Kicsike õ, és valószínûen akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit gyakran lehet hallani. Borzasztóak ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtõzik-e mögötte egy közülük. Õk meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között, és lábukat felhúzzák úgy, hogy semmi se látszik belõlük; vagy becsúsznak az ágy alá, egészen a homályos, sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztõ, zöld fényû szemeit, mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hû, szomorú szemeire; vérben forognak, és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló, hanem egyszerûen kiszaladok a szobából.

4.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk, és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya kitûnõ. Eközben folyton bíztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember lesz belõlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettõt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, vacsorára is, uzsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel, és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat, és holtom napjáig beteg leszek.

Ebéd közben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, míg nincs vége az ebédnek, és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant rendszeretõ asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendõvel a születésem elõtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképpen nem haragszom a nagymamára, õ jó asszony, és hogy vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyítógép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját, vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül, és dongókra vadászom. Ez jó mulatság, és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra, és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztülsüvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

- Ni, milyen nagyra megnõttem. Hallgassátok csak, milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!... És milyen erõs, lefõzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket... én, az óriás.

Így hetvenkedik a dongó, és szilajul szálldogál mindenfelé. Nekikoppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig, azzal huss... elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végigugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujja hegyére, és újra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül.

- Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér!

Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erõsödik, vastagodik, dicsekedõbb és bosszantóbb jellegûvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag aranyláncot hord, és kellemetlen erõs hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tõle a finom kis porcelánfigurák és kristálypoharak az üvegszekrényben, és elárulja, hogy a hang gazdája, Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül, akinek legalább olyan erõs és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha megtudná, milyen csúnya az aranylánca, éppen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én õt dongókhoz szoktam hasonlítani, és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívbõl utálom, akárcsak egy utálatos, nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos, puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba, és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót, és türelmesen várok, míg a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ül, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant... várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyedóra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem, és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t.i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogó üveg a legjobb. Cukrot tesz alája, és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen mindent megtett. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomra méltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jókedvre hangolja a nagymamát.

- A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz, és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom, mit szólna!

5.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt, és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fûszerestõl kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van gyõzõdve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek... meghalnak. Éppen ezért soha olyan valamirõl véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama elõtt, amiben az igazság vele szemben az én részesem volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatták, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek - minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát, és jól meg tudja ítélni a történteket, nincs szüksége ilyesmire. Hallgat, és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag - mint a nagymama mondja - vagy akinek fehér lova van - mint Margit mondja, a szomszéd kislánya -, hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok, és fölöltözni magam rendesen nemigen tudok, ha a dada mosdat is, és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kisfiú vagyok, ha a felnõttek tudnak írni és olvasni, és én meg nem - azért én tudom magamról, hogy ki vagyok, és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papírja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél, és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogy ha mulatni akar, a kocsmába kell mennie tekézni vagy inni, másképp halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra, és késõ délutánig el tudom nézni a felhõket az égen. Ó, milyen gyönyörûek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhõ. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen, ha lenyugszik a nap, szeretem nézni õket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Valószínû, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a felhõkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már csaknem elérte a felhõket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltûnt a szemem elõl, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a boldog országba, és ott is fog maradni mindig.

Nem. A kismadár gyáván megijedt, talán a nagy fénytõl, és visszaszállt lefelé, a szürke, fénytelen felhõk közé, visszajött a háztetõ alá a fészekbe. Majdnem sírva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a boldogság küszöbén van, és azután meggondolja magát, visszajön a szegény, piszkos eresz alá!

6.

Négy óra után bejön Kati - már elmosogatta a kevés edényt - kinyitja az ablakot, ha nyár van, és tûzre rak, ha tél van.

- Kati - szokta mondani a nagymama -, Kati fiam, teríts kávéhoz.

Kati terít, behozza a friss kávét - mert minden délután frisset csinál - behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót. Nagymama fölkel a karosszékbõl, összehajtja az újságot - ha éppen olvasott - leveszi az okulárét, és megdörzsöli fáradt szemeit.

- Gyere, Józsika - mondja - együk meg ezt a kis kávét.

Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a kávét, és nekem is öröm, hogy õ olyan élvezettel issza, lassan kevergeti, tejszínhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt aprítani valónak, és elüldögélünk jó félórát.

- Anyád is nagyon szerette a kávét - mondta egyszer a nagymama - és ez a legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád, mikor már nagyon beteg volt a szíve, megivott három-négy pohárral is. Betegségében egyetlen öröme volt a kávé meg a Jókai-regények. Azokat olvasta sorba. Ha apád otthon volt, õ olvasott föl néki. Sokszor sírt anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád kinevette, de csak képmutatásból, mert õ már tudta, hogy nem lehet meggyógyítani anyácskád szívét.

Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a szomszéd nagy utcán. A tûzoltók rézbandája szokta fújni a halotti marsot, recsegve, ropogva, és a harsonáló erõs hangok behatoltak egészen a szobánkba. Kellemetlen, hamis, zagyva zene; idegenszerû, de van benne valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én meghalnék, nem ilyen zenét kívánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm fölött, halkan, tegyék rá a kis fésût a húrokra, amitõl ellágyul, elcsendesedik a hang, és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a halál.

Egyáltalán, ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szívembõl utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a gyûlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és senkiért! Minek haragudni?... Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig nevetek rajta, azután mielõtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik szobába.

7.

Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyújtást. Sétálok egyet a dadával a kertben; õ mulattat. Levelekbõl füzért fon, vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog, és azt szólítgatja:

- Csigabiga, gyere ki!

Télen a kis szánkóba ülök, és párszor végigfut velem az udvaron. Közbe sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha, hogy õ ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.

- Látja, Józsikám, most futtatunk. Repülj, szánkó, repülj, Ráró, hohó, egyenest Budapestre repülünk, no, most itt vagyunk Pesten.

Jár a szája a derék, kedves asszonynak, és meg van gyõzõdve, hogy én csak azért, mert kisfiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál, és sokkal ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a felhõk között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sõt életében meg sem nézett egy felhõt. Máskor meg akartam neki magyarázni, hogy a szelet a fák okozzák. Ha hûvös az idõ tudniillik - õ kihozza az õszi kabátomat a házból, és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy mitõl van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.

- Dehogynem - mondtam én - nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a szelet. Mintha a nagymama legyezi magát, és legyezõvel szelet csinál. Nem, dada?

- Azt én nem tudom, Józsika.

Nem értette meg, hogy a fa éppúgy szellõt csinál, mint a legyezõ.

8.

Este, ha a lámpát meggyújtják, szívesen vagyok a szobában. Úgy tetszik, hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és kedvesebb, mint a napfény, és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy a mennyország, ahol az Úristen lakik, tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek van õrzõangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a rossz ember a világon, és álmunkban, amikor aluszunk, és este, amikor a sötétség mindent betakar, könnyen belopózhatnak, megtámadhatnak, megölhetnek. A jó õrzõangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a lámpákat meggyújtják, és kigyúlnak az égen a csillagok, már keresztülsuhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat, és mosolyogva megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket, és ha fütyül a szél, ha esik az esõ, és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben zsiványok és rablók járkálnak, tõrt szorongatva a kezükben, õk intézik, hogy a kutyák éberek legyenek, és dühösen ugassanak minden gyanús neszre. A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek. Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának, és megkérem, hogy maradjon benn, szedje elõ a régi, bekötött képes újságokat, és nézzük a képeket.

Vacsora után hamar le kell feküdnöm.

- Józsikám, feküdj szépen le, kisfiúknak sokat kell aludni, hogy erõs, egészséges ember lehessen - mondja a nagymama.

Nem is bánom. A dada levetkõztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat gondolkodom még különbözõ dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni, ha nagy ember leszek.

Azt hiszem, sohasem fogok megnõni. Az idõ olyan lassan múlik. Minden nap egyforma, és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények között. Nincsen kedvem semmilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhõk országába szeretnék menni, és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhõmezõkön, ahol olyan csendes, aranyos és gyönyörû lehet minden. Persze, ez nem valósulhat meg és talán éppen ezért - annyira szép.

De hát az élet fele álom, és így nincs ok a zúgolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és a nagymama, de akikhez tulajdonképpen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.

Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.

*

Abban az idõben így éltem.

[Rosen]

JÓZSIKA

Dadámnak, Évának

Abban az idõben így éltem.

1.

Reggel, amikor kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban, és kibámultam a zöld korlátháló fölött rendesen még nagymama nem kelt föl. A szomszéd szobában, a hálószobájában a tükörasztalon erõlködve, hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban már ki vannak töltve ezüstös-aranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a mécs hiába erõlködik.

Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból, megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam, és kivisz a világosságra. Mindig sokat gyönyörködtem ebben az érzésben - amint a hirtelen reggeli fény megcsiklandozott, és a tisztára szellõzött, kitakarított ebédlõ kanapéján jó dadám munkába vette toalettemet.

Eközben kibámultam az ablakon. Künn - erre emlékszem legszívesebben - havasak voltak a háztetõk, és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben. Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves jármûveket. Megtette a kívánságomat. Aztán rámhúzta még a másik cipõt is, és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. Azután az arcomat kellett vízbe mártanom, és egy szivaccsal lelocsolta a hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e mosdási szisztémának ésszerûtlensége. A víz t.i. már kezeim leöblítése után egy kicsit piszkos lett, és az arcomat mindig valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam, nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan voltát. Azután megfésült, és ellenõrizte a fogmosást, amire különben nem volt szükség. A szájvíz illatát szerettem, és ha szõke, selymes hajamban végigsiklott a fésû, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta fodorgalléros fehér ingemet (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen a csuklómat bántották a kézelõk) és a sötétkék bársonyruhámat gyöngyházgombokkal.

Szép ruha volt, és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok, valahányszor eszembe jut, mert õ vette. Örültem neki, pompásnak, megkülönböztetõen úriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám, mert hiúvá tett, és kényszerített, hogy a tükör elõtt az illendõnél sokkal több idõt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban, mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a mûvészetet, ami tulajdonképp meddõ mulatság, mert idõt rabol, és elvonja az elmét és akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.

Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. Megkóstolta a kávémat, megkeverte, és a kalácsot apró kockákra aprította, nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a délelõtt nem sok érdekeset ígért.

2.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimrõl, akiket nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig fél évre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvigasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem õket!...

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután átküld az ebédlõbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az ebédlõ. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De õ vidéken lakik, és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja õ. Özvegyember. Nagyon szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlõben leülök a szõnyegre, és a nagy képeskönyveimben lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elõ. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különbözõ korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvûen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden fél évrõl. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz, és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben, és hajtó. Akkor kaptam elõször nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idõ! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idõ kell még, hogy felnõjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnõttek tudják, nem lehet kétség, csak õk tudják.

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyzött ebédlõben. Nagy csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában üldögélt, és beszélgetett a szomszédasszonyokkal vagy a vincellérrel, aki bejött a szõlõbõl valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a feleségét, Tecát, és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet csókoltak, és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot, és a vincellérpár kapott belõle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát, és kihasználták a jó szívét meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik szomszédunk, Gerõ bácsi kiment szilvaszedés elõtt, és megnézte a fákat, azután késõbb kijelentette, hogy a beszállított szilva nincsen fele annak, amit látott.

- Kedves ténsasszony - mondta a nagymamának - ezek lopnak. Kergesse el õket.

A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:

- Azt mondják, Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugye, nem igaz, Tecám? Ugye, nem igaz?

Teca nem állhatott ellen, kijelentette, hogy nem igaz.

- Persze, hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerõ bácsit, és jó, hogy nem tette, mert Gerõ bácsi hatvanéves korára is hûtlen férj volt, és Teca néni nem mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben szerettem Teca nénit.

3.

Mondom, a csend szinte tûrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalonban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember, és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.

Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.

Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi, kisgyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk, és annyi a veszedelmes, rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és borzasztó, különösen, ha szakálla van. És a szemekbõl is lehet látni az elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?

Különösen egytõl félek. Alacsony, vörös szakállas emberke. Zöld szemei vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz rám mindig, mintha azt mondaná:

- Evvel a kis kölyökkel még lesz számolnivalóm!

És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös, csúnya kezeit. Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá! Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendõrrel. Õ a dadámmal szokott beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van, és szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogy ha õ a közelben van, akkor nem félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer rám nézni és közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.

Persze a rendõr bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig velünk, és bizonyos, hogyha a vörös rám tör a szobában, segélykiáltásaimra késõn érkezne. El kellene egyszer mondanom a rendõrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyerekeket gyilkol, és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon. El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat õriz - mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és ilyenféléket - és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek agyvelejét rejtegeti.

Sokszor el akartam mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a rendõr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja a börtönbe, akasztassa föl vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbamaradt.

- Hátha kinevetne!

Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok, és nem értem, amit a nagyok beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam van. Jól megérzem. És erre õk nevetnek; ez elviselhetlen.

Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst, és állandóan foglalkoztatott a kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait, sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nemegyszer tisztán látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából, és szétálló nagy füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor, és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában. Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a szalonba, és végignézett velem mindent.

- Itt sincs, itt sincs. Ejnye, hát hol van?

Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót, és kinyitottuk a szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk, mert kitelhetett a vöröstõl, hogy oda bújik. Kicsike õ, és valószínûen akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit gyakran lehet hallani. Borzasztóak ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtõzik-e mögötte egy közülük. Õk meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között, és lábukat felhúzzák úgy, hogy semmi se látszik belõlük; vagy becsúsznak az ágy alá, egészen a homályos, sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztõ, zöld fényû szemeit, mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hû, szomorú szemeire; vérben forognak, és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló, hanem egyszerûen kiszaladok a szobából.

4.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk, és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya kitûnõ. Eközben folyton bíztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember lesz belõlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettõt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, vacsorára is, uzsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel, és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat, és holtom napjáig beteg leszek.

Ebéd közben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, míg nincs vége az ebédnek, és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant rendszeretõ asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendõvel a születésem elõtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképpen nem haragszom a nagymamára, õ jó asszony, és hogy vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyítógép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját, vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül, és dongókra vadászom. Ez jó mulatság, és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra, és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztülsüvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

- Ni, milyen nagyra megnõttem. Hallgassátok csak, milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!... És milyen erõs, lefõzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket... én, az óriás.

Így hetvenkedik a dongó, és szilajul szálldogál mindenfelé. Nekikoppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig, azzal huss... elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végigugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujja hegyére, és újra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül.

- Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér!

Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erõsödik, vastagodik, dicsekedõbb és bosszantóbb jellegûvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag aranyláncot hord, és kellemetlen erõs hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tõle a finom kis porcelánfigurák és kristálypoharak az üvegszekrényben, és elárulja, hogy a hang gazdája, Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül, akinek legalább olyan erõs és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha megtudná, milyen csúnya az aranylánca, éppen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én õt dongókhoz szoktam hasonlítani, és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívbõl utálom, akárcsak egy utálatos, nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos, puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba, és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót, és türelmesen várok, míg a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ül, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant... várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyedóra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem, és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t.i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogó üveg a legjobb. Cukrot tesz alája, és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen mindent megtett. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomra méltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jókedvre hangolja a nagymamát.

- A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz, és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom, mit szólna!

5.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt, és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fûszerestõl kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van gyõzõdve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek... meghalnak. Éppen ezért soha olyan valamirõl véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama elõtt, amiben az igazság vele szemben az én részesem volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatták, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek - minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát, és jól meg tudja ítélni a történteket, nincs szüksége ilyesmire. Hallgat, és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag - mint a nagymama mondja - vagy akinek fehér lova van - mint Margit mondja, a szomszéd kislánya -, hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok, és fölöltözni magam rendesen nemigen tudok, ha a dada mosdat is, és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kisfiú vagyok, ha a felnõttek tudnak írni és olvasni, és én meg nem - azért én tudom magamról, hogy ki vagyok, és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papírja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél, és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogy ha mulatni akar, a kocsmába kell mennie tekézni vagy inni, másképp halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra, és késõ délutánig el tudom nézni a felhõket az égen. Ó, milyen gyönyörûek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhõ. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen, ha lenyugszik a nap, szeretem nézni õket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Val

[Rosen]

PISTA

Bródy Sándornak

Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stílû nõhódító volt azok között, akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi hõsszerelmes szerepek egy része szintén rálicitált Pistára. De így, az életben, nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat.

1.

Az apámnál dolgozott, mint írnok. Arany kedély és vasegészség jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonóképeket hozott, cifra betûket írt és csatamezõt szerkesztett az ólomkatonáim számára. Használható, ügyes, nyílt eszû ember volt. És emberismerõ.

Tudott a parasztok nyelvén, és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a szemei, és hivatalos pátosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg a törvényszéki emberektõl hallott legszakszerûbb, legszebb jogászi kifejezéseket használta. Olykor órákig elbúvárkodott a törvénykönyvekben, és ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem törte le annak idején a derekát, és nem kényszerítette a tanulásra. Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel keresztülvitte, hogy hónapokig iskolakerülõi életet élhessen, de amelyeknek a vége mégiscsak az lett, hogy a második gimnáziumból ki kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és késõbb ügyvédi irodákba. Mikor hozzánk jött, és barátom lett - én hatéves voltam, õ húsz.

Mindjárt az elsõ esztendõkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál. Két szobalányra és egy szakácsnõre emlékszem, akiket miatta kellett elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta szemeit, de apám nem akart Pistának felmondani.

- Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jóvérû ember! - szokta mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, méghozzá a hivatalos órák alatt, és le nem zárt ajtók mellett oly ügyesen intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.

Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nõt, aki a keze ügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal, levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendõt hozott. Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklõdés nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit fáradozni a nõk miatt.

Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt nõvel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal. Eggyel-kettõvel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben, vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végképp és mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított - akkorára már volt egy új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szívósan, nem sietett, nem volt neki sürgõs, és egy szép napon, amikor örömtõl ragyogó arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az elõrelátható, egyforma, biztos sikerrõl. Saját kijelentése szerint házasságáig hatvankét viszonya volt, s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták szüzességüket. Ha mármost tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomással, mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait, akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehetõ. 62:15=4,13333... Eszerint egy esztendõre átlag négy nõ esett. Közülök 1,13, tehát körülbelül az egész állomány huszonöt százaléka érintetlen leány volt.

Voltak közöttük - már a kisvárosi készlethez képest - varrónõk, gazdalányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel elbajlódott egy évig is, amíg azután a nõ végre elment a találka helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol idilljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat, akik ilyenkor vacsorákat fõztek a szerelmeskedõknek. Pista ilyenkor a rendes liternél még valamivel többet szokott inni, és általában nem kímélte a pénzt. Sokszor kijelentette:

- Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom, hadd menjen!

Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nõkre költhette.

2.

Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni Pista morfondírozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó gyakran, valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál, de Pista szerint, ha minden eddigi szeretõit összerakjuk és "tízzel megszorozzuk" - még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmusának okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! - akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha beszélhetett.

Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat, Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is sietett, nem akart hosszan idõzni, szóval, hogy neki Pista nem kell. Rágta a dolog kitûnõ barátomat, de közben más sikerek - amelyeket bölcsen nem mulasztott el learatni - kárpótolták a szomorúságért. Zsófi azonban visszatérõ motívum maradt.

Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett. Még a Tek. Kir. Törvényszék "T" betûit se volt kedve kicifrázni a keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerûen értette. Számtalanszor gyönyörködtem mesteri nagybetûiben.

Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebbõl gondoltam, hogy komolyabb lett az ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett, kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam. (Pista tudniillik vérbeli elbeszélõ volt.)

Ebben az idõben gyakran fordultak elõ nála orrvérzések. Nem állította el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért, és hagyta folyni. Közben halkan káromkodott és bíztatta:

- Hadd folyjon!

Utána néhány napig sápadtabb volt, de aztán újra visszakapta a régi csattanós színét.

Jó meleg nyár járt ránk.

Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát, megnyomorította, és beletette a bal kezében levõ apró papírstanicliba. Tízet rakott egybe, azután végképp lezárta. Egy délután ily módon harmincöt ilyen staniclink gyûlt össze. Összeolvastuk õket, mint a pénzestekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük.

Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.

3.

Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszûnt a barátom rosszkedve. Szombat délben, az iskolából jövet találkoztam vele. Elébem jött. Kijelentette, hogy majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az irodában.

- Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akirõl meséltem, hogy nem akart kötélnek állani?... Nohát, ma délelõtt mégis!... Nincs még egy ilyen lány a világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába ígértem én neki fût-fát, selyemkendõt, selyemruhát, aranygyûrût, száz forintot - nem akart. Igazi százforintost kértem a sógoromtól, és megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, éppen te kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, mint az õzecskének, és pirosak az ajkai, mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úrasszonyé. Majd egyszer megmutatom magának, Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk - a mai napig számítva - tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.

- Nahát, azután ezelõtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: nem. Nem akarsz? - kérdeztem még egyszer. Nem, mondta, és lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam, és ahogy csak bírtam, jobb kézzel képen vágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dõlt, annyira megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Bal kézzel is adtam neki még egy jó nagy pofont. De ahogy csak bírtam! Csak támasztotta tovább a falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.

- Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, Zsófika, eljössz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék. Délután eljött, elszökött a régi helyérõl. Elvezettem a Panna nénihez, annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is! Ma délelõtt azután elmentem, és elvettem a szüzességét.

- Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a fáradtságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év elõtt.

És ebbõl megtanulhatja, Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kívánja õket. De akkor azután muszáj nekik.

Pista megsimogatta a fejemet, rendbe hozta az íróasztalát, és szokása szerint, hivatalos nyelven, berekesztette a munkát:

- A mai délelõttre rendelt szent evangéliumot egyhangúlag beszüntetettnek nyilvánítom!

Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet a legjobb szivarnak tartott), és fütyörészve távozott.

4.

Késõbb is gyakran fejtegette elõttem azt a nagyszerû tanulságot, amelyet speciálisan a Zsófi esetébõl vont le, de amely minden régebbi és ezutáni sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek múlva - ó, évek múlva - olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e, vagy nincsen-e. S abból, hogy sokat gondolkodtam rajta - már sejthetõ, hogy nem nekem volt igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.

[Rosen]

NAGY BALÁZS - KIS BALÁZS

Kabos Edének

1.

Idõ - este hat óra. Színhely - elegáns nagy gyerekszoba. Rézágyak. Óriási rendetlenség. A rendetlenségbõl itt-ott kilátszik egy-egy meztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres szobrásznak a gyerekei. Késõn érõ, de piros arcú, okos szemû gyerekek.

A nyolcéves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát húzgál föl, s mikor a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra õrült zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. Percenként átlag kétszer viszi véghez a fent említett viharos zajt. Ani - fiúsan öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány - teniszrakettel ütögeti a mennyezethez babájának leszakadt fejét. A tizenegy éves Rolli az ágy sárgaréz támláján végez nyújtógyakorlatokat, amelyeket a Beketow-cirkuszban a magas trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen borzas hajjal. Lihegve és izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy csak úgy horpadozik alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi:

- Úgy-e Anii, nem így csinálta a Beketowban az az ember?... Mondd Anii, nem így csinálta az az embeer!

Ani egy szót se felel, fáradhatatlanul rakettezi fölfelé a babafejet.

Idõnként erõsen raccsolva megszólal:

- Nézd, Bandi, nem nagyszerû, már fél órája ütögetem a Médi fejét és csak kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerû?

Bandi azzal felel, hogy a csörgõ rugóját nekiereszti.

2.

Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli torokkal, lelkesülten kiabál:

- Gyerekek, gyerekek, megtaláltam apát a lexikonban! Megtaláltam apát a lexikonban! (Hadarva olvasni kezd.) Áldor Balázs, szobrászmûvész. Született Békéscsabán, 1869. május 7-én...

Rolli (a korán érett gyermek öntudatosságával): Ne olvasd hangosan, én is akarom olvasni.

Ani: Ne olvasd, majd nézzük a könyvet. Megint felültetsz bennünket és elmeséled, ha valaki jön, és röhögsz rajtunk.

Rolli: Ülj le, és lejjebb tartsd a könyvet.

(Leülnek az ágyra. Azután csendesen homlokráncoló figyelembe merül a három gyerek.)

Ani (fölkiált): Apa jogász is volt!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Balázs: De azután otthagyta az egyetemet...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Tizennyolc éves korában már Párizsba ment...

Ani: Te, Balázs, mi az az egyéniség?

Balázs: Amilyen ember valaki, - az! - érted?

Ani: Igen.

Rolli: Mi az a medaille d'honneur?

Ani: Érem, amilyent bicikliversenyen nyert a Károly; láttad Károly érmét?

Rolli: Igen.

Balázs: Apának adták a szobráért. Az õ szobra volt a legszebb az egész kiállításon.

Rolli: Hát a legszebb képnél is szebb volt az apa szobra?

Ani (határozottan): Persze, a legszebb volt minden közt.

Rolli: Mi az a Le Figaro?

Ani: Az egy nagy újság, a madmazell sokszor olvassa.

(Tovább olvasnak.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Tyûh, nézzétek, az apa negyvenezer frankot kapott az elsõ mûvéért, a "Siratók"-ért.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ani: Mi az az amatõr?

Balázs: Akik a szobrokat megveszik.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Nézd, a végén meg azt mondja, hogy: ma kétségtelenül õ a legnagyobb magyar szobrász, nevét az egész világon ösmerik...

Bandi (visszatér az órájához és e pillanatban már újra visszaeresztette a rugót).

Rolli (fölháborodva): Ugyan Bandi, hogy lehetsz olyan. Most apáról olvasunk itten, és te zörögsz. (Elönti a fiúi büszkeség. Odamegy Bandihoz, átfogja a hóna alatt, és kicipeli a szobából, közben üti a hátát és befogja a száját; mert Bandi - már nem szép, ami nem szép - köpköd, sõt megrúgja Rolli lábát.)

Rolli (jajgat): Jaj, ez a Bandi. Jaj megrúgott, de azért kidobtam. Nesze! (Dulakodás.)

Ani: Mit csináltok? (Bandit együtt kidobják, bezárják az ajtót; a három gyerek újra nekiül a lexikonnak. Odakünn Bandi rugdossa az ajtót.)

3.

A cikk ismét elolvastatik. Utána kis szünet, majd Ani mélázva megszólal:

- Barátom, ilyen nagy mûvész az apa!

Balázs: Kár, hogy nekünk sose mutatja a szobrait.

Ani: A mama azt mondta, hogy apa nem akarja, hogy elmenjünk megnézni. Mama is ritkán megy el, mert apa nem szereti, ha a mûteremben van valaki.

Rolli: Te, Balázs, igaz, hogy apánál meztelen nõk is vannak?

Ani: Ugyan, hogy gondolsz ilyen disznóságot apáról!

Balázs: Igaz. Másképp nem lehet szobrot csinálni. Le kell nézni a nõ testérõl... mert apa csupa meztelen nõt mintáz a szobraiban, én ezt hallottam, és egyet láttam is, de csak az apa egyik szobrának fényképe volt. Meztelen nõ volt.

Ani: Az lehetetlen!

Balázs (komolyan): Ani, ne légy buta, hiszen a szobrok mind meztelenek.

Rolli: Nem láttad a Kálvin téren is azokat a nõket, az Andrássy út végén az angyal majdnem meztelen, csak egy ing van rajta.

Ani: De nézd meg a Köröndön a szobrokat. Mind férfiak, és egészen fel vannak öltözve.

Balázs: De mutass nekem egy egészen felöltözött nõt, szobor nõt!

Ani (gondolkozik).

Rolli: ...Azért nem dolgozik apa itthon, mert itt hová vezetné azokat a meztelen nõket. Mit szólnának a cselédek.

Ani: No, azt a mama sem engedné meg!

Rolli: És itthon nem dolgozhatna olyan sokat a papa, mert mindig vizitbe jönnek.

Ani: A mama mondta is neki: maga soha sincs itthon, ha vizitek vannak, és a papa azt mondta: nekem a mûteremben van dolgom, a vizitek fogadását, azt magára bízom.

Balázs: Rengeteg sok dolga van a papának.

Ani: És nagyon sok pénzt keres.

Rolli: Múltkor hallottam, amikor a mama mondta Behr néninek: nem tudom miféle nõkre költi Balázs azt a rengeteg pénzt, és a mama akkor sírt. És Behr néni azt kérdezte, hány éjszakája nem volt itthon az urad. És a mama azt mondta, - már öt éjszakája, és hogy a papa akkor is reggel a mûterembõl küldött haza pénzért. Én ott hallottam a zongora alatt, mert mindig szoktam a zongora alá bújni, amikor Behr néni eljön, mert õk mamával mindig nagyon érdekeseket beszélnek.

Balázs: Most nekünk elmondod, hogy még mit hallottál. Rolli (kissé fontoskodva elkezd beszélni. A többiek félig kíváncsian, félig borzongva hallgatják): Hát tegnap jött Behr néni, és én már ott voltam ám a zongora alatt. És azt mondja a mamának: az urad szeretõje egy tizennyolc éves leány. - A mama aszongya: Jézus Mária. Mindjárt csak sírt. - Behr néni aszongya: Látta Franci õket a Stefánia úton gummirádlison és ismeri Franci a leányt, mert zeneakadémiai lány. - A mama még mindig aszongya: Jézus Mária, Jézus Mária, hát erre költi Balázs azt a sok pénzt! ... És milyen? - kérdezte a mama. A Behr néni azt mondja: vörös... A mama erre még jobban sírt.

Balázs: Csakugyan?

Rolli: Becsületszavamra.

Szünet

Balázs: Gyerekek, ezt nem szabad elmondani senkinek, adjuk becsületszavunkat. Én becsületszavamat adom. (Rolli tenyerébe csap.) Becsületszavamra.

Ani (igen komolyan Balázs tenyerébe csap): Becsületszavamra.

Rolli: Nekem is add becsületszavadat!

Ani (Rolli kezébe csap): Becsületszavamra.

Bandi (künn): Enged-je-tek-be-e! Nem láármázok.

Balázs: Most már beengedhetitek! De egy szót se Bandinak. Értitek, egy szót se arról.

Ani: Természetesen.

Rolli: Csak nem vagyunk olyan buták.

Bandi (bejön): Olvassátok el nekem is a papát.

Ani: De nyugodt leszel?

Bandi: Igen.

Ani: Hát hallgass. (Ani olvassa. Csendesen hallgatják.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

... Amikor a kis leány ott olvas, hogy "õ a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik", Bandi belevág:

- Még egyszer ezt!

Ani (újra olvassa): Õ a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik.

Bandi (lassan ismétli): Ó a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik.

4.

(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerekszoba ajtaján Áldor Balázs. Gyönyörû, monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melybõl büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású, sötétkék ruha, sötétvörös színû bõrcipõ. Kézelõt nem visel.)

Bandi (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik! Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik...

(Áldor összecsókolja a gyerekeket. Eközben bejön a mama is. Korán hervadó, 33-35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könnyesek, de azért mosolyog.)

Áldor (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a lexikonban.

Bandi: Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon ismerik!

Áldor: Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet.

Bandi (az anyanevelte gyermek módjára elszalad, és kiabál): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik!

A mama (Megcsókolja Áldor arcát, és megsimogatja nagy homlokát. Súgva mondja): Ma itthon vacsorázik!

Áldor (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsûri ülésezik, igazán nem lehetek itthon.

A mama (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott itthon egyszer se, és még csak háromszor evett itthon ebédet, és ma már tizenkettedike van.

Áldor: Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik szobából visszakiált): Szervusztok, gyerekek.

(A mama lassan kimegy.)

5.

(Rolli, Ani és Balázs egymásra néznek.)

Ani (A mama után oson. Rövid idõ múlva visszajõ. Szepegve újságolja): A mama a díványon fekszik... hason... és sír... zokog... a haja egész kócos.

(Erre lábujjhegyen mind a hárman belopóznak a kis szalonba, és az ajtóból bepillantanak a hálószobába, ahol a mama a kanapén görcsösen fuldokolva sír.

Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelnek, azután Balázs hirtelen meggondolja magát, és kiszalad a lépcsõházba, ahol a földszinten még kopognak Áldor lépései.)

Balázs (bátortalan hangon lekiált): Apaa, apaa!

A lépcsõházban gyengén visszhangzik az aaa... Azután Balázs még egyszer kiált: Semmi válasz.

(A fiú sokáig mélázik a karfára támaszkodva, míg csak a szobalány, aki a boltból jön, föl nem riasztja:)

- Kit vár itt, Balázs úrfi?

Balázs (felcsillanó szemekkel): Hol volt, Klarisz?

A szobalány (nyúlánk, finom arcú, fekete leány): A boltban, úrfi!

Balázs (feltûnõ szakértelemmel, igen gyöngéden megsimogatja): Este ugye megint maga jön be a cipõmért?...

A szobalány (mosolyog): Igen.

Balázs: Jól van. (Bemegy és becsapja maga után az ajtót.)

[Rosen]

EMLÉKIRAT ELTÉVEDÉSEMRÕL

Halott anyámnak

Eltévedésem húsz, harminc vagy negyven év elõtt történt, e pillanatban pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél esztendõs voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlõdtek, és annyiszor, hogy nagyrészt elfeledkeztem róluk.

Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.

Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdõ. A megyei térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképen (kiadja Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta, hogy miért; azért Batiz mégiscsak pompás kis hely.

Évekig ott nyaraltunk. Ez alatt az idõ alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni - egy óra kocsijárás a várostól - mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt bosszankodott, és nem tudta élvezni a jó levegõt és azt a sok csodálatos szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a kerékpárjavítási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási kiadást. Batizról nálunk õszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május, és június elsején mi újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát édesanyám, és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk, apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de mégse mentünk Batizra. Ettõl az idõtõl kezdve Batiz, mint a fürdõk ideálja, mint "pompás kis nyaralóhely" szerepelt asztali beszélgetéseinknél.

Ez a korszak azonban jóval késõbbi helyet foglal el a keresztény idõszámításban, mint az az eset, amelyrõl szólani szándékom. Eltévedésem t.i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.

Márkó bácsi, aki a bútorokat nagy sráfkocsiján Batizra szokta szállítani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges júniusi reggelen. Bennünket sietve öltöztettek, és az egész ház úszott a pakolás és készülõdés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a labdászacskót, a csigaostorokat nyakunkba vettük, és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, amelynek poénja az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: Kati, a szobalány felbukott a tükrös szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítõket stb. Délben már kinn ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban, fáradtan szidta a villatulajdonost, hogy nem szellõztetett a szobákban õsz óta, és anya bekötött fejjel desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük õt csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.

Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben, és a homok örömeit élveztük. Batizon nagyszerû homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okoz, sõt ellenkezõleg, a cipõ hordásának különös jólesõ érzést kölcsönöz.

Miután lábbelimet a fürdõi turisztika követelményének megfelelõen ily módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgaim nem voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett. Elhatároztam, hogy míg a gyerekek dudliznak, és a napernyõk alatt alszanak, felfedezõ útra indulok.

Hamarosan egy országút kellõs közepén találtam magam. A tüzelõ napban fegyverek csillogtak, és egy huszárcsapat léptetett el elõttem. Jól szemügyre vettem õket, és szokásomhoz híven az elöl lovagló századost szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám, és biccentett a fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama késõbb bennem meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úriembert kizárólag csak a katonák között lehetett találni. - Miért? Erre a mai eszemmel már felelni is tudok. - Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.

Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem a kietlen messzeség e képétõl, és inkább az ellenkezõ irányban folytattam utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen belül parasztlányok ruhát mostak, nevettek, és egymást vízzel locsolták. Erre a házból egy kövér öregasszony jött elõ, és igen csúnya szavakkal szidta õket. Hogy a szavak csúnyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha testvéreimnek új dolgokról beszélhettem, s ezáltal csodálkozásukat és bámulatukat kivívtam. Késõbb, mikor tapasztalataim e részleteit értékesíteni akartam, nagyon kikaptam, és meg kellett ígérnem, hogy többé ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután csak egyedül gyönyörködtem, és a társaságtól elvonulva szoktam õket, rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy elfeledkezzem róluk.

A kerítésen belül más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén, bokrok között, kisebb házacska állott. Elõtte egy öregember ült, és kutyát tanított szolgálni. Az efféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A kutya, egy apró puli, már meglehetõsen tudott szolgálni; egyetlen hibája az volt, hogy tartása görbe volt, és idõközökben egy-egy pillanatra letette a jobb elsõ lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan maradni. Jó ideig elnéztem, és arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy a kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen megtanulni.

Továbbmenve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb, ablaktalan ház következett, valószínûleg magtár, azután egy út, azután fû, azután egy kis erdõ. Bementem az erdõbe.

Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az erdõcske útja kör alakú, és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az erdõ különben kellemes hûvös volt, három rigó is fütyült a közelemben. Visszafütyültem nekik, és nagy mulatságomra, egészen sikerült õket megtévesztenem. Azt hitték t.i., hogy egy negyedik rigó érkezett. Miközben így jól eltöltöttem az idõt, piros virágokat pillantottam meg, amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyílottak. Hamarosan jó csomót szedtem belõlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon bizonyosan ozsonnára terítenek, sõt a testvéreim immár kétségtelenül, izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát, hogy kiszemeljem a legrövidebb utat, és egyenes irányban elindultam visszafelé.

A kis erdõbõl hamarosan kijutva, egy csodaszép, tornyos, erkélyes kis villa bontakozott ki elõttem. A teraszon nagy társaság mulatott, és egy fekete ruhás, fehér kötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam, hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni, és nem kételkedtem, hogy indítványomat pártolni fogják.

Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy most már szaladva folytattam utamat.

A szaladás kitûnõ mulatság, és kezdettõl fogva elõszeretettel kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros következményeire, amilyenek a tüdõgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta meggyõzõdésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erõsebb fiú volt, mint én, aki birkózásban mindig odavágott, és kétszer annyi ideig tudott a víz alatt maradni, mint jómagam - szaladni nem szeretett - és mégis tüdõgyulladásban halt meg...

Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes voltában, és így teljességgel élveztem e tilalmas mulatságot. Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban nemsokára meg kellett állanom: erõs oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a bordámat tapogatva folytattam az utat. Fáradt voltam. Most már nagyon szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredõ sejtelmem, hogy eltévedtem, és nem fogok hazatalálni. Eleinte nem mertem ezt magamnak bevallani, és a kezdõdõ kétségbeesés egy árnyalatával szívemben tovább mentem elõre, elhomályosuló szemekkel. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a zsebkendõt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felõl. Sajnos, nem ezt tettem.

Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szûken sorakoztak egymás mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út megtalálását illetõleg. A szemem elõtt összefolyt a világ, és hirtelen nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben, és heves sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, hogy a sírástól vörös lehetett az arcom, és kétségtelen, hogy a homokos öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó, sós cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám mondása: "Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de sírni nem." Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi szabály jóságát és hasznavehetõségét, mégsem voltam képes szerinte viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan szerencsésen ki is fáradtam.

Körülbelül az utolsó könnycseppet fogyasztottam, amikor egy borízû hang szólított, és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.

- Miért sírsz, kisfiú?

Kedves arcú, óriási termetû gatyás paraszt bácsi volt az érdeklõdõ. Kék szemeiben annyi igazi szánakozást, s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.

- Kérem, bácsi, én egy ideges kisgyerek vagyok, és eltévedtem... és kérem, tessék engem hazavezetni.

Kijátszottam ezzel a legerõsebb ütõkártyámat. Sokszor meglestem, amikor édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kisfiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcelánedények között a japáni fekete kávéskészlet számára a "szervíz" kifejezés, amelyet Kati olyan áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt, és kikérte a készletet az üvegszekrénybõl.

- Hát hol laktok, kisöcsém? - kérdezte türelmesen.

- Nem tudom, bácsi - feleltem szepegve, és újra határozatlan rémület kezdett keringeni bennem. Késõbb, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyílt tengeren, a viharban észreveszi, hogy iránytûje elveszett.

A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és továbbment; bizonyosan dolga volt, és nem szentelhetett több idõt nekem. Újra rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyeimtõl is megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképpen elfáradtam és berekedtem, és cél nélkül õdöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fûvel szegélyezett gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem, és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt utat. Ekkor a hátam megett egy nõi hang szólított.

- Hová való vagy, kisfiam?

Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon, szép arcú és világos slafrokba öltözött néni hajolt ki.

- Eltévedtem, néni, és nem tudom, hol lakunk.

- Nem tudod? Mi az édesapád neve?

- Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd - feleltem büszkén és felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:

- Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?

- Nem tudom - mondta egy vékony leányhang -, talán Julcsa tudja, mert délben vizet hozott a Winterék kútjáról.

- Kérdezd csak meg - mondta a szép néni.

A Julcsa tudta. Néhány perc múlva a szép néni parancsára kendõt kötött, papucsot húzott Julcsa, és kézenfogott, hogy hazavezessen.

Alig mentünk néhány lépést, a kis erdõ sarkában megjelent a dada alakja. Otthagytam vezetõmet, és teljes erõmbõl elkezdtem futni a dada felé, aki kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édesanyám otthon megvizesített törülközõvel mosta az arcomat. Megbékélve, megtisztítva és lekefélve, csak késõi feltörõ zokogások jelezték a bánat és fájdalom elszállt viharfelhõit. Édesanyám kávét tálalt a számomra, és a rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.

Csak ekkor vettem észre, hogy a bal kezemben még mindig ott szorongatom a virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, és hogy a kalamitások után nem tûnök-e föl nevetséges színben édesanyám és testvéreim elõtt, ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát:

- Nézze dada - mondottam -, ezt a csokrot anyikának szedtem.

- Hát adja oda, Józsika, adja oda - biztatott a dada.

- Nem, adja oda maga - kérleltem a dadát esengve. - Kérem, dada, adja maga, én szégyenlem. - És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása ne mindjárt, hanem csak késõbb történjék.

A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És amikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól féltem, hogy édesanyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott; rám nézett szeretettel, és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértõ jóság volt, hogy soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot. Emiatt határoztam el, hogy eltévedésemrõl valamikor emlékiratot fogok készíteni. Azóta elmúlt húsz, harminc vagy negyven esztendõ - nem tudom biztosan, hogy mennyi - az emlékirat azonban csak most készült el.

[Rosen]

A KÁLVIN TÉREN

Szomory Dezsõnek

1.

Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sûrû, kékes harmatfelhõkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum körútról vagy az Üllõi útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyû fejjel beérkeztünk a Kálvin térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában, s a sietõ emberárnyék tovasuhanásában az ébredõ város elsõ kezdõdõ, bátortalan szívdobbanásait.

A városoknak t.i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, mint a hüllõknek és némely halaknak.

2.

A szemben levõ kávéházak ajtajai, amelyek nappal farkasszemet néznek egymással, most a ködben és a reggelben eltávolodnak, eltolódnak, és elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül, megszûrten, halvány foltokban bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gázfényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor szellõzött kávéházat és friss, kialudt, jókedvû pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros, pirított kenyér és kis pohár törkölypálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész délelõttre.

3.

A villamoskocsik sietve, de halkan érkeztek. Körülnéznek és továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve, csaknem mosolygásra ingerel.

Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sûrûsödnek össze mozgó, imbolygó csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendõr a sarkon féllábra áll, és apró, váltóigazgató fiúcskák bújnak elõ a föld alól. Most süket csengetésektõl zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamoskocsi érkezik. E kocsik most követelõ lármával rövid idõre lefoglalják a teret.

4.

De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont összeszûkül, mert a házak, mintha körülsorakoznának, egyenként láthatóakká válnak. A szembenlévõ patikát kinyitják, és köhögõs betegek ácsorognak a márványos asztalok elõtt. A patikárosok jókedvûek, egész éjjel aludtak, és a friss mosdóvíz nagyszerûen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak, és hihetõen pontosan mérnek. Az Üllõi útról nagy csapat munkás igyekszik a híd felé. A Kecskeméti utca sarkán az öreg, gesztenyés asszony begyújt a kemencéjébe. Vajon kik esznek reggel gesztenyét?

5.

Most a Baross utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok, szegények, de bájosak, vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és minden tetszenivágyás nélkül. A fiatalurak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hõsi elhatározásban fölkeltek, és a tér közepén a szökõkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a vállalkozást, és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. Csakugyan, a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek, és alig felelnek a beszédre. A fiatalurak reá fognak jönni, hogy korán kelni nõk miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. De akkor is meggondolandó.

6.

Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése elõtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek, és a reggeli lapok újdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idõ már felvilágosodott. A kékbõl átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökõkút öreg istennõi deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos õrködõ hatalmakat kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették, és csak a parádé és megszokottság miatt maradnak a helyükön.

7.

A rendõrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az istenadta, és nem találja a Kecskeméti utcát. Vastag jegyzetfüzeteket cipel, és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik, és a sok, sûrû sínpár az édesanyja dúsan töltött mákos réteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat, és nagy nehezen kikászálódik az aszfaltra.

8.

A kávéház ablaka elõtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj, és emiatt már reggel sírás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllõi út felõl és minden irányból számozatlan doktorkonflik és gumikerekûek gördülnek elõ. Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; szakállasak, tanárok, azaz bundások - és egészen szerény, nyírott, szövetkezeti orvosok, nem is éppen jó télikabátban. Szerte szállingóznak a városba, és a betegek már várják valamennyit. Sok ilyen kocsit látni. Egészen fél tizenegyig. Benn olykor megvillan egy zsebkendõ, amely éppen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor kissé elkésett a felkeléssel.

9.

Az idõ most már délig bizonytalanul elúszik, eltengõdik. Még jó, ha arra jõ egy század katona.

A délelõtt elmosódó és unalomba süllyedõ perceit felveri és felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött vagy bóbitás fejû szobalányok kandikálnak ki õszinte érdeklõdéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt, és a kocsis visszagondol arra a három esztendõre, amelyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár perc csupán, és a kõkockákon nemsokára csörömpölõ zökkenésekkel tovagördül a nehéz jármû. Sõt újabbak és újabbak jönnek egymás után.

10.

Mire delet harangoznak, a Kálvin téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek, s közöttük a lovasrendõr árvalányhaja, s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek...

A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki sem figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gumikerekû-kocsisok leszállnak a bakról, és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A Belváros felõl özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszínesedve. A diákok a sarkon nem gyõznek utánuk forogni.

11.

Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai elméláznak, és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi délutánokra, ifjú, gyönyörû júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késõ délután összeszedelõzködõ ködfátyolaiba. A gesztenyések tûzhelyeirõl, mint gyászoltárokról, ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan, a háztetõk felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsüllyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába, és meglátja felgyulladni a sarki boltban az elsõ lámpalángot, alighanem félelmében világosságot gyújt, és zongorához ül.

12.

Késõ éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin tér, mint egy fülledt barlang, ásítozik a fénytelen égbolt félelmétõl megzavarodva. A hazatérõnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárba taposott, elvénült erõ, amelyet az emberek, a sietõ, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sínek nyílásai közül kibukkan, összesûrûsödik, és áldozatokra les.

Ha már levetkõztetek és ágyba bújtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az óraütéseket.

[Rosen]

Csáth Géza
HEGYSZOROS

Weiner Leónak

1.

Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendõt írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderrõl nem akarok beszélni. Elbúcsúzott az apjától, anyjától, testvéreitõl, irányt választott és elindult.

2.

Már jó pár mérföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén izzadt a homloka, de hátraszegte nyakát, és csaknem kacagott a szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás, egészen elfogta, tüzelte, vitte.

3.

Alig akart megállani, hogy üdvözöljön, és csaknem fitymálva szólt.

- Visszafelé mégysz!?

- Dehogy - mondtam mosolyogva, de kicsit fájt ám a szívem -, kedves Gracián, én nem megyek visszafelé, én csak ellenkezõ irányban tartok, mint te.

- Az mindegy - mondotta Gracián kegyetlenül -, mindegy az -, és már tovább sietett.

Követtem.

4.

Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában, és késõbb megtanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta õszinte szánalommal, és sajnálkoztam a reményeimen, amelyeket hozzáfûztem és a fáradozásaimon.

5.

Ez az ifjú arc a maga szûzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazószerda reggelén eltépetten hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már elõre láttam rajta a tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhetõ tortúrák nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani, a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami nyöszörgés.

6.

Gyönyörû reggel volt, gyenge szél fújt, alig hûvös, vidám, bohó szellõ. Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a legnagyobb festõk tudnak összehozni.

- Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! - mondtam magamban - jókor indul, szép lesz az élete, mint egy álom, valószínû, hogy nincs is semmi komoly ok sajnálkozni rajta.

Gracián ment elõre nagy, feszes léptekkel, mint azok az emberek, akik túl boldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük, s hogy ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.

7.

Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de azután eszembe jutott, amit mondott. - Visszafelé mégysz? - Kegyetlenség volt tõle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség gõgje!... Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam.

8.

Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább, és nem nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörû erdõket és berkeket, amelyek az út mentén egymást váltogatták, nem törõdött a sok apró színes mezei virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna:

- Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtõl, a tanítómesteremtõl, az egész régi életemtõl.

9.

- Jó távolra! - ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián gondolatát. - Jó távolra! Ó, a mi földünkön csak rövid távolságok vannak, Gracián - folytattam, mintha neki magyaráznám -, pár ezer kilométer, pár tíz esztendõ. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve.

Soká állott így kissé elõrehajolva, figyelve, szemlélõdve, úgy, hogy egészen lassú léptekkel utolértem.

10.

Nem vette észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fûben - mint valami nagy csodálatos gyümölcs szólóleveleken - ott feküdt érdeklõdésének tárgya: egy nagy szõke asszony. Félig lecsukott szemekkel, mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bõr elefántcsont színét egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszín fénye. A félig nyitott búzavirágszínû szemek alvást színleltek, egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek, mintegy tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a hatalmas testet, és kicsinyítette rubensi méreteit.

11.

- Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt- mondottam magamban -, hiszen a szerencse vezette õt kezdettõl fogva. Kérdés azonban, hogy fölismeri-e, mi a tennivalója, és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e útját?

Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott, azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegõ nõi test bûvkörébõl, és újra elindult.

- Gracián, bolond Gracián - suttogtam, és nem bosszankodás nélkül -, hova a pokolba sietsz annyira!... De nem lett volna illõ visszahívni õt, utánaballagtam tehát.

12.

Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik, pótolni akarta az idõveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania, alig egy kõhajításnyira. A földön most két leány feküdt elõtte egy kisebb tisztáson, a puha sárga homokban. Hasonlóan - mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan fehérek, kékes árnyékokkal.

A kékes szín az ilyen fehér lest kontúrjaiban sajátságos meleg csábító zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tûnt fel, mintha most keltek volna ki az ágyból, óriási párnák közül.

13.

Hibátlan szépség volt mind a kettõ, ruganyos, kígyószerû, de kissé félelmes, mint két alvó macska, vagy két apró vadállat. Ibolyaszínû szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, kihívó nyugalommal, ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, elõrehajolt, majd letérdelt a fûre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik, világosan láttam, hogy két nõ jelenléte zavarni fogja.

Már majdnem kézzel illette az egyiket - mialatt szemei a másiknak bokáit szemlélték -, már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan hirtelen - mintha meggondolta volna magát - felugrott, keresztüllépett rajtok, és újra útnak eredt.

14.

- Ez a szerencsétlen Gracián csak késõn fogja észrevenni, csak késõn fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szõke asszonynál meg nem állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegõben, vagy fél és aggódik a jövõje miatt, vagy megrontotta valaki!

Így okoskodtam.

15.

Gracián néhány perc múlva ismét megállapodott. Nem kellett többé sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában három vagy négy nõ hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni napban, és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Correggio legszebb Vénuszaira emlékeztettek.

Alaposan megnézhettem õket. Gracián nem törõdött velem, és így nem kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a fiatalok - akik valószínû számítás alapján remélik, hogy tovább élnek -, magokban szánják, kinevetik az idõsebb férfiak fellobbanásait.

Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel volt tele a mezõ.

16.

Száz és száz nõ feküdt összevissza a magas fûben, mint égbõl hullatott almák és õszibarackok, vagy hirtelen kinõtt exotikus virágok. Sokan voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtetõ néma ostromzár!

Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és határozatlanság kétségbeesésével.

17.

Minden fajta nõ akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségû görög arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyúlánk, hosszúderekú, szûzies, szõke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetérák. Virgonc és pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nõietlenek, vágyak és fojtott tüzek nélkül. Meredten feküdtek hanyatt, s az égre nézve - ürügyképpen - mintha alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel Graciánt nézték leskelõdve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!

18.

Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különbözõ nõ-fajtáknak. Magas, fekete hajú asszonyok is tûntek föl, elefántcsontszínûek, bársonyosak, nyúlánkságuk mellett is testesek. A karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy felhõre bámultak könnyben úszó szemekkel, csalódottan, mint akik nem törõdnek semmivel. Egy végtelen csatamezõhöz hasonlított a tájék, nagyszerû volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet. Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és süllyedt a sok mellkas, de alig észrevehetõen.

19.

Olykor egy pillanatra úgy tûnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késõ délután volt.

Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit.

- Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet - ha akarod -, de ne többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges.

Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott semmit szavaimból, mert futni kezdett.

20.

A nap már búcsúzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tûnt fel. Az ifjúság féktelen vágya, tudatlansága és a jövõtõl való félelem, azt hiszem, egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésbe hajszolta.

Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékezõ homlokát. Keresztülugrált a sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra, megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem szemeim elõl, holott nagy igyekezéssel követtem.

21.

A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszûkült. Utunk egy keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sûrûn feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.

Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erõmmel kiáltottam:

- Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián!

Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban kisebbedett.

22.

A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem összeértek, és csak igen szûk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz hasonlított ez a hely, idegenszerû, félelmes és baljóslatú volt, mint az a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos torlaszt alkottak a nõi testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián négykézláb próbált elõre jutni.

- Most már nem menekülhetsz, Gracián - kiáltottam zokogva a fájdalomtól -, nem menekülhetsz!

Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hõs, aki az élettõl búcsúzik.

23.

Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen fölemelkedett, és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullámgyûrûk, ha valamit vízbe dobnak.

Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstõl, figyelõ szemekkel - míg csak rám nem borult a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam többé.

24.

Visszafordultam.

[Rosen]

Csáth Géza
SCHMITH MÉZESKALÁCSOS

A lõcsei városi régiségtárban betûztük a pallos felírását.

"Wenn ich diesen Schwert thue aufheben,
So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben."

Két kézre fogtam a fatális, nagy, nehéz kést, és próbálgattam, hogyan vághatott vele a hóhér.

Eszembe jutott azután egy Zichy Mihály-féle illusztráció, amely útba igazított, és most már heroikusan suhogtattam a levegõben az ócska, de kitûnõ acélt.

- Rettenetes! - suttogta Margit. Rajtam is végigfutott a hideg. Átéreztem a pallossal való kivégzés rettenetességét, magam elõtt láttam a lõcsei hóhért, ajkain a kegyetlen, keresztény gondolattal: "Wenn ich diesen Schwert thue aufheben, So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben."

- Ez az a pallos - betûzte Margit a magyarázó cédulát -, ez az a pallos, amellyel az utolsó halálos ítéletet végrehajtották. A delikvens Schmith mézeskalácsos volt, aki feleségét megölte.

- Mikor volt ez a kivégzés? - kérdeztem az õrtõl.

Az õr azonban nem tudott semmit se mondani.

Már majdnem bosszankodni kezdtem, mert érdekelt a Schmith mézeskalácsos története, és akármilyen ügyefogyott szervírozásban is, de rögtön kívántam hallani, amikor Margit megismételte a kérdést:

- Mikor volt, mikor? - kérdezte dallamosan.

- December 31-én volt - mondtam - 1732-ben. Siettek vele, mert 1733-ban már Lõcse elvesztette a pallosjogát.

- 1733-ban? És miért?

- Sok mindenféle oka volt annak - feleltem könnyedén és a magyarázó fölényével. - Sok mindenféle oka volt. A király rendeletileg visszavonta a pallosjogot, amelyet, ha jól emlékszem, Zápolya János adományozott, bár ebben az egyben nem vagyok biztos. Szóval, 1732. december 31-én volt a kivégzés. Ennek a Schmithnek a történetét a feleségével különben részletesen el fogom mondani magának.

- Jó - mondta Margit -, nagyon érdekel, de honnan tudja?

- Honnan tudom - válaszoltam kissé határozatlanul -, részletesen benne van az egész dolog a krónikában, amelyet már nem tudom hol, olvastam.

Elkészültünk a régiségtárral, áthaladtunk az óriási, kõkockás csarnokon, amelynek kandallójából a legfinomabb XVI. és XVII. századbeli koromnak az illata áramlik, és lejöttünk a széles lépcsõkön.

Késõbb a Szent Jakab-templomban a szárnyas oltárok, az aranyozott faszobrok, a szarkofágok között elkezdtem a mesét.

- Nézze - mondtam Margitnak, és megmutattam a mézeskalácsosok céhmesterének címeres ülését -, itt hallgatta vasárnaponként a misét Schmith mézeskalácsos. Ha jól emlékszem, Schmith Fábián. Itt ült a kékfestõk és a könyvkötõk céhmesterei között, mint a céhek jelvényeirõl láthatni.

Hallgatag ember volt, tudta titkolni, hogy mit gondol és mit érez. Ezért választották meg harmincnégy éves korában céhmesternek. Akkor ez imponált az embereknek, ezerhétszáz körül.

Erõs német akarat volt ebben a csúnya, vizes szemû, halszájú, sápadt emberben. Méghozzá vörösesszõke haja volt. Az ilyen férfiak tudnak szeretni esztendõkig, szívósan, némán, féltékenyen, mint a vakondok. Ezenkívül a legjobb mézeskalácsos volt Lõcsén. Külföldön tanult, Nürnbergben és Drezdában, ahol annak idején a mézeskalácsos-ipar aranykorát élte. Abban az idõben az emberek szerették a mézeskalácsot. Nem kuriózum, hanem csemegeszámba ment, és még cukrászok nem voltak. Szóval képzelheti, hogy Schmith hogyan gyûjtötte az aranyakat rakásra a ládájában. Volt tekintélye, pénze, csak jó barátja nem volt. Senki se szerette ezt a Schmithet.

Vannak ilyen emberek. Saját maguk elõtt szégyenlik, ha valakinek a szeretetét vagy a barátságát keresnék. Kívül hideg a bõrük, mint a kígyóé, és izzad a kezük, de belül fáj nekik az elhagyatottságuk, és a dacuk befelé szúrja a szívüket. Mindenkiben megszimatolják az irtózást, az undort és az ellenszenvet, amelyet csúnyaságukkal, kedélytelenségükkel fölkeltenek. Érzik, látják, hogy nincs menekvés, hogy szerencsétlenségre, nyomorúságra, magányra, ellenszenvre vannak ítélve a születésük óta. Nos, és mit magyarázzam magának tovább: ilyen ember volt Schmith mézeskalácsos.

Harmincöt éves korában elhatározta, hogy megházasodik. Sokat rágódott rajta, törte a fejét, hogy jó lesz-e, vagy rossz lesz-e. Félt, hogy nevetni fognak rajta. Azért, hogy egyáltalán egy ilyen csúnya, zárkózott, hideg ember házasságra, szerelmeskedésre gondol. És borzadt a gondolattól, hogy a felesége meg fogja csalni. Hiszen annyi a szép férfi, annyi a kedves, meleg hangú, forró szájú, erõs és fiatal legény. Mondom, sokat töprengett Schmith, de mégis elhatározta magát.

- Mit ér az aranyom, és mit ér az, hogy céhmester vagyok - semmit. Nem szeret senki. Az emberektõl nem koldulhatok szeretetet és bátorságot, erre nem vagyok képes. De a pénzemért kaphatok szép lányt. Hozzám adják a legszebb lõcsei lányt is, mert gazdag vagyok. És ha a templomban összeesket bennünket Maurer Constant prépost úr, akkor az asszony szeretni köteles engem, és köteles forrón megcsókolni a számat, és köteles engem megölelni, amikor csak akarom. - Így morfondírozott Schmith és rászánta magát, hogy megházasodik.

Csak ott hibázta el a dolgot, hogy éppen a legszebb lányt kellett neki kiválasztani. Az ilyen emberek egyszerre akarnak kárpótlást minden szerencsétlenségükért és bánatukért. Schmith is azt akarta, hogy most már, még a tetejében, irigyeljék az emberek. Paul Walternek, az ötvösnek a lányát, Évát kérte meg. Négy hét alatt megvolt a lakodalom, márciusban. Ezerhétszáznegyvenkettõ márciusában.

- Az elõbb harminckettõt mondott - szólt közbe Margit mosolyogva.

- Harminckettõt? Persze, az ezerhétszázharminckettedik évrõl van szó - folytattam folyékonyan. - Márciusban volt a lakodalom. Schmith magát a kékfestõk céhmesterét, Meliuszt kérte fel násznagynak, a Juhász Meliusz Péternek egyik leszármazottját, tudja, akirõl a magyar irodalomtörténetekben szó van. Paul Walterék a városbírót választották násznagynak - ennek a nevét nem tudom, elvégre az ember nem emlékezhetik mindenre - de a városbíró nem fogadta el. A násznagy más lett. A dolog magyarázata, az volt, hogy a városbíró fia a bolondulásig szerette Évát, és úgy kellett volna, hogy õ kapja feleségül, de a vén zsugori Paul Walter nem adta hozzá a lányt. Nyilván gazdagabb võlegényt akart. Az aranymûvesség és az arannyal való foglalkozás kapzsivá teszi az embereket. Ez menti Paul Waltert; õ, aki egész életében arannyal dolgozott, csakugyan azt hitte, hogy az arany egyenlõ a boldogsággal. Meg volt róla gyõzõdve. És a leányt boldognak akarta látni. Éva nem ellenkezett, ez akkor nem volt divatban. Az ezerhatszázas és hétszázas években a szülõk sokkal nagyobb urak voltak. A királyok is, a fõispánok is, a városbírók is. Érti?

- Értem - felelte Margit értelmesen.

- Nos, és persze Éva sápadt volt az esküvõn, mint ahogy illik. Sápadt volt, sok ezüst karos gyertyatartóban négyszáz gyertya égett. Komoly, komor esküvõ volt. Sok nehéz vörösbort megittak a férfiak, és kevés tánc volt. Három nehéz vasláda zárta a menyasszony kelengyéjét. Gyönyörû, drága kelengye volt. Skófium, násfa, szattyán, brokát, selyem, bársony, patyolat és minden efféle finom dolog, amit csak el tud képzelni. Ez vigasztalta Évát is. Hiú leány létére rajongott a selyemért, és tudta, hogy Schmith Fábián nem fog takarékoskodni vele szemben. Az ilyesmit a húszéves lányok akkor is megérezték. Schmith nem is takarékoskodott. De persze nem tudta boldoggá tenni a feleségét. Ha más lányról lett volna szó, valami hideg, kedves, szerény teremtésrõl - még lehetett volna. De Éva feketeszemû, pirosarcú, forró lány volt, mint a vérbelû narancs, aki hevesen és erõszakosan vágyik a teljes, tökéletes boldogság egy pillanatára. No, ezt Schmith nem adhatta meg neki. Undorodott a kedveskedéseitõl, az alázatoskodásaitól, a rettenetesen szenvedélyes és mégis szégyellt és titkolt szerelmétõl. Schmith mindig érezte, hogy erre a szép asszonyra neki tulajdonképpen nincs joga, mindig félt, mindig féltékeny volt, mint egy dühös kutya, aki nem ugat, csak mar. És még csúnyább volt olyankor, ha ránézett a feleségére. Ilyenkor ragyogtak a vizes szemei, mint a békáé. Lehetett bennük látni, hogy mindenért kárpótolva érzi magát, hogy az övé lehet ez a szépséges nõ. Hogy az hideg maradt az õ undok hüllõcsókjai közepette, azt nem bánta. Ez a megaláztatás még fokozta az infernális szenvedélyének erejét.

Ugyanennek az évnek a decemberében, nyolcadikán, a késmárki vásárra ment Schmith. Lõcsérõl Késmárk egynapi kocsiút. Gyönyörû holmit vitt magával, többek között újfajta tükrös szíveket, amelyeknek kitalálására felesége iránti szerelme inspirálta. Kilencedikén és tizedikén volt a vásár. Tizenegyedikén este kellett hazaérkeznie Schmithnek, de õ otthagyta a második vasárnapot, és már tizedikén este hazajött. A városbíró fiát persze ott találta a hálószobában. Nem érte ott. Az ajtó be volt zárva. Zörgetett, betörte, rettenetes erõ volt benne. Abban a pillanatban ugrott ki az ablakon a bíró fia. Schmith egy hangot sem szólt. A feleségének rohant és megfojtotta. Ezt egészen jól el lehetett várni Schmithtõl, nemde? - kérdeztem Margitot kissé aggódva.

- Igen - felelte egyszerûen.

- A börtönben Schmith nyugodt volt. Sokat imádkozott, mint vallásos emberhez és céhmesterhez illik, és bizonyos megelégedéssel várta a halált is. Azt mondhatnám, hogy örült annak, amit tett. Cserébe a saját sok bajáért, a féltékenység kínjaiért, a sok munkában eltöltött örömtelen napért -- most igazán végképp és visszavonhatatlanul magáévá tette a feleségét; kifogta, kiemelte az életbõl, mint a horgász a halat a vízbõl. Az övé volt, nem lehetett többé elvitatni tõle. Ilyen aljas, gyalázatos megelégedettséget érzett Schmith.

Az ítéletet egykedvûen fogadta; nem szólt egy árva szót se. Szilveszter napján hajtották végre a halálos ítéletet. Az egész város ott volt, kivéve Paul Walterékat. A bíró fia ellenben ott nézte a kivégzést, közvetlen közelbõl. Schmith meglátta, de az arca nyugodt maradt.

Senki se sajnálta a mézeskalácsost; éppen azért, mert semmi megbánást, semmi halálfélelmet nem mutatott.

Összetett kezekkel térdelve és imádkozva fogadta a hóhér csapását, aki elsõre teljesen levágta a fejét.

Itt szünetet tartottam az elbeszélésemben, és vizsgáltam Margit arcán a történet hatását. Kissé elfogódott volt - amit az elbeszélésemben szereplõ rémes elemeknek, hóhér, kivégzés stb. tulajdonítottam -, de a szemei nem voltak könnyesek. Jónak láttam másra terelni a szót, hogy kudarcom lehetõleg ne konstatálódjék. (Mert be kell vallanom, a könnyeire dolgoztam.)

Azután mind a ketten az óriási gótikus fõoltár szemléletébe merültünk, amely Lõcsei Pál mester munkája, és csodálatos szépségû alkotás.

[Rosen]

Csáth Géza
EGYMÁST BOLDOGÍTVA

1.

Tíz év elõtt egy házban laktunk Marianovicsékkal. Mikor behurcolkodtunk az Üllõi úti bérkaszárnyába, amelynek elsõ emeletére talán sohase tévedt le a napsugár, sírni volt kedvem. A gyönyörû kis vidéki ház után, amelynek összes szobáiban és egész kertjeiben mi voltunk az urak, nagyon siralmas volt a csere. Öcsém és húgom hamar megelégedtek a vasrácsos folyosóval, a nagy márványlépcsõkkel és a zongoraverklikkel, de én, a tizenkét éves fiú, csak szomorkodni tudtam. Az emberek, akiket az elsõ nap láttam és megfigyeltem, megerõsítették bennem ezt a rossz hangulatot.

Különösen Marianovicsék. Végtelenül szánalmas család. Velünk szemben laktak az elsõ emeleten. Valamikor jobban álltak, és még akkor bérelték ki a négyszobás lakást, amely igényeikhez képest mind tágabb és tágabb lehet.

Marianovics urat, aki magastermetû, gyér vörös bajuszú és hajú, sápadt ember volt, egy napon elbocsátották a postáról. Aznap Marianovics átjött hozzánk. Sohase jártunk össze, de e napon - az ottlakásunk ötödik vagy hatodik esztendejében átjött Marianovics úr. Elmondta édesapámnak az elbocsátásának történetét. Most is fülembe csengenek érces erõs hangjának a töredékei.

- Így bánnak kérem el a becsületes hivatalnokkal tizenkétévi szolgálat után, ha van önérzete, ha megengedi magának azt a fényûzést, hogy postatiszt létére férfi legyen... Megmondtam neki, "nagyságos uram, ebben önnek nincs igaza", és sarkon fordultam. Most kiadták az utamat; menj a pokolba. Jó, én megyek: Olyan ember, mint én, megél a jég hátán is. Magamat nem féltem; de elmondtam - bocsásson meg, ha untatom -, hogy ismerje meg az államhivatalnokok sanyarú helyzetét, ami végre is nem érdektelen dolog. Én csak egy pont vagyok, mit mondok: voltam, ebben a rendszerben, de az én esetem élénken példázza, hogy mik meg nem történhetnek.

Aznap az apámnak akarva nem akarva ott kellett tartani Marianovicsot vacsorára. Nem tudott senkit se lerázni a nyakáról. Vacsora alatt, emlékszem, még egy párszor elmondta Marianovics úr: hogy megél a jég hátán is, sok bort ivott, és a legfinomabb szivarra, egy kis bokkra gyújtott rá, amelybõl csak kettõ volt a szivarskatulyában. Azután a családjáról beszélt. Kijelentette, hogy a fia, akinek földrajzból jelese volt, nagy földrajztudós lesz, bár egyéb tárgyakhoz nincs hajlama, továbbá dicsekedett, hogy a fejét teszi rá, hogy a lányát, a Terát, aki akkoriban tûrhetõ formájú 22 éves leány lehetett, fényesen fogja férjhez adni.

- Ne higgye, Kovács úr - mondta apámnak -, hogy akárkihez adom, kizárólag doktrinér emberhez. Holtom napjáig bánom, hogy magam is nem léptem doktrinér pályára, pedig volt hajlamom, higgye el, van hajlamom, akár az orvosi, akár a mérnöki tudományokról legyen szó...

Félig részegen kelt föl éjféltájban Marianovics az asztaltól, s mint olyan ember, aki tudja, mi az illem, megköszönte apámnak a szíves érdeklõdését, és azután hazament. Utána kinyitogatták az ablakokat, kiszellõzték a sok szivarfüstöt, amelyet Marianovics okozott, és lepihentünk. Másnap, mikor tizenegykor jöttem az iskolából, találkoztam Marianoviccsal. Valakivel beszélgetett a lépcsõházban, sápadt volt, de jókedvû. Dicsekedett, hogy mostanában nagy úr, tizenegy órakor kel, és a nyugdíját megy felvenni.

Ez a nyugdíj azonban nagyon kevés lehetett. Ha elsején félretették belõle a lakbért, kifizették a hentest, már elfogyott. Marianovicsné, egy kövér, pirosképû és kevéshajú, lompos asszony, panaszkodott az édesanyámnak:

- Nem tudom, hogy adom férjhez a leányomat, az uram mindig azt mondja, hogy azzal ne törõdjek, az az õ dolga, de nem tesz semmit.

Valóban, Marianovics úr soha komoly lépést se tehetett, hogy leányát férjhez adja. Nem élt rendes életet. Hol címszalagokat másolt, hol meg lapok kiadóhivatalaiban kapott állást, de ha férfiúi méltósága kívánta: grand seigneur módjára bocsátotta el magától az állásait, és ismét más és más fákba vágta a fejszéjét. Valahányszor ilyen kisebbszerû családi krízis játszódott le Marianovicséknál, mindig körülményesen tudnunk kellett, hogy mi történt. Marianovics érdeklõdést tudott kelteni a dolgai iránt. A lépcsõházban megállította az embereket, és úgy mesélte el az affairját a kiadóhivatali igazgatóval, mintha csak az operában aratott nagyszabású sikereirõl tartott volna elõadást. Érces hangja végigzengett a folyosón.

2.

Egy sáros õszi délután Marianovicsné sírva jött hozzánk.

- Ma szóltam a férjemnek. Ez így tovább nem mehet. Valamit kell csinálnunk Terával. Az a leány már 28 éves, hadd vigyék. Ha most nem, soha. Azt mondta, hogy én õt ne okoljam, õ mindenesetre felelõs azokért, amiket tett... Sokat lamentált a kövér nõ, és késleltette a dunctolást. Apám ki is jelentette, amikor este édesanyám panaszkodott:

- Mondd meg neki, ha máskor alkalmatlankodik: "kedves Marianovicsné, bocsánat, dolgom van" - majd kimegy a konyhából.

Persze, mikor másnap reggel Marianovicsné beállított hozzánk, apám volt az, aki a legkedvesebben kérdezõsködött az egészsége felõl.

Én mindezközben figyeltem Terát. Az elsõ években tetszett nekem benne valami. Csinos leány volt. Kis szalmaszínû haját mindig koszorúba viselte. Látszott, hogy gondot fordít arra, hogy az a néhány rövidebb szál haj, mint valami dicsfény ott rezegjen, lobogjon az arca körül. Vérszegény, sápadt arca, amely csak addig volt némileg kellemes, míg puffadt volt és emiatt húsosnak, ruganyosnak tetszett; az utóbbi idõben rohamosan soványodott. Nagyon csúnyult szegény. Nem is lehetett ezt észre nem venni. Ez volt az egyetlen témája Marianovicsnénak. Kedélyesen állította be, nehogy úgy lássék, mintha panaszkodnék.

- Lássa - mondta anyámnak -, így jár az az anya, akinek egy ilyen nemtörõdöm férje van. Pedig Marianovics jó ember. Aranyszíve van, szó se lehet errõl, jó férj, de apának, õszintén megmondom ahogy van - utolsó. Kérem, az az ember beszél nekem, hogy így-úgy férjhez adjuk Terát, mit fog csinálni õ - és soha egy lépést sem tett. Én nõ vagyok, nem forgok a világban, mit tehetek én? Mit? Semmit. Nem igaz?

Így telt az idõ.

Most, ma egy éve volt. Jól emlékszem, hogy Marianovicsné hunyorogva, mosolyogva jött át. Este volt, bocsánatot kért, hogy hálóköntösben teszi tiszteletét, de már komót volt, amikor a férje hazajött.

- Úgy látszik - mondotta -, ez az élhetetlen Marianovics mégis csinál valamit. Egy fiatal festõ elvenné Terát. Ismeri. Elvenné, ha hozzáadnánk. Szerelmes a leányba. Nem ismerik? Itt a negyedik emeleten lakik a házban, most jött a tavasszal. Szép megrendelései vannak, nagyon szép megrendelések. Mit szól hozzá, nagysád?...

Egyszerre csak Marianovicsné kitekint a lépcsõházban, pisszeg, s odahívja anyámat az ajtóhoz.

- Nézze csak, ez az a fiatalember - mondja anyámnak. A lépcsõn egy kétségbeesett sovány alak botorkált föl. Nagy kalap volt a fején, és piszkos petõfigallérja alatt fehérbabos kék piktornyakkendõ díszlett. Keservesen, lassan igyekezett a negyedik emelet szinte elérhetetlennek tetszõ régióiba. Közben minden harmadik lépcsõnél köhögött.

- De hiszen ez az ember mellbeteg - kiáltott föl anyám -, ne adják hozzá Terkát, nem élnek soká együtt.

Marianovicsné tagadta a mellbetegséget, de szemmel láthatólag annyira elkedvetlenedett, hogy mindjárt elment. Másnap átjött és azt mondta, hogy a festõ nem mellbeteg, csak a tüdeje van kissé megtámadva, gondos ápolást óhajtana, amely néhány hét alatt helyrehozná. Ezenkívül szerelmes Terkába. És ilyenkor nem nézi az ember a betegséget, hanem a szerelmet. Sajnos, a szegény festõ, akirõl kiderült, hogy csak szobafestõsegéd volt, és szépen keresett (hetenként talán 20-25 forintot is) - csak egyszer tehette tiszteletét Marianovicséknál. Ott volt a vacsorán, másnap ágynak esett. Ötödnap meglátogatták õt Marianovicsék, és egy hét múlva meghalt. Terka a temetésen sírt, és hónapokig fekete kendõt hordott a fején, mintha egyetlen szerelmesének elvesztése után már semmi köze se lenne a világhoz. Valóban, ez a jegyességi eset, bár jegygyûrû még nem szerepelt, nagyon rehabilitálta Terkát azok elõtt, akik õt menthetetlenül vén leánynak tartották. Mint pl. a házmesterné és a második emeleti ügyvédék fiatal, de igen kövér szakácsnéja, akik részvétüket fejezték ki Terkának võlegénye elvesztése alkalmából.

3.

Sajnos, Marianovicsék nem tudták kamatoztatni ezt a kis erkölcsi tõkét. És egypár hónap elmúltával Marianovicsné újra elõállott férjhezadási terveivel. Már csak az apróhirdetésekben bízott.

- Magamnak kell elintéznem, a férjem már nem lesz képes, de mit csinálhat egy nõ, aki nem forog a társaságban? Egyszerûen apróhirdetést tesz közzé.

Nemsokára fölolvasta nekünk az elsõ apróhirdetést.

                Fiatal jónevelésû, csinos, de vagyontalan úrilány kellõ ismeretség híján, ez úton keres magának férjet. Levelek: "Úrilány" címmel a kiadóba kéretnek.

Marianovicsék nagyon sokat vártak ettõl az akciótól. És Marianovics papa, akinek a feje már erõsen szürkülni kezdett (ezidõtájt egy ügynökségi irodában mûködött), maga is bízott benne. Azonban, bár a hirdetés többször megjelent; ami tetemes pénzt emésztett föl, Tera és Marianovics mama hiába járták a kiadóhivatalt. Végre két hét alatt, amikor körülbelül minden remény oda volt, új hirdetésre gondoltak. Ez alkalommal kissé kiszínezték a viszonyokat. Terát fiatal, kedves, szõke leánynak mondották, és némi kis hozományt helyeztek kilátásba. Marianovicsné kijelentette:

- Ha a föld alól is, de néhány száz forintot szerezni kell, enélkül a leány, ha még olyan szépség is, férjhez nem mehet.

Mint hallottam, Marianovics csakugyan mindenre hajlandónak mutatkozott, és azt mondta a feleségének, hogy: "majd meglátod, mire képes egy apa a leánya boldogságáért". Csakugyan a hozomány-hírre jött egy pár ajánlat. Terka és a mamája ragyogó arccal jöttek meg a kiadóhivatalból, és nekiültek a levelek olvasásának. Volt közöttük elegáns velinpapírra írt levél, egy rongyos, s egy hibás helyesírású. De mindegyiket megbecsülték, találgatták, ki írhatta, megszagolgatták, és beszéltek róluk. Leveleket cseréltek. Terka izgalomban volt. Egy új kalapot kapott. Marianovicséknál alsószoknyákat keményítettek, ruhákat vasaltak, és anya s leánya kisütött hajjal, fölcicomázva, rizsporos arccal, szívdobogva indultak el az ismeretlennel való találkozásra. Talán három vagy négy ilyen délután láttam õket elindulni és visszajönni. Mindig úgy jöttek vissza, mint akiknek valami nem sikerült. Valószínû, hogy a találkozón a jelöltek, látva Terkát, meg se szólították õket, hanem egyszerûen megszöktek. Marianovics pedig unta már az örökös fizetést. A nõk azonban, mint utolsó szalmaszálhoz, úgy ragaszkodtak az apróhirdetéshez.

Egy este Marianovicsné így szólt:

- Ha jól meggondolja az ember a dolgot, ehhez szerencse is kell. Elvégre száz és száz hasonló tartalmú hirdetést lehet olvasni a pesti lapokban. Ezek közül a legtöbb csábító és pikáns. Egy efféle egyszerû, szerény, mondhatni polgárian úrias hirdetésre aligha akadhat vállalkozó. Éppen beszéltük ezt az urammal, de amellett maradtunk, hogy semmiféle kacér szót, vagy távolról is tisztességtelen kifejezést nem fogunk beleírni. Nem. Ezt az egyet nem!

Marianovicsné úgy ment el e kijelentés után a konyhánkból, ahogy Don Carlosban az anyakirálynõ a nagy jelenet után.

4.

Ezután hosszú ideig nem hallottam semmit ez ügyben Marianovicsékról. Marianovics mama ritkán jött át, és az apróhirdetés-ügyletekrõl akkor is hallgatott. Anyám pedig, bár érdekelte a dolog, nem akart kérdezõsködni. Marianovics papa több alkalommal fejcsóválva, és mintegy elmélyedve távozott hazulról. Ezt a jókedvû és kedves embert soha sem láttam ilyen gondterheltnek. Azzal tisztában voltam, hogy anyagi gondokról nem lehet szó. Marianovicsék igényei a minimálisra redukálódtak, és Marianovics papa, ha könnyelmû férj is volt, mindig tudott pénzt keresni. Azt hiszem, szimatja is volt, esetleg olykor-olykor esküjét bocsátotta áruba, ami tudvalevõen igen nagy anyagi haszonnal járhat, mert perekben a hamis eskü is döntõ lehet. Viszont azonban kockázatos. Apám kétszer vagy háromszor kifejezte aggodalmát, hogy Marianovics, mint alkalmi hamis tanú, ügyvédi irodák táján lézeng. És a dolog tényleg nem látszott valószínûtlennek.

Marianovicsné és Terka ritkán mutatkoztak. A lányt egyszer-egyszer kendõben láttam lefelé suhanni este a lépcsõkön, kezében spirituszos üveggel vagy tejes köcsöggel. Marianovicsné pedig nem jött hozzánk. A tél lassan múlt. Azt hiszem, ez útját vágta Marianovicsék terveinek. Télikabátok, karmantyúk, boák tekintetében õk rosszul voltak szituálva. Terka például az õszi kabátját viselte egész télen és felette egy kockás kendõt. Marianovicsné pedig valami vattával bélelt, kopott, fekete paletotban járt. Marianovics papa télikabátjáról, melynek fiatalos, sárga színe mintegy fölhívta a figyelmet a szövet viharvert voltára és amely molyrágta rókaprém-gallérral volt díszítve, ez alkalommal nem szándékozom részletesebben szólani.

Mondom, úgy látszott, hogy Marianovicsék tervei, miszerint Terkát apróhirdetések segítségével férjhez adják: téli álmukat alusszák.

Pedig nem volt igaz. Marianovicsék nappalijában, ebben a kis szobában, amelyre olyan jól emlékszem, folytonos, kitartó tervezgetések folytak. Marianovics mama és Terka órákig elüldögéltek a tûz mellett, és míg Marianovics papa apró korcsmákban vagy kávéházak hátsó szobáiban ivott, kártyázott, dominózott és rövidszivarokat élvezett, õk ketten apróhirdetés-szövegeken törték a fejüket. Százat írtak és ezer lehetõséget vitattak meg. A konyhában elmosatlan maradt az edény, míg Terka, akinek tiszte lelt volna a mosogatás, mint valami mesebeli hercegre váró tündérkisasszony, bámult bele a lángba. Sápadt arca kipirult, és vizes, érdektelen szemei tüzet loptak a kályha lángjaitól.

Azt azonban biztosan állíthatom, hogy egész télen Marianovicsék semmi határozott lépést nem tettek, apróhirdetést nem közöltek.

Az elsõ tavaszi napokon megbetegedtem. Sarlach - mondta a doktor bácsi. Örömmel láttam, hogy szüleim igen megijedtek, és én a súlyos betegnek kijáró becézésben kezdtem részesülni. Életem egyik legboldogabb korszaka volt ez a sarlach. Sok könyvet, ajándékot, cukrot, pénzt kaptam. Apa megígérte, hogy felgyógyulásom után lehivatja a szabót a harmadik emeletrõl, és hosszú nadrágot csináltat. Megfeledkeztem az iskoláról, a barátaimról, a játékaimról. A betegségemnek éltem. Csak Marianovicsék jutottak eszembe gyakran. Sajnáltam Terkát. Nagy fogadalmamból, hogy a szerencsés krízis után kétszáz miatyánkot imádkozom - amire Anna, a szobalányunk beszélt rá - tizet felajánlottam Szent Antalnak Terka mielõbbi férjhezmenésének elõmozdítása céljából. Sõt a családom is, mintha kezdett volna érdeklõdni ez ügy iránt. Édesapám egyszer így szólt:

- Nem értem ezt a vén szamár Marianovicsot. Végre is, ha egy kicsit utána nézne, lehetne annak a Terkának fogni valakit.

Megvádoltuk Marianovicsékat, hogy idõ elõtt belefáradtak a próbálgatásba, és letettek a reményrõl. Szinte az volt a hangulat, hogy nekünk kéne a kezünkbe venni Terka dolgát. Édesanyám így szólt:

- Majd beszélek Eszter nénivel - a foltozó asszonyt hítták így -, õ már nem egy életrevaló házasságot hozott össze. Vannak ismerõsei a fiatal alantas vasúti hivatalnokok között, ezenkívül a villamos-alkalmazottak és táviratkihordók között. Végre ez se megvetendõ. A fizetés nem nagy, de sok a borravaló, Terka pedig ügyes gazdasszony lesz. Be fogja tudni osztani. Majd beszélek Eszter nénivel!

5.

A betegségem - hála Istennek - jó soká tartott. Hat hétig nem volt szabad kimennem a szobából, nem volt szabad iskolába menni. Roppantul örültem neki, hogy a doktor bácsi az iskolakönyveket már jó elõre félretetette, azt mondván, hogy majd fertõtleníteni fogják õket. Ily módon egész zavartalanul élvezhettem a gyógyulás boldog napjait. Az elsõ napon, hogy újra beköltöztünk a fertõtlenített, kisúrolt és kiszellõztetett szobákba - a gyerekeket fölvitték négy hétre a negyedik emeletre valami öreg özvegy kapitánynéhoz - gyönyörû, csodálatosan meleg és illatos tavaszi nap volt. Marianovicsné lelkendezve jött át hozzánk. Gratulált a felgyógyulásomhoz, azt mondta, hogy meghíztam, azután hamarosan rátért Terka ügyére:

- Nagysád - mondotta anyámnak -, kieszeltük a dolgot. Ami biztos, az biztos, de a nyakamat teszem, hogy most már rendben lesz minden. Még ma egy apróhirdetést fogunk föladni. Tessék meghallgatni!

És hangosan olvasni kezdett:

                Fiatal, jól nevelt, de szegény leány férjhez menne jómódú, testi hibában szenvedõ férfihoz, akinek ápolója, gondozója és hûséges felesége lenne. Szerencsétlen élete egére a boldogság napját varázsolná. Levelek "Egymást boldogítva" jelige alatt kéretnek a kiadóba.

A derék asszony egészen fel volt lelkesülve. A "boldogság napját" majdnem kiabálva és könnyezve szavalta. Azután sietve fölsorolta az eshetõségeket. Hogy a számítás mennyire tökéletes. Hogy egy béna, vagy sánta ember mennyire hûbb, mint a hibátlan férfiak, mennyivel jobban megbecsüli a jó nõt. Hogy mennyire Terkához illõ feladat volna egy ilyen szerencsétlen embert ápolni, rá takarítani, és neki esetleg fölolvasni.

- Hiszen az elsõ võlegénye is - isten nyugtassa - beteg ember volt, de ha az esküvõig elélt volna, mérget veszek rá, hogy az odaadó, önfeláldozó ápolás meggyógyította volna. Ismerem a leányomat, az én lányom. Marianovicstól, aki jó ember, de bolondos és könnyelmû, semmit sem örökölt.

Marianovicsné még hosszan dícsérte Terkát. És valóban úgy látszott, hogy a terv szerencsés órában született.

Kinéztem a folyosóra. A túlsó végében kinn állott Terka. A napsugárban fürdette sápadt arcát, és mind a két kezével kócos, szegényes szõke hajában babrált. Mintha a tél fáradságos gondjai után a tavasz olvasztó vidámságot hozó szellõiben a jövõ reményeit, mint gubókból kikelt pillangókat bocsátotta volna szárnyra, amelyek egy bármely testi hibában szenvedõ, de jómódú férfiú alakját repkedték körül.

Amikor meglátott, rámnevetett és esetlen kézmozdulattal üdvözölt. Az anyja pedig tovább, hosszan fejtegette az apróhirdetés-terv esélyeit.

6.

Terka két hónap alatt férjhez ment. Egy mindkét lábára béna fiatal emberhez, aki két mankón járt, és ezerszáz forint évi jövedelem felett rendelkezett. Marianovicsék úsztak az örömben, Terka pedig szépülni kezdett. Azt hiszem, hogy a nõket szépíti az, ha a férfiaknak tetszenek, és Terka csak azért csúnyult el, mert senki sem törõdött vele.

Az esküvõrõl, a részletekrõl már semmit sem tudok. Május elsején elköltöztünk a házból.

[Rosen]

GYILKOSSÁG

A gyorsvonat étkezõkocsijában találkoztam Gecsõ Bélával, a dúsgazdag Gecsõ Zoltán fiával. Nagyon megörültünk egymásnak.

- Hova utazol? - kérdeztem.

- Pestre megyek, ott maradok. Nem bírom ki itthon.

- Az apáddal?

- Igen, vele is mindig hadilábon állok, tudod... napszámok és efféle miatt.

- Persze, a szocializmus nem tetszik az öregúrnak.

- És legkevésbé az, hogy én magam is szocialista vagyok.

- Nem is illendõ dolog egy ötszáz holdas birtok leendõ örökösétõl.

- Most azonban más okaim is vannak, hogy elmenjek hazulról.

- Micsoda okok?

- Hát nem hallottad az esetemet?

- Nem én!

- Hát barátom, úgy nézz rám, hogy én embert öltem.

- Ne beszélj!

- Úgy van, embert öltem. Milyen egyszerûen mondom, mi? És milyen átkozottul egyszerû dolog volt az! Hallgass csak ide.

Július huszadikán történt, most két hét elõtt.

Éjfélkor bújtam az ágyba. Fájt a fejem, nem tudtam aludni. Már egy jó órája hánykolódtam, amikor egyszerre fûrészelõ, õrlõ zajt hallok. Egészen véletlen volt, hogy a fájós fejemet egy pillanatra falhoz szorítottam. Akkor hallottam meg ezt a különös zörgést. Elveszem a fülem. Nem hallok semmit. Megint odaszorítom a falhoz. Újra hallom a hangokat. A tornác végén kellett valakinek zörögni! Várom, hogy a kutyák majd ugatnak, de nem ugattak, és erre megnyugodtam.

Ismersz, milyen vagyok. Ideges, tehát gyáva. Sok bajom volt emiatt is az apámmal, aki azt képzelte, hogy az õ szangvinikus temperamentumát, vakmerõségét éppen úgy örökölni fogom, mint akár a nemesi címert. Szóval gyáva vagyok. De azért, mikor kis idõ múlva újra hallani kezdtem a hangokat, mégis elhatároztam, hogy ezt a titokzatos ügyet magam fogom tisztázni. Különben sem volt más választásom, mert a felsõ épület, ahol a család aludt, legalább százméternyi távolságban van az alsó, régi kúriától, ahol pedig magam aludtam.

Érdekes, hogy este a vacsoránál éppen azt bizonygattam az apámnak, hogy milyen nevetséges, abszurd dolog a lopást olyan szigorúan büntetni, amikor mindenkinek - akinek csak gyomra van - már természet adta joga enni is; ha nincs ennivalója - lopni. Mondom, éppen ezekrõl a dolgokról beszélgettünk... Na, most hallgass tovább. A következõ pillanatban harisnyát és nadrágot húzok, azután a szobám ajtaját lélegzet-visszafojtva kinyitom. Nem tudom, fejfájás okozta-e, de nyoma se volt bennem a félelemnek. Hallgatóztam. A tolvaj vagy a rabló igen óvatosan dolgozott. Szinte szakértelemmel. Emlékszem, ott a sötétségben elmosolyodtam ezen a szón, hogy "szakértelem". Azután megtapogattam a karjaimat, éreztem, hogy erõs vagyok, és más vágyam nem volt, mint hogy a tolvajt, bár egy pillanatra csak, látni szerettem volna. Szerettem volna megnézni az arcát, a termetét; elbírok-e vele? Barátom, nem tudom megmagyarázni, de olyan bátor voltam, hogy szinte örülni kezdtem a rám várakozó izgalmaknak.

Hallhattam, hogy kiemeli az ablaküveget, keresztülhasítja a függönyt, és bemászik a dohányzóba, ahol a pénzszekrény és a gazdasági számadások állnak. Én akkor már a könyvtárba lopóztam át. Most már csak egy ajtó választott el bennünket. Nemsokára egy gyufa sercegését hallottam, mire elöntött az izzadtság. Ekkor vettem csak észre, milyen õrülten izgatott vagyok. A szívem dobogott, az inaim reszkettek, és a szájam kiszáradt. Lehasaltam a padlóra, és megnéztem világosságnál dolgozik-e. Az ajtó alatt semmi fény se derengett, de hallottam, hogy a pénzszekrényt vette munkába.

Tehát a pénzszekrénynél áll! Egészen az ajtóig lopóztam. A szívemet a számban, a fülemben, a gyomromban, a lábujjaim hegyén éreztem lüktetni. Szinte be voltam rúgva a bátorságomtól... azután hirtelen kicsaptam az ajtót.

Két lépéssel a pénzszekrénynél voltam, s amint számítottam is, beleütköztem a rablóba. Egy állati hang szaladt ki belõle. Éreztem, hogy ez az ember halálosan megijedt. Beleharapott a jobb kezembe, mire én a bal kezemmel a szemébe bokszoltam, és megkezdõdött a küzdelmünk a koromsötétben. Csak harapni tudott ez az agyonra ijedt ember, de én lenyomtam a földre, és körülkaroltam a térdemmel, úgyhogy a bordái ropogtak. Erre lihegve köpködni kezdett, mint egy varangyosbéka. És amikor lefogtam a fejét, a ruhámba vájta a fogait. Erre mind a két kezemmel nyomni kezdtem a gégéjét. Mint vaskapcsok, úgy tapadtak rá az ujjaim a nyakára. Fáradhatatlanul és minden erõmet összeszedve szorítottam, nyomtam. Szinte beleszédültem az erõlködésbe és az ölnivágyás állati kéjébe.

Egy ideig még karmolta a kezeimet, de igen erõtlenül. Végre lehanyatlottak a kezei és nyögött. Iszonyúakat. Hármat. Nem olvastam meg, de most is, mintha egymás után hallanám ezeket a nyögéseket. Teljesen úr voltam a testén, de nem tudtam - ezt értsd meg - nem tudtam levenni kezeimet a nyakáról. Azt sem tudtam, mennyi idõ telhetett el így. Lehetett egy perc, lehetett három óra. A végén, ezt jól tudom, valami rettenetes csömör, fáradtság váltotta föl a diadalérzésemet. Mintha nem lenne többé agyvelõm, és rémséges hülye volnék, mintha ítéletnapig ott kéne ülnöm a koromsötétben, hogy szorítsam ezt a nyomorult gégét.

Egyszerre megéreztem, hogy a nyak merev és jéghideg. Fölugrottam, és a hálószobámba siettem vissza világosságért. Azután gyertyavilágnál megnéztem az embert. Péter volt, a tavalyi kocsisunk. Olyan szûk mellû, beesett, borostás arcú, gyér bajuszú paraszt.

Sárga szemei dülledten néztek reám. Az arca szederjes volt. Halott volt.

Megrémültem és elhûltem, azután ész nélkül hozzáláttam az élesztgetéshez. Dörzsöltem, vizet freccsentettem az arcába, majd fejetlenül szaladgáltam ide-oda. Csakhamar mégis eszembe jutott, mit kell tennem: fölhívtam a cselédeket. Akkor láttam, hogy a három kutyánk ott hever az udvaron, döglötten. Két legénnyel csináltattam mesterséges légzést, egy harmadikat pedig orvosért küldtem. Mialatt mi a gyertyavilágnál rángattuk Péter élettelen karjait, jött a legény mondani, hogy nincs otthon a doktor. Folytattuk az élesztgetést egész hajnalig, három óra hosszáig, eredménytelenül. Végre be kellett látnom, hogy hiába minden, megöltem egy embert, megfojtottam egy szegény, gyönge kis parasztot.

És akkor körülnéztem a szobában. A wertheimkasszán egy háromujjnyi vésett bemélyedés volt. A földön pedig ott hevertek a hulla mellett szegény Péter betörõszerszámai. Egy rossz ráspoly, egy kalapács, egy fúró, amelynek rég elveszett fogója helyett nyers fenyõfából csinált valaki egy másat, továbbá egy csorba kézifûrész. Ezekkel akarta õ megfúrni a wertheimkasszát. Eldolgozhatott volna velük ítéletnapig. Tudod, amint megláttam ezeket a nyomorúságos szerszámokat, ezeket a szegényes kis gyerekjátékokat ott Péter mellett, és néztem a kidülledt szemeit, valami rettentõ szánalom, sajnálkozás kezdte szorongatni a torkomat. Csakhogy hangosan sírni nem kezdtem. Szegény, szegény Péter!... Hogy én ezt a nyavalyás, gyönge embert, akit megõrölt az élet, a munka és szegénység, teljes erõmmel támadtam meg, ez iszonyú szégyen volt. Érted, ez volt a legrettenetesebb. És ezen már nem lehetett segíteni.

(Gecsõ Béla újra a sírás határán állott. Nagyon fölizgatta az emlékezés. Vigasztalni próbáltam, de nem sikerült. Elhallgatott, és nem törõdött velem többé. Mereven bámult ki a gyorsvonat ablakán a távolba.)

[Rosen]

A KUTYA

1.

Mindezideig nem volt alkalmam Barnabás bácsiról szólani. Õ távoli rokonom, és bár kevésbé szimpatizálok vele, különbözõ okok miatt nem tartózkodhatom, hogy egyet-mást elmondjak róla. Barnabás bácsi életének fõ motívuma maga is megérdemli az érdeklõdést. E motívum a következõ: egyszerû polgári születésû ember létére báró keresztapát szereztek neki.

A bácsi életére ez a tény döntõ befolyással volt. Anyja, ki nagyanyámnak második unokatestvére volt, valami különös nagyzási hóbortban szenvedett. Effélét csak szegény embereknél tapasztaltam. Ez az asszony teljes életében ama bíztatta a férjét, hogy fölfelé barátkozzon, és nálánál elõkelõbb emberekkel tartson lépést.

Hasonló beteges nõi ambíció a történelemben is gyakran elõfordul; erre azonban most nincs idõm kitérni.

Barnabás bátyám születése alkalmával, úgy látszik, fokozott mértékben dühöngött boldogult édesanyján ez a sajátságos betegség. És ennek a következménye az lett, hogy keresztapának harmadik szomszédunkat, a bárót kérték föl. A báró akkor huszonnyolc éves legényember lehetett. Igazán keresve sem lehetett volna ostobább keresztapa választást elképzelni. Szegény Barnabás bácsi cifra új selyem-bársony pólyájában nem sejtette, mi vár rá.

Az anyja, mint nagyanyám meséli, úszott az örömben, és nyakra-fõre dicsekedett, hogy a báró egy százforintos takarékpénztári könyvet ajándékozott a fiának. Továbbá kijelentette, hogy a kisded bármikor számíthat pártfogására. Kissé unalmas mulatság lenne most hosszasabban vázolni Barnabás bácsi gyerekkorát, amelyet megnyomorított, megrontott a bárói keresztapa presztízse.

Miért mondanám el, hogy Barnabást minden nyolcadik vasárnap új ruhájában, ünnepi cipõjében, kesztyûsen átküldték látogatóba a báró keresztapához.

Miért ecseteljem, hogy ezalatt Barnabás testvérei milyen vígan, gondtalanul, mezítlábra vetkõzötten játszadoztak otthon az udvarban, dúskálva a homokban, hemperegve a fûben, és lábfürdõzve a pocsolyákban. Önök mindannyian el tudják képzelni Barnabás nyomorult helyzetét, aki a bárónál csokoládét kapott, és egy elõkelõ széken egyenesen ülve, szorongva felelgetett a jókedvû báró kérdéseire. Inkább elmondom, hogy Barnabás lassan, bukdácsolva, protekciók sûrû igénybevételével letette az érettségit, mint önkéntes, a huszárokhoz vonult be, és azután a katonai élet elegáns, pompás emlékeivel meggazdagodva közigazgatási hivatalnok lett.

Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a báró-keresztapa nélkül Barnabásnak sohse jutott volna eszébe a természetével annyira ellenkezõ vadászatra adni magát, izületi csúzt szerezni, és kitûnõ barátaival cigányos tükörtörésekben és hangos ordítozásokban kulmináló mulatságokat rendezni. Ezek a vad magyar szokások merõben távol állottak a Barnabásék családi hagyományaitól, õk mindannyian derék, takarékos és egyszerû polgáremberek voltak.

Barnabás, miután így "snájdig" módon végigcsinálta a legényéletet, megházasodott. A közjegyzõ leányát vette el. Kövér, 28 éves közönséges arcú nõ volt, már mindenkinek kínálták. Mikor a szolgabíróéknál egy vacsorán barátságosan rámosolygott Barnabásra, ez nem tudott többé letenni a rögeszmérõl, hogy egy volt huszárönkéntesnek és szép legénymúlttal rendelkezõ közigazgatási tisztviselõnek csakis valami elõkelõen csúnya nõvel lehet a karrierjét végképp megalapozni.

Megtörtént az esküvõ. Barnabás anyja örömkönnyeket sírt, és Barnabás zsebrevágta a 25.000 forintos hozományt. Az esküvõn harmadnap reggelig mulattak. Barnabás meghívta a legjobb ivókat, az egyik barátja, valami Feri nevû, a cigányok nagybõgõjét elõre megbeszélt program szerint betörte, Mihályné asszonyom túrós réteseitõl hárman egész életre szóló gyomorhurutot kaptak... szóval a lakodalom egyike volt a legszebbeknek a megyében.

Ebben az idõben kezdtem tanulmányozni Barnabás bátyám életét. Keresztapjával, a báróval csak ritkán érintkezett, de mindig úgy beszélt róla, mintha naponta együtt lennének. A beszélgetéseibe mindig beleszõtte. Például ilyesféle közbevetései voltak: "Hogy is mondja csak az én atyai barátom, a báró...", vagy: "A báró az effélét nem tartja fér dolognak!" stb. Emellett azonban Barnabásból hiányzott az energia és a bátorság, hogy nagyúri ambícióihoz megfelelõ társaságot keressen, és a megfelelõ kedvteléseket gyakorolja. Például évenként legföljebb egyszer ment vadászni nagy készülõdésekkel, drága pénzen bérelt vadászjeggyel és könyvekbõl szedett vadásztudomány alapján. De errõl a vadászatról azután egészen a legközelebbi vadászatig mindig beszélt. Notorius vadászkifejezésekkel, lelkesen, dicsekedve. Nagy és drága puskagyûjteménye, melyet házasságuk után a felesége hozományából vett, használatlanul lógott az ebédlõ falán. A puskák mintha szemrehányóan bámultak volna a gazdájukra: Barnabás, Barnabás. Mi lesz a vadászattal?

2.

Barnabás bátyám már a negyvenedik esztendejében járt, és még semmi igazi elegáns dolgot nem csinált. Jól öltözködött, és nagy borravalókat adott - ha látták -, ez volt minden.

Egyszer három hétig monoklit hordott, de hurutot kapott a szeme, és le kellett mondania a monokliviselésrõl. Ismét és ismét nekikeseredett, és megpróbált részt venni a kaszinói urak nagyhírû lumpolásain. De mindig megbánta; nem gyõzte az ivást, éjfélre mindig az asztal alá került, és azután ehetett citromot és heringet napokig.

Családi összejöveteleken, ahol nyilván a felesége biztatására vinni akarta a szót, Barnabás mindig póruljárt. A vadászkalandjait meghazudtolták, a pózait, az újmódi kézfogásait és köszönési módjait kinevették, egyszer pedig, amikor vacsorát adott, amelyen fácánok szerepeltek, kegyetlenül leleplezték. A fácánpecsenyérõl tudniillik Barnabás azt mondta, hogy a gróftól, a földjeivel szomszédos vadászterület tulajdonosától kapta, aki a fácánokat személyesen lõtte. Kiderült azonban, hogy a madarakat a gróf erdõmesterétõl vette drága pénzen. Ugyanez az erdõmester oltotta Barnabás bácsinak a fejébe a rögeszmét, hogy "igazi úriember" háztartásából egy valódi, elsõrangú fajkutya nem hiányozhat.

Barnabás bácsi pont egy hónapig tanulmányozta a kutyakérdést. Feleségével, ezzel az ellenszenves, csúnya, kövér és mégis tetszelgõ asszonnyal folyton a kutyáról beszéltek. A bácsi három délután levelet írt állatkereskedõknek. Azután két hétig olvasta és szaglálta az árjegyzékeket.

Mikor látogatást tettem náluk, engem is az ostoba kutya-bolondériájával mulattatott:

- Figyelj ide, Pali - mondta -, kutyát fogok venni. Árjegyzékeket kaptam. Nagyszerû kutyák vannak itt. Hallgasd csak!

És olvasott:

- Bernáthegyi. Négyéves, vörösszõrû, fehér foltokkal. Erõsen és kitartóan ugat. A reábízott területet föltétlenül megvédi. Ára 200 korona. - Dog. Hároméves. Szürke. Erõsen és öblösen ugat. Éber. Harapós. A reábízott területet biztosan védi. Ára 350 korona. - Ezt fogom választani. Ez a legdrágább és legszebb faj, ugye édesem! - szólt a feleségéhez fordulva.

- Igen, egy dog - nyafogta az asszony -, én is ezt szeretném legjobban.

- Azt hiszem - mondtam szerényen -, hogy a dognál utálatosabb kutya nincs. Félelmes, lusta, sokat eszik, megbízhatatlan.

Barnabás megdöbbenve nézett rám:

- Van neked fogalmad, mi az a dog. Hallja, Janka, micsoda ízléstelen fiú ez a Pali, azt meri mondani, hogy a dog a legutálatosabb kutya! Gyere el, mondd el ezt a Kaszinóban: egyszerûen kinevetnek, tönkre vagy téve, senki se vesz többé komolyan!

Ezzel Barnabás bácsi rám uszította a feleségét is, és együtt szidtak és csipkedtek. Annyira fölbosszantottak, hogy hamarosan otthagytam õket. Csodálatos, hogy az efféle haszontalanságok gyakran nem hagynak hidegen. Ahelyett, hogy nevettem volna rajtuk - evett a méreg.

Három nap múlva apám újságolta, hogy Barnabás megrendelte a dogot utánvéttel. T.i. levelet írt az állatkereskedõnek, hogy a kutya jó legyen, és valódi fajkutya, mert különben visszaküldi és bepereli. Az állatkereskedõ erre a következõket válaszolta:

        Tisztelt uram!

        A kutyát nem kínáltam. Ha akarja, vegye meg. Az állataim értékével egészen tisztában vagyok. A dog tulajdonságát hûen leírtam, az árából egy krajcárt sem engedek.

Barnabásnak roppant tetszett a levél, mindenfelé mutogatta, és örült, hogy a sors egy olyan kereskedõvel hozta össze, aki "igazi úriember", nem hagy magával packázni. Még aznap írt, hogy küldjék az állatot.

A jó sors megengedte, hogy jelen legyek, amikor a postai alkalmazottak beszállították Barnabásék ebédlõ szobájába a ketrecet.

Janka, Barnabás felesége, a konyhában akarta fogadni a vendéget, de Barnabás egy kézmozdulattal jelezte, hogy elõkelõ fajkutyáról van szó, akinek szobában kell üdvözölnie új gazdáit.

- Hiszen a napjainak a legnagyobb részét úgyis az ebédlõben, az asztal vagy a hintaszék alatt kell töltenie - mondta a bácsi -, hogy a látogatók lássák. Nagyon emeli a szobát egy ilyen kutya! - kiáltotta lelkesen, és dörzsölte a kezeit.

Leszedték a ketrec vastag papirosát, és az óriási kutya elõttünk állt egész félelmetes, csúnya mivoltában. Összeráncolta a homlokán a bõrt, és megvetõ tekintettel nézett Barnabásra és nejére.

- Pfúj, micsoda népség közé keveredtem! - Azután hasra feküdt, és félszemmel figyelte a történendõket.

Barnabás még egyszer elõkereste az állatkereskedõ levelét, és hangosan fölolvasta a dog nevét.

- Hoppy!

Így hívták. Nagybátyám nem tud angolul, de mindig szidja azokat a családtagokat, akik elmaradtak a nyelvtanulásban.

- Angolul tanuljatok. Csak ezzel lehet ma boldogulni. Világnyelv. Jó társaságba enélkül nem járhat az ember! Stb.

Mondom, nagybátyám meg volt akadva a kutya nevével. A dog a Hoppi! szólásokra még a füle botját se mozdította. Barnabásban megszületett a gondolat, hogy hátha másképp kell a Hoppyt olvasni. Próbálgatta tehát. Mondott Hoppeit, Hoppeát, Hoppoit, Hopeet. A kutya nem reagált egyikre sem. Nagybátyám szégyenkezett elõttem és a felesége elõtt is, hát hamarosan behívatta az inast, és megparancsolta neki, hogy nyissa ki a ketrec ajtaját. Mielõtt azonban ez megtörtént volna, székekre álltunk, hogy a kutya esetleges támadásai ellen valamennyire legalább védve legyünk. Nem szép a káröröm, ezt az iskolában is tanultam, de nincs különösebb érdekemben letagadni, hogy meg voltam elégedve a fejleményekkel.

Az inas kinyitotta az ajtót. Hoppy fölállt, ásított, és kisétált a ketrecbõl, leült a szõnyegre, és két ostoba szemével, két kiálló fogával kibámult az ablakon.

- Hoppi! - mondta nagybátyám reszketõ hangon.

- Hoppi! - mondta Janka néni affektált nyafogó hangsúllyal.

- Hoppi! - kiáltottam én. - Gyere ide!

- Bolondság - mondta Barnabás - a kutya csak németül ért!

- Hoppi! Gyere ide! - kiáltottam újra keményen.

Hoppy odajött hozzám, és megállt a szék elõtt. Lehajoltam és megsimogattam a fejét. A kutya elkezdte a farkát csóválni. Leszálltam kényelmetlen fellegváramból, és tovább folytattam a hízelgést. A dognak, úgy látszik, nem tetszett a dolog, mert a farkcsóválást abbahagyta, és szigorúan tekintett Barnabásékra, akik szintén lekászmálódtak a helyükrõl. Megértettem az állat néma tekintetét.

- Ez a kutya enni akar! - mondtam.

Nagybátyám el volt ragadtatva mentõ gondolatomtól. Becsengette az inast, és egy kiló sertéshúst hozatott a mészárszékbõl.

- Fontos, hogy az elsõ ebéd ízeljék neki - mondotta mentegetõzve, amikor figyelmeztettem, hogy értesülésem szerint az egész háztartásukba nem kell több, mint naponta másfél kiló hús.

A húst elhozták. Hoppy fényesen megebédelt. Egy álló óra hosszáig nyalakodott a finom csemegén. Megette az utolsó falatig. Barnabás majdnem könnyezett az örömtõl, hogy a kutya, elegáns fajkutya létére, mégis elfogadta õt gazdának. Õt, az egyszerû polgári szülõk gyermekét. Igaz, a keresztapja báró, de ezt a fajkutya nem köteles tudomásul venni. Értésére adni pedig bajos. A fajkutya csak a szimat után indul, a szimat pedig valószínûleg az igazságot deríti ki, a tiszta, változhatlan igazságot.

Éreztem és nyomról-nyomra követtem nagybátyám itt vázolt eszmemenetét. Éreztem, hogy a szánalmas ember szeretné elmondani a kutyának, hogy õ, bár csak 200 korona születési ajándékot kapott a bárótól, mindazonáltal 350 korona vételárt nevetségesen csekély összegnek tart egy olyan kincsért és jó barátért, mint amilyet Hoppyban tisztelhetni remél. Továbbá neje, Janka, született Szeremley-lány, közjegyzõ lánya, volt orsz. képviselõ lánya! - és kérése támogatásául bátorkodik ezt is fölhozni.

A kutya egyelõre nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. Jóllakott, lefeküdt a zongora alá és elaludt. Barnabásék suttogva beszélgettek, és lábujjhegyen jártak. El voltak ragadtatva a kutyától. Barnabás még azt is az elõnyére magyarázta, hogy olyan lusta.

- Nemes állat. Kifárasztotta az utazás. Egy parasztkutya hetekig is elbírja az éhséget, szomjúságot és álmatlanságot. Minél finomabb az állat idegrendszere, annál hamarabb fárad. De azután rendkívüli erõfeszítésekre is képes!

Egy német könyvbõl fölolvasta a dogról szóló fejezetet. A cikkben érzékeny történetek voltak elmondva a dogról, nagyszerû lelki jóságáról, természetes humoráról és ritka hûségérõl. Barnabás csaknem a könnyekig elérzékenyült, midõn egy dog öngyilkosságát - urának vadászaton történt szerencsétlen halála miatt - fölolvasta.

Hoppy azonban nem volt ezek közül a dogok közül való. Másfél órai alvás után kiugrott a szoba közepére és ránkvicsorította a fogát, majd pedig éktelen ugatásban tört ki. Mindannyian halálra rémültünk, és önkéntelenül is újra székekre álltunk. Hoppy most kiegyenesedett borjúnyi nagyságában, egész hatalmas fogsorát bemutatta, és néhány szilajat ugrott. Úgy látszott, hogy nincs más célja, mint hogy mulasson a rémületünkön. Nagybátyám csöngetett az inasért, és megparancsolta neki, hogy hozza be az ostort.

- A kutyát nem szabad verni - magyarázta fogvacogva -, de egyelõre meg kell neki mutatni, hogy ki a gazdája. A szakkönyv is ezt ajánlja.

Az inas azonban nem mert keresztüljönni a szobán. Hoppy ostromzár alatt tartotta hadállásainkat. Végre úgy oldotta meg a dolgot, hogy az ostort átdobta nekem Hoppy fölött. Én elkaptam, és nagybátyámnak nyújtottam. Barnabás bácsi erre leszállott, és szertartásosan, gyengéden, Hoppy kiáltással egyet a kutyára csapott. Hoppy nem vette tudomásul az ütést, Janka nénihez rohant, és két lábát a vállaira tette. Janka néni mosolygott, és arcán a hideg veríték gyöngyei jelentek meg. Feledhetetlen látvány volt!

Hoppy valahogy mégis megbékélt, és én már éppen megelégeltem az izgalmakat. Hamarosan távoztam.

3.

Napok múlva hallottam, hogy sehogyse akar engedelmeskedni. Barnabásék szobalánya mesélte a kútnál Julisnak, hogy a kutya az asszonyt jobban kedveli, ellenben az úrra haragszik néha, és kimegy a szobából, ha õ bejön, mintha undorodna a látásától. Barnabás minden valószínûség szerint ezt a viselkedést szíve mélyén a felesége elõkelõbb származásával magyarázta. Fájt neki Hoppy tüntetõ visszautasítása. Maga etette, rengeteg pénzt költött húsra, a mészárosnál naponta külön velõs csontokat rendelt. Ahányszor az apám találkozott vele, mindig véres csomagokat vitt Barnabás.

- A kutyának viszem - mondotta, és föllebbentette a papirost: nyers marhamáj, borjúvese, birkafej, ilyenfélék rejtõztek csomagjaiban.

Hetekig tartott, míg Hoppyt ki lehetett vinni a korzóra. Barnabás ez alkalommal kutyakorbácsot tartott a kezében, macskanadrágot húzott, és pörge kis vadászkalapját csapta a fejére betyárosan. Nem lehet tagadni, hogy Barnabásnak e stílus iránt határozott érzéke volt.

A korzón a dog nagy feltûnést keltett. Barnabás arca hízott a gyönyörûségtõl. A fõispán azt mondta, hogy a legszebb kutya a városban, s hogyha volna rávaló pénze, rögtön hozatna egy hasonlót, annyira kedvet kapott. A Szalay fõhadnagyné pedig cukorért beküldte az urát a kávéházba, hogy megetethesse a szép, kesztyûs kezeibõl a dögöt. (Nincsen jobb dolga!) Barnabás bácsi élvezte a népszerûség aranyos napsugarait, amelyek Hoppy jóvoltából reá sütöttek. De nem soká tartott az öröme. Hoppy makrancoskodott.

- Jöjjön, Hoppy - mondotta neki többször is Barnabás -, jöjjön! - De a kutya nem szerette a dirigáló köteléket. Elkalandozott oldalt a sétálók közé, belekeverte a szíjat az asszonyok szoknyájába, és megakasztotta a sétát. Barnabás bácsi szégyellte magát az erélytelenségéért, és kedélyeskedve társalgott a kutyával.

- Jöjjön, no, maga huncut, merre megy, arra, majd ad magának a százados úr! Erre csak szépen, erre!

Az ügyet azonban nem lehetett jól reparálni. Nagybátyámnak használnia kellett a korbácsot.

Nem tehetett mást. Nagyot vágott a kutya vékonyára. A Hoppy felüvöltött. Barnabás elsápadt. Hoppy szaladni kezdett, és magával vonszolta a gazdáját. Nagybátyámnak szaladnia kellett. Nem volt elég ereje, hogy a kutyát visszatartsa, de nem is merte. A dognak tetszett a mulatság. Szilajon, métereseket ágaskodva szaladt tovább, mint egy paripa. Barnabás izzadva és fuldokolva követte. Végre mentõ gondolata támadt. Egyszerre, amikor egy utcai karó mellett haladtak el, hirtelen rácsavarta a karóra a kötelet. A dog fogva volt. Nem tudott mozdulni. Barnabás lihegve törülgette a homlokát, és kétségbeesve pislogott maga körül.

A báró, a keresztapja lépett hozzá.

- Szervusz - mondotta -, a kutyád gyönyörû, de nem tiszta faj. A közjegyzõ is azt mondta, hogy tiszta dognak mondod. Nem tiszta dog. Németalföldi vérebkeresztezés. A fülérõl látom. Miért nem kérdeztél meg. Engedetlen, komisz állatnak látszik. - Elvette Barnabás kezébõl az ostort, és hatalmasakat vert a kutyára. Hoppy üvöltött és ugrándozott, és úgy látszott, hogy a lecke használt neki. Nyugodtan és engedelmesen ment haza.

Másnap azonban megharapta a mosónõt, és ráugrott az inasra. A mosóné húsz koronát kapott fájdalomdíjul, és az inasnak föl kellett emelni a fizetését. Barnabás verte a kutyát egy darabig, de Hoppy olyan morcos volt napokig is, hogy abba kellett hagyni. Barnabás nem bírta el az állat néma bojkottját.

Hozzá közbejött a gróf erdõmesterének látogatása, aki kijelentette, hogy a kutya tiszta dog, fajkutya, és verni nem szabad. Nagybátyám túláradt a boldogságtól, és a kaszinóban így szólt a báróhoz.

- Kedves keresztapám, szakértõkkel vizsgáltattam felül a véleményedet, és azt mondták, hogy a kutyám tiszta dog.

- Á la bonheur! - mondta a báró és osztott. De megharagudott Barnabásra, és azóta egyszer sem fogott vele kezet.

4.

Tegnap éjszaka szerencsétlen nagybátyámról álmodtam. Hoppyt egy nagy, sárga mezõben láttam bandukolni. Egykedvûen ugrándozott, mint egy elszabadult kóbor komondor. A nyakán egy kölönc lógott valami csomózott spárgán. A kölönc nagybátyám hullája volt. Kis fekete holttest. Valami esztergályozott sakkfigurának látszott. Hoppy megállt egy domb szélén. Egyedül volt a mezõn. Kinyújtózkodott. Megnõtt akkorára, mint egy ház. Végül feje már a felhõkbe ért, és nagybátyám - a kölönc - úgy lóbálózott a nyakán, mint valami apró parittya. Hoppy borzalmas volt. Mintha azt mondta volna:

- Mi állatok is visszaadjuk olykor az embereknek a kölcsönt azért, amit tõlük elszenvedtünk. Csak persze megfelelõ emberek szükségesek.

Egyébként Barnabás és neje egészségesek, de életükre ólomsúlyként nehezül Hoppy. Annyit eszik, hogy azon a pénzen két lovat lehetne etetni. A látogatókat végképp elriasztotta a háztól, és a cselédeket megdrágítja.

Nem akar soha kimenni a szobából, komiszkodik Barnabásékkal, és állandó rettegésben tartja mindkettõjüket. Szeszélyes és vad. Nem javul, nem tanul semmit. Barnabásék meg fognak öregedni, és akkor fognak csak rájönni, hogy ezt a kutyát az elsõ nap agyon kellett volna bunkózni.