Súgó
A téma zárva.
A KUTYA
1.
Mindezideig nem volt alkalmam Barnabás bácsiról szólani. Ő távoli rokonom, és bár kevésbé szimpatizálok vele, különböző okok miatt nem tartózkodhatom, hogy egyet-mást elmondjak róla. Barnabás bácsi életének fő motívuma maga is megérdemli az érdeklődést. E motívum a következő: egyszerű polgári születésű ember létére báró keresztapát szereztek neki.
A bácsi életére ez a tény döntő befolyással volt. Anyja, ki nagyanyámnak második unokatestvére volt, valami különös nagyzási hóbortban szenvedett. Effélét csak szegény embereknél tapasztaltam. Ez az asszony teljes életében ama bíztatta a férjét, hogy fölfelé barátkozzon, és nálánál előkelőbb emberekkel tartson lépést.
Hasonló beteges női ambíció a történelemben is gyakran előfordul; erre azonban most nincs időm kitérni.
Barnabás bátyám születése alkalmával, úgy látszik, fokozott mértékben dühöngött boldogult édesanyján ez a sajátságos betegség. És ennek a következménye az lett, hogy keresztapának harmadik szomszédunkat, a bárót kérték föl. A báró akkor huszonnyolc éves legényember lehetett. Igazán keresve sem lehetett volna ostobább keresztapa választást elképzelni. Szegény Barnabás bácsi cifra új selyem-bársony pólyájában nem sejtette, mi vár rá.
Az anyja, mint nagyanyám meséli, úszott az örömben, és nyakra-főre dicsekedett, hogy a báró egy százforintos takarékpénztári könyvet ajándékozott a fiának. Továbbá kijelentette, hogy a kisded bármikor számíthat pártfogására. Kissé unalmas mulatság lenne most hosszasabban vázolni Barnabás bácsi gyerekkorát, amelyet megnyomorított, megrontott a bárói keresztapa presztízse.
Miért mondanám el, hogy Barnabást minden nyolcadik vasárnap új ruhájában, ünnepi cipőjében, kesztyűsen átküldték látogatóba a báró keresztapához.
Miért ecseteljem, hogy ezalatt Barnabás testvérei milyen vígan, gondtalanul, mezítlábra vetkőzötten játszadoztak otthon az udvarban, dúskálva a homokban, hemperegve a fűben, és lábfürdőzve a pocsolyákban. Önök mindannyian el tudják képzelni Barnabás nyomorult helyzetét, aki a bárónál csokoládét kapott, és egy előkelő széken egyenesen ülve, szorongva felelgetett a jókedvű báró kérdéseire. Inkább elmondom, hogy Barnabás lassan, bukdácsolva, protekciók sűrű igénybevételével letette az érettségit, mint önkéntes, a huszárokhoz vonult be, és azután a katonai élet elegáns, pompás emlékeivel meggazdagodva közigazgatási hivatalnok lett.
Meg vagyok róla győződve, hogy a báró-keresztapa nélkül Barnabásnak sohse jutott volna eszébe a természetével annyira ellenkező vadászatra adni magát, izületi csúzt szerezni, és kitűnő barátaival cigányos tükörtörésekben és hangos ordítozásokban kulmináló mulatságokat rendezni. Ezek a vad magyar szokások merőben távol állottak a Barnabásék családi hagyományaitól, ők mindannyian derék, takarékos és egyszerű polgáremberek voltak.
Barnabás, miután így "snájdig" módon végigcsinálta a legényéletet, megházasodott. A közjegyző leányát vette el. Kövér, 28 éves közönséges arcú nő volt, már mindenkinek kínálták. Mikor a szolgabíróéknál egy vacsorán barátságosan rámosolygott Barnabásra, ez nem tudott többé letenni a rögeszméről, hogy egy volt huszárönkéntesnek és szép legénymúlttal rendelkező közigazgatási tisztviselőnek csakis valami előkelően csúnya nővel lehet a karrierjét végképp megalapozni.
Megtörtént az esküvő. Barnabás anyja örömkönnyeket sírt, és Barnabás zsebrevágta a 25.000 forintos hozományt. Az esküvőn harmadnap reggelig mulattak. Barnabás meghívta a legjobb ivókat, az egyik barátja, valami Feri nevű, a cigányok nagybőgőjét előre megbeszélt program szerint betörte, Mihályné asszonyom túrós réteseitől hárman egész életre szóló gyomorhurutot kaptak... szóval a lakodalom egyike volt a legszebbeknek a megyében.
Ebben az időben kezdtem tanulmányozni Barnabás bátyám életét. Keresztapjával, a báróval csak ritkán érintkezett, de mindig úgy beszélt róla, mintha naponta együtt lennének. A beszélgetéseibe mindig beleszőtte. Például ilyesféle közbevetései voltak: "Hogy is mondja csak az én atyai barátom, a báró...", vagy: "A báró az effélét nem tartja fér dolognak!" stb. Emellett azonban Barnabásból hiányzott az energia és a bátorság, hogy nagyúri ambícióihoz megfelelő társaságot keressen, és a megfelelő kedvteléseket gyakorolja. Például évenként legföljebb egyszer ment vadászni nagy készülődésekkel, drága pénzen bérelt vadászjeggyel és könyvekből szedett vadásztudomány alapján. De erről a vadászatról azután egészen a legközelebbi vadászatig mindig beszélt. Notorius vadászkifejezésekkel, lelkesen, dicsekedve. Nagy és drága puskagyűjteménye, melyet házasságuk után a felesége hozományából vett, használatlanul lógott az ebédlő falán. A puskák mintha szemrehányóan bámultak volna a gazdájukra: Barnabás, Barnabás. Mi lesz a vadászattal?
2.
Barnabás bátyám már a negyvenedik esztendejében járt, és még semmi igazi elegáns dolgot nem csinált. Jól öltözködött, és nagy borravalókat adott - ha látták -, ez volt minden.
Egyszer három hétig monoklit hordott, de hurutot kapott a szeme, és le kellett mondania a monokliviselésről. Ismét és ismét nekikeseredett, és megpróbált részt venni a kaszinói urak nagyhírű lumpolásain. De mindig megbánta; nem győzte az ivást, éjfélre mindig az asztal alá került, és azután ehetett citromot és heringet napokig.
Családi összejöveteleken, ahol nyilván a felesége biztatására vinni akarta a szót, Barnabás mindig póruljárt. A vadászkalandjait meghazudtolták, a pózait, az újmódi kézfogásait és köszönési módjait kinevették, egyszer pedig, amikor vacsorát adott, amelyen fácánok szerepeltek, kegyetlenül leleplezték. A fácánpecsenyéről tudniillik Barnabás azt mondta, hogy a gróftól, a földjeivel szomszédos vadászterület tulajdonosától kapta, aki a fácánokat személyesen lőtte. Kiderült azonban, hogy a madarakat a gróf erdőmesterétől vette drága pénzen. Ugyanez az erdőmester oltotta Barnabás bácsinak a fejébe a rögeszmét, hogy "igazi úriember" háztartásából egy valódi, elsőrangú fajkutya nem hiányozhat.
Barnabás bácsi pont egy hónapig tanulmányozta a kutyakérdést. Feleségével, ezzel az ellenszenves, csúnya, kövér és mégis tetszelgő asszonnyal folyton a kutyáról beszéltek. A bácsi három délután levelet írt állatkereskedőknek. Azután két hétig olvasta és szaglálta az árjegyzékeket.
Mikor látogatást tettem náluk, engem is az ostoba kutya-bolondériájával mulattatott:
- Figyelj ide, Pali - mondta -, kutyát fogok venni. Árjegyzékeket kaptam. Nagyszerű kutyák vannak itt. Hallgasd csak!
És olvasott:
- Bernáthegyi. Négyéves, vörösszőrű, fehér foltokkal. Erősen és kitartóan ugat. A reábízott területet föltétlenül megvédi. Ára 200 korona. - Dog. Hároméves. Szürke. Erősen és öblösen ugat. Éber. Harapós. A reábízott területet biztosan védi. Ára 350 korona. - Ezt fogom választani. Ez a legdrágább és legszebb faj, ugye édesem! - szólt a feleségéhez fordulva.
- Igen, egy dog - nyafogta az asszony -, én is ezt szeretném legjobban.
- Azt hiszem - mondtam szerényen -, hogy a dognál utálatosabb kutya nincs. Félelmes, lusta, sokat eszik, megbízhatatlan.
Barnabás megdöbbenve nézett rám:
- Van neked fogalmad, mi az a dog. Hallja, Janka, micsoda ízléstelen fiú ez a Pali, azt meri mondani, hogy a dog a legutálatosabb kutya! Gyere el, mondd el ezt a Kaszinóban: egyszerűen kinevetnek, tönkre vagy téve, senki se vesz többé komolyan!
Ezzel Barnabás bácsi rám uszította a feleségét is, és együtt szidtak és csipkedtek. Annyira fölbosszantottak, hogy hamarosan otthagytam őket. Csodálatos, hogy az efféle haszontalanságok gyakran nem hagynak hidegen. Ahelyett, hogy nevettem volna rajtuk - evett a méreg.
Három nap múlva apám újságolta, hogy Barnabás megrendelte a dogot utánvéttel. T.i. levelet írt az állatkereskedőnek, hogy a kutya jó legyen, és valódi fajkutya, mert különben visszaküldi és bepereli. Az állatkereskedő erre a következőket válaszolta:
Tisztelt uram!
A kutyát nem kínáltam. Ha akarja, vegye meg. Az állataim értékével egészen tisztában vagyok. A dog tulajdonságát hűen leírtam, az árából egy krajcárt sem engedek.
Barnabásnak roppant tetszett a levél, mindenfelé mutogatta, és örült, hogy a sors egy olyan kereskedővel hozta össze, aki "igazi úriember", nem hagy magával packázni. Még aznap írt, hogy küldjék az állatot.
A jó sors megengedte, hogy jelen legyek, amikor a postai alkalmazottak beszállították Barnabásék ebédlő szobájába a ketrecet.
Janka, Barnabás felesége, a konyhában akarta fogadni a vendéget, de Barnabás egy kézmozdulattal jelezte, hogy előkelő fajkutyáról van szó, akinek szobában kell üdvözölnie új gazdáit.
- Hiszen a napjainak a legnagyobb részét úgyis az ebédlőben, az asztal vagy a hintaszék alatt kell töltenie - mondta a bácsi -, hogy a látogatók lássák. Nagyon emeli a szobát egy ilyen kutya! - kiáltotta lelkesen, és dörzsölte a kezeit.
Leszedték a ketrec vastag papirosát, és az óriási kutya előttünk állt egész félelmetes, csúnya mivoltában. Összeráncolta a homlokán a bőrt, és megvető tekintettel nézett Barnabásra és nejére.
- Pfúj, micsoda népség közé keveredtem! - Azután hasra feküdt, és félszemmel figyelte a történendőket.
Barnabás még egyszer előkereste az állatkereskedő levelét, és hangosan fölolvasta a dog nevét.
- Hoppy!
Így hívták. Nagybátyám nem tud angolul, de mindig szidja azokat a családtagokat, akik elmaradtak a nyelvtanulásban.
- Angolul tanuljatok. Csak ezzel lehet ma boldogulni. Világnyelv. Jó társaságba enélkül nem járhat az ember! Stb.
Mondom, nagybátyám meg volt akadva a kutya nevével. A dog a Hoppi! szólásokra még a füle botját se mozdította. Barnabásban megszületett a gondolat, hogy hátha másképp kell a Hoppyt olvasni. Próbálgatta tehát. Mondott Hoppeit, Hoppeát, Hoppoit, Hopeet. A kutya nem reagált egyikre sem. Nagybátyám szégyenkezett előttem és a felesége előtt is, hát hamarosan behívatta az inast, és megparancsolta neki, hogy nyissa ki a ketrec ajtaját. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, székekre álltunk, hogy a kutya esetleges támadásai ellen valamennyire legalább védve legyünk. Nem szép a káröröm, ezt az iskolában is tanultam, de nincs különösebb érdekemben letagadni, hogy meg voltam elégedve a fejleményekkel.
Az inas kinyitotta az ajtót. Hoppy fölállt, ásított, és kisétált a ketrecből, leült a szőnyegre, és két ostoba szemével, két kiálló fogával kibámult az ablakon.
- Hoppi! - mondta nagybátyám reszkető hangon.
- Hoppi! - mondta Janka néni affektált nyafogó hangsúllyal.
- Hoppi! - kiáltottam én. - Gyere ide!
- Bolondság - mondta Barnabás - a kutya csak németül ért!
- Hoppi! Gyere ide! - kiáltottam újra keményen.
Hoppy odajött hozzám, és megállt a szék előtt. Lehajoltam és megsimogattam a fejét. A kutya elkezdte a farkát csóválni. Leszálltam kényelmetlen fellegváramból, és tovább folytattam a hízelgést. A dognak, úgy látszik, nem tetszett a dolog, mert a farkcsóválást abbahagyta, és szigorúan tekintett Barnabásékra, akik szintén lekászmálódtak a helyükről. Megértettem az állat néma tekintetét.
- Ez a kutya enni akar! - mondtam.
Nagybátyám el volt ragadtatva mentő gondolatomtól. Becsengette az inast, és egy kiló sertéshúst hozatott a mészárszékből.
- Fontos, hogy az első ebéd ízeljék neki - mondotta mentegetőzve, amikor figyelmeztettem, hogy értesülésem szerint az egész háztartásukba nem kell több, mint naponta másfél kiló hús.
A húst elhozták. Hoppy fényesen megebédelt. Egy álló óra hosszáig nyalakodott a finom csemegén. Megette az utolsó falatig. Barnabás majdnem könnyezett az örömtől, hogy a kutya, elegáns fajkutya létére, mégis elfogadta őt gazdának. Őt, az egyszerű polgári szülők gyermekét. Igaz, a keresztapja báró, de ezt a fajkutya nem köteles tudomásul venni. Értésére adni pedig bajos. A fajkutya csak a szimat után indul, a szimat pedig valószínűleg az igazságot deríti ki, a tiszta, változhatlan igazságot.
Éreztem és nyomról-nyomra követtem nagybátyám itt vázolt eszmemenetét. Éreztem, hogy a szánalmas ember szeretné elmondani a kutyának, hogy ő, bár csak 200 korona születési ajándékot kapott a bárótól, mindazonáltal 350 korona vételárt nevetségesen csekély összegnek tart egy olyan kincsért és jó barátért, mint amilyet Hoppyban tisztelhetni remél. Továbbá neje, Janka, született Szeremley-lány, közjegyző lánya, volt orsz. képviselő lánya! - és kérése támogatásául bátorkodik ezt is fölhozni.
A kutya egyelőre nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. Jóllakott, lefeküdt a zongora alá és elaludt. Barnabásék suttogva beszélgettek, és lábujjhegyen jártak. El voltak ragadtatva a kutyától. Barnabás még azt is az előnyére magyarázta, hogy olyan lusta.
- Nemes állat. Kifárasztotta az utazás. Egy parasztkutya hetekig is elbírja az éhséget, szomjúságot és álmatlanságot. Minél finomabb az állat idegrendszere, annál hamarabb fárad. De azután rendkívüli erőfeszítésekre is képes!
Egy német könyvből fölolvasta a dogról szóló fejezetet. A cikkben érzékeny történetek voltak elmondva a dogról, nagyszerű lelki jóságáról, természetes humoráról és ritka hűségéről. Barnabás csaknem a könnyekig elérzékenyült, midőn egy dog öngyilkosságát - urának vadászaton történt szerencsétlen halála miatt - fölolvasta.
Hoppy azonban nem volt ezek közül a dogok közül való. Másfél órai alvás után kiugrott a szoba közepére és ránkvicsorította a fogát, majd pedig éktelen ugatásban tört ki. Mindannyian halálra rémültünk, és önkéntelenül is újra székekre álltunk. Hoppy most kiegyenesedett borjúnyi nagyságában, egész hatalmas fogsorát bemutatta, és néhány szilajat ugrott. Úgy látszott, hogy nincs más célja, mint hogy mulasson a rémületünkön. Nagybátyám csöngetett az inasért, és megparancsolta neki, hogy hozza be az ostort.
- A kutyát nem szabad verni - magyarázta fogvacogva -, de egyelőre meg kell neki mutatni, hogy ki a gazdája. A szakkönyv is ezt ajánlja.
Az inas azonban nem mert keresztüljönni a szobán. Hoppy ostromzár alatt tartotta hadállásainkat. Végre úgy oldotta meg a dolgot, hogy az ostort átdobta nekem Hoppy fölött. Én elkaptam, és nagybátyámnak nyújtottam. Barnabás bácsi erre leszállott, és szertartásosan, gyengéden, Hoppy kiáltással egyet a kutyára csapott. Hoppy nem vette tudomásul az ütést, Janka nénihez rohant, és két lábát a vállaira tette. Janka néni mosolygott, és arcán a hideg veríték gyöngyei jelentek meg. Feledhetetlen látvány volt!
Hoppy valahogy mégis megbékélt, és én már éppen megelégeltem az izgalmakat. Hamarosan távoztam.
3.
Napok múlva hallottam, hogy sehogyse akar engedelmeskedni. Barnabásék szobalánya mesélte a kútnál Julisnak, hogy a kutya az asszonyt jobban kedveli, ellenben az úrra haragszik néha, és kimegy a szobából, ha ő bejön, mintha undorodna a látásától. Barnabás minden valószínűség szerint ezt a viselkedést szíve mélyén a felesége előkelőbb származásával magyarázta. Fájt neki Hoppy tüntető visszautasítása. Maga etette, rengeteg pénzt költött húsra, a mészárosnál naponta külön velős csontokat rendelt. Ahányszor az apám találkozott vele, mindig véres csomagokat vitt Barnabás.
- A kutyának viszem - mondotta, és föllebbentette a papirost: nyers marhamáj, borjúvese, birkafej, ilyenfélék rejtőztek csomagjaiban.
Hetekig tartott, míg Hoppyt ki lehetett vinni a korzóra. Barnabás ez alkalommal kutyakorbácsot tartott a kezében, macskanadrágot húzott, és pörge kis vadászkalapját csapta a fejére betyárosan. Nem lehet tagadni, hogy Barnabásnak e stílus iránt határozott érzéke volt.
A korzón a dog nagy feltűnést keltett. Barnabás arca hízott a gyönyörűségtől. A főispán azt mondta, hogy a legszebb kutya a városban, s hogyha volna rávaló pénze, rögtön hozatna egy hasonlót, annyira kedvet kapott. A Szalay főhadnagyné pedig cukorért beküldte az urát a kávéházba, hogy megetethesse a szép, kesztyűs kezeiből a dögöt. (Nincsen jobb dolga!) Barnabás bácsi élvezte a népszerűség aranyos napsugarait, amelyek Hoppy jóvoltából reá sütöttek. De nem soká tartott az öröme. Hoppy makrancoskodott.
- Jöjjön, Hoppy - mondotta neki többször is Barnabás -, jöjjön! - De a kutya nem szerette a dirigáló köteléket. Elkalandozott oldalt a sétálók közé, belekeverte a szíjat az asszonyok szoknyájába, és megakasztotta a sétát. Barnabás bácsi szégyellte magát az erélytelenségéért, és kedélyeskedve társalgott a kutyával.
- Jöjjön, no, maga huncut, merre megy, arra, majd ad magának a százados úr! Erre csak szépen, erre!
Az ügyet azonban nem lehetett jól reparálni. Nagybátyámnak használnia kellett a korbácsot.
Nem tehetett mást. Nagyot vágott a kutya vékonyára. A Hoppy felüvöltött. Barnabás elsápadt. Hoppy szaladni kezdett, és magával vonszolta a gazdáját. Nagybátyámnak szaladnia kellett. Nem volt elég ereje, hogy a kutyát visszatartsa, de nem is merte. A dognak tetszett a mulatság. Szilajon, métereseket ágaskodva szaladt tovább, mint egy paripa. Barnabás izzadva és fuldokolva követte. Végre mentő gondolata támadt. Egyszerre, amikor egy utcai karó mellett haladtak el, hirtelen rácsavarta a karóra a kötelet. A dog fogva volt. Nem tudott mozdulni. Barnabás lihegve törülgette a homlokát, és kétségbeesve pislogott maga körül.
A báró, a keresztapja lépett hozzá.
- Szervusz - mondotta -, a kutyád gyönyörű, de nem tiszta faj. A közjegyző is azt mondta, hogy tiszta dognak mondod. Nem tiszta dog. Németalföldi vérebkeresztezés. A füléről látom. Miért nem kérdeztél meg. Engedetlen, komisz állatnak látszik. - Elvette Barnabás kezéből az ostort, és hatalmasakat vert a kutyára. Hoppy üvöltött és ugrándozott, és úgy látszott, hogy a lecke használt neki. Nyugodtan és engedelmesen ment haza.
Másnap azonban megharapta a mosónőt, és ráugrott az inasra. A mosóné húsz koronát kapott fájdalomdíjul, és az inasnak föl kellett emelni a fizetését. Barnabás verte a kutyát egy darabig, de Hoppy olyan morcos volt napokig is, hogy abba kellett hagyni. Barnabás nem bírta el az állat néma bojkottját.
Hozzá közbejött a gróf erdőmesterének látogatása, aki kijelentette, hogy a kutya tiszta dog, fajkutya, és verni nem szabad. Nagybátyám túláradt a boldogságtól, és a kaszinóban így szólt a báróhoz.
- Kedves keresztapám, szakértőkkel vizsgáltattam felül a véleményedet, és azt mondták, hogy a kutyám tiszta dog.
- Á la bonheur! - mondta a báró és osztott. De megharagudott Barnabásra, és azóta egyszer sem fogott vele kezet.
4.
Tegnap éjszaka szerencsétlen nagybátyámról álmodtam. Hoppyt egy nagy, sárga mezőben láttam bandukolni. Egykedvűen ugrándozott, mint egy elszabadult kóbor komondor. A nyakán egy kölönc lógott valami csomózott spárgán. A kölönc nagybátyám hullája volt. Kis fekete holttest. Valami esztergályozott sakkfigurának látszott. Hoppy megállt egy domb szélén. Egyedül volt a mezőn. Kinyújtózkodott. Megnőtt akkorára, mint egy ház. Végül feje már a felhőkbe ért, és nagybátyám - a kölönc - úgy lóbálózott a nyakán, mint valami apró parittya. Hoppy borzalmas volt. Mintha azt mondta volna:
- Mi állatok is visszaadjuk olykor az embereknek a kölcsönt azért, amit tőlük elszenvedtünk. Csak persze megfelelő emberek szükségesek.
Egyébként Barnabás és neje egészségesek, de életükre ólomsúlyként nehezül Hoppy. Annyit eszik, hogy azon a pénzen két lovat lehetne etetni. A látogatókat végképp elriasztotta a háztól, és a cselédeket megdrágítja.
Nem akar soha kimenni a szobából, komiszkodik Barnabásékkal, és állandó rettegésben tartja mindkettőjüket. Szeszélyes és vad. Nem javul, nem tanul semmit. Barnabásék meg fognak öregedni, és akkor fognak csak rájönni, hogy ezt a kutyát az első nap agyon kellett volna bunkózni.
Novellák
Szép novellákat,történeteket ide....
Értékeld a témát:
#171
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 02. 16:42
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#172
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 03. 07:08
GIMNAZISTA FANTÁZIÁK
SZÓKRATÉSZ
Szókratész utcaseprő volt Athénban. Öreg ember lehetett, ezt azonban biztosan nem állíthatjuk. Az utcaseprők mind egyformán járnak, rogyadozva, tempóra, görnyedten. Foglalkozásuk idővel semmi fáradságot sem okoz nekik. Sepernek, mint a gépek, félig lehunyva szemeiket. Ragyogó napban vagy erős szélben: mindegy nekik. Még alszanak is munka közben. A seprő meg jár a kezükben le, fel, jobbra, balra; a végén az ember imbolyog.
Szókratész utcaseprő volt - a javából. Összeforrt a mesterségével és annak szerszámával, a seprővel. Szerette a szemetet, a port; a finom fehéret, a szép barnát s közte a lehullott sárga leveleket őszkor, vagy a lehullott virágokat tavasszal.
Egy éjjel, egy nyári éjjel történt. Akkor is söpört. A hold zöldessárgára világította a porfelhőt, s a közepén mozgó árnyat, Szókratészt.
Egy fekete leány jött az utca végéről. Kissé ittas volt, csöndesen dalolt.
Mikor Szókratészhez ért, bolondos kedve támadt.
- Bácsi! - kiáltotta - engedj söpörni! - és kivette Szókratész kezéből a seprőt. Az öreg felriadt.
- Mi, mit akarsz te, mit akarsz?
- Söpörni, bácsikám! Bácsi te, engedj söpörni!
Az öreg ránézett az ittas leányra. Nagy termetű, barna, szép görög leány volt. Csodálkozva nézte. Rég nem látott asszonyszépséget ilyen közelről. Átkapta a leány derekát, nem habozott, mert meglehetős mennyiségű bor volt benne is, és megölelte.
- Hogy hívnak?
- Zenóbiának - mondta a leány hahotázva.
Szókratész eleresztette és elkomolyodott.
- Nekem is volt egy leányom - motyogta - Azt is Zenóbiának hívták. Elment az anyjával Thesszáliába. Még kis korában. Nem láttam azóta.
Elfogta a ritka visszaemlékezéssel járó nagy érzékenység; könnyezve beszélt tovább.
- Nem is tudom, ki a férje. Milyen asszony lett. Talán már gyerekei is vannak. Vagy tán nem is él. Mégis, úgy hiszem, él, erős, egészséges szép kis lány volt. Én is meg az anyja is egészségesek voltunk.
A lány komolyan hallgatta.
- Te! - szólt csendesen - lehet, hogy én vagyok az a lány. Tegnapelőtt jöttem a városba. Az anyám azt mondta, hogy az apám alighanem utcaseprő itten, ha még él. Szókratész a neve! Az a neved? No! Megölellek, hátha az apám vagy!
Az öreg elhúzódott, az jutott eszébe, hogy a leánya hetéra.
- Ne ölelj meg!
- Ne-e? - csodálkozott amaz, és mozdulatlanul állt az öreg mellett maga elé nézve.
Szókratész felvette a seprőt, és ostobán kavargatta maga körül a port. Majd meg elkeseredetten csapkodni kezdte a földet.
A hold most tiszta fénybe mosta a porfátyolt és benne Szókratészt meg Zenóbiát is.
Nemsokára azonban a porfelhő elült, a fátyol eltűnt, és tisztán lehetett látni, mint simulnak össze egymás nyakába borulva az öreg, poros szürke Szókratész és Zenóbia, a fekete lánya.
A PÁSZTOR
Az athéni temető kapujában koldusok ülnek. A lenyugvó nap sárga fényében fürdik ráncos arcuk. Beszélgetnek.
... Az én fiam pásztor volt egy gazdag kereskedőnél. A birkáit őrizte. És ott élt négy esztendeig a thesszáliai nagy legelőn, hol sok ezer birkanyáj legel ide-oda kalandozva. Olyan nagy ez a mező, hogy mindig van rajta fű, a nyájak legelnek, aztán a pásztorok továbbhajtják őket, s mire a másik pásztor odaér a birkáival, már friss füvet talál.
Itt legeltette az én fiam a kereskedő birkáit. Szeretett pásztor lenni, szerette a kutyáját, Ariost, szerette a nyáj bárányait és a fuvoláját. Barna volt a haja, szakálla, bajusza nem volt, s olyan szép volt az én fiam, mint a Hermész-szobor. A Praxitelészé.
Gyönyörűen tudott fuvolázni az én fiam. Fuvolázott, mikor éjjel a fehér és fényes csillagok hunyorogtak a messze terjedő kék éjszakába. Fuvolázott, ha feljött az égre a rózsaujjú hajnal, és fuvolázott, ha leszállott az árnyékos, méla alkonyat. Fuvolázott a bárányainak, a kutyájának - meg a síkon lakozó kentaur leányoknak.
Szép, szőke, szomorú lányok ezek, az alsó testük olyan, mint a fehér arabs méneké. Szilaj csoportokban száguldozzák át a pusztákat éjjel, megkeresik a pásztort, megcsókolják, megölelik, híjják magukkal epedő, édes hangon.
Az én fiam fújta a fuvoláját, és hallgatták őt a fehér csillagok és a messze terjedő éjjel, s a hangjára a vad kentaur lányok messziről köréje gyülekeztek. A sötétségből csendes, toppanó futásuk hallatszott; félelmetes, susogó dobogással. A fiam hallotta. És csak fújta a peant és a nászdalt, úgy, ahogy még sohasem.
Egyszerre megállott a háta mögött egy kentaur lány, megölelte a fiamat és megcsókolta. Vele maradt, hallgatta a fuvolájának szavát, míg el nem jött a nyájas nap. De hiába sietett fel Apolló az égre, többé nem hallhatta meg a fuvolaszót, mert a fiam otthagyta a nyájat, és elnyargalt a kentaur leány hátán a többi vad, szerelmes lányok közé, kiknek az alsó teste olyan, mint a fehér arabs lovaké s a hajuk olyan, mint az őszi alkonyat színe és a válluk fehér, mint Aphrodité csillagának sugara...
Elment a végtelen pusztaságokba. Nem látta őt többé senki a pásztorok közül. Csak valami Demodes nevű hallotta messziről szólni a fuvoláját egy este, s azt is csak rövid ideig.
Elhívták a fiamat, hogy szeresse őket, fuvolázzon nekik, mert szép volt az én fiam, és senki úgy nem fuvolázott.
Ő is ott nyargal velük a messze terjedő kék éjszakában, és fújja fuvoláját, amikor hunyorgatnak a fehér és fényes csillagok... a fiam, aki szép volt, mint a Hermész-szobor, Praxitelészé.
SZÓKRATÉSZ
Szókratész utcaseprő volt Athénban. Öreg ember lehetett, ezt azonban biztosan nem állíthatjuk. Az utcaseprők mind egyformán járnak, rogyadozva, tempóra, görnyedten. Foglalkozásuk idővel semmi fáradságot sem okoz nekik. Sepernek, mint a gépek, félig lehunyva szemeiket. Ragyogó napban vagy erős szélben: mindegy nekik. Még alszanak is munka közben. A seprő meg jár a kezükben le, fel, jobbra, balra; a végén az ember imbolyog.
Szókratész utcaseprő volt - a javából. Összeforrt a mesterségével és annak szerszámával, a seprővel. Szerette a szemetet, a port; a finom fehéret, a szép barnát s közte a lehullott sárga leveleket őszkor, vagy a lehullott virágokat tavasszal.
Egy éjjel, egy nyári éjjel történt. Akkor is söpört. A hold zöldessárgára világította a porfelhőt, s a közepén mozgó árnyat, Szókratészt.
Egy fekete leány jött az utca végéről. Kissé ittas volt, csöndesen dalolt.
Mikor Szókratészhez ért, bolondos kedve támadt.
- Bácsi! - kiáltotta - engedj söpörni! - és kivette Szókratész kezéből a seprőt. Az öreg felriadt.
- Mi, mit akarsz te, mit akarsz?
- Söpörni, bácsikám! Bácsi te, engedj söpörni!
Az öreg ránézett az ittas leányra. Nagy termetű, barna, szép görög leány volt. Csodálkozva nézte. Rég nem látott asszonyszépséget ilyen közelről. Átkapta a leány derekát, nem habozott, mert meglehetős mennyiségű bor volt benne is, és megölelte.
- Hogy hívnak?
- Zenóbiának - mondta a leány hahotázva.
Szókratész eleresztette és elkomolyodott.
- Nekem is volt egy leányom - motyogta - Azt is Zenóbiának hívták. Elment az anyjával Thesszáliába. Még kis korában. Nem láttam azóta.
Elfogta a ritka visszaemlékezéssel járó nagy érzékenység; könnyezve beszélt tovább.
- Nem is tudom, ki a férje. Milyen asszony lett. Talán már gyerekei is vannak. Vagy tán nem is él. Mégis, úgy hiszem, él, erős, egészséges szép kis lány volt. Én is meg az anyja is egészségesek voltunk.
A lány komolyan hallgatta.
- Te! - szólt csendesen - lehet, hogy én vagyok az a lány. Tegnapelőtt jöttem a városba. Az anyám azt mondta, hogy az apám alighanem utcaseprő itten, ha még él. Szókratész a neve! Az a neved? No! Megölellek, hátha az apám vagy!
Az öreg elhúzódott, az jutott eszébe, hogy a leánya hetéra.
- Ne ölelj meg!
- Ne-e? - csodálkozott amaz, és mozdulatlanul állt az öreg mellett maga elé nézve.
Szókratész felvette a seprőt, és ostobán kavargatta maga körül a port. Majd meg elkeseredetten csapkodni kezdte a földet.
A hold most tiszta fénybe mosta a porfátyolt és benne Szókratészt meg Zenóbiát is.
Nemsokára azonban a porfelhő elült, a fátyol eltűnt, és tisztán lehetett látni, mint simulnak össze egymás nyakába borulva az öreg, poros szürke Szókratész és Zenóbia, a fekete lánya.
A PÁSZTOR
Az athéni temető kapujában koldusok ülnek. A lenyugvó nap sárga fényében fürdik ráncos arcuk. Beszélgetnek.
... Az én fiam pásztor volt egy gazdag kereskedőnél. A birkáit őrizte. És ott élt négy esztendeig a thesszáliai nagy legelőn, hol sok ezer birkanyáj legel ide-oda kalandozva. Olyan nagy ez a mező, hogy mindig van rajta fű, a nyájak legelnek, aztán a pásztorok továbbhajtják őket, s mire a másik pásztor odaér a birkáival, már friss füvet talál.
Itt legeltette az én fiam a kereskedő birkáit. Szeretett pásztor lenni, szerette a kutyáját, Ariost, szerette a nyáj bárányait és a fuvoláját. Barna volt a haja, szakálla, bajusza nem volt, s olyan szép volt az én fiam, mint a Hermész-szobor. A Praxitelészé.
Gyönyörűen tudott fuvolázni az én fiam. Fuvolázott, mikor éjjel a fehér és fényes csillagok hunyorogtak a messze terjedő kék éjszakába. Fuvolázott, ha feljött az égre a rózsaujjú hajnal, és fuvolázott, ha leszállott az árnyékos, méla alkonyat. Fuvolázott a bárányainak, a kutyájának - meg a síkon lakozó kentaur leányoknak.
Szép, szőke, szomorú lányok ezek, az alsó testük olyan, mint a fehér arabs méneké. Szilaj csoportokban száguldozzák át a pusztákat éjjel, megkeresik a pásztort, megcsókolják, megölelik, híjják magukkal epedő, édes hangon.
Az én fiam fújta a fuvoláját, és hallgatták őt a fehér csillagok és a messze terjedő éjjel, s a hangjára a vad kentaur lányok messziről köréje gyülekeztek. A sötétségből csendes, toppanó futásuk hallatszott; félelmetes, susogó dobogással. A fiam hallotta. És csak fújta a peant és a nászdalt, úgy, ahogy még sohasem.
Egyszerre megállott a háta mögött egy kentaur lány, megölelte a fiamat és megcsókolta. Vele maradt, hallgatta a fuvolájának szavát, míg el nem jött a nyájas nap. De hiába sietett fel Apolló az égre, többé nem hallhatta meg a fuvolaszót, mert a fiam otthagyta a nyájat, és elnyargalt a kentaur leány hátán a többi vad, szerelmes lányok közé, kiknek az alsó teste olyan, mint a fehér arabs lovaké s a hajuk olyan, mint az őszi alkonyat színe és a válluk fehér, mint Aphrodité csillagának sugara...
Elment a végtelen pusztaságokba. Nem látta őt többé senki a pásztorok közül. Csak valami Demodes nevű hallotta messziről szólni a fuvoláját egy este, s azt is csak rövid ideig.
Elhívták a fiamat, hogy szeresse őket, fuvolázzon nekik, mert szép volt az én fiam, és senki úgy nem fuvolázott.
Ő is ott nyargal velük a messze terjedő kék éjszakában, és fújja fuvoláját, amikor hunyorgatnak a fehér és fényes csillagok... a fiam, aki szép volt, mint a Hermész-szobor, Praxitelészé.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#173
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 04. 09:38
A DOKTORNÉ
1.
Talán két év előtt, egy júniusi vasárnap délben találkoztam vele egy Teréz körúti ház kapuja alatt. Sebbel-lobbal szaladtam le az emeletről.
Siettem. Ő a kissé mély földszintről kapaszkodott fölfelé. Filigrán és mégis arányos alakja, amely az árnyékos lépcsőház homályából lassan bontakozott ki, arra késztetett, hogy alaposabban megnézzem. Elment mellettem, s a szemeim közé nézett. Csinos, huncut kis macskaszemek voltak. Erősen púderezett arc, piros, kedves ajkak, fitos orr, magas, kitömött frizura, és egy olcsó, de ízléses kalap. Bájos volt, de valami humoros hatást keltett. A járásában vagy a szájállásában volt valami komolykodó, nagyképűsködő. A kapu alatt, a lakók címtáblája előtt megállt, és valamit igazított a szoknyáján. Láttam, hogy a címtáblán semmi keresnivalója nincs, bár fontoskodva, összeráncolt szemekkel nézte.
- Így nem látni - mondottam (kissé csendesebben az illendőnél), és gyufát gyújtottam.
- Ahán, köszönöm - mondta, de rám se nézett. És elindult.
Udvariasságból utána mentem!
- Vizitelni volt a házban, nagyságos asszonyom? - kérdeztem az utcán.
- Nem, a házmesternél egy címet kerestem. Régi ismerősöm.
- No jó, de miféle címet?
- Egy varrónő címét, aki a házban lakott.
Nem hittem el, de véleményemet óvakodtam nyilvánítani. Rögtön tisztában voltam, hogy ennek az apró asszonynak egyetlen komoly ambíciója, hogy kis - bár szép - termetéhez és csacska hangjához képest bizonyos tiszteletben tartsák. Elmondta, hogy a családi neve Kenessey Gabi, és a felesége volt egy orvosnak, de elváltak. Volt ura nevét nem akarta elárulni. De amikor a válási okot kérdeztem, indulatosan mondta:
- Rajtakaptam a gazembert!
Illendően szörnyülködtem, hogy egy ilyen szépséges asszony mellett valaki ennyire elvetemült lehet, azután kértem, hogy jelöljön ki időt és helyet a találkára, mert most sietős dolgom van.
- Melyik kávéházba jár?
- A Centrálba - feleltem.
- Mindennap?
- Igen.
- Mikor?
- Öt és hét között.
- No jó, holnap elmegyek!
Igazán bájos volt. Ahogy rám nézett, nem találtam többé rajta semmi komikust, de amint később megálltam és utána néztem, hangosan el kellett nevetnem magam. Hosszú, divatos, sötétkék Ferenc József-kabátjában, magas sarkú, sárga cipőben, amint tovalebegett (valamelyest kacsázva) ellenállhatatlanul nevetésre ingerelt. De nem nézett vissza.
2.
Másnap türelmetlenül vártam a Centrálban; fél 8-ig vártam. Nem jött. Csaknem dühösen mentem haza. Elrontotta a napomat a hiábavaló várakozás.
- Lám, itt a bosszú a nevetésért, a mulatságért - mondtam magamban. Elvégre akármilyen komikus is egy apró elvált asszony, mégiscsak nő, és ha csinos, a reá való eredménytelen várakozás mindenesetre kedvetlenséget okoz!
Hiába, bele kellett nyugodnom.
Harmadnap, amikor már csaknem elfeledtem az egész ügyet, valaki a fülemnél megkopogtatta a kávéházablakot. Összerezzentem. Ott állt mosolyogva a nagy ablaküveg előtt, ugyanabban a kalapban, ugyanabban a kosztümben. Bejött. Kávét rendelt és külön egy csésze habot hozzá. Azután összeszedett egy csomó újságot. Divatlapokat, külföldi illusztrált újságokat, hazai vicclapokat, és evés közben azokat nézegette. Az egész elhelyezkedésében, ahogy az asztalra tette antilopbőrből készült láncos táskáját, ahogy kinyitotta a kabátját, ahogy tíz perc múlva levetette és a pincérrel a fogasra akasztatta, mindebben valami ellenállhatatlan, édes komikum rejtőzött számomra. Egyszer csak hangosan elnevettem magam. A szeme közé nevettem.
- Mit nevet? - kérdezte, és már ő is mosolygott.
- Eszembe jutott valami, nagyságos asszonyom... - mondottam, de az utolsó szavam már kacajba aprózódott szét.
- No jó - szólott -, hát mondja meg, mit talál rajtam nevetségest?
- Önön nevetségest, nagyságos asszonyom, hát hogy gondol ilyet?... - kérdeztem minden helyes hangsúly nélkül, és csorogtak a könnyeim.
Nem haragudott meg. Megvárta, míg lecsillapodom, azután csendesen a L'illustration egyik képét nézegetve, így szólott:
- Tudja, nem vagyok ahhoz szokva, hogy nevessenek rajtam a férfiak. Nézze meg a jobb csuklómat. Itt golyó ment keresztül. Az uram rám lőtt. Kórházban vették ki. Képzelheti, hogy az a szegény ember sokat sírt, míg odáig vittem, hogy rám emelte a pisztolyt.
Megdöbbenve néztem a finom kis csuklót, ahol a felhúzott ruha alatt egy fillérnagyságú forradás éktelenkedett.
- És ne gondolja - folytatta -, hogy ez az egyetlen. A katonatiszt, akivel megszöktem az uramtól, fél év múlva szintén le akart lőni. Otthagytam azt a durva frátert. Azóta itt élek a nővéremnél. Az uram két hét alatt tíz ajánlott és express levelet írt, hogy menjek vissza. A katonatiszt személyesen fölutazott, kért, könyörgött. Nem megyek. Ha már visszamennék, az uramhoz mennék, mert jó ember, sokat költött rám, és biztos vagyok benne, hogy sohase tenne szemrehányásokat. Itt maradok Budapesten a nővéremnél. Tudja - folytatta vidámabban -, ami nekem kell, azt nem adhatja a vidék. Kávéház, jó lapok, olcsó és nagy választék a divatcikkekben, szabadság, a Duna-part, a színházak!...
- Teljesen igaza van - mondtam -, de térjünk vissza az ön jobb csuklójára. Miért akarta az ura megölni? - erre vagyok kíváncsi.
- No hiszen, azt úgyis gondolhatja - felelte szerényén és kedvesen. Majd csengetett, hogy fizetni akar.
- Hova siet annyira? - érdeklődtem.
- A főpostán van dolgom, egy utalványt adok fel. Elkísérhetne.
- Szívesen.
Néhány perc múlva már útban voltunk. A kis asszony társasága határozottan kellemesnek tetszett. Jó megjegyzései voltak a járókelők ruháiról és fiziognómiájáról. Sok pesti embert és pletykát ismert. Egy párszor azonban megint veszedelmesen közel jártam ahhoz, hogy hangosan elnevessem magam. Jóllehet, az élettörténete lényegesen megváltoztatta a róla való véleményemet. És okos dolgokat mondott.
A posta főkapuján bement, én künn vártam. Párszor elsétáltam az épület homlokzata előtt, azután hirtelen gondoltam valamit, és a hátulsó kapuhoz kerültem a mellékutcán. Bementem abba a helyiségbe, ahol a poste-restante leveleket adják ki. A szimatom nem csalt. A doktorné csakugyan ott volt. Éppen akkor vett át egy jó csomó, különböző nagyságú és színű levelet.
- Ne ítéljen el - mondotta, anélkül, hogy a legkevésbé is zavarba jött volna -, ez a kedvenc mulatságaim egyike. Olykor-olykor apróhirdetéseket adok fel valamelyik lapba, és a nővéremmel elolvassuk a válaszokat. Jókat mulatunk, és némelyikre írunk. Persze a megismerkedés kizárva. Sokkal komolyabb vagyok, semhogy efféle ismeretségek kötésébe belemenjek.
Beletette a sok levelet a tasakjába, és gondosan megnézte, hogy a csapózár jól működik-e.
- Bocsásson meg, nagyságos asszonyom - mondottam, és a torkomat újra csiklandozta a nevetés, mert ő fitos orrcimpáit egy grimasszal felhúzta - bocsásson meg, de ez sivár mulatság lehet!
- Próbálta már?
- Nem.
- Nahát, akkor ne mondjon ítéletet. Halló, Mariska! - egy hasonló apró asszony, mint a szélvész, suhogva rohant el mellettünk. - Halló, Mariska - kiabált a doktorné.
Mariska megállt. A két kis nő kacagva összecsókolózott, mint két kis egér, vagy mókus. Pár perc alatt hadarva elintézték a beszélnivalókat.
Sejtelmem sincs, miről lehetett szó, olyan gyorsan beszéltek, és annyit nevettek közben. Majd viharos összecsókolózás következett, és Mariska folytatta az útját.
- Egy barátnőm - mondta útitársnőm, visszatérve hozzám.
- Szintén elvált asszony? - kérdeztem.
- Honnan tudja?
- Csak úgy látom, nagyon jól megértik egymást.
- Az igaz, a legjobb barátnők vagyunk.
- Sűrűn együtt vannak?
- Minden másnap. Holnap együtt megyünk uzsonnázni egy cukrászdába.
- És ha szabad kérdeznem, mára mi a programja, nagyságos asszonyom?
- Megkérem magát, kísérjen el egy ékszerészhez, akinél a függőmet megcsináltatom.
- Hol van ez az ékszerész?
- A Sütő utcában.
- És mi baja a függőjének?
Kikapcsolta és megmutatta. Ki kellett tisztítani, és a zárókarikát, amely laza volt, megforrasztani. Miközben ezt én is konstatáltam, újra hangosan elnevettem magam.
- De hát mit nevet annyit, az Istenért? - szólott minden türelmetlenség nélkül.
- Nehéz ezt megmagyarázni - feleltem. - Mindenekelőtt azonban ismételve hangsúlyoznom kell, hogy én nem nevetem ki magát. Erről szó sem lehet. A tisztelet, amelyet ilyen rövid ismeretség után is érzek a személye iránt, megakadályozna ebben még akkor is, ha volna reá egyébként ok. De a nevetésem oka kézenfekvő. Az ön alakja, orrocskája, mozdulatai, egész élettörténete valami roppantul harmonikus, szinte esztétikai benyomást tesznek reám. Nemkülönben az ön szeretetreméltó kedélye, reális gondolkodása és az a mód, ahogy az életét berendezi. Nincs itten semmi hiba, semmi ellentmondás, semmi disszonancia. Annyira tökéletes és hibátlan a maga nemében, mint a felhőtlen, napfényes égbolt, amelyre felnézünk és - trüsszentünk. Épp így megcsiklandoz a nevetés, valahányszor én önt látom és visszaemlékszem élettörténetére.
- Furcsa magyarázat.
- Nincs megelégedve?
- Nem nagyon.
- Úgy látszik, bocsásson meg a föltevésért, nem érti.
- No jó, mondjuk, hogy nem értem. De most megvár.
Bement egy ház kapuján. Nem tudtam kisütni, hol lakik itt ékszerész. Végre a kapu egyik sarkában megpillantottam egy cédulát, amely elárulta, hogy J. M. Werner a II. lépcső II. emelet 6. alatt ékszerjavításokat vállal.
- Honnan ismeri ezt az ékszerművészt - kérdeztem azután -, és miért viszi éppen hozzá a függőjét?
- Egy barátnőm ajánlotta. Becsületes, gyorsan dolgozik. Nagyon meg vagyok vele elégedve. Persze, maga ezt is nevetségesnek találja.
- Igen, azt, hogy nincs egy hang sem, amely kirína a maga személyének tiszta, harmonikus akkordjaiból.
- Fő a stílus - válaszolta a kis nő, de gépiesen.
Elkísértem még a kesztyűséhez, egy antikváriumba, sétáltunk egyet az Andrássy úton, végre azt mondta, hogy haza kell mennie vacsorázni, mert a nővére várja, és elbúcsúzott. Azt ígérte, hogy legközelebb újra a Centrálban ozsonnázik, és eltűnt a földalatti villamos kapujában.
3.
Nem tartotta be az ígéretét, nem jött be többé a Centrálba. Nem is nagyon vártam.
Mindössze háromszor találkoztam még vele.
Egyszer a Városligetben, egy őszi vasárnapon. Két más barátnője társaságában. A második Mariska volt, akit fölismertem, a harmadik egy hasonló apró, formás, de jóval kövérebb asszonyka. Esküt merek tenni, hogy szintén elvált asszony volt. A fényképészbódéból jöttek ki, és halálra kacagták magukat az arcképükön, amely, úgy látszik, éppen akkor készült. Azután bementek a lovardába, ahol, mint ki van írva, 40 fillér lefizetése mellett öt percig lehet lovagolni. Úgy látszik, ki akarták magukat mulatni, és nem lehettem kétségben felőle, hogy a tervük teljes mértékben sikerülni fog.
Második találkozásunkkor a doktorné egyedül, elgondolkozva ült egy negyedrangú, Baross utcai cukrászdában. Ez tavaszkor volt. Bementem, mert óhajtottam újra hallani a beszédét, amelynek rokonszenves és kellemes csengése volt. Kissé el volt szontyolodva. Hamarosan elárulta, hogy búcsúzik Budapesttől. Visszamegy az urához. Három vagy négy levelet keresett elő a tasakjából, és így szólt:
- Lássa ezeket a leveleket. Ezek miatt kell itthagynom Budapestet, ezt a drága, kedves várost, amelyről azt hittem, hogy a világ minden kincséért se tudnám itthagyni. Ezekből a levelekből látom t.i., hogy a szegény uram mennyire szeret még mindig. Azután a nővére is könyörög, hogy menjek vissza, mert a testvére egészen elbúsulja magát, iszik, a betegeit elhanyagolja. Még a ruházatát is. Tudja, ha látta volna azt az embert, mikor még együtt éltünk. Mintha skatulyából vették volna ki. Nem engedtem az utcára, míg jól körül nem néztem. Vissza kell mennem, ha nem akarom magam kitenni a lelkiismeretfurdalásoknak. Tudja, ez bánt legjobban, hogy toprongyos - és énmiattam. Vissza is megyek. Holnap vagy holnapután csomagolok és utazok.
Elgondolkodva nézegette magát a cukrászda kopott aranyrámájú tükrében, azután felkelt, egy süteményt keresett ki, tányérján elhozta, és folytatta a beszédet.
- Utazzék el holnap - tanácsoltam -, éspedig délelőtt.
- Nem tudom, még egy csomó elintéznivalóm van.
- A főpostán, a poste-restante osztályban, az ékszerésznél, a kesztyűsnél, ugye? - tréfálóztam.
- Igen - mondta komolyan -, és még másutt is, sok helyen.
- Hagyja ezeket - szóltam -, és siessen az urához. Ennek a derék embernek sürgős szüksége van a maga becses jelenlétére.
Nem felelt. Jóízűen majszolta a krémeslepényt és vörös, hegyes nyelvecskéjével nyalogatta a szája szélét. Olyan rettenetes nevetési roham vett erőt rajtam, hogy kisiettem a cukrászdából.
Ez az apró, könnyűvérű és korlátolt kis asszony a maga ellenállhatatlan kedvességével és rosszaságával életem egyik maradandó emléke. Ma sem tudnám pontosan megmagyarázni, miért találtam annyira mulatságosnak, hogy talán legjobb ízű nevetéseim az alakjához fűződnek. Azóta sok hasonlóval találkoztam. A főváros, mint a gombát, termeli e típust. De mindannyiszor felüdít a romlottságuk öntudatlanságának, gondolkodásuk egyoldalúságának bája.
Az utolsó találkozás a doktornéval nemrég a Nagykörúton ment végbe. Egy magas, jóképű ember karjába kapaszkodva pillantottam meg. Táguló orrcimpákkal figyelte szerteszét a kirakatokat, az embereket, a toaletteket. Mintha részeg lett volna a fővárosi zajtól és benyomásoktól. Bizonyosan hűen teljesítette hitestársi kötelességét, és férje - jutalmul - felhozta egy kis mulatságra, színházazásra. Ennek a kombinációnak, mert tényleg valószínűnek tetszett, őszintén örültem, és továbbmentem. A legközelebbi sarkon, mikor visszanéztem, azt láttam, hogy a kis nő egy kávéházba vonszolja be kísérőjét. Nekitámaszkodtam egy gázlámpaoszlopnak, és megadással, szenvedően átadtam magam a kacagásnak. Hamarosan azonban be kellett mennem egy kapu alá, mert az emberek csoportosulni kezdtek körülöttem.
1.
Talán két év előtt, egy júniusi vasárnap délben találkoztam vele egy Teréz körúti ház kapuja alatt. Sebbel-lobbal szaladtam le az emeletről.
Siettem. Ő a kissé mély földszintről kapaszkodott fölfelé. Filigrán és mégis arányos alakja, amely az árnyékos lépcsőház homályából lassan bontakozott ki, arra késztetett, hogy alaposabban megnézzem. Elment mellettem, s a szemeim közé nézett. Csinos, huncut kis macskaszemek voltak. Erősen púderezett arc, piros, kedves ajkak, fitos orr, magas, kitömött frizura, és egy olcsó, de ízléses kalap. Bájos volt, de valami humoros hatást keltett. A járásában vagy a szájállásában volt valami komolykodó, nagyképűsködő. A kapu alatt, a lakók címtáblája előtt megállt, és valamit igazított a szoknyáján. Láttam, hogy a címtáblán semmi keresnivalója nincs, bár fontoskodva, összeráncolt szemekkel nézte.
- Így nem látni - mondottam (kissé csendesebben az illendőnél), és gyufát gyújtottam.
- Ahán, köszönöm - mondta, de rám se nézett. És elindult.
Udvariasságból utána mentem!
- Vizitelni volt a házban, nagyságos asszonyom? - kérdeztem az utcán.
- Nem, a házmesternél egy címet kerestem. Régi ismerősöm.
- No jó, de miféle címet?
- Egy varrónő címét, aki a házban lakott.
Nem hittem el, de véleményemet óvakodtam nyilvánítani. Rögtön tisztában voltam, hogy ennek az apró asszonynak egyetlen komoly ambíciója, hogy kis - bár szép - termetéhez és csacska hangjához képest bizonyos tiszteletben tartsák. Elmondta, hogy a családi neve Kenessey Gabi, és a felesége volt egy orvosnak, de elváltak. Volt ura nevét nem akarta elárulni. De amikor a válási okot kérdeztem, indulatosan mondta:
- Rajtakaptam a gazembert!
Illendően szörnyülködtem, hogy egy ilyen szépséges asszony mellett valaki ennyire elvetemült lehet, azután kértem, hogy jelöljön ki időt és helyet a találkára, mert most sietős dolgom van.
- Melyik kávéházba jár?
- A Centrálba - feleltem.
- Mindennap?
- Igen.
- Mikor?
- Öt és hét között.
- No jó, holnap elmegyek!
Igazán bájos volt. Ahogy rám nézett, nem találtam többé rajta semmi komikust, de amint később megálltam és utána néztem, hangosan el kellett nevetnem magam. Hosszú, divatos, sötétkék Ferenc József-kabátjában, magas sarkú, sárga cipőben, amint tovalebegett (valamelyest kacsázva) ellenállhatatlanul nevetésre ingerelt. De nem nézett vissza.
2.
Másnap türelmetlenül vártam a Centrálban; fél 8-ig vártam. Nem jött. Csaknem dühösen mentem haza. Elrontotta a napomat a hiábavaló várakozás.
- Lám, itt a bosszú a nevetésért, a mulatságért - mondtam magamban. Elvégre akármilyen komikus is egy apró elvált asszony, mégiscsak nő, és ha csinos, a reá való eredménytelen várakozás mindenesetre kedvetlenséget okoz!
Hiába, bele kellett nyugodnom.
Harmadnap, amikor már csaknem elfeledtem az egész ügyet, valaki a fülemnél megkopogtatta a kávéházablakot. Összerezzentem. Ott állt mosolyogva a nagy ablaküveg előtt, ugyanabban a kalapban, ugyanabban a kosztümben. Bejött. Kávét rendelt és külön egy csésze habot hozzá. Azután összeszedett egy csomó újságot. Divatlapokat, külföldi illusztrált újságokat, hazai vicclapokat, és evés közben azokat nézegette. Az egész elhelyezkedésében, ahogy az asztalra tette antilopbőrből készült láncos táskáját, ahogy kinyitotta a kabátját, ahogy tíz perc múlva levetette és a pincérrel a fogasra akasztatta, mindebben valami ellenállhatatlan, édes komikum rejtőzött számomra. Egyszer csak hangosan elnevettem magam. A szeme közé nevettem.
- Mit nevet? - kérdezte, és már ő is mosolygott.
- Eszembe jutott valami, nagyságos asszonyom... - mondottam, de az utolsó szavam már kacajba aprózódott szét.
- No jó - szólott -, hát mondja meg, mit talál rajtam nevetségest?
- Önön nevetségest, nagyságos asszonyom, hát hogy gondol ilyet?... - kérdeztem minden helyes hangsúly nélkül, és csorogtak a könnyeim.
Nem haragudott meg. Megvárta, míg lecsillapodom, azután csendesen a L'illustration egyik képét nézegetve, így szólott:
- Tudja, nem vagyok ahhoz szokva, hogy nevessenek rajtam a férfiak. Nézze meg a jobb csuklómat. Itt golyó ment keresztül. Az uram rám lőtt. Kórházban vették ki. Képzelheti, hogy az a szegény ember sokat sírt, míg odáig vittem, hogy rám emelte a pisztolyt.
Megdöbbenve néztem a finom kis csuklót, ahol a felhúzott ruha alatt egy fillérnagyságú forradás éktelenkedett.
- És ne gondolja - folytatta -, hogy ez az egyetlen. A katonatiszt, akivel megszöktem az uramtól, fél év múlva szintén le akart lőni. Otthagytam azt a durva frátert. Azóta itt élek a nővéremnél. Az uram két hét alatt tíz ajánlott és express levelet írt, hogy menjek vissza. A katonatiszt személyesen fölutazott, kért, könyörgött. Nem megyek. Ha már visszamennék, az uramhoz mennék, mert jó ember, sokat költött rám, és biztos vagyok benne, hogy sohase tenne szemrehányásokat. Itt maradok Budapesten a nővéremnél. Tudja - folytatta vidámabban -, ami nekem kell, azt nem adhatja a vidék. Kávéház, jó lapok, olcsó és nagy választék a divatcikkekben, szabadság, a Duna-part, a színházak!...
- Teljesen igaza van - mondtam -, de térjünk vissza az ön jobb csuklójára. Miért akarta az ura megölni? - erre vagyok kíváncsi.
- No hiszen, azt úgyis gondolhatja - felelte szerényén és kedvesen. Majd csengetett, hogy fizetni akar.
- Hova siet annyira? - érdeklődtem.
- A főpostán van dolgom, egy utalványt adok fel. Elkísérhetne.
- Szívesen.
Néhány perc múlva már útban voltunk. A kis asszony társasága határozottan kellemesnek tetszett. Jó megjegyzései voltak a járókelők ruháiról és fiziognómiájáról. Sok pesti embert és pletykát ismert. Egy párszor azonban megint veszedelmesen közel jártam ahhoz, hogy hangosan elnevessem magam. Jóllehet, az élettörténete lényegesen megváltoztatta a róla való véleményemet. És okos dolgokat mondott.
A posta főkapuján bement, én künn vártam. Párszor elsétáltam az épület homlokzata előtt, azután hirtelen gondoltam valamit, és a hátulsó kapuhoz kerültem a mellékutcán. Bementem abba a helyiségbe, ahol a poste-restante leveleket adják ki. A szimatom nem csalt. A doktorné csakugyan ott volt. Éppen akkor vett át egy jó csomó, különböző nagyságú és színű levelet.
- Ne ítéljen el - mondotta, anélkül, hogy a legkevésbé is zavarba jött volna -, ez a kedvenc mulatságaim egyike. Olykor-olykor apróhirdetéseket adok fel valamelyik lapba, és a nővéremmel elolvassuk a válaszokat. Jókat mulatunk, és némelyikre írunk. Persze a megismerkedés kizárva. Sokkal komolyabb vagyok, semhogy efféle ismeretségek kötésébe belemenjek.
Beletette a sok levelet a tasakjába, és gondosan megnézte, hogy a csapózár jól működik-e.
- Bocsásson meg, nagyságos asszonyom - mondottam, és a torkomat újra csiklandozta a nevetés, mert ő fitos orrcimpáit egy grimasszal felhúzta - bocsásson meg, de ez sivár mulatság lehet!
- Próbálta már?
- Nem.
- Nahát, akkor ne mondjon ítéletet. Halló, Mariska! - egy hasonló apró asszony, mint a szélvész, suhogva rohant el mellettünk. - Halló, Mariska - kiabált a doktorné.
Mariska megállt. A két kis nő kacagva összecsókolózott, mint két kis egér, vagy mókus. Pár perc alatt hadarva elintézték a beszélnivalókat.
Sejtelmem sincs, miről lehetett szó, olyan gyorsan beszéltek, és annyit nevettek közben. Majd viharos összecsókolózás következett, és Mariska folytatta az útját.
- Egy barátnőm - mondta útitársnőm, visszatérve hozzám.
- Szintén elvált asszony? - kérdeztem.
- Honnan tudja?
- Csak úgy látom, nagyon jól megértik egymást.
- Az igaz, a legjobb barátnők vagyunk.
- Sűrűn együtt vannak?
- Minden másnap. Holnap együtt megyünk uzsonnázni egy cukrászdába.
- És ha szabad kérdeznem, mára mi a programja, nagyságos asszonyom?
- Megkérem magát, kísérjen el egy ékszerészhez, akinél a függőmet megcsináltatom.
- Hol van ez az ékszerész?
- A Sütő utcában.
- És mi baja a függőjének?
Kikapcsolta és megmutatta. Ki kellett tisztítani, és a zárókarikát, amely laza volt, megforrasztani. Miközben ezt én is konstatáltam, újra hangosan elnevettem magam.
- De hát mit nevet annyit, az Istenért? - szólott minden türelmetlenség nélkül.
- Nehéz ezt megmagyarázni - feleltem. - Mindenekelőtt azonban ismételve hangsúlyoznom kell, hogy én nem nevetem ki magát. Erről szó sem lehet. A tisztelet, amelyet ilyen rövid ismeretség után is érzek a személye iránt, megakadályozna ebben még akkor is, ha volna reá egyébként ok. De a nevetésem oka kézenfekvő. Az ön alakja, orrocskája, mozdulatai, egész élettörténete valami roppantul harmonikus, szinte esztétikai benyomást tesznek reám. Nemkülönben az ön szeretetreméltó kedélye, reális gondolkodása és az a mód, ahogy az életét berendezi. Nincs itten semmi hiba, semmi ellentmondás, semmi disszonancia. Annyira tökéletes és hibátlan a maga nemében, mint a felhőtlen, napfényes égbolt, amelyre felnézünk és - trüsszentünk. Épp így megcsiklandoz a nevetés, valahányszor én önt látom és visszaemlékszem élettörténetére.
- Furcsa magyarázat.
- Nincs megelégedve?
- Nem nagyon.
- Úgy látszik, bocsásson meg a föltevésért, nem érti.
- No jó, mondjuk, hogy nem értem. De most megvár.
Bement egy ház kapuján. Nem tudtam kisütni, hol lakik itt ékszerész. Végre a kapu egyik sarkában megpillantottam egy cédulát, amely elárulta, hogy J. M. Werner a II. lépcső II. emelet 6. alatt ékszerjavításokat vállal.
- Honnan ismeri ezt az ékszerművészt - kérdeztem azután -, és miért viszi éppen hozzá a függőjét?
- Egy barátnőm ajánlotta. Becsületes, gyorsan dolgozik. Nagyon meg vagyok vele elégedve. Persze, maga ezt is nevetségesnek találja.
- Igen, azt, hogy nincs egy hang sem, amely kirína a maga személyének tiszta, harmonikus akkordjaiból.
- Fő a stílus - válaszolta a kis nő, de gépiesen.
Elkísértem még a kesztyűséhez, egy antikváriumba, sétáltunk egyet az Andrássy úton, végre azt mondta, hogy haza kell mennie vacsorázni, mert a nővére várja, és elbúcsúzott. Azt ígérte, hogy legközelebb újra a Centrálban ozsonnázik, és eltűnt a földalatti villamos kapujában.
3.
Nem tartotta be az ígéretét, nem jött be többé a Centrálba. Nem is nagyon vártam.
Mindössze háromszor találkoztam még vele.
Egyszer a Városligetben, egy őszi vasárnapon. Két más barátnője társaságában. A második Mariska volt, akit fölismertem, a harmadik egy hasonló apró, formás, de jóval kövérebb asszonyka. Esküt merek tenni, hogy szintén elvált asszony volt. A fényképészbódéból jöttek ki, és halálra kacagták magukat az arcképükön, amely, úgy látszik, éppen akkor készült. Azután bementek a lovardába, ahol, mint ki van írva, 40 fillér lefizetése mellett öt percig lehet lovagolni. Úgy látszik, ki akarták magukat mulatni, és nem lehettem kétségben felőle, hogy a tervük teljes mértékben sikerülni fog.
Második találkozásunkkor a doktorné egyedül, elgondolkozva ült egy negyedrangú, Baross utcai cukrászdában. Ez tavaszkor volt. Bementem, mert óhajtottam újra hallani a beszédét, amelynek rokonszenves és kellemes csengése volt. Kissé el volt szontyolodva. Hamarosan elárulta, hogy búcsúzik Budapesttől. Visszamegy az urához. Három vagy négy levelet keresett elő a tasakjából, és így szólt:
- Lássa ezeket a leveleket. Ezek miatt kell itthagynom Budapestet, ezt a drága, kedves várost, amelyről azt hittem, hogy a világ minden kincséért se tudnám itthagyni. Ezekből a levelekből látom t.i., hogy a szegény uram mennyire szeret még mindig. Azután a nővére is könyörög, hogy menjek vissza, mert a testvére egészen elbúsulja magát, iszik, a betegeit elhanyagolja. Még a ruházatát is. Tudja, ha látta volna azt az embert, mikor még együtt éltünk. Mintha skatulyából vették volna ki. Nem engedtem az utcára, míg jól körül nem néztem. Vissza kell mennem, ha nem akarom magam kitenni a lelkiismeretfurdalásoknak. Tudja, ez bánt legjobban, hogy toprongyos - és énmiattam. Vissza is megyek. Holnap vagy holnapután csomagolok és utazok.
Elgondolkodva nézegette magát a cukrászda kopott aranyrámájú tükrében, azután felkelt, egy süteményt keresett ki, tányérján elhozta, és folytatta a beszédet.
- Utazzék el holnap - tanácsoltam -, éspedig délelőtt.
- Nem tudom, még egy csomó elintéznivalóm van.
- A főpostán, a poste-restante osztályban, az ékszerésznél, a kesztyűsnél, ugye? - tréfálóztam.
- Igen - mondta komolyan -, és még másutt is, sok helyen.
- Hagyja ezeket - szóltam -, és siessen az urához. Ennek a derék embernek sürgős szüksége van a maga becses jelenlétére.
Nem felelt. Jóízűen majszolta a krémeslepényt és vörös, hegyes nyelvecskéjével nyalogatta a szája szélét. Olyan rettenetes nevetési roham vett erőt rajtam, hogy kisiettem a cukrászdából.
Ez az apró, könnyűvérű és korlátolt kis asszony a maga ellenállhatatlan kedvességével és rosszaságával életem egyik maradandó emléke. Ma sem tudnám pontosan megmagyarázni, miért találtam annyira mulatságosnak, hogy talán legjobb ízű nevetéseim az alakjához fűződnek. Azóta sok hasonlóval találkoztam. A főváros, mint a gombát, termeli e típust. De mindannyiszor felüdít a romlottságuk öntudatlanságának, gondolkodásuk egyoldalúságának bája.
Az utolsó találkozás a doktornéval nemrég a Nagykörúton ment végbe. Egy magas, jóképű ember karjába kapaszkodva pillantottam meg. Táguló orrcimpákkal figyelte szerteszét a kirakatokat, az embereket, a toaletteket. Mintha részeg lett volna a fővárosi zajtól és benyomásoktól. Bizonyosan hűen teljesítette hitestársi kötelességét, és férje - jutalmul - felhozta egy kis mulatságra, színházazásra. Ennek a kombinációnak, mert tényleg valószínűnek tetszett, őszintén örültem, és továbbmentem. A legközelebbi sarkon, mikor visszanéztem, azt láttam, hogy a kis nő egy kávéházba vonszolja be kísérőjét. Nekitámaszkodtam egy gázlámpaoszlopnak, és megadással, szenvedően átadtam magam a kacagásnak. Hamarosan azonban be kellett mennem egy kapu alá, mert az emberek csoportosulni kezdtek körülöttem.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#174
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 05. 11:43
Csáth Géza
PALI
1.
Apám még a vasútnál is lelkemre kötötte:
- Keress lakótársat!
Másnap kiírtam az egyetemen egy kis cédulán:
LAKÓTÁRS KERESTETIK.
CÍM A KAPUSNÁL.
Harmadnap jelentkezett Misi.
- Krapek Mihály vagyok - mondta azzal a közömbösséggel, amely engem, a vidéki fiút Budapesten az első időben különösen megdöbbentett.
- Ön keres lakótársat?
- Én.
- Éppen kapóra. Ma jöttem.
- Van már lakás?
- Van. Viola utca hat.
- Nézzük meg.
Megnéztük. Ebédelni mentünk. Testvérpoharat ittunk, és délután elrendezkedtünk. Misi másodéves volt. Bár filozopter, ő ajánlotta föl a te-tu-t, és ő foglalta le a szekrényben a felső polcokat. Kipróbálta az ágyakat, és ott is a jobbat választotta.
Mindez akkor föl se tűnt.
Krapek Misivel határozottan szimpatizáltam. Imponáló volt például a tájékozottsága.
- Budapesten csak egy nagy trafik van - mondta - a Váci utcában, legjobb azonban a tizenhetes dohány. Igazi dohányos csak csavart dohányt szí.
Vagy reggel, amikor iratkozni indultam, így szólt:
- Ne menj iratkozni. Egészen céltalan, gólya-dolog tolakodni. Majd az utolsó napon késő este tartsd oda az orrod, és simán beiratkozhatsz. A tyúkszemeid épek maradnak.
Tyúkszemeim nem voltak, de tényleg, bizonyos fölényes mosollyal gyönyörködtem másnap az egyetemi aulában nyüzsgő diákok tolongásán, akik az iratkozó helyiség vasajtaját botokkal döngették, és két óra hosszat is elvárakoztak a lélegzetfojtó, bordatörő tolongásban, míg bejuthattak. E pillanatban már tiszteltem Misit, jóllehet reggel bizonyos visszatetszéssel konstatáltam, hogy fogát nem mossa, nincs is fogkeféje, és gallérját, amely legalábbis négynapos lehetett, teljes lelki nyugalommal gombolja a nyakára.
Misi határozottan piszkos fiú volt. De mosdatlanságában valami filozófia rejlett, amit csak később ismertem meg egész teljességében.
Ha szennyesek voltak kézelői, rongyos a nyakkendője, és tisztátlanok a cipői, ez nem bántotta őt. Semmi érzékenység nem volt a fiúban. Például amikor egy hét múlva hazulról elemózsiás csomagot kaptam és megkínáltam, így szólt:
- Ezt a húst estére tedd el, vacsorára. Elég lesz kettőnknek. De ne híjj senkit, mert akkor éhen maradunk.
A rétesből azonban mindjárt kivett három darabot, s ezzel mintegy jelezte, hogy semmi kifogása, ha én is eszem. Azután leheveredett a kanapéra, és lassan csámcsogva ette a tésztát.
2.
Általában hozzászoktatott ahhoz, hogy a kanapé az övé. Eleinte tudniillik ebéd után mindig hazasietett, és okkupálta a fekvőhelyet. Később pedig, ha utánam is érkezett haza, úgy tűnt föl, mintha a kanapé a számára volna fönntartva. Ha nem keltem föl az első percben, hanyagul így szólt:
- Kérlek, engedj lefeküdni, nagyon fáradt vagyok. A Menzában ma megint gyalázatos ebéd volt.
Állandóan a Menzában étkezett. Segély után járni lusta volt, hát ebédjegyeket lumpolt az ismerőseitől; a néhány napra hazautazóktól, a fővárosban mulató rokonokkal ebédelőktől. Emellett szidta a kosztot, a kenyeret, a helyiséget. Ebédek után a Centrál Kávéházba ült be lapokat olvasni, hangosan kiabált, és mozgósította az egész pincértábort.
Hogy honnan szerezte a pénzt, nem tudom. Ő maga nem tanított és nem tanult. És semmi olyan tulajdonságát nem tudtam felfedezni, amivel e két munkálkodási ágon kívül pénzt szerezhetett volna. Az egyetemi hallgatók ugyanis, mint ezt kezdetben megállapítottam, vagy tanulnak, és e réven ösztöndíjakra pályáznak, vagy pedig tanítanak.
Misi egyiket se tette. Nyolctól tízig újságot olvasott az ágyban. Közben felkelt, mosdatlanul vajaskenyeret reggelizett...
Gyermekkorom óta belém csepegtették az elvet, hogy mosdatlan kézzel és szájjal reggelizni egyike a legkiválóbb ízléstelenségeknek -, nem lehet csodálni tehát, hogy Misire így szóltam:
- Hogy lehetsz ilyen malac?
Misi nem felelt, hanem miközben tele szájjal falta a vajaskenyeret, újat kent föl, hozzá az ablakból kiszedte a mézes-üvegemet, mézet öntött a vajaskenyérre és kijelentette, hogy ez a legjobb és legegészségesebb étel. Azután ragadós kezekkel visszafeküdt az ágyba.
Céltalannak tartottam minden további vitatkozást.
3.
Esténkint, ha háziasszonyunk bejött ágyazni, Misi rendesen nem volt még otthon. A szegény öregasszony, aki elhagyottan és magányosan élt, ilyenkor fölhasználta az alkalmat, és elmesélte bajait és igénytelen életének szomorú folyását. A férje vesebaját, a temetést, a gyermekeinek hálátlanságát. Részvéttel hallgattam, mert nagy elhagyatottsága hasonlított az én magányomhoz, amely az idegen fővárosban jó ideig mintegy rámnehezedett, és most kezdtem megérteni, hogy az élet jórészt nem örömökből és győzelmekből áll, hanem bánatból és küzdelemből.
Misi egy ilyen alkalommal hazajött, leheveredett a kanapéra és fütyült. Nem vett tudomást a szánalomra méltó tisztes öreg nőről. Viselkedése oly bántó volt, mintha azt mondta volna:
- Takarodjon ki!
Úgy látszik, a türelmes lakásadóasszonyt, aki Misi későn kelésével és nagy rendetlenségével szemben olyan elnéző volt, szintén felbosszantotta a viselkedése:
- Kedves Krapek úr - mondotta -, igaz, szükségem volna a pénzre. Azt tetszett mondani, hogy a héten fizet. Legalább a múlt hónapot fizesse ki!
- Milyen nap van ma? - kérdezte Misi hangosan, szinte támadólag.
- Hétfő - felelte az asszony.
- Szombaton megkapja! - kiabálta. - Most nem adhatok, mert sürgősebb fizetnivalóim vannak.
Az asszony szerényen köszönt és kiment.
- Te tartozol ennek a szegény asszonynak, és emellett mindennap kávéházba jársz? - kérdeztem csodálkozva.
- Így kell az ilyennel bánni - mondta Misi. - Szemtelenség! Ide bejön nyávogni, hazudni az ő bajairól és nyavalyáiról, azt hallgassam, és még fizessek is pontosan. Fizetek, amikor jólesik.
Bámultam Misit, és megvetettem egyszersmind. Otthon azt tanultam, hogy tartozni szégyen, és szegény embernek tartozni kétszeresen az. A fiú udvariatlansága kétszeresen visszatetszett.
- Ez a gyerek nem dolgozik, és a körülményekhez képest elég jól él. Ez kétségtelenül olyan valami, amihez tehetség kell.
Így okoskodtam, amikor hirtelen Misi a vállamra ütött.
- Pali - mondotta -, szombatig adj kölcsön tíz koronát.
- Kérlek alássan - mondottam, és átadtam tíz koronát.
- Savanyú pofát azonban ne vágj, mert a pénzedet vissza fogod kapni hiány nélkül szombaton.
Azzal zsebregyűrte a bankót, és az ablakban megvacsorázott a sonkámból.
- Ne gondold - mondotta -, hogy ez mindig így lesz. Jövő hónapban nem fogod győzni az evést. Az édesanyám most kissé beteges, de ha meggyógyul, ellát egész esztendőre való elemózsiával.
- Nem gondolok semmit - válaszoltam kissé hősileg -, természetes, hogy minden elemózsia közös. - És magamban úgy latolgattam a dolgokat, hogy inkább egye föl Misi mindenemet, csak az én édesanyám maradjon egészséges.
Misi ezen a napon fokozott respektust keltett bennem. Hamarosan lefeküdt, telecigarettázta a szobát, azután kijelentette, hogy aludni kell, mert holnap nagy dolgai vannak. Sok volt a tanulnivalóm, nem feküdtem le hát, hanem tovább olvastam. Misi kisvártatva szó nélkül fölkelt az ágyból, s elfújta a lámpát.
- Értsd meg, hogy holnap sok dolgom van, és aludnom kell.
Ennyi szemtelenség valósággal megdöbbentett. Lefeküdtem tehát.
4.
Másnap Misi három fiúval jött haza.
- Barátaim - mutatta be őket.
Úgy tűnt fel, mintha a három "barát" egészen egyforma fiziognómia lett volna. Alacsony homlokú, cvikkeres fiatalemberek, pattanásokkal és rosszanyagú szőke hajjal. Leültek, lefoglalták az asztalt, kártyát vettek elő és kalábereztek. Bosszantották egymást, szemenszedett kártyás kifejezésekkel mint csatakiáltásokkal növelték a küzdelem érdekességét, és hangosan kiabálva vitatták meg az érdekesebb vagy kétes játszmákat. Telefüstölték a szobát, és hatalmas zajt csaptak. Szegény háziasszony riadtan nyitott be, és arra kérte "szépen Krapek urat, hogy kicsit csendesebben legyenek".
- Ez hallatlan - mondta Misi felugorva, amikor az ajtó becsukódott - hallatlan arcátlanság, az én lakásomba be mer nyitni! Mi köze hozzá, hogy mit csinálok... Az én szobámba! No megállj, te vén utálatos banya!
Érthetetlen volt előttem, hogyan bosszankodhatik fel valaki ennyire efféle semmiségért. Misi valósággal tajtékzott. Még fél óra múlva, amikor már újra nyakig voltak a kártyázásban, közben fel-felkiáltott.
- No, majd adok én neked!
Sejtelmem sem volt, hogy mit akarhat. Elmentem hazulról, mert nem bírtam a zajt és ellenszenves lármás emberek társaságát, fölvonultam az egyetemi könyvtárba, levelet írtam apának, lefestettem Misi komiszságait, és hogy mennyire kellemetlen a vele való együttélés. A tíz koronáról azonban óvatosan hallgattam. Eszembe jutott t.i. apám egy régebbi figyelmeztetése:
- Megpumpolni ne hagyd magad. A pénzt ne verd a fogadhoz, mert ez utálatos, de azt se felejtsd el, hogy a balekot kinevetik.
5.
Aznap este Misi vacsora után felszedelőzködött. Egy cilinderskatulyát vett elő a szekrényből, az ablakpárkányra tette, majd így szólt:
- Pali, ehhez ne nyúlj!
Azzal elment. Az utcán azonban megállt, fölnyúlt az ablakba, levette a skatulyát és elvitte. Nem volt időm gondolkodni, hogy mindez miért történik, az analízis misztériumai foglaltak le.
Misi egy óra múlva visszatért a skatulyával.
- Hol voltál?
- Mi közöd hozzá? - felelte gorombán, és kotorászni kezdett a szekrényben.
Ezen az estén kissé fáradt voltam, szerettem volna beszélgetni pihenésképpen. De Misi nem volt rá kapható. Nem felelt a kérdéseimre.
- Krapek - mondtam -, azt hiszem, nem mondok titkot, ha kijelentem, miszerint komisz ember vagy.
Misi nem felelt, szennyes fehérneműit dobálta ki a szoba közepére. Soha nem láttam hasonló gyűjteményt. Nem volt benne két egyforma darab. Minden ing, minden harisnya más és más színű volt, nagyrészt foltozottak, és lehetőleg elütő színű vászonnal, vagy pamuttal stoppolva. Azt gondoltam magamban, hogy Misi anyja okvetlenül hanyag és nembánom nő lehet, mert különben lehetetlen, hogy ennyire magára hagyja gyermekét a filozófikus piszokban. Utólag el kell ismernem, hogy ez a következtetés nem volt egészen jogosult. Misit t.i. azok közé az emberek közé soroltam, akiket befolyásolni nehéz, akik a saját külön gusztusok szerint élik életüket.
Másnap ismétlődött a manipuláció a cilinderskatulyával. Harmadnap is. Negyednap is. Az ötödik napon így szólt Misi a háziasszonyhoz:
- A poloskák miatt két éjjel nem aludtam. Pedig maga azt mondta, hogy a lakásában nincsenek poloskák.
Az asszony majdnem sírva tiltakozott. Kijelentette, hogy nála poloska sohse volt, ő nem szokott hazudni, mutassanak neki egyetlenegy poloskát.
- Jó - mondta Misi -, az éjjel össze fogok szedni egy csomót, majd azután megmutatom, és gyönyörködhetik benne.
6.
Este egyik barátjával jött haza, megkínálta a sonkáimmal és almáimmal, megvacsoráztak, és kártyázni kezdtek, közben nagyokat nevettek. Nem avattak bele, hogy min mulatnak, és emiatt csaknem bosszankodni kezdtem.
Éjjel világosságra ébredtem. Misi gyertyafény mellett piszmogott az éjjeliszekrényen. Egy gyufaskatulyából szedett ki holmi apró tárgyakat, és gombostűre szurkálva egy dugóra tűzdelte őket. Fölültem az ágyamban. Misi megrezzent, és dühösen nézett rám.
- Vigyen el az ördög! - mondotta -, neked is most kell fölébredni.
- Igen - mondottam - most, mert nem érdektelen nézni, hogyan rendezed be a poloskagyűjteményedet.
- Remek példányok, mi? - szólt Misi, és megmutatta őket mintegy lekenyerezően.
- És még remekebb példány vagy te - mondottam ez alkalommal az idősebbet megillető tisztelet nélkül.
Tízet-húszat készített így ki Misi; vígan mozogtak a tűkön valamennyien. Aztán eloltotta a gyertyát, és hamarosan elaludt.
Reggel felöltözött. Fölhúzta az őszi kabátját, behítta a háziasszonyt a szobába, és a következő kis beszédet tartotta:
- Hallgasson ide. Maga azt mondta nekem, hogy itt nincs poloska. Azért vettem ki a lakást, mert reméltem, hogy egy ilyen megállapodott, öreg nő már nem hazudik, nem csapja be az embereket. Hát most nézzen ide. (És az asszony orra elé tartotta a gyűjteményt.) Ha én egy éjszaka ennyit fogok, mennyi lehet ebben az ágyban? Ezt le nem tagadhatja. Ezeket mind az éjjel fogtam. Ez a lakás egy poloskafészek. Én itt tovább nem maradok. És a lakáspénzt ki nem fizetem, mert becsapott. Zsákban macskát árult. Becsapott.
A szegény asszony olyan vörös volt a méregtől, mint a főtt rák. Kiabált.
- Hát tudja meg az úr, hogy amíg nem fizet, innen ki nem megy. A holmiját itt fogom tartani.
- A holmim - mondta Misi - tessék.
És kinyitotta a szekrényének az ajtaját.
A szekrény üres volt. Misi, mint aki pompásan rendezte a tablót - nagy lépésekkel távozott.
7.
Misivel nem sikerült találkoznom vagy egy hétig; pedig szerettem volna. Nem személye, hanem az összeg miatt, amellyel tartozott, s amelyre mindinkább szükségem lett volna. Végre összeakadtam vele a Kecskeméti utcában.
- Hol vagy - mondta -, ott lakol még annál az utálatos banyánál?
- Igen - feleltem -, és arra kérlek, sürgősen add meg a pénzemet, mert ma nem fogok tudni ebédelni.
- Miféle pénzedet? - kérdezte Misi.
- Amit kölcsönadtam. A tíz koronát.
- Te nekem sohse adtál semmiféle pénzt. De nem is kértem. Van nekem elég. (Kivette az erszényét, és megmutatta, hogy egy húszkoronás kuksol benne.) Húsz korona! Minek nekem kölcsön? Sohse tartoztam én senkinek.
Erre már kijöttem a béketűrésből, és lassan szótagolva ezt mondtam:
- Kedves Misi, bámullak. Ekkora gazembert, mint te, még nem láttam. Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is örülök - mondta Misi -, mert ekkora Palit, mint te vagy, cirkuszban kéne mutogatni.
Aznap kölcsönpénzből kellett ebédelnem. De sokat gondolkodtam az esetről bosszankodás nélkül és igen komolyan. Rájöttem, hogy pompás leckét kaptam csekély tíz koronáért. Megírtam tapasztalataimat és tanulságomat apámnak.
Apám beleegyezett, hogy magam lakjam, és így lassanként tanulhattam meg az életnek azt a nehéz tantárgyát, amelyben első kiváló tanárom Krapek Misi volt.
PALI
1.
Apám még a vasútnál is lelkemre kötötte:
- Keress lakótársat!
Másnap kiírtam az egyetemen egy kis cédulán:
LAKÓTÁRS KERESTETIK.
CÍM A KAPUSNÁL.
Harmadnap jelentkezett Misi.
- Krapek Mihály vagyok - mondta azzal a közömbösséggel, amely engem, a vidéki fiút Budapesten az első időben különösen megdöbbentett.
- Ön keres lakótársat?
- Én.
- Éppen kapóra. Ma jöttem.
- Van már lakás?
- Van. Viola utca hat.
- Nézzük meg.
Megnéztük. Ebédelni mentünk. Testvérpoharat ittunk, és délután elrendezkedtünk. Misi másodéves volt. Bár filozopter, ő ajánlotta föl a te-tu-t, és ő foglalta le a szekrényben a felső polcokat. Kipróbálta az ágyakat, és ott is a jobbat választotta.
Mindez akkor föl se tűnt.
Krapek Misivel határozottan szimpatizáltam. Imponáló volt például a tájékozottsága.
- Budapesten csak egy nagy trafik van - mondta - a Váci utcában, legjobb azonban a tizenhetes dohány. Igazi dohányos csak csavart dohányt szí.
Vagy reggel, amikor iratkozni indultam, így szólt:
- Ne menj iratkozni. Egészen céltalan, gólya-dolog tolakodni. Majd az utolsó napon késő este tartsd oda az orrod, és simán beiratkozhatsz. A tyúkszemeid épek maradnak.
Tyúkszemeim nem voltak, de tényleg, bizonyos fölényes mosollyal gyönyörködtem másnap az egyetemi aulában nyüzsgő diákok tolongásán, akik az iratkozó helyiség vasajtaját botokkal döngették, és két óra hosszat is elvárakoztak a lélegzetfojtó, bordatörő tolongásban, míg bejuthattak. E pillanatban már tiszteltem Misit, jóllehet reggel bizonyos visszatetszéssel konstatáltam, hogy fogát nem mossa, nincs is fogkeféje, és gallérját, amely legalábbis négynapos lehetett, teljes lelki nyugalommal gombolja a nyakára.
Misi határozottan piszkos fiú volt. De mosdatlanságában valami filozófia rejlett, amit csak később ismertem meg egész teljességében.
Ha szennyesek voltak kézelői, rongyos a nyakkendője, és tisztátlanok a cipői, ez nem bántotta őt. Semmi érzékenység nem volt a fiúban. Például amikor egy hét múlva hazulról elemózsiás csomagot kaptam és megkínáltam, így szólt:
- Ezt a húst estére tedd el, vacsorára. Elég lesz kettőnknek. De ne híjj senkit, mert akkor éhen maradunk.
A rétesből azonban mindjárt kivett három darabot, s ezzel mintegy jelezte, hogy semmi kifogása, ha én is eszem. Azután leheveredett a kanapéra, és lassan csámcsogva ette a tésztát.
2.
Általában hozzászoktatott ahhoz, hogy a kanapé az övé. Eleinte tudniillik ebéd után mindig hazasietett, és okkupálta a fekvőhelyet. Később pedig, ha utánam is érkezett haza, úgy tűnt föl, mintha a kanapé a számára volna fönntartva. Ha nem keltem föl az első percben, hanyagul így szólt:
- Kérlek, engedj lefeküdni, nagyon fáradt vagyok. A Menzában ma megint gyalázatos ebéd volt.
Állandóan a Menzában étkezett. Segély után járni lusta volt, hát ebédjegyeket lumpolt az ismerőseitől; a néhány napra hazautazóktól, a fővárosban mulató rokonokkal ebédelőktől. Emellett szidta a kosztot, a kenyeret, a helyiséget. Ebédek után a Centrál Kávéházba ült be lapokat olvasni, hangosan kiabált, és mozgósította az egész pincértábort.
Hogy honnan szerezte a pénzt, nem tudom. Ő maga nem tanított és nem tanult. És semmi olyan tulajdonságát nem tudtam felfedezni, amivel e két munkálkodási ágon kívül pénzt szerezhetett volna. Az egyetemi hallgatók ugyanis, mint ezt kezdetben megállapítottam, vagy tanulnak, és e réven ösztöndíjakra pályáznak, vagy pedig tanítanak.
Misi egyiket se tette. Nyolctól tízig újságot olvasott az ágyban. Közben felkelt, mosdatlanul vajaskenyeret reggelizett...
Gyermekkorom óta belém csepegtették az elvet, hogy mosdatlan kézzel és szájjal reggelizni egyike a legkiválóbb ízléstelenségeknek -, nem lehet csodálni tehát, hogy Misire így szóltam:
- Hogy lehetsz ilyen malac?
Misi nem felelt, hanem miközben tele szájjal falta a vajaskenyeret, újat kent föl, hozzá az ablakból kiszedte a mézes-üvegemet, mézet öntött a vajaskenyérre és kijelentette, hogy ez a legjobb és legegészségesebb étel. Azután ragadós kezekkel visszafeküdt az ágyba.
Céltalannak tartottam minden további vitatkozást.
3.
Esténkint, ha háziasszonyunk bejött ágyazni, Misi rendesen nem volt még otthon. A szegény öregasszony, aki elhagyottan és magányosan élt, ilyenkor fölhasználta az alkalmat, és elmesélte bajait és igénytelen életének szomorú folyását. A férje vesebaját, a temetést, a gyermekeinek hálátlanságát. Részvéttel hallgattam, mert nagy elhagyatottsága hasonlított az én magányomhoz, amely az idegen fővárosban jó ideig mintegy rámnehezedett, és most kezdtem megérteni, hogy az élet jórészt nem örömökből és győzelmekből áll, hanem bánatból és küzdelemből.
Misi egy ilyen alkalommal hazajött, leheveredett a kanapéra és fütyült. Nem vett tudomást a szánalomra méltó tisztes öreg nőről. Viselkedése oly bántó volt, mintha azt mondta volna:
- Takarodjon ki!
Úgy látszik, a türelmes lakásadóasszonyt, aki Misi későn kelésével és nagy rendetlenségével szemben olyan elnéző volt, szintén felbosszantotta a viselkedése:
- Kedves Krapek úr - mondotta -, igaz, szükségem volna a pénzre. Azt tetszett mondani, hogy a héten fizet. Legalább a múlt hónapot fizesse ki!
- Milyen nap van ma? - kérdezte Misi hangosan, szinte támadólag.
- Hétfő - felelte az asszony.
- Szombaton megkapja! - kiabálta. - Most nem adhatok, mert sürgősebb fizetnivalóim vannak.
Az asszony szerényen köszönt és kiment.
- Te tartozol ennek a szegény asszonynak, és emellett mindennap kávéházba jársz? - kérdeztem csodálkozva.
- Így kell az ilyennel bánni - mondta Misi. - Szemtelenség! Ide bejön nyávogni, hazudni az ő bajairól és nyavalyáiról, azt hallgassam, és még fizessek is pontosan. Fizetek, amikor jólesik.
Bámultam Misit, és megvetettem egyszersmind. Otthon azt tanultam, hogy tartozni szégyen, és szegény embernek tartozni kétszeresen az. A fiú udvariatlansága kétszeresen visszatetszett.
- Ez a gyerek nem dolgozik, és a körülményekhez képest elég jól él. Ez kétségtelenül olyan valami, amihez tehetség kell.
Így okoskodtam, amikor hirtelen Misi a vállamra ütött.
- Pali - mondotta -, szombatig adj kölcsön tíz koronát.
- Kérlek alássan - mondottam, és átadtam tíz koronát.
- Savanyú pofát azonban ne vágj, mert a pénzedet vissza fogod kapni hiány nélkül szombaton.
Azzal zsebregyűrte a bankót, és az ablakban megvacsorázott a sonkámból.
- Ne gondold - mondotta -, hogy ez mindig így lesz. Jövő hónapban nem fogod győzni az evést. Az édesanyám most kissé beteges, de ha meggyógyul, ellát egész esztendőre való elemózsiával.
- Nem gondolok semmit - válaszoltam kissé hősileg -, természetes, hogy minden elemózsia közös. - És magamban úgy latolgattam a dolgokat, hogy inkább egye föl Misi mindenemet, csak az én édesanyám maradjon egészséges.
Misi ezen a napon fokozott respektust keltett bennem. Hamarosan lefeküdt, telecigarettázta a szobát, azután kijelentette, hogy aludni kell, mert holnap nagy dolgai vannak. Sok volt a tanulnivalóm, nem feküdtem le hát, hanem tovább olvastam. Misi kisvártatva szó nélkül fölkelt az ágyból, s elfújta a lámpát.
- Értsd meg, hogy holnap sok dolgom van, és aludnom kell.
Ennyi szemtelenség valósággal megdöbbentett. Lefeküdtem tehát.
4.
Másnap Misi három fiúval jött haza.
- Barátaim - mutatta be őket.
Úgy tűnt fel, mintha a három "barát" egészen egyforma fiziognómia lett volna. Alacsony homlokú, cvikkeres fiatalemberek, pattanásokkal és rosszanyagú szőke hajjal. Leültek, lefoglalták az asztalt, kártyát vettek elő és kalábereztek. Bosszantották egymást, szemenszedett kártyás kifejezésekkel mint csatakiáltásokkal növelték a küzdelem érdekességét, és hangosan kiabálva vitatták meg az érdekesebb vagy kétes játszmákat. Telefüstölték a szobát, és hatalmas zajt csaptak. Szegény háziasszony riadtan nyitott be, és arra kérte "szépen Krapek urat, hogy kicsit csendesebben legyenek".
- Ez hallatlan - mondta Misi felugorva, amikor az ajtó becsukódott - hallatlan arcátlanság, az én lakásomba be mer nyitni! Mi köze hozzá, hogy mit csinálok... Az én szobámba! No megállj, te vén utálatos banya!
Érthetetlen volt előttem, hogyan bosszankodhatik fel valaki ennyire efféle semmiségért. Misi valósággal tajtékzott. Még fél óra múlva, amikor már újra nyakig voltak a kártyázásban, közben fel-felkiáltott.
- No, majd adok én neked!
Sejtelmem sem volt, hogy mit akarhat. Elmentem hazulról, mert nem bírtam a zajt és ellenszenves lármás emberek társaságát, fölvonultam az egyetemi könyvtárba, levelet írtam apának, lefestettem Misi komiszságait, és hogy mennyire kellemetlen a vele való együttélés. A tíz koronáról azonban óvatosan hallgattam. Eszembe jutott t.i. apám egy régebbi figyelmeztetése:
- Megpumpolni ne hagyd magad. A pénzt ne verd a fogadhoz, mert ez utálatos, de azt se felejtsd el, hogy a balekot kinevetik.
5.
Aznap este Misi vacsora után felszedelőzködött. Egy cilinderskatulyát vett elő a szekrényből, az ablakpárkányra tette, majd így szólt:
- Pali, ehhez ne nyúlj!
Azzal elment. Az utcán azonban megállt, fölnyúlt az ablakba, levette a skatulyát és elvitte. Nem volt időm gondolkodni, hogy mindez miért történik, az analízis misztériumai foglaltak le.
Misi egy óra múlva visszatért a skatulyával.
- Hol voltál?
- Mi közöd hozzá? - felelte gorombán, és kotorászni kezdett a szekrényben.
Ezen az estén kissé fáradt voltam, szerettem volna beszélgetni pihenésképpen. De Misi nem volt rá kapható. Nem felelt a kérdéseimre.
- Krapek - mondtam -, azt hiszem, nem mondok titkot, ha kijelentem, miszerint komisz ember vagy.
Misi nem felelt, szennyes fehérneműit dobálta ki a szoba közepére. Soha nem láttam hasonló gyűjteményt. Nem volt benne két egyforma darab. Minden ing, minden harisnya más és más színű volt, nagyrészt foltozottak, és lehetőleg elütő színű vászonnal, vagy pamuttal stoppolva. Azt gondoltam magamban, hogy Misi anyja okvetlenül hanyag és nembánom nő lehet, mert különben lehetetlen, hogy ennyire magára hagyja gyermekét a filozófikus piszokban. Utólag el kell ismernem, hogy ez a következtetés nem volt egészen jogosult. Misit t.i. azok közé az emberek közé soroltam, akiket befolyásolni nehéz, akik a saját külön gusztusok szerint élik életüket.
Másnap ismétlődött a manipuláció a cilinderskatulyával. Harmadnap is. Negyednap is. Az ötödik napon így szólt Misi a háziasszonyhoz:
- A poloskák miatt két éjjel nem aludtam. Pedig maga azt mondta, hogy a lakásában nincsenek poloskák.
Az asszony majdnem sírva tiltakozott. Kijelentette, hogy nála poloska sohse volt, ő nem szokott hazudni, mutassanak neki egyetlenegy poloskát.
- Jó - mondta Misi -, az éjjel össze fogok szedni egy csomót, majd azután megmutatom, és gyönyörködhetik benne.
6.
Este egyik barátjával jött haza, megkínálta a sonkáimmal és almáimmal, megvacsoráztak, és kártyázni kezdtek, közben nagyokat nevettek. Nem avattak bele, hogy min mulatnak, és emiatt csaknem bosszankodni kezdtem.
Éjjel világosságra ébredtem. Misi gyertyafény mellett piszmogott az éjjeliszekrényen. Egy gyufaskatulyából szedett ki holmi apró tárgyakat, és gombostűre szurkálva egy dugóra tűzdelte őket. Fölültem az ágyamban. Misi megrezzent, és dühösen nézett rám.
- Vigyen el az ördög! - mondotta -, neked is most kell fölébredni.
- Igen - mondottam - most, mert nem érdektelen nézni, hogyan rendezed be a poloskagyűjteményedet.
- Remek példányok, mi? - szólt Misi, és megmutatta őket mintegy lekenyerezően.
- És még remekebb példány vagy te - mondottam ez alkalommal az idősebbet megillető tisztelet nélkül.
Tízet-húszat készített így ki Misi; vígan mozogtak a tűkön valamennyien. Aztán eloltotta a gyertyát, és hamarosan elaludt.
Reggel felöltözött. Fölhúzta az őszi kabátját, behítta a háziasszonyt a szobába, és a következő kis beszédet tartotta:
- Hallgasson ide. Maga azt mondta nekem, hogy itt nincs poloska. Azért vettem ki a lakást, mert reméltem, hogy egy ilyen megállapodott, öreg nő már nem hazudik, nem csapja be az embereket. Hát most nézzen ide. (És az asszony orra elé tartotta a gyűjteményt.) Ha én egy éjszaka ennyit fogok, mennyi lehet ebben az ágyban? Ezt le nem tagadhatja. Ezeket mind az éjjel fogtam. Ez a lakás egy poloskafészek. Én itt tovább nem maradok. És a lakáspénzt ki nem fizetem, mert becsapott. Zsákban macskát árult. Becsapott.
A szegény asszony olyan vörös volt a méregtől, mint a főtt rák. Kiabált.
- Hát tudja meg az úr, hogy amíg nem fizet, innen ki nem megy. A holmiját itt fogom tartani.
- A holmim - mondta Misi - tessék.
És kinyitotta a szekrényének az ajtaját.
A szekrény üres volt. Misi, mint aki pompásan rendezte a tablót - nagy lépésekkel távozott.
7.
Misivel nem sikerült találkoznom vagy egy hétig; pedig szerettem volna. Nem személye, hanem az összeg miatt, amellyel tartozott, s amelyre mindinkább szükségem lett volna. Végre összeakadtam vele a Kecskeméti utcában.
- Hol vagy - mondta -, ott lakol még annál az utálatos banyánál?
- Igen - feleltem -, és arra kérlek, sürgősen add meg a pénzemet, mert ma nem fogok tudni ebédelni.
- Miféle pénzedet? - kérdezte Misi.
- Amit kölcsönadtam. A tíz koronát.
- Te nekem sohse adtál semmiféle pénzt. De nem is kértem. Van nekem elég. (Kivette az erszényét, és megmutatta, hogy egy húszkoronás kuksol benne.) Húsz korona! Minek nekem kölcsön? Sohse tartoztam én senkinek.
Erre már kijöttem a béketűrésből, és lassan szótagolva ezt mondtam:
- Kedves Misi, bámullak. Ekkora gazembert, mint te, még nem láttam. Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is örülök - mondta Misi -, mert ekkora Palit, mint te vagy, cirkuszban kéne mutogatni.
Aznap kölcsönpénzből kellett ebédelnem. De sokat gondolkodtam az esetről bosszankodás nélkül és igen komolyan. Rájöttem, hogy pompás leckét kaptam csekély tíz koronáért. Megírtam tapasztalataimat és tanulságomat apámnak.
Apám beleegyezett, hogy magam lakjam, és így lassanként tanulhattam meg az életnek azt a nehéz tantárgyát, amelyben első kiváló tanárom Krapek Misi volt.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#175
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 07. 13:15
NERVUS RERUM
Épp egy éve történt.
Egy szelesre váló, de gyönyörű októberi nap estéjén az Andrássy úton belém ütközött Huszár Sándor. Sándor sajátságos állapotban volt. Sohase láttam azelőtt ilyennek. Ez a vidám, kemény, élénk fiú most tétovázva lépkedett lecsüggesztett fejjel. A két keze - mint két súlyos vasnehezék - a felöltő zsebeiben. A kabátja nyitva. A gallér félig, rendetlenül fölhajtva. Az egyik cipőjének a szalagja kibomolva.
Az egész ember le volt horgasztva, be volt horpasztva, mintha egy láthatatlan óriás kéz felülről nyomta volna a fejét. A szemei kidülledten, megkínzottan bámulták az aszfaltot.
- Sándor - kiáltottam rá -, Sándor, mi lelt!
Megállt, rámnézett, nem felelt.
- Ne komédiázz - mondtam -, mi van veled, beszélj!?
- Mi van velem - motyogta Sándor -, mi van velem... hát esz a fene. Hát nem látod rajtam, hogy esz a fene.
Az utolsó szavakat majdnem siránkozó hangon mondta. Nagyon megsajnáltam Sándort, bevittem a legközelebbi kávéházba, puncsot itattam vele. Körülbelül tíz perc alatt kifejtette a hatást az erős puncs, és Sándor beszélni kezdett.
- Barátom - mondta -, tudd meg, hogy egy szerencsétlen barmot látsz magad előtt. Szánalomra méltó, buta dolgot csináltam ma, egy olyan emeletes szamárságot, helyrehozhatatlan együgyűséget, hogy sohase fogom kiheverni. Egész életemben bosszankodni fogok, és csikorgatni fogom a fogamat, hogy ilyesmi megtörténhetett velem.
Jól ismertem Huszár Sándort, közbeszóltam tehát:
- Látom már, öregem, hogy nő van a dologban.
- Igen - mondta Sándor - mi lenne más. Nő - és de még hozzá milyen nő.
Szegény fiú arca egészen eltorzult a fájdalomtól. Sürgettem:
- Beszélj, beszélj, Sándor.
- Azt tudod, ugye, hogy a nyáron négy hétig lenn voltam Borszéken. A szüleim ott nyaraltak, és az idén az egész szabadságomat velök töltöttem. Azaz dehogy, csak velök akartam tölteni. Tudod, azzal utaztam el Pestről, hogy no most négy hetet pihenek, nem udvarolok, nem sportolok, lustálkodni fogok. Elhatároztam, hogy erőt gyűjtök az ügyvédi vizsgára, kedvébe járok az édesanyámnak, és még azt is megteszem, hogy politizálok délutánonként az apámmal. Az első két nap ment minden.
A harmadik nap azonban a reggelinél föltűnt a láthatáron ez az asszony, a lánynevén nevezem, Anna. Kegyetlenül hangosan dobogni kezdett a szívem, amikor megláttam. Mit magyarázzam neked: egy nő, akire a legnagyobb mértékben diszponáltam és diszponálok. Középtermetű, telt, de tökéletes forma. Kissé hosszú derék, de az egész asszony ruganyos, kemény, mint egy gumilabda. Szőke haj, kék szemek, tudod, olyan lilába átmenő kék, amelyik este mindig könnyesnek tetszik. Rohantam a fürdőtitkárhoz. Kitudtam róla mindent, amit lehetett. Férjes asszony, egy barátnőjével van, tegnap érkeztek, olcsóbb szobát vettek. A titkár még aznap délután bemutatott. Ettől kezdve én megszűntem jó fiú lenni. Mindig vele voltam. Két huncut kis kedves asszonyok voltak a barátnőjével. Még aznap annak is akadt udvarlója, és így egyedül lehettünk.
Külön meg kell neked említenem Anna hangját. Rendkívül érzéki, csiklandós hangja volt, csengő és lágy hang, valami sajátságos zamattal, ami a mélyről jő, a mellből, vagy tudom is én honnan. Bizonyosan ismersz ilyen hangú nőt.
Mit mondjak még neked róla? Bolondultam utána. Már a közelléte megmámorosított. Vágytam rá minden áron. Nem is volt nehéz megértetnem magam vele. Értelmes nő volt. Értette a szerelmet, érezte a vágyamat, és izgatták az én izgalmaim. De kijelentette, hogy az urát nem szándékozik megcsalni. A legőrültebb flörtölések után is nyomban víg volt, dalolt. Egy csókban egy pillanat alatt föl tudott forrni, de rögtön kihűlt. Szóval, kérlek, értsd meg, hogy miért érdekelt engem ez a nő. Mert sajátságos, veszedelmes, bájos kis állat volt, akihez hasonlót se láttam soha. Unikum. A harmadik hét végén már imádtam a kétségbeesésig. A negyedik hét végén, amikor vissza kellett jönnöm Pestre, csaknem sírtam a vágytól és a dühtől. Mert hiába volt minden mesterkedés - nem akart az enyém lenni. Miért voltam dühös? Mert éreztem, hogy valami sohase pótolhatót, valami csodadolgot mulasztok el, és mert éreztem, hogy tetszem neki, hogy vágyik reám.
Nem szerettük egymást. Erről szó sem volt, nem is lehetett. De vágytunk egymásra olyan brutális nagy vággyal, amit csak a reggeltől estig szabadban való tartózkodás ad az emberbe. És ebben is volt valami szép. Semmi szellemit nem lehetett fölfedezni a viszonyunkban, merőben testi viszony volt.
Elváltunk. Az asszony vidéki. Elmondta, hogy Pesten nincsenek rokonai, az ura városi hivatalnok, semmi mód nincs rá, hogy találkozzunk, hacsak jövőre valami fürdőben nem. Mégis elkérte a lakásom címét. Esetleg megesik - mondta -, hogy Pestre kerülök.
Visszajöttem. Elmúlt az augusztus. Azokon a meleg pesti éjszakákon, amikor hazafelé bandukoltam Budáról vagy a Ligetből - a magános utcákon nemegyszer csengett a fülembe az Anna impertinens nevetése. Impertinens nevetése volt, tudod... mint amikor valakit csiklandoznak. Különben nem leveleztünk. Még egy kártyát sem küldtem neki. Az ilyenben fatalista vagyok. Ha a szerencse kedvezni fog, s ha még kelleni fogok neki - mondtam magamban -, majd találkozunk. Elmúlt a szeptember is. Már csak ritkán gondoltam rá.
És ma reggel, barátom, kopognak az ajtómon. Egy hordár lép a szobába. Anna küldte. Azt írta, hogy Pesten van, és hogy tíz órakor találkozzunk a Baross téren, a Keleti pályaudvar előtt, biztosan vár, és az egész napot együtt töltjük. Erre, barátom, kiugrom az ágyból, és eszeveszetten öltözködni kezdek. A sógoromnál lakom. Elkövetem azt a mulasztást, hogy nem csinálok tervet, nem nézek órát, hanem vaktában sietek. Mikor fölöltözöm, elrohanok reggeli és cigaretta nélkül egyenesen a borbélyhoz. Ott rögtön megborotválnak. Az egész idő alatt siettetem és izgatom a borbélyt, aki természetszerűen megvág. De ez semmi, amint fizetek, kellemetlen meglepetés ér. Öt koronám volt mindössze és néhány nikkelpénzem. Gondolkozom magamban, mit csináljak. A sógorom már elment a hivatalba, a nővéremtől nem akartam pénzt kérni. Hiszen csak tegnap adott kölcsön húsz koronát. Meg nem is szeretek visszamenni. Babonás vagyok.
Legalábbis hetven koronára volt szükségem. Kocsi húsz korona, ebéd pezsgővel minimum harminc korona, egyéb költségek húsz korona.
Fél tíz volt. Vissza kellett volna mennem, és a nénémtől elkérni ezt az összeget. Mit tettem ehelyett? Nekiindultam a Váci utcának. Azt reméltem, hogy ismerőssel találkozom, akitől kölcsönkérem a pénzt, azután sietve kocsira ülök és kihajtok a pályaudvarhoz, és még ott találom; kire gondoltam, nem tudom, őrült voltam, tisztára megzavart ez a váratlan fordulat. Nézem az embereket, keresek egy ismerős arcot, nincs senki. Leérek az Eskü térig. Gondolom magamban, benézek az egyetemre. Bizonyosan lesz valaki az előcsarnokban. Ekkor néztem meg újra az órámat, pont tíz óra volt.
Mit kellett volna most tenni? Konflisra ülni, hazahajtani, és a nővéremtől pénzt kérni. Nem, én ehelyett bementem az egyetemre, körüljártam a földszinti folyosókat, még a questurába is benéztem. Senki, senki. Gyilkolni tudtam volna. Pénz nélkül pedig nem lehet elindulni, tudniillik ez a rögeszme gyökerezett belém. Kijövök az egyetemről, végigmegyek a Kecskeméti utcán. Nézek, meresztem a szemeimet, szimatolok egy ismerős arcot. Nincs senki. Most jut eszembe az órám aranylánca. Erre futva, értsd meg ezt, futva visszaszaladok a Ferenciek terére a zálogházba. Négy ember volt előttem a becsüsnél. Legalább öt percet vesztettem. Végre rám került a sor. A becsüs azt mondta, negyvenkét korona. Én erre feldühösödök, hogy a drága láncomért, amelyért az apám százhúsz koronát adott, csak ennyit akarnak adni, és szó nélkül kimegyek. Ez volt a második óriási hiba. Most belátom, hogy elvégre ezzel az összeggel is elég jól el lehetett volna rendezni a házasságtörést, de akkor lehetetlennek látszott, hogy ezt a csodálatos és ezerszer vágyott nőt - hogy úgy mondjam - ne első osztályú módon tegyem magamévá.
Most még mindig lehetett volna hazahajtani. Negyed tizenegy volt. Nem tettem. Elindultam a Kossuth utcán föl a Keleti pályaudvar felé. Azt gondoltam, hogy a Rákóczi út elég hosszú, biztosan találok ismerőst, és még idejében ki is érek. Azzal vigasztaltam magam, hogy az egész Rákóczi út tíz perc járás. De nem ám akkor, ha az ember az utca mindkét oldalát figyeli. Háromnegyed tizenegyre értem gyalog, rogyadozva az izgalomtól a Baross térre. A pályaudvar előtti tér üres volt. Világos, hogy már elment. Vártam tizenkettőig, de minden remény nélkül. Rettenetesen éreztem magam. Átmentem villamoson Budára, megfürödtem, megebédeltem, meg akartam menteni a napot, és meg akartam javítani a közérzésemet, ami gyalázatos volt.
Újabb óriási hiba. Haza kellett volna menni. De csak délután négy óra felé kerültem haza. A néném fogadott:
- Mi az - mondta -, hogy egész nap csavarogsz, míg itthon minden félórában hordárok keresnek. Három női levelet kaptál. - És ideadta a leveleket.
- Csak lassan - mondtam magamban - csak lassan.
A szobámba mentem, és ott olvastam el őket, és aztán sírtam, barátom, és ütöttem az asztalt. Ide nézz.
Sándor három levelet szedett elő. Kávéházi levélpapirosra voltak írva valami komisz, apró, rosszul faragott ceruzával, amilyeneket asszonyok rejtegetnek a kis kézi táskáikban.
Az első:
Vártam fél tizenegyig a Baross téren, és egyig a Pannónia étteremben fogom várni.
A második:
Kettő húszkor indul a vonatom a Keletiről, a váróteremben még talán találkozhatunk.
A harmadik:
Megyek haza, sajnos nem maradhatok tovább, kár, hogy nem láthattam, tíz perc múlva elutazom.
Háromszor is végigolvastam a leveleket. Nem vigasztaltam Sándort. Magam is majdnem el voltam keseredve.
Épp egy éve történt.
Egy szelesre váló, de gyönyörű októberi nap estéjén az Andrássy úton belém ütközött Huszár Sándor. Sándor sajátságos állapotban volt. Sohase láttam azelőtt ilyennek. Ez a vidám, kemény, élénk fiú most tétovázva lépkedett lecsüggesztett fejjel. A két keze - mint két súlyos vasnehezék - a felöltő zsebeiben. A kabátja nyitva. A gallér félig, rendetlenül fölhajtva. Az egyik cipőjének a szalagja kibomolva.
Az egész ember le volt horgasztva, be volt horpasztva, mintha egy láthatatlan óriás kéz felülről nyomta volna a fejét. A szemei kidülledten, megkínzottan bámulták az aszfaltot.
- Sándor - kiáltottam rá -, Sándor, mi lelt!
Megállt, rámnézett, nem felelt.
- Ne komédiázz - mondtam -, mi van veled, beszélj!?
- Mi van velem - motyogta Sándor -, mi van velem... hát esz a fene. Hát nem látod rajtam, hogy esz a fene.
Az utolsó szavakat majdnem siránkozó hangon mondta. Nagyon megsajnáltam Sándort, bevittem a legközelebbi kávéházba, puncsot itattam vele. Körülbelül tíz perc alatt kifejtette a hatást az erős puncs, és Sándor beszélni kezdett.
- Barátom - mondta -, tudd meg, hogy egy szerencsétlen barmot látsz magad előtt. Szánalomra méltó, buta dolgot csináltam ma, egy olyan emeletes szamárságot, helyrehozhatatlan együgyűséget, hogy sohase fogom kiheverni. Egész életemben bosszankodni fogok, és csikorgatni fogom a fogamat, hogy ilyesmi megtörténhetett velem.
Jól ismertem Huszár Sándort, közbeszóltam tehát:
- Látom már, öregem, hogy nő van a dologban.
- Igen - mondta Sándor - mi lenne más. Nő - és de még hozzá milyen nő.
Szegény fiú arca egészen eltorzult a fájdalomtól. Sürgettem:
- Beszélj, beszélj, Sándor.
- Azt tudod, ugye, hogy a nyáron négy hétig lenn voltam Borszéken. A szüleim ott nyaraltak, és az idén az egész szabadságomat velök töltöttem. Azaz dehogy, csak velök akartam tölteni. Tudod, azzal utaztam el Pestről, hogy no most négy hetet pihenek, nem udvarolok, nem sportolok, lustálkodni fogok. Elhatároztam, hogy erőt gyűjtök az ügyvédi vizsgára, kedvébe járok az édesanyámnak, és még azt is megteszem, hogy politizálok délutánonként az apámmal. Az első két nap ment minden.
A harmadik nap azonban a reggelinél föltűnt a láthatáron ez az asszony, a lánynevén nevezem, Anna. Kegyetlenül hangosan dobogni kezdett a szívem, amikor megláttam. Mit magyarázzam neked: egy nő, akire a legnagyobb mértékben diszponáltam és diszponálok. Középtermetű, telt, de tökéletes forma. Kissé hosszú derék, de az egész asszony ruganyos, kemény, mint egy gumilabda. Szőke haj, kék szemek, tudod, olyan lilába átmenő kék, amelyik este mindig könnyesnek tetszik. Rohantam a fürdőtitkárhoz. Kitudtam róla mindent, amit lehetett. Férjes asszony, egy barátnőjével van, tegnap érkeztek, olcsóbb szobát vettek. A titkár még aznap délután bemutatott. Ettől kezdve én megszűntem jó fiú lenni. Mindig vele voltam. Két huncut kis kedves asszonyok voltak a barátnőjével. Még aznap annak is akadt udvarlója, és így egyedül lehettünk.
Külön meg kell neked említenem Anna hangját. Rendkívül érzéki, csiklandós hangja volt, csengő és lágy hang, valami sajátságos zamattal, ami a mélyről jő, a mellből, vagy tudom is én honnan. Bizonyosan ismersz ilyen hangú nőt.
Mit mondjak még neked róla? Bolondultam utána. Már a közelléte megmámorosított. Vágytam rá minden áron. Nem is volt nehéz megértetnem magam vele. Értelmes nő volt. Értette a szerelmet, érezte a vágyamat, és izgatták az én izgalmaim. De kijelentette, hogy az urát nem szándékozik megcsalni. A legőrültebb flörtölések után is nyomban víg volt, dalolt. Egy csókban egy pillanat alatt föl tudott forrni, de rögtön kihűlt. Szóval, kérlek, értsd meg, hogy miért érdekelt engem ez a nő. Mert sajátságos, veszedelmes, bájos kis állat volt, akihez hasonlót se láttam soha. Unikum. A harmadik hét végén már imádtam a kétségbeesésig. A negyedik hét végén, amikor vissza kellett jönnöm Pestre, csaknem sírtam a vágytól és a dühtől. Mert hiába volt minden mesterkedés - nem akart az enyém lenni. Miért voltam dühös? Mert éreztem, hogy valami sohase pótolhatót, valami csodadolgot mulasztok el, és mert éreztem, hogy tetszem neki, hogy vágyik reám.
Nem szerettük egymást. Erről szó sem volt, nem is lehetett. De vágytunk egymásra olyan brutális nagy vággyal, amit csak a reggeltől estig szabadban való tartózkodás ad az emberbe. És ebben is volt valami szép. Semmi szellemit nem lehetett fölfedezni a viszonyunkban, merőben testi viszony volt.
Elváltunk. Az asszony vidéki. Elmondta, hogy Pesten nincsenek rokonai, az ura városi hivatalnok, semmi mód nincs rá, hogy találkozzunk, hacsak jövőre valami fürdőben nem. Mégis elkérte a lakásom címét. Esetleg megesik - mondta -, hogy Pestre kerülök.
Visszajöttem. Elmúlt az augusztus. Azokon a meleg pesti éjszakákon, amikor hazafelé bandukoltam Budáról vagy a Ligetből - a magános utcákon nemegyszer csengett a fülembe az Anna impertinens nevetése. Impertinens nevetése volt, tudod... mint amikor valakit csiklandoznak. Különben nem leveleztünk. Még egy kártyát sem küldtem neki. Az ilyenben fatalista vagyok. Ha a szerencse kedvezni fog, s ha még kelleni fogok neki - mondtam magamban -, majd találkozunk. Elmúlt a szeptember is. Már csak ritkán gondoltam rá.
És ma reggel, barátom, kopognak az ajtómon. Egy hordár lép a szobába. Anna küldte. Azt írta, hogy Pesten van, és hogy tíz órakor találkozzunk a Baross téren, a Keleti pályaudvar előtt, biztosan vár, és az egész napot együtt töltjük. Erre, barátom, kiugrom az ágyból, és eszeveszetten öltözködni kezdek. A sógoromnál lakom. Elkövetem azt a mulasztást, hogy nem csinálok tervet, nem nézek órát, hanem vaktában sietek. Mikor fölöltözöm, elrohanok reggeli és cigaretta nélkül egyenesen a borbélyhoz. Ott rögtön megborotválnak. Az egész idő alatt siettetem és izgatom a borbélyt, aki természetszerűen megvág. De ez semmi, amint fizetek, kellemetlen meglepetés ér. Öt koronám volt mindössze és néhány nikkelpénzem. Gondolkozom magamban, mit csináljak. A sógorom már elment a hivatalba, a nővéremtől nem akartam pénzt kérni. Hiszen csak tegnap adott kölcsön húsz koronát. Meg nem is szeretek visszamenni. Babonás vagyok.
Legalábbis hetven koronára volt szükségem. Kocsi húsz korona, ebéd pezsgővel minimum harminc korona, egyéb költségek húsz korona.
Fél tíz volt. Vissza kellett volna mennem, és a nénémtől elkérni ezt az összeget. Mit tettem ehelyett? Nekiindultam a Váci utcának. Azt reméltem, hogy ismerőssel találkozom, akitől kölcsönkérem a pénzt, azután sietve kocsira ülök és kihajtok a pályaudvarhoz, és még ott találom; kire gondoltam, nem tudom, őrült voltam, tisztára megzavart ez a váratlan fordulat. Nézem az embereket, keresek egy ismerős arcot, nincs senki. Leérek az Eskü térig. Gondolom magamban, benézek az egyetemre. Bizonyosan lesz valaki az előcsarnokban. Ekkor néztem meg újra az órámat, pont tíz óra volt.
Mit kellett volna most tenni? Konflisra ülni, hazahajtani, és a nővéremtől pénzt kérni. Nem, én ehelyett bementem az egyetemre, körüljártam a földszinti folyosókat, még a questurába is benéztem. Senki, senki. Gyilkolni tudtam volna. Pénz nélkül pedig nem lehet elindulni, tudniillik ez a rögeszme gyökerezett belém. Kijövök az egyetemről, végigmegyek a Kecskeméti utcán. Nézek, meresztem a szemeimet, szimatolok egy ismerős arcot. Nincs senki. Most jut eszembe az órám aranylánca. Erre futva, értsd meg ezt, futva visszaszaladok a Ferenciek terére a zálogházba. Négy ember volt előttem a becsüsnél. Legalább öt percet vesztettem. Végre rám került a sor. A becsüs azt mondta, negyvenkét korona. Én erre feldühösödök, hogy a drága láncomért, amelyért az apám százhúsz koronát adott, csak ennyit akarnak adni, és szó nélkül kimegyek. Ez volt a második óriási hiba. Most belátom, hogy elvégre ezzel az összeggel is elég jól el lehetett volna rendezni a házasságtörést, de akkor lehetetlennek látszott, hogy ezt a csodálatos és ezerszer vágyott nőt - hogy úgy mondjam - ne első osztályú módon tegyem magamévá.
Most még mindig lehetett volna hazahajtani. Negyed tizenegy volt. Nem tettem. Elindultam a Kossuth utcán föl a Keleti pályaudvar felé. Azt gondoltam, hogy a Rákóczi út elég hosszú, biztosan találok ismerőst, és még idejében ki is érek. Azzal vigasztaltam magam, hogy az egész Rákóczi út tíz perc járás. De nem ám akkor, ha az ember az utca mindkét oldalát figyeli. Háromnegyed tizenegyre értem gyalog, rogyadozva az izgalomtól a Baross térre. A pályaudvar előtti tér üres volt. Világos, hogy már elment. Vártam tizenkettőig, de minden remény nélkül. Rettenetesen éreztem magam. Átmentem villamoson Budára, megfürödtem, megebédeltem, meg akartam menteni a napot, és meg akartam javítani a közérzésemet, ami gyalázatos volt.
Újabb óriási hiba. Haza kellett volna menni. De csak délután négy óra felé kerültem haza. A néném fogadott:
- Mi az - mondta -, hogy egész nap csavarogsz, míg itthon minden félórában hordárok keresnek. Három női levelet kaptál. - És ideadta a leveleket.
- Csak lassan - mondtam magamban - csak lassan.
A szobámba mentem, és ott olvastam el őket, és aztán sírtam, barátom, és ütöttem az asztalt. Ide nézz.
Sándor három levelet szedett elő. Kávéházi levélpapirosra voltak írva valami komisz, apró, rosszul faragott ceruzával, amilyeneket asszonyok rejtegetnek a kis kézi táskáikban.
Az első:
Vártam fél tizenegyig a Baross téren, és egyig a Pannónia étteremben fogom várni.
A második:
Kettő húszkor indul a vonatom a Keletiről, a váróteremben még talán találkozhatunk.
A harmadik:
Megyek haza, sajnos nem maradhatok tovább, kár, hogy nem láthattam, tíz perc múlva elutazom.
Háromszor is végigolvastam a leveleket. Nem vigasztaltam Sándort. Magam is majdnem el voltam keseredve.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#176
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 10. 17:32
HAJNALI ELBESZÉLÉS
A történetet, ami itt következik, Lukácstól hallottam, aki magánhivatalnok, és az éjszaka szakértője. Nem szeretem az éjszakai embereket. Örökösen a részleteken nyargalnak, és az unalmasságig bonyolítják a nekünk, nappaliaknak egyszerű lelki ügyeket. Lukács is, amikor együtt ültünk a kávéházban, előbb háromnegyed óra hosszat bámult bele a konyakos pohárba, és csak azután szánta rá magát a beszédre.
- Egy rossz, nyugtalan, elkeseredett éjszakámon - kezdte Lukács igen lassan - elmenekültem hazulról. A kávéházakat végigjártam már, s az eső is bekergetett a lányokhoz. Álmosak és dohányfüstszagúak voltak valamennyien. Ott végigheveredtem egy bársony pamlagon, s hunyt szemekkel úgy éreztem, hogy a hiába kergetett, a meghódíthatatlan csalfa szűzleány: az Álom, ölébe veszi a fejemet. A lányok tudták, hogy az "ő" szerelmes ölelése kell most nekem, hát rám se néztek. A túlfűtött, nehéz illatoktól terhes levegőjű szobába már beérkezett valahonnan a hajnalnak egy szürkén ezüstös, derengő sugara. A lámpák fáradtan pislogtak. A szoba túlsó sarkában valami félig berúgott ember öntötte ki a lelkét Micinek, az okos arcú, nyúlánk, fekete lánynak.
- Bizony, édes kis lányom, úgy van az. Te szereted az apádat, azt mondod, és minden reggel, mielőtt álomra hajtanád a kábult fejedet, imádkozol érte. Látod, nekem nincs meg ez az örömöm. Én gyűlölöm az apámat, pedig már meghalt. Rázod a fejedet - nem lehet? - lehet biz' a'. Ki gondolhatná el, hogy miért? Hallgasd meg, kis okosom. Ez nekem olyan, mint amikor ti lányok karácsony estéjén egymásra borulva kisírjátok magatokat. De azzal azután ti készen is vagytok; én azonban nem. Az én sorsom az, hogy ilyen álmos, kilumpolt reggeleken panaszkodjak egy-egy fáradt, de jószívű kislánynak, hogy aztán megcsókolja a homlokomat, itt a közepén, igen itt, és könnyezve simogassa a kopasz fejemet, így szólván: szegény barátom!
A beszélő nagyokat és keserveseket nevetett, majd folytatta:
- Tedd meg, Mici, de majd csak a végén. Hát nézd, fiam, én úgy gyűlöltem meg az apámat, hogy ikerfia voltam neki. Az ikertestvérem meg én úgy hasonlítottunk egymáshoz, hogy az disznóság volt. Érted, egyszerűen disznóság! Az apám, egy vérmes, önző ember, csak Pistát szerette! Azzal a majomszeretettel, amellyel az ilyen heves természetű emberek megszeretik azt, ami nekik ösztönszerűleg jobban tetszik. Énvelem nem törődött. Én, a Béla, senki se voltam neki. Fájó szívvel néztem már apró gyerekkoromban, hogy milyen igazságtalanságok esnek a földön. Buta egy dolog, Mici, mi? De bizony komiszul szenvedtem, amikor láttam, hogy ebéd után az apám ölébe veszi Pistát és csókolgatja. Édesanyánk a mi születésünkbe pusztult bele, hát nem volt, aki engem ölbe vegyen. Az apám testvére, egy vénkisasszony gondozta a házat, de biz az nem szeretett senkit, csak a gyomrát. Kávézott mindig az istenadta. Szóval engem nem vett az ölébe senki. Így haragudtam meg én Pistára, pedig ő jó testvér volt. Ezt mondta egyszer nekem:
- Te Béla, ne haragudj énrám, amiért az apa engem jobban szeret, mint téged; igazán, én nem tehetek róla!
Ott néztünk egymásra. Két piroskötős babszem gyerek. Egyik olyan, mint a másik. Nagy komolyságú dolgok kergetőztek a buksi nagy fejünkben. Én azt mondtam Pistának: Eredj, Pista! És elszaladtam tőle. Apánk akkor utazni járt. Sok pénzt hozott a termés. Félesztendeig se láttuk. Azt hiszem, hogy szerette a szép lányokat. Mert pirosképű, rövidnyakú, szép ember volt. Remélem, Mici, ebben még semmi különöset se találsz. De az már különös, hogy mire hazajött apánk, akkor már Pista halva feküdt künn a temetőben. Megszúrta magát a kertben valamivel, azután a nénink későn hítt doktort. Nem is volt ott a környékben, mert hogy mi künn laktunk a tanyánkon, fél mérföldnyire a várostól.
Mielőtt apa elé mentünk volna a vasútra, akit a néni hazasürgönyzött, de aki csak a temetés után harmadnapra tudott hazaérkezni, mert valahol Spanyolországban volt, nohát ezen a délután bevezetett a néni a szobájába, adott sok cukrot, megsimogatott, azután nagynehezen kibökte, mit akar.
Hát azt, hogy én legyek ezentúl Pista, minthogy úgyse tud bennünket senki egykönnyen megkülönböztetni. Érted, Mici, a dolgot? A néni azt sürgönyözte, hogy a Béla halt meg, hogy én haltam meg, és a koporsóra is az én nevemet írták. A néni nagyon féltette apámat, megüti a szél, ha meghallja, hogy a kedvenc Pista halt meg.
Az apa megjött, össze-vissza ölelt, csókolt engem. Én tudtam, hogy nem nekem szól a szeretete, de mégis jól esett, és örülni tudtam neki. De azután megfigyeltem az apámat. Nem fájt neki semmit, hogy én meghaltam. Látszott, hogy örül a sors szerencsés esélyének, hogy nem Pista halt meg.
Édes Mici fiam, te okos lány vagy, öregem. De mondd meg nekem tiszta szívedből, hogy nem veszti-e el a kedvét az ember ettől a piszkos élettől, ha így kezdődik, mint az enyém? És én jól tudtam, hogy Béla el van temetve, hogy ez nem is olyan nagy baj, hogy, hálistennek, Pista él. A szerepemet azonban jól játszottam mindvégig. Amikor apa otthon volt, igyekeztem a kedvében járni. Egyszer az öreg be volt csípve, mint én most. Reggel jött haza. Én a kertben játszottam, túrtam a földet. Összecsókolt, fölkapott és beszélt nekem:
- Szegény Pista, nincs játszótársad, meghalt a Béla, és itthagyott téged. Szegény fiam, de ne búsulj, legalább a tied lesz az egész Tolcsvay-birtok, gazember. Egészben, te kis kutya. Egészben a tied lesz!...
Ezt mondta.
Ugye nem csodálkozol, kedvesem, amiért egy cseppet se örültem a birtoknak.
Ugye nem csodálkozol azon se, Mici, hogy egy könnyet nem ejtettem az apám temetésén.
És most csókolj meg, fiam, itt a homlokomon, és mondd: édes testvérem, sajnállak téged!...
Mici megtette. Az elbeszélő morogva, álmosan, részegen zokogott. A lámpákat már eloltották. Mici vigasztalta a szomorú mese hősét.
- Na, ne ess kétségbe! Aludd ki magad, hiszen be is vagy rúgva. Így ni, feküdj le...
Pár perc múlva Mici fáradozásait siker koronázta. Az embere elaludt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Én is szépen elaludtam - tette hozzá Lukács fontoskodva.
A történetet, ami itt következik, Lukácstól hallottam, aki magánhivatalnok, és az éjszaka szakértője. Nem szeretem az éjszakai embereket. Örökösen a részleteken nyargalnak, és az unalmasságig bonyolítják a nekünk, nappaliaknak egyszerű lelki ügyeket. Lukács is, amikor együtt ültünk a kávéházban, előbb háromnegyed óra hosszat bámult bele a konyakos pohárba, és csak azután szánta rá magát a beszédre.
- Egy rossz, nyugtalan, elkeseredett éjszakámon - kezdte Lukács igen lassan - elmenekültem hazulról. A kávéházakat végigjártam már, s az eső is bekergetett a lányokhoz. Álmosak és dohányfüstszagúak voltak valamennyien. Ott végigheveredtem egy bársony pamlagon, s hunyt szemekkel úgy éreztem, hogy a hiába kergetett, a meghódíthatatlan csalfa szűzleány: az Álom, ölébe veszi a fejemet. A lányok tudták, hogy az "ő" szerelmes ölelése kell most nekem, hát rám se néztek. A túlfűtött, nehéz illatoktól terhes levegőjű szobába már beérkezett valahonnan a hajnalnak egy szürkén ezüstös, derengő sugara. A lámpák fáradtan pislogtak. A szoba túlsó sarkában valami félig berúgott ember öntötte ki a lelkét Micinek, az okos arcú, nyúlánk, fekete lánynak.
- Bizony, édes kis lányom, úgy van az. Te szereted az apádat, azt mondod, és minden reggel, mielőtt álomra hajtanád a kábult fejedet, imádkozol érte. Látod, nekem nincs meg ez az örömöm. Én gyűlölöm az apámat, pedig már meghalt. Rázod a fejedet - nem lehet? - lehet biz' a'. Ki gondolhatná el, hogy miért? Hallgasd meg, kis okosom. Ez nekem olyan, mint amikor ti lányok karácsony estéjén egymásra borulva kisírjátok magatokat. De azzal azután ti készen is vagytok; én azonban nem. Az én sorsom az, hogy ilyen álmos, kilumpolt reggeleken panaszkodjak egy-egy fáradt, de jószívű kislánynak, hogy aztán megcsókolja a homlokomat, itt a közepén, igen itt, és könnyezve simogassa a kopasz fejemet, így szólván: szegény barátom!
A beszélő nagyokat és keserveseket nevetett, majd folytatta:
- Tedd meg, Mici, de majd csak a végén. Hát nézd, fiam, én úgy gyűlöltem meg az apámat, hogy ikerfia voltam neki. Az ikertestvérem meg én úgy hasonlítottunk egymáshoz, hogy az disznóság volt. Érted, egyszerűen disznóság! Az apám, egy vérmes, önző ember, csak Pistát szerette! Azzal a majomszeretettel, amellyel az ilyen heves természetű emberek megszeretik azt, ami nekik ösztönszerűleg jobban tetszik. Énvelem nem törődött. Én, a Béla, senki se voltam neki. Fájó szívvel néztem már apró gyerekkoromban, hogy milyen igazságtalanságok esnek a földön. Buta egy dolog, Mici, mi? De bizony komiszul szenvedtem, amikor láttam, hogy ebéd után az apám ölébe veszi Pistát és csókolgatja. Édesanyánk a mi születésünkbe pusztult bele, hát nem volt, aki engem ölbe vegyen. Az apám testvére, egy vénkisasszony gondozta a házat, de biz az nem szeretett senkit, csak a gyomrát. Kávézott mindig az istenadta. Szóval engem nem vett az ölébe senki. Így haragudtam meg én Pistára, pedig ő jó testvér volt. Ezt mondta egyszer nekem:
- Te Béla, ne haragudj énrám, amiért az apa engem jobban szeret, mint téged; igazán, én nem tehetek róla!
Ott néztünk egymásra. Két piroskötős babszem gyerek. Egyik olyan, mint a másik. Nagy komolyságú dolgok kergetőztek a buksi nagy fejünkben. Én azt mondtam Pistának: Eredj, Pista! És elszaladtam tőle. Apánk akkor utazni járt. Sok pénzt hozott a termés. Félesztendeig se láttuk. Azt hiszem, hogy szerette a szép lányokat. Mert pirosképű, rövidnyakú, szép ember volt. Remélem, Mici, ebben még semmi különöset se találsz. De az már különös, hogy mire hazajött apánk, akkor már Pista halva feküdt künn a temetőben. Megszúrta magát a kertben valamivel, azután a nénink későn hítt doktort. Nem is volt ott a környékben, mert hogy mi künn laktunk a tanyánkon, fél mérföldnyire a várostól.
Mielőtt apa elé mentünk volna a vasútra, akit a néni hazasürgönyzött, de aki csak a temetés után harmadnapra tudott hazaérkezni, mert valahol Spanyolországban volt, nohát ezen a délután bevezetett a néni a szobájába, adott sok cukrot, megsimogatott, azután nagynehezen kibökte, mit akar.
Hát azt, hogy én legyek ezentúl Pista, minthogy úgyse tud bennünket senki egykönnyen megkülönböztetni. Érted, Mici, a dolgot? A néni azt sürgönyözte, hogy a Béla halt meg, hogy én haltam meg, és a koporsóra is az én nevemet írták. A néni nagyon féltette apámat, megüti a szél, ha meghallja, hogy a kedvenc Pista halt meg.
Az apa megjött, össze-vissza ölelt, csókolt engem. Én tudtam, hogy nem nekem szól a szeretete, de mégis jól esett, és örülni tudtam neki. De azután megfigyeltem az apámat. Nem fájt neki semmit, hogy én meghaltam. Látszott, hogy örül a sors szerencsés esélyének, hogy nem Pista halt meg.
Édes Mici fiam, te okos lány vagy, öregem. De mondd meg nekem tiszta szívedből, hogy nem veszti-e el a kedvét az ember ettől a piszkos élettől, ha így kezdődik, mint az enyém? És én jól tudtam, hogy Béla el van temetve, hogy ez nem is olyan nagy baj, hogy, hálistennek, Pista él. A szerepemet azonban jól játszottam mindvégig. Amikor apa otthon volt, igyekeztem a kedvében járni. Egyszer az öreg be volt csípve, mint én most. Reggel jött haza. Én a kertben játszottam, túrtam a földet. Összecsókolt, fölkapott és beszélt nekem:
- Szegény Pista, nincs játszótársad, meghalt a Béla, és itthagyott téged. Szegény fiam, de ne búsulj, legalább a tied lesz az egész Tolcsvay-birtok, gazember. Egészben, te kis kutya. Egészben a tied lesz!...
Ezt mondta.
Ugye nem csodálkozol, kedvesem, amiért egy cseppet se örültem a birtoknak.
Ugye nem csodálkozol azon se, Mici, hogy egy könnyet nem ejtettem az apám temetésén.
És most csókolj meg, fiam, itt a homlokomon, és mondd: édes testvérem, sajnállak téged!...
Mici megtette. Az elbeszélő morogva, álmosan, részegen zokogott. A lámpákat már eloltották. Mici vigasztalta a szomorú mese hősét.
- Na, ne ess kétségbe! Aludd ki magad, hiszen be is vagy rúgva. Így ni, feküdj le...
Pár perc múlva Mici fáradozásait siker koronázta. Az embere elaludt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Én is szépen elaludtam - tette hozzá Lukács fontoskodva.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#177
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 11. 09:54
Csáth Géza
MUZSIKUSOK
A városban csak úgy beszéltek róluk: a muzsikusok. A nevüket senki sem tudta biztosan, összekeverték: Kulhanek, Manojlovics?! Nevettek rajtok, kicsit megvetették, és kicsit tisztelték őket. Ha vasárnap a nagymisén átzúgott a templomon a trombiták hangja, úgy, hogy némelyik érzékeny gimnazista összeborzongott és belesápadt, ilyenkor a nép is bizonyos elismeréssel gondolt talán egy pillanatra rájuk, a muzsikusokra, akik eljöttek messze Csehországból, hogy az Úr méltó tiszteletben részesüljön olyan városban is, ahol senki, de senki se tud kottából trombitálni. De különben!? Ők maguk is jobban szerettek erről nem gondolkozni.
Idegenül érezték magukat a városban, és ha a kicsiny kőszínházban, ahol télen át az előadásoknál zenéltek, valamelyik hazafias darabban előkerült a Rákóczi-induló, mindig értelmetlenül és bizalmatlan hunyorgással néztek föl a zenekar mélyéből a közönségre. A közönség - a 90-es évekről van szó - kivétel nélkül hangos kiabálással és lármásan tapsolt. Ezt nem lehetett megérteni. Mert elvégre ők "taktmässig" eljátszották a darabot, és nagyobb hiba se történt - ha a pozaun irgalmatlanul recsegő hangjait hibának nem számítjuk -, de mivel különb ez a darab, mint a többi!? Ilyenkor viszont ők vetették meg egy kicsit a közönséget.
Már azért is, hogy a város, ahol a karmester ez irányban többször előterjesztést tett, nem akart vásárolni új "harsonát". A régi rossz volt már, és Kumpert, aki mint kürtös került ide, semmit se tudott belőle kihozni. Kumpert nem volt szorgalmas ember, az ambíció meg éppen távol állott tőle, de a kis vörös orrú, félig kopasz cseh mégis többször hazavitte a hangszert, és babrált vele, hogy valamennyire jobb legyen a hangja. Hiába volt minden fáradság. A pozaun éveken keresztül egyformán hamisan recsegett-ropogott lenn a zenekarban. Nem tehetett egyebet Kumpert, mint hogy megkérte az üstdobost, Suseket:
- Kérlek, ha észreveszed, hát csak dobolj bele, ahogy bírsz.
Valóban úgy segítettek a dolgon, hogy a szerencsétlen pozaun szereplésekor Susek mindig teljes erővel nekifeküdt a nagydobnak.
Az egész színházat betöltötte ez a kitűnő, tömör dobolás, és a kis zenekart tökéletesen elnyomta. Csak halvány cincogások hallatszottak és az ócska trombiták hangjainak töredékei. De ez imponált. Az iparosok, akik a földszinten ültek, összenéztek, és a város polgármestere, aki családjával a legtöbb páholyt foglalta el, konstatálta, hogy a zenekar nem is olyan rossz, mint a város zeneértői híresztelik.
Ami a muzsikusokat illeti, nekik erről a kérdésről nem volt határozott véleményük. Amikor a színházi előadások után a süllyesztők alatt kibotorkáltak az utcára, és nemsokára a kocsmában borospoharaik mellé ültek, ilyesmiről sohase esett szó. Kenyérkereseti ügy volt a szemükben a dolog, amiről nem szokás beszélni. De egyáltalán, lassanként leszoktak arról, hogy a muzsikáról beszéljenek. A környezet, amelyben éltek, a cigányokat tartotta a legtöbbre, és leszoktatta arról a gondolatról, hogy vannak emberek, akiknek életében a zene életbe vágó fontosságú intézmény. Pedig valamennyien, bár műveletlen emberek és egészen kis képzettségű zenészek voltak, éreztek ilyesvalamit. Számukra a zene, a jó zene élvezet, izgalom és gyönyör volt. Néha a karmester, Stoczek, valamelyik felvonásközben Beethoven Egmont-ját vette elő. Csak néha: mert a színház igazgatója határozottan lármás valcereket és indulókat követelt. Ilyenkor felragyogott a szemük, összeszedték magukat, és már az első pár taktus után, teljes figyelemmel, érdeklődéssel, sőt lelkesedéssel játszottak. Valami homályos sejtelem és vágy ébredt föl bennük a nagy mester csodálatos szimfóniái iránt, melyekből künn, fiatal korukban, Prágában, Bécsben vagy Pozsonyban talán katonakorukban, egyet vagy kettőt játszottak már valamennyien. Az ifjúság vágyai és ábrándjai keltek életre az alkoholtól elzsírosodott szívekben. A sikerről, nagyszerűen világított hangversenytermekről, elsőrangúan felszerelt, teljes nagy zenekarokról, híres karmesterekről!
Hogy kerültek itt össze, ebben a nagy és műveletlen magyar városban, mi révén, mi okból, erről egyik se szeretett gondolkodni. Pedig nyilvánvaló volt. A technikai képesség hiányzott valamennyiükből. Közepes, sőt azon aluli volt, ameddig eljutottak. Az első hegedűsüknek, Beránnak, valahányszor az ötödik fekvésnél magasabbra ment a szólama, tanulgatnia kellett, mert elsőre lejátszani soha, kivételesen se tudta. A hegedűnek magas hangjai között mindenkor, mint ismeretlen vándor, bolyongott. Éppúgy, mint ahogy a magyar nyelvet se tudta soha megtanulni, jóllehet már húsz esztendeje lakott Magyarországon, és a házakban, ahol órákat adott, nemigen tudtak németül. Állandóan kínlódott, izzadt, hogy a tanítványai kinevetik az érthetetlen, komikus mondatait, mégse ment semmire. Szukop, a fuvolás meg nem tudott pontosan hangolni, és a felvonások végén - ha operettet adtak - rendesen majdnem fél hanggal magasabban volt, mint a hegedűk. És így tovább, mindnek akadt valami lényeges hibája, ami miatt tisztességes zenekarban használhatatlan lett volna. Ez hozta őket itt össze, távol a nagy német zenei metropolisoktól és a komoly versenytől, ez űzte, dobta ide valamennyiüket Magyarországra, ahol a jó zenészt nem tudja senki megfizetni.
Susek, a dobos, volt közöttük az egyetlen tehetséges ember. Valamikor komponált is, és a generálbasszust Prágában tanulta. Legalább így mondta, és el is lehetett neki hinni. Ő sohase vétette el a pauzákat, nem vágott bele idők előtt, megjátszotta a pianót és a fortét, amivel különben senki se törődött, s a karmester legkevésbé. És ahogy a cintányért, a kisdobot és a triangulát kezelte, abban volt valami előkelő könnyedség és nagy rutin. Tisztelték valamennyien, és kicsit irigyelték azért a megelégedettségért, amelyet számára a saját művészetének, készültségének az élvezése szerzett. Remekül írta a kottát. Ő másolt a színháznak, és így többet keresett még Beránnál is, akinek pedig igen jó házai voltak. Az óraadás pusztítja, roncsolja a muzsikust. A kottaírás ellenben élvezet és szórakozás annak, aki ért hozzá. Suseket határozottan konzerválta a kottaírás.
A többiek sokat ittak. Volt okuk rá. Már maga a zene is kifinomítja és érzékennyé teszi az idegeket. Viszont azonban ugyancsak a zenének kell, legalábbis részben, kárpótlást adnia a muzsikus számára. Gyönyört, eksztázisokat, kellemes izgalmakat, éspedig naponta. Ők azonban ezt csak nagy ritkán kapták meg. Rendes körülmények között egyáltalán nem izgatta és nem érdekelte őket az, amit játszottak. Különösen gyűlölték az angol operetteket és a magyar népszínműveket. A templomban unalmas és tehetségtelen német szerzők miséit kellett előadniok. Nagy ritkán került elő Cherubini Requiem-je. Ezt jól játszották, csodálatosképpen hibátlanul ment. Talán azért, mert a hangneme szerint véletlenül éppen nem volt szükség az elrontott rézfúvók kellemetlen, hamis hangjaira. Egyébként minden muzsikálás fájdalom és elégedetlenség forrása volt számukra. Jól tudták, milyen hitvány, gyenge az egész produkciójuk. Tehát még többet kellett inniok, mint például egy más muzsikusnak, aki ugyan hegedülni tanít, tehát rontja az idegeit, viszont azonban a jó zenében bizonyos kárpótlást kap. Ittak tehát elsősorban a szegény, nyomorult sorsuk miatt, másodszor a tehetséghiány érzése ellen, harmadszor az óraadás izgalmainak és fáradságának ellensúlyozására, negyedszer az elégedetlenség és kellemetlen érzések miatt, amiket a saját zenéjük hallgatása keltett föl.
Hatalmas adagokat vettek magukhoz. Kulhanek reggel három pohár snapsszal kezdte, délelőtt ivott két pohár sört, és azután éjfélig tíz-tizenkét spiccer volt a rendes adagja. Szukop aránylag még sokkal többet ivott, mert csak pálinkával és rummal élt, és felvitte naponkint nyolc-kilenc deciig. A karmesterükről, Stoczekről, jobb nem beszélni.
Ő Budapesten tanult, mindenkinek azt mesélte, hogy Erkeltől, de abbahagyta. Az őrültek házába került valami szerelem miatt, másfél évig be volt zárva, azután, mikor kiengedték, mindjárt pályázott. Állítólag, mikor a városba érkezett, egészen egészséges volt. Tele volt ambícióval, erővel, tervekkel, és egy szimfóniának a vázlatát hozta az útitáskájában. Hónapokig járt a polgármester nyakára, hogy oboistát és fagottistát kapjon. Teljes zenekart akart, és arról beszélt, hogy be fogja tanítani a Harmadik szimfóná-t. De az egész dolog megakadt. Az oboistát és a fagottistát nem kapta meg, és a hiányos zenekarral nem volt kedve vesződni. Egy év múlva már beszüntette a próbákat, és egyszeri lejátszás után előadott mindent. Két év múlva már sokat ivott, mindennap berúgott, és a zongoráját eladta. A harmadik esztendőben megvételre kínálta a Tristan és a Lohengrin drága, nagy partitúráit, amiket addig féltő gonddal őrizgetett otthon a szekrényében. Persze, senki se akadt, aki megvegye.
Az ötödik évben mintha újra nekiszánta volna magát valaminek. Írt egy kis Adagió-t hegedűre és zongorára, beküldte Budapestre, és kiadták. Örömnap volt ez valamennyiüknek. A tanítványaiknak eldicsekedtek a nagy hírrel, és aki csak valamit tudott, azzal megvétették a kottát. Wagner-utánzat volt persze, szerény, oktalan kis kompozíció, de mégis nyomtatott kotta. Ennek a nyomán a karmester új, fekete ruhát vásárolt, és újra jelentkezett a polgármesternél az oboista és a fagottista végett. A polgármester azt mondta, hogy a közgyűlés elé viszi. Fél év telt el, a közgyűlés leszavazta az indítványt, Stoczek ezek után szintén a pálinkára tért át.
És megmaradt mellette. Tíz esztendő alatt csinos májzsugorodást szerzett. Egy reggel vért hányt, és pár nap alatt vége volt. Állítólag hosszú vita folyt, hogy a temetésen a zenét maga a zenekar szolgáltassa-e vagy ne. Végre megállapodtak, hogy az önkéntes tűzoltók zenekarát, gyűlölt riválisukat, amelyről mindig csak megvetés és lekicsinylés hangján szoktak beszélni, hívják meg. A koporsó körül ott álltak valamennyien: Berán, Kulhanek, Manojlovics, Szukop és a többiek. A szomorú alkalomra való tekintettel már mind hatalmasan tele voltak alkohollal, és jól láthatta bárki, hogy semmi bánatot, meghatottságot nem éreznek. A bor megóvta őket attól a rettenetes gondolattól, hogy tulajdonképpen valamennyien saját sorsukat látják maguk előtt. Ettől pedig menekülniök kellett, mert igazán semmi mód nem kínálkozott reá, hogy az ivást abbahagyhassák. Ha jobb fizetést adtak volna nekik, ha törődtek volna velük, ha új rézfúvóshangszereket vásárolt volna nekik a város, ha kiegészítette volna a zenekart, ha érdemes lett volna nekik összeszedni magukat és visszatérni!... De így, lenézve, szegényen, átkozott rossz instrumentumokkal, amikkel csak macskazenét lehet űzni, így meg kellett maradniok sorsuk és végzetük mellett.
Stoczekről a helyi lap azt írta, hogy kiváló tehetség volt, és hogy a szerb király egy ízben kitüntette. Erről senki sem tudott, mint ahogyan nem is volt igaz, de Stoczek valamikor véletlenül részegen hazudta egy újságírónak. Ugyanez alkalommal megemlítették hegedűre és zongorára írt Adagió-ját, mint értékes talentumának egyik bizonyítékát. Erre a cikkre nagyon büszkék voltak a muzsikusok, és a temetés estéjén egy tanítóval, a zenekar egyik barátjával, németre fordíttatták.
Stoczek után két hónapra, pontosan ugyanolyan körülmények között, mint a karmestere, eltávozott Kumpert is, a pozaunista. Vért hányt, vége volt.
Az új karmester egy fiatal, zömök és erőszakos ember, aki még hozzá nem is beszélt jól németül, elvégezte a többit.
Suseket elüldözte, mert az feleselni mert vele. Beránnak a feleségét elcsábította, és a tetejébe részegség címén lépten-nyomon felíratta a színháznál, úgyhogy minden fizetése ráment. Neki is mennie kellett. A többieket nyugdíjaztatta. Alig kettőt-hármat tartott meg. Aztán keresztülvitte a városnál, hogy emeljék föl duplájára a muzsikusok fizetéseit. Sikerült neki. Kapott oboistát és fagottistát is. Új hangszereket vásároltatott. Egy év múlva a városi színházban előadták a Harmadik szimfóniá-t. Az egész város határozottan ünnepelte az új karmestert. A régi muzsikusok a karzaton hallgatták az előadást. Úgy érezték, hogy valami rettenetes igazságtalanság történt velük. Mert a muzsika jó volt, pontos és tiszta. Olyan, amilyenre annyi esztendőn keresztül homályos érzéssel, fájó szívvel vágytak.
Arra gondoltak, milyen jó volna elölről kezdeni, fiatalnak lenni, és ezzel a keményfejű, tehetséges, energikus karmesterrel együtt dolgozni. És a vastag zsírréteg alatt, amit a sör hosszú évtizedek alatt a szívük köré font, fájt, fájt a szívük.
Nem tudták, hogy tragédiájuk tulajdonképpen az volt, hogy a XIX. század második felében kerültek Magyarországra, egy műveletlen és szegény korszakban, amikor senkinek se volt kedve és ideje, hogy muzsikával törődjék. Az új nemzedék izgatott és telhetetlen vágya a szép és művészi iránt pedig csak a század utolsó esztendőiben ment át a társadalom vérkeringésébe. Stoczek éppen jókor halt meg. És a "muzsikusok" is valamennyien pontosan erre az időre öregedtek meg és dőltek ki a pultok mellől. Nem tudták meg soha, hogy a cigányos, kulturálatlan Magyarország áldozatai voltak, hogy ez rontotta meg az életüket, ez vette el tőlük a zene élvezetét, amihez csekély tehetségük mellett is joguk volt, ez rabolta el nemtörődömségével az ambíciókat, ez kényszerítette rá őket az ivásra, arra, hogy nyomorultul éljenek, és szegényen, csalódottan, nyomorultul haljanak meg.
MUZSIKUSOK
A városban csak úgy beszéltek róluk: a muzsikusok. A nevüket senki sem tudta biztosan, összekeverték: Kulhanek, Manojlovics?! Nevettek rajtok, kicsit megvetették, és kicsit tisztelték őket. Ha vasárnap a nagymisén átzúgott a templomon a trombiták hangja, úgy, hogy némelyik érzékeny gimnazista összeborzongott és belesápadt, ilyenkor a nép is bizonyos elismeréssel gondolt talán egy pillanatra rájuk, a muzsikusokra, akik eljöttek messze Csehországból, hogy az Úr méltó tiszteletben részesüljön olyan városban is, ahol senki, de senki se tud kottából trombitálni. De különben!? Ők maguk is jobban szerettek erről nem gondolkozni.
Idegenül érezték magukat a városban, és ha a kicsiny kőszínházban, ahol télen át az előadásoknál zenéltek, valamelyik hazafias darabban előkerült a Rákóczi-induló, mindig értelmetlenül és bizalmatlan hunyorgással néztek föl a zenekar mélyéből a közönségre. A közönség - a 90-es évekről van szó - kivétel nélkül hangos kiabálással és lármásan tapsolt. Ezt nem lehetett megérteni. Mert elvégre ők "taktmässig" eljátszották a darabot, és nagyobb hiba se történt - ha a pozaun irgalmatlanul recsegő hangjait hibának nem számítjuk -, de mivel különb ez a darab, mint a többi!? Ilyenkor viszont ők vetették meg egy kicsit a közönséget.
Már azért is, hogy a város, ahol a karmester ez irányban többször előterjesztést tett, nem akart vásárolni új "harsonát". A régi rossz volt már, és Kumpert, aki mint kürtös került ide, semmit se tudott belőle kihozni. Kumpert nem volt szorgalmas ember, az ambíció meg éppen távol állott tőle, de a kis vörös orrú, félig kopasz cseh mégis többször hazavitte a hangszert, és babrált vele, hogy valamennyire jobb legyen a hangja. Hiába volt minden fáradság. A pozaun éveken keresztül egyformán hamisan recsegett-ropogott lenn a zenekarban. Nem tehetett egyebet Kumpert, mint hogy megkérte az üstdobost, Suseket:
- Kérlek, ha észreveszed, hát csak dobolj bele, ahogy bírsz.
Valóban úgy segítettek a dolgon, hogy a szerencsétlen pozaun szereplésekor Susek mindig teljes erővel nekifeküdt a nagydobnak.
Az egész színházat betöltötte ez a kitűnő, tömör dobolás, és a kis zenekart tökéletesen elnyomta. Csak halvány cincogások hallatszottak és az ócska trombiták hangjainak töredékei. De ez imponált. Az iparosok, akik a földszinten ültek, összenéztek, és a város polgármestere, aki családjával a legtöbb páholyt foglalta el, konstatálta, hogy a zenekar nem is olyan rossz, mint a város zeneértői híresztelik.
Ami a muzsikusokat illeti, nekik erről a kérdésről nem volt határozott véleményük. Amikor a színházi előadások után a süllyesztők alatt kibotorkáltak az utcára, és nemsokára a kocsmában borospoharaik mellé ültek, ilyesmiről sohase esett szó. Kenyérkereseti ügy volt a szemükben a dolog, amiről nem szokás beszélni. De egyáltalán, lassanként leszoktak arról, hogy a muzsikáról beszéljenek. A környezet, amelyben éltek, a cigányokat tartotta a legtöbbre, és leszoktatta arról a gondolatról, hogy vannak emberek, akiknek életében a zene életbe vágó fontosságú intézmény. Pedig valamennyien, bár műveletlen emberek és egészen kis képzettségű zenészek voltak, éreztek ilyesvalamit. Számukra a zene, a jó zene élvezet, izgalom és gyönyör volt. Néha a karmester, Stoczek, valamelyik felvonásközben Beethoven Egmont-ját vette elő. Csak néha: mert a színház igazgatója határozottan lármás valcereket és indulókat követelt. Ilyenkor felragyogott a szemük, összeszedték magukat, és már az első pár taktus után, teljes figyelemmel, érdeklődéssel, sőt lelkesedéssel játszottak. Valami homályos sejtelem és vágy ébredt föl bennük a nagy mester csodálatos szimfóniái iránt, melyekből künn, fiatal korukban, Prágában, Bécsben vagy Pozsonyban talán katonakorukban, egyet vagy kettőt játszottak már valamennyien. Az ifjúság vágyai és ábrándjai keltek életre az alkoholtól elzsírosodott szívekben. A sikerről, nagyszerűen világított hangversenytermekről, elsőrangúan felszerelt, teljes nagy zenekarokról, híres karmesterekről!
Hogy kerültek itt össze, ebben a nagy és műveletlen magyar városban, mi révén, mi okból, erről egyik se szeretett gondolkodni. Pedig nyilvánvaló volt. A technikai képesség hiányzott valamennyiükből. Közepes, sőt azon aluli volt, ameddig eljutottak. Az első hegedűsüknek, Beránnak, valahányszor az ötödik fekvésnél magasabbra ment a szólama, tanulgatnia kellett, mert elsőre lejátszani soha, kivételesen se tudta. A hegedűnek magas hangjai között mindenkor, mint ismeretlen vándor, bolyongott. Éppúgy, mint ahogy a magyar nyelvet se tudta soha megtanulni, jóllehet már húsz esztendeje lakott Magyarországon, és a házakban, ahol órákat adott, nemigen tudtak németül. Állandóan kínlódott, izzadt, hogy a tanítványai kinevetik az érthetetlen, komikus mondatait, mégse ment semmire. Szukop, a fuvolás meg nem tudott pontosan hangolni, és a felvonások végén - ha operettet adtak - rendesen majdnem fél hanggal magasabban volt, mint a hegedűk. És így tovább, mindnek akadt valami lényeges hibája, ami miatt tisztességes zenekarban használhatatlan lett volna. Ez hozta őket itt össze, távol a nagy német zenei metropolisoktól és a komoly versenytől, ez űzte, dobta ide valamennyiüket Magyarországra, ahol a jó zenészt nem tudja senki megfizetni.
Susek, a dobos, volt közöttük az egyetlen tehetséges ember. Valamikor komponált is, és a generálbasszust Prágában tanulta. Legalább így mondta, és el is lehetett neki hinni. Ő sohase vétette el a pauzákat, nem vágott bele idők előtt, megjátszotta a pianót és a fortét, amivel különben senki se törődött, s a karmester legkevésbé. És ahogy a cintányért, a kisdobot és a triangulát kezelte, abban volt valami előkelő könnyedség és nagy rutin. Tisztelték valamennyien, és kicsit irigyelték azért a megelégedettségért, amelyet számára a saját művészetének, készültségének az élvezése szerzett. Remekül írta a kottát. Ő másolt a színháznak, és így többet keresett még Beránnál is, akinek pedig igen jó házai voltak. Az óraadás pusztítja, roncsolja a muzsikust. A kottaírás ellenben élvezet és szórakozás annak, aki ért hozzá. Suseket határozottan konzerválta a kottaírás.
A többiek sokat ittak. Volt okuk rá. Már maga a zene is kifinomítja és érzékennyé teszi az idegeket. Viszont azonban ugyancsak a zenének kell, legalábbis részben, kárpótlást adnia a muzsikus számára. Gyönyört, eksztázisokat, kellemes izgalmakat, éspedig naponta. Ők azonban ezt csak nagy ritkán kapták meg. Rendes körülmények között egyáltalán nem izgatta és nem érdekelte őket az, amit játszottak. Különösen gyűlölték az angol operetteket és a magyar népszínműveket. A templomban unalmas és tehetségtelen német szerzők miséit kellett előadniok. Nagy ritkán került elő Cherubini Requiem-je. Ezt jól játszották, csodálatosképpen hibátlanul ment. Talán azért, mert a hangneme szerint véletlenül éppen nem volt szükség az elrontott rézfúvók kellemetlen, hamis hangjaira. Egyébként minden muzsikálás fájdalom és elégedetlenség forrása volt számukra. Jól tudták, milyen hitvány, gyenge az egész produkciójuk. Tehát még többet kellett inniok, mint például egy más muzsikusnak, aki ugyan hegedülni tanít, tehát rontja az idegeit, viszont azonban a jó zenében bizonyos kárpótlást kap. Ittak tehát elsősorban a szegény, nyomorult sorsuk miatt, másodszor a tehetséghiány érzése ellen, harmadszor az óraadás izgalmainak és fáradságának ellensúlyozására, negyedszer az elégedetlenség és kellemetlen érzések miatt, amiket a saját zenéjük hallgatása keltett föl.
Hatalmas adagokat vettek magukhoz. Kulhanek reggel három pohár snapsszal kezdte, délelőtt ivott két pohár sört, és azután éjfélig tíz-tizenkét spiccer volt a rendes adagja. Szukop aránylag még sokkal többet ivott, mert csak pálinkával és rummal élt, és felvitte naponkint nyolc-kilenc deciig. A karmesterükről, Stoczekről, jobb nem beszélni.
Ő Budapesten tanult, mindenkinek azt mesélte, hogy Erkeltől, de abbahagyta. Az őrültek házába került valami szerelem miatt, másfél évig be volt zárva, azután, mikor kiengedték, mindjárt pályázott. Állítólag, mikor a városba érkezett, egészen egészséges volt. Tele volt ambícióval, erővel, tervekkel, és egy szimfóniának a vázlatát hozta az útitáskájában. Hónapokig járt a polgármester nyakára, hogy oboistát és fagottistát kapjon. Teljes zenekart akart, és arról beszélt, hogy be fogja tanítani a Harmadik szimfóná-t. De az egész dolog megakadt. Az oboistát és a fagottistát nem kapta meg, és a hiányos zenekarral nem volt kedve vesződni. Egy év múlva már beszüntette a próbákat, és egyszeri lejátszás után előadott mindent. Két év múlva már sokat ivott, mindennap berúgott, és a zongoráját eladta. A harmadik esztendőben megvételre kínálta a Tristan és a Lohengrin drága, nagy partitúráit, amiket addig féltő gonddal őrizgetett otthon a szekrényében. Persze, senki se akadt, aki megvegye.
Az ötödik évben mintha újra nekiszánta volna magát valaminek. Írt egy kis Adagió-t hegedűre és zongorára, beküldte Budapestre, és kiadták. Örömnap volt ez valamennyiüknek. A tanítványaiknak eldicsekedtek a nagy hírrel, és aki csak valamit tudott, azzal megvétették a kottát. Wagner-utánzat volt persze, szerény, oktalan kis kompozíció, de mégis nyomtatott kotta. Ennek a nyomán a karmester új, fekete ruhát vásárolt, és újra jelentkezett a polgármesternél az oboista és a fagottista végett. A polgármester azt mondta, hogy a közgyűlés elé viszi. Fél év telt el, a közgyűlés leszavazta az indítványt, Stoczek ezek után szintén a pálinkára tért át.
És megmaradt mellette. Tíz esztendő alatt csinos májzsugorodást szerzett. Egy reggel vért hányt, és pár nap alatt vége volt. Állítólag hosszú vita folyt, hogy a temetésen a zenét maga a zenekar szolgáltassa-e vagy ne. Végre megállapodtak, hogy az önkéntes tűzoltók zenekarát, gyűlölt riválisukat, amelyről mindig csak megvetés és lekicsinylés hangján szoktak beszélni, hívják meg. A koporsó körül ott álltak valamennyien: Berán, Kulhanek, Manojlovics, Szukop és a többiek. A szomorú alkalomra való tekintettel már mind hatalmasan tele voltak alkohollal, és jól láthatta bárki, hogy semmi bánatot, meghatottságot nem éreznek. A bor megóvta őket attól a rettenetes gondolattól, hogy tulajdonképpen valamennyien saját sorsukat látják maguk előtt. Ettől pedig menekülniök kellett, mert igazán semmi mód nem kínálkozott reá, hogy az ivást abbahagyhassák. Ha jobb fizetést adtak volna nekik, ha törődtek volna velük, ha új rézfúvóshangszereket vásárolt volna nekik a város, ha kiegészítette volna a zenekart, ha érdemes lett volna nekik összeszedni magukat és visszatérni!... De így, lenézve, szegényen, átkozott rossz instrumentumokkal, amikkel csak macskazenét lehet űzni, így meg kellett maradniok sorsuk és végzetük mellett.
Stoczekről a helyi lap azt írta, hogy kiváló tehetség volt, és hogy a szerb király egy ízben kitüntette. Erről senki sem tudott, mint ahogyan nem is volt igaz, de Stoczek valamikor véletlenül részegen hazudta egy újságírónak. Ugyanez alkalommal megemlítették hegedűre és zongorára írt Adagió-ját, mint értékes talentumának egyik bizonyítékát. Erre a cikkre nagyon büszkék voltak a muzsikusok, és a temetés estéjén egy tanítóval, a zenekar egyik barátjával, németre fordíttatták.
Stoczek után két hónapra, pontosan ugyanolyan körülmények között, mint a karmestere, eltávozott Kumpert is, a pozaunista. Vért hányt, vége volt.
Az új karmester egy fiatal, zömök és erőszakos ember, aki még hozzá nem is beszélt jól németül, elvégezte a többit.
Suseket elüldözte, mert az feleselni mert vele. Beránnak a feleségét elcsábította, és a tetejébe részegség címén lépten-nyomon felíratta a színháznál, úgyhogy minden fizetése ráment. Neki is mennie kellett. A többieket nyugdíjaztatta. Alig kettőt-hármat tartott meg. Aztán keresztülvitte a városnál, hogy emeljék föl duplájára a muzsikusok fizetéseit. Sikerült neki. Kapott oboistát és fagottistát is. Új hangszereket vásároltatott. Egy év múlva a városi színházban előadták a Harmadik szimfóniá-t. Az egész város határozottan ünnepelte az új karmestert. A régi muzsikusok a karzaton hallgatták az előadást. Úgy érezték, hogy valami rettenetes igazságtalanság történt velük. Mert a muzsika jó volt, pontos és tiszta. Olyan, amilyenre annyi esztendőn keresztül homályos érzéssel, fájó szívvel vágytak.
Arra gondoltak, milyen jó volna elölről kezdeni, fiatalnak lenni, és ezzel a keményfejű, tehetséges, energikus karmesterrel együtt dolgozni. És a vastag zsírréteg alatt, amit a sör hosszú évtizedek alatt a szívük köré font, fájt, fájt a szívük.
Nem tudták, hogy tragédiájuk tulajdonképpen az volt, hogy a XIX. század második felében kerültek Magyarországra, egy műveletlen és szegény korszakban, amikor senkinek se volt kedve és ideje, hogy muzsikával törődjék. Az új nemzedék izgatott és telhetetlen vágya a szép és művészi iránt pedig csak a század utolsó esztendőiben ment át a társadalom vérkeringésébe. Stoczek éppen jókor halt meg. És a "muzsikusok" is valamennyien pontosan erre az időre öregedtek meg és dőltek ki a pultok mellől. Nem tudták meg soha, hogy a cigányos, kulturálatlan Magyarország áldozatai voltak, hogy ez rontotta meg az életüket, ez vette el tőlük a zene élvezetét, amihez csekély tehetségük mellett is joguk volt, ez rabolta el nemtörődömségével az ambíciókat, ez kényszerítette rá őket az ivásra, arra, hogy nyomorultul éljenek, és szegényen, csalódottan, nyomorultul haljanak meg.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#178
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 12. 10:33
Csáth Géza
ROZI
Rozira sokszor mondta az anyja:
- Ebből az lesz.
Nem az lett. Férjhez ment.
Szolgálni - Pestre jött. Itt ösmerkedett össze Molnár Jóskával. Már akkor sok más legényt is ismert. Egy famunkást, egy éttermi segédet, egy őrmestert. Valamennyi jóképű, jólkereső ember volt. Továbbá udvarolt neki a gazdája is, egy orvos és annak az unokaöccse is, egy jogászfiú, aki Rozi miatt gyakran feljött látogatóba. Rozi, eltérőleg sok parasztleánytól, akik nem tudják az ilyesmit megbecsülni, büszke volt rá, hogy ennyi embernek tetszik. Örült, ha ránézett az úr. Számon tartotta, mikor jön látogatóba az ifiúr. És vasárnap délutánonként találkái voltak: jól beosztva, a kőfaragóval, az éttermi segéddel és az őrmesterrel. De nem adta oda magát egyiknek se. Azt gondolta: majd asszony korában.
Jóskát kedvelte a legjobban. Ez az óriás termetű, vasizmú kőműves valami csiklandós rémületet és dacos, komisz vágyakat keltett benne. Félt tőle, és izgatta a gondolat, hogy mellette a hűtlenség vagy a rosszaság veszedelmes dolog lesz. Ösztönszerűleg vonzotta ez a veszedelem, a lehetőség, hogy kitekerik a nyakát, vagy félholtra verik, és érdekelte a feladat, bár erről számot adni magának nem tudott, hogy ezt ravaszul csókokkal, hízelkedésekkel, hazudozással elhárítsa - a férfi gyalázatának árán. Amikor Jóska kijelentette, hogy elvenné, nem gondolkodott egy pillanatig se.
A Bakács téri templomban volt az esküvőjük. Rozi ez alkalommal fehér kartonruhát, cérnakesztyűt viselt, és a haja csak úgy fénylett a rózsaolajtól. Fitos orrával, búzavirágkék, huncut szemeivel, fehér, úrias arcával, amit a nagysága, a doktorné is gyakran dícsért (persze csak a barátnői előtt), igen jól nézett ki. Nem hatotta meg a szertartás, és a művirágkoszorúnak a fején sem volt semmiféle ünnepélyes jellege. Jóskának majd elállt a lélegzete, amikor meglátta, de ugyanakkor beleütött a szívébe valami félelem- vagy rettegésféle.
Este megismétlődött ez az érzése. A Rozin tudniillik csupa finom, úri alsóruha volt. Hosszú, fekete selyemharisnya, vékony, csipkés ing.
- Ezt loptad! - rivallt rá az ifjú férj.
- Ugyan, menjen, kaptam a nagyságától, kérdezze meg! - kacagott Rozi, és csiklandozni kezdte Jóskát.
Vacsorára pörköltet hoztak a kocsmából és két liter bort.
Jóska mámoros volt és boldog. Jókedvvel fütyörészve dolgozott, és este örömmel vitte haza a keresetét. Négy-öt koronát keresett naponta. Az asszony kijelentette, hogy takarékoskodni kell, és gyűjteni fognak. Nem a gyereknek, mert gyerek neki nem kell, és ő tudja a módját, hogy ne legyen, hanem saját maguknak, hogy öreg korukra urasan élhessenek.
- Karosszékeket veszünk, és úgy üldögélünk, újságot olvasunk, és minden héten egyszer összejövünk az ismerősökkel kártyázni, beszélgetni, teát inni - így ábrándozott Rozi.
- Ne uraskodj! - mondta Jóska - nem szeretem az ilyet.
De nem soká tudott ellentmondani, és mikor a nő újra és újra hasonló ábrándokat tálalt föl, már hallgatott.
Az asszonynak öröme telt a hatalmában, amit a saját bája, kedvessége és szépsége szerzett meg neki. Visszaélt vele. Megtiltotta Jóskának, hogy a szakszervezetbe eljárjon, és a munkáslapot olvassa. Jóska engedelmeskedett. Érezte, hogy ez tulajdonképpen szégyellni való, nyomorult dolog, de nem tehetett mást. Sok minden egyéb is nem tetszett neki, és mégse tudott változtatni az állapotokon. A sok szagos szappan, amit Rozi összevásárolt. (Tele volt a szagukkal a szobájuk.) Az úrias, magas sarkú cipő, melyről azt mondta, hogy a volt asszonyától kapja ajándékba. A rikító selyemkendő, amit olyan kackiásan viselt. A riszáló járása... És sok más egyéb dolog nem volt ínyére Jóskának. Tudta magáról, hogy szorgalmas, erős ember, és mégis olyasvalamit érzett, hogy az asszony nem fog kitartani mellette. Érezte, hogy okos dolog volna, de gyakran, amúgy alaposan elverni a nyugtalan nőt, de nem merte. Gondolta: uraknál szolgált, úrhatnám természet, majd még otthagyja. Ezt pedig nem merte volna kockára tenni.
Másfél éves házasok voltak, amikor Rozi előállt vele, hogy házmesteri állás kínálkozik számukra. Lakást kapnak érte, az pedig nagy sor. Mennyivel többet tehetnek félre! Mennyivel hamarabb vásárolhatnak telket, házat Szentlőrincen vagy Pécelen! Mennyivel hamarabb lesznek urak!
Egy hónap múlva beköltöztek. Jóska tovább dolgozott, Rozi pedig ügyesen töltötte be a házmesterné méltóságát. Szerették a házban. Örömmel mutogatta a férjének a sok borravalót, amit összeszedett. Jóska nem nagyon örült a dolognak. Az asszony majdnem annyit keresett, mint ő maga.
Ebben az időben már nem tudta eltitkolni féltékenységét. Egy este a vacsoránál, amikor nagyon fáradt volt a munkától, és viszont az asszony túl élénken sürgölődött, nótázott körülötte, hirtelen megszólalt:
- Azt mondom, meg ne tudjam, hogy valamelyik lakásban odabent elmaradsz, mert letöröm a derekadat.
- Már miért ne maradnék? - nyelvelt Rozi.
- Hallgass, nagyon jól tudod - kiabált a férfi, és ütötte az asztalt, ahogy csak bírta.
A következő héten meglátogatta őket Jóska sógora, egy kőfaragó munkás. Kora reggel érkezett, és egy éjjel náluk is aludt.
Aznap este, amikor Jóska hazafelé tartott, Rozi elébe jött, ami azelőtt sohase történt meg. Az asszony azt kívánta tőle, hogy majd vacsoránál ő is erősítse meg, amit a sógornak hazudott, hogy telket vettek kétezerötven forintért. Jóska valósággal dühbe jött, és eleinte semmi szín alatt nem akart beleegyezni. Aztán Rozi könyörgésére mégis megtette. Megvolt az eredmény, a sógor sápadozott az irigységtől. Az asszony annyira örült ennek, hogy alig lehetett vele bírni.
Cserébe reggel, mikor a sógor továbbutazott, ezt mondta Jóskának:
- Szép feleséged van, és dolgos asszony, de jobban vigyázz rá, mert bejárnak hozzá a házi fiatalurak beszélgetni. Nem jó vége lesz ennek!
Jóska munka közben egész nap erre gondolt. Nagyon bántotta a dolog. De este mégse tudott szólni. Szégyellte. Három vagy négy nap múlva rukkolt csak ki:
- Te, a szobába be ne engedj senkit, mert agyonütlek.
- Hiszen ide jön, aki keres, tudja, hogy itt van a mosókonyha kulcsa, padláskulcs!
- Tudom, de vigyázz, ha megtudok rólad valamit, az lesz, amit mondtam.
- Ugyan, menjen - nevetett Rozi, és énekelni kezdett.
- Jó, jó - dühöngött Jóska -, csak danolj, majd meglátod, mi lesz itten. El fogunk innen menni!
- Hiszen még csak az kellene! Én nem megyek.
- De jössz.
- Legyen esze, miből veszünk akkor házat. Elmegy a pénz a lakásra.
Jóska nem nyugodott meg. Sehogy se ment a munka. Állandó nyugtalanságban élt. Gyanakodott. Az asszony elhanyagolta. A kabátjára hetekig nem varrta fel a leszakadt gombokat. Nem várta este meleg levessel. Kifogásokat mondott, és hideg felvágottat tett eléje, ő maga pedig csak nézte. Nyilvánvaló, hogy előbb vacsorázott. Jóska nagyon idegenül, kutyául érezte magát. Nem tudta kisütni, mit kellene csinálni. Elballagott a sarki pálinkamérésbe, és megivott egy kupicával. Erre kissé megnyugodott, és jó mélyen aludt. A munka közben állandóan azon töprenkedett, hogy a felesége valakivel otthon mulatozik. Ösztönszerűen reggel is, délben is pálinkázott. És mindig többet. Emellett nem merte magát rászánni, hogy hazamegy. Biztosra vette, hogy ha megteszi, ott talál valakit az asszonynál. Tisztában volt azzal is, hogy ezt kellene tennie. Egy délelőtt otthagyni a munkát, hazanézni.
De halasztgatta, halasztgatta a dolgot.
Már hetek óta nem kapott csókot. Nem szóltak egymáshoz. Egy este mégis meg akarta ölelni az asszonyt. De Rozi nem engedte magához nyúlni. Jóska erőszakoskodott. Rozi meg rúgott, karmolt, vihogott. És a férfinak nem volt ereje, hogy erőszakos legyen. Keservesen, utálkodva, némán hagyta abba a küzdelmet.
Jó sokáig nem aludt el. Azután elhatározta, hogy holnap mégiscsak megteszi, hazajön.
Reggel egy egész deci pálinkát ivott meg. Tízig dolgozott. Azután bejelentette a munkavezetőnek, hogy el kell mennie, és csak ebéd után jön újra a munkához. Reszkettek a térdei, fázott és fájt a szíve. Egy óriási kirakat tükörüvegében meglátta magát. Megijedt, olyan sápadt és szánalmas volt. Villamosra ült. Az út rettenetesen hosszúnak tetszett. Mintha már hajnal óta utazott volna. Elfelejtett leszállni. A villamos egy állomással tovább vitte. A sarkon még fölhajtott egy fityóka szilvóriumot. Azután nagy lépésekkel elindult a ház felé. Nem látta senki bemenni. A sötét oldalfolyosón, amely az ajtójukhoz vezetett, gyorsan és nesztelenül suhant át.
Az ajtó zárva volt.
És az ablak nagykendővel elfüggönyözve!
Gondolkodott, hogy betörje-e az ablakot. Ha ott megy be, valaki ezalatt kimenekülhet az ajtón, és ő a nagykendőtől nem is láthatja. Tehát az ajtóhoz lépett. Nekivetette magát. Nem tudta betörni. Be volt reteszelve. Belülről zavart beszélgetést hallott. Azután ide-oda futkosást, tevést-vevést. De egy hang se kérdezte, hogy ki az.
- Nyisd ki - mondta Jóska rekedten.
Senki sem felelt.
- Nyisd ki, nem bántalak - ismételte most már hangosabban.
Hirtelen egy erős férfihang szólalt meg belülről:
- Nyissa ki, házmesterné asszony, mert még rosszat fog gondolni az ura, Mondtam, hogy ne zárja be. Majd én kinyitom. De figyelmeztetem a házmester urat, hogy ne merjen hozzám nyúlni, mert lövök. Értette? Revolver van nálam!
- Igen - hörögte Jóska bénultan.
- Értette, ha hozzám nyúl, lelövöm.
- Igen - ismételte Jóska gépiesen.
Az ajtó felnyílott. Egy nyúlánk, bajusztalan fiatalember nyitotta ki, a jobb kezével revolvert szegezett Jóskának.
- Lépjen el az útból - mondta ijedt és egyszersmind a félelmet palástoló határozottsággal.
A munkás gépiesen utat engedett. A fiatalember a másik férfi mellének irányzott browninggal lassan ellépkedett. Mikor pedig a kanyarodóhoz ért, sietni kezdett.
Jóska akadálytalanul beléphetett a szobába. Megcsapta a fülledt, nehéz, éjszakai levegő, melyben a felesége testének illata a szappanok szagával keveredett. Az asszony az ágyban feküdt.
- Mit akar most itthon? - kiáltott Rozi begyesen.
- Mit akarok? - motyogta Jóska. - Mit akarok? - és leakasztotta a szegről a bárdot.
Az asszony látta, hogy hiába beszélne, teljes erővel kiáltani kezdett:
- Segítség! Segítség! - És kiugrott az ágyból. De Jóska akkorra már ott termett, és fél kézzel lenyomta.
- Hogy mit akarok! - ismételte, és teljes erejével rávágott az asszony homlokára.
Tompa reccsenés hallatszott.
- Hogy mit akarok! - ismételte Jóska, és még egyszer rávágott. A rózsaszínű kockás dunyhát elöntötte a vér.
- Hogy mit akarok! - motyogta Jóska, és harmadszor is felemelte a bárdját. De már nem ütött. Ebben a pillanatban a Rozi kék szemei ránéztek. Fájdalmasan, fátyolosan, szenvedően. És azután egy nagyot sóhajtott Rozi, és lehunyta a szemét.
Emberek tódultak a szobába, és a folyosókon, lépcsőkön szerteszét cselédek és gyerekek rohantak a házmesteri lakás felé.
ROZI
Rozira sokszor mondta az anyja:
- Ebből az lesz.
Nem az lett. Férjhez ment.
Szolgálni - Pestre jött. Itt ösmerkedett össze Molnár Jóskával. Már akkor sok más legényt is ismert. Egy famunkást, egy éttermi segédet, egy őrmestert. Valamennyi jóképű, jólkereső ember volt. Továbbá udvarolt neki a gazdája is, egy orvos és annak az unokaöccse is, egy jogászfiú, aki Rozi miatt gyakran feljött látogatóba. Rozi, eltérőleg sok parasztleánytól, akik nem tudják az ilyesmit megbecsülni, büszke volt rá, hogy ennyi embernek tetszik. Örült, ha ránézett az úr. Számon tartotta, mikor jön látogatóba az ifiúr. És vasárnap délutánonként találkái voltak: jól beosztva, a kőfaragóval, az éttermi segéddel és az őrmesterrel. De nem adta oda magát egyiknek se. Azt gondolta: majd asszony korában.
Jóskát kedvelte a legjobban. Ez az óriás termetű, vasizmú kőműves valami csiklandós rémületet és dacos, komisz vágyakat keltett benne. Félt tőle, és izgatta a gondolat, hogy mellette a hűtlenség vagy a rosszaság veszedelmes dolog lesz. Ösztönszerűleg vonzotta ez a veszedelem, a lehetőség, hogy kitekerik a nyakát, vagy félholtra verik, és érdekelte a feladat, bár erről számot adni magának nem tudott, hogy ezt ravaszul csókokkal, hízelkedésekkel, hazudozással elhárítsa - a férfi gyalázatának árán. Amikor Jóska kijelentette, hogy elvenné, nem gondolkodott egy pillanatig se.
A Bakács téri templomban volt az esküvőjük. Rozi ez alkalommal fehér kartonruhát, cérnakesztyűt viselt, és a haja csak úgy fénylett a rózsaolajtól. Fitos orrával, búzavirágkék, huncut szemeivel, fehér, úrias arcával, amit a nagysága, a doktorné is gyakran dícsért (persze csak a barátnői előtt), igen jól nézett ki. Nem hatotta meg a szertartás, és a művirágkoszorúnak a fején sem volt semmiféle ünnepélyes jellege. Jóskának majd elállt a lélegzete, amikor meglátta, de ugyanakkor beleütött a szívébe valami félelem- vagy rettegésféle.
Este megismétlődött ez az érzése. A Rozin tudniillik csupa finom, úri alsóruha volt. Hosszú, fekete selyemharisnya, vékony, csipkés ing.
- Ezt loptad! - rivallt rá az ifjú férj.
- Ugyan, menjen, kaptam a nagyságától, kérdezze meg! - kacagott Rozi, és csiklandozni kezdte Jóskát.
Vacsorára pörköltet hoztak a kocsmából és két liter bort.
Jóska mámoros volt és boldog. Jókedvvel fütyörészve dolgozott, és este örömmel vitte haza a keresetét. Négy-öt koronát keresett naponta. Az asszony kijelentette, hogy takarékoskodni kell, és gyűjteni fognak. Nem a gyereknek, mert gyerek neki nem kell, és ő tudja a módját, hogy ne legyen, hanem saját maguknak, hogy öreg korukra urasan élhessenek.
- Karosszékeket veszünk, és úgy üldögélünk, újságot olvasunk, és minden héten egyszer összejövünk az ismerősökkel kártyázni, beszélgetni, teát inni - így ábrándozott Rozi.
- Ne uraskodj! - mondta Jóska - nem szeretem az ilyet.
De nem soká tudott ellentmondani, és mikor a nő újra és újra hasonló ábrándokat tálalt föl, már hallgatott.
Az asszonynak öröme telt a hatalmában, amit a saját bája, kedvessége és szépsége szerzett meg neki. Visszaélt vele. Megtiltotta Jóskának, hogy a szakszervezetbe eljárjon, és a munkáslapot olvassa. Jóska engedelmeskedett. Érezte, hogy ez tulajdonképpen szégyellni való, nyomorult dolog, de nem tehetett mást. Sok minden egyéb is nem tetszett neki, és mégse tudott változtatni az állapotokon. A sok szagos szappan, amit Rozi összevásárolt. (Tele volt a szagukkal a szobájuk.) Az úrias, magas sarkú cipő, melyről azt mondta, hogy a volt asszonyától kapja ajándékba. A rikító selyemkendő, amit olyan kackiásan viselt. A riszáló járása... És sok más egyéb dolog nem volt ínyére Jóskának. Tudta magáról, hogy szorgalmas, erős ember, és mégis olyasvalamit érzett, hogy az asszony nem fog kitartani mellette. Érezte, hogy okos dolog volna, de gyakran, amúgy alaposan elverni a nyugtalan nőt, de nem merte. Gondolta: uraknál szolgált, úrhatnám természet, majd még otthagyja. Ezt pedig nem merte volna kockára tenni.
Másfél éves házasok voltak, amikor Rozi előállt vele, hogy házmesteri állás kínálkozik számukra. Lakást kapnak érte, az pedig nagy sor. Mennyivel többet tehetnek félre! Mennyivel hamarabb vásárolhatnak telket, házat Szentlőrincen vagy Pécelen! Mennyivel hamarabb lesznek urak!
Egy hónap múlva beköltöztek. Jóska tovább dolgozott, Rozi pedig ügyesen töltötte be a házmesterné méltóságát. Szerették a házban. Örömmel mutogatta a férjének a sok borravalót, amit összeszedett. Jóska nem nagyon örült a dolognak. Az asszony majdnem annyit keresett, mint ő maga.
Ebben az időben már nem tudta eltitkolni féltékenységét. Egy este a vacsoránál, amikor nagyon fáradt volt a munkától, és viszont az asszony túl élénken sürgölődött, nótázott körülötte, hirtelen megszólalt:
- Azt mondom, meg ne tudjam, hogy valamelyik lakásban odabent elmaradsz, mert letöröm a derekadat.
- Már miért ne maradnék? - nyelvelt Rozi.
- Hallgass, nagyon jól tudod - kiabált a férfi, és ütötte az asztalt, ahogy csak bírta.
A következő héten meglátogatta őket Jóska sógora, egy kőfaragó munkás. Kora reggel érkezett, és egy éjjel náluk is aludt.
Aznap este, amikor Jóska hazafelé tartott, Rozi elébe jött, ami azelőtt sohase történt meg. Az asszony azt kívánta tőle, hogy majd vacsoránál ő is erősítse meg, amit a sógornak hazudott, hogy telket vettek kétezerötven forintért. Jóska valósággal dühbe jött, és eleinte semmi szín alatt nem akart beleegyezni. Aztán Rozi könyörgésére mégis megtette. Megvolt az eredmény, a sógor sápadozott az irigységtől. Az asszony annyira örült ennek, hogy alig lehetett vele bírni.
Cserébe reggel, mikor a sógor továbbutazott, ezt mondta Jóskának:
- Szép feleséged van, és dolgos asszony, de jobban vigyázz rá, mert bejárnak hozzá a házi fiatalurak beszélgetni. Nem jó vége lesz ennek!
Jóska munka közben egész nap erre gondolt. Nagyon bántotta a dolog. De este mégse tudott szólni. Szégyellte. Három vagy négy nap múlva rukkolt csak ki:
- Te, a szobába be ne engedj senkit, mert agyonütlek.
- Hiszen ide jön, aki keres, tudja, hogy itt van a mosókonyha kulcsa, padláskulcs!
- Tudom, de vigyázz, ha megtudok rólad valamit, az lesz, amit mondtam.
- Ugyan, menjen - nevetett Rozi, és énekelni kezdett.
- Jó, jó - dühöngött Jóska -, csak danolj, majd meglátod, mi lesz itten. El fogunk innen menni!
- Hiszen még csak az kellene! Én nem megyek.
- De jössz.
- Legyen esze, miből veszünk akkor házat. Elmegy a pénz a lakásra.
Jóska nem nyugodott meg. Sehogy se ment a munka. Állandó nyugtalanságban élt. Gyanakodott. Az asszony elhanyagolta. A kabátjára hetekig nem varrta fel a leszakadt gombokat. Nem várta este meleg levessel. Kifogásokat mondott, és hideg felvágottat tett eléje, ő maga pedig csak nézte. Nyilvánvaló, hogy előbb vacsorázott. Jóska nagyon idegenül, kutyául érezte magát. Nem tudta kisütni, mit kellene csinálni. Elballagott a sarki pálinkamérésbe, és megivott egy kupicával. Erre kissé megnyugodott, és jó mélyen aludt. A munka közben állandóan azon töprenkedett, hogy a felesége valakivel otthon mulatozik. Ösztönszerűen reggel is, délben is pálinkázott. És mindig többet. Emellett nem merte magát rászánni, hogy hazamegy. Biztosra vette, hogy ha megteszi, ott talál valakit az asszonynál. Tisztában volt azzal is, hogy ezt kellene tennie. Egy délelőtt otthagyni a munkát, hazanézni.
De halasztgatta, halasztgatta a dolgot.
Már hetek óta nem kapott csókot. Nem szóltak egymáshoz. Egy este mégis meg akarta ölelni az asszonyt. De Rozi nem engedte magához nyúlni. Jóska erőszakoskodott. Rozi meg rúgott, karmolt, vihogott. És a férfinak nem volt ereje, hogy erőszakos legyen. Keservesen, utálkodva, némán hagyta abba a küzdelmet.
Jó sokáig nem aludt el. Azután elhatározta, hogy holnap mégiscsak megteszi, hazajön.
Reggel egy egész deci pálinkát ivott meg. Tízig dolgozott. Azután bejelentette a munkavezetőnek, hogy el kell mennie, és csak ebéd után jön újra a munkához. Reszkettek a térdei, fázott és fájt a szíve. Egy óriási kirakat tükörüvegében meglátta magát. Megijedt, olyan sápadt és szánalmas volt. Villamosra ült. Az út rettenetesen hosszúnak tetszett. Mintha már hajnal óta utazott volna. Elfelejtett leszállni. A villamos egy állomással tovább vitte. A sarkon még fölhajtott egy fityóka szilvóriumot. Azután nagy lépésekkel elindult a ház felé. Nem látta senki bemenni. A sötét oldalfolyosón, amely az ajtójukhoz vezetett, gyorsan és nesztelenül suhant át.
Az ajtó zárva volt.
És az ablak nagykendővel elfüggönyözve!
Gondolkodott, hogy betörje-e az ablakot. Ha ott megy be, valaki ezalatt kimenekülhet az ajtón, és ő a nagykendőtől nem is láthatja. Tehát az ajtóhoz lépett. Nekivetette magát. Nem tudta betörni. Be volt reteszelve. Belülről zavart beszélgetést hallott. Azután ide-oda futkosást, tevést-vevést. De egy hang se kérdezte, hogy ki az.
- Nyisd ki - mondta Jóska rekedten.
Senki sem felelt.
- Nyisd ki, nem bántalak - ismételte most már hangosabban.
Hirtelen egy erős férfihang szólalt meg belülről:
- Nyissa ki, házmesterné asszony, mert még rosszat fog gondolni az ura, Mondtam, hogy ne zárja be. Majd én kinyitom. De figyelmeztetem a házmester urat, hogy ne merjen hozzám nyúlni, mert lövök. Értette? Revolver van nálam!
- Igen - hörögte Jóska bénultan.
- Értette, ha hozzám nyúl, lelövöm.
- Igen - ismételte Jóska gépiesen.
Az ajtó felnyílott. Egy nyúlánk, bajusztalan fiatalember nyitotta ki, a jobb kezével revolvert szegezett Jóskának.
- Lépjen el az útból - mondta ijedt és egyszersmind a félelmet palástoló határozottsággal.
A munkás gépiesen utat engedett. A fiatalember a másik férfi mellének irányzott browninggal lassan ellépkedett. Mikor pedig a kanyarodóhoz ért, sietni kezdett.
Jóska akadálytalanul beléphetett a szobába. Megcsapta a fülledt, nehéz, éjszakai levegő, melyben a felesége testének illata a szappanok szagával keveredett. Az asszony az ágyban feküdt.
- Mit akar most itthon? - kiáltott Rozi begyesen.
- Mit akarok? - motyogta Jóska. - Mit akarok? - és leakasztotta a szegről a bárdot.
Az asszony látta, hogy hiába beszélne, teljes erővel kiáltani kezdett:
- Segítség! Segítség! - És kiugrott az ágyból. De Jóska akkorra már ott termett, és fél kézzel lenyomta.
- Hogy mit akarok! - ismételte, és teljes erejével rávágott az asszony homlokára.
Tompa reccsenés hallatszott.
- Hogy mit akarok! - ismételte Jóska, és még egyszer rávágott. A rózsaszínű kockás dunyhát elöntötte a vér.
- Hogy mit akarok! - motyogta Jóska, és harmadszor is felemelte a bárdját. De már nem ütött. Ebben a pillanatban a Rozi kék szemei ránéztek. Fájdalmasan, fátyolosan, szenvedően. És azután egy nagyot sóhajtott Rozi, és lehunyta a szemét.
Emberek tódultak a szobába, és a folyosókon, lépcsőkön szerteszét cselédek és gyerekek rohantak a házmesteri lakás felé.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#179
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 13. 10:02
ERNA
Erna budapesti leány volt, természetesen.
- Csúnya lány! - mondották rá a barátnői.
És valóban csúnyának tartották Ernát. A fiúk azonban mind találtak benne valamit, és voltak napok, amikor így szóltak: milyen különös, finom pofácskája van! De leginkább csak magukban mondták, és Ernának különben is csak egészen kivételesen voltak ilyen jó napjai. Rendesen bizony nem volt szép, nem volt kedves és nem volt bájos. Jól tudta ezt Erna, sőt... még sokkal, sokkal csúnyábbnak, bájnélkülibbnek, minden vonzó báj nélkül szűkölködőbbnek gondolta magát, mint amilyen a barátnői véleménye szerint volt.
Csak egy, csak egy valami volt rajta, ami föltétlenül megejtette a hozzáértőket. A szaga, vagy irodalmiabban szólva: az illata.
Csodálatraméltó parfümje volt a hajának és a nyakának. Egy alkalommal Asztalos ügyvédjelölt, egy elvetemült ember, amikor megérezte és átérezte ezt az illatot, így szólt magában:
- Nem bánnám, hogy csúnya, hogy csak három-négy hétben egyszer szép, hogy kicsi a hozománya, feleségül venném, csak a bokái lennének egy-két centivel vékonyabbak, és a cipője lenne két-három számmal kisebb!
Megjegyzem, hogy a lábtól és a cipőtől Asztalos bátran eltekinthetett volna. Erna parfümje tudniillik olyan csodás valami volt, hogy minden egyéb női kellék hiányáért is kárpótolni tudta volna a férfit.
Ezt Asztalos nem látta be, de belátta más. Erna zongoratanárja, egy kedves, tisztult ízlésű ember, aki sokkal tapasztaltabb volt a nők körül, mint Asztalos, és már tudta, hogy a nőnél nem sok minden: úgymint arc, termet, modor, hang, öltözködés a fontos, hanem csak egy valami, akár ezek közül is, de az azután fontos legyen.
Ez a komoly, szemüveges ember hosszú heteken át némán szívta magába naponta egy óráig Ernát. A másik hónap végén azután nyilatkozott. De csak az óra végén.
Előbb Erna végigjátszotta a rendes műsort. Játszott Czerny etűdjeiből, a 40 tägliche Übungen-ből, azután pár gyakorlatot Bertiniből, amiket sohase tudott rendesen. Mindig abbahagyta a játékot, rángatta a vállait, affektált, adta a megfékezhetetlen kis csikót, a leendő nagy nőt, Salomét, szóval tudta, hogy hogyan kell bánni a férfiakkal, De hadd mondom el az egész órát. Most következett néhány Bach-Invencio, először a kétszólamúakból, azután a háromszólamúakból. Ezek jobban mentek. Erna itt csillogtatni akarta polifonikus érzékét. Túlontúl kiemelte a fontosabb szólamokat, úgy, hogy a másik alig hallatszott... De hiszen tudják, hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni.
Bach után néhány Chopin-darab következett. Itt Erna elővette a pedált, csalt, elsikkasztotta a futamokat, szédületes tempókat vett... Az ördög se bírt volna vele. A zongoratanár, név szerint Balázs István, közbeszólt, kopogott, meg akarta állítani. Nem sikerült. Erna végigjátszotta a Valse-ot. Balázs természetesen nem jött reá, hogy az adott esetben nagyot kéne ütni Erna kezeire, és a cél már el volna érve. A modern pedagógia - még a zenei pedagógia sem - nem engedheti meg a verést, és Balázs modern pedagógus volt.
Az óra végén a fiú megkérte Erna kezét.
Erna úgy érezte, hogy itt az idő, amikor a saját keserves, önbizalom nélküli napjaiért, a tükörbenézés sok elégedetlen percéért, amelyek együtt sok-sok szenvedést jelentettek eme alapjában igen finom - tehát igen hiú! - nő számára: kárpótlást vegyen magának. Az első másodpercben tisztában volt vele, hogy mit kell tennie: Vissza kell utasítania Balázst! Ha akárki volna is, ha a legelső fiú - akkor is.
- Nem - mondta -, nem lehet, kedves Balázs, igazán nem lehet, nagyon sajnálom - és rángatta a vállait, mintha azt akarta volna ezzel jelezni, hogy ő nem oka semminek, és nem érti, hogy került ebbe a kellemetlenségbe.
Tényleg nem volt oka semminek. Erna mindenre pályázott, csak arra nem, hogy beleszeressenek. Pályázott rá, hogy a barátnői így szóljanak: "különös lány". Pályázott rá, hogy az anyja, egy igen kedves, kövér asszony, így emlegesse: "ez az Erna, ez egy bolond!" Pályázott rá, hogy a német kisasszonya a kolleganőinek kijelentse: "Ich kann's nicht mit Ihr aushalten!" De nem tetszelgett. Egész különös viselkedését jól meg lehetett magyarázni azzal, hogy ő állandó félelemben élt. Attól félt, hogy valaki konstatálni fogja:
- Nini, még ez a csúnya kis lány is vágyik rá, hogy szeressék!
Ez a mondat, amelyet gondolatban többször meg is fogalmazott magának, elviselhetetlen volt neki. Innen megérthetjük Erna egész egyéniségét. Miért nem mert ő hosszabban beszélni a zsúrokon egyes fiúkkal, akik tetszettek neki, miért szaladt tovább, gorombasággal búcsúzva, miért csókolta barátnőit forrón és miért csipkedte véresre őket ugyanekkor. Az egész nőt a szerelmi visszautasítástól való páni félelem alakította olyanra, amilyen volt. Ezért kellett szegény Balázsnak finom, szimatoló orrával, szép homlokával, amilyen csak egy harmincon túl levő férfi homloka lehet, kellemes, szürke szemeivel és borotvált arcával együtt halkan, feltűnés nélkül távozni Ernáéktól.
Erna pedig föllélegzett, ki akart ugrani a bőréből, mosolygott, hangosan nevetett, a tükörben nézegette magát, és énekelve kiöltötte saját magára a nyelvét, úgy, hogy a két nyelv, az igazi és a tükör-Erna nyelve összeért. Mit bánta ő most Balázst, aki messze, valahol az Andrássy út végében rótta az utcát, és az orra tele volt Ernával és a szíve fájdalommal. A lényeg az volt, hogy mégis beigazolódott az, amit nem remélt és nem hitt: hogy mégis van valaki, aki szereti, aki feleségül venné.
Ettől kezdve Erna rohamosan szépült. Lassanként megjött a kedve, hogy a ruha- és cipőpróbálásra is időt szenteljen. Mindig kevesebbet és mindig ritkábban alkalmazták rá az eddig oly sűrűn használt "slampet" jelzőt. Hogy mást ne mondjak: Erna pontosan ügyelt rá, hogy a blúzának és a szoknyájának összes kapcsai csukva legyenek, és sőt még a tükörből be is igazította a szoknyát a szimmetria törvényeinek figyelembevételével. Egy cipő-művész bámulatos lábbelit készített neki. Asztalos, mikor meglátta benne Erna bokáit, így nyilatkozott:
- Nem tudom, mi történt ezzel a lánnyal. Más lábat csináltattak neki, vagy a régit átalakították, nem tudom, de az egész lány, most, ahogy van, elragadó, és megérdemli a legkényesebb ízlésű férfiak érdeklődését.
Asztalos persze saját magát is a "legkényesebb ízlésű férfiak" közé számította, és udvarolni kezdett Ernának: a Duna-parton, a jégen, Gerbaudnál, stb., ahogy Budapesten szokás. (Krisztusom! az élet rettenetesen sivár.)
Két héten belül Asztalos remekül vissza volt utasítva. Ernának, az önbizalmának szüksége volt erre, és a kislány helyes ösztönnel feláldozta a parthie-t, mely egyébként egészen megfelelt volna.
Külön említendő, hogy Asztalos a megkéréskor már a legszigorúbb flörtöt űzte Ernával, mert a modern iskola híve lévén elve volt, hogy csak azt a lányt szabad feleségül venni, akit az ember már körülményesen, apróra ismer. Erna a flörttől nem vonakodott, mert Asztalos tetszett neki, de a házasságra vonatkozólag nemet mondott.
Asztalos után még két-három fiatal úr jutott hasonló sorsra. Erna nem dicsekedett velük. Nem a barátnőinek az irigységére dolgozott, saját magát akarta csak rehabilitálni, saját maga előtt. És ez sikerült is.
Mi történt volna, ha történetesen a természet, egyéb fukarsága mellett, azzal az egyetlen tulajdonsággal sem kárpótolja Ernát. Ezt könnyű megmondani. 1. Balázs semmi szín alatt sem kéri meg a kezét, a visszautasítás tehát nem történhetik meg. 2. Erna, minden önbizalom híján, nem fordít gondot továbbra sem ruházatára, és nem keresi fel azt a kiváló mestert, aki számára a fenn említett csodálatos cipőt megalkotta. 3. Ilyenformán Asztalos és a többiek nyilatkozatai is elmaradnak. 4. Erna továbbra is kiállhatatlan spleenes leány marad, mint amilyen azelőtt volt. 5. Az ügy persze még súlyosbodik, mert amint Erna elhagyja a húszat, az egész komédia rosszabbul és rosszabbul fest. 6. Erna érzi, hogy terhére van a famíliának, és kezdi magát a családban tűrhetetlenül rosszul érezni. Külföldi utat tervez. 7. Nem engedik el, sokat sír, hetekig nem beszél az apjával és az anyjával. 8. A papa és a mama igen diszkréten felléptetnek egy vőlegényt. (Harmincezer forint, mégis szép pénz!) Erna a vőlegényről csak a legnagyobb undor hangján nyilatkozik, de rövidesen megtartják az esküvőt. 9. Erna a második hónapban sűrűn kezdi emlegetni otthon a válást, mire pofont ígérnek neki. 10. A második év végén egy kisleánya születik. Igen rossz háziasszony, tehetségtelen anya, türelmetlen, örökösen makacskodó feleség. A férjet egészen elvadítja hazulról, aki bújában kártyázásnak adja a fejét, stb. stb. ... Szóval, ilyenformán alakulhatott volna Erna élete.
Tudjuk azonban, hogy másként történt, egy apró, de igen jelentékeny véletlen folytán. Az egész történet, a hozzáfűzött kombinációval együtt, tanulságos példája annak az igazságnak, hogy sorsunkat csakugyan apró véletlenek irányítják. Véletlen esetlegességen vagy apró körülményen fordulhat meg egész életünk boldogsága vagy boldogtalansága. Erna, a kiállhatatlan, utálatos kislány, aki örökösen olyan volt, mint egy keserű grimasz, vagy egy alterált akkord, tehát zavart és disszonáns: bájos, egyensúlyozott lelkű lány lett.
Azt hiszem, hogy aki elvenné, egészen jól járna vele.
Erna budapesti leány volt, természetesen.
- Csúnya lány! - mondották rá a barátnői.
És valóban csúnyának tartották Ernát. A fiúk azonban mind találtak benne valamit, és voltak napok, amikor így szóltak: milyen különös, finom pofácskája van! De leginkább csak magukban mondták, és Ernának különben is csak egészen kivételesen voltak ilyen jó napjai. Rendesen bizony nem volt szép, nem volt kedves és nem volt bájos. Jól tudta ezt Erna, sőt... még sokkal, sokkal csúnyábbnak, bájnélkülibbnek, minden vonzó báj nélkül szűkölködőbbnek gondolta magát, mint amilyen a barátnői véleménye szerint volt.
Csak egy, csak egy valami volt rajta, ami föltétlenül megejtette a hozzáértőket. A szaga, vagy irodalmiabban szólva: az illata.
Csodálatraméltó parfümje volt a hajának és a nyakának. Egy alkalommal Asztalos ügyvédjelölt, egy elvetemült ember, amikor megérezte és átérezte ezt az illatot, így szólt magában:
- Nem bánnám, hogy csúnya, hogy csak három-négy hétben egyszer szép, hogy kicsi a hozománya, feleségül venném, csak a bokái lennének egy-két centivel vékonyabbak, és a cipője lenne két-három számmal kisebb!
Megjegyzem, hogy a lábtól és a cipőtől Asztalos bátran eltekinthetett volna. Erna parfümje tudniillik olyan csodás valami volt, hogy minden egyéb női kellék hiányáért is kárpótolni tudta volna a férfit.
Ezt Asztalos nem látta be, de belátta más. Erna zongoratanárja, egy kedves, tisztult ízlésű ember, aki sokkal tapasztaltabb volt a nők körül, mint Asztalos, és már tudta, hogy a nőnél nem sok minden: úgymint arc, termet, modor, hang, öltözködés a fontos, hanem csak egy valami, akár ezek közül is, de az azután fontos legyen.
Ez a komoly, szemüveges ember hosszú heteken át némán szívta magába naponta egy óráig Ernát. A másik hónap végén azután nyilatkozott. De csak az óra végén.
Előbb Erna végigjátszotta a rendes műsort. Játszott Czerny etűdjeiből, a 40 tägliche Übungen-ből, azután pár gyakorlatot Bertiniből, amiket sohase tudott rendesen. Mindig abbahagyta a játékot, rángatta a vállait, affektált, adta a megfékezhetetlen kis csikót, a leendő nagy nőt, Salomét, szóval tudta, hogy hogyan kell bánni a férfiakkal, De hadd mondom el az egész órát. Most következett néhány Bach-Invencio, először a kétszólamúakból, azután a háromszólamúakból. Ezek jobban mentek. Erna itt csillogtatni akarta polifonikus érzékét. Túlontúl kiemelte a fontosabb szólamokat, úgy, hogy a másik alig hallatszott... De hiszen tudják, hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni.
Bach után néhány Chopin-darab következett. Itt Erna elővette a pedált, csalt, elsikkasztotta a futamokat, szédületes tempókat vett... Az ördög se bírt volna vele. A zongoratanár, név szerint Balázs István, közbeszólt, kopogott, meg akarta állítani. Nem sikerült. Erna végigjátszotta a Valse-ot. Balázs természetesen nem jött reá, hogy az adott esetben nagyot kéne ütni Erna kezeire, és a cél már el volna érve. A modern pedagógia - még a zenei pedagógia sem - nem engedheti meg a verést, és Balázs modern pedagógus volt.
Az óra végén a fiú megkérte Erna kezét.
Erna úgy érezte, hogy itt az idő, amikor a saját keserves, önbizalom nélküli napjaiért, a tükörbenézés sok elégedetlen percéért, amelyek együtt sok-sok szenvedést jelentettek eme alapjában igen finom - tehát igen hiú! - nő számára: kárpótlást vegyen magának. Az első másodpercben tisztában volt vele, hogy mit kell tennie: Vissza kell utasítania Balázst! Ha akárki volna is, ha a legelső fiú - akkor is.
- Nem - mondta -, nem lehet, kedves Balázs, igazán nem lehet, nagyon sajnálom - és rángatta a vállait, mintha azt akarta volna ezzel jelezni, hogy ő nem oka semminek, és nem érti, hogy került ebbe a kellemetlenségbe.
Tényleg nem volt oka semminek. Erna mindenre pályázott, csak arra nem, hogy beleszeressenek. Pályázott rá, hogy a barátnői így szóljanak: "különös lány". Pályázott rá, hogy az anyja, egy igen kedves, kövér asszony, így emlegesse: "ez az Erna, ez egy bolond!" Pályázott rá, hogy a német kisasszonya a kolleganőinek kijelentse: "Ich kann's nicht mit Ihr aushalten!" De nem tetszelgett. Egész különös viselkedését jól meg lehetett magyarázni azzal, hogy ő állandó félelemben élt. Attól félt, hogy valaki konstatálni fogja:
- Nini, még ez a csúnya kis lány is vágyik rá, hogy szeressék!
Ez a mondat, amelyet gondolatban többször meg is fogalmazott magának, elviselhetetlen volt neki. Innen megérthetjük Erna egész egyéniségét. Miért nem mert ő hosszabban beszélni a zsúrokon egyes fiúkkal, akik tetszettek neki, miért szaladt tovább, gorombasággal búcsúzva, miért csókolta barátnőit forrón és miért csipkedte véresre őket ugyanekkor. Az egész nőt a szerelmi visszautasítástól való páni félelem alakította olyanra, amilyen volt. Ezért kellett szegény Balázsnak finom, szimatoló orrával, szép homlokával, amilyen csak egy harmincon túl levő férfi homloka lehet, kellemes, szürke szemeivel és borotvált arcával együtt halkan, feltűnés nélkül távozni Ernáéktól.
Erna pedig föllélegzett, ki akart ugrani a bőréből, mosolygott, hangosan nevetett, a tükörben nézegette magát, és énekelve kiöltötte saját magára a nyelvét, úgy, hogy a két nyelv, az igazi és a tükör-Erna nyelve összeért. Mit bánta ő most Balázst, aki messze, valahol az Andrássy út végében rótta az utcát, és az orra tele volt Ernával és a szíve fájdalommal. A lényeg az volt, hogy mégis beigazolódott az, amit nem remélt és nem hitt: hogy mégis van valaki, aki szereti, aki feleségül venné.
Ettől kezdve Erna rohamosan szépült. Lassanként megjött a kedve, hogy a ruha- és cipőpróbálásra is időt szenteljen. Mindig kevesebbet és mindig ritkábban alkalmazták rá az eddig oly sűrűn használt "slampet" jelzőt. Hogy mást ne mondjak: Erna pontosan ügyelt rá, hogy a blúzának és a szoknyájának összes kapcsai csukva legyenek, és sőt még a tükörből be is igazította a szoknyát a szimmetria törvényeinek figyelembevételével. Egy cipő-művész bámulatos lábbelit készített neki. Asztalos, mikor meglátta benne Erna bokáit, így nyilatkozott:
- Nem tudom, mi történt ezzel a lánnyal. Más lábat csináltattak neki, vagy a régit átalakították, nem tudom, de az egész lány, most, ahogy van, elragadó, és megérdemli a legkényesebb ízlésű férfiak érdeklődését.
Asztalos persze saját magát is a "legkényesebb ízlésű férfiak" közé számította, és udvarolni kezdett Ernának: a Duna-parton, a jégen, Gerbaudnál, stb., ahogy Budapesten szokás. (Krisztusom! az élet rettenetesen sivár.)
Két héten belül Asztalos remekül vissza volt utasítva. Ernának, az önbizalmának szüksége volt erre, és a kislány helyes ösztönnel feláldozta a parthie-t, mely egyébként egészen megfelelt volna.
Külön említendő, hogy Asztalos a megkéréskor már a legszigorúbb flörtöt űzte Ernával, mert a modern iskola híve lévén elve volt, hogy csak azt a lányt szabad feleségül venni, akit az ember már körülményesen, apróra ismer. Erna a flörttől nem vonakodott, mert Asztalos tetszett neki, de a házasságra vonatkozólag nemet mondott.
Asztalos után még két-három fiatal úr jutott hasonló sorsra. Erna nem dicsekedett velük. Nem a barátnőinek az irigységére dolgozott, saját magát akarta csak rehabilitálni, saját maga előtt. És ez sikerült is.
Mi történt volna, ha történetesen a természet, egyéb fukarsága mellett, azzal az egyetlen tulajdonsággal sem kárpótolja Ernát. Ezt könnyű megmondani. 1. Balázs semmi szín alatt sem kéri meg a kezét, a visszautasítás tehát nem történhetik meg. 2. Erna, minden önbizalom híján, nem fordít gondot továbbra sem ruházatára, és nem keresi fel azt a kiváló mestert, aki számára a fenn említett csodálatos cipőt megalkotta. 3. Ilyenformán Asztalos és a többiek nyilatkozatai is elmaradnak. 4. Erna továbbra is kiállhatatlan spleenes leány marad, mint amilyen azelőtt volt. 5. Az ügy persze még súlyosbodik, mert amint Erna elhagyja a húszat, az egész komédia rosszabbul és rosszabbul fest. 6. Erna érzi, hogy terhére van a famíliának, és kezdi magát a családban tűrhetetlenül rosszul érezni. Külföldi utat tervez. 7. Nem engedik el, sokat sír, hetekig nem beszél az apjával és az anyjával. 8. A papa és a mama igen diszkréten felléptetnek egy vőlegényt. (Harmincezer forint, mégis szép pénz!) Erna a vőlegényről csak a legnagyobb undor hangján nyilatkozik, de rövidesen megtartják az esküvőt. 9. Erna a második hónapban sűrűn kezdi emlegetni otthon a válást, mire pofont ígérnek neki. 10. A második év végén egy kisleánya születik. Igen rossz háziasszony, tehetségtelen anya, türelmetlen, örökösen makacskodó feleség. A férjet egészen elvadítja hazulról, aki bújában kártyázásnak adja a fejét, stb. stb. ... Szóval, ilyenformán alakulhatott volna Erna élete.
Tudjuk azonban, hogy másként történt, egy apró, de igen jelentékeny véletlen folytán. Az egész történet, a hozzáfűzött kombinációval együtt, tanulságos példája annak az igazságnak, hogy sorsunkat csakugyan apró véletlenek irányítják. Véletlen esetlegességen vagy apró körülményen fordulhat meg egész életünk boldogsága vagy boldogtalansága. Erna, a kiállhatatlan, utálatos kislány, aki örökösen olyan volt, mint egy keserű grimasz, vagy egy alterált akkord, tehát zavart és disszonáns: bájos, egyensúlyozott lelkű lány lett.
Azt hiszem, hogy aki elvenné, egészen jól járna vele.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#180
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 17. 08:27
EGY VIDÉKI GIMNAZISTA NAPLÓJÁBÓL
1897. szept. 1.
Ma reggel elmentünk apával a gimnáziumba. Először voltam itten, eddig csak kívülről láttam ezt az épületet, ma végre belülről is megláttam. Bementünk az igazgatói irodába, és apa beíratott. Egy kicsit féltem, mert sok tanár volt az irodában. A tanár egészen más, mint a tanító. Sokkal komolyabbak, szigorúbbak a tanárok. Délután eljött Balla Pista, kimentünk a parkba és csatangoltunk. Arról beszéltünk, hogy mennyi rettenetes sok időnek kell majd elmúlni, amíg mi nagy emberek leszünk, föltéve persze, ha közben meg nem halunk. Vacsora után édesapám ideadta ezt a naplókönyvet, amelybe jelen soraimat írom, és rábeszélt, hogy ezentúl írjak naplót. Ezzel javul az írásom - és ez igaz is.
Szept. 4.
Ma volt a Veni Sancte. Templom után az iskolában felolvasták a szabályokat, és az osztályfőnök, Pertics János elrendezte a helyeket. Én a nyolcadik padban ülök. Balla Pista előttem ül a hetedik padban. Annak örültünk, hogy sikerült padszélre jutni és méghozzá ablaknál. Az én padomon szép faragások vannak, egy lófej és egy gőzhajó van bevésve. Délután Balla Pistához mentem, és az emeletről az udvarra szappanbuborékokat fújtunk, bár láttam, hogy Pista nagymamájának nagyon nem tetszik a játék. Tízszer is elmondta, "ezek a gyerekek le fognak esni!" vagy: "ne hajoljatok ki a korláton!" Nem értem, hogy a nagyok mindig irigykednek, ha az ember mulat. Nem éppen a Balla nagymamájára mondom, de általában sokszor tapasztaltam. Három év óta mindennap elolvasom a budapesti újságot, de soha nem olvastam, hogy a gyerekek a korláton kihajolva lebuktak volna.
Szept. 10.
Tanulom az első declinatiot, nem nehéz, de a latintanárt nem szeretem. Olyan rettenetesen kiabál egész órán, hogy nem merek mást tenni, mint hogy folyton figyelek, ez pedig nagyon fárasztó. Milyen más ember volt a kedves Péteri tanító úr, félkor jött be, elbeszélgetett velünk, mesélt, az ember örült neki, ha benn volt. De nem bánom, apa azt mondja, hogy a latinnal csak akkor lehet valamire menni, ha szigorú tanár tanítja.
Szept. 12.
Balla Pista ma jó dolgot talált ki. Azt mondta t.i., hogy még sohase rendeztek versenyt abból, hogy ki tud több vizet inni. Holnap délután nálunk kettesben rendezni fogunk egy ilyen versenyt. Alig várom már.
Szept. 13.
A versenyt nem tartottuk meg, mert ma nálunk szilvalekvárt főztek, és a keszőcét nagyon szeretem. Pistát is elhíttam, latint tanultunk, azután duplexot játszottunk. Nálunk nem lehet megcsinálni az ilyen versenyt, szüleim mindent észrevesznek, nem akarom kitenni magamat, hogy megtiltsák, Pistáéknál - akinek az apja két év előtt meghalt - könnyen megy az ilyesmi. Pista el van kényeztetve, és nem szólnak folytonosan bele a dolgaiba. Szeretek náluk lenni, nem hallja folyamatosan az ember: "ezt nem szabad", "ezt megtiltom" és ilyeneket. Egészen más az élet ott, ahol nincs apa. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.
Szept. 14.
Vízivási versenyben győztem. Tíz perc alatt kilenc tele nagy pohár vizet ittam meg. Balla Pista csak hetet bírt.
Szept. 30.
Ma Istenről beszélgettünk, én, Balla, Petrákovics és Pollák. Együtt voltunk a parkban, és estefelé Petrákovics kérdezte tőlünk, hogy hiszünk-e Istenben. Mindannyian azt feleltük, hogy igen. Erre ő azt mondta, hogy az ő bátyja, aki vegyész, nem hisz. Az ő bátyja t.i. azt állítja, hogy semmi más nincsen, mint amit érzékeinkkel fölfoghatunk, azaz amit láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk, ízlelhetünk, tapinthatunk. Igen ám, felelte Balla, de az Istent többen látták, és le is festették. Példának említette a nagy templom plafonján lévő képet, hol Isten Jézussal és a Szentlélekkel le van festve. Petrákovics erre azt mondta, hogyha Isten csakugyan létezik, miért nem jelenik meg gyakran az embereknek, hisz akkor mindenki hívő lenne, és jó lenne, de a mai emberek közül senki se látta az Istent, és nem beszélt vele. Erre Pollák elmesélte, hogy az ő apja egy alkalommal Bécsben látta az Istent a városon kívül.
Künn a mezőn, egy malomkövön ült, de Pollák apja nem merte őt megszólítani. Petrákovics azt mondta, hogy mindenesetre beszélni kellett volna vele, és ez igaz is. Sokat gondolkoztam ezen ma, és bár jelenleg hiszek Istenben teljes mértékben - furcsának találom, hogy sohasem jelenik meg közöttünk. Ennek okát nem tudom kitalálni.
Okt. 6.
Ma volt az Önképző-Kör gyászünnepélye az aradi vértanúk emlékére. Mindannyian részt vettünk, és végighallgattuk a felolvasást, a szavalatokat, a gyászbeszédet és az énekeket. Egy Steiner nevű fiú a nyolcadikból remekül szavalta el Az aradi tizenhárom c. verset. Ebben a versben arról van szó, hogy a vértanúk emléke szent legyen mindig a magyarok előtt. Az jutott eszembe, hogy sokkal helyesebb volna, ha arról írnának verset, hogy az aradi vértanúk halálát meg kell bosszulni a kutya németeken. Megkérdeztem édesapámat, hogy ez miért nem történt meg. Azt mondta, azért, mert a magyar hitvány népség.
Okt. 14.
Ma délután az ebédlőben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló kockázatot kellett készíteni. Először kihúztam az egészet tussal, azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az asztalhoz Károly öcsém, és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott, meglökött, és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta. Dühömben Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam, és kérlelni és simogatni kezdtem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt nem lehet lesimogatni. A nyakonok, amiket adtam, meglehetősen erősek voltak. Egy ideig néztem szegény Károlyt, amint a földön fekve bőg. A kis zöld bőrkötője egészen össze volt gyűrve, és csak sírt, sírt. Nagyon-nagyon sajnáltam szegényt. Ő olyan jó fiú, és úgy szeret engem. Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem, és sírtam én is vagy fél órát. Annyira bántam, hogy öcsémet megvertem. Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a dolgot), és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet, mert az nem szép, és férfikoromban, majd ha elválunk, szétmegyünk a világba, és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon igaz, és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.
Okt. 15.
Ma hirdették ki az első konferencia eredményét. Engem megróttak számtanból és megintettek latinból. Délben megmondtam, apa ideadta a bizonyítványt arról, hogy csakugyan megmondtam, és még az osztályfőnök délutáni órájára elvittem. Este azt mondta apa, hogy ezentúl korán kell fölkelnem, és a latint meg a számtant ismételni, nehogy karácsonykor megbukjak. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.
Okt. 30.
Okt. 16. óta minden reggel 1/2 6-kor kelek, de nem haladtam még semmit az ismétlésben. T.i. reggel nem tudok tanulni. Az ébresztőóra csengetése után rendesen elalszom, apa azonban fölébred, és ő fölkelt. Rám szól, mit tehetek, föl kell kelni. Hiába mondom apának, hogy: apám, én reggel nem tanulok semmit, én nézem a betűket, nyitva van a szemem, de alszik az egész fejem - ő mindig azt mondja, hogy "az ész reggel fog a legjobban!" Ha ez igaz volna, akkor én már az egész latint legjobban tudnám az osztályban. Nagy kínnal öltözöm, eltart jó fél óráig. Kibotorkálok a sötétben a fürdőszobába, ott állok a kályha mellett, és megvárom, míg Ilka begyújt, azután megmelegszem. A mosdásra annál nehezebben tudom magam elszánni, minél tovább melegszem. A kis kályha búg és dübörög, és a plafonon is villog a fénye. El tudnám nézni napokig. Nem kívánnék semmit ilyenkor, még azt se, hogy nagy ember legyek, hogy megnőjek és parancsoljak - csak azt, hogy engem ne bántson, ne sürgessen senki, hanem nézhessem a plafont és a lángokat, ameddig tetszik. Sokszor kinézek ilyenkor a fürdőszoba kis ablakán, az ég a tűzfal fölött látszik egy kis darabon - ez a kis ég egészen sötét kékesszürke még. A fürdőszobában is minden sötét, csak az asztal széle csillog, mint egy vöröses csík. Azután hirtelen ráhatározom magam, levetem az ingem, és a mosdótál elé állok. Csak a kisujjamat nyújtom be, várok tovább, állok és állok. Azon gondolkodom, hogy miért nincs a világ úgy berendezve, hogy ha nekem jól esik aludni, hát alhassam. Apa nem enged, azt akarja, hogy tanuljak, de hiszen nem tanulok. A házban mindenki alszik, hogyan lehet itt tanulni. Tanulok pár percet, elmondok magamban egy szabályt, azután az ablakhoz megyek. Nézem az utcát. Nézem, amint nyit a borbély, amint a borbélyinas kisöpör, amint a húsosok felállítják a sátrakat, és jönnek a mészárosok szamaras-talyigái a friss hússal. Mindez szép és érdekes, és szívesen elnézem, bár aludni jobban szeretnék, de tanulni reggel nem tudok. Délután vagy este félóra alatt, negyedóra alatt többre megyek, mint reggel másfél óra alatt. De nem is igyekszem, hogy ezt apámmal megértessem, ő mindig csak azt ismételné, hogy "az ész reggel fog legjobban". Ő t.i. meg van győződve, hogy ez igaz, és mindenki, aki mást mond, az hazudik. Biztosan tudom, hogy ezt a véleményét soha életében semmi pénzért meg nem változtatná.
Nov. 1.
A megholtak napja van ma. Délelőtt a temetőben voltunk, koszorút vittünk nagyapa és nagymama sírjára, mint tavaly is és minden évben. Délután olvastam Verne Gyulának Utazás nyolcvan nap alatt a föld körül című művét. Késő estélig olvastam, azután tanulni kezdtem a holnapi leckét. Apa nagyon összeszidott, hogy miért nem tanultam meg előbb a leckét, és miért nem olvastam azután.
Nov. 2.
Ma kiolvastam Verne könyvét, amely roppant érdekes regény. Nagyon jól mulattam rajta. Délután eljött Balla Pista, és malmoztunk egész vacsoráig. Boldog fiú ez a Balla Pista, tesz, amit akar, kimenőt kap, nem szekírozzák otthon, alhat fél 8-ig. Sohase tanulja a leckét, de amit egyszer olvasott, arról tud beszélni. Én, ha egyszer-kétszer magamnak föl nem mondom, meg se tudok mukkanni. Ballának csak az a baja, hogy nehezen ír és nagyon hibásan. Folyton helyesírási hibákat ejt, és rossz dolgozataival rontja a kalkulusát. Ma ebédnél palacsinta volt, kedvenc ételem.
Nov. 9.
Ma új cselédet fogadtak, Ilka elment ma reggel, férjhez megy, holnap lesz az esküvője. Erzsi, az új szobalány, nagyon jó, szíves lány.
Nov. 12.
Ma Balla Pista harminc üveggolyót kapott egy bácsijától. Petrákovics megmutatta, hogyan kell klikkerezni. Igen mulatságos játék. Balla Pistával egész délután klikkereztünk. Este földrajzot tanultam.
Nov. 14.
Balla Pista sokkal jobban klikkerezik, mint én. Ma majdnem mind elnyerte a klikkereimet, amelyeket tegnap vettem. Édesanyám húsz koronát adott, amin húsz üveggolyót vettem. Azt hiszem, sohase fogok úgy megtanulni klikkerezni, ahogyan Balla Pista most tud, kétnapi tanulás után.
Nov. 18.
Ma új télikabátot kaptam. Nem tetszik nekem. Barna színű és kockás bélésű. Ez a bélés olyan színű, mint a favágók szövetinge. Olyan parasztos, csúnya. Nem akartam sokat kérni apát, a kereskedő rábeszélte őt, hogy ezt vegye, mert ez tartósabb, pedig volt ott egy másik télikabát, amely nem volt ilyen kiállhatatlan bélésű, és szép volt. Csak megnőnék már egyszer, és a magam ura lehetnék, magam választanám a télikabátjaimat, akkor kelnék fel, amikor jólesik, akkor olvasnék, amikor éppen kedvem volna, és akkor tanulnék, ha nekem tetszene. Ez az idő azonban borzasztó messze van! Ó, de milyen messze.
Nov. 22.
Ma szekundára feleltem számtanból. Pedig ma reggel is hatkor keltem. A rövidített osztás volt föladva, de azt elfeledtem átnézni, ehelyett ismételtem a régebbi dolgokat. A Tamási helyre küldött. Nem sokat bánkódtam, a pad alatt olvastam Gulliver utazását. Ez a könyv eddig a legkedvencebb könyvem. Olyan örömet okoz az olvasása, hogy mellette a korán kelés és a szekunda egész nap eszembe se jutott.
Nov. 23.
Ma a tisztelendő úr kijelentette, hogy mindenkinek meg kell tanulni a ministrálást, mert december elsejétől kezdve a templomba fogunk járni, és reggeli hétórai miséken névsorrendbe ministrálni fogunk. Ennek örülök, mert nem kell ez idő alatt számtant és latint tanulni. A ministrálást, mint a másodikosok mondják, nem kell tudni, csak az első és utolsó szavakat, a többit pedig el lehet morogni. És az a jó van benne, hogy vörös ministránsruhát kapunk, sőt füstölővel is lóbálunk. Addig is be lehet járni a sekrestyébe, aki akar, a szertartásbeli sorrend megtanulása miatt. Holnap reggel, Balla Pistával megbeszéltük, mind a ketten ott leszünk. Ma befejeztem Gulliver utazásainak olvasását, és újra elkezdtem elölről.
Nov. 24.
Ma reggel voltam először a Terézia-templom sekrestyéjében. Nagyon különös hely ez. Félkör alakú szoba, színes üvegablakokkal. Körül nagy faszekrény. Olyan nagy ez a félkör alakú szekrény, hogy az öreg sekrestyés - Szilveszter bácsi - bemegy az ajtaján, mint egy házba. Benne állanak a miseruhák, ingek, kelyhek és szalvéták. Benn láttam a püspöksüveget is, amit a prépost temetésen és nagymiséken visel. Ott volt benn a pásztorbot is, amely egy aranykampójú nagy bot, és azt jelzi, hogy a pap mestersége hasonló a pásztor mesterségéhez, a híveket egy csomóban tartja, mint a pásztor a birkákat. Kellemes tömjén- és borszag van itten. A szabad fal mellett feszület és térdeplő, és efölött latin imádságok berámázva. Jól be van fűtve. Egymás után jönnek a papok, felhúzzák a ruhát, az inget, a palástot, a stólát, felöltözteti őket a sekrestyés. Azután elővesznek egy misekönyvet, azt megfogja egy fiú, a sekrestyés odaadja a kelyhet a papnak, a ministráns csenget, és bevonulnak a megfelelő oltárhoz. Egy harmadikos, aki legjobban tud ministrálni, amennyiben az összes lehető templomi dolgokat tudja, a pap válaszát is és a nagymisét is (a három pappal külön vagy az öt pappal külön - mert a mise szövege eszerint is változik) - ez a fiú elmagyarázta, hogy az összes misék napirendben föl vannak írva a falra. T.i. régen meghalt emberek sok pénzt hagytak a plébániának azon föltétellel, hogy lelkük üdvére bizonyos időközökben mise tartassék. A legrégibb misealapítvány 325 éves, ezért az emberért 1000 misét mondtak el idáig. De miért? Hiszen ha halálos bűnben halt meg az illető, akkor, mint a Katekizmusban írva van, úgyis a pokolra jut, és onnan ki nem lehet húzni semmi imádsággal. Ha a tisztítótűzben van, akkor, igaz, segít a mise, de nem sokat. Ha pedig a mennyországba jutott, akkor nincs szüksége misére. Megkérdeztem ezt apámtól. Ő azt mondta, hogy az egész a papok találmánya, és csak arra való, hogy megteljék a papzsák. Papzsák, papzsák, jó szó, olyan utálatos, mint egy telhetetlen, gágogó kacsa. Nem tudom, ki találta ki, de a mise mégis szép dolog. Míg tartott, nem imádkoztam ugyan egy percig se, de igen jól éreztem magam. Néztem a tisztelendő palástjának a cifra hátát, ami gyönyörű kézimunka, néztem az oltárképet, amely Jézus keresztelését ábrázolja, és hallgattam a kántor orgonálását. A dal, amelyet énekelt, gyönyörű volt, de a hangja igen rossz, mintha erőltetné a torkából a hangot, hogy erősebb legyen. Mise után iskolába mentem, és azon gondolkodtam, hogy miért nem vettem eddig észre sohase, hogy milyen szép a mise. Most már tudom. Mert mindig tele volt a templom, valahányszor ott voltam, a parasztasszonyok ordítottak, s általában teljes nappali világításnál semminek se lehetett látni a szépségét. Mióta Petrákovics említette, hogy amit nem lát, abban nem hisz - azóta én se hiszek úgy Istenben, mint azelőtt, de egyelőre nem törődöm ezzel a dologgal.
Nov. 29.
Apám ma nagyon összeszidott, azt mondta, hogy ne járjak templomba, hanem tanuljak. Mégis szemtelenség, mondta, hogy a gyerekeket elvonják a tanulástól csak azért, mert a harangozó fiúknak négy krajcár járna a ministrálásért, és azt meg akarják a pap urak maguknak takarítani. Délután kimentünk Pistával megnézni a jégpályát.
Most csinálják. Apa azt mondta, hogy két elégségesnek szabad lenni, ha több lesz, nem kapok új korcsolyát, és ha megbukom, akkor elveszi a régit is. Nem bánom, úgyse szeretek korcsolyázni.
Dec. 7.
Nagyon hideg idők vannak néhány nap óta. Reggel a felkelés borzasztó nehezen megy. Tegnap apa kijött, és rám kiáltott:
- Már hét óra is elmúlt, és te még meg se vagy mosdva!
Ott álltam a kályha mellett fél hat óta, és néztem a lángokat, nem tudtam elhatározni magam a mosdásra.
Odabent a következőt mondta édesanyámnak:
- Hallatlan, ez a kölyök milyen málészájú, fölkel fél hatkor, és ott ácsorog a tűz mellett nyolcig. Nem tudom, mi lesz ebből, lusta, vagy mi a csoda, nem tudom!
Édesanyám azt mondta, hogy énfelőlem egészen nyugodt, én nem fogok megbukni. Megjegyzem, hogy én efelől nem vagyok nyugodt, de ebéd után összevissza csókoltam édesanyámat, alig tudott tőlem szabadulni. Holnaptól kezdve komolyan hozzáfogok a tanuláshoz. Nem akarom, hogy édesanyámnak ne legyen igaza.
Dec. 12.
Ma Petrákovics elhítt engem és Balla Pistát és Pollákot a folyosó végére és megkérdezte, tudjuk-e, hogyan származik az ember. Én azt mondtam, hogy szülés útján, de hogy ez hogyan megy, azt nem tudtam. Pollák azt mondta, hogy a bábaasszony a hurkatöltő segítségével készíti a gyermekeket. Balla Pistán láttam, hogy a gólyadolgot akarta előhozni, de mégis jobbnak látta hallgatni. Erre Petrákovics elmondta a dolgot, amit nem akarok ide leírni, mert úgyse felejtem el soha életemben, s amelyet neki bátyja mesélt. Azt hiszem, ha gondolkodtam volna rajta, magamtól is kitaláltam volna. Mégis olyan furcsa!... nem találtam volna ki. Ma palacsinta volt ebédre - kedvenc ételem.
Dec. 17.
Már csak egy hét választ el a Karácsonytól, és a szünet reményében most elég könnyen megy a fölkelés. Tegnap számtanból jóra feleltem, és ma latinból 2/3-ra. Még csak földrajzból kell javítanom, jelenleg t.i. 2/3-ra állok belőle, hogy új korcsolyát kapjak. Ma olvastam Jókaitól a Dekameron című elbeszélésgyűjteményt.
Dec. 19.
Reggelre nagyszerű vastag hó esett. Délután már sok szánkó csilingelt az utcán. Egész délután az ablak mellett tanultam, és néztem a szánkókat, a bundába bújt embereket és a havat. Valószínűleg holnap fogok felelni földrajzból.
Dec. 20.
Feleltem, egyesre, szóval kettest fogok kapni. Iskolába menet már ma láttam, hogy árulják a karácsonyfákat. Károly öcsém borzasztóan várja a Karácsonyt és a Jézuskát, ő még nem tudja, hogy az egész csak komédia, és a játékokat a szülők veszik. Milyen boldog az ember még ebben a korban!
Dec. 23.
Ma kaptuk ki a bizonyítványt. Három elégséges volt benne. A földrajztanár a komisz, elégségest adott, bár kedden jelesre feleltem. Nem kapok új korcsolyát, de nem is bánom, szép fehér hó esik minden reggel, jól fagy, ennek sokkal jobban örülök, mintha új korcsolyám volna, és emellett fekete sáros locspocs volna az egész világ. Mától kezdve egy hétig semmit se fogok tanulni. Verne regényét, a Jégszfinx-et fogom olvasni, amelyet apa ajándéknak ígért. Örömömben, hogy szép idő van, és a bizonyítványdolog is elég jól végződött, egész délután rajzoltam Károlynak. Eleinte kissé untam a dolgot, mert a legnagyobb butaságokat kívánta, hogy rajzoljam, de azután látva az ő örömét, örültem én is, hogy ő olyan jól mulat, és engem szeret, s jól elmúlt az idő egész estig.
Most újévig nem írok naplót.
1897. szept. 1.
Ma reggel elmentünk apával a gimnáziumba. Először voltam itten, eddig csak kívülről láttam ezt az épületet, ma végre belülről is megláttam. Bementünk az igazgatói irodába, és apa beíratott. Egy kicsit féltem, mert sok tanár volt az irodában. A tanár egészen más, mint a tanító. Sokkal komolyabbak, szigorúbbak a tanárok. Délután eljött Balla Pista, kimentünk a parkba és csatangoltunk. Arról beszéltünk, hogy mennyi rettenetes sok időnek kell majd elmúlni, amíg mi nagy emberek leszünk, föltéve persze, ha közben meg nem halunk. Vacsora után édesapám ideadta ezt a naplókönyvet, amelybe jelen soraimat írom, és rábeszélt, hogy ezentúl írjak naplót. Ezzel javul az írásom - és ez igaz is.
Szept. 4.
Ma volt a Veni Sancte. Templom után az iskolában felolvasták a szabályokat, és az osztályfőnök, Pertics János elrendezte a helyeket. Én a nyolcadik padban ülök. Balla Pista előttem ül a hetedik padban. Annak örültünk, hogy sikerült padszélre jutni és méghozzá ablaknál. Az én padomon szép faragások vannak, egy lófej és egy gőzhajó van bevésve. Délután Balla Pistához mentem, és az emeletről az udvarra szappanbuborékokat fújtunk, bár láttam, hogy Pista nagymamájának nagyon nem tetszik a játék. Tízszer is elmondta, "ezek a gyerekek le fognak esni!" vagy: "ne hajoljatok ki a korláton!" Nem értem, hogy a nagyok mindig irigykednek, ha az ember mulat. Nem éppen a Balla nagymamájára mondom, de általában sokszor tapasztaltam. Három év óta mindennap elolvasom a budapesti újságot, de soha nem olvastam, hogy a gyerekek a korláton kihajolva lebuktak volna.
Szept. 10.
Tanulom az első declinatiot, nem nehéz, de a latintanárt nem szeretem. Olyan rettenetesen kiabál egész órán, hogy nem merek mást tenni, mint hogy folyton figyelek, ez pedig nagyon fárasztó. Milyen más ember volt a kedves Péteri tanító úr, félkor jött be, elbeszélgetett velünk, mesélt, az ember örült neki, ha benn volt. De nem bánom, apa azt mondja, hogy a latinnal csak akkor lehet valamire menni, ha szigorú tanár tanítja.
Szept. 12.
Balla Pista ma jó dolgot talált ki. Azt mondta t.i., hogy még sohase rendeztek versenyt abból, hogy ki tud több vizet inni. Holnap délután nálunk kettesben rendezni fogunk egy ilyen versenyt. Alig várom már.
Szept. 13.
A versenyt nem tartottuk meg, mert ma nálunk szilvalekvárt főztek, és a keszőcét nagyon szeretem. Pistát is elhíttam, latint tanultunk, azután duplexot játszottunk. Nálunk nem lehet megcsinálni az ilyen versenyt, szüleim mindent észrevesznek, nem akarom kitenni magamat, hogy megtiltsák, Pistáéknál - akinek az apja két év előtt meghalt - könnyen megy az ilyesmi. Pista el van kényeztetve, és nem szólnak folytonosan bele a dolgaiba. Szeretek náluk lenni, nem hallja folyamatosan az ember: "ezt nem szabad", "ezt megtiltom" és ilyeneket. Egészen más az élet ott, ahol nincs apa. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.
Szept. 14.
Vízivási versenyben győztem. Tíz perc alatt kilenc tele nagy pohár vizet ittam meg. Balla Pista csak hetet bírt.
Szept. 30.
Ma Istenről beszélgettünk, én, Balla, Petrákovics és Pollák. Együtt voltunk a parkban, és estefelé Petrákovics kérdezte tőlünk, hogy hiszünk-e Istenben. Mindannyian azt feleltük, hogy igen. Erre ő azt mondta, hogy az ő bátyja, aki vegyész, nem hisz. Az ő bátyja t.i. azt állítja, hogy semmi más nincsen, mint amit érzékeinkkel fölfoghatunk, azaz amit láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk, ízlelhetünk, tapinthatunk. Igen ám, felelte Balla, de az Istent többen látták, és le is festették. Példának említette a nagy templom plafonján lévő képet, hol Isten Jézussal és a Szentlélekkel le van festve. Petrákovics erre azt mondta, hogyha Isten csakugyan létezik, miért nem jelenik meg gyakran az embereknek, hisz akkor mindenki hívő lenne, és jó lenne, de a mai emberek közül senki se látta az Istent, és nem beszélt vele. Erre Pollák elmesélte, hogy az ő apja egy alkalommal Bécsben látta az Istent a városon kívül.
Künn a mezőn, egy malomkövön ült, de Pollák apja nem merte őt megszólítani. Petrákovics azt mondta, hogy mindenesetre beszélni kellett volna vele, és ez igaz is. Sokat gondolkoztam ezen ma, és bár jelenleg hiszek Istenben teljes mértékben - furcsának találom, hogy sohasem jelenik meg közöttünk. Ennek okát nem tudom kitalálni.
Okt. 6.
Ma volt az Önképző-Kör gyászünnepélye az aradi vértanúk emlékére. Mindannyian részt vettünk, és végighallgattuk a felolvasást, a szavalatokat, a gyászbeszédet és az énekeket. Egy Steiner nevű fiú a nyolcadikból remekül szavalta el Az aradi tizenhárom c. verset. Ebben a versben arról van szó, hogy a vértanúk emléke szent legyen mindig a magyarok előtt. Az jutott eszembe, hogy sokkal helyesebb volna, ha arról írnának verset, hogy az aradi vértanúk halálát meg kell bosszulni a kutya németeken. Megkérdeztem édesapámat, hogy ez miért nem történt meg. Azt mondta, azért, mert a magyar hitvány népség.
Okt. 14.
Ma délután az ebédlőben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló kockázatot kellett készíteni. Először kihúztam az egészet tussal, azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az asztalhoz Károly öcsém, és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott, meglökött, és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta. Dühömben Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam, és kérlelni és simogatni kezdtem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt nem lehet lesimogatni. A nyakonok, amiket adtam, meglehetősen erősek voltak. Egy ideig néztem szegény Károlyt, amint a földön fekve bőg. A kis zöld bőrkötője egészen össze volt gyűrve, és csak sírt, sírt. Nagyon-nagyon sajnáltam szegényt. Ő olyan jó fiú, és úgy szeret engem. Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem, és sírtam én is vagy fél órát. Annyira bántam, hogy öcsémet megvertem. Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a dolgot), és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet, mert az nem szép, és férfikoromban, majd ha elválunk, szétmegyünk a világba, és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon igaz, és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.
Okt. 15.
Ma hirdették ki az első konferencia eredményét. Engem megróttak számtanból és megintettek latinból. Délben megmondtam, apa ideadta a bizonyítványt arról, hogy csakugyan megmondtam, és még az osztályfőnök délutáni órájára elvittem. Este azt mondta apa, hogy ezentúl korán kell fölkelnem, és a latint meg a számtant ismételni, nehogy karácsonykor megbukjak. Ma ebédre palacsinta volt, kedvenc ételem.
Okt. 30.
Okt. 16. óta minden reggel 1/2 6-kor kelek, de nem haladtam még semmit az ismétlésben. T.i. reggel nem tudok tanulni. Az ébresztőóra csengetése után rendesen elalszom, apa azonban fölébred, és ő fölkelt. Rám szól, mit tehetek, föl kell kelni. Hiába mondom apának, hogy: apám, én reggel nem tanulok semmit, én nézem a betűket, nyitva van a szemem, de alszik az egész fejem - ő mindig azt mondja, hogy "az ész reggel fog a legjobban!" Ha ez igaz volna, akkor én már az egész latint legjobban tudnám az osztályban. Nagy kínnal öltözöm, eltart jó fél óráig. Kibotorkálok a sötétben a fürdőszobába, ott állok a kályha mellett, és megvárom, míg Ilka begyújt, azután megmelegszem. A mosdásra annál nehezebben tudom magam elszánni, minél tovább melegszem. A kis kályha búg és dübörög, és a plafonon is villog a fénye. El tudnám nézni napokig. Nem kívánnék semmit ilyenkor, még azt se, hogy nagy ember legyek, hogy megnőjek és parancsoljak - csak azt, hogy engem ne bántson, ne sürgessen senki, hanem nézhessem a plafont és a lángokat, ameddig tetszik. Sokszor kinézek ilyenkor a fürdőszoba kis ablakán, az ég a tűzfal fölött látszik egy kis darabon - ez a kis ég egészen sötét kékesszürke még. A fürdőszobában is minden sötét, csak az asztal széle csillog, mint egy vöröses csík. Azután hirtelen ráhatározom magam, levetem az ingem, és a mosdótál elé állok. Csak a kisujjamat nyújtom be, várok tovább, állok és állok. Azon gondolkodom, hogy miért nincs a világ úgy berendezve, hogy ha nekem jól esik aludni, hát alhassam. Apa nem enged, azt akarja, hogy tanuljak, de hiszen nem tanulok. A házban mindenki alszik, hogyan lehet itt tanulni. Tanulok pár percet, elmondok magamban egy szabályt, azután az ablakhoz megyek. Nézem az utcát. Nézem, amint nyit a borbély, amint a borbélyinas kisöpör, amint a húsosok felállítják a sátrakat, és jönnek a mészárosok szamaras-talyigái a friss hússal. Mindez szép és érdekes, és szívesen elnézem, bár aludni jobban szeretnék, de tanulni reggel nem tudok. Délután vagy este félóra alatt, negyedóra alatt többre megyek, mint reggel másfél óra alatt. De nem is igyekszem, hogy ezt apámmal megértessem, ő mindig csak azt ismételné, hogy "az ész reggel fog legjobban". Ő t.i. meg van győződve, hogy ez igaz, és mindenki, aki mást mond, az hazudik. Biztosan tudom, hogy ezt a véleményét soha életében semmi pénzért meg nem változtatná.
Nov. 1.
A megholtak napja van ma. Délelőtt a temetőben voltunk, koszorút vittünk nagyapa és nagymama sírjára, mint tavaly is és minden évben. Délután olvastam Verne Gyulának Utazás nyolcvan nap alatt a föld körül című művét. Késő estélig olvastam, azután tanulni kezdtem a holnapi leckét. Apa nagyon összeszidott, hogy miért nem tanultam meg előbb a leckét, és miért nem olvastam azután.
Nov. 2.
Ma kiolvastam Verne könyvét, amely roppant érdekes regény. Nagyon jól mulattam rajta. Délután eljött Balla Pista, és malmoztunk egész vacsoráig. Boldog fiú ez a Balla Pista, tesz, amit akar, kimenőt kap, nem szekírozzák otthon, alhat fél 8-ig. Sohase tanulja a leckét, de amit egyszer olvasott, arról tud beszélni. Én, ha egyszer-kétszer magamnak föl nem mondom, meg se tudok mukkanni. Ballának csak az a baja, hogy nehezen ír és nagyon hibásan. Folyton helyesírási hibákat ejt, és rossz dolgozataival rontja a kalkulusát. Ma ebédnél palacsinta volt, kedvenc ételem.
Nov. 9.
Ma új cselédet fogadtak, Ilka elment ma reggel, férjhez megy, holnap lesz az esküvője. Erzsi, az új szobalány, nagyon jó, szíves lány.
Nov. 12.
Ma Balla Pista harminc üveggolyót kapott egy bácsijától. Petrákovics megmutatta, hogyan kell klikkerezni. Igen mulatságos játék. Balla Pistával egész délután klikkereztünk. Este földrajzot tanultam.
Nov. 14.
Balla Pista sokkal jobban klikkerezik, mint én. Ma majdnem mind elnyerte a klikkereimet, amelyeket tegnap vettem. Édesanyám húsz koronát adott, amin húsz üveggolyót vettem. Azt hiszem, sohase fogok úgy megtanulni klikkerezni, ahogyan Balla Pista most tud, kétnapi tanulás után.
Nov. 18.
Ma új télikabátot kaptam. Nem tetszik nekem. Barna színű és kockás bélésű. Ez a bélés olyan színű, mint a favágók szövetinge. Olyan parasztos, csúnya. Nem akartam sokat kérni apát, a kereskedő rábeszélte őt, hogy ezt vegye, mert ez tartósabb, pedig volt ott egy másik télikabát, amely nem volt ilyen kiállhatatlan bélésű, és szép volt. Csak megnőnék már egyszer, és a magam ura lehetnék, magam választanám a télikabátjaimat, akkor kelnék fel, amikor jólesik, akkor olvasnék, amikor éppen kedvem volna, és akkor tanulnék, ha nekem tetszene. Ez az idő azonban borzasztó messze van! Ó, de milyen messze.
Nov. 22.
Ma szekundára feleltem számtanból. Pedig ma reggel is hatkor keltem. A rövidített osztás volt föladva, de azt elfeledtem átnézni, ehelyett ismételtem a régebbi dolgokat. A Tamási helyre küldött. Nem sokat bánkódtam, a pad alatt olvastam Gulliver utazását. Ez a könyv eddig a legkedvencebb könyvem. Olyan örömet okoz az olvasása, hogy mellette a korán kelés és a szekunda egész nap eszembe se jutott.
Nov. 23.
Ma a tisztelendő úr kijelentette, hogy mindenkinek meg kell tanulni a ministrálást, mert december elsejétől kezdve a templomba fogunk járni, és reggeli hétórai miséken névsorrendbe ministrálni fogunk. Ennek örülök, mert nem kell ez idő alatt számtant és latint tanulni. A ministrálást, mint a másodikosok mondják, nem kell tudni, csak az első és utolsó szavakat, a többit pedig el lehet morogni. És az a jó van benne, hogy vörös ministránsruhát kapunk, sőt füstölővel is lóbálunk. Addig is be lehet járni a sekrestyébe, aki akar, a szertartásbeli sorrend megtanulása miatt. Holnap reggel, Balla Pistával megbeszéltük, mind a ketten ott leszünk. Ma befejeztem Gulliver utazásainak olvasását, és újra elkezdtem elölről.
Nov. 24.
Ma reggel voltam először a Terézia-templom sekrestyéjében. Nagyon különös hely ez. Félkör alakú szoba, színes üvegablakokkal. Körül nagy faszekrény. Olyan nagy ez a félkör alakú szekrény, hogy az öreg sekrestyés - Szilveszter bácsi - bemegy az ajtaján, mint egy házba. Benne állanak a miseruhák, ingek, kelyhek és szalvéták. Benn láttam a püspöksüveget is, amit a prépost temetésen és nagymiséken visel. Ott volt benn a pásztorbot is, amely egy aranykampójú nagy bot, és azt jelzi, hogy a pap mestersége hasonló a pásztor mesterségéhez, a híveket egy csomóban tartja, mint a pásztor a birkákat. Kellemes tömjén- és borszag van itten. A szabad fal mellett feszület és térdeplő, és efölött latin imádságok berámázva. Jól be van fűtve. Egymás után jönnek a papok, felhúzzák a ruhát, az inget, a palástot, a stólát, felöltözteti őket a sekrestyés. Azután elővesznek egy misekönyvet, azt megfogja egy fiú, a sekrestyés odaadja a kelyhet a papnak, a ministráns csenget, és bevonulnak a megfelelő oltárhoz. Egy harmadikos, aki legjobban tud ministrálni, amennyiben az összes lehető templomi dolgokat tudja, a pap válaszát is és a nagymisét is (a három pappal külön vagy az öt pappal külön - mert a mise szövege eszerint is változik) - ez a fiú elmagyarázta, hogy az összes misék napirendben föl vannak írva a falra. T.i. régen meghalt emberek sok pénzt hagytak a plébániának azon föltétellel, hogy lelkük üdvére bizonyos időközökben mise tartassék. A legrégibb misealapítvány 325 éves, ezért az emberért 1000 misét mondtak el idáig. De miért? Hiszen ha halálos bűnben halt meg az illető, akkor, mint a Katekizmusban írva van, úgyis a pokolra jut, és onnan ki nem lehet húzni semmi imádsággal. Ha a tisztítótűzben van, akkor, igaz, segít a mise, de nem sokat. Ha pedig a mennyországba jutott, akkor nincs szüksége misére. Megkérdeztem ezt apámtól. Ő azt mondta, hogy az egész a papok találmánya, és csak arra való, hogy megteljék a papzsák. Papzsák, papzsák, jó szó, olyan utálatos, mint egy telhetetlen, gágogó kacsa. Nem tudom, ki találta ki, de a mise mégis szép dolog. Míg tartott, nem imádkoztam ugyan egy percig se, de igen jól éreztem magam. Néztem a tisztelendő palástjának a cifra hátát, ami gyönyörű kézimunka, néztem az oltárképet, amely Jézus keresztelését ábrázolja, és hallgattam a kántor orgonálását. A dal, amelyet énekelt, gyönyörű volt, de a hangja igen rossz, mintha erőltetné a torkából a hangot, hogy erősebb legyen. Mise után iskolába mentem, és azon gondolkodtam, hogy miért nem vettem eddig észre sohase, hogy milyen szép a mise. Most már tudom. Mert mindig tele volt a templom, valahányszor ott voltam, a parasztasszonyok ordítottak, s általában teljes nappali világításnál semminek se lehetett látni a szépségét. Mióta Petrákovics említette, hogy amit nem lát, abban nem hisz - azóta én se hiszek úgy Istenben, mint azelőtt, de egyelőre nem törődöm ezzel a dologgal.
Nov. 29.
Apám ma nagyon összeszidott, azt mondta, hogy ne járjak templomba, hanem tanuljak. Mégis szemtelenség, mondta, hogy a gyerekeket elvonják a tanulástól csak azért, mert a harangozó fiúknak négy krajcár járna a ministrálásért, és azt meg akarják a pap urak maguknak takarítani. Délután kimentünk Pistával megnézni a jégpályát.
Most csinálják. Apa azt mondta, hogy két elégségesnek szabad lenni, ha több lesz, nem kapok új korcsolyát, és ha megbukom, akkor elveszi a régit is. Nem bánom, úgyse szeretek korcsolyázni.
Dec. 7.
Nagyon hideg idők vannak néhány nap óta. Reggel a felkelés borzasztó nehezen megy. Tegnap apa kijött, és rám kiáltott:
- Már hét óra is elmúlt, és te még meg se vagy mosdva!
Ott álltam a kályha mellett fél hat óta, és néztem a lángokat, nem tudtam elhatározni magam a mosdásra.
Odabent a következőt mondta édesanyámnak:
- Hallatlan, ez a kölyök milyen málészájú, fölkel fél hatkor, és ott ácsorog a tűz mellett nyolcig. Nem tudom, mi lesz ebből, lusta, vagy mi a csoda, nem tudom!
Édesanyám azt mondta, hogy énfelőlem egészen nyugodt, én nem fogok megbukni. Megjegyzem, hogy én efelől nem vagyok nyugodt, de ebéd után összevissza csókoltam édesanyámat, alig tudott tőlem szabadulni. Holnaptól kezdve komolyan hozzáfogok a tanuláshoz. Nem akarom, hogy édesanyámnak ne legyen igaza.
Dec. 12.
Ma Petrákovics elhítt engem és Balla Pistát és Pollákot a folyosó végére és megkérdezte, tudjuk-e, hogyan származik az ember. Én azt mondtam, hogy szülés útján, de hogy ez hogyan megy, azt nem tudtam. Pollák azt mondta, hogy a bábaasszony a hurkatöltő segítségével készíti a gyermekeket. Balla Pistán láttam, hogy a gólyadolgot akarta előhozni, de mégis jobbnak látta hallgatni. Erre Petrákovics elmondta a dolgot, amit nem akarok ide leírni, mert úgyse felejtem el soha életemben, s amelyet neki bátyja mesélt. Azt hiszem, ha gondolkodtam volna rajta, magamtól is kitaláltam volna. Mégis olyan furcsa!... nem találtam volna ki. Ma palacsinta volt ebédre - kedvenc ételem.
Dec. 17.
Már csak egy hét választ el a Karácsonytól, és a szünet reményében most elég könnyen megy a fölkelés. Tegnap számtanból jóra feleltem, és ma latinból 2/3-ra. Még csak földrajzból kell javítanom, jelenleg t.i. 2/3-ra állok belőle, hogy új korcsolyát kapjak. Ma olvastam Jókaitól a Dekameron című elbeszélésgyűjteményt.
Dec. 19.
Reggelre nagyszerű vastag hó esett. Délután már sok szánkó csilingelt az utcán. Egész délután az ablak mellett tanultam, és néztem a szánkókat, a bundába bújt embereket és a havat. Valószínűleg holnap fogok felelni földrajzból.
Dec. 20.
Feleltem, egyesre, szóval kettest fogok kapni. Iskolába menet már ma láttam, hogy árulják a karácsonyfákat. Károly öcsém borzasztóan várja a Karácsonyt és a Jézuskát, ő még nem tudja, hogy az egész csak komédia, és a játékokat a szülők veszik. Milyen boldog az ember még ebben a korban!
Dec. 23.
Ma kaptuk ki a bizonyítványt. Három elégséges volt benne. A földrajztanár a komisz, elégségest adott, bár kedden jelesre feleltem. Nem kapok új korcsolyát, de nem is bánom, szép fehér hó esik minden reggel, jól fagy, ennek sokkal jobban örülök, mintha új korcsolyám volna, és emellett fekete sáros locspocs volna az egész világ. Mától kezdve egy hétig semmit se fogok tanulni. Verne regényét, a Jégszfinx-et fogom olvasni, amelyet apa ajándéknak ígért. Örömömben, hogy szép idő van, és a bizonyítványdolog is elég jól végződött, egész délután rajzoltam Károlynak. Eleinte kissé untam a dolgot, mert a legnagyobb butaságokat kívánta, hogy rajzoljam, de azután látva az ő örömét, örültem én is, hogy ő olyan jól mulat, és engem szeret, s jól elmúlt az idő egész estig.
Most újévig nem írok naplót.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#181
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 18. 10:25
IRÉN MAMA
Irén mamával vejénél, jó barátomnál, Sentei Sándornál ismerkedtem meg.
Az egyetemi esztendők után elszakadtunk egymástól, de sűrűn leveleztünk. Ő állandóan hívott, hogy látogassam meg. Én pedig évenként négyszer-ötször biztosra ígértem, hogy megyek. Mindig elmaradt. Rettegek az utazástól. A magyar vasutak lassan járnak és késnek. Néha keveset, csak húsz-harminc percet. És ez a húsz-harminc perc az, ami miatt a lehető legnehezebben tudom csak rászánni magam, hogy vonatra üljek. Telt-múlt az idő. Sándor megházasodott. Elküldte a felesége arcképét. Elküldte a kisfia arcképét... Végre egy szép októberi napon rászántam magam, hogy meglátogatom.
Nagyszerűen fogadtak. Szép lakásuk meglepett. A kisfiát elragadónak találtam. Csak a felesége ejtett gondolkodóba. Egészen sablonos csinos és sablonosan bájos kis vidéki nő volt. Merőben elütött attól a női típustól, amelyért Sándorral diákkori beszélgetéseink alatt annyit lelkesedtünk, megállapodván: hogyha valaha megházasodunk, csakis e típusba tartozó nőt fogunk választani. Gyakorlott emberismerő - tehát aki következetesen figyel az ilyen dolgokra - az első pillanatra megállapíthatta volna, hogy az asszonykának semmiféle jelentékeny jó tulajdonsága nincsen. Sőt, a jelentéktelenségében se volt stílus, formaság, báj, ami már nyilvánvalóan szintén jelentékennyé tehet egy asszonyt.
Csodálkoztam, Sándort nem tartottam olyan embernek, aki a házasságát elhibázhatja. Óvatos, tiszta eszű, alapos ember volt mindig, aki sohasem engedte magát pillanatnyi szeszélyektől elragadtatni.
Ebéd előtt sétára indultunk. Körüljártuk a kellemes kis hegyvidéki várost.
- Az ebédnél - mondta Sándor - találkozni fogsz az anyósommal, Irén mamával. Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert én valósággal rajongok érte!
Csakugyan; már otthon találtuk Irén mamát. Egy magas, fehér bőrű, szürke szemű, kifogástalan alakú, szép asszonyt. Valósággal megirigyeltem Sándort, amikor szép, fekete hajú anyósát megölelte és összecsókolta. Irén mama vidáman nevetett, odanyújtotta nekem is elefántcsont sárgásfehér, finom kis kezét, és rendkívüli bájjal és igazi érdeklődéssel kezdett kérdezgetni. A barátságunkról, hogy miért nem jöttem hamarabb, mennyire várt Sándor, és mennyire óhajtottak ők is megismerkedni.
Ebéd alatt az asztalfőn ült, és állandóan ő vitte a szót. Önkénytelenül is valamennyien átengedtük magunkat csodálatos dallamos hangja varázsának. Rögtön tisztában voltam, hogy Sándor házasságának a rugója nem a feleségében, hanem az anyósában keresendő. Apró dolgokról is érdekesen, okosan, férfias logikussággal és kislányos naivsággal beszélt. Formás és kellemes volt minden mondata. Nem esett abba a hibába, amelyet a talmi grande dame-oknál annyiszor látunk, hogy folyton előadnak, és nem hagynak másokat szóhoz jutni. Irén mama valamennyiünket bevont a beszélgetésbe. Jóízűeket kacagott, de nem hosszan. Nem élt vissza a kacagásának a szépségével, mint annyi nő, aki tudja, hogy a nevetése kellemesen hangzik. Közben szó került a meghalt férjéről is, aki huszonhat éves korára özvegyen hagyta őt. Valamit elmondott róla. Egy vidám kis incidenst, amelyben a megboldogult egy jóízű kiszólással szerepelt. Irén mama mosolygott. Az arcán nyoma sem volt annak a műelkomolyodásnak, ami polgári asszonyoknál olyan bántóan hat. De a két szép szeme megtelt könnyekkel, és egy csepp legurult a fehér arcán a csipkés blúzára. Nem törölte meg a szemét. Érezte, hogy a zsebkendő használata percekre megzavarná a társalgást, és disszonáns pauzát okozna. Tovább beszélt.
Teljesen új, meglepő és sohase látott jelenség volt számomra ez a negyvenéves nő. Maupassant, Stendhal és Balzac jutott eszembe. Az ő regényeikben olvastam ilyen csodálatos asszonyokról. De egészen eddig a napig nem hittem a létezésükben, mint ahogy az ember nem hiszi el azt, amit nem lát. Irén mama azonban élő bizonyíték volt a nagy francia írók igazsága mellett. - Figyeltem Sándor feleségét. Nem féltékeny-e az anyja nagy vonzóerejére? - Nem volt az. Jókedvűen vonult háttérbe, rajongással nézte Irén mama arcát, és látszott rajta, hogy örült, hogy ennyire jól érezzük magunkat az ebédjén. Azt hiszem, e fiatal nő legmagasabb lelki működése volt, hogy megértette és élvezte az idősebb lényét, a természetnek azt a nagy művészetét, amely annak a külsejében, hangjában, mozdulataiban megnyilvánult.
Ebéd után négykezest játszottunk Irén mamával. Egy Beethoven-szimfóniát. Igen jól zongorázott. Itt-ott a futamokból kihagyott néhány hangot, de a ritmusérzéke tökéletesnek bizonyult, és a szólamokat teljes megértéssel emelte ki vagy szorította háttérbe. Szándékosan átengedtem neki a pedált. A lehető legdiszkrétebben, leghelyesebben kezelte. Emellett az egész muzsikálásra nem helyezett súlyt. Nem kérette magát, és nem örült jobban a dicséreteimnek, mint ez egy igazi nőhöz illik, aki nem ambicionálhatja magának, hogy a zene számára a mulatságnál sokkal több és fontosabb valami legyen. (Régi, közösen megállapított véleményünk volt ez Sándorral.)
Irén mama három óra tájban hazament, azt mondta, hogy valami nőegyleti megbeszélés lesz a lakásán, és rendkívüli kedvességgel búcsúzott el, nem mulasztván el megígértetni velem, hogy hamarosan újra ellátogatok. Öt órakor én is elutaztam.
Jó három hónap múlva Sándor hivatalos ügyben a fővárosba jött. Este együtt mentünk színházba és utána vacsorázni. Vacsora után kerítettem szót Irén mamára, és elragadtatva dícsértem ezt a feledhetetlenül bájos, nagyszerű asszonyt. Ekkor mesélte el Sándor a házasságának történetét.
- Mikor letelepedtem a városban, fél évre rá választottak meg a nőegylet ügyészének. Elnök már akkor is Irén mama volt. Hamarosan beleszerettem. Akkor már harmincnyolc éves volt. A legkülönösebb és a legteljesebb örömet adó szerelem volt ez, amit csak elképzelhetsz. Minden délután ott voltam nála. Ötkor mentem teára. A feleségem akkor végezte az utolsó évét Pesten, az angolkisasszonyoknál. Zongoráztunk, beszélgettünk, hétkor, fél nyolckor elküldött. Nem gondoltam semmire. Minden vágyam annyi volt, hogy életem végéig minden délután eljöhessek ide, ehhez a bájos asszonyhoz, nézhessem az arcát, hallhassam a hangját, és megcsókolhassam a kezét. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, ez teljesen szükségtelen volt. A tekintetéből láttam, hogy tudja, ért engem, érti, hogy miért szeretem, hogy gondolatban megköszöni a rajongásomat. Sokan jártak hozzá. Barátnők, leánykori imádók. Ezek közül egy esztendőn belül három kérte meg. Kosarat kaptak, és egyik sem először. De figyelj ide, egyik se neheztelt rá, továbbra is megjelentek a szombati ötórai teákon.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy az utolsó vendégekkel távozva visszamentem a lakására. Először történt, hogy követelően lépett fel bennem a vágy, hogy összecsókoljam, megöleljem és magamhoz szorítsam az asszonyt. Becsöngettem, és a sötét előszobában szó nélkül átöleltem, ideadta az ajkát. Figyelj ide. Olyan intenzív és mély boldogságérzés töltött el, amelyről eddig halvány fogalmam sem volt. Néhány nap múlva a szeretőm lett. Micsoda hónapokat éltem át, micsoda tökéletes szerelmi örömöket, erről nem tudok beszélni. Azonban aggodalmasan közeledett a nyár, amikorra Sárikának az intézetből haza kellett kerülnie. Nem haboztam egy pillanatig se. Fölszólítottam Irén mamát, hogy legyen a feleségem. Nevetett, és azt mondta, hogy ez lehetetlen. Egy tizenhét évvel fiatalabb férfinak a szeretőjévé lenni, ez még megy valahogy, de hogy ilyen nagy korkülönbséggel feleségévé legyen, ez szerinte nagyon ízléstelen és kockázatos dolog. Ízléstelen, mert a házasság okvetlenül mindenféle szóbeszéd tárgyává lesz, és kockázatos, mert szerinte mindjárt érezni fogom a különbséget, mihelyt elválaszthatatlanul össze leszek vele kötve. Hiába kérleltem, hiába bizonygattam neki, hogy szerelmem fölötte áll minden efféle esélynek és hatásnak, hajthatatlan maradt. Hangoztatta, hogy eleget kell tenni anyai kötelességeinek. Be kell vezetni lányát a társaságba. Férjhez kell adni!... Kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogyha a lány hazajön, vége fog szakadni a viszonyunknak, mert tisztában voltam azzal, hogy Irén mama sohase fogja kockáztatni a jó hírét azzal, hogy eljön a lakásomra. Egy kisvárosban az ilyesmi rögtön kitudódik. Másrészt pedig én most, miután egészen megismertem az ő szerelmének a mámorító, és mégis éterikus tüzét, nem tudtam volna többé megelégedni a kézcsókkal és a beszélgetésekkel. Mit tehettem?
- Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! - szóltam közbe. (Mindjárt megbántam. Olcsó tréfa volt.)
- Igen - folytatta Sándor. - Nem volt más kibúvó. Sárika tényleg hazajött. És udvarolnom kellett neki. Szép lány volt, fiatal, virágzó. Nem volt nehéz a dolgom. De most érts meg. Ezután kezdtem csak bámulni Irén mamát. Hogy csinálta meg ő azt, hogy az egész manővernek nem volt manőverjellege, hogy nem volt aljas, ravasz, gonosz dolog, nem volt árulás. Hogyan intézte, hogy Sárika mindenképpen megkapja a magáét. Hogyan hagyott bennünket magunkra. Hogyan kerülte ki, hogy a lány észrevegyen valamit vagy féltékenykedjék. Hogyan osztott engem kétfelé, és adta az egyik felemet a lányának. Hogyan történt emellett, hogy tulajdonképpen mégis egészen az övé voltam?... Ezek olyan dolgok, amiket nem tudnék elmondani, mert hiányzik belőlem a képesség, hogy összeszedjem azt az ezer apró motívumot, amiből a jegyességnek és később a házasságnak ez a jellege kialakult. Ma is szeretőm, és jobban szeretem, mint valaha. Imádom. A feleségem egy kedves, csinos, de jelentéktelen asszony, akihez mélyebb vonzalom nem fűz. És ez egy házasságban kellemes. Kellemes akkor, ha emellett bennünk él a tudat, hogy nem hibáztunk el semmit, nem vagyunk áldozatok, mint annyi ember, aki miután megunta a feleségét, reménytelenül sóvárog valami új, vonzó, érdekes szerelem és szexuális élet után! Miért? Mert a teljes boldogságban is részem van. Nem gyakran. Átlag kéthetenként...
Sándor elhallgatott.
Némán szívtuk a cigarettáinkat, és elnéztünk a levegőbe. Mind a ketten rá gondoltunk, Irén mamára. Egy pillanat alatt mintegy fohászban vagy sóhajtásban hirtelen újra átéreztem e ritka nő egész lényét. Magam előtt láttam az arcát. Az alakját. A gesztusát, amint a kezét nyújtotta. A mozdulatát, ahogy fölállt a zongora mellől, és megigazította a haját. Amint elöntötte a szemét a könny, mikor a férjéről beszélt.
- Sándor - mondtam halkan, meghatottan -, nem ismerek nálad boldogabb embert!
- Én is csak egy lehetőséget képzelek - válaszolta Sándor -, ha Irén mama, mint fiatal leány jutott volna nekem.
- Ebben tévedsz - feleltem. - Vannak esetek, ahol a kevés több, mint a sok. Ugyanaz a nő mint tilos szerelmi tárgy mindenesetre becsesebb, több, mint ha nem tilos.
Azután rövidesen mind a ketten megegyeztünk ebben.
Irén mamával vejénél, jó barátomnál, Sentei Sándornál ismerkedtem meg.
Az egyetemi esztendők után elszakadtunk egymástól, de sűrűn leveleztünk. Ő állandóan hívott, hogy látogassam meg. Én pedig évenként négyszer-ötször biztosra ígértem, hogy megyek. Mindig elmaradt. Rettegek az utazástól. A magyar vasutak lassan járnak és késnek. Néha keveset, csak húsz-harminc percet. És ez a húsz-harminc perc az, ami miatt a lehető legnehezebben tudom csak rászánni magam, hogy vonatra üljek. Telt-múlt az idő. Sándor megházasodott. Elküldte a felesége arcképét. Elküldte a kisfia arcképét... Végre egy szép októberi napon rászántam magam, hogy meglátogatom.
Nagyszerűen fogadtak. Szép lakásuk meglepett. A kisfiát elragadónak találtam. Csak a felesége ejtett gondolkodóba. Egészen sablonos csinos és sablonosan bájos kis vidéki nő volt. Merőben elütött attól a női típustól, amelyért Sándorral diákkori beszélgetéseink alatt annyit lelkesedtünk, megállapodván: hogyha valaha megházasodunk, csakis e típusba tartozó nőt fogunk választani. Gyakorlott emberismerő - tehát aki következetesen figyel az ilyen dolgokra - az első pillanatra megállapíthatta volna, hogy az asszonykának semmiféle jelentékeny jó tulajdonsága nincsen. Sőt, a jelentéktelenségében se volt stílus, formaság, báj, ami már nyilvánvalóan szintén jelentékennyé tehet egy asszonyt.
Csodálkoztam, Sándort nem tartottam olyan embernek, aki a házasságát elhibázhatja. Óvatos, tiszta eszű, alapos ember volt mindig, aki sohasem engedte magát pillanatnyi szeszélyektől elragadtatni.
Ebéd előtt sétára indultunk. Körüljártuk a kellemes kis hegyvidéki várost.
- Az ebédnél - mondta Sándor - találkozni fogsz az anyósommal, Irén mamával. Kíváncsi vagyok a véleményedre, mert én valósággal rajongok érte!
Csakugyan; már otthon találtuk Irén mamát. Egy magas, fehér bőrű, szürke szemű, kifogástalan alakú, szép asszonyt. Valósággal megirigyeltem Sándort, amikor szép, fekete hajú anyósát megölelte és összecsókolta. Irén mama vidáman nevetett, odanyújtotta nekem is elefántcsont sárgásfehér, finom kis kezét, és rendkívüli bájjal és igazi érdeklődéssel kezdett kérdezgetni. A barátságunkról, hogy miért nem jöttem hamarabb, mennyire várt Sándor, és mennyire óhajtottak ők is megismerkedni.
Ebéd alatt az asztalfőn ült, és állandóan ő vitte a szót. Önkénytelenül is valamennyien átengedtük magunkat csodálatos dallamos hangja varázsának. Rögtön tisztában voltam, hogy Sándor házasságának a rugója nem a feleségében, hanem az anyósában keresendő. Apró dolgokról is érdekesen, okosan, férfias logikussággal és kislányos naivsággal beszélt. Formás és kellemes volt minden mondata. Nem esett abba a hibába, amelyet a talmi grande dame-oknál annyiszor látunk, hogy folyton előadnak, és nem hagynak másokat szóhoz jutni. Irén mama valamennyiünket bevont a beszélgetésbe. Jóízűeket kacagott, de nem hosszan. Nem élt vissza a kacagásának a szépségével, mint annyi nő, aki tudja, hogy a nevetése kellemesen hangzik. Közben szó került a meghalt férjéről is, aki huszonhat éves korára özvegyen hagyta őt. Valamit elmondott róla. Egy vidám kis incidenst, amelyben a megboldogult egy jóízű kiszólással szerepelt. Irén mama mosolygott. Az arcán nyoma sem volt annak a műelkomolyodásnak, ami polgári asszonyoknál olyan bántóan hat. De a két szép szeme megtelt könnyekkel, és egy csepp legurult a fehér arcán a csipkés blúzára. Nem törölte meg a szemét. Érezte, hogy a zsebkendő használata percekre megzavarná a társalgást, és disszonáns pauzát okozna. Tovább beszélt.
Teljesen új, meglepő és sohase látott jelenség volt számomra ez a negyvenéves nő. Maupassant, Stendhal és Balzac jutott eszembe. Az ő regényeikben olvastam ilyen csodálatos asszonyokról. De egészen eddig a napig nem hittem a létezésükben, mint ahogy az ember nem hiszi el azt, amit nem lát. Irén mama azonban élő bizonyíték volt a nagy francia írók igazsága mellett. - Figyeltem Sándor feleségét. Nem féltékeny-e az anyja nagy vonzóerejére? - Nem volt az. Jókedvűen vonult háttérbe, rajongással nézte Irén mama arcát, és látszott rajta, hogy örült, hogy ennyire jól érezzük magunkat az ebédjén. Azt hiszem, e fiatal nő legmagasabb lelki működése volt, hogy megértette és élvezte az idősebb lényét, a természetnek azt a nagy művészetét, amely annak a külsejében, hangjában, mozdulataiban megnyilvánult.
Ebéd után négykezest játszottunk Irén mamával. Egy Beethoven-szimfóniát. Igen jól zongorázott. Itt-ott a futamokból kihagyott néhány hangot, de a ritmusérzéke tökéletesnek bizonyult, és a szólamokat teljes megértéssel emelte ki vagy szorította háttérbe. Szándékosan átengedtem neki a pedált. A lehető legdiszkrétebben, leghelyesebben kezelte. Emellett az egész muzsikálásra nem helyezett súlyt. Nem kérette magát, és nem örült jobban a dicséreteimnek, mint ez egy igazi nőhöz illik, aki nem ambicionálhatja magának, hogy a zene számára a mulatságnál sokkal több és fontosabb valami legyen. (Régi, közösen megállapított véleményünk volt ez Sándorral.)
Irén mama három óra tájban hazament, azt mondta, hogy valami nőegyleti megbeszélés lesz a lakásán, és rendkívüli kedvességgel búcsúzott el, nem mulasztván el megígértetni velem, hogy hamarosan újra ellátogatok. Öt órakor én is elutaztam.
Jó három hónap múlva Sándor hivatalos ügyben a fővárosba jött. Este együtt mentünk színházba és utána vacsorázni. Vacsora után kerítettem szót Irén mamára, és elragadtatva dícsértem ezt a feledhetetlenül bájos, nagyszerű asszonyt. Ekkor mesélte el Sándor a házasságának történetét.
- Mikor letelepedtem a városban, fél évre rá választottak meg a nőegylet ügyészének. Elnök már akkor is Irén mama volt. Hamarosan beleszerettem. Akkor már harmincnyolc éves volt. A legkülönösebb és a legteljesebb örömet adó szerelem volt ez, amit csak elképzelhetsz. Minden délután ott voltam nála. Ötkor mentem teára. A feleségem akkor végezte az utolsó évét Pesten, az angolkisasszonyoknál. Zongoráztunk, beszélgettünk, hétkor, fél nyolckor elküldött. Nem gondoltam semmire. Minden vágyam annyi volt, hogy életem végéig minden délután eljöhessek ide, ehhez a bájos asszonyhoz, nézhessem az arcát, hallhassam a hangját, és megcsókolhassam a kezét. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, ez teljesen szükségtelen volt. A tekintetéből láttam, hogy tudja, ért engem, érti, hogy miért szeretem, hogy gondolatban megköszöni a rajongásomat. Sokan jártak hozzá. Barátnők, leánykori imádók. Ezek közül egy esztendőn belül három kérte meg. Kosarat kaptak, és egyik sem először. De figyelj ide, egyik se neheztelt rá, továbbra is megjelentek a szombati ötórai teákon.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy az utolsó vendégekkel távozva visszamentem a lakására. Először történt, hogy követelően lépett fel bennem a vágy, hogy összecsókoljam, megöleljem és magamhoz szorítsam az asszonyt. Becsöngettem, és a sötét előszobában szó nélkül átöleltem, ideadta az ajkát. Figyelj ide. Olyan intenzív és mély boldogságérzés töltött el, amelyről eddig halvány fogalmam sem volt. Néhány nap múlva a szeretőm lett. Micsoda hónapokat éltem át, micsoda tökéletes szerelmi örömöket, erről nem tudok beszélni. Azonban aggodalmasan közeledett a nyár, amikorra Sárikának az intézetből haza kellett kerülnie. Nem haboztam egy pillanatig se. Fölszólítottam Irén mamát, hogy legyen a feleségem. Nevetett, és azt mondta, hogy ez lehetetlen. Egy tizenhét évvel fiatalabb férfinak a szeretőjévé lenni, ez még megy valahogy, de hogy ilyen nagy korkülönbséggel feleségévé legyen, ez szerinte nagyon ízléstelen és kockázatos dolog. Ízléstelen, mert a házasság okvetlenül mindenféle szóbeszéd tárgyává lesz, és kockázatos, mert szerinte mindjárt érezni fogom a különbséget, mihelyt elválaszthatatlanul össze leszek vele kötve. Hiába kérleltem, hiába bizonygattam neki, hogy szerelmem fölötte áll minden efféle esélynek és hatásnak, hajthatatlan maradt. Hangoztatta, hogy eleget kell tenni anyai kötelességeinek. Be kell vezetni lányát a társaságba. Férjhez kell adni!... Kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogyha a lány hazajön, vége fog szakadni a viszonyunknak, mert tisztában voltam azzal, hogy Irén mama sohase fogja kockáztatni a jó hírét azzal, hogy eljön a lakásomra. Egy kisvárosban az ilyesmi rögtön kitudódik. Másrészt pedig én most, miután egészen megismertem az ő szerelmének a mámorító, és mégis éterikus tüzét, nem tudtam volna többé megelégedni a kézcsókkal és a beszélgetésekkel. Mit tehettem?
- Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! - szóltam közbe. (Mindjárt megbántam. Olcsó tréfa volt.)
- Igen - folytatta Sándor. - Nem volt más kibúvó. Sárika tényleg hazajött. És udvarolnom kellett neki. Szép lány volt, fiatal, virágzó. Nem volt nehéz a dolgom. De most érts meg. Ezután kezdtem csak bámulni Irén mamát. Hogy csinálta meg ő azt, hogy az egész manővernek nem volt manőverjellege, hogy nem volt aljas, ravasz, gonosz dolog, nem volt árulás. Hogyan intézte, hogy Sárika mindenképpen megkapja a magáét. Hogyan hagyott bennünket magunkra. Hogyan kerülte ki, hogy a lány észrevegyen valamit vagy féltékenykedjék. Hogyan osztott engem kétfelé, és adta az egyik felemet a lányának. Hogyan történt emellett, hogy tulajdonképpen mégis egészen az övé voltam?... Ezek olyan dolgok, amiket nem tudnék elmondani, mert hiányzik belőlem a képesség, hogy összeszedjem azt az ezer apró motívumot, amiből a jegyességnek és később a házasságnak ez a jellege kialakult. Ma is szeretőm, és jobban szeretem, mint valaha. Imádom. A feleségem egy kedves, csinos, de jelentéktelen asszony, akihez mélyebb vonzalom nem fűz. És ez egy házasságban kellemes. Kellemes akkor, ha emellett bennünk él a tudat, hogy nem hibáztunk el semmit, nem vagyunk áldozatok, mint annyi ember, aki miután megunta a feleségét, reménytelenül sóvárog valami új, vonzó, érdekes szerelem és szexuális élet után! Miért? Mert a teljes boldogságban is részem van. Nem gyakran. Átlag kéthetenként...
Sándor elhallgatott.
Némán szívtuk a cigarettáinkat, és elnéztünk a levegőbe. Mind a ketten rá gondoltunk, Irén mamára. Egy pillanat alatt mintegy fohászban vagy sóhajtásban hirtelen újra átéreztem e ritka nő egész lényét. Magam előtt láttam az arcát. Az alakját. A gesztusát, amint a kezét nyújtotta. A mozdulatát, ahogy fölállt a zongora mellől, és megigazította a haját. Amint elöntötte a szemét a könny, mikor a férjéről beszélt.
- Sándor - mondtam halkan, meghatottan -, nem ismerek nálad boldogabb embert!
- Én is csak egy lehetőséget képzelek - válaszolta Sándor -, ha Irén mama, mint fiatal leány jutott volna nekem.
- Ebben tévedsz - feleltem. - Vannak esetek, ahol a kevés több, mint a sok. Ugyanaz a nő mint tilos szerelmi tárgy mindenesetre becsesebb, több, mint ha nem tilos.
Azután rövidesen mind a ketten megegyeztünk ebben.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#182
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 19. 10:45
A DÍSZOKLEVÉL
1.
Egy napon Zoltán, az unokatestvérem a tízpercben odajött hozzám. Csodálkoztam, mert ő egy osztállyal feljebb járt és egy hatodikos mindenesetre kicsit szégyenli, hogy alsóbb osztályos barátai vannak.
- Jani - mondta Zoltán izgatottan - Jani, figyelj ide. Ma adják az Ember tragédiájá-t, kéredzkedj el, és gyere el színházba. Okvetlen.
- De kérlek - szabódtam -, hiszen én már láttam az Ember tragédiáját, remek darab, és nagyon tetszik nekem, de tudod, milyen nehezen engedik el az embert színházba, hát akkor, ha már megyek, inkább új darabot nézek meg.
- Nagyon kérlek, jöjj el. Megmondom, miről van szó - Zoltán mélyen elpirult. - Csegey Irmának nagy tapsot akarunk rendezni.
- Csegey Irmának? Talán neked tetszik? Egy vén skatulya!...
- Kérlek, hogy mondhatsz ilyet. Azért, mert az apád azt mondja, azért mondod te is. Láttad már utcán?
- Nem.
- Nohát, akkor ne beszélj.
Hosszú vita fejlődött beszélgetésünkből, amelynek a vége az lett, hogy megígértem a klakkban való közreműködést, melyet Zoltán Csegey kedvéért estére szervezett.
A dolog nehéz része még hátra volt. A szülők mindig valami nem természetest, nem magától értetődőt, nem erkölcsöst látnak abban, ha egy gimnazista színházba kéredzkedik, különösen akkor, ha ez a gimnazista az ő fiuk. Olyan valaminek tekintik a színházbajárást, ami jelentékenyen növeli a bukási esélyek számát. Érthetetlen az ő észjárásuk!
2.
Este mégis megjelentem a diákhelyen, a színház alsó karzatán. Kitűnő hely volt, kényelmes, családias. Sohase feledem el a folyosón lévő petróleumlámpák kellemes illatát. Az Opera parterjének parfümforgataga még csak nem is hasonlítható hozzá. Az a másik jobb volt, ó, sokkal jobb volt.
Zoltán már rendezkedett. Irult-pirult, szégyellte magát, hogy ennyire lelkesedik egy nőért, de mégis mindenkit megkért, tapsoljon vele mindig, amikor Csegey a színen lesz.
Csegeynek tényleg nagy sikere volt. Ahányszor a színen megjelent, legalább félpercnyi kemény, gyors tapsot kapott. Mindig fölnézett ránk és mosolygott. A közönség kissé bosszankodott, néhányan pisszegtek, az előadás mindig megakadt. De nem volt baj. Tényleg, amint jobban megnéztem Csegeyt a Zoltán látcsövével, láttam, hogy igen szép arca van, és korántsem vén skatulya, mint ahogy édesapám meg szokta jegyezni. (Csodálatos, hogy az ember milyen soká vakon aláírja, amit az apja mond, és eszébe se jut elkérni a látcsövet.)
Csegey nagyon szépen játszott. Mint Zoltán megjegyezte, "igazi Éva volt, nemének összes hibáival és erényeivel". Ádám személyesítője: Marótréthi és Luciferé: Veres, szintén jól fogták föl szerepeiket. Különösen utóbbi nagyszerűen forgatta a szemeit, jelezve ezáltal lelkének gonoszságát. A "Marseillaise" is igen szépen sikerült a francia jelenetben. Teljes zenekar és énekkar adta elő. Háromszor megismételtettük, sőt dobogtunk is a lábunkkal, mire a rendőr mindjárt odajött. Szóval teljes sikerű, feledhetetlen est volt.
- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte Zoltán, amikor hazafelé baktattunk.
- Nagyon szép - feleltem, és nagyon sajnáltam, hogy Zoltán már szereti Csegeyt, tehát én nem szerethetem.
3.
Zoltán nem hagyta ennyiben a dolgot. Másnap kijelentette, hogy Csegeynek alakításáért elismerő oklevelet kell átadni, amelyet mindenki aláír.
- Így legalább személyesen megismerkedünk vele - mondta Zoltán.
Bámultam a fiút. Én nem mertem volna ilyet gondolni. Az ő bíztatására azonban kedvet kaptam, hogy a küldöttségben is részt vegyek. Beláttam, hogy Csegey csakis szívesen fogadhat bennünket, elvégre közönség vagyunk, akitől a tapsok, és így ő maga is, függenek.
Zoltán engem szemelt ki a díszoklevél megrajzolására. Vállalkoztam rá, és miután Zoltán gyűjtés útján arany- és ezüstfestékeket vásárolt, és azokat rendelkezésemre bocsátotta, megkezdtem a munkát.
A díszoklevél egy úgynevezett ötös rajzlap volt. Reá rajzoltam Madách fejét (igen jól sikerült), azután Ádámot, Évát és Lucifert.
Mindez két nap munkája volt. Háromszor kezdtem újra elmázolás miatt. Az elmázolás oka apa volt, aki elől ösztönszerűen eldugtam a készülő díszoklevelet. Eldugás közben történt az elmázolás. A középre Zoltán szövegét írtam:
"Csegey Irmának, a nagy művésznőnek hálás hódolatukat tolmácsolják a gimnázium tanulói"
Ezután az aláírások következtek tussal. Az egészet, a neveket, a Madách arcképet és a főszereplők alakjait, mint keret foglalta össze egy babérkoszorú, amelynek levelei feketék voltak és bolygói pedig aranyszínűek, vastagon négyszer átfestve. Egészen meg voltam elégedve a munkámmal, a fiúk, amikor meglátták, megéljeneztek. Úgy éreztem, hogy nincs semmi szégyellni való a dolgon, sőt halvány reménysugár kezdett derengeni a szívemben, hogy Csegey meg fogja kérdezni, hogy kié az oklevél rajza, s ezen a réven ki fogok emelkedni társaim közül. Talán a művésznő külön meg fog hívni magához, ki tudja...
Zoltán viszont beszédet tanult. Ebben Csegeynek többi nagy szerepeire is kitért:
Például: "a leggyengédebb Júlia, a legigazibb Desdemona, a legszebb Monna Vanna".
Én magam benzinnel kitisztítottam néhány pecsétet a fekete ruhámból, miután, ha a szobalányt megkérem, ez föltűnő lett volna, azelőtt tudniillik sohase szoktam megkérni.
4.
És egy szép téli szombat délután elindultunk. Tizenketten-tizennégyen lehettünk. Csupa színházjáró fiú (egy része kívülről szavalt egész színdarabokat), és egy hetedikes is.
Bíró Feri ott lakott nem messze Csegeytől. Ő mindig látta, mikor jön, megy. Ismerte az életrendjét. Rendesen kettőkor ment haza a próbáról, és otthon ebédelt a lakásadónéjánál.
Azt gondoltuk, hogy leghelyesebb, ha öt óra tájban megyünk, ez az esti vizit ideje is, tehát a legelegánsabb. Hosszú vita volt arról, hogy be kell-e jelenteni a küldöttséget. Zoltán azt mondta, hogy nem. Azzal érvelt, hogy egy színésznőt, akit folyton ünnepelnek, az ilyesmi meg nem lephet. No, meg azután nem volt senki, akivel üzenhettünk volna. A küldöttség körülbelül fél négykor teljes számban együtt volt a főutcán. Az oklevél összecsavarva, a könyvkötőnél csináltatott sötétzöld vászontokba helyezve Zoltán belső zsebében pihent. Mindannyian izgatottak és sápadtak voltunk, és affektáltunk egymás előtt, amint ez ilyenkor férfiak szokása. A lényeg ellenben az volt, hogy többé-kevésbé ki-ki szerelmes volt Csegey Irmába.
Mikor befordultunk a főtérről a Bocskay utcába, a sarkon hirtelen találkoztunk az igazgatónkkal. Mindenki úgy érezte, hogy no, most egy pillanat, és vége az egésznek. Úgy éreztük, hogy az igazgató hirtelen meg fog állni, szigorúan ránk fog nézni, és így fog szólni:
- Hová mennek? Jól tudják, hogy az intézet fegyelmi szabályai tiltanak minden csoportos felvonulást, tüntetést és egyletalakítást. Oszoljanak szét, rögtön menjenek haza, és üljenek neki a holnapi leckének. Nemsokára itt a karácsony, és jól tudják, hogy a felelések ilyenkor sokat számítanak. Ha pedig ez még egyszer ismétlődik, tanári konferencia elé kerülnek.
De az igazgató nem szólt semmit. Kezeit a zsebeibe mélyesztve sietett el mellettünk, és alig fogadta félénk, riadt köszönésünket. Mintha valami nagy veszedelem suhant volna el felettünk, mélyen föllélegeztünk.
A Bocskay utcából befordultunk a Híd utcába, és ennek már egyenes folytatása a Jókai utca, ahol Csegey lakott. Zoltán megnézte az óráját.
- Még csak fél öt - mondotta -, várni kell, ilyen korán nem lehet menni.
Rövid vita támadt Zoltán kijelentése körül. Bíró Feri azt mondta, hogy igenis, most kell menni Csegeyhez, mert ő most ebéd után van, viszont később már bizonyára uzsonnázni szokott, és akkor vagy zavarnánk, vagy pedig úgy jönne ki a dolog, mintha meg akarnánk magunkat hívatni uzsonnára. A dologban volt némi igazság, legalább a többség így érezte, mert Zoltánt leszavaztuk, és megállapodtunk, hogy rögtön be kell menni.
5.
Elsétáltunk az ablak alatt. A táblák már be voltak téve, csak egy vékony csík világított ki, jelezve, hogy a díva otthon van. Zoltán levetette a téli kesztyűit és fehér glasszé-kesztyűt húzott. Igen finom és egészen tiszta kesztyűk voltak, mindenkinek - kivétel nélkül - imponáltak.
A kapu félig nyitva volt, de miután egyikünk se tudta a járást, Zoltán becsukta és csengetett. A csengettyű legalább fél percig szólt - rugós, madzagos harangnak kellett lennie -, de nem jött senki. Vártunk vagy két percet. Ekkor Zoltán újra erősen megrántotta a csengőt. Soká csilingelt. Panaszosan, síróan, benn a sötét udvarban hangosan, mint egy kis gyerek, akit vernek. A dolog kezdett nekem nem tetszeni, de nem szóltam egy szót se. Ácsorogtunk, vártunk tovább. Nem jött senki. Mindenkinek úgy tűnt föl, mintha a csengettyű csak egy pillanat előtt szűnt volna meg csilingelni, és tulajdonképpen még mindig jöhet valaki kaput nyitni.
- Eh, menjünk - mondta végre Zoltán, és benyitott.
A sötét kapualjban hamar tájékozódtunk. Mint bányászok körülszaglásztuk a terepet, és Bíró Feri ráakadt Csegey névjegyére. Egy rajzszeggel volt odaerősítve a kopott sárga ajtóra. Most már nem lehetett halasztani a dolgot, be kellett hozzá csengetni. Az ő ajtaján villamos csengő volt. Igen erősen berregett, szinte megrémültünk. Amint ott a sötét kapualjban lappangva, összebújva, szívdobogva leskelődtünk és vártunk - hogy tulajdonképpen mire, azt akkor igazában egyikünk se tudta -, összeesküvőkhöz vagy menekülőkhöz hasonlítottunk. Eszembe is jutott Arany János verséből, az V. Lászlóból a következő két sor:
"Amott a vár alatt,
vonul egy kis csapat..."
... És Shelley verse, A menekülők, Petőfi fordításában.
A csöngetés után hamarosan mozgolódás hallatszott a szobában. Azután benn ajtócsapkodás, halk beszéd, újra csend, óvatos ajtócsukódás, és végre kinyílt az ajtó. Egy termetes, vén, sápadt, rosszarcú nőszemély jelent meg gyertyával a kezében.
- Parancsolnak az urak?
- Kérem, itthon van Csegey kisasszony? - kérdezte Zoltán.
- Nincs itthon, kérem.
- Nincs itthon?
- Nincs.
- Hm, hm.
Rövid, de kínos szünet következett. Többen köhögtek.
- Mit mondjak a kisasszonynak? - kérdezte a cseléd.
- Azt, kérem, hogy itt voltak a gimnázium tanulói, és díszoklevelet óhajtottak neki átnyújtani.
- Igenis, kérem.
- És hogy holnap ilyen tájban tiszteletünket szándékozzuk tenni.
- Igenis.
- Alászolgája.
- Jó éjt kívánok.
6.
Az ajtó becsukódott, mi a sötétben maradtunk. Egyenként, csaknem lábujjhegyen osontunk ki az utcára, és a sarkon tanácsot tartottunk.
A többség szidta Zoltánt, hogy kilátásba helyezte az eljövetelt. Zoltán védte Csegeyt és kijelentette, hogy a küldöttséget be kellett volna jelenteni. Én azt állítottam, hogy Csegey igenis otthon van, de nem akar bennünket fogadni, de Zoltán ezt kizártnak tartotta.
- Legegyszerűbb - mondta Bíró Feri -, ha megvárjuk, hogy kijön-e. Nemsokára úgyis mennie kell már a színházba. Ma játszik, tehát hat óra után bemegy!
Az indítványt elfogadtuk, és nem szép, ami nem szép, de meglestük Csegeyt. Hogyan loptuk el az utcán ezt az órát, hogyan győztük türelemmel kivárni az eredményt, mit csináltunk addig, miről beszélgettünk, miről gondolkodtunk, minderre halványan se emlékszem. De az a pillanat élénken bennem él, amikor Bíró Feri suttogva megszólalt:
- Jön.
Valóban jött. Az út túlsó oldaláról is jól láthattuk és megfigyelhettük. Ő volt, Csegey Irma. Egy századossal. A százados az úgynevezett kopott katonák fajtájából való volt. Kardbojtja fekete és rongyos volt, ruhájának zsinórzata pedig avult ezüstszínű. Nem néztek ránk, továbbmentek.
7.
Másnap nem mentünk el Csegeyhez. Erről nem beszélt senki többet egy szót se. Hogy miért, nem tudnám megmondani. És azt se, hogy hová lett a díszoklevél.
1.
Egy napon Zoltán, az unokatestvérem a tízpercben odajött hozzám. Csodálkoztam, mert ő egy osztállyal feljebb járt és egy hatodikos mindenesetre kicsit szégyenli, hogy alsóbb osztályos barátai vannak.
- Jani - mondta Zoltán izgatottan - Jani, figyelj ide. Ma adják az Ember tragédiájá-t, kéredzkedj el, és gyere el színházba. Okvetlen.
- De kérlek - szabódtam -, hiszen én már láttam az Ember tragédiáját, remek darab, és nagyon tetszik nekem, de tudod, milyen nehezen engedik el az embert színházba, hát akkor, ha már megyek, inkább új darabot nézek meg.
- Nagyon kérlek, jöjj el. Megmondom, miről van szó - Zoltán mélyen elpirult. - Csegey Irmának nagy tapsot akarunk rendezni.
- Csegey Irmának? Talán neked tetszik? Egy vén skatulya!...
- Kérlek, hogy mondhatsz ilyet. Azért, mert az apád azt mondja, azért mondod te is. Láttad már utcán?
- Nem.
- Nohát, akkor ne beszélj.
Hosszú vita fejlődött beszélgetésünkből, amelynek a vége az lett, hogy megígértem a klakkban való közreműködést, melyet Zoltán Csegey kedvéért estére szervezett.
A dolog nehéz része még hátra volt. A szülők mindig valami nem természetest, nem magától értetődőt, nem erkölcsöst látnak abban, ha egy gimnazista színházba kéredzkedik, különösen akkor, ha ez a gimnazista az ő fiuk. Olyan valaminek tekintik a színházbajárást, ami jelentékenyen növeli a bukási esélyek számát. Érthetetlen az ő észjárásuk!
2.
Este mégis megjelentem a diákhelyen, a színház alsó karzatán. Kitűnő hely volt, kényelmes, családias. Sohase feledem el a folyosón lévő petróleumlámpák kellemes illatát. Az Opera parterjének parfümforgataga még csak nem is hasonlítható hozzá. Az a másik jobb volt, ó, sokkal jobb volt.
Zoltán már rendezkedett. Irult-pirult, szégyellte magát, hogy ennyire lelkesedik egy nőért, de mégis mindenkit megkért, tapsoljon vele mindig, amikor Csegey a színen lesz.
Csegeynek tényleg nagy sikere volt. Ahányszor a színen megjelent, legalább félpercnyi kemény, gyors tapsot kapott. Mindig fölnézett ránk és mosolygott. A közönség kissé bosszankodott, néhányan pisszegtek, az előadás mindig megakadt. De nem volt baj. Tényleg, amint jobban megnéztem Csegeyt a Zoltán látcsövével, láttam, hogy igen szép arca van, és korántsem vén skatulya, mint ahogy édesapám meg szokta jegyezni. (Csodálatos, hogy az ember milyen soká vakon aláírja, amit az apja mond, és eszébe se jut elkérni a látcsövet.)
Csegey nagyon szépen játszott. Mint Zoltán megjegyezte, "igazi Éva volt, nemének összes hibáival és erényeivel". Ádám személyesítője: Marótréthi és Luciferé: Veres, szintén jól fogták föl szerepeiket. Különösen utóbbi nagyszerűen forgatta a szemeit, jelezve ezáltal lelkének gonoszságát. A "Marseillaise" is igen szépen sikerült a francia jelenetben. Teljes zenekar és énekkar adta elő. Háromszor megismételtettük, sőt dobogtunk is a lábunkkal, mire a rendőr mindjárt odajött. Szóval teljes sikerű, feledhetetlen est volt.
- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte Zoltán, amikor hazafelé baktattunk.
- Nagyon szép - feleltem, és nagyon sajnáltam, hogy Zoltán már szereti Csegeyt, tehát én nem szerethetem.
3.
Zoltán nem hagyta ennyiben a dolgot. Másnap kijelentette, hogy Csegeynek alakításáért elismerő oklevelet kell átadni, amelyet mindenki aláír.
- Így legalább személyesen megismerkedünk vele - mondta Zoltán.
Bámultam a fiút. Én nem mertem volna ilyet gondolni. Az ő bíztatására azonban kedvet kaptam, hogy a küldöttségben is részt vegyek. Beláttam, hogy Csegey csakis szívesen fogadhat bennünket, elvégre közönség vagyunk, akitől a tapsok, és így ő maga is, függenek.
Zoltán engem szemelt ki a díszoklevél megrajzolására. Vállalkoztam rá, és miután Zoltán gyűjtés útján arany- és ezüstfestékeket vásárolt, és azokat rendelkezésemre bocsátotta, megkezdtem a munkát.
A díszoklevél egy úgynevezett ötös rajzlap volt. Reá rajzoltam Madách fejét (igen jól sikerült), azután Ádámot, Évát és Lucifert.
Mindez két nap munkája volt. Háromszor kezdtem újra elmázolás miatt. Az elmázolás oka apa volt, aki elől ösztönszerűen eldugtam a készülő díszoklevelet. Eldugás közben történt az elmázolás. A középre Zoltán szövegét írtam:
"Csegey Irmának, a nagy művésznőnek hálás hódolatukat tolmácsolják a gimnázium tanulói"
Ezután az aláírások következtek tussal. Az egészet, a neveket, a Madách arcképet és a főszereplők alakjait, mint keret foglalta össze egy babérkoszorú, amelynek levelei feketék voltak és bolygói pedig aranyszínűek, vastagon négyszer átfestve. Egészen meg voltam elégedve a munkámmal, a fiúk, amikor meglátták, megéljeneztek. Úgy éreztem, hogy nincs semmi szégyellni való a dolgon, sőt halvány reménysugár kezdett derengeni a szívemben, hogy Csegey meg fogja kérdezni, hogy kié az oklevél rajza, s ezen a réven ki fogok emelkedni társaim közül. Talán a művésznő külön meg fog hívni magához, ki tudja...
Zoltán viszont beszédet tanult. Ebben Csegeynek többi nagy szerepeire is kitért:
Például: "a leggyengédebb Júlia, a legigazibb Desdemona, a legszebb Monna Vanna".
Én magam benzinnel kitisztítottam néhány pecsétet a fekete ruhámból, miután, ha a szobalányt megkérem, ez föltűnő lett volna, azelőtt tudniillik sohase szoktam megkérni.
4.
És egy szép téli szombat délután elindultunk. Tizenketten-tizennégyen lehettünk. Csupa színházjáró fiú (egy része kívülről szavalt egész színdarabokat), és egy hetedikes is.
Bíró Feri ott lakott nem messze Csegeytől. Ő mindig látta, mikor jön, megy. Ismerte az életrendjét. Rendesen kettőkor ment haza a próbáról, és otthon ebédelt a lakásadónéjánál.
Azt gondoltuk, hogy leghelyesebb, ha öt óra tájban megyünk, ez az esti vizit ideje is, tehát a legelegánsabb. Hosszú vita volt arról, hogy be kell-e jelenteni a küldöttséget. Zoltán azt mondta, hogy nem. Azzal érvelt, hogy egy színésznőt, akit folyton ünnepelnek, az ilyesmi meg nem lephet. No, meg azután nem volt senki, akivel üzenhettünk volna. A küldöttség körülbelül fél négykor teljes számban együtt volt a főutcán. Az oklevél összecsavarva, a könyvkötőnél csináltatott sötétzöld vászontokba helyezve Zoltán belső zsebében pihent. Mindannyian izgatottak és sápadtak voltunk, és affektáltunk egymás előtt, amint ez ilyenkor férfiak szokása. A lényeg ellenben az volt, hogy többé-kevésbé ki-ki szerelmes volt Csegey Irmába.
Mikor befordultunk a főtérről a Bocskay utcába, a sarkon hirtelen találkoztunk az igazgatónkkal. Mindenki úgy érezte, hogy no, most egy pillanat, és vége az egésznek. Úgy éreztük, hogy az igazgató hirtelen meg fog állni, szigorúan ránk fog nézni, és így fog szólni:
- Hová mennek? Jól tudják, hogy az intézet fegyelmi szabályai tiltanak minden csoportos felvonulást, tüntetést és egyletalakítást. Oszoljanak szét, rögtön menjenek haza, és üljenek neki a holnapi leckének. Nemsokára itt a karácsony, és jól tudják, hogy a felelések ilyenkor sokat számítanak. Ha pedig ez még egyszer ismétlődik, tanári konferencia elé kerülnek.
De az igazgató nem szólt semmit. Kezeit a zsebeibe mélyesztve sietett el mellettünk, és alig fogadta félénk, riadt köszönésünket. Mintha valami nagy veszedelem suhant volna el felettünk, mélyen föllélegeztünk.
A Bocskay utcából befordultunk a Híd utcába, és ennek már egyenes folytatása a Jókai utca, ahol Csegey lakott. Zoltán megnézte az óráját.
- Még csak fél öt - mondotta -, várni kell, ilyen korán nem lehet menni.
Rövid vita támadt Zoltán kijelentése körül. Bíró Feri azt mondta, hogy igenis, most kell menni Csegeyhez, mert ő most ebéd után van, viszont később már bizonyára uzsonnázni szokott, és akkor vagy zavarnánk, vagy pedig úgy jönne ki a dolog, mintha meg akarnánk magunkat hívatni uzsonnára. A dologban volt némi igazság, legalább a többség így érezte, mert Zoltánt leszavaztuk, és megállapodtunk, hogy rögtön be kell menni.
5.
Elsétáltunk az ablak alatt. A táblák már be voltak téve, csak egy vékony csík világított ki, jelezve, hogy a díva otthon van. Zoltán levetette a téli kesztyűit és fehér glasszé-kesztyűt húzott. Igen finom és egészen tiszta kesztyűk voltak, mindenkinek - kivétel nélkül - imponáltak.
A kapu félig nyitva volt, de miután egyikünk se tudta a járást, Zoltán becsukta és csengetett. A csengettyű legalább fél percig szólt - rugós, madzagos harangnak kellett lennie -, de nem jött senki. Vártunk vagy két percet. Ekkor Zoltán újra erősen megrántotta a csengőt. Soká csilingelt. Panaszosan, síróan, benn a sötét udvarban hangosan, mint egy kis gyerek, akit vernek. A dolog kezdett nekem nem tetszeni, de nem szóltam egy szót se. Ácsorogtunk, vártunk tovább. Nem jött senki. Mindenkinek úgy tűnt föl, mintha a csengettyű csak egy pillanat előtt szűnt volna meg csilingelni, és tulajdonképpen még mindig jöhet valaki kaput nyitni.
- Eh, menjünk - mondta végre Zoltán, és benyitott.
A sötét kapualjban hamar tájékozódtunk. Mint bányászok körülszaglásztuk a terepet, és Bíró Feri ráakadt Csegey névjegyére. Egy rajzszeggel volt odaerősítve a kopott sárga ajtóra. Most már nem lehetett halasztani a dolgot, be kellett hozzá csengetni. Az ő ajtaján villamos csengő volt. Igen erősen berregett, szinte megrémültünk. Amint ott a sötét kapualjban lappangva, összebújva, szívdobogva leskelődtünk és vártunk - hogy tulajdonképpen mire, azt akkor igazában egyikünk se tudta -, összeesküvőkhöz vagy menekülőkhöz hasonlítottunk. Eszembe is jutott Arany János verséből, az V. Lászlóból a következő két sor:
"Amott a vár alatt,
vonul egy kis csapat..."
... És Shelley verse, A menekülők, Petőfi fordításában.
A csöngetés után hamarosan mozgolódás hallatszott a szobában. Azután benn ajtócsapkodás, halk beszéd, újra csend, óvatos ajtócsukódás, és végre kinyílt az ajtó. Egy termetes, vén, sápadt, rosszarcú nőszemély jelent meg gyertyával a kezében.
- Parancsolnak az urak?
- Kérem, itthon van Csegey kisasszony? - kérdezte Zoltán.
- Nincs itthon, kérem.
- Nincs itthon?
- Nincs.
- Hm, hm.
Rövid, de kínos szünet következett. Többen köhögtek.
- Mit mondjak a kisasszonynak? - kérdezte a cseléd.
- Azt, kérem, hogy itt voltak a gimnázium tanulói, és díszoklevelet óhajtottak neki átnyújtani.
- Igenis, kérem.
- És hogy holnap ilyen tájban tiszteletünket szándékozzuk tenni.
- Igenis.
- Alászolgája.
- Jó éjt kívánok.
6.
Az ajtó becsukódott, mi a sötétben maradtunk. Egyenként, csaknem lábujjhegyen osontunk ki az utcára, és a sarkon tanácsot tartottunk.
A többség szidta Zoltánt, hogy kilátásba helyezte az eljövetelt. Zoltán védte Csegeyt és kijelentette, hogy a küldöttséget be kellett volna jelenteni. Én azt állítottam, hogy Csegey igenis otthon van, de nem akar bennünket fogadni, de Zoltán ezt kizártnak tartotta.
- Legegyszerűbb - mondta Bíró Feri -, ha megvárjuk, hogy kijön-e. Nemsokára úgyis mennie kell már a színházba. Ma játszik, tehát hat óra után bemegy!
Az indítványt elfogadtuk, és nem szép, ami nem szép, de meglestük Csegeyt. Hogyan loptuk el az utcán ezt az órát, hogyan győztük türelemmel kivárni az eredményt, mit csináltunk addig, miről beszélgettünk, miről gondolkodtunk, minderre halványan se emlékszem. De az a pillanat élénken bennem él, amikor Bíró Feri suttogva megszólalt:
- Jön.
Valóban jött. Az út túlsó oldaláról is jól láthattuk és megfigyelhettük. Ő volt, Csegey Irma. Egy századossal. A százados az úgynevezett kopott katonák fajtájából való volt. Kardbojtja fekete és rongyos volt, ruhájának zsinórzata pedig avult ezüstszínű. Nem néztek ránk, továbbmentek.
7.
Másnap nem mentünk el Csegeyhez. Erről nem beszélt senki többet egy szót se. Hogy miért, nem tudnám megmondani. És azt se, hogy hová lett a díszoklevél.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#183
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 20. 17:38
Lovas Ildikó
A valós pincér
Arról folyt a szó - kénytelen vagyok itt kezdeni, rögtön belevágni, nem késlekedni, elkalandozni, mert elfogy a bátorságom, s megint csak kitalálok valamit, holott most éppen a valóságot kell megírni, mert rám talált, egyszer csak szemben ült velem egy évekkel ezelőtt megírt novellám hőse. Nem mondhatom, hogy mielőtt megírtam volna, nem láttam, nem tudtam, hogy létezik. De az mégiscsak más. A gép előtt ülve, miközben egy fényképet néztem, amelyen a szüleim '65 táján a palicsi Kisvendéglőben ülnek egy bazsarózsás asztalterítő fölött fogva egymás kezét, izgatott arccal, hogy lekésik az utolsó városba induló villamost, Szarajevóról akartam írni, pontosabban arról, milyen lehet az orvlövészek szemétől kísérve utazni a kivilágított villamosban, de úgy éreztem, nincs ehhez jogom, így aztán a novella csak sejdítette, kínlódva megemlítette, hogy az utas célponttá lehet, a helyszín újra Szabadka lett és Palics, és újra inkább a szörnyűség bekövetkeztétől való félelemről írtam: a hitelesség bizonyos időkben nem csak esztétikai de erkölcsi fogalom is, és ehhez a kínlódáshoz, az én belső kínlódásomhoz és a hős félelemmel terhes napjaihoz egy ellenpontra volt szükségem, valakire, akinek fogalma sincs semmiről, aki végiglobog a történeten. Ez a hős lett Pali, a pincér. Úgy hittem, én találtam ki őt. Legalábbis összeraktam. És akkor évekkel később, vagyis tegnapelőtt egyszeriben ott ült előttem egy konyhában, kávét ivott.
Arról folyt a szó, hogy az írók folyamatosan átjárnak az irodalom és a valóság között. Gyakran megtörténik velük, hogy irodalom lesz abból, amit átéltek és fordítva. Bácskában élő írókként faggattak bennünket egy soproni irodalmi esten, ott folyt erről a szó. Hárman voltunk: T. Orbán és Vicentije K. között ültem lehajtott fejjel, mert nem erősségem ez a téma, egyfolytában zavarban vagyok. Régebben elveszítettem minden higgadtságomat és hadonászva magyaráztam arról, hogy az író akkor se önmaga, ha mégis az, mert a szöveg... Mostanában inkább hallgatok. Félek belebonyolódni. Túl sok áttételt építek a szerkezetbe.
Odaadással hallgattam T. Orbánt és Vicentije K.-t, és nagyon kívántam, hogy egyszer valódi történetem legyen, azt írjam meg, ami megtörtént. Ráérősen körüljárjam a valóságot. Néven nevezzem hőseimet. Akik elolvassák, és túrókóstolás közben, a kés hegyével ajkaik között odabólintanak a piacon. Kedvesen.
Ismét találkoztunk T. Orbánnal és Vicentije K.-val, megérkezett Orbán felesége is, és a szó a gyerekekre terelődött, pontosabban: az ő legidősebb unokájukra és az én fiamra. Ugyanis a kora nyárban az történt, hogy a két gyerek, a másfél meg a hatéves, akárha hosszú évek óta ismernék egymást, s nem akkor találkoztak volna először abban a zajos, forgatagos fővárosban, odahagytak bennünket, bementek a cukrászdába és rendeltek, ettek, rendeltek: habos csodákat, lapos remegő ízeket. A szemközti sörözőből figyeltük, ahogyan a fiatal pincér hellyel kínálja őket és finoman elébük helyezi a tányérokat, finom óvatossággal. A komolykodó szőke fiú és a gyönyörű, fekete-göndör, csiklandósan nevető lányka, hátuk mögött a pincérrel, vigyázó szalvétás angyallal.
Nem tudom, mi történt velem - mondtam. Az irodalmi est óta, hogy arról beszéltetek, a valóság és az irodalom egymásba kapaszkodik, csúszik, összeölelkezik, tanácstalan vagyok és kétségbeesett. Ugyanis találkoztam egy hősömmel.
T. Orbán bólintott, Vicentije K. félmosolyra húzta a száját.
Pedig nem is tudtam, hogy él. Nem voltam felkészülve arra, hogy belépek egy konyhába és ott ül a hősöm. T. Orbán megértett. Látta, mennyire küszködöm.
Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, hiszen nem csak róla van szó: pincérek egész serege angyalkodik a fejemben. Mindig olyankor bukkannak föl, ha kezdem elveszíteni a reményt. Angyaltermészetű pincérek kísérnek utamon. Hiszen abban a kora nyárban lehetett volna egy morc, fájós lábú is szolgálatban, aki kipenderíti a két gyereket, ahelyett, hogy türelmesen figyeli, melyik csoki-csodára böknek az ujjukkal. Hiszen nem tudhatta, hogy a fiú az asztal alá indul, ha egy mentőautó végigvijjog az utcán. És bizonyára arról se volt fogalma, hogy a kislány egy fürdőhelyen is lehetne, kutyákkal simulva a meleg fűbe. Nem tudhatta, hogy véletlenül találkoztunk, útban hazafelé, megpihenve, erőt gyűjtve. Semmit nem sejthetett rólunk a pincér, emberséges angyalom.
T. Orbán szótlanul figyelt. Ilyenkor nem tudom, hogy érdekli-e, amit mondok, vagy éppen ellenkezőleg, és ezért nem reagálja le. Már egészen másról volt szó, Vicentije K.-ra figyeltünk, vendéglátóként jöttünk össze ugyanis, és Vicentije éppen megszervezte, hogy a Szabadkára először látogató barátainknak megmutathassuk a Városházát, a Teréz-templomot, a szerb-templomot és a zsinagógát. T. Orbán már indulóban volt, amikor megkérdezte: és mit mondtál neki?
Elakadt a lélegzetem, mert ez volt a novella, mégha ki is kell majd bontani, hogy érthető legyen, de mégis ez volt:
Nekem is volt egy papagájom, de megette a macska.
Ezt mondtam a pincérnek, aki az én hősöm volt, anélkül, hogy tudtam volna létezéséről. De nem csak a hősöm volt, hanem őrangyalom is, biztosan tudom, ha nem írom meg őt, harsány valóságosságát, erőszakos életszerűségét: ellenpontjaként a villamosban célponttá válható fejeknek, a bezárt, lezárt városnak (hisz minden város azzá lehet egyetlen pillanat alatt, erről meggyőződhettünk az elmúlt évtizedben), tán világgá futok. Így viszont tovább ültem a fenekemen és mondatokba kapaszkodva kúsztam át az éveken.
Mindig fölbukkan egy pincér.
Ezt azonban nem lehet előre tudni, és úgy mondani. Nem lehet akkor se kijelenteni, ha egyszer megtörténik. De ha sokszor, rendszerbe illeszthetően, akkor is rá kell jönni: észrevenni. Ami még nem elég. Akkor veszi kezdetét a nyomozás, a magyarázat keresése: miért bukkan föl a pincér? És ha már ezt is tudom, csak akkor vonhatom le a következtetést: szalvétás angyal, akiről szó van.
Jól van. Mindezt tudom. Azon a megrázkódtatáson is túl vagyok, hogy kitalált hősöm valóságos figura. Különben nem is kerestem volna vissza a pincér-jeleneteket, nem jöttem volna rá, hogy angyali őrei zaklatott időmnek. Helyettem és mellettem döntenek. Ahogyan egy jó pincérnek kell is.
Már csak egyetlen elkötetlen szál fityeg: miért mondtam: nekem is volt papagájom, de megette a macska.
A legegyszerűbb magyarázat - és valósághű, visszacsatolható a legelső mondathoz, ahhoz a pillanathoz, amikor lehajtott fejjel hallgatom T. Orbánt és Vicentije K.-t, amint a valóság és irodalom egymásba csusszanásáról beszélnek - az igazság: amikor beléptem a konyhába, ahol a pincér a kávéját itta, egy papagájt láttam. A pincér válláról felszállt a függönytartó rúdra, ott biztonságosabban érezhette magát. Kínos zavaromban, hogy szembetaláltam magam egy kitalált figurával, akinek válláról elijesztettem a kedvencét, ezt mondtam: nekem is volt egy papagájom, de megette a macska. Természetesen igazat mondtam.
Mégis másról van szó.
Azokban az években, amikor kitaláltam a pincér figuráját, a könyvekhez képest kevés volt a polcok száma. Így történhetett meg, hogy az íróasztal fölé rögzített deszkalapon túlságosan közel került egymáshoz az éjjelilámpa és az egyik kedvenc könyvem, Julian Barnes: Flaubert papagája. A lámpa forrósága megpirította a könyvet, a 140. oldaltól világosabb, a 194-től pörkölt cukor színű csík fut az oldalakon. Úgy vettem ezt, akár egy jelet: kétségbeesetten zokogtam, mert biztosra vettem, nem lehet ott élni, ahol a könyvek nincsenek biztonságban. Nem a szobára értettem, csupa könny (de gondolom: nyál is) volt az arcom, ahogy kiabáltam, el akarok menni innen, ugyan mennyi kell ahhoz, hogy magam is megégjek, elégjek, ha nem is a bőröm, nem is a csontom, de a lelkem, a kedvem, az életem.
A következő néhány hét alatt megírtam a pincér történetét, sunnyogó fájdalommal Szarajevóért, kapálózó, kétségbeesett féltéssel saját városomért, kitaláltam egy erős, vad, mindenre ösztönösen reagáló pincért, hajának nyílegyenes választékában turkáltam szavaimmal, hogy megnyugodjam. És egyfolytában a legégettebb, a leginkább pörkölt cukor színű szavakkal végződő sorokat olvastam: Egoizmus és Hiúság. Gustave ezt persze személye elleni támadásnak vette. "Egoizmus? - írta nekem. - Ám legyen. De Hiúság? nem. Egy dolog a Büszkeség: olyan vad, amely pusztában bolyong és barlangban rejtezik; a Hiúság viszont papagáj, amely karattyolva ugrál ágról ágra, mindenki szeme láttára." Magát vadállatnak képzelte - szeretett úgy megemlékezni saját személyéről, mint jegesmedvéről, amely távoli, ádáz és magányos. Én belementem a játékba, egyenesen az amerikai préri vad bölényének neveztem; de valójában nem volt egyéb egy papgájnál.
Mindig is szerettem azt hinni, a könyvek megmentenek a valóságtól. Gondolom, a pincérről szóló novella volt nekem a puszta és barlang, az elrejtőzés lehetősége, a pincér pedig a papagáj, hiú és mindenki szeme előtt ott ugráló, de túlélő, túlélő.
Mégis másról van szó. A pincérről, aki beléptemkor éppen azt mondta: magyar vagyok. És a válláról a függönytartó rúdra röppent a papagáj.
Akkor láttam, hogy ő az. Az erős, ösztönös túlélő. A papagáj az egyik kedvenc könyvemből, a barlangba menekvő medve-filozófia ellenpontja. A kitalált pincérem. És eszembe jutott, hányszor hittem az elmúlt években: talán mostantól jóra fordul. De akkor még nem gondoltam arra, hogy szalvétás angyalok kísérnek utamon, őmiattuk vagyok mindig ott, ahol. Ez később történt, amikor T. Orbánnal a gyerekekre terelődött a szó. Akkor, ahogy a papagáj röptét figyeltem, csak annyit tudtam, semmi nem változott azóta, hogy kitaláltam a pincért. Ezért mondtam, hogy nekem is volt papagájom, de megette a macska.
Mivel ez a pincér mégsem kitalált figura, hanem valóságos ember, értette, hogy mit mondok. Pontosabban úgy értette, ahogy az éppen belesimult a gondolatmenetébe. Rám nézett, bólintott, akárha helyesen szóltam volna, és folytatta: mondom: magyar vagyok.
Innentől tehát az a történet következik, amely arról szól, miért tartja úgy a valóságos pincér, hogy a papagájokat megeszik a macskák.
Az volt a nagyapám is. Ugyanazon a helyen is dolgozom, csak most nem Városi Kávéház a neve. Nem volt túlságosan ájser, de csóró se. Tegnapelőtt is éppen erről beszélgettünk, amikor valaki nevetve megkérdezte, tudom-e milyen eredetű szó az ájser. Nagyot néztem, mert gondoltam: látszik rajtam, hová is tartozom, meg aztán az öcsém végigmuzsikálta a hatvanas éveket, úgy ismert bennünket mindenki: Misi a prímás, én meg a pincér, ez a két csávó köll csak a boldogsághoz. Meg nem is értettem, minek ez a kérdés. Este aztán eszembe jutott, mit mondott az anyósom, amikor befogadott a családba: jegyezd meg fiam, vannak szavak, amik mélyebben kötnek össze bennünket mint az anyanyelvünk. Ezt nem értettem, azt hittem, ők csak magyarok.
Fölpattant a pincér, kihúzta a hokedlit, leültetett.
Azóta már megértettem az anyósom szavait, de nagyon zavar az a nevető odaszólás, mert mire hasonlít pincérek beszédére figyelni, úriemberek soha nem tettek ilyent, meg különben is: nem mindegy az, honnan jön - ered vagy mi - a szó? Itt mondom én is, ahol az apám meg nagyapám. Szabadkán. Mondtam is az úrnak. Mire ő azt felelte, hogy én egy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, és nem nagy jövőt jósol nekem. Nem jöttem volna rá erre soha. Maga tán tudja: tényleg az lennék? És nincs jövőm?
Csak néztem a függönytartó rúdon tollászkodó papagájt, figyeltem, ahogy dolgozik a csőrével, és igyekeztem nem tudomásul venni: hozzám szól a kérdés. Nem akartam belefolyni az ő történetébe, mert az valóságos.
No, jó ez, vagy nem? Ilyen kitartó ember ez a pincér, éppen olyan, amilyennek megírtam.
Szövevényes dolgok ezek, motyogtam.
De a pincér nem hagyta annyiban a dolgot, hiába: nem volt kitalált hős, akit - az áttételeket csiszolva -, kedvem szerint irányíthatok.
Mondja: maga magyar? Ne haragudjon, amiért így rákérdezek, én azt gondoltam, mert hát tudom: író és magyarul ír. De magamról is azt gondoltam. Vagy inkább azt mondja meg: mitől lesz valaki lokálpatrióta-kozmopolita.
Ez volt az a pillanat, amikor a valóság és az irodalom kezdtek átjárni egymáson. Gondoltam: úgy tarthatjuk meg az egyensúlyt, ha én az irodalom oldalán maradok, szemben a valóságos pincér valóságos mondataival.
Nemrégiben arról írtam, hogy nem akarok többet a város történetéről írni: történetíró lenni, valami szeráf, hatszárnyú angyal, az aranysárkány gyöngécske rokona, a sok üléstől kiseggölődött, pötyögőssé vált ruhában járni-kelni szövegek zegzugaiban, óvni a sárga klinkertéglákat, a mézeskalács házakat mindentől, ami bánthatja őket: terhes repülőktől, durva, követ hajigáló kezektől, primitív gondolatoktól, mindenkitől, aki nem tiszteli a város szellemét, hanem elfoglalni, leteperni akarja. Ugyanis a hely szellemével foglalkozó történetírók megvakulnak. És én nem akarok erre a sorsra jutni. De most, hogy magát hallgatom, nő, növekszik bennem a gyanúval elegy félelem: az aranysárkányból is baj lesz. Szóval vagy megvakulok, vagy nyelv nélkül maradok.
A pincér szemében a megértés és együttérzés szikrája villant, és szigorúság. Én is gyakran áztatom hideg vízben a visszeres lábam, dehát minden szakmában rejlenek veszélyek. Azt, hogy maga megvakul, el tudom képzelni, de miért vágnák ki a nyelvét? Hiszen nem beszél, csak ír. És ahogy mondja, legfeljebb angyalokról meg sárkányokról. De az én helyzetem igazán nem könnyű. Jól mondta maga, nem hiába a szavak embere: a papagájt megeszi a macska. Éppen úgy érzem magam, akár egy papagáj. Mert az se tudja, mi a macska, hát menekül mindentől. Aztán vagy szerencséje van, vagy nincs. Így vagyok én ezzel a lokálpatrióta-kozmopolita dologgal. Sok ez egy pincérnek. Lehet, hogy ez a macska. Honnan is tudhatnám? Az mindig is világos volt, hogy magyar vagyok. Mondom: a nagyapám is az volt. Egyszer az öcsém, a Misi, amikor hazajött a Zeneiskolából, elmondta nekem, hogy a Bartók Béla - azt én is tudom, hogy kicsoda, abban az utcában laktunk - 1905-ben azt mondta: amit maguk cigányzenének hívnak, az nem cigányzene. Nem cigány, hanem magyar zene; egy új fajtája a művészi népzenének. Nem is gondolkodtunk mi ezen, jól éltünk, ugyan ki se mondta a Népkörben, az Elzában, a Fehér Hajóban: magyarul muzsikálunk, meg azt se a Spartakban meg a Sportban a Nikolićéknak, hogy azok meg szerbül. Csak mulattak a népek, jól érezték magukat, nem győztem rohanni egyik asztaltól a másikig, mert mindenhol dolgoztam, csak úgy röpködött a szalvéta a karomon, mondták is a szépasszonyok, magánál fessebb és gyorsabb pincér nincs a világon. Itthon voltunk mindannyian. A muzsikusok bejárták a világot, Szabadkán minden családból legalább ketten elmentek basoválni a világba: Németország, amit akarsz. De hazajöttek, mindig mindenki hazajött, mert itt ismerik egymást az emberek: mindenkiről tudni, mennyi lóvét ér. A csaringerek, mint én is, maradtak itthon. De az is jó volt, kedv és vidámság mindenütt. Vagy rosszul mondom?
Nem olyan szövevényes dolgok ezek, motyogtam. És folytattam is, mert a város történetébe tartozott minden kimondott szava, beszélhettem hát, akárha párbeszédben lennénk.
Errefelé se volt olyan egyszerű ez a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a múlt század utolsó harmadában már több mint háromszázukat városi jegyzékbe vették, de még többen voltak a vándorcigányok, akik - mint erről a levéltári dokumentumok tanúskodnak - nem riadtak vissza a lopásoktól sem. De az is igaz, hogy úgy Mária Terézia mint II. József sokat tettek azért, hogy letelepedjenek és beilleszkedjenek, de a kilencszáztízes években még mindig sokan éltek sátrakban a marhaitató környékén, Sándorban és Palicson. Azt akarom csak mondani, hogy maga a zenészekről, a városi romákról beszél, akik a városközpontba költöztek, és már a múlt század közepétől elitnek számítottak. Vak történetíróim egyike, a szabadkai is ír róluk, még azt is, hogy választott vajdájukat a városháza kapuja előtt vállukra emelték. Azt akarom csak mondani - a papagáj a függönytartó rúdon rezzenéstelenül bámult rám, nagyon zavart: ha nem volnék rákényszerítve, hogy belefollyak ebbe a valóságos történetbe, már régen másfelé építeném a szerkezetet, sokasodnának az áttételek, segítségül hívnám a másik vak történetírómat, mert ő mindig lehetővé teszi a történet ösvényének kiválasztását, de most nem lehet, nincs erre mód, itt ülök a valóságban: szemben a valamikor kitalált hősömmel, aki annyira valóságos, hogy papagája is van, és kínlódom, kínlódom -, hogy gyakran minden egészen másról szól: a maga lelkében a Piros Józsi él, aki a Margitszigeten Rudolf trónörökösnek muzsikált, és úgy játszott Massenet-nek és Delibes-nek, hogy azok többször fölálltak, hogy kezet foghassanak a prímással. A mi szabadkai Piros Józsinkkal, akiben megvolt a tehetség, az elszánás, az akarat. Ugyanakkor a marhaitató körüli sátrakban... érti? Lehet, hogy magának a '60-as, '70-es évek és tán még a '80-as évek eleje azt jelenti, hogy kedv és vidámság volt mindenütt, de sokan azokat az időket másként élték meg.
Nagyon erősen nézett rám a pincér, éles választéka alatt éppen olyan vadul lobogott a tekintete, ahogyan évekkel ezelőtt megírtam, és azt kérdezte, amit egyáltalán nem akartam hallani: a sátoros cigányok vagy a prímások miatt vagyok én magyar helyett lokálpatrióta-kozmopolita?
Szövevényes dolgok ezek, motyogtam. Ha megírhatnám, talán kiválaszthatnám a megfelelő ösvényt. De így, a valóságban...
Nézze, maga úgyis csak sárkányokról meg angyalokról ír és vak emberek történeteit szereti olvasni. Jól van. Most azonban beszélgetünk, és maga tanultabb, hát tudnia kell, mi baja volt velem annak az úrnak, hogy olyan gunyorosan bánt velem. Rosszindulattal. Mert nem egyszerű ám az én helyzetem. Azoknak az időknek, amikről maga azt mondja, voltak, akik szenvedtek benne - bár én akkoriban senkitől nem hallottam ilyent, pedig a vendéglőkbe és kocsmákba minden hír eljut - vége szakadt: úgy eltűntek, mint a Lakatos Zsiga gyűjtötte tollak. Most nem csak a muzsikusnak kopik fel az álla, de a pincéreknek is alig jut munka, csak lézengünk naphosszat, mert nincs vendég. Nincs, aki vidámkodjon. És előbb-utóbb szélnek is eresztenek néhányunkat. Azt én nem tudom, hogy a magyar, szerb, vagy bunyevác pincérekkel kezdik, de higgye meg - bár maga olyan fiatal, hogy el se tudja képzelni -, ha huszonöt évig együtt dolgoztak, azt se tudják, melyik nyelven szólnak egymáshoz. Ezekben az időkben senkinek nem könnyű, csak azt mondom. De megszoktuk. Magyar vagyok, az volt a nagyapám is, azt mondom. Nem mondott rólunk mást a Bartók Béla se. És vannak köztünk, akik vályogviskóban élnek, mint ahogy olyan is akad, aki a Göncz Árpád előtt muzsikált a Népkörben. És néztem a tévében, hogy amikor a szabadkai Lajkó Félix a szerbiai Bobanékkal muzsikált Budán, be se lehetett jutni. Ezt mind értem. De azt, hogy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, nem értem. De nem tetszik nekem, nem szeretem, hogy így neveznek. Olyan hangzása van, mint amikor a papírra ütik a bélyegzőt. Csattan. Magyarázza meg, maga ért a szavakhoz.
A lokálpatrióta az, akit lokálpatriotizmus fűt. A lokálpatriotizmus pedig helyi érdekű hazafiság. A szűkebb vidék túlbecsülése, kisebb jelentőségű helyi érdekeknek az országos ügyek elé helyezése.
De mi közöm nekem ehhez? Pincér vagyok. Azért mondta rám az úr, hogy lokálpatrióta vagyok, mert azt válaszoltam neki, itt mondom a szót, ahol a nagyapám is: Szabadkán? És nem tudom azt se, miért becsülném túl a szűkebb vidéket? Nem becsülöm túl, mint ahogy mást se becsülök le vagy alá, vagy hogy kell mondani, egyszerűen csak szeretem ezt a várost. De végképp elcsúszott az úr, hogy engem így nevezett, mert mit jelent a helyi érdek meg országos ügyek? Tán nem a pincérekre tartozik ez? Vagy a muzsikusokra? Vagy tán magára? Mindig azt hittem, hogy ez a politika dolga. Az enyém meg az, hogy ne éhezzen a vendég. A magáé meg, hogy megírja a sárkányait meg angyalait. A kozmopolita is ugyanez?
A kozmopolita - sóhajtottam és már egyáltalán nem bántam volna, ha soha nem írom meg ezt a csökönyös pincért, tán kitalálhattam volna valami szép szerelmi történetet a Piros Józsiról, idézhettem volna a Síkos a hó, szalad szánt meg azt, hogy Holdas éj a Dunán meg egy jó cigány, vagy a század eleji felélénkülésről is írhattam volna, Toncs Gusztáv törekvéseiről, a visszavonultan élő Milkó Izidor megélénküléséről, akinek budapesti szerkesztője, Vadnay Károly ezt írja: Kegyed a részletek írója legyen (...) például vagy száz sort lehetne írni a vasárnapi számba a város hangulatáról, képéről, várakozásáról, díszítéséről. (...) Tapintata lesz a legjobb tájékoztató. De hogyan írhatnék ilyesmit ezután a beszélgetés után? Minden pillanatban úgy érezném magam, mint ez a velem szemben ülő pincér - a hazafiságot, a nemzeti érzést lejáratni igyekvő, a nemzeti kultúrát lebecsülő polgári irányzat.
Részeg lehetett az úr, amikor ezt mondta rám. Kár is volt foglalkozni vele. Mert annyit még én is tanultam, hogy tudjam: nem járathatom le a nemzeti érzést, ha él bennem a hazafiság, csak azért, mert ehhez a helyhez kötődik. Megmondtam én: magyar vagyok, az volt a nagyapám is. Nem hiába szolgálta fel éveken át a nagyapám a redaktor úr vacsoráját: mindig elmesélte nekem, mit mondott neki a redaktor úr: "jegyezze meg, Simi fiam, különleges város ez. Amennyi műveletlenség és tahóság szorult ide, ugyanannyi feszülés a szépség irányába. Baj csak akkor lesz, ha darabokra akarják tépni." Megtanított erre a nagyapám, úgy köllött tudnom, mint az imádságot. Mert azt mondta, csak akkor lesz becsületem, ha ezt nem felejtem el.
Itt van a baj, tudja azt maga is, különben miért mondta volna, hogy a macska megeszi a papagájt. Vagyishogy munka nélkül maradhatok. Mert ugyan kinek köll az, aki senkihez se tartozik, csak - ahogy maga elmagyarázta - a városhoz. Csak nagyon jól éreztem, hogy csattan az a két szó, akár a papíron a bélyegző.
Otthagytam a pincért a konyhában, a papagájt a függönytartó rúdon és iszkoltam hazafelé, kifosztva és megszégyenítve. Tudtam mindig, nem nekem való, hogy az irodalom meg a valóság egymásba csusszanjon. El kell mondanom T. Orbánnak, el kell mondanom azt is, hogy annyira magával ragadott, amiről azon a soproni irodalmi esten beszéltek ő és Vicentije K., hogy hazaérve lázas kutatásba kezdtem, szétszórtam minden jegyzetemet, hogy ráakadjak arra az egyetlenre, amire támaszkodva megírtam volna Piros Józsi történetét - ezért is mentem el a pincérhez, úgy hallottam, ő a nagyapja révén ismer néhány történetet azokból az időkből -, a lejegyzésre rá is akadtam: Sopron megye annak érdekében, hogy gátat vessen a cigányok általi bűnözésnek, rendeletet kínált fel, ami 1904-ben Szabadkára is eljutott, azzal az ajánlattal, hogy a város legmagasabb szinten támogassa azt. Ugyanakkor kérik Szabadkát, hogy maga is készítsen hasonló dokumentumot. Városunk azonban nem fogadja ezt el, azzal a megindoklással, hogy az keresztezné a jelenleg érvényben lévő előírásokat. Erre a feljegyzésre támaszkodva írtam volna egy történetet a csodaprímásról. Elkalandoztam volna T. Orbán és Vicentije K. felé is, ahogyan a soproni esten az irodalom és valóság viszonyáról beszélnek, talán azt is megemlítettem volna, hogy lehajtott fejjel ültem köztük, nem akarva belebonyolódni az áttételek magyarázatába, amit beépítek a szerkezetbe, hogy hiteles legyen ugyan, de ne valóságos, és mindez helyett szembetaláltam magam egy hősömmel, akit lokálpatrióta kozmpolitának nevezett egy, a pincérek beszélgetésére fülelő illetlen vendég, ahelyett, hogy a Piros Józsiról tudtam volna meg egy-két áttételként alkalmazható adatot. Nem csak a Barnes-regény megpörkölődésének szörnyű és nehéz ideje jutott eszembe, a menekülés helyett írott pincér-novella, de elhagyott minden reményem, hogy jegyzeteimet használva kitalált történeteket írhatok úgy, hogy ne jussak magam is a valóságos pincér sorsára. Mert ha jobban meggondolom, mindazok, akik történeteimet benépesítik, lokálpatrióták voltak: Lifka, a filmes, Szenteleky, az irodalomszervező, Vály, Jakab és Petrović az építészek, Milkó a polgáriasult magyar irodalom egyik első képviselője, Toncs Gusztáv tudós és tanár, a Szabad Lyceum megalapítója, de még ennél is többről van szó esetükben: szabadkőművesek is voltak. Bizonyos szempontból kozmopoliták? Igaz, szabadkaiak is, mint a valóságos pincér, vagy öccse a zenész, mint a muzsikus cigányok, akik mindig mindenhonnan hazajöttek: mint Piros Józsi, a híres prímás.
Talán mégis megírom az ő történetét. És idézem benne (a szabadkőműves) Kosztolányit, aki azt írta, mintegy tízezer cigánynótánk van, kétszáznak még a dallamát, szövegét is ismerjük. Aztán meg keresek egy jó helyet, ahol elhúzathatom: Holdas éj a Dunán, meg egy jó cigány, jaj de szerelmes vagyok, babám. És jöjjön, aminek jönnie kell. De mindenképpen ott áll majd a hátam mögött egy szalvétás angyal, hogy a kezembe adja a poharat, ha törni, zúzni akarok.
A valós pincér
Arról folyt a szó - kénytelen vagyok itt kezdeni, rögtön belevágni, nem késlekedni, elkalandozni, mert elfogy a bátorságom, s megint csak kitalálok valamit, holott most éppen a valóságot kell megírni, mert rám talált, egyszer csak szemben ült velem egy évekkel ezelőtt megírt novellám hőse. Nem mondhatom, hogy mielőtt megírtam volna, nem láttam, nem tudtam, hogy létezik. De az mégiscsak más. A gép előtt ülve, miközben egy fényképet néztem, amelyen a szüleim '65 táján a palicsi Kisvendéglőben ülnek egy bazsarózsás asztalterítő fölött fogva egymás kezét, izgatott arccal, hogy lekésik az utolsó városba induló villamost, Szarajevóról akartam írni, pontosabban arról, milyen lehet az orvlövészek szemétől kísérve utazni a kivilágított villamosban, de úgy éreztem, nincs ehhez jogom, így aztán a novella csak sejdítette, kínlódva megemlítette, hogy az utas célponttá lehet, a helyszín újra Szabadka lett és Palics, és újra inkább a szörnyűség bekövetkeztétől való félelemről írtam: a hitelesség bizonyos időkben nem csak esztétikai de erkölcsi fogalom is, és ehhez a kínlódáshoz, az én belső kínlódásomhoz és a hős félelemmel terhes napjaihoz egy ellenpontra volt szükségem, valakire, akinek fogalma sincs semmiről, aki végiglobog a történeten. Ez a hős lett Pali, a pincér. Úgy hittem, én találtam ki őt. Legalábbis összeraktam. És akkor évekkel később, vagyis tegnapelőtt egyszeriben ott ült előttem egy konyhában, kávét ivott.
Arról folyt a szó, hogy az írók folyamatosan átjárnak az irodalom és a valóság között. Gyakran megtörténik velük, hogy irodalom lesz abból, amit átéltek és fordítva. Bácskában élő írókként faggattak bennünket egy soproni irodalmi esten, ott folyt erről a szó. Hárman voltunk: T. Orbán és Vicentije K. között ültem lehajtott fejjel, mert nem erősségem ez a téma, egyfolytában zavarban vagyok. Régebben elveszítettem minden higgadtságomat és hadonászva magyaráztam arról, hogy az író akkor se önmaga, ha mégis az, mert a szöveg... Mostanában inkább hallgatok. Félek belebonyolódni. Túl sok áttételt építek a szerkezetbe.
Odaadással hallgattam T. Orbánt és Vicentije K.-t, és nagyon kívántam, hogy egyszer valódi történetem legyen, azt írjam meg, ami megtörtént. Ráérősen körüljárjam a valóságot. Néven nevezzem hőseimet. Akik elolvassák, és túrókóstolás közben, a kés hegyével ajkaik között odabólintanak a piacon. Kedvesen.
Ismét találkoztunk T. Orbánnal és Vicentije K.-val, megérkezett Orbán felesége is, és a szó a gyerekekre terelődött, pontosabban: az ő legidősebb unokájukra és az én fiamra. Ugyanis a kora nyárban az történt, hogy a két gyerek, a másfél meg a hatéves, akárha hosszú évek óta ismernék egymást, s nem akkor találkoztak volna először abban a zajos, forgatagos fővárosban, odahagytak bennünket, bementek a cukrászdába és rendeltek, ettek, rendeltek: habos csodákat, lapos remegő ízeket. A szemközti sörözőből figyeltük, ahogyan a fiatal pincér hellyel kínálja őket és finoman elébük helyezi a tányérokat, finom óvatossággal. A komolykodó szőke fiú és a gyönyörű, fekete-göndör, csiklandósan nevető lányka, hátuk mögött a pincérrel, vigyázó szalvétás angyallal.
Nem tudom, mi történt velem - mondtam. Az irodalmi est óta, hogy arról beszéltetek, a valóság és az irodalom egymásba kapaszkodik, csúszik, összeölelkezik, tanácstalan vagyok és kétségbeesett. Ugyanis találkoztam egy hősömmel.
T. Orbán bólintott, Vicentije K. félmosolyra húzta a száját.
Pedig nem is tudtam, hogy él. Nem voltam felkészülve arra, hogy belépek egy konyhába és ott ül a hősöm. T. Orbán megértett. Látta, mennyire küszködöm.
Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, hiszen nem csak róla van szó: pincérek egész serege angyalkodik a fejemben. Mindig olyankor bukkannak föl, ha kezdem elveszíteni a reményt. Angyaltermészetű pincérek kísérnek utamon. Hiszen abban a kora nyárban lehetett volna egy morc, fájós lábú is szolgálatban, aki kipenderíti a két gyereket, ahelyett, hogy türelmesen figyeli, melyik csoki-csodára böknek az ujjukkal. Hiszen nem tudhatta, hogy a fiú az asztal alá indul, ha egy mentőautó végigvijjog az utcán. És bizonyára arról se volt fogalma, hogy a kislány egy fürdőhelyen is lehetne, kutyákkal simulva a meleg fűbe. Nem tudhatta, hogy véletlenül találkoztunk, útban hazafelé, megpihenve, erőt gyűjtve. Semmit nem sejthetett rólunk a pincér, emberséges angyalom.
T. Orbán szótlanul figyelt. Ilyenkor nem tudom, hogy érdekli-e, amit mondok, vagy éppen ellenkezőleg, és ezért nem reagálja le. Már egészen másról volt szó, Vicentije K.-ra figyeltünk, vendéglátóként jöttünk össze ugyanis, és Vicentije éppen megszervezte, hogy a Szabadkára először látogató barátainknak megmutathassuk a Városházát, a Teréz-templomot, a szerb-templomot és a zsinagógát. T. Orbán már indulóban volt, amikor megkérdezte: és mit mondtál neki?
Elakadt a lélegzetem, mert ez volt a novella, mégha ki is kell majd bontani, hogy érthető legyen, de mégis ez volt:
Nekem is volt egy papagájom, de megette a macska.
Ezt mondtam a pincérnek, aki az én hősöm volt, anélkül, hogy tudtam volna létezéséről. De nem csak a hősöm volt, hanem őrangyalom is, biztosan tudom, ha nem írom meg őt, harsány valóságosságát, erőszakos életszerűségét: ellenpontjaként a villamosban célponttá válható fejeknek, a bezárt, lezárt városnak (hisz minden város azzá lehet egyetlen pillanat alatt, erről meggyőződhettünk az elmúlt évtizedben), tán világgá futok. Így viszont tovább ültem a fenekemen és mondatokba kapaszkodva kúsztam át az éveken.
Mindig fölbukkan egy pincér.
Ezt azonban nem lehet előre tudni, és úgy mondani. Nem lehet akkor se kijelenteni, ha egyszer megtörténik. De ha sokszor, rendszerbe illeszthetően, akkor is rá kell jönni: észrevenni. Ami még nem elég. Akkor veszi kezdetét a nyomozás, a magyarázat keresése: miért bukkan föl a pincér? És ha már ezt is tudom, csak akkor vonhatom le a következtetést: szalvétás angyal, akiről szó van.
Jól van. Mindezt tudom. Azon a megrázkódtatáson is túl vagyok, hogy kitalált hősöm valóságos figura. Különben nem is kerestem volna vissza a pincér-jeleneteket, nem jöttem volna rá, hogy angyali őrei zaklatott időmnek. Helyettem és mellettem döntenek. Ahogyan egy jó pincérnek kell is.
Már csak egyetlen elkötetlen szál fityeg: miért mondtam: nekem is volt papagájom, de megette a macska.
A legegyszerűbb magyarázat - és valósághű, visszacsatolható a legelső mondathoz, ahhoz a pillanathoz, amikor lehajtott fejjel hallgatom T. Orbánt és Vicentije K.-t, amint a valóság és irodalom egymásba csusszanásáról beszélnek - az igazság: amikor beléptem a konyhába, ahol a pincér a kávéját itta, egy papagájt láttam. A pincér válláról felszállt a függönytartó rúdra, ott biztonságosabban érezhette magát. Kínos zavaromban, hogy szembetaláltam magam egy kitalált figurával, akinek válláról elijesztettem a kedvencét, ezt mondtam: nekem is volt egy papagájom, de megette a macska. Természetesen igazat mondtam.
Mégis másról van szó.
Azokban az években, amikor kitaláltam a pincér figuráját, a könyvekhez képest kevés volt a polcok száma. Így történhetett meg, hogy az íróasztal fölé rögzített deszkalapon túlságosan közel került egymáshoz az éjjelilámpa és az egyik kedvenc könyvem, Julian Barnes: Flaubert papagája. A lámpa forrósága megpirította a könyvet, a 140. oldaltól világosabb, a 194-től pörkölt cukor színű csík fut az oldalakon. Úgy vettem ezt, akár egy jelet: kétségbeesetten zokogtam, mert biztosra vettem, nem lehet ott élni, ahol a könyvek nincsenek biztonságban. Nem a szobára értettem, csupa könny (de gondolom: nyál is) volt az arcom, ahogy kiabáltam, el akarok menni innen, ugyan mennyi kell ahhoz, hogy magam is megégjek, elégjek, ha nem is a bőröm, nem is a csontom, de a lelkem, a kedvem, az életem.
A következő néhány hét alatt megírtam a pincér történetét, sunnyogó fájdalommal Szarajevóért, kapálózó, kétségbeesett féltéssel saját városomért, kitaláltam egy erős, vad, mindenre ösztönösen reagáló pincért, hajának nyílegyenes választékában turkáltam szavaimmal, hogy megnyugodjam. És egyfolytában a legégettebb, a leginkább pörkölt cukor színű szavakkal végződő sorokat olvastam: Egoizmus és Hiúság. Gustave ezt persze személye elleni támadásnak vette. "Egoizmus? - írta nekem. - Ám legyen. De Hiúság? nem. Egy dolog a Büszkeség: olyan vad, amely pusztában bolyong és barlangban rejtezik; a Hiúság viszont papagáj, amely karattyolva ugrál ágról ágra, mindenki szeme láttára." Magát vadállatnak képzelte - szeretett úgy megemlékezni saját személyéről, mint jegesmedvéről, amely távoli, ádáz és magányos. Én belementem a játékba, egyenesen az amerikai préri vad bölényének neveztem; de valójában nem volt egyéb egy papgájnál.
Mindig is szerettem azt hinni, a könyvek megmentenek a valóságtól. Gondolom, a pincérről szóló novella volt nekem a puszta és barlang, az elrejtőzés lehetősége, a pincér pedig a papagáj, hiú és mindenki szeme előtt ott ugráló, de túlélő, túlélő.
Mégis másról van szó. A pincérről, aki beléptemkor éppen azt mondta: magyar vagyok. És a válláról a függönytartó rúdra röppent a papagáj.
Akkor láttam, hogy ő az. Az erős, ösztönös túlélő. A papagáj az egyik kedvenc könyvemből, a barlangba menekvő medve-filozófia ellenpontja. A kitalált pincérem. És eszembe jutott, hányszor hittem az elmúlt években: talán mostantól jóra fordul. De akkor még nem gondoltam arra, hogy szalvétás angyalok kísérnek utamon, őmiattuk vagyok mindig ott, ahol. Ez később történt, amikor T. Orbánnal a gyerekekre terelődött a szó. Akkor, ahogy a papagáj röptét figyeltem, csak annyit tudtam, semmi nem változott azóta, hogy kitaláltam a pincért. Ezért mondtam, hogy nekem is volt papagájom, de megette a macska.
Mivel ez a pincér mégsem kitalált figura, hanem valóságos ember, értette, hogy mit mondok. Pontosabban úgy értette, ahogy az éppen belesimult a gondolatmenetébe. Rám nézett, bólintott, akárha helyesen szóltam volna, és folytatta: mondom: magyar vagyok.
Innentől tehát az a történet következik, amely arról szól, miért tartja úgy a valóságos pincér, hogy a papagájokat megeszik a macskák.
Az volt a nagyapám is. Ugyanazon a helyen is dolgozom, csak most nem Városi Kávéház a neve. Nem volt túlságosan ájser, de csóró se. Tegnapelőtt is éppen erről beszélgettünk, amikor valaki nevetve megkérdezte, tudom-e milyen eredetű szó az ájser. Nagyot néztem, mert gondoltam: látszik rajtam, hová is tartozom, meg aztán az öcsém végigmuzsikálta a hatvanas éveket, úgy ismert bennünket mindenki: Misi a prímás, én meg a pincér, ez a két csávó köll csak a boldogsághoz. Meg nem is értettem, minek ez a kérdés. Este aztán eszembe jutott, mit mondott az anyósom, amikor befogadott a családba: jegyezd meg fiam, vannak szavak, amik mélyebben kötnek össze bennünket mint az anyanyelvünk. Ezt nem értettem, azt hittem, ők csak magyarok.
Fölpattant a pincér, kihúzta a hokedlit, leültetett.
Azóta már megértettem az anyósom szavait, de nagyon zavar az a nevető odaszólás, mert mire hasonlít pincérek beszédére figyelni, úriemberek soha nem tettek ilyent, meg különben is: nem mindegy az, honnan jön - ered vagy mi - a szó? Itt mondom én is, ahol az apám meg nagyapám. Szabadkán. Mondtam is az úrnak. Mire ő azt felelte, hogy én egy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, és nem nagy jövőt jósol nekem. Nem jöttem volna rá erre soha. Maga tán tudja: tényleg az lennék? És nincs jövőm?
Csak néztem a függönytartó rúdon tollászkodó papagájt, figyeltem, ahogy dolgozik a csőrével, és igyekeztem nem tudomásul venni: hozzám szól a kérdés. Nem akartam belefolyni az ő történetébe, mert az valóságos.
No, jó ez, vagy nem? Ilyen kitartó ember ez a pincér, éppen olyan, amilyennek megírtam.
Szövevényes dolgok ezek, motyogtam.
De a pincér nem hagyta annyiban a dolgot, hiába: nem volt kitalált hős, akit - az áttételeket csiszolva -, kedvem szerint irányíthatok.
Mondja: maga magyar? Ne haragudjon, amiért így rákérdezek, én azt gondoltam, mert hát tudom: író és magyarul ír. De magamról is azt gondoltam. Vagy inkább azt mondja meg: mitől lesz valaki lokálpatrióta-kozmopolita.
Ez volt az a pillanat, amikor a valóság és az irodalom kezdtek átjárni egymáson. Gondoltam: úgy tarthatjuk meg az egyensúlyt, ha én az irodalom oldalán maradok, szemben a valóságos pincér valóságos mondataival.
Nemrégiben arról írtam, hogy nem akarok többet a város történetéről írni: történetíró lenni, valami szeráf, hatszárnyú angyal, az aranysárkány gyöngécske rokona, a sok üléstől kiseggölődött, pötyögőssé vált ruhában járni-kelni szövegek zegzugaiban, óvni a sárga klinkertéglákat, a mézeskalács házakat mindentől, ami bánthatja őket: terhes repülőktől, durva, követ hajigáló kezektől, primitív gondolatoktól, mindenkitől, aki nem tiszteli a város szellemét, hanem elfoglalni, leteperni akarja. Ugyanis a hely szellemével foglalkozó történetírók megvakulnak. És én nem akarok erre a sorsra jutni. De most, hogy magát hallgatom, nő, növekszik bennem a gyanúval elegy félelem: az aranysárkányból is baj lesz. Szóval vagy megvakulok, vagy nyelv nélkül maradok.
A pincér szemében a megértés és együttérzés szikrája villant, és szigorúság. Én is gyakran áztatom hideg vízben a visszeres lábam, dehát minden szakmában rejlenek veszélyek. Azt, hogy maga megvakul, el tudom képzelni, de miért vágnák ki a nyelvét? Hiszen nem beszél, csak ír. És ahogy mondja, legfeljebb angyalokról meg sárkányokról. De az én helyzetem igazán nem könnyű. Jól mondta maga, nem hiába a szavak embere: a papagájt megeszi a macska. Éppen úgy érzem magam, akár egy papagáj. Mert az se tudja, mi a macska, hát menekül mindentől. Aztán vagy szerencséje van, vagy nincs. Így vagyok én ezzel a lokálpatrióta-kozmopolita dologgal. Sok ez egy pincérnek. Lehet, hogy ez a macska. Honnan is tudhatnám? Az mindig is világos volt, hogy magyar vagyok. Mondom: a nagyapám is az volt. Egyszer az öcsém, a Misi, amikor hazajött a Zeneiskolából, elmondta nekem, hogy a Bartók Béla - azt én is tudom, hogy kicsoda, abban az utcában laktunk - 1905-ben azt mondta: amit maguk cigányzenének hívnak, az nem cigányzene. Nem cigány, hanem magyar zene; egy új fajtája a művészi népzenének. Nem is gondolkodtunk mi ezen, jól éltünk, ugyan ki se mondta a Népkörben, az Elzában, a Fehér Hajóban: magyarul muzsikálunk, meg azt se a Spartakban meg a Sportban a Nikolićéknak, hogy azok meg szerbül. Csak mulattak a népek, jól érezték magukat, nem győztem rohanni egyik asztaltól a másikig, mert mindenhol dolgoztam, csak úgy röpködött a szalvéta a karomon, mondták is a szépasszonyok, magánál fessebb és gyorsabb pincér nincs a világon. Itthon voltunk mindannyian. A muzsikusok bejárták a világot, Szabadkán minden családból legalább ketten elmentek basoválni a világba: Németország, amit akarsz. De hazajöttek, mindig mindenki hazajött, mert itt ismerik egymást az emberek: mindenkiről tudni, mennyi lóvét ér. A csaringerek, mint én is, maradtak itthon. De az is jó volt, kedv és vidámság mindenütt. Vagy rosszul mondom?
Nem olyan szövevényes dolgok ezek, motyogtam. És folytattam is, mert a város történetébe tartozott minden kimondott szava, beszélhettem hát, akárha párbeszédben lennénk.
Errefelé se volt olyan egyszerű ez a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a múlt század utolsó harmadában már több mint háromszázukat városi jegyzékbe vették, de még többen voltak a vándorcigányok, akik - mint erről a levéltári dokumentumok tanúskodnak - nem riadtak vissza a lopásoktól sem. De az is igaz, hogy úgy Mária Terézia mint II. József sokat tettek azért, hogy letelepedjenek és beilleszkedjenek, de a kilencszáztízes években még mindig sokan éltek sátrakban a marhaitató környékén, Sándorban és Palicson. Azt akarom csak mondani, hogy maga a zenészekről, a városi romákról beszél, akik a városközpontba költöztek, és már a múlt század közepétől elitnek számítottak. Vak történetíróim egyike, a szabadkai is ír róluk, még azt is, hogy választott vajdájukat a városháza kapuja előtt vállukra emelték. Azt akarom csak mondani - a papagáj a függönytartó rúdon rezzenéstelenül bámult rám, nagyon zavart: ha nem volnék rákényszerítve, hogy belefollyak ebbe a valóságos történetbe, már régen másfelé építeném a szerkezetet, sokasodnának az áttételek, segítségül hívnám a másik vak történetírómat, mert ő mindig lehetővé teszi a történet ösvényének kiválasztását, de most nem lehet, nincs erre mód, itt ülök a valóságban: szemben a valamikor kitalált hősömmel, aki annyira valóságos, hogy papagája is van, és kínlódom, kínlódom -, hogy gyakran minden egészen másról szól: a maga lelkében a Piros Józsi él, aki a Margitszigeten Rudolf trónörökösnek muzsikált, és úgy játszott Massenet-nek és Delibes-nek, hogy azok többször fölálltak, hogy kezet foghassanak a prímással. A mi szabadkai Piros Józsinkkal, akiben megvolt a tehetség, az elszánás, az akarat. Ugyanakkor a marhaitató körüli sátrakban... érti? Lehet, hogy magának a '60-as, '70-es évek és tán még a '80-as évek eleje azt jelenti, hogy kedv és vidámság volt mindenütt, de sokan azokat az időket másként élték meg.
Nagyon erősen nézett rám a pincér, éles választéka alatt éppen olyan vadul lobogott a tekintete, ahogyan évekkel ezelőtt megírtam, és azt kérdezte, amit egyáltalán nem akartam hallani: a sátoros cigányok vagy a prímások miatt vagyok én magyar helyett lokálpatrióta-kozmopolita?
Szövevényes dolgok ezek, motyogtam. Ha megírhatnám, talán kiválaszthatnám a megfelelő ösvényt. De így, a valóságban...
Nézze, maga úgyis csak sárkányokról meg angyalokról ír és vak emberek történeteit szereti olvasni. Jól van. Most azonban beszélgetünk, és maga tanultabb, hát tudnia kell, mi baja volt velem annak az úrnak, hogy olyan gunyorosan bánt velem. Rosszindulattal. Mert nem egyszerű ám az én helyzetem. Azoknak az időknek, amikről maga azt mondja, voltak, akik szenvedtek benne - bár én akkoriban senkitől nem hallottam ilyent, pedig a vendéglőkbe és kocsmákba minden hír eljut - vége szakadt: úgy eltűntek, mint a Lakatos Zsiga gyűjtötte tollak. Most nem csak a muzsikusnak kopik fel az álla, de a pincéreknek is alig jut munka, csak lézengünk naphosszat, mert nincs vendég. Nincs, aki vidámkodjon. És előbb-utóbb szélnek is eresztenek néhányunkat. Azt én nem tudom, hogy a magyar, szerb, vagy bunyevác pincérekkel kezdik, de higgye meg - bár maga olyan fiatal, hogy el se tudja képzelni -, ha huszonöt évig együtt dolgoztak, azt se tudják, melyik nyelven szólnak egymáshoz. Ezekben az időkben senkinek nem könnyű, csak azt mondom. De megszoktuk. Magyar vagyok, az volt a nagyapám is, azt mondom. Nem mondott rólunk mást a Bartók Béla se. És vannak köztünk, akik vályogviskóban élnek, mint ahogy olyan is akad, aki a Göncz Árpád előtt muzsikált a Népkörben. És néztem a tévében, hogy amikor a szabadkai Lajkó Félix a szerbiai Bobanékkal muzsikált Budán, be se lehetett jutni. Ezt mind értem. De azt, hogy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, nem értem. De nem tetszik nekem, nem szeretem, hogy így neveznek. Olyan hangzása van, mint amikor a papírra ütik a bélyegzőt. Csattan. Magyarázza meg, maga ért a szavakhoz.
A lokálpatrióta az, akit lokálpatriotizmus fűt. A lokálpatriotizmus pedig helyi érdekű hazafiság. A szűkebb vidék túlbecsülése, kisebb jelentőségű helyi érdekeknek az országos ügyek elé helyezése.
De mi közöm nekem ehhez? Pincér vagyok. Azért mondta rám az úr, hogy lokálpatrióta vagyok, mert azt válaszoltam neki, itt mondom a szót, ahol a nagyapám is: Szabadkán? És nem tudom azt se, miért becsülném túl a szűkebb vidéket? Nem becsülöm túl, mint ahogy mást se becsülök le vagy alá, vagy hogy kell mondani, egyszerűen csak szeretem ezt a várost. De végképp elcsúszott az úr, hogy engem így nevezett, mert mit jelent a helyi érdek meg országos ügyek? Tán nem a pincérekre tartozik ez? Vagy a muzsikusokra? Vagy tán magára? Mindig azt hittem, hogy ez a politika dolga. Az enyém meg az, hogy ne éhezzen a vendég. A magáé meg, hogy megírja a sárkányait meg angyalait. A kozmopolita is ugyanez?
A kozmopolita - sóhajtottam és már egyáltalán nem bántam volna, ha soha nem írom meg ezt a csökönyös pincért, tán kitalálhattam volna valami szép szerelmi történetet a Piros Józsiról, idézhettem volna a Síkos a hó, szalad szánt meg azt, hogy Holdas éj a Dunán meg egy jó cigány, vagy a század eleji felélénkülésről is írhattam volna, Toncs Gusztáv törekvéseiről, a visszavonultan élő Milkó Izidor megélénküléséről, akinek budapesti szerkesztője, Vadnay Károly ezt írja: Kegyed a részletek írója legyen (...) például vagy száz sort lehetne írni a vasárnapi számba a város hangulatáról, képéről, várakozásáról, díszítéséről. (...) Tapintata lesz a legjobb tájékoztató. De hogyan írhatnék ilyesmit ezután a beszélgetés után? Minden pillanatban úgy érezném magam, mint ez a velem szemben ülő pincér - a hazafiságot, a nemzeti érzést lejáratni igyekvő, a nemzeti kultúrát lebecsülő polgári irányzat.
Részeg lehetett az úr, amikor ezt mondta rám. Kár is volt foglalkozni vele. Mert annyit még én is tanultam, hogy tudjam: nem járathatom le a nemzeti érzést, ha él bennem a hazafiság, csak azért, mert ehhez a helyhez kötődik. Megmondtam én: magyar vagyok, az volt a nagyapám is. Nem hiába szolgálta fel éveken át a nagyapám a redaktor úr vacsoráját: mindig elmesélte nekem, mit mondott neki a redaktor úr: "jegyezze meg, Simi fiam, különleges város ez. Amennyi műveletlenség és tahóság szorult ide, ugyanannyi feszülés a szépség irányába. Baj csak akkor lesz, ha darabokra akarják tépni." Megtanított erre a nagyapám, úgy köllött tudnom, mint az imádságot. Mert azt mondta, csak akkor lesz becsületem, ha ezt nem felejtem el.
Itt van a baj, tudja azt maga is, különben miért mondta volna, hogy a macska megeszi a papagájt. Vagyishogy munka nélkül maradhatok. Mert ugyan kinek köll az, aki senkihez se tartozik, csak - ahogy maga elmagyarázta - a városhoz. Csak nagyon jól éreztem, hogy csattan az a két szó, akár a papíron a bélyegző.
Otthagytam a pincért a konyhában, a papagájt a függönytartó rúdon és iszkoltam hazafelé, kifosztva és megszégyenítve. Tudtam mindig, nem nekem való, hogy az irodalom meg a valóság egymásba csusszanjon. El kell mondanom T. Orbánnak, el kell mondanom azt is, hogy annyira magával ragadott, amiről azon a soproni irodalmi esten beszéltek ő és Vicentije K., hogy hazaérve lázas kutatásba kezdtem, szétszórtam minden jegyzetemet, hogy ráakadjak arra az egyetlenre, amire támaszkodva megírtam volna Piros Józsi történetét - ezért is mentem el a pincérhez, úgy hallottam, ő a nagyapja révén ismer néhány történetet azokból az időkből -, a lejegyzésre rá is akadtam: Sopron megye annak érdekében, hogy gátat vessen a cigányok általi bűnözésnek, rendeletet kínált fel, ami 1904-ben Szabadkára is eljutott, azzal az ajánlattal, hogy a város legmagasabb szinten támogassa azt. Ugyanakkor kérik Szabadkát, hogy maga is készítsen hasonló dokumentumot. Városunk azonban nem fogadja ezt el, azzal a megindoklással, hogy az keresztezné a jelenleg érvényben lévő előírásokat. Erre a feljegyzésre támaszkodva írtam volna egy történetet a csodaprímásról. Elkalandoztam volna T. Orbán és Vicentije K. felé is, ahogyan a soproni esten az irodalom és valóság viszonyáról beszélnek, talán azt is megemlítettem volna, hogy lehajtott fejjel ültem köztük, nem akarva belebonyolódni az áttételek magyarázatába, amit beépítek a szerkezetbe, hogy hiteles legyen ugyan, de ne valóságos, és mindez helyett szembetaláltam magam egy hősömmel, akit lokálpatrióta kozmpolitának nevezett egy, a pincérek beszélgetésére fülelő illetlen vendég, ahelyett, hogy a Piros Józsiról tudtam volna meg egy-két áttételként alkalmazható adatot. Nem csak a Barnes-regény megpörkölődésének szörnyű és nehéz ideje jutott eszembe, a menekülés helyett írott pincér-novella, de elhagyott minden reményem, hogy jegyzeteimet használva kitalált történeteket írhatok úgy, hogy ne jussak magam is a valóságos pincér sorsára. Mert ha jobban meggondolom, mindazok, akik történeteimet benépesítik, lokálpatrióták voltak: Lifka, a filmes, Szenteleky, az irodalomszervező, Vály, Jakab és Petrović az építészek, Milkó a polgáriasult magyar irodalom egyik első képviselője, Toncs Gusztáv tudós és tanár, a Szabad Lyceum megalapítója, de még ennél is többről van szó esetükben: szabadkőművesek is voltak. Bizonyos szempontból kozmopoliták? Igaz, szabadkaiak is, mint a valóságos pincér, vagy öccse a zenész, mint a muzsikus cigányok, akik mindig mindenhonnan hazajöttek: mint Piros Józsi, a híres prímás.
Talán mégis megírom az ő történetét. És idézem benne (a szabadkőműves) Kosztolányit, aki azt írta, mintegy tízezer cigánynótánk van, kétszáznak még a dallamát, szövegét is ismerjük. Aztán meg keresek egy jó helyet, ahol elhúzathatom: Holdas éj a Dunán, meg egy jó cigány, jaj de szerelmes vagyok, babám. És jöjjön, aminek jönnie kell. De mindenképpen ott áll majd a hátam mögött egy szalvétás angyal, hogy a kezembe adja a poharat, ha törni, zúzni akarok.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#184
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 20. 17:41
Lovas Ildikó
A valós pincér
Arról folyt a szó - kénytelen vagyok itt kezdeni, rögtön belevágni, nem késlekedni, elkalandozni, mert elfogy a bátorságom, s megint csak kitalálok valamit, holott most éppen a valóságot kell megírni, mert rám talált, egyszer csak szemben ült velem egy évekkel ezelőtt megírt novellám hőse. Nem mondhatom, hogy mielőtt megírtam volna, nem láttam, nem tudtam, hogy létezik. De az mégiscsak más. A gép előtt ülve, miközben egy fényképet néztem, amelyen a szüleim '65 táján a palicsi Kisvendéglőben ülnek egy bazsarózsás asztalterítő fölött fogva egymás kezét, izgatott arccal, hogy lekésik az utolsó városba induló villamost, Szarajevóról akartam írni, pontosabban arról, milyen lehet az orvlövészek szemétől kísérve utazni a kivilágított villamosban, de úgy éreztem, nincs ehhez jogom, így aztán a novella csak sejdítette, kínlódva megemlítette, hogy az utas célponttá lehet, a helyszín újra Szabadka lett és Palics, és újra inkább a szörnyűség bekövetkeztétől való félelemről írtam: a hitelesség bizonyos időkben nem csak esztétikai de erkölcsi fogalom is, és ehhez a kínlódáshoz, az én belső kínlódásomhoz és a hős félelemmel terhes napjaihoz egy ellenpontra volt szükségem, valakire, akinek fogalma sincs semmiről, aki végiglobog a történeten. Ez a hős lett Pali, a pincér. Úgy hittem, én találtam ki őt. Legalábbis összeraktam. És akkor évekkel később, vagyis tegnapelőtt egyszeriben ott ült előttem egy konyhában, kávét ivott.
Arról folyt a szó, hogy az írók folyamatosan átjárnak az irodalom és a valóság között. Gyakran megtörténik velük, hogy irodalom lesz abból, amit átéltek és fordítva. Bácskában élő írókként faggattak bennünket egy soproni irodalmi esten, ott folyt erről a szó. Hárman voltunk: T. Orbán és Vicentije K. között ültem lehajtott fejjel, mert nem erősségem ez a téma, egyfolytában zavarban vagyok. Régebben elveszítettem minden higgadtságomat és hadonászva magyaráztam arról, hogy az író akkor se önmaga, ha mégis az, mert a szöveg... Mostanában inkább hallgatok. Félek belebonyolódni. Túl sok áttételt építek a szerkezetbe.
Odaadással hallgattam T. Orbánt és Vicentije K.-t, és nagyon kívántam, hogy egyszer valódi történetem legyen, azt írjam meg, ami megtörtént. Ráérősen körüljárjam a valóságot. Néven nevezzem hőseimet. Akik elolvassák, és túrókóstolás közben, a kés hegyével ajkaik között odabólintanak a piacon. Kedvesen.
Ismét találkoztunk T. Orbánnal és Vicentije K.-val, megérkezett Orbán felesége is, és a szó a gyerekekre terelődött, pontosabban: az ő legidősebb unokájukra és az én fiamra. Ugyanis a kora nyárban az történt, hogy a két gyerek, a másfél meg a hatéves, akárha hosszú évek óta ismernék egymást, s nem akkor találkoztak volna először abban a zajos, forgatagos fővárosban, odahagytak bennünket, bementek a cukrászdába és rendeltek, ettek, rendeltek: habos csodákat, lapos remegő ízeket. A szemközti sörözőből figyeltük, ahogyan a fiatal pincér hellyel kínálja őket és finoman elébük helyezi a tányérokat, finom óvatossággal. A komolykodó szőke fiú és a gyönyörű, fekete-göndör, csiklandósan nevető lányka, hátuk mögött a pincérrel, vigyázó szalvétás angyallal.
Nem tudom, mi történt velem - mondtam. Az irodalmi est óta, hogy arról beszéltetek, a valóság és az irodalom egymásba kapaszkodik, csúszik, összeölelkezik, tanácstalan vagyok és kétségbeesett. Ugyanis találkoztam egy hősömmel.
T. Orbán bólintott, Vicentije K. félmosolyra húzta a száját.
Pedig nem is tudtam, hogy él. Nem voltam felkészülve arra, hogy belépek egy konyhába és ott ül a hősöm. T. Orbán megértett. Látta, mennyire küszködöm.
Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, hiszen nem csak róla van szó: pincérek egész serege angyalkodik a fejemben. Mindig olyankor bukkannak föl, ha kezdem elveszíteni a reményt. Angyaltermészetű pincérek kísérnek utamon. Hiszen abban a kora nyárban lehetett volna egy morc, fájós lábú is szolgálatban, aki kipenderíti a két gyereket, ahelyett, hogy türelmesen figyeli, melyik csoki-csodára böknek az ujjukkal. Hiszen nem tudhatta, hogy a fiú az asztal alá indul, ha egy mentőautó végigvijjog az utcán. És bizonyára arról se volt fogalma, hogy a kislány egy fürdőhelyen is lehetne, kutyákkal simulva a meleg fűbe. Nem tudhatta, hogy véletlenül találkoztunk, útban hazafelé, megpihenve, erőt gyűjtve. Semmit nem sejthetett rólunk a pincér, emberséges angyalom.
T. Orbán szótlanul figyelt. Ilyenkor nem tudom, hogy érdekli-e, amit mondok, vagy éppen ellenkezőleg, és ezért nem reagálja le. Már egészen másról volt szó, Vicentije K.-ra figyeltünk, vendéglátóként jöttünk össze ugyanis, és Vicentije éppen megszervezte, hogy a Szabadkára először látogató barátainknak megmutathassuk a Városházát, a Teréz-templomot, a szerb-templomot és a zsinagógát. T. Orbán már indulóban volt, amikor megkérdezte: és mit mondtál neki?
Elakadt a lélegzetem, mert ez volt a novella, mégha ki is kell majd bontani, hogy érthető legyen, de mégis ez volt:
Nekem is volt egy papagájom, de megette a macska.
Ezt mondtam a pincérnek, aki az én hősöm volt, anélkül, hogy tudtam volna létezéséről. De nem csak a hősöm volt, hanem őrangyalom is, biztosan tudom, ha nem írom meg őt, harsány valóságosságát, erőszakos életszerűségét: ellenpontjaként a villamosban célponttá válható fejeknek, a bezárt, lezárt városnak (hisz minden város azzá lehet egyetlen pillanat alatt, erről meggyőződhettünk az elmúlt évtizedben), tán világgá futok. Így viszont tovább ültem a fenekemen és mondatokba kapaszkodva kúsztam át az éveken.
Mindig fölbukkan egy pincér.
Ezt azonban nem lehet előre tudni, és úgy mondani. Nem lehet akkor se kijelenteni, ha egyszer megtörténik. De ha sokszor, rendszerbe illeszthetően, akkor is rá kell jönni: észrevenni. Ami még nem elég. Akkor veszi kezdetét a nyomozás, a magyarázat keresése: miért bukkan föl a pincér? És ha már ezt is tudom, csak akkor vonhatom le a következtetést: szalvétás angyal, akiről szó van.
Jól van. Mindezt tudom. Azon a megrázkódtatáson is túl vagyok, hogy kitalált hősöm valóságos figura. Különben nem is kerestem volna vissza a pincér-jeleneteket, nem jöttem volna rá, hogy angyali őrei zaklatott időmnek. Helyettem és mellettem döntenek. Ahogyan egy jó pincérnek kell is.
Már csak egyetlen elkötetlen szál fityeg: miért mondtam: nekem is volt papagájom, de megette a macska.
A legegyszerűbb magyarázat - és valósághű, visszacsatolható a legelső mondathoz, ahhoz a pillanathoz, amikor lehajtott fejjel hallgatom T. Orbánt és Vicentije K.-t, amint a valóság és irodalom egymásba csusszanásáról beszélnek - az igazság: amikor beléptem a konyhába, ahol a pincér a kávéját itta, egy papagájt láttam. A pincér válláról felszállt a függönytartó rúdra, ott biztonságosabban érezhette magát. Kínos zavaromban, hogy szembetaláltam magam egy kitalált figurával, akinek válláról elijesztettem a kedvencét, ezt mondtam: nekem is volt egy papagájom, de megette a macska. Természetesen igazat mondtam.
Mégis másról van szó.
Azokban az években, amikor kitaláltam a pincér figuráját, a könyvekhez képest kevés volt a polcok száma. Így történhetett meg, hogy az íróasztal fölé rögzített deszkalapon túlságosan közel került egymáshoz az éjjelilámpa és az egyik kedvenc könyvem, Julian Barnes: Flaubert papagája. A lámpa forrósága megpirította a könyvet, a 140. oldaltól világosabb, a 194-től pörkölt cukor színű csík fut az oldalakon. Úgy vettem ezt, akár egy jelet: kétségbeesetten zokogtam, mert biztosra vettem, nem lehet ott élni, ahol a könyvek nincsenek biztonságban. Nem a szobára értettem, csupa könny (de gondolom: nyál is) volt az arcom, ahogy kiabáltam, el akarok menni innen, ugyan mennyi kell ahhoz, hogy magam is megégjek, elégjek, ha nem is a bőröm, nem is a csontom, de a lelkem, a kedvem, az életem.
A következő néhány hét alatt megírtam a pincér történetét, sunnyogó fájdalommal Szarajevóért, kapálózó, kétségbeesett féltéssel saját városomért, kitaláltam egy erős, vad, mindenre ösztönösen reagáló pincért, hajának nyílegyenes választékában turkáltam szavaimmal, hogy megnyugodjam. És egyfolytában a legégettebb, a leginkább pörkölt cukor színű szavakkal végződő sorokat olvastam: Egoizmus és Hiúság. Gustave ezt persze személye elleni támadásnak vette. "Egoizmus? - írta nekem. - Ám legyen. De Hiúság? nem. Egy dolog a Büszkeség: olyan vad, amely pusztában bolyong és barlangban rejtezik; a Hiúság viszont papagáj, amely karattyolva ugrál ágról ágra, mindenki szeme láttára." Magát vadállatnak képzelte - szeretett úgy megemlékezni saját személyéről, mint jegesmedvéről, amely távoli, ádáz és magányos. Én belementem a játékba, egyenesen az amerikai préri vad bölényének neveztem; de valójában nem volt egyéb egy papgájnál.
Mindig is szerettem azt hinni, a könyvek megmentenek a valóságtól. Gondolom, a pincérről szóló novella volt nekem a puszta és barlang, az elrejtőzés lehetősége, a pincér pedig a papagáj, hiú és mindenki szeme előtt ott ugráló, de túlélő, túlélő.
Mégis másról van szó. A pincérről, aki beléptemkor éppen azt mondta: magyar vagyok. És a válláról a függönytartó rúdra röppent a papagáj.
Akkor láttam, hogy ő az. Az erős, ösztönös túlélő. A papagáj az egyik kedvenc könyvemből, a barlangba menekvő medve-filozófia ellenpontja. A kitalált pincérem. És eszembe jutott, hányszor hittem az elmúlt években: talán mostantól jóra fordul. De akkor még nem gondoltam arra, hogy szalvétás angyalok kísérnek utamon, őmiattuk vagyok mindig ott, ahol. Ez később történt, amikor T. Orbánnal a gyerekekre terelődött a szó. Akkor, ahogy a papagáj röptét figyeltem, csak annyit tudtam, semmi nem változott azóta, hogy kitaláltam a pincért. Ezért mondtam, hogy nekem is volt papagájom, de megette a macska.
Mivel ez a pincér mégsem kitalált figura, hanem valóságos ember, értette, hogy mit mondok. Pontosabban úgy értette, ahogy az éppen belesimult a gondolatmenetébe. Rám nézett, bólintott, akárha helyesen szóltam volna, és folytatta: mondom: magyar vagyok.
Innentől tehát az a történet következik, amely arról szól, miért tartja úgy a valóságos pincér, hogy a papagájokat megeszik a macskák.
Az volt a nagyapám is. Ugyanazon a helyen is dolgozom, csak most nem Városi Kávéház a neve. Nem volt túlságosan ájser, de csóró se. Tegnapelőtt is éppen erről beszélgettünk, amikor valaki nevetve megkérdezte, tudom-e milyen eredetű szó az ájser. Nagyot néztem, mert gondoltam: látszik rajtam, hová is tartozom, meg aztán az öcsém végigmuzsikálta a hatvanas éveket, úgy ismert bennünket mindenki: Misi a prímás, én meg a pincér, ez a két csávó köll csak a boldogsághoz. Meg nem is értettem, minek ez a kérdés. Este aztán eszembe jutott, mit mondott az anyósom, amikor befogadott a családba: jegyezd meg fiam, vannak szavak, amik mélyebben kötnek össze bennünket mint az anyanyelvünk. Ezt nem értettem, azt hittem, ők csak magyarok.
Fölpattant a pincér, kihúzta a hokedlit, leültetett.
Azóta már megértettem az anyósom szavait, de nagyon zavar az a nevető odaszólás, mert mire hasonlít pincérek beszédére figyelni, úriemberek soha nem tettek ilyent, meg különben is: nem mindegy az, honnan jön - ered vagy mi - a szó? Itt mondom én is, ahol az apám meg nagyapám. Szabadkán. Mondtam is az úrnak. Mire ő azt felelte, hogy én egy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, és nem nagy jövőt jósol nekem. Nem jöttem volna rá erre soha. Maga tán tudja: tényleg az lennék? És nincs jövőm?
Csak néztem a függönytartó rúdon tollászkodó papagájt, figyeltem, ahogy dolgozik a csőrével, és igyekeztem nem tudomásul venni: hozzám szól a kérdés. Nem akartam belefolyni az ő történetébe, mert az valóságos.
No, jó ez, vagy nem? Ilyen kitartó ember ez a pincér, éppen olyan, amilyennek megírtam.
Szövevényes dolgok ezek, motyogtam.
De a pincér nem hagyta annyiban a dolgot, hiába: nem volt kitalált hős, akit - az áttételeket csiszolva -, kedvem szerint irányíthatok.
Mondja: maga magyar? Ne haragudjon, amiért így rákérdezek, én azt gondoltam, mert hát tudom: író és magyarul ír. De magamról is azt gondoltam. Vagy inkább azt mondja meg: mitől lesz valaki lokálpatrióta-kozmopolita.
Ez volt az a pillanat, amikor a valóság és az irodalom kezdtek átjárni egymáson. Gondoltam: úgy tarthatjuk meg az egyensúlyt, ha én az irodalom oldalán maradok, szemben a valóságos pincér valóságos mondataival.
Nemrégiben arról írtam, hogy nem akarok többet a város történetéről írni: történetíró lenni, valami szeráf, hatszárnyú angyal, az aranysárkány gyöngécske rokona, a sok üléstől kiseggölődött, pötyögőssé vált ruhában járni-kelni szövegek zegzugaiban, óvni a sárga klinkertéglákat, a mézeskalács házakat mindentől, ami bánthatja őket: terhes repülőktől, durva, követ hajigáló kezektől, primitív gondolatoktól, mindenkitől, aki nem tiszteli a város szellemét, hanem elfoglalni, leteperni akarja. Ugyanis a hely szellemével foglalkozó történetírók megvakulnak. És én nem akarok erre a sorsra jutni. De most, hogy magát hallgatom, nő, növekszik bennem a gyanúval elegy félelem: az aranysárkányból is baj lesz. Szóval vagy megvakulok, vagy nyelv nélkül maradok.
A pincér szemében a megértés és együttérzés szikrája villant, és szigorúság. Én is gyakran áztatom hideg vízben a visszeres lábam, dehát minden szakmában rejlenek veszélyek. Azt, hogy maga megvakul, el tudom képzelni, de miért vágnák ki a nyelvét? Hiszen nem beszél, csak ír. És ahogy mondja, legfeljebb angyalokról meg sárkányokról. De az én helyzetem igazán nem könnyű. Jól mondta maga, nem hiába a szavak embere: a papagájt megeszi a macska. Éppen úgy érzem magam, akár egy papagáj. Mert az se tudja, mi a macska, hát menekül mindentől. Aztán vagy szerencséje van, vagy nincs. Így vagyok én ezzel a lokálpatrióta-kozmopolita dologgal. Sok ez egy pincérnek. Lehet, hogy ez a macska. Honnan is tudhatnám? Az mindig is világos volt, hogy magyar vagyok. Mondom: a nagyapám is az volt. Egyszer az öcsém, a Misi, amikor hazajött a Zeneiskolából, elmondta nekem, hogy a Bartók Béla - azt én is tudom, hogy kicsoda, abban az utcában laktunk - 1905-ben azt mondta: amit maguk cigányzenének hívnak, az nem cigányzene. Nem cigány, hanem magyar zene; egy új fajtája a művészi népzenének. Nem is gondolkodtunk mi ezen, jól éltünk, ugyan ki se mondta a Népkörben, az Elzában, a Fehér Hajóban: magyarul muzsikálunk, meg azt se a Spartakban meg a Sportban a Nikolićéknak, hogy azok meg szerbül. Csak mulattak a népek, jól érezték magukat, nem győztem rohanni egyik asztaltól a másikig, mert mindenhol dolgoztam, csak úgy röpködött a szalvéta a karomon, mondták is a szépasszonyok, magánál fessebb és gyorsabb pincér nincs a világon. Itthon voltunk mindannyian. A muzsikusok bejárták a világot, Szabadkán minden családból legalább ketten elmentek basoválni a világba: Németország, amit akarsz. De hazajöttek, mindig mindenki hazajött, mert itt ismerik egymást az emberek: mindenkiről tudni, mennyi lóvét ér. A csaringerek, mint én is, maradtak itthon. De az is jó volt, kedv és vidámság mindenütt. Vagy rosszul mondom?
Nem olyan szövevényes dolgok ezek, motyogtam. És folytattam is, mert a város történetébe tartozott minden kimondott szava, beszélhettem hát, akárha párbeszédben lennénk.
Errefelé se volt olyan egyszerű ez a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a múlt század utolsó harmadában már több mint háromszázukat városi jegyzékbe vették, de még többen voltak a vándorcigányok, akik - mint erről a levéltári dokumentumok tanúskodnak - nem riadtak vissza a lopásoktól sem. De az is igaz, hogy úgy Mária Terézia mint II. József sokat tettek azért, hogy letelepedjenek és beilleszkedjenek, de a kilencszáztízes években még mindig sokan éltek sátrakban a marhaitató környékén, Sándorban és Palicson. Azt akarom csak mondani, hogy maga a zenészekről, a városi romákról beszél, akik a városközpontba költöztek, és már a múlt század közepétől elitnek számítottak. Vak történetíróim egyike, a szabadkai is ír róluk, még azt is, hogy választott vajdájukat a városháza kapuja előtt vállukra emelték. Azt akarom csak mondani - a papagáj a függönytartó rúdon rezzenéstelenül bámult rám, nagyon zavart: ha nem volnék rákényszerítve, hogy belefollyak ebbe a valóságos történetbe, már régen másfelé építeném a szerkezetet, sokasodnának az áttételek, segítségül hívnám a másik vak történetírómat, mert ő mindig lehetővé teszi a történet ösvényének kiválasztását, de most nem lehet, nincs erre mód, itt ülök a valóságban: szemben a valamikor kitalált hősömmel, aki annyira valóságos, hogy papagája is van, és kínlódom, kínlódom -, hogy gyakran minden egészen másról szól: a maga lelkében a Piros Józsi él, aki a Margitszigeten Rudolf trónörökösnek muzsikált, és úgy játszott Massenet-nek és Delibes-nek, hogy azok többször fölálltak, hogy kezet foghassanak a prímással. A mi szabadkai Piros Józsinkkal, akiben megvolt a tehetség, az elszánás, az akarat. Ugyanakkor a marhaitató körüli sátrakban... érti? Lehet, hogy magának a '60-as, '70-es évek és tán még a '80-as évek eleje azt jelenti, hogy kedv és vidámság volt mindenütt, de sokan azokat az időket másként élték meg.
Nagyon erősen nézett rám a pincér, éles választéka alatt éppen olyan vadul lobogott a tekintete, ahogyan évekkel ezelőtt megírtam, és azt kérdezte, amit egyáltalán nem akartam hallani: a sátoros cigányok vagy a prímások miatt vagyok én magyar helyett lokálpatrióta-kozmopolita?
Szövevényes dolgok ezek, motyogtam. Ha megírhatnám, talán kiválaszthatnám a megfelelő ösvényt. De így, a valóságban...
Nézze, maga úgyis csak sárkányokról meg angyalokról ír és vak emberek történeteit szereti olvasni. Jól van. Most azonban beszélgetünk, és maga tanultabb, hát tudnia kell, mi baja volt velem annak az úrnak, hogy olyan gunyorosan bánt velem. Rosszindulattal. Mert nem egyszerű ám az én helyzetem. Azoknak az időknek, amikről maga azt mondja, voltak, akik szenvedtek benne - bár én akkoriban senkitől nem hallottam ilyent, pedig a vendéglőkbe és kocsmákba minden hír eljut - vége szakadt: úgy eltűntek, mint a Lakatos Zsiga gyűjtötte tollak. Most nem csak a muzsikusnak kopik fel az álla, de a pincéreknek is alig jut munka, csak lézengünk naphosszat, mert nincs vendég. Nincs, aki vidámkodjon. És előbb-utóbb szélnek is eresztenek néhányunkat. Azt én nem tudom, hogy a magyar, szerb, vagy bunyevác pincérekkel kezdik, de higgye meg - bár maga olyan fiatal, hogy el se tudja képzelni -, ha huszonöt évig együtt dolgoztak, azt se tudják, melyik nyelven szólnak egymáshoz. Ezekben az időkben senkinek nem könnyű, csak azt mondom. De megszoktuk. Magyar vagyok, az volt a nagyapám is, azt mondom. Nem mondott rólunk mást a Bartók Béla se. És vannak köztünk, akik vályogviskóban élnek, mint ahogy olyan is akad, aki a Göncz Árpád előtt muzsikált a Népkörben. És néztem a tévében, hogy amikor a szabadkai Lajkó Félix a szerbiai Bobanékkal muzsikált Budán, be se lehetett jutni. Ezt mind értem. De azt, hogy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, nem értem. De nem tetszik nekem, nem szeretem, hogy így neveznek. Olyan hangzása van, mint amikor a papírra ütik a bélyegzőt. Csattan. Magyarázza meg, maga ért a szavakhoz.
A lokálpatrióta az, akit lokálpatriotizmus fűt. A lokálpatriotizmus pedig helyi érdekű hazafiság. A szűkebb vidék túlbecsülése, kisebb jelentőségű helyi érdekeknek az országos ügyek elé helyezése.
De mi közöm nekem ehhez? Pincér vagyok. Azért mondta rám az úr, hogy lokálpatrióta vagyok, mert azt válaszoltam neki, itt mondom a szót, ahol a nagyapám is: Szabadkán? És nem tudom azt se, miért becsülném túl a szűkebb vidéket? Nem becsülöm túl, mint ahogy mást se becsülök le vagy alá, vagy hogy kell mondani, egyszerűen csak szeretem ezt a várost. De végképp elcsúszott az úr, hogy engem így nevezett, mert mit jelent a helyi érdek meg országos ügyek? Tán nem a pincérekre tartozik ez? Vagy a muzsikusokra? Vagy tán magára? Mindig azt hittem, hogy ez a politika dolga. Az enyém meg az, hogy ne éhezzen a vendég. A magáé meg, hogy megírja a sárkányait meg angyalait. A kozmopolita is ugyanez?
A kozmopolita - sóhajtottam és már egyáltalán nem bántam volna, ha soha nem írom meg ezt a csökönyös pincért, tán kitalálhattam volna valami szép szerelmi történetet a Piros Józsiról, idézhettem volna a Síkos a hó, szalad szánt meg azt, hogy Holdas éj a Dunán meg egy jó cigány, vagy a század eleji felélénkülésről is írhattam volna, Toncs Gusztáv törekvéseiről, a visszavonultan élő Milkó Izidor megélénküléséről, akinek budapesti szerkesztője, Vadnay Károly ezt írja: Kegyed a részletek írója legyen (...) például vagy száz sort lehetne írni a vasárnapi számba a város hangulatáról, képéről, várakozásáról, díszítéséről. (...) Tapintata lesz a legjobb tájékoztató. De hogyan írhatnék ilyesmit ezután a beszélgetés után? Minden pillanatban úgy érezném magam, mint ez a velem szemben ülő pincér - a hazafiságot, a nemzeti érzést lejáratni igyekvő, a nemzeti kultúrát lebecsülő polgári irányzat.
Részeg lehetett az úr, amikor ezt mondta rám. Kár is volt foglalkozni vele. Mert annyit még én is tanultam, hogy tudjam: nem járathatom le a nemzeti érzést, ha él bennem a hazafiság, csak azért, mert ehhez a helyhez kötődik. Megmondtam én: magyar vagyok, az volt a nagyapám is. Nem hiába szolgálta fel éveken át a nagyapám a redaktor úr vacsoráját: mindig elmesélte nekem, mit mondott neki a redaktor úr: "jegyezze meg, Simi fiam, különleges város ez. Amennyi műveletlenség és tahóság szorult ide, ugyanannyi feszülés a szépség irányába. Baj csak akkor lesz, ha darabokra akarják tépni." Megtanított erre a nagyapám, úgy köllött tudnom, mint az imádságot. Mert azt mondta, csak akkor lesz becsületem, ha ezt nem felejtem el.
Itt van a baj, tudja azt maga is, különben miért mondta volna, hogy a macska megeszi a papagájt. Vagyishogy munka nélkül maradhatok. Mert ugyan kinek köll az, aki senkihez se tartozik, csak - ahogy maga elmagyarázta - a városhoz. Csak nagyon jól éreztem, hogy csattan az a két szó, akár a papíron a bélyegző.
Otthagytam a pincért a konyhában, a papagájt a függönytartó rúdon és iszkoltam hazafelé, kifosztva és megszégyenítve. Tudtam mindig, nem nekem való, hogy az irodalom meg a valóság egymásba csusszanjon. El kell mondanom T. Orbánnak, el kell mondanom azt is, hogy annyira magával ragadott, amiről azon a soproni irodalmi esten beszéltek ő és Vicentije K., hogy hazaérve lázas kutatásba kezdtem, szétszórtam minden jegyzetemet, hogy ráakadjak arra az egyetlenre, amire támaszkodva megírtam volna Piros Józsi történetét - ezért is mentem el a pincérhez, úgy hallottam, ő a nagyapja révén ismer néhány történetet azokból az időkből -, a lejegyzésre rá is akadtam: Sopron megye annak érdekében, hogy gátat vessen a cigányok általi bűnözésnek, rendeletet kínált fel, ami 1904-ben Szabadkára is eljutott, azzal az ajánlattal, hogy a város legmagasabb szinten támogassa azt. Ugyanakkor kérik Szabadkát, hogy maga is készítsen hasonló dokumentumot. Városunk azonban nem fogadja ezt el, azzal a megindoklással, hogy az keresztezné a jelenleg érvényben lévő előírásokat. Erre a feljegyzésre támaszkodva írtam volna egy történetet a csodaprímásról. Elkalandoztam volna T. Orbán és Vicentije K. felé is, ahogyan a soproni esten az irodalom és valóság viszonyáról beszélnek, talán azt is megemlítettem volna, hogy lehajtott fejjel ültem köztük, nem akarva belebonyolódni az áttételek magyarázatába, amit beépítek a szerkezetbe, hogy hiteles legyen ugyan, de ne valóságos, és mindez helyett szembetaláltam magam egy hősömmel, akit lokálpatrióta kozmpolitának nevezett egy, a pincérek beszélgetésére fülelő illetlen vendég, ahelyett, hogy a Piros Józsiról tudtam volna meg egy-két áttételként alkalmazható adatot. Nem csak a Barnes-regény megpörkölődésének szörnyű és nehéz ideje jutott eszembe, a menekülés helyett írott pincér-novella, de elhagyott minden reményem, hogy jegyzeteimet használva kitalált történeteket írhatok úgy, hogy ne jussak magam is a valóságos pincér sorsára. Mert ha jobban meggondolom, mindazok, akik történeteimet benépesítik, lokálpatrióták voltak: Lifka, a filmes, Szenteleky, az irodalomszervező, Vály, Jakab és Petrović az építészek, Milkó a polgáriasult magyar irodalom egyik első képviselője, Toncs Gusztáv tudós és tanár, a Szabad Lyceum megalapítója, de még ennél is többről van szó esetükben: szabadkőművesek is voltak. Bizonyos szempontból kozmopoliták? Igaz, szabadkaiak is, mint a valóságos pincér, vagy öccse a zenész, mint a muzsikus cigányok, akik mindig mindenhonnan hazajöttek: mint Piros Józsi, a híres prímás.
Talán mégis megírom az ő történetét. És idézem benne (a szabadkőműves) Kosztolányit, aki azt írta, mintegy tízezer cigánynótánk van, kétszáznak még a dallamát, szövegét is ismerjük. Aztán meg keresek egy jó helyet, ahol elhúzathatom: Holdas éj a Dunán, meg egy jó cigány, jaj de szerelmes vagyok, babám. És jöjjön, aminek jönnie kell. De mindenképpen ott áll majd a hátam mögött egy szalvétás angyal, hogy a kezembe adja a poharat, ha törni, zúzni akarok.
A valós pincér
Arról folyt a szó - kénytelen vagyok itt kezdeni, rögtön belevágni, nem késlekedni, elkalandozni, mert elfogy a bátorságom, s megint csak kitalálok valamit, holott most éppen a valóságot kell megírni, mert rám talált, egyszer csak szemben ült velem egy évekkel ezelőtt megírt novellám hőse. Nem mondhatom, hogy mielőtt megírtam volna, nem láttam, nem tudtam, hogy létezik. De az mégiscsak más. A gép előtt ülve, miközben egy fényképet néztem, amelyen a szüleim '65 táján a palicsi Kisvendéglőben ülnek egy bazsarózsás asztalterítő fölött fogva egymás kezét, izgatott arccal, hogy lekésik az utolsó városba induló villamost, Szarajevóról akartam írni, pontosabban arról, milyen lehet az orvlövészek szemétől kísérve utazni a kivilágított villamosban, de úgy éreztem, nincs ehhez jogom, így aztán a novella csak sejdítette, kínlódva megemlítette, hogy az utas célponttá lehet, a helyszín újra Szabadka lett és Palics, és újra inkább a szörnyűség bekövetkeztétől való félelemről írtam: a hitelesség bizonyos időkben nem csak esztétikai de erkölcsi fogalom is, és ehhez a kínlódáshoz, az én belső kínlódásomhoz és a hős félelemmel terhes napjaihoz egy ellenpontra volt szükségem, valakire, akinek fogalma sincs semmiről, aki végiglobog a történeten. Ez a hős lett Pali, a pincér. Úgy hittem, én találtam ki őt. Legalábbis összeraktam. És akkor évekkel később, vagyis tegnapelőtt egyszeriben ott ült előttem egy konyhában, kávét ivott.
Arról folyt a szó, hogy az írók folyamatosan átjárnak az irodalom és a valóság között. Gyakran megtörténik velük, hogy irodalom lesz abból, amit átéltek és fordítva. Bácskában élő írókként faggattak bennünket egy soproni irodalmi esten, ott folyt erről a szó. Hárman voltunk: T. Orbán és Vicentije K. között ültem lehajtott fejjel, mert nem erősségem ez a téma, egyfolytában zavarban vagyok. Régebben elveszítettem minden higgadtságomat és hadonászva magyaráztam arról, hogy az író akkor se önmaga, ha mégis az, mert a szöveg... Mostanában inkább hallgatok. Félek belebonyolódni. Túl sok áttételt építek a szerkezetbe.
Odaadással hallgattam T. Orbánt és Vicentije K.-t, és nagyon kívántam, hogy egyszer valódi történetem legyen, azt írjam meg, ami megtörtént. Ráérősen körüljárjam a valóságot. Néven nevezzem hőseimet. Akik elolvassák, és túrókóstolás közben, a kés hegyével ajkaik között odabólintanak a piacon. Kedvesen.
Ismét találkoztunk T. Orbánnal és Vicentije K.-val, megérkezett Orbán felesége is, és a szó a gyerekekre terelődött, pontosabban: az ő legidősebb unokájukra és az én fiamra. Ugyanis a kora nyárban az történt, hogy a két gyerek, a másfél meg a hatéves, akárha hosszú évek óta ismernék egymást, s nem akkor találkoztak volna először abban a zajos, forgatagos fővárosban, odahagytak bennünket, bementek a cukrászdába és rendeltek, ettek, rendeltek: habos csodákat, lapos remegő ízeket. A szemközti sörözőből figyeltük, ahogyan a fiatal pincér hellyel kínálja őket és finoman elébük helyezi a tányérokat, finom óvatossággal. A komolykodó szőke fiú és a gyönyörű, fekete-göndör, csiklandósan nevető lányka, hátuk mögött a pincérrel, vigyázó szalvétás angyallal.
Nem tudom, mi történt velem - mondtam. Az irodalmi est óta, hogy arról beszéltetek, a valóság és az irodalom egymásba kapaszkodik, csúszik, összeölelkezik, tanácstalan vagyok és kétségbeesett. Ugyanis találkoztam egy hősömmel.
T. Orbán bólintott, Vicentije K. félmosolyra húzta a száját.
Pedig nem is tudtam, hogy él. Nem voltam felkészülve arra, hogy belépek egy konyhába és ott ül a hősöm. T. Orbán megértett. Látta, mennyire küszködöm.
Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, hiszen nem csak róla van szó: pincérek egész serege angyalkodik a fejemben. Mindig olyankor bukkannak föl, ha kezdem elveszíteni a reményt. Angyaltermészetű pincérek kísérnek utamon. Hiszen abban a kora nyárban lehetett volna egy morc, fájós lábú is szolgálatban, aki kipenderíti a két gyereket, ahelyett, hogy türelmesen figyeli, melyik csoki-csodára böknek az ujjukkal. Hiszen nem tudhatta, hogy a fiú az asztal alá indul, ha egy mentőautó végigvijjog az utcán. És bizonyára arról se volt fogalma, hogy a kislány egy fürdőhelyen is lehetne, kutyákkal simulva a meleg fűbe. Nem tudhatta, hogy véletlenül találkoztunk, útban hazafelé, megpihenve, erőt gyűjtve. Semmit nem sejthetett rólunk a pincér, emberséges angyalom.
T. Orbán szótlanul figyelt. Ilyenkor nem tudom, hogy érdekli-e, amit mondok, vagy éppen ellenkezőleg, és ezért nem reagálja le. Már egészen másról volt szó, Vicentije K.-ra figyeltünk, vendéglátóként jöttünk össze ugyanis, és Vicentije éppen megszervezte, hogy a Szabadkára először látogató barátainknak megmutathassuk a Városházát, a Teréz-templomot, a szerb-templomot és a zsinagógát. T. Orbán már indulóban volt, amikor megkérdezte: és mit mondtál neki?
Elakadt a lélegzetem, mert ez volt a novella, mégha ki is kell majd bontani, hogy érthető legyen, de mégis ez volt:
Nekem is volt egy papagájom, de megette a macska.
Ezt mondtam a pincérnek, aki az én hősöm volt, anélkül, hogy tudtam volna létezéséről. De nem csak a hősöm volt, hanem őrangyalom is, biztosan tudom, ha nem írom meg őt, harsány valóságosságát, erőszakos életszerűségét: ellenpontjaként a villamosban célponttá válható fejeknek, a bezárt, lezárt városnak (hisz minden város azzá lehet egyetlen pillanat alatt, erről meggyőződhettünk az elmúlt évtizedben), tán világgá futok. Így viszont tovább ültem a fenekemen és mondatokba kapaszkodva kúsztam át az éveken.
Mindig fölbukkan egy pincér.
Ezt azonban nem lehet előre tudni, és úgy mondani. Nem lehet akkor se kijelenteni, ha egyszer megtörténik. De ha sokszor, rendszerbe illeszthetően, akkor is rá kell jönni: észrevenni. Ami még nem elég. Akkor veszi kezdetét a nyomozás, a magyarázat keresése: miért bukkan föl a pincér? És ha már ezt is tudom, csak akkor vonhatom le a következtetést: szalvétás angyal, akiről szó van.
Jól van. Mindezt tudom. Azon a megrázkódtatáson is túl vagyok, hogy kitalált hősöm valóságos figura. Különben nem is kerestem volna vissza a pincér-jeleneteket, nem jöttem volna rá, hogy angyali őrei zaklatott időmnek. Helyettem és mellettem döntenek. Ahogyan egy jó pincérnek kell is.
Már csak egyetlen elkötetlen szál fityeg: miért mondtam: nekem is volt papagájom, de megette a macska.
A legegyszerűbb magyarázat - és valósághű, visszacsatolható a legelső mondathoz, ahhoz a pillanathoz, amikor lehajtott fejjel hallgatom T. Orbánt és Vicentije K.-t, amint a valóság és irodalom egymásba csusszanásáról beszélnek - az igazság: amikor beléptem a konyhába, ahol a pincér a kávéját itta, egy papagájt láttam. A pincér válláról felszállt a függönytartó rúdra, ott biztonságosabban érezhette magát. Kínos zavaromban, hogy szembetaláltam magam egy kitalált figurával, akinek válláról elijesztettem a kedvencét, ezt mondtam: nekem is volt egy papagájom, de megette a macska. Természetesen igazat mondtam.
Mégis másról van szó.
Azokban az években, amikor kitaláltam a pincér figuráját, a könyvekhez képest kevés volt a polcok száma. Így történhetett meg, hogy az íróasztal fölé rögzített deszkalapon túlságosan közel került egymáshoz az éjjelilámpa és az egyik kedvenc könyvem, Julian Barnes: Flaubert papagája. A lámpa forrósága megpirította a könyvet, a 140. oldaltól világosabb, a 194-től pörkölt cukor színű csík fut az oldalakon. Úgy vettem ezt, akár egy jelet: kétségbeesetten zokogtam, mert biztosra vettem, nem lehet ott élni, ahol a könyvek nincsenek biztonságban. Nem a szobára értettem, csupa könny (de gondolom: nyál is) volt az arcom, ahogy kiabáltam, el akarok menni innen, ugyan mennyi kell ahhoz, hogy magam is megégjek, elégjek, ha nem is a bőröm, nem is a csontom, de a lelkem, a kedvem, az életem.
A következő néhány hét alatt megírtam a pincér történetét, sunnyogó fájdalommal Szarajevóért, kapálózó, kétségbeesett féltéssel saját városomért, kitaláltam egy erős, vad, mindenre ösztönösen reagáló pincért, hajának nyílegyenes választékában turkáltam szavaimmal, hogy megnyugodjam. És egyfolytában a legégettebb, a leginkább pörkölt cukor színű szavakkal végződő sorokat olvastam: Egoizmus és Hiúság. Gustave ezt persze személye elleni támadásnak vette. "Egoizmus? - írta nekem. - Ám legyen. De Hiúság? nem. Egy dolog a Büszkeség: olyan vad, amely pusztában bolyong és barlangban rejtezik; a Hiúság viszont papagáj, amely karattyolva ugrál ágról ágra, mindenki szeme láttára." Magát vadállatnak képzelte - szeretett úgy megemlékezni saját személyéről, mint jegesmedvéről, amely távoli, ádáz és magányos. Én belementem a játékba, egyenesen az amerikai préri vad bölényének neveztem; de valójában nem volt egyéb egy papgájnál.
Mindig is szerettem azt hinni, a könyvek megmentenek a valóságtól. Gondolom, a pincérről szóló novella volt nekem a puszta és barlang, az elrejtőzés lehetősége, a pincér pedig a papagáj, hiú és mindenki szeme előtt ott ugráló, de túlélő, túlélő.
Mégis másról van szó. A pincérről, aki beléptemkor éppen azt mondta: magyar vagyok. És a válláról a függönytartó rúdra röppent a papagáj.
Akkor láttam, hogy ő az. Az erős, ösztönös túlélő. A papagáj az egyik kedvenc könyvemből, a barlangba menekvő medve-filozófia ellenpontja. A kitalált pincérem. És eszembe jutott, hányszor hittem az elmúlt években: talán mostantól jóra fordul. De akkor még nem gondoltam arra, hogy szalvétás angyalok kísérnek utamon, őmiattuk vagyok mindig ott, ahol. Ez később történt, amikor T. Orbánnal a gyerekekre terelődött a szó. Akkor, ahogy a papagáj röptét figyeltem, csak annyit tudtam, semmi nem változott azóta, hogy kitaláltam a pincért. Ezért mondtam, hogy nekem is volt papagájom, de megette a macska.
Mivel ez a pincér mégsem kitalált figura, hanem valóságos ember, értette, hogy mit mondok. Pontosabban úgy értette, ahogy az éppen belesimult a gondolatmenetébe. Rám nézett, bólintott, akárha helyesen szóltam volna, és folytatta: mondom: magyar vagyok.
Innentől tehát az a történet következik, amely arról szól, miért tartja úgy a valóságos pincér, hogy a papagájokat megeszik a macskák.
Az volt a nagyapám is. Ugyanazon a helyen is dolgozom, csak most nem Városi Kávéház a neve. Nem volt túlságosan ájser, de csóró se. Tegnapelőtt is éppen erről beszélgettünk, amikor valaki nevetve megkérdezte, tudom-e milyen eredetű szó az ájser. Nagyot néztem, mert gondoltam: látszik rajtam, hová is tartozom, meg aztán az öcsém végigmuzsikálta a hatvanas éveket, úgy ismert bennünket mindenki: Misi a prímás, én meg a pincér, ez a két csávó köll csak a boldogsághoz. Meg nem is értettem, minek ez a kérdés. Este aztán eszembe jutott, mit mondott az anyósom, amikor befogadott a családba: jegyezd meg fiam, vannak szavak, amik mélyebben kötnek össze bennünket mint az anyanyelvünk. Ezt nem értettem, azt hittem, ők csak magyarok.
Fölpattant a pincér, kihúzta a hokedlit, leültetett.
Azóta már megértettem az anyósom szavait, de nagyon zavar az a nevető odaszólás, mert mire hasonlít pincérek beszédére figyelni, úriemberek soha nem tettek ilyent, meg különben is: nem mindegy az, honnan jön - ered vagy mi - a szó? Itt mondom én is, ahol az apám meg nagyapám. Szabadkán. Mondtam is az úrnak. Mire ő azt felelte, hogy én egy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, és nem nagy jövőt jósol nekem. Nem jöttem volna rá erre soha. Maga tán tudja: tényleg az lennék? És nincs jövőm?
Csak néztem a függönytartó rúdon tollászkodó papagájt, figyeltem, ahogy dolgozik a csőrével, és igyekeztem nem tudomásul venni: hozzám szól a kérdés. Nem akartam belefolyni az ő történetébe, mert az valóságos.
No, jó ez, vagy nem? Ilyen kitartó ember ez a pincér, éppen olyan, amilyennek megírtam.
Szövevényes dolgok ezek, motyogtam.
De a pincér nem hagyta annyiban a dolgot, hiába: nem volt kitalált hős, akit - az áttételeket csiszolva -, kedvem szerint irányíthatok.
Mondja: maga magyar? Ne haragudjon, amiért így rákérdezek, én azt gondoltam, mert hát tudom: író és magyarul ír. De magamról is azt gondoltam. Vagy inkább azt mondja meg: mitől lesz valaki lokálpatrióta-kozmopolita.
Ez volt az a pillanat, amikor a valóság és az irodalom kezdtek átjárni egymáson. Gondoltam: úgy tarthatjuk meg az egyensúlyt, ha én az irodalom oldalán maradok, szemben a valóságos pincér valóságos mondataival.
Nemrégiben arról írtam, hogy nem akarok többet a város történetéről írni: történetíró lenni, valami szeráf, hatszárnyú angyal, az aranysárkány gyöngécske rokona, a sok üléstől kiseggölődött, pötyögőssé vált ruhában járni-kelni szövegek zegzugaiban, óvni a sárga klinkertéglákat, a mézeskalács házakat mindentől, ami bánthatja őket: terhes repülőktől, durva, követ hajigáló kezektől, primitív gondolatoktól, mindenkitől, aki nem tiszteli a város szellemét, hanem elfoglalni, leteperni akarja. Ugyanis a hely szellemével foglalkozó történetírók megvakulnak. És én nem akarok erre a sorsra jutni. De most, hogy magát hallgatom, nő, növekszik bennem a gyanúval elegy félelem: az aranysárkányból is baj lesz. Szóval vagy megvakulok, vagy nyelv nélkül maradok.
A pincér szemében a megértés és együttérzés szikrája villant, és szigorúság. Én is gyakran áztatom hideg vízben a visszeres lábam, dehát minden szakmában rejlenek veszélyek. Azt, hogy maga megvakul, el tudom képzelni, de miért vágnák ki a nyelvét? Hiszen nem beszél, csak ír. És ahogy mondja, legfeljebb angyalokról meg sárkányokról. De az én helyzetem igazán nem könnyű. Jól mondta maga, nem hiába a szavak embere: a papagájt megeszi a macska. Éppen úgy érzem magam, akár egy papagáj. Mert az se tudja, mi a macska, hát menekül mindentől. Aztán vagy szerencséje van, vagy nincs. Így vagyok én ezzel a lokálpatrióta-kozmopolita dologgal. Sok ez egy pincérnek. Lehet, hogy ez a macska. Honnan is tudhatnám? Az mindig is világos volt, hogy magyar vagyok. Mondom: a nagyapám is az volt. Egyszer az öcsém, a Misi, amikor hazajött a Zeneiskolából, elmondta nekem, hogy a Bartók Béla - azt én is tudom, hogy kicsoda, abban az utcában laktunk - 1905-ben azt mondta: amit maguk cigányzenének hívnak, az nem cigányzene. Nem cigány, hanem magyar zene; egy új fajtája a művészi népzenének. Nem is gondolkodtunk mi ezen, jól éltünk, ugyan ki se mondta a Népkörben, az Elzában, a Fehér Hajóban: magyarul muzsikálunk, meg azt se a Spartakban meg a Sportban a Nikolićéknak, hogy azok meg szerbül. Csak mulattak a népek, jól érezték magukat, nem győztem rohanni egyik asztaltól a másikig, mert mindenhol dolgoztam, csak úgy röpködött a szalvéta a karomon, mondták is a szépasszonyok, magánál fessebb és gyorsabb pincér nincs a világon. Itthon voltunk mindannyian. A muzsikusok bejárták a világot, Szabadkán minden családból legalább ketten elmentek basoválni a világba: Németország, amit akarsz. De hazajöttek, mindig mindenki hazajött, mert itt ismerik egymást az emberek: mindenkiről tudni, mennyi lóvét ér. A csaringerek, mint én is, maradtak itthon. De az is jó volt, kedv és vidámság mindenütt. Vagy rosszul mondom?
Nem olyan szövevényes dolgok ezek, motyogtam. És folytattam is, mert a város történetébe tartozott minden kimondott szava, beszélhettem hát, akárha párbeszédben lennénk.
Errefelé se volt olyan egyszerű ez a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a múlt század utolsó harmadában már több mint háromszázukat városi jegyzékbe vették, de még többen voltak a vándorcigányok, akik - mint erről a levéltári dokumentumok tanúskodnak - nem riadtak vissza a lopásoktól sem. De az is igaz, hogy úgy Mária Terézia mint II. József sokat tettek azért, hogy letelepedjenek és beilleszkedjenek, de a kilencszáztízes években még mindig sokan éltek sátrakban a marhaitató környékén, Sándorban és Palicson. Azt akarom csak mondani, hogy maga a zenészekről, a városi romákról beszél, akik a városközpontba költöztek, és már a múlt század közepétől elitnek számítottak. Vak történetíróim egyike, a szabadkai is ír róluk, még azt is, hogy választott vajdájukat a városháza kapuja előtt vállukra emelték. Azt akarom csak mondani - a papagáj a függönytartó rúdon rezzenéstelenül bámult rám, nagyon zavart: ha nem volnék rákényszerítve, hogy belefollyak ebbe a valóságos történetbe, már régen másfelé építeném a szerkezetet, sokasodnának az áttételek, segítségül hívnám a másik vak történetírómat, mert ő mindig lehetővé teszi a történet ösvényének kiválasztását, de most nem lehet, nincs erre mód, itt ülök a valóságban: szemben a valamikor kitalált hősömmel, aki annyira valóságos, hogy papagája is van, és kínlódom, kínlódom -, hogy gyakran minden egészen másról szól: a maga lelkében a Piros Józsi él, aki a Margitszigeten Rudolf trónörökösnek muzsikált, és úgy játszott Massenet-nek és Delibes-nek, hogy azok többször fölálltak, hogy kezet foghassanak a prímással. A mi szabadkai Piros Józsinkkal, akiben megvolt a tehetség, az elszánás, az akarat. Ugyanakkor a marhaitató körüli sátrakban... érti? Lehet, hogy magának a '60-as, '70-es évek és tán még a '80-as évek eleje azt jelenti, hogy kedv és vidámság volt mindenütt, de sokan azokat az időket másként élték meg.
Nagyon erősen nézett rám a pincér, éles választéka alatt éppen olyan vadul lobogott a tekintete, ahogyan évekkel ezelőtt megírtam, és azt kérdezte, amit egyáltalán nem akartam hallani: a sátoros cigányok vagy a prímások miatt vagyok én magyar helyett lokálpatrióta-kozmopolita?
Szövevényes dolgok ezek, motyogtam. Ha megírhatnám, talán kiválaszthatnám a megfelelő ösvényt. De így, a valóságban...
Nézze, maga úgyis csak sárkányokról meg angyalokról ír és vak emberek történeteit szereti olvasni. Jól van. Most azonban beszélgetünk, és maga tanultabb, hát tudnia kell, mi baja volt velem annak az úrnak, hogy olyan gunyorosan bánt velem. Rosszindulattal. Mert nem egyszerű ám az én helyzetem. Azoknak az időknek, amikről maga azt mondja, voltak, akik szenvedtek benne - bár én akkoriban senkitől nem hallottam ilyent, pedig a vendéglőkbe és kocsmákba minden hír eljut - vége szakadt: úgy eltűntek, mint a Lakatos Zsiga gyűjtötte tollak. Most nem csak a muzsikusnak kopik fel az álla, de a pincéreknek is alig jut munka, csak lézengünk naphosszat, mert nincs vendég. Nincs, aki vidámkodjon. És előbb-utóbb szélnek is eresztenek néhányunkat. Azt én nem tudom, hogy a magyar, szerb, vagy bunyevác pincérekkel kezdik, de higgye meg - bár maga olyan fiatal, hogy el se tudja képzelni -, ha huszonöt évig együtt dolgoztak, azt se tudják, melyik nyelven szólnak egymáshoz. Ezekben az időkben senkinek nem könnyű, csak azt mondom. De megszoktuk. Magyar vagyok, az volt a nagyapám is, azt mondom. Nem mondott rólunk mást a Bartók Béla se. És vannak köztünk, akik vályogviskóban élnek, mint ahogy olyan is akad, aki a Göncz Árpád előtt muzsikált a Népkörben. És néztem a tévében, hogy amikor a szabadkai Lajkó Félix a szerbiai Bobanékkal muzsikált Budán, be se lehetett jutni. Ezt mind értem. De azt, hogy lokálpatrióta-kozmopolita vagyok, nem értem. De nem tetszik nekem, nem szeretem, hogy így neveznek. Olyan hangzása van, mint amikor a papírra ütik a bélyegzőt. Csattan. Magyarázza meg, maga ért a szavakhoz.
A lokálpatrióta az, akit lokálpatriotizmus fűt. A lokálpatriotizmus pedig helyi érdekű hazafiság. A szűkebb vidék túlbecsülése, kisebb jelentőségű helyi érdekeknek az országos ügyek elé helyezése.
De mi közöm nekem ehhez? Pincér vagyok. Azért mondta rám az úr, hogy lokálpatrióta vagyok, mert azt válaszoltam neki, itt mondom a szót, ahol a nagyapám is: Szabadkán? És nem tudom azt se, miért becsülném túl a szűkebb vidéket? Nem becsülöm túl, mint ahogy mást se becsülök le vagy alá, vagy hogy kell mondani, egyszerűen csak szeretem ezt a várost. De végképp elcsúszott az úr, hogy engem így nevezett, mert mit jelent a helyi érdek meg országos ügyek? Tán nem a pincérekre tartozik ez? Vagy a muzsikusokra? Vagy tán magára? Mindig azt hittem, hogy ez a politika dolga. Az enyém meg az, hogy ne éhezzen a vendég. A magáé meg, hogy megírja a sárkányait meg angyalait. A kozmopolita is ugyanez?
A kozmopolita - sóhajtottam és már egyáltalán nem bántam volna, ha soha nem írom meg ezt a csökönyös pincért, tán kitalálhattam volna valami szép szerelmi történetet a Piros Józsiról, idézhettem volna a Síkos a hó, szalad szánt meg azt, hogy Holdas éj a Dunán meg egy jó cigány, vagy a század eleji felélénkülésről is írhattam volna, Toncs Gusztáv törekvéseiről, a visszavonultan élő Milkó Izidor megélénküléséről, akinek budapesti szerkesztője, Vadnay Károly ezt írja: Kegyed a részletek írója legyen (...) például vagy száz sort lehetne írni a vasárnapi számba a város hangulatáról, képéről, várakozásáról, díszítéséről. (...) Tapintata lesz a legjobb tájékoztató. De hogyan írhatnék ilyesmit ezután a beszélgetés után? Minden pillanatban úgy érezném magam, mint ez a velem szemben ülő pincér - a hazafiságot, a nemzeti érzést lejáratni igyekvő, a nemzeti kultúrát lebecsülő polgári irányzat.
Részeg lehetett az úr, amikor ezt mondta rám. Kár is volt foglalkozni vele. Mert annyit még én is tanultam, hogy tudjam: nem járathatom le a nemzeti érzést, ha él bennem a hazafiság, csak azért, mert ehhez a helyhez kötődik. Megmondtam én: magyar vagyok, az volt a nagyapám is. Nem hiába szolgálta fel éveken át a nagyapám a redaktor úr vacsoráját: mindig elmesélte nekem, mit mondott neki a redaktor úr: "jegyezze meg, Simi fiam, különleges város ez. Amennyi műveletlenség és tahóság szorult ide, ugyanannyi feszülés a szépség irányába. Baj csak akkor lesz, ha darabokra akarják tépni." Megtanított erre a nagyapám, úgy köllött tudnom, mint az imádságot. Mert azt mondta, csak akkor lesz becsületem, ha ezt nem felejtem el.
Itt van a baj, tudja azt maga is, különben miért mondta volna, hogy a macska megeszi a papagájt. Vagyishogy munka nélkül maradhatok. Mert ugyan kinek köll az, aki senkihez se tartozik, csak - ahogy maga elmagyarázta - a városhoz. Csak nagyon jól éreztem, hogy csattan az a két szó, akár a papíron a bélyegző.
Otthagytam a pincért a konyhában, a papagájt a függönytartó rúdon és iszkoltam hazafelé, kifosztva és megszégyenítve. Tudtam mindig, nem nekem való, hogy az irodalom meg a valóság egymásba csusszanjon. El kell mondanom T. Orbánnak, el kell mondanom azt is, hogy annyira magával ragadott, amiről azon a soproni irodalmi esten beszéltek ő és Vicentije K., hogy hazaérve lázas kutatásba kezdtem, szétszórtam minden jegyzetemet, hogy ráakadjak arra az egyetlenre, amire támaszkodva megírtam volna Piros Józsi történetét - ezért is mentem el a pincérhez, úgy hallottam, ő a nagyapja révén ismer néhány történetet azokból az időkből -, a lejegyzésre rá is akadtam: Sopron megye annak érdekében, hogy gátat vessen a cigányok általi bűnözésnek, rendeletet kínált fel, ami 1904-ben Szabadkára is eljutott, azzal az ajánlattal, hogy a város legmagasabb szinten támogassa azt. Ugyanakkor kérik Szabadkát, hogy maga is készítsen hasonló dokumentumot. Városunk azonban nem fogadja ezt el, azzal a megindoklással, hogy az keresztezné a jelenleg érvényben lévő előírásokat. Erre a feljegyzésre támaszkodva írtam volna egy történetet a csodaprímásról. Elkalandoztam volna T. Orbán és Vicentije K. felé is, ahogyan a soproni esten az irodalom és valóság viszonyáról beszélnek, talán azt is megemlítettem volna, hogy lehajtott fejjel ültem köztük, nem akarva belebonyolódni az áttételek magyarázatába, amit beépítek a szerkezetbe, hogy hiteles legyen ugyan, de ne valóságos, és mindez helyett szembetaláltam magam egy hősömmel, akit lokálpatrióta kozmpolitának nevezett egy, a pincérek beszélgetésére fülelő illetlen vendég, ahelyett, hogy a Piros Józsiról tudtam volna meg egy-két áttételként alkalmazható adatot. Nem csak a Barnes-regény megpörkölődésének szörnyű és nehéz ideje jutott eszembe, a menekülés helyett írott pincér-novella, de elhagyott minden reményem, hogy jegyzeteimet használva kitalált történeteket írhatok úgy, hogy ne jussak magam is a valóságos pincér sorsára. Mert ha jobban meggondolom, mindazok, akik történeteimet benépesítik, lokálpatrióták voltak: Lifka, a filmes, Szenteleky, az irodalomszervező, Vály, Jakab és Petrović az építészek, Milkó a polgáriasult magyar irodalom egyik első képviselője, Toncs Gusztáv tudós és tanár, a Szabad Lyceum megalapítója, de még ennél is többről van szó esetükben: szabadkőművesek is voltak. Bizonyos szempontból kozmopoliták? Igaz, szabadkaiak is, mint a valóságos pincér, vagy öccse a zenész, mint a muzsikus cigányok, akik mindig mindenhonnan hazajöttek: mint Piros Józsi, a híres prímás.
Talán mégis megírom az ő történetét. És idézem benne (a szabadkőműves) Kosztolányit, aki azt írta, mintegy tízezer cigánynótánk van, kétszáznak még a dallamát, szövegét is ismerjük. Aztán meg keresek egy jó helyet, ahol elhúzathatom: Holdas éj a Dunán, meg egy jó cigány, jaj de szerelmes vagyok, babám. És jöjjön, aminek jönnie kell. De mindenképpen ott áll majd a hátam mögött egy szalvétás angyal, hogy a kezembe adja a poharat, ha törni, zúzni akarok.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#185
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 22. 17:52
Lovas Ildikó
Nusi néni cipője
Mostanában úgy érzem magam, akár egy öltöztető. Mint akinek az a dolga, hogy segítsen, aztán meg leskelődik a függöny mögül. És mindenfélét gondol, szabadjára engedi magában az érzéseket és vadul lángol a művelődési egyesület bordó bársonyfüggönye mögött. Titokban, míg a felöltöltöztetettek a színpadon billegnek, lökik a végszavakat egymás felé, hunyorognak a széksorokra, az öltöztető fél szemmel leskelődik és egész testtel ég.
Mostanában, úgy egy éve érzem ezt. Mint aki háttérmunkát végez, de önként vállalta, így semmi frusztráció. Azt akarom mondani, hogy nem azért lángolok vadul, mert azt gondolom, jobban tudnám csinálni, csak nincs rá módom. Nincs mit jobban csinálni, ez a helyzet. Régebben, amikor még nem művelődési egyesületről, hanem városi színházról volt szó, én se öltöztető voltam. Ha nem is a drámai osztály erőssége, azért volt néhány jó dobásom, mint a Lőbl Sára vagy a Bokor András. A Száraz Pista se volt rossz. Emlékszem, amikor a palicsi Kisvendéglő pincérét kellett megformálnom a hatvanas években, utalva arra, hogy azok, akik az utolsó villamossal utaznak a városba, mennyire kiszolgáltatottak, fejük úgy világított a nagyradanováci éjszakában, akár másokéi a téli olimpia hegyekbe zárt városában, csak míg Nagyradanovác és Szabadka között az esetleges késés miatt bekövetkező szülői büntetés volt a tét, amott az élet. Maga az élet. Azt akarom mondani, hogy emlékszem, amikor ezt formáltam, valóságos érzések voltak bennem, félelem és féltés, figyelmeztetés és kiáltás, ha gyönge, ha kicsi, de erő volt bennem. Nem magamban engedtem szabadjára az érzéseket, hanem hangosan.
Mostanában, úgy egy éve, nem valóságosak az érzéseim, mert nem mérhetem le őket, nincs hangjuk. Nem valóságosak, mert nem engedem szabadjára őket. Ezért vagyok olyan, akár egy öltöztető.
De nem kerültem rögtön a művelődési egyesület bordó függönye mögé. És amikor igen, az se magában volt rossz, annak is van varázsa, rejtelmes titkai: Csantavéren, ahol olyan szecessziós biliárdasztal tölti be a teret, amelyen beszélnek a faragások és nem koptak ki a gyöngyberakások, kevesen tudnak róla. A helybelieknek jó, mert masszív, nem kell vízimértékkel kezdeni a partit, ha a golyó bekerül a lukba, akkor ott a helye, ügyesség és tudás, nem véletlen lejtés zavarta be, ők nem csodálják, simogatják, ők játszanak rajta. Amikor két évvel ezelőtt Szabadkáról megérkeztem Csantavérre, hogy két írót kirángassak a disznóvágásról és elautózzunk Zentára, ahol irodalmi estünk volt, még nem tudtam, hogy a faluban ilyen szecessziós remekművön múlatják a szombat estét a legények. Visszafelé derült ki, amikor Zentáról Csantavéren át jöttünk Szabadkára, és a havas esőben meg kellett állnunk, mert Bozsik tudott erről a biliárdasztalról, és meg akarta mutatni, nem is annyira nekem, mint a kávéházkutató Zekének. Telitalálat volt, ott ültünk a műanyag székeken, egyikük hosszú, fehér kabátban, másikuk hosszú szőke hajjal, én meg izgatottan, mert ha fagyni kezd, nehezebb lesz hajtani az autót, és bámultuk a gyöngyberakásokat. Előtte körüljártuk az asztalt, érintgettük, simogattuk, a Payer Andris énekelt meg a Zámbó, szombat esti slágerműsor a rádióban. A falon kitömött vadkacsák. Nagyon jó érzés volt ott lenni, abban a művelődési egyesületben, pontosabban annak a szomszédságában, mintha egyetlen épület lett volna, de lehet, hogy csak közel voltak egymáshoz, és mi a vadászegyesület színpaddal is ellátott termében voltunk, kékesen tarka tollú vadkacsákkal a fejünk felett, sárgán világító hatvanas villanykörték árnyékába boruló zöld posztós szecessziós biliárdasztal mellett, talán a színek miatt volt olyan jó érzés, a kék és a sárga meg a zöld megnyugtató színek. A múltkor benn jártam a múzeumban, és megmutattak egy biliárdasztalt, mint a múzeum új szerzeményét, féltem, hogy talán a vadkacsák alól húzták ki a zöld aljazatot, de nem. Másik volt. Mégis rossz lett a kedvem, mert már nagyon fárasztó és megalázó a pillanatnyi megnyugvás, hogy nem, még nem arról van szó, ami hozzánk a legközelebb áll.
Azt akarom mondani, hogy jó volt abban a csantavéri művelődési egyesületben, akkor még egyáltalán nem éreztem úgy magam, akár egy öltöztető, minden a helyén volt és jól. Aztán vendégségben voltam egy észak-német házában, a központi helyen egy vadkacsás festmény volt rútul megfestve, de rajongással beszélt róla, amennyire értettem, a szeme csillogott, azt láttam. Rajongott a vadkacsás képért, a vidékről, ahonnan jött, ez természetes. Akkor már birtokában voltam annak a ténynek, hogy Vojnich Oszkár biliárdozott azon a csantavéri asztalon, attól a kilencvenéves öregasszonytól hallottam, aki mindenét a szabadkai művelődési egyesületre hagyná, ha a vezetőség vállalja, hogy eltemeti és gondozza a sírját - tán összeveszett a csantavériekkel -, valami rokonságban volt a Vojnich-okkal, bekeretezve függött a falán a gyászjelentés, ennyiben hihető volt a rokonság, de nem is ez érdekelt, inkább annak szerettem volna utánajárni, volt-e a Vojnich-nak vadkacsás festménye, ha igen, akkor az olyan lett volna, mint egy vékony fonal, ami még a világhoz köt, a világutazó szobájának a falán német-alföldi motívum, mint a mi fejünk fölött a kitömött vadkacsák, legalább úgy érezhetjük, még része vagyunk valaminek. Azt, hogy pontosan minek, nem tudtam, és megvallom, nem is érdekelt, amint konkrét alakot ölt a hova- és miheztartozás, egyre inkább csak a hibákat látjuk, valami átok lehet ez, távolodni kezdünk és berzenkedni. Ilyen érzés volt, és ezért volt minden a helyén és jól abban a csantavéri teremben. Mondom, akkor még nem éreztem úgy magam, mint egy öltöztető. Még volt erőm és elhittem Pascalnak, hogy nem jó túlságosan szabadnak lenni. Nem jó, ha megvan mindenünk.
Talán még mindig elhiszem neki, csak időközben szinte semmi nem maradt, így egyre kevésbé tudom elképzelni mondatának értelmét. Nem megérteni, azt könnyebb. De elképzelni. Ahhoz több kell.
Amikor a múzeumban hallottam, hogy egy szecessziós biliárdasztallal bővült a tárgylista, akkor se nyugodtam meg teljesen, amikor láttam, a saját szememmel láthattam, hogy nem a "miénkről" van szó, az még ott áll a helyén, a vadkacsák, a valahová-tartozás motívuma alatt. Nem nyugodtam meg teljesen, mert eszembe jutott, hogy az érzéseimet nem mondhatom ki hangosan, nem mérhetem le őket, így másoknak se adhatom át. Nem mesélhetem el, milyen fontos volt az a késő esti, csendes csantavéri üldögélés. Öltöztetőnek lenni lehet ilyen.
Nem tudom pontosan, merre hegyeztem volna, mit emeltem volna ki, ha elmesélem. Talán az öregasszonyt, aki nem is volt ott, de később, amikor hosszan beszélt arról, ki mindenki biliárdozott azon az asztalon - még maga Vojnich is, két vadászat között, vagy amikor kiábrándultan hazamenekült a főváros társasági életéből - fontossá vált. Ha az öregasszonyt helyezném a középpontba, meg kellene keresnem a múzeum művészettörténészét is, ő talán a közelébe kerülhet a Vojnich-hagyatéknak, az esetleg létező vadkacsás képnek. De nem mesélhettem el, nem lett volna valóságos. Nem vagyok a színpadon, ha bármibe belekezdenék, csak támolygás lenne, tapogatózás, rángatózás. Nem értenék, amit mondok, vagy rosszul mondanám, mert nem tudok rákapcsolódni a végszóra, hiába lökik felém.
Erről van szó. A városi színházból vidéki művelődési egyesület lett, ahol olyan darabokat adnak elő, amiről nem lehet beszélni, ami önmagát rendezi, saját forgatókönyve szerint alakul. A bordó bársonyfüggöny mögött állni nem több, mint reménykedni, hogy egyszer befejeződik, mert az előadásnak az a dolga. Mondom, pontosítom, ez is olyan újdonság, hogy folyton pontosítani kell, értelmezni a saját gondolataimat, nem a valóságos művelődési egyesületről van itt szó: nem a csantavériről, ahol őrzik a biliárdasztalt, és nem a szabadkairól, amelyik - remélem, de nem jártam ennek se utána - vállalta egy öregasszony sírjának a gondozását. Ezek emberi dolgok. Emberiek, tapintható, életszerű dolgok, szagolni lehet, mint a zöld posztót, megsóhajtani, mint egy sírt. Ekképpen tehát nem is a valóságos városi színházról beszélek.
Az érzékenységi küszöb alacsony, bokatájt kezdődik, ezért kell folyton pontosítani, miközben a valóságos érzéseket nem lehet lemérni, azokról beszélni se: legyinteni lehet, vagy félrenézni, grimaszolni, vagy undorodni.
Miközben minden a legnagyobb rendben van. Ezt az egyet nyugodtan állíthatjuk, mert ahogyan Pascal is mondja, nem jó túlságosan szabadnak lenni, nem jó, ha megvan mindenünk, így is van, érthető, amit mond. Csak már elképzelni nem lehet.
Amióta nem tudom elképzelni, amit Pascal egyetlen mondatba belesűrített, azóta érzem magam leginkább öltöztetőnek. Pontosabban ezt úgy fogalmaznám, Lőbl Sárákról, Bokor Andrásokról beszélni mostanság, az bizony ripacskodás volna. Inkább a függöny mögé állni, ki- és elvonulni, levonulni a kerek történetek színpadáról.
Ezért nem tudnám tehát megírni annak a csantavéri késő estének a történetét, hagyni, hogy a mondatok egyre szélesebb körré tágulva arra kényszerítsenek, hogy halmozzam az adatokat, mindent megtudjak és beleszőjem: addig járjak a múzeumba, míg megengednék, hogy Vojnich-hagyatékában kurkásszam, és megtudjam, volt-e vadkacsás festménye, a művelődési egyesület titkárnőjét megkérjem, keresse elő nekem a csantavéri öregasszony levelét, amelyben összes vagyonáért annyit kér, hogy a sírját gondozzák, elmenjek Csantavérre, hogy részleteiben megfigyeljem a biliárdasztalt. Mert nem volna rendjén. Most annak van az ideje, hogy jelezzem, bizony vannak jó kis történetek, amiket egyszer jó volna, és talán érdemes is megírni. Ha az érzéseket hangos kimondással újra mérhetem. És sírni és nevetni lehet a történetekben, akár vidáman, hogy túlvagyunk végre azon, ami meggátolta, hogy a megértésen túl el is képzeljük Pascal mondatát, vagy vigasztalan szomorúsággal, hogy hiába vagyunk túl, ha túl sokat veszítettünk magunk körül, magunkból. Arra várunk, hogy megtörténjen a legrosszabb - és évek óta többször is gondoltuk már, hogy megtörtént, míg ki nem derült, hogy lehet rosszabb is -, miközben a jó és rossz közti mérleget az érzések hangos kimondásának lehetőségével együtt elveszítettük.
Előfordulhat azonban, hogy mindaz, amit most elmondok, semmissé válik kimondása pillanatában, vagyis azzal, hogy leírom: a magam részéről az öltöztető helyzetét tartom elfogadhatónak, már bele is kerülök egy történetbe, ami ha nem is olyképpen lesz kerek, ahogyan évekkel ezelőtt elképzeltem a megírást, valamiképpen mégis. Hisz az öltöztető is az előadás része.
A szövegírásnak a csapdája, ha leírom, kimaradok, már benne is vagyok. De ez jól van így. Többféleképpen próbáltam már mindezt elmondani, a feszítő várakozás különböző pontjain állva. Éreztem már úgy, hogy nincs bennem történet, megszakadt a fonala, ami pontos volt, ha akkor nem is tudtam, de előzménye ennek az öltöztető-állapotnak.
Itt kuksolva a bordó bársonyfüggöny mögött, jónéhány megformált alakkal és egyre több félbeszakadt történettel, aminek megírására várakozom, úgy érzem magam, mint érezhette magát Nusi néni, amikor megfonta a cipőjét. Nusi néni a bajai szőlőkben lakott a pulikutyájával, és nem állhatta, hogy tavasztól őszig hullik, csomókban száll a kutyaszőr az udvaron, inkább kefélte, fésülte, gyűjtögette a kutyaszőrt, maga se tudta, miért nem dobja a szemétbe, csak rakta félre, halmozta a fekete csomókat. Novemberben aztán, hogy már a kutyája testén megállapodott, beállt a szőr sűrűsége, Nusi összegyűjtötte az egész évi termést, nekiállt, és cipőt font belőle. Szépen, szabályosan csomózta, tekerte - nem értek hozzá, de a cipőt láttam a múltkor, amikor kint jártam a bajai szőlőkben anyám újra megörökölt házában, meg is jegyeztem, miféle jó cipője van Nusi néni, akkor mesélte, miből van és hogy járt vele, de azt, hogyan készítette, nem mondta el, csak mosolygott, műhelytitokról lehet szó, gondoltam, és nem firtattam, nem illik - tán még horgolótűt is akasztott bele, és amikor kész lett, megtalpaltatta a Brza uslugában a hotel és a korzó közti kis utcában lévő, zöld ajtós, piszkos függönyű remek cipészboltban, és abban sietett tejért Nusi néni, abban állt meg a szomszédokkal, hogy megtárgyalják, miért is nem termett tavaly a szőlő, megérezte-e a nehéz repülők zúgását, és teremni fog-e jövőre (vagyis az idén), ugyan mi jöhet még, ilyenekről beszélgettek, amikor Nusi néni észrevette, hogy a környék összes kutyája odagyülekezett a lábához, szaglássza, mustrálgatja, körbejárja az ő remek cipőjét, és szorgalmasan le is pisálja mindegyik. Hazament, félrerakta a puliszőr cipőt, szomorú is lett talán, erről nem beszélt, de aztán gondolt egyet és újra elővette, mert - ahogy mondta - az én cipőm, én fontam, ha le is pisálják, attól még cipő marad. Kimosom, hamar megszárad, elvégre kutyaszőr. És különben is: tán nem nekem kellene a kerítés mögé zavarni mindazoknak a kutyáit, akik röhögve nézik, hogyan gyűlik a tócsa a cipőm körül.
Nusi néni cipője
Mostanában úgy érzem magam, akár egy öltöztető. Mint akinek az a dolga, hogy segítsen, aztán meg leskelődik a függöny mögül. És mindenfélét gondol, szabadjára engedi magában az érzéseket és vadul lángol a művelődési egyesület bordó bársonyfüggönye mögött. Titokban, míg a felöltöltöztetettek a színpadon billegnek, lökik a végszavakat egymás felé, hunyorognak a széksorokra, az öltöztető fél szemmel leskelődik és egész testtel ég.
Mostanában, úgy egy éve érzem ezt. Mint aki háttérmunkát végez, de önként vállalta, így semmi frusztráció. Azt akarom mondani, hogy nem azért lángolok vadul, mert azt gondolom, jobban tudnám csinálni, csak nincs rá módom. Nincs mit jobban csinálni, ez a helyzet. Régebben, amikor még nem művelődési egyesületről, hanem városi színházról volt szó, én se öltöztető voltam. Ha nem is a drámai osztály erőssége, azért volt néhány jó dobásom, mint a Lőbl Sára vagy a Bokor András. A Száraz Pista se volt rossz. Emlékszem, amikor a palicsi Kisvendéglő pincérét kellett megformálnom a hatvanas években, utalva arra, hogy azok, akik az utolsó villamossal utaznak a városba, mennyire kiszolgáltatottak, fejük úgy világított a nagyradanováci éjszakában, akár másokéi a téli olimpia hegyekbe zárt városában, csak míg Nagyradanovác és Szabadka között az esetleges késés miatt bekövetkező szülői büntetés volt a tét, amott az élet. Maga az élet. Azt akarom mondani, hogy emlékszem, amikor ezt formáltam, valóságos érzések voltak bennem, félelem és féltés, figyelmeztetés és kiáltás, ha gyönge, ha kicsi, de erő volt bennem. Nem magamban engedtem szabadjára az érzéseket, hanem hangosan.
Mostanában, úgy egy éve, nem valóságosak az érzéseim, mert nem mérhetem le őket, nincs hangjuk. Nem valóságosak, mert nem engedem szabadjára őket. Ezért vagyok olyan, akár egy öltöztető.
De nem kerültem rögtön a művelődési egyesület bordó függönye mögé. És amikor igen, az se magában volt rossz, annak is van varázsa, rejtelmes titkai: Csantavéren, ahol olyan szecessziós biliárdasztal tölti be a teret, amelyen beszélnek a faragások és nem koptak ki a gyöngyberakások, kevesen tudnak róla. A helybelieknek jó, mert masszív, nem kell vízimértékkel kezdeni a partit, ha a golyó bekerül a lukba, akkor ott a helye, ügyesség és tudás, nem véletlen lejtés zavarta be, ők nem csodálják, simogatják, ők játszanak rajta. Amikor két évvel ezelőtt Szabadkáról megérkeztem Csantavérre, hogy két írót kirángassak a disznóvágásról és elautózzunk Zentára, ahol irodalmi estünk volt, még nem tudtam, hogy a faluban ilyen szecessziós remekművön múlatják a szombat estét a legények. Visszafelé derült ki, amikor Zentáról Csantavéren át jöttünk Szabadkára, és a havas esőben meg kellett állnunk, mert Bozsik tudott erről a biliárdasztalról, és meg akarta mutatni, nem is annyira nekem, mint a kávéházkutató Zekének. Telitalálat volt, ott ültünk a műanyag székeken, egyikük hosszú, fehér kabátban, másikuk hosszú szőke hajjal, én meg izgatottan, mert ha fagyni kezd, nehezebb lesz hajtani az autót, és bámultuk a gyöngyberakásokat. Előtte körüljártuk az asztalt, érintgettük, simogattuk, a Payer Andris énekelt meg a Zámbó, szombat esti slágerműsor a rádióban. A falon kitömött vadkacsák. Nagyon jó érzés volt ott lenni, abban a művelődési egyesületben, pontosabban annak a szomszédságában, mintha egyetlen épület lett volna, de lehet, hogy csak közel voltak egymáshoz, és mi a vadászegyesület színpaddal is ellátott termében voltunk, kékesen tarka tollú vadkacsákkal a fejünk felett, sárgán világító hatvanas villanykörték árnyékába boruló zöld posztós szecessziós biliárdasztal mellett, talán a színek miatt volt olyan jó érzés, a kék és a sárga meg a zöld megnyugtató színek. A múltkor benn jártam a múzeumban, és megmutattak egy biliárdasztalt, mint a múzeum új szerzeményét, féltem, hogy talán a vadkacsák alól húzták ki a zöld aljazatot, de nem. Másik volt. Mégis rossz lett a kedvem, mert már nagyon fárasztó és megalázó a pillanatnyi megnyugvás, hogy nem, még nem arról van szó, ami hozzánk a legközelebb áll.
Azt akarom mondani, hogy jó volt abban a csantavéri művelődési egyesületben, akkor még egyáltalán nem éreztem úgy magam, akár egy öltöztető, minden a helyén volt és jól. Aztán vendégségben voltam egy észak-német házában, a központi helyen egy vadkacsás festmény volt rútul megfestve, de rajongással beszélt róla, amennyire értettem, a szeme csillogott, azt láttam. Rajongott a vadkacsás képért, a vidékről, ahonnan jött, ez természetes. Akkor már birtokában voltam annak a ténynek, hogy Vojnich Oszkár biliárdozott azon a csantavéri asztalon, attól a kilencvenéves öregasszonytól hallottam, aki mindenét a szabadkai művelődési egyesületre hagyná, ha a vezetőség vállalja, hogy eltemeti és gondozza a sírját - tán összeveszett a csantavériekkel -, valami rokonságban volt a Vojnich-okkal, bekeretezve függött a falán a gyászjelentés, ennyiben hihető volt a rokonság, de nem is ez érdekelt, inkább annak szerettem volna utánajárni, volt-e a Vojnich-nak vadkacsás festménye, ha igen, akkor az olyan lett volna, mint egy vékony fonal, ami még a világhoz köt, a világutazó szobájának a falán német-alföldi motívum, mint a mi fejünk fölött a kitömött vadkacsák, legalább úgy érezhetjük, még része vagyunk valaminek. Azt, hogy pontosan minek, nem tudtam, és megvallom, nem is érdekelt, amint konkrét alakot ölt a hova- és miheztartozás, egyre inkább csak a hibákat látjuk, valami átok lehet ez, távolodni kezdünk és berzenkedni. Ilyen érzés volt, és ezért volt minden a helyén és jól abban a csantavéri teremben. Mondom, akkor még nem éreztem úgy magam, mint egy öltöztető. Még volt erőm és elhittem Pascalnak, hogy nem jó túlságosan szabadnak lenni. Nem jó, ha megvan mindenünk.
Talán még mindig elhiszem neki, csak időközben szinte semmi nem maradt, így egyre kevésbé tudom elképzelni mondatának értelmét. Nem megérteni, azt könnyebb. De elképzelni. Ahhoz több kell.
Amikor a múzeumban hallottam, hogy egy szecessziós biliárdasztallal bővült a tárgylista, akkor se nyugodtam meg teljesen, amikor láttam, a saját szememmel láthattam, hogy nem a "miénkről" van szó, az még ott áll a helyén, a vadkacsák, a valahová-tartozás motívuma alatt. Nem nyugodtam meg teljesen, mert eszembe jutott, hogy az érzéseimet nem mondhatom ki hangosan, nem mérhetem le őket, így másoknak se adhatom át. Nem mesélhetem el, milyen fontos volt az a késő esti, csendes csantavéri üldögélés. Öltöztetőnek lenni lehet ilyen.
Nem tudom pontosan, merre hegyeztem volna, mit emeltem volna ki, ha elmesélem. Talán az öregasszonyt, aki nem is volt ott, de később, amikor hosszan beszélt arról, ki mindenki biliárdozott azon az asztalon - még maga Vojnich is, két vadászat között, vagy amikor kiábrándultan hazamenekült a főváros társasági életéből - fontossá vált. Ha az öregasszonyt helyezném a középpontba, meg kellene keresnem a múzeum művészettörténészét is, ő talán a közelébe kerülhet a Vojnich-hagyatéknak, az esetleg létező vadkacsás képnek. De nem mesélhettem el, nem lett volna valóságos. Nem vagyok a színpadon, ha bármibe belekezdenék, csak támolygás lenne, tapogatózás, rángatózás. Nem értenék, amit mondok, vagy rosszul mondanám, mert nem tudok rákapcsolódni a végszóra, hiába lökik felém.
Erről van szó. A városi színházból vidéki művelődési egyesület lett, ahol olyan darabokat adnak elő, amiről nem lehet beszélni, ami önmagát rendezi, saját forgatókönyve szerint alakul. A bordó bársonyfüggöny mögött állni nem több, mint reménykedni, hogy egyszer befejeződik, mert az előadásnak az a dolga. Mondom, pontosítom, ez is olyan újdonság, hogy folyton pontosítani kell, értelmezni a saját gondolataimat, nem a valóságos művelődési egyesületről van itt szó: nem a csantavériről, ahol őrzik a biliárdasztalt, és nem a szabadkairól, amelyik - remélem, de nem jártam ennek se utána - vállalta egy öregasszony sírjának a gondozását. Ezek emberi dolgok. Emberiek, tapintható, életszerű dolgok, szagolni lehet, mint a zöld posztót, megsóhajtani, mint egy sírt. Ekképpen tehát nem is a valóságos városi színházról beszélek.
Az érzékenységi küszöb alacsony, bokatájt kezdődik, ezért kell folyton pontosítani, miközben a valóságos érzéseket nem lehet lemérni, azokról beszélni se: legyinteni lehet, vagy félrenézni, grimaszolni, vagy undorodni.
Miközben minden a legnagyobb rendben van. Ezt az egyet nyugodtan állíthatjuk, mert ahogyan Pascal is mondja, nem jó túlságosan szabadnak lenni, nem jó, ha megvan mindenünk, így is van, érthető, amit mond. Csak már elképzelni nem lehet.
Amióta nem tudom elképzelni, amit Pascal egyetlen mondatba belesűrített, azóta érzem magam leginkább öltöztetőnek. Pontosabban ezt úgy fogalmaznám, Lőbl Sárákról, Bokor Andrásokról beszélni mostanság, az bizony ripacskodás volna. Inkább a függöny mögé állni, ki- és elvonulni, levonulni a kerek történetek színpadáról.
Ezért nem tudnám tehát megírni annak a csantavéri késő estének a történetét, hagyni, hogy a mondatok egyre szélesebb körré tágulva arra kényszerítsenek, hogy halmozzam az adatokat, mindent megtudjak és beleszőjem: addig járjak a múzeumba, míg megengednék, hogy Vojnich-hagyatékában kurkásszam, és megtudjam, volt-e vadkacsás festménye, a művelődési egyesület titkárnőjét megkérjem, keresse elő nekem a csantavéri öregasszony levelét, amelyben összes vagyonáért annyit kér, hogy a sírját gondozzák, elmenjek Csantavérre, hogy részleteiben megfigyeljem a biliárdasztalt. Mert nem volna rendjén. Most annak van az ideje, hogy jelezzem, bizony vannak jó kis történetek, amiket egyszer jó volna, és talán érdemes is megírni. Ha az érzéseket hangos kimondással újra mérhetem. És sírni és nevetni lehet a történetekben, akár vidáman, hogy túlvagyunk végre azon, ami meggátolta, hogy a megértésen túl el is képzeljük Pascal mondatát, vagy vigasztalan szomorúsággal, hogy hiába vagyunk túl, ha túl sokat veszítettünk magunk körül, magunkból. Arra várunk, hogy megtörténjen a legrosszabb - és évek óta többször is gondoltuk már, hogy megtörtént, míg ki nem derült, hogy lehet rosszabb is -, miközben a jó és rossz közti mérleget az érzések hangos kimondásának lehetőségével együtt elveszítettük.
Előfordulhat azonban, hogy mindaz, amit most elmondok, semmissé válik kimondása pillanatában, vagyis azzal, hogy leírom: a magam részéről az öltöztető helyzetét tartom elfogadhatónak, már bele is kerülök egy történetbe, ami ha nem is olyképpen lesz kerek, ahogyan évekkel ezelőtt elképzeltem a megírást, valamiképpen mégis. Hisz az öltöztető is az előadás része.
A szövegírásnak a csapdája, ha leírom, kimaradok, már benne is vagyok. De ez jól van így. Többféleképpen próbáltam már mindezt elmondani, a feszítő várakozás különböző pontjain állva. Éreztem már úgy, hogy nincs bennem történet, megszakadt a fonala, ami pontos volt, ha akkor nem is tudtam, de előzménye ennek az öltöztető-állapotnak.
Itt kuksolva a bordó bársonyfüggöny mögött, jónéhány megformált alakkal és egyre több félbeszakadt történettel, aminek megírására várakozom, úgy érzem magam, mint érezhette magát Nusi néni, amikor megfonta a cipőjét. Nusi néni a bajai szőlőkben lakott a pulikutyájával, és nem állhatta, hogy tavasztól őszig hullik, csomókban száll a kutyaszőr az udvaron, inkább kefélte, fésülte, gyűjtögette a kutyaszőrt, maga se tudta, miért nem dobja a szemétbe, csak rakta félre, halmozta a fekete csomókat. Novemberben aztán, hogy már a kutyája testén megállapodott, beállt a szőr sűrűsége, Nusi összegyűjtötte az egész évi termést, nekiállt, és cipőt font belőle. Szépen, szabályosan csomózta, tekerte - nem értek hozzá, de a cipőt láttam a múltkor, amikor kint jártam a bajai szőlőkben anyám újra megörökölt házában, meg is jegyeztem, miféle jó cipője van Nusi néni, akkor mesélte, miből van és hogy járt vele, de azt, hogyan készítette, nem mondta el, csak mosolygott, műhelytitokról lehet szó, gondoltam, és nem firtattam, nem illik - tán még horgolótűt is akasztott bele, és amikor kész lett, megtalpaltatta a Brza uslugában a hotel és a korzó közti kis utcában lévő, zöld ajtós, piszkos függönyű remek cipészboltban, és abban sietett tejért Nusi néni, abban állt meg a szomszédokkal, hogy megtárgyalják, miért is nem termett tavaly a szőlő, megérezte-e a nehéz repülők zúgását, és teremni fog-e jövőre (vagyis az idén), ugyan mi jöhet még, ilyenekről beszélgettek, amikor Nusi néni észrevette, hogy a környék összes kutyája odagyülekezett a lábához, szaglássza, mustrálgatja, körbejárja az ő remek cipőjét, és szorgalmasan le is pisálja mindegyik. Hazament, félrerakta a puliszőr cipőt, szomorú is lett talán, erről nem beszélt, de aztán gondolt egyet és újra elővette, mert - ahogy mondta - az én cipőm, én fontam, ha le is pisálják, attól még cipő marad. Kimosom, hamar megszárad, elvégre kutyaszőr. És különben is: tán nem nekem kellene a kerítés mögé zavarni mindazoknak a kutyáit, akik röhögve nézik, hogyan gyűlik a tócsa a cipőm körül.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#186
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 23. 08:51
Lovas Ildikó
Gránátalmával a böjt idején
Egy galéria bejárata előtt álldogáltunk, mintha nem volna más dolgunk. Lehet, hogy nem is volt. Szombat délelőtt volt, sütött az áprilisi nap. Arról beszélgettünk, hogy soha így nem tombolt a tavasz, mint az idén. A fák lombjában sistergett a zöld. És kutyatejfejek sárgasága hömpölygött az utcákon. Akár egy vírus, az okozza a sárgaságot - talán éppen ezt mondtam Bozsiknak. Ért valamit a természethez, különben mit is keresne a japáni költészetben. Hümmögött. Belekúszott a földbe, és éppen a kutyatejet találta magának, tudod, milyen erős, szívós gyökere van, lehet azért. Hosszú távra akar berendezkedni. Bozsik rám nézett, komolyan vesz engem, tudom. Hosszú ideig? - kérdezte - a félelem vírusa? Valami magyarázata csak kell, hogy legyen annak, hogy az idén ennyi a kutyatej, mondtam. Kifolyt az emberekből, kifolyt és elöntötte az utcákat, belefolyt a kanálisokba, onnan terjed. Kifolyt? - hümmögte. Másként nem történhetett, túl sok volt már belőle és túl régóta hatott. Ezért is nem az emberek betegedtek meg sárgaságban - ellenállóakká váltak -, hanem az utcák. De azért szép, tettem hozzá, a kutyatej szép. És olyan finom gyönge a szára, koszorút is lehet fonni belőle. De előbb-utóbb meg kell tisztítani a kanálist, mert elfertőződhet az ivóvíz. És ha ismét visszakerül az emberbe, megbetegítheti. Az már mutáns vírus lesz, mondta.
Ezen elgondolkodtam. Akkor mégsincs elrendezve a dolog azzal, hogy a félelem vírusa kifolyt az emberekből a félelem okozta izzadság, könny és hasmenés formájában, mert visszakerülhet. Kegyetlenebbül. Gyilkosabb és alantasabb módon.
Ilyenekről beszélgettünk a galéria huzatos bejárata előtt álldogálva. Bólogattunk is talán - így van ez. Meg kellene írni. Mégiscsak. Ha alkalom adódik. Alkalmi írásban kellene beszámolni arról, hogy a kutyatej sárgaságba borította az utak mentét, de a parkokat és a város környéki réteket is, meg az erdők tisztásait.
Aztán kiment a fejemből. Bozsik se gondolhatott rá túl sokat, legalábbis nem olvastam tőle olyan szöveget, amely arról szólt volna, hogy a kutyatejbe került a félelem vírusa, aminek hatására abnormális módon szaporodni kezdett, és sárgaságba döntötte a környéket.
Nekem is csak véletlenül jutott eszembe, ahogy hazafelé mentem, így mondom, mint aki lépkedett, pedig zajgó feszültséggel az autót hajtottam, igaz, hazafelé. Mielőtt elindultam, egy grafikussal beszéltem telefonon arról, hogy az ő munkái szépítenék azt a folyóirat számot, amiben ez az írás is megjelenik. Amit éppen most írok. Emiatt zajgott bennem a feszültség, autózgatok itt, gondoltam, holott írni kellene, befejezni a grafikus gyerekkorának egyik emlékét, mert így beszéltük meg tavaly áprilisban, egy galéria huzatos bejáratában álldogálva.
Akkor még nem vettem észre, hogy az idén is mindent betemetett a kutyatej, megfonatlan koszorúként borítja be a várost. Még az se jutott eszembe, hogy Bozsikkal is erről beszéltünk azon az áprilisi délelőttön. Csak a nevetésünkre emlékeztem, arra, hogy Bozsik fehér trikójára rápottyan egy csöpp somlói bor, Baráth és Tolnai bézs színű zakóban van. Baráth gyerekkori történetén nevettünk, és aztán valaki, talán Bozsik azt mondta, ezt meg kellene írni, mindannyiunknak, bólintottunk, így van.
Aztán mindenki ment tovább. Éppen egy éve. Itt tartottam, amikor hazaértem, kiszálltam az autóból és valami sercegve, de mégis puhán zizzent a talpam alatt. Széttapostam egy kutyatej fejét. Rossz érzés volt, aztán ahogy fölemeltem a fejem, láttam, tele az utca. Akárcsak tavaly. Alkalomadtán megírom Bozsiknak.
Aztán elfelejtettem, lefoglalt a Baráth emléke körüli piszmogás. Nem akart befejeződni. Tolultak a szavak, mindenféle másról. Holott éppen arról, ezt pontosan éreztem, ha a szöveg nem is sikerül, az érzés nem téved, valahol összekötődnek a szálak, egymásba fonódnak, csak hagyni kell, aztán megfejteni. A bézs színű zakó ujján egy ránc, a fehér trikón egy csöpp somlói. Sárgás villanások. Valaki lefényképezett bennünket. Sőt filmre vett. Egy videokamera mozog az orrunk előtt, az a fajta, amelynek képernyője is van, azonnal nézhető. Látom, ahogy két perccel előbb nevetünk egy történeten, amit Baráth mesélt. Bozsik bajuszáról megindul a borcsöpp. Ez már nem lesz a fényképen. Csak a nevetésünk.
Ez a valóság. Így megírva hazugság, nagyobb csalás volna, mintha egyetlen mozzanata se történt volna meg. Kitöröltem Baráth történetét. Lemondtam róla. Gondoltam, majd megpróbálom megmagyarázni neki, hogy nem állt össze. Bozsiknak megírtam, hogy ugyanannyi a kutyatej, mint tavaly. Ennyit válaszolt: "tényleg?" Rögtön tudtam, hogy nem emlékszik a beszélgetésünkre. Valóban nem emlékezett, pontosabban határozottan tagadta, hogy ilyen hülyeségről beszéltünk volna tavaly áprilisban. A félelemről igen, arra emlékezett, dehát akkoriban másról nem is nagyon esett szó, csak nem mindenki mondta ki, vagy nem ezzel a szóval, mindegy is, mindegy, a lényegen, azon, hogy megint kitalálódott bennem valami, úgysem változtat.
Mostanában olyan sokan meghaltak. Egy padon ültem, és a füvet rugdostam. És sokan meg is betegedtek. A kutya a füvet rágta, aztán hirtelen prüszkölni kezdett, kettéharapott egy kutyatejet, attól. A stressz az oka. Legyöngül a szervezet ellenállóképessége és minden megtörténhet. Bőrbetegség, bazedovkór, sárgaság. Ilyenekről hallottam.
Szétterjedt a félelem, akár a kutyatej. Kiirthatatlan. Nincs már szaga és zaja se, nem kötődik eseményhez, gesztushoz és időhöz se. Csak van.
Mielőtt az a modern kamera rögzítette a nevetésünket, ilyesmiről beszéltünk. Van egy fényképem is, amin a videokamerás is rajta van, ez lehetett a sárga cikkanás, lefényképezték, ahogyan videoszalagra kerül a nevetésünk, kettős burokba bújt a valóság, kikezdhetetlenül és szilárdan cáfolja az emlékem, amely szerint nem volt jó a kedvünk.
Emiatt nem lehet egyszerűen csak megírni azt a kedves történetet, kihagyni mindent, ami előtte elhangzott. Amire viszont mindenki másként emlékszik. Én az elszaporodott kutyatej körüli mondatokra emlékszem, Bozsik szerint ilyen hülyeségről nem beszéltünk, mindössze csak rossz volt a kedvünk, és ezért nagyon jól esett a Baráth története, belekapaszkodhattunk: előfordulhat, tán még az is megtörténhet, hogy lesznek még emlékeink. Szép, fényes, nyugodt emlékeink. És ezért olyan a nevetésünk azon a fotón, mintha nem is tavaly áprilisi, hanem sokkal korábbi, vagy éppen későbbi volna. Arról nem is tudnék semmit mondani, milyennek kellene lennie a későbbnek, hogy így nevessünk egy akkori-majdani fotón. Tehát mégiscsak megpróbálom elmondani, úgyis csak ennyi a dolgom, elbeszélni, beszélgetni, keresni egy olyan pontocskát, helyzetet, amelyben tocsogva-fürödve - az ember néha már olyannyira áhítja azt, hogy az legyen: ember, hogy szinte malacnak érzi magát, hempergő röfögőnek, s nem is tudja, azért-e, mert addig is lélegzik, tesz-vesz, vacakol és motyorog, amíg van, ahogy van, vagy azért, mert malaccá teszi, ami van - rózsaszínre fürödött lélekkel mosolyognánk egy fényképen.
Úgy képzelem, álldogálnánk egy galéria huzatos bejáratában, és ugyanazt tennénk, amit akkor, amikor a meglévő fotó készült. Beszélgetnénk. És ránéznénk Baráth-ra, hogy milyen éles a választéka, mindig is ilyen volt, penge. Meg is említenénk, mire ő elmesélné, hogy gyerekkorában cukros vizes fésűvel igazították a haját, templomba menés vagy fényképeszkedés előtt, amit már csak azért se felejthet el, mert az úton, míg a templomba vagy a műterembe ért, megtámadták a fejét a legyek. És nevetnénk. És akkor sárgán cikkana a vaku. És itt állna előttem a fotó, mint ez a mostani, Bozsik kezében egy borospohár, Tolnai és Baráth bézs színű zakója ujján ráncot vet a pillanat, én meg csodálkozó-bambán, ahogyan mindig is, az érzéstől, hogy ennyire jó köztük álldogálni.
Mert ilyen a valóság. Nem változik. Elképzelhetetlen, hogy Bozsik ne horkanjon nevetésbe, hogy ezt meg kell írnunk, mindannyiunkank meg kell írnia, miközben bajszáról elindul egy bor csöppje. Amiként Baráth választékát se lehet szó nélkül hagyni, és az se lehet másként, hogy Tolnai ott áll. Magam pedig bizonyára meghatódott lennénk, amiről számot is szeretnénk adni egy szöveg, valami alkalmi írás keretei közé zárva. Így volna, mégis azt mondom, hajtom, ismétlem, az akkori, a majdani fotón más lenne a nevetés, és még azt is mondom, előfordulhat, hogy lesznek még szép, fényes emlékeink. Vagyis az itt darabolt emlék nem ilyen. Ami persze hazugság, mert igen.
Azt nehéz földolgozni, értelembe szőni, hogy a rossz, fájdalmas, tehetetlenségbe torkolló élethelyzeteknek is vannak szép, fényes emlékei. Nevetős fényképei. Pedig, ha még mélyebbre siklom, azt is be kell vallanom, talán csak azokból az élethelyzetekből maradnak szép és fényes emlékek. A kétségbeesés sikálja őket fényesre.
1999 áprilisában, amikor a galéria huzatos bejáratában álldogáltunk, és lefényképeztek, amint Baráth történetén nevetünk, nem tartozott össze a tartalom és a forma, pontosabban igen, csak nem úgy. Mondjuk úgy, kiegyenlíthetetlen volt, ugyanakkor széttéphetetlen.
A nevetés nem tartozott össze a félelem, a tehetetlenség érzésével, kiegyenlíthetetlen volt, miképpen a tavasz is azzal a rengeteg kutyatejjel, pedig rendjén való, természetes: áprilisban sárgállik a kutyatej. Csak mennyiségében megváltozott a minősége. (A vírus miatt, ezt már elmondtam.) És mégis széttéphetetlen volt. A bennünk lévő érzések és a nevetés. Össze nem tartozásuk mellett is széttéphetetlen. Tavaly áprilisban a megsokasodott kutyatej nem tartozhatott a tavaszhoz, ha egy nő - beszéljünk csak egyetlen nőről, akárhány volt is -, kirohanva a palicsi meteorológiai állomás melletti házból, maga alá gyűrve, teste alá teperve a gyerekét, arccal fordult a kutyatej közé. Arcán szétfolyt a fehér nedvesség. Miközben az éjszakát természetellenes világosság fényesítette. Nem házuk ablaka világított, amelyből kifutottak, hanem maga a ház. És mintha semmi se történt volna.
Ki érti ezt?
Az idén is ugyanannyi a kutyatej, és mintha egyfolytában beletemetnénk arcunkat. Ha kiszállok az autóból és talpam alatt zizzenve, mégis puhán felnyög egy szál pitypang, minha hasalnék benne. Nem történt feloldozás.
Ahhoz, hogy a fénykép, amiről beszélek, a nevetés megmerevített pillanata csak Baráth gyerekkori történetéről szóljon, a valóság egész szövetét kellene újraszőni. Ami mégiscsak lehetetlen. Mi hát akkor a lehetséges?
Talán csak ennyi és nem több, mint ez az alkalmi írás. Amelyben a nevetés nem megtörtént (hisz úgy, ahogy igen, mégse), hanem vágy. A kevesebb kutyatej áprilisa utáni vágy. A galéria huzatos ajtajában önmagáért való álldogálás vágya. Egy gyerekkori történet magánvalóságának vágya.
A fikció utáni vágy. Ennyire még talán van lehetőség.
Régebben, amikor még a kutyatejbe nem került bele a vírus, lehetett nem a valóságról írni. A megtörténhetőről szövögetni mondatokat, elágazni, motyogni, hitelessé tenni a valóság egyik lehetőségét. Sajnos azt nem lehet tudni, mikortól kezdett hatni a vírus, mert az, hogy tavaly óta megsokszorozódott a kutyatej, nem okvetlenül jelenti azt, hogy a vírus nem került előbb oda. Ki tudja? Valószínű, hogy már évek óta ürült ki az emberekből, került bele a földbe, de csak tavaly óta látható. És azt sem lehet tudni, visszakerült-e már az emberbe. Mutáns formában. És ha igen, akkor hogyan, mikor kezd hatni. És milyen eredménnyel. Mivel ennyi minden bizonytalan, csak az a bizonyos - valóságos -, amit leírunk. Magunk lettünk fikcióvá, hogy megfogalmazhassuk a valóságot.
Csak így szőhetjük újra a valóság szövetét. Nem tudható, mennyire lesz hosszadalmas ez a munka.
Előttem a fénykép, amit valóságosnak hiszek, tapintom rajta a nevetést. Emlékszem a történetre, a cukros víztől csillogó hajra, a rebbenő gyerekkézre, amint űzné el a legyeket. Éppen úgy rebben, ahogyan később a vonalakat húzza majd a papíron. Így képzelem. És mégsem erről írok. Se penge választékáról, se penge vonalairól, ami abból a gyerekkori emlékből bukkant elő és nyert értelmet.
Nem írhatok erről, mert ez maga a valóság. Az egyetlen szilárd pont, amihez azt a szombat délelőttöt köthetem. Megírhatatlan. De nem csak szilárd pont, hanem hatalmas is, olyan hatalmas, akár a nevetés, ami kibukkott belőlünk, akár Bozsik mondata, hogy ezt meg kell írnunk, ezt mindannyiunknak meg kell írnunk, és hatalmas, akár a bólintásunk: igen. De a nevetés, a mondat, a bólintás nem valóságos. Még akkor se, ha egy fénykép tényként és megcáfolhatatlanul rögzíti is. Akkor se, ha a fejemben megvan, ha tisztán látom magam előtt, olyan tisztán, ahogy a gyerek Baráth-ot, a cukros vizet a fésűn és a legyeket soha nem láthatom.
Ugyanis két dologra bólintottunk, hogy meg kellene írni, ha alkalom adódik. Először az elszaporodott kutyatejre, amire Bozsik egyáltalán nem emlékszik, aztán Baráth gyerekkori történetére, amire szintén nem emlékszik. Itt volt nálam, megmutattam neki a fotót, amin nevetve állunk, és megkérdeztem, emlékszik-e arra, min nevettünk. Azt mondta, semmin nem nevethettünk. Amiben persze igaza van, ezt próbálom elmondani, egyáltalán nem éreztük úgy magunkat, hogy nevessünk, de megtettük, ezért vált a nevetés és általa mi magunk is fikcióvá (hiszen mondom és hangsúlyozom újra: nem történhetett meg), amiképpen Baráth története valósággá.
De létezhet-e az életnek olyan minősége, amiben az emlékek emelkednek valósággá, a tények pedig fikcióként gyűrik maguk alá a történetet. Létezhetünk-e mi magunk, ha vágyaink arra korlátozódnak, hogy megírjunk egy alkalmi írást, ám nem tehetjük, mert tárgya a valóság, ami megírhatatlan. Miféle groteszk mutatvánnyá alakul az írás, ha olyan beszédhelyzetre kényszerít, amelyben a történet az egyetlen, amit nem lehet és nem szabad elmesélni, viszont mindent, ami a történethez vezetett, muszáj kimondani.
A valóság böjtjének idejét éljük. Mindennapjaink a fikció langyos rózsaszínjében telnek. Nem fordítva kellene lennie, hisz a valóság rózsaszínje nem a fikció böjtjét eredményezné, már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy rózsaszín valóság nem létezik. De megvont igen. Megvont valóság, a valóság böjtje, amelyben úgy teszünk, mintha elviselhető volna (a fikció langyos rózsaszínje: hazugság), hogy így van. Már annyira hozzászoktam ehhez a böjtös élethez, mintha normális volna, mondtam az előbb, már szinte meg is írtam a történetet, amiről Bozsik azt mondta, annyira jó, hogy mindannyiunknak meg kell írnunk, szóval, benne voltam rendesen, motyogtam, szuszmogtam vele, amíg a kocsiból kiszállva rá nem léptem arra a kutyatejre, s el nem kezdtek tolulni a szavak mindenféle másról, holott éppen arról. Mindenféle másról: a kutyatejről, a kitörölhetetlen, itt-ott, ilyen-olyan formában felbukkanó félelemről, ami már nem kötődik semmiféle időhöz, egyszerűen csak van, és ezáltal éppen arról, ezt pontosan éreztem, a történetről beszélek, azt írom, Baráth gyerekkori törénetét, csak nem a fényképen látható, megcáfolhatatlan, noha hamis nevetés felől, hanem a valóság böjtjéből kiindulva.
Ezért kellett kitörölnöm azt a másik szöveget. Mert a mindennapok rózsaszín fikciójában kuporgott. Kicsit sajnáltam is, hogy meg kell tőle válnom, meg féltem is, ahogy a toluló szavak mélyéről felszínre kezdett törni a korgás, a valóságra éhes korgás. Most már nem félek. Úgy érzem magam, mintha nagyböjt ideje lenne, és a kezemben egy szegfűszegekkel teletűzdelt, illatos gránátalmát szorongatnék, hogy ha nagyon éhes vagyok, megszagolhassam, beleszagolhassak, tovább bírva így a koplalást, a böjtöt. Az illattól nem múlik az éh, csak könnyebb viselni. Ami persze nem biztos, most próbálgatom.
És a szegfűszeggel telitűzdelt gránátalma, ha jól sejtem, az a történet, amit egy grafikus mesélt egy galéria huzatos ajtajában álldogálva tavaly áprilisban. A történet arról szól, hogy ennek a grafikusnak, akit mindannyian jól ismerünk, Baráth Ferinek igen erős szálú haja van és penge a választéka, ami gyerekkorában se volt másként, amiként az se változott, hogy az ilyen hajat nehéz kordában tartani. Gyerekkorában ez - szülői közbenjárásra - cukros vízbe mártott fésűvel sikerült. Ha templomba mentek vagy fényképeszkedni, mindig így fésülték, amire ő csak azért emlékszik olyan élesen, mert az utcára kilépve megtámadták a legyek. Elképzelhető, milyen dühös kétségbeeséssel és komoly képpel hadonászott.
Most, hogy már tudom, a valóság böjtjének idején szól ez a történet, arra is rájöttem, miért nevetünk azon a fényképen, holott nincs jó kedvünk. Nem csak azért, mert a Baráth olyan jól el tudta mesélni, hogy egy pillanatra elfelejtettünk mindent, ami annyira fájdalmas volt - még ma is az -, hogy mindennapjaink azután a szombat délelőtt után nem sokkal a fikció rózsaszínjébe bújtak, de azért is, mert úgy éreztük: ki lehet bírni.
És így volt igaz. Csak arra nem számítottunk, hogy a valóság iszonyatánál van rosszabb is. A valóság böjtje. De tán ez is elmúlik. Észre fogjuk venni. Ha kevesebb lesz a kutyatej és mégsem betegszenek meg az emberek, akkor.
Gránátalmával a böjt idején
Egy galéria bejárata előtt álldogáltunk, mintha nem volna más dolgunk. Lehet, hogy nem is volt. Szombat délelőtt volt, sütött az áprilisi nap. Arról beszélgettünk, hogy soha így nem tombolt a tavasz, mint az idén. A fák lombjában sistergett a zöld. És kutyatejfejek sárgasága hömpölygött az utcákon. Akár egy vírus, az okozza a sárgaságot - talán éppen ezt mondtam Bozsiknak. Ért valamit a természethez, különben mit is keresne a japáni költészetben. Hümmögött. Belekúszott a földbe, és éppen a kutyatejet találta magának, tudod, milyen erős, szívós gyökere van, lehet azért. Hosszú távra akar berendezkedni. Bozsik rám nézett, komolyan vesz engem, tudom. Hosszú ideig? - kérdezte - a félelem vírusa? Valami magyarázata csak kell, hogy legyen annak, hogy az idén ennyi a kutyatej, mondtam. Kifolyt az emberekből, kifolyt és elöntötte az utcákat, belefolyt a kanálisokba, onnan terjed. Kifolyt? - hümmögte. Másként nem történhetett, túl sok volt már belőle és túl régóta hatott. Ezért is nem az emberek betegedtek meg sárgaságban - ellenállóakká váltak -, hanem az utcák. De azért szép, tettem hozzá, a kutyatej szép. És olyan finom gyönge a szára, koszorút is lehet fonni belőle. De előbb-utóbb meg kell tisztítani a kanálist, mert elfertőződhet az ivóvíz. És ha ismét visszakerül az emberbe, megbetegítheti. Az már mutáns vírus lesz, mondta.
Ezen elgondolkodtam. Akkor mégsincs elrendezve a dolog azzal, hogy a félelem vírusa kifolyt az emberekből a félelem okozta izzadság, könny és hasmenés formájában, mert visszakerülhet. Kegyetlenebbül. Gyilkosabb és alantasabb módon.
Ilyenekről beszélgettünk a galéria huzatos bejárata előtt álldogálva. Bólogattunk is talán - így van ez. Meg kellene írni. Mégiscsak. Ha alkalom adódik. Alkalmi írásban kellene beszámolni arról, hogy a kutyatej sárgaságba borította az utak mentét, de a parkokat és a város környéki réteket is, meg az erdők tisztásait.
Aztán kiment a fejemből. Bozsik se gondolhatott rá túl sokat, legalábbis nem olvastam tőle olyan szöveget, amely arról szólt volna, hogy a kutyatejbe került a félelem vírusa, aminek hatására abnormális módon szaporodni kezdett, és sárgaságba döntötte a környéket.
Nekem is csak véletlenül jutott eszembe, ahogy hazafelé mentem, így mondom, mint aki lépkedett, pedig zajgó feszültséggel az autót hajtottam, igaz, hazafelé. Mielőtt elindultam, egy grafikussal beszéltem telefonon arról, hogy az ő munkái szépítenék azt a folyóirat számot, amiben ez az írás is megjelenik. Amit éppen most írok. Emiatt zajgott bennem a feszültség, autózgatok itt, gondoltam, holott írni kellene, befejezni a grafikus gyerekkorának egyik emlékét, mert így beszéltük meg tavaly áprilisban, egy galéria huzatos bejáratában álldogálva.
Akkor még nem vettem észre, hogy az idén is mindent betemetett a kutyatej, megfonatlan koszorúként borítja be a várost. Még az se jutott eszembe, hogy Bozsikkal is erről beszéltünk azon az áprilisi délelőttön. Csak a nevetésünkre emlékeztem, arra, hogy Bozsik fehér trikójára rápottyan egy csöpp somlói bor, Baráth és Tolnai bézs színű zakóban van. Baráth gyerekkori történetén nevettünk, és aztán valaki, talán Bozsik azt mondta, ezt meg kellene írni, mindannyiunknak, bólintottunk, így van.
Aztán mindenki ment tovább. Éppen egy éve. Itt tartottam, amikor hazaértem, kiszálltam az autóból és valami sercegve, de mégis puhán zizzent a talpam alatt. Széttapostam egy kutyatej fejét. Rossz érzés volt, aztán ahogy fölemeltem a fejem, láttam, tele az utca. Akárcsak tavaly. Alkalomadtán megírom Bozsiknak.
Aztán elfelejtettem, lefoglalt a Baráth emléke körüli piszmogás. Nem akart befejeződni. Tolultak a szavak, mindenféle másról. Holott éppen arról, ezt pontosan éreztem, ha a szöveg nem is sikerül, az érzés nem téved, valahol összekötődnek a szálak, egymásba fonódnak, csak hagyni kell, aztán megfejteni. A bézs színű zakó ujján egy ránc, a fehér trikón egy csöpp somlói. Sárgás villanások. Valaki lefényképezett bennünket. Sőt filmre vett. Egy videokamera mozog az orrunk előtt, az a fajta, amelynek képernyője is van, azonnal nézhető. Látom, ahogy két perccel előbb nevetünk egy történeten, amit Baráth mesélt. Bozsik bajuszáról megindul a borcsöpp. Ez már nem lesz a fényképen. Csak a nevetésünk.
Ez a valóság. Így megírva hazugság, nagyobb csalás volna, mintha egyetlen mozzanata se történt volna meg. Kitöröltem Baráth történetét. Lemondtam róla. Gondoltam, majd megpróbálom megmagyarázni neki, hogy nem állt össze. Bozsiknak megírtam, hogy ugyanannyi a kutyatej, mint tavaly. Ennyit válaszolt: "tényleg?" Rögtön tudtam, hogy nem emlékszik a beszélgetésünkre. Valóban nem emlékezett, pontosabban határozottan tagadta, hogy ilyen hülyeségről beszéltünk volna tavaly áprilisban. A félelemről igen, arra emlékezett, dehát akkoriban másról nem is nagyon esett szó, csak nem mindenki mondta ki, vagy nem ezzel a szóval, mindegy is, mindegy, a lényegen, azon, hogy megint kitalálódott bennem valami, úgysem változtat.
Mostanában olyan sokan meghaltak. Egy padon ültem, és a füvet rugdostam. És sokan meg is betegedtek. A kutya a füvet rágta, aztán hirtelen prüszkölni kezdett, kettéharapott egy kutyatejet, attól. A stressz az oka. Legyöngül a szervezet ellenállóképessége és minden megtörténhet. Bőrbetegség, bazedovkór, sárgaság. Ilyenekről hallottam.
Szétterjedt a félelem, akár a kutyatej. Kiirthatatlan. Nincs már szaga és zaja se, nem kötődik eseményhez, gesztushoz és időhöz se. Csak van.
Mielőtt az a modern kamera rögzítette a nevetésünket, ilyesmiről beszéltünk. Van egy fényképem is, amin a videokamerás is rajta van, ez lehetett a sárga cikkanás, lefényképezték, ahogyan videoszalagra kerül a nevetésünk, kettős burokba bújt a valóság, kikezdhetetlenül és szilárdan cáfolja az emlékem, amely szerint nem volt jó a kedvünk.
Emiatt nem lehet egyszerűen csak megírni azt a kedves történetet, kihagyni mindent, ami előtte elhangzott. Amire viszont mindenki másként emlékszik. Én az elszaporodott kutyatej körüli mondatokra emlékszem, Bozsik szerint ilyen hülyeségről nem beszéltünk, mindössze csak rossz volt a kedvünk, és ezért nagyon jól esett a Baráth története, belekapaszkodhattunk: előfordulhat, tán még az is megtörténhet, hogy lesznek még emlékeink. Szép, fényes, nyugodt emlékeink. És ezért olyan a nevetésünk azon a fotón, mintha nem is tavaly áprilisi, hanem sokkal korábbi, vagy éppen későbbi volna. Arról nem is tudnék semmit mondani, milyennek kellene lennie a későbbnek, hogy így nevessünk egy akkori-majdani fotón. Tehát mégiscsak megpróbálom elmondani, úgyis csak ennyi a dolgom, elbeszélni, beszélgetni, keresni egy olyan pontocskát, helyzetet, amelyben tocsogva-fürödve - az ember néha már olyannyira áhítja azt, hogy az legyen: ember, hogy szinte malacnak érzi magát, hempergő röfögőnek, s nem is tudja, azért-e, mert addig is lélegzik, tesz-vesz, vacakol és motyorog, amíg van, ahogy van, vagy azért, mert malaccá teszi, ami van - rózsaszínre fürödött lélekkel mosolyognánk egy fényképen.
Úgy képzelem, álldogálnánk egy galéria huzatos bejáratában, és ugyanazt tennénk, amit akkor, amikor a meglévő fotó készült. Beszélgetnénk. És ránéznénk Baráth-ra, hogy milyen éles a választéka, mindig is ilyen volt, penge. Meg is említenénk, mire ő elmesélné, hogy gyerekkorában cukros vizes fésűvel igazították a haját, templomba menés vagy fényképeszkedés előtt, amit már csak azért se felejthet el, mert az úton, míg a templomba vagy a műterembe ért, megtámadták a fejét a legyek. És nevetnénk. És akkor sárgán cikkana a vaku. És itt állna előttem a fotó, mint ez a mostani, Bozsik kezében egy borospohár, Tolnai és Baráth bézs színű zakója ujján ráncot vet a pillanat, én meg csodálkozó-bambán, ahogyan mindig is, az érzéstől, hogy ennyire jó köztük álldogálni.
Mert ilyen a valóság. Nem változik. Elképzelhetetlen, hogy Bozsik ne horkanjon nevetésbe, hogy ezt meg kell írnunk, mindannyiunkank meg kell írnia, miközben bajszáról elindul egy bor csöppje. Amiként Baráth választékát se lehet szó nélkül hagyni, és az se lehet másként, hogy Tolnai ott áll. Magam pedig bizonyára meghatódott lennénk, amiről számot is szeretnénk adni egy szöveg, valami alkalmi írás keretei közé zárva. Így volna, mégis azt mondom, hajtom, ismétlem, az akkori, a majdani fotón más lenne a nevetés, és még azt is mondom, előfordulhat, hogy lesznek még szép, fényes emlékeink. Vagyis az itt darabolt emlék nem ilyen. Ami persze hazugság, mert igen.
Azt nehéz földolgozni, értelembe szőni, hogy a rossz, fájdalmas, tehetetlenségbe torkolló élethelyzeteknek is vannak szép, fényes emlékei. Nevetős fényképei. Pedig, ha még mélyebbre siklom, azt is be kell vallanom, talán csak azokból az élethelyzetekből maradnak szép és fényes emlékek. A kétségbeesés sikálja őket fényesre.
1999 áprilisában, amikor a galéria huzatos bejáratában álldogáltunk, és lefényképeztek, amint Baráth történetén nevetünk, nem tartozott össze a tartalom és a forma, pontosabban igen, csak nem úgy. Mondjuk úgy, kiegyenlíthetetlen volt, ugyanakkor széttéphetetlen.
A nevetés nem tartozott össze a félelem, a tehetetlenség érzésével, kiegyenlíthetetlen volt, miképpen a tavasz is azzal a rengeteg kutyatejjel, pedig rendjén való, természetes: áprilisban sárgállik a kutyatej. Csak mennyiségében megváltozott a minősége. (A vírus miatt, ezt már elmondtam.) És mégis széttéphetetlen volt. A bennünk lévő érzések és a nevetés. Össze nem tartozásuk mellett is széttéphetetlen. Tavaly áprilisban a megsokasodott kutyatej nem tartozhatott a tavaszhoz, ha egy nő - beszéljünk csak egyetlen nőről, akárhány volt is -, kirohanva a palicsi meteorológiai állomás melletti házból, maga alá gyűrve, teste alá teperve a gyerekét, arccal fordult a kutyatej közé. Arcán szétfolyt a fehér nedvesség. Miközben az éjszakát természetellenes világosság fényesítette. Nem házuk ablaka világított, amelyből kifutottak, hanem maga a ház. És mintha semmi se történt volna.
Ki érti ezt?
Az idén is ugyanannyi a kutyatej, és mintha egyfolytában beletemetnénk arcunkat. Ha kiszállok az autóból és talpam alatt zizzenve, mégis puhán felnyög egy szál pitypang, minha hasalnék benne. Nem történt feloldozás.
Ahhoz, hogy a fénykép, amiről beszélek, a nevetés megmerevített pillanata csak Baráth gyerekkori történetéről szóljon, a valóság egész szövetét kellene újraszőni. Ami mégiscsak lehetetlen. Mi hát akkor a lehetséges?
Talán csak ennyi és nem több, mint ez az alkalmi írás. Amelyben a nevetés nem megtörtént (hisz úgy, ahogy igen, mégse), hanem vágy. A kevesebb kutyatej áprilisa utáni vágy. A galéria huzatos ajtajában önmagáért való álldogálás vágya. Egy gyerekkori történet magánvalóságának vágya.
A fikció utáni vágy. Ennyire még talán van lehetőség.
Régebben, amikor még a kutyatejbe nem került bele a vírus, lehetett nem a valóságról írni. A megtörténhetőről szövögetni mondatokat, elágazni, motyogni, hitelessé tenni a valóság egyik lehetőségét. Sajnos azt nem lehet tudni, mikortól kezdett hatni a vírus, mert az, hogy tavaly óta megsokszorozódott a kutyatej, nem okvetlenül jelenti azt, hogy a vírus nem került előbb oda. Ki tudja? Valószínű, hogy már évek óta ürült ki az emberekből, került bele a földbe, de csak tavaly óta látható. És azt sem lehet tudni, visszakerült-e már az emberbe. Mutáns formában. És ha igen, akkor hogyan, mikor kezd hatni. És milyen eredménnyel. Mivel ennyi minden bizonytalan, csak az a bizonyos - valóságos -, amit leírunk. Magunk lettünk fikcióvá, hogy megfogalmazhassuk a valóságot.
Csak így szőhetjük újra a valóság szövetét. Nem tudható, mennyire lesz hosszadalmas ez a munka.
Előttem a fénykép, amit valóságosnak hiszek, tapintom rajta a nevetést. Emlékszem a történetre, a cukros víztől csillogó hajra, a rebbenő gyerekkézre, amint űzné el a legyeket. Éppen úgy rebben, ahogyan később a vonalakat húzza majd a papíron. Így képzelem. És mégsem erről írok. Se penge választékáról, se penge vonalairól, ami abból a gyerekkori emlékből bukkant elő és nyert értelmet.
Nem írhatok erről, mert ez maga a valóság. Az egyetlen szilárd pont, amihez azt a szombat délelőttöt köthetem. Megírhatatlan. De nem csak szilárd pont, hanem hatalmas is, olyan hatalmas, akár a nevetés, ami kibukkott belőlünk, akár Bozsik mondata, hogy ezt meg kell írnunk, ezt mindannyiunknak meg kell írnunk, és hatalmas, akár a bólintásunk: igen. De a nevetés, a mondat, a bólintás nem valóságos. Még akkor se, ha egy fénykép tényként és megcáfolhatatlanul rögzíti is. Akkor se, ha a fejemben megvan, ha tisztán látom magam előtt, olyan tisztán, ahogy a gyerek Baráth-ot, a cukros vizet a fésűn és a legyeket soha nem láthatom.
Ugyanis két dologra bólintottunk, hogy meg kellene írni, ha alkalom adódik. Először az elszaporodott kutyatejre, amire Bozsik egyáltalán nem emlékszik, aztán Baráth gyerekkori történetére, amire szintén nem emlékszik. Itt volt nálam, megmutattam neki a fotót, amin nevetve állunk, és megkérdeztem, emlékszik-e arra, min nevettünk. Azt mondta, semmin nem nevethettünk. Amiben persze igaza van, ezt próbálom elmondani, egyáltalán nem éreztük úgy magunkat, hogy nevessünk, de megtettük, ezért vált a nevetés és általa mi magunk is fikcióvá (hiszen mondom és hangsúlyozom újra: nem történhetett meg), amiképpen Baráth története valósággá.
De létezhet-e az életnek olyan minősége, amiben az emlékek emelkednek valósággá, a tények pedig fikcióként gyűrik maguk alá a történetet. Létezhetünk-e mi magunk, ha vágyaink arra korlátozódnak, hogy megírjunk egy alkalmi írást, ám nem tehetjük, mert tárgya a valóság, ami megírhatatlan. Miféle groteszk mutatvánnyá alakul az írás, ha olyan beszédhelyzetre kényszerít, amelyben a történet az egyetlen, amit nem lehet és nem szabad elmesélni, viszont mindent, ami a történethez vezetett, muszáj kimondani.
A valóság böjtjének idejét éljük. Mindennapjaink a fikció langyos rózsaszínjében telnek. Nem fordítva kellene lennie, hisz a valóság rózsaszínje nem a fikció böjtjét eredményezné, már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy rózsaszín valóság nem létezik. De megvont igen. Megvont valóság, a valóság böjtje, amelyben úgy teszünk, mintha elviselhető volna (a fikció langyos rózsaszínje: hazugság), hogy így van. Már annyira hozzászoktam ehhez a böjtös élethez, mintha normális volna, mondtam az előbb, már szinte meg is írtam a történetet, amiről Bozsik azt mondta, annyira jó, hogy mindannyiunknak meg kell írnunk, szóval, benne voltam rendesen, motyogtam, szuszmogtam vele, amíg a kocsiból kiszállva rá nem léptem arra a kutyatejre, s el nem kezdtek tolulni a szavak mindenféle másról, holott éppen arról. Mindenféle másról: a kutyatejről, a kitörölhetetlen, itt-ott, ilyen-olyan formában felbukkanó félelemről, ami már nem kötődik semmiféle időhöz, egyszerűen csak van, és ezáltal éppen arról, ezt pontosan éreztem, a történetről beszélek, azt írom, Baráth gyerekkori törénetét, csak nem a fényképen látható, megcáfolhatatlan, noha hamis nevetés felől, hanem a valóság böjtjéből kiindulva.
Ezért kellett kitörölnöm azt a másik szöveget. Mert a mindennapok rózsaszín fikciójában kuporgott. Kicsit sajnáltam is, hogy meg kell tőle válnom, meg féltem is, ahogy a toluló szavak mélyéről felszínre kezdett törni a korgás, a valóságra éhes korgás. Most már nem félek. Úgy érzem magam, mintha nagyböjt ideje lenne, és a kezemben egy szegfűszegekkel teletűzdelt, illatos gránátalmát szorongatnék, hogy ha nagyon éhes vagyok, megszagolhassam, beleszagolhassak, tovább bírva így a koplalást, a böjtöt. Az illattól nem múlik az éh, csak könnyebb viselni. Ami persze nem biztos, most próbálgatom.
És a szegfűszeggel telitűzdelt gránátalma, ha jól sejtem, az a történet, amit egy grafikus mesélt egy galéria huzatos ajtajában álldogálva tavaly áprilisban. A történet arról szól, hogy ennek a grafikusnak, akit mindannyian jól ismerünk, Baráth Ferinek igen erős szálú haja van és penge a választéka, ami gyerekkorában se volt másként, amiként az se változott, hogy az ilyen hajat nehéz kordában tartani. Gyerekkorában ez - szülői közbenjárásra - cukros vízbe mártott fésűvel sikerült. Ha templomba mentek vagy fényképeszkedni, mindig így fésülték, amire ő csak azért emlékszik olyan élesen, mert az utcára kilépve megtámadták a legyek. Elképzelhető, milyen dühös kétségbeeséssel és komoly képpel hadonászott.
Most, hogy már tudom, a valóság böjtjének idején szól ez a történet, arra is rájöttem, miért nevetünk azon a fényképen, holott nincs jó kedvünk. Nem csak azért, mert a Baráth olyan jól el tudta mesélni, hogy egy pillanatra elfelejtettünk mindent, ami annyira fájdalmas volt - még ma is az -, hogy mindennapjaink azután a szombat délelőtt után nem sokkal a fikció rózsaszínjébe bújtak, de azért is, mert úgy éreztük: ki lehet bírni.
És így volt igaz. Csak arra nem számítottunk, hogy a valóság iszonyatánál van rosszabb is. A valóság böjtje. De tán ez is elmúlik. Észre fogjuk venni. Ha kevesebb lesz a kutyatej és mégsem betegszenek meg az emberek, akkor.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#187
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 24. 14:55
Rózsák
Szabadkai emlék egy budapesti íróról 1999. májusában
Van ebben a nagyvárosban egy író, lelkem rokona, igaz, nem ismer, de én őt igen, én láttam elhelyezkedni szürke zakójában a kaszinó újabb kori, puha-diktatúrás (barátomtól, aki találkozott az íróval e szöveg kezdetének pillanatában, tőle hallom az ilyesmit, terminus technicusok nyomják bánatos fejem) székén, a Városi Könyvtárban, mint urak a kaszinóban. Úgy ültünk, a nagyvárosi író bátyjának szélesen elterülő városában, kényelmetlen széken és csillogó szemű, középkorú nőkkel körülvéve, mit meg nem tesz az író, mosolyog és kedves, csak én szégyellem a bugyuta kérdéseket, az utolsó sorokban ülve. Az irodalmi est előtt jött a telefon, készítsek vele interjút vagy mit, beszélgessek vele. Mondom, lehetetlen, igaz a nyakam hosszú, hattyúé is lehetne akár, de a bátorság, honnan vegyem, nincs nekem, mit is gondolna rólam: kisvárosi újságíró? Ültem hát az utolsó sorban, főleg a kezét figyeltem, van-e dudor, bőrkeményedés a mutatóujján, hisz annyit írt (említett barátom, ki őt ismeri, és e szöveg kezdetekor a színház előtt összefutottak, amiatt a regény miatt ment el katonának, hogy megtudja: létezik-e az a fíling. Erről többet nem.), figyeltem a kezét, mintha meg akarnám tudni, hogyan lehetséges ezt tenni, miként: mintha már arra készültem volna, hogy magam is átírom, átrajzolom az életem, tenyerem vonalát, önmagam ellenében, igazán furcsa, talán nehezen is érthető, de ebben a nagyvárosi íróban, aki itt él, kezének mozdulataiban ott voltak a félelmeim, hogy egyszer, igen, éreztem, hogy megtörténhet, egyszer majd egymásra csúsznak a síkok, az élet és a könyvek, és az fájni fog nekem.
Vagyis attól féltem én, a volt-kaszinó gipszmennyezete alatt ülve, hogy egyszer oda kerülök, ahol városunk szülötte - születésének századik évfordulóján azt mondta az író, akivel barátom találkozott, és akinek kezét évekkel ezelőtt megfigyeltem: "bátyánk Kosztolányi" - boldog fájdalommal élt, oda kerülök, és közben át kell írnom az életem, tenyerem vonalát, át kell írnom, mint tette az iskolával ez az író, és ennek a kemény, sós munkának a félelemhez lesz köze.
Az író éppen színházba ment. Milyen édes gondolat, csupa rezgő szépség, lehet, igen, történhetnek még finom dolgok, új cipőben, dekoltált ruhában talán én is elmegyek egyszer még színházba, feltámadt bennem a remény, hullámaitól a mellem is dagadni kezdett (nem is árt neki, ahogy elnézem a nagyvárosi nőket), csak a tenyerem nem mutatom senkinek, azt nem, bárhol leszek is. Ez is olyan furcsa dolog, ez a lebegő bizonytalanság, az állandó, lüktető indulás, éppen olyan, mint amikor a volt-kaszinóban oda szerettem volna menni hozzá, az íróhoz, de nem volt merszem, meg aztán a helyettem kirendelt újságírónő már karon is fogta, vitte, húzta magával, most is éppen így érzem magam, ha ránézek a gyerekre, elfogy a mersz, amikor karon fog és visz és húz magával, menjünk már haza, megállok, megtorpanok, hisz miatta vagyok itt, az ő félelmei és remegése az oka annak, hogy ezen a vasárnap reggelen - éppen egy héttel azután, hogy megkezdődött ez a szöveg, hogy a barátom, aki értem indult a buszállomásra, összefutott a színházba tartó íróval - megpróbálom megírni azt, ami nincs, kisvárosi Krúdy módján nézegetem a tenyerem, sorsom vonalát, amihez a kapaszkodóm ebben a pillanatban annyi, hogy van ebben a nagyvárosban egy író, akinek kezét Szabadkán láttam röpködni, és olvastam egy regényében, hogy vannak gyerekei, megpróbálom megírni az átmenetiség állapotát, aminek lényege, hogy azok az emberek, akik szülők, nem önmaguk sorsát rajzolják tenyerükbe, hanem gyerekeikét.
Bizonyos kiélezett helyzetekben - minden egyéb leírása az állapotnak, amiben vagyunk, a személyes érintettség miatt közhelyszerű volna, meg különben is: már mindenki elmondta és megmondta, hogy mi ez a helyzet, hogyan kell és nem lehet, muszáj és szégyenletes megoldani - a sorsrajzolás tevékenysége fájdalmasabb, mint általában. Gondolom, mert rajtunk kívül álló események diktálják. Mert úgy van az, hogy ha elverem a gyereket, sarokba állítom és nem olvasok neki esti mesét, tudom, hol a vége, meddig bírja. Kiélezett helyzetekben viszont, amikor tőlünk függetlenül, de fölöttünk és rajtunk történnek dolgok, csak azt látom, hogy nem bírja. Talán ennek is én vagyok az oka, mondták sokszor: túlságosan érzékeny vagyok, könnyen megbántódom, mert a kelleténél mélyebben élem át az eseményeket, legyintenek rám, bolond vagy. Lehet.
Talán valóban így van, azért is nem ismerkedtem meg annak idején az íróval, amikor a tulipánoktól terhes városunkban járt, azért nem léptem hozzá, "jó estét, jó estét, Lovas vagyok, feladatom, hogy interjút készítsek Önnel, talán az igazgatói szobában leülhetnénk, ha megfelel, a nyakam hosszú, a lelkem remeg, kérdésem egy se, de szeretem a szavait, ahogyan sorakoztatja őket, és megnézném a kezét, ha megengedné".
Ahogy baktattunk az utcán, elfelé az Erzsébet tértől, és a barátom megemlítette, hogy találkozott az íróval, ismered, mondta, éppen színházba ment, szóval abban a pillanatban, amikor megkezdődött ez a szöveg, és én csak pislogtam, hisz nem ismerem, pislogtam a széles-szagos nagyvárosi utcán, nézted-e a híradót, kérdeztem, ugyan, hagyd már, mondta a barátom, bolond vagy, vagy az leszel teljesen. Miután elhelyezkedtünk a kellemes székeken és a gyerek egyenletesen szuszogott a galérián, a barátom behozta a barackpálinkát, amit az apja küldött utána, eredetileg a lakodalmára szánta, ittunk egy keveset, egyetlen pohárral, és a bácskai barack illata úgy töltötte be a szobát, mint a terhes nő izzadságszaga a nyári éjjelt, félő reményekkel telten, mondom neki: te, én nem ismerem. Amikor ott járt nálunk, eliszkoltam, most meg, amikor a folyóirat (főszerkesztő lennék vagy mi) határral foglalkozó tematikus számába kellett írást kérni, a szerkesztőtársamra bíztam a vele való levélváltást.
Így volt jó, tudom most már, lassan a szöveg végéhez közeledve, ismeretlennek maradni, rácsodálkozni a barátomra, hogy ő mindenkit ismer, és ijedt léptekkel mérni a nagyvárost, egy rövid ideig fürdeni a fényeiben, autóktól zajos éjszakáiban barack illatú lehelettel Kosztolányit idézni így lehet igazán, könnyekkel morzsolt szavakba tömni a lehetetlent, mérni az időt.
Mert az időről szól ez a szöveg, az formálja történetté, a nehezen múló, megsokszorozódott idő: kerete egy régen volt irodalmi esttől feszül az egy héttel ezelőtti vasárnap este irányába, és tartalommal nem tölti meg más, csak két szó: "bátyánk Kosztolányi", ennek ritmusára rebbennek a kezek, kezd csökkenni az egyedüllét, nem mintha nekem is bátyám volna, hol vagyok én attól, hogy jövök én ahhoz, csak a szavak miatt, amelyekkel elmondható: talán lesz újra pillanat, amikor magam rajzolom, vésem a tenyerembe a vonalakat, újra kisvárosi Krúdyként, két emlék közé szorítva, préselve: a vasárnap esti Erzsébet tértől a május utolsó vasárnapjának délelőttjéig húzódik ez az emlék, amikor is lementem a lakás közelében lévő telefonfülkéhez - hétköznap telepisálják, nem értem, marja, facsarja az orrom a szag - és a fülke mellett lévő szeméttartóból sok szál vörös rózsa fonnyadt teste figyelt rám, gyűrött szirmaik, besodródó, karcolt testük tárcsázó (számokat nyomkodó) ujjaimhoz simult, és nekem az jutott eszembe, amíg a búgó vonalat vártam, hogy a kéz nem csak a féltéstől és bizonytalanságtól remeghet, de annyi mástól is, például az izgatottságtól, hogy majdnem megismerkedünk egy íróval, sőt, a felbukkanó emlék örömétől, és lángolni kezdenek a fonnyadt rózsák a szemetesben, mert én úgy látom, akárha magamat, de lehet, hogy csak bolond vagyok valóban, amint mondják, és képzelődés nélkül nem élhetek, mint a gyerekem mondja, akinek az Ali baba című mesekazettát ajándékozták az egyik fotósüzletben, mert élete első fényképezőgépével sikeres fotókat készített a csoda-híd nyelv nélküli oroszlánjairól, hogy azért jó ülni és hallgatni a mesét, mert közben mindenfélét elképzelhet, becsukja a szemét, és azt hiszi, a szobájában ül. Magam is becsukom a szemem, testem fonnyadt rózsa, és arra gondolok, ahogy elviselnek itt, nem gyűlölnek majd ott, mert ebben a helyzetben tenyerembe csak így tudom rajzolni a sorsom, hétköznapjait a gyerekemnek.
Szabadkai emlék egy budapesti íróról 1999. májusában
Van ebben a nagyvárosban egy író, lelkem rokona, igaz, nem ismer, de én őt igen, én láttam elhelyezkedni szürke zakójában a kaszinó újabb kori, puha-diktatúrás (barátomtól, aki találkozott az íróval e szöveg kezdetének pillanatában, tőle hallom az ilyesmit, terminus technicusok nyomják bánatos fejem) székén, a Városi Könyvtárban, mint urak a kaszinóban. Úgy ültünk, a nagyvárosi író bátyjának szélesen elterülő városában, kényelmetlen széken és csillogó szemű, középkorú nőkkel körülvéve, mit meg nem tesz az író, mosolyog és kedves, csak én szégyellem a bugyuta kérdéseket, az utolsó sorokban ülve. Az irodalmi est előtt jött a telefon, készítsek vele interjút vagy mit, beszélgessek vele. Mondom, lehetetlen, igaz a nyakam hosszú, hattyúé is lehetne akár, de a bátorság, honnan vegyem, nincs nekem, mit is gondolna rólam: kisvárosi újságíró? Ültem hát az utolsó sorban, főleg a kezét figyeltem, van-e dudor, bőrkeményedés a mutatóujján, hisz annyit írt (említett barátom, ki őt ismeri, és e szöveg kezdetekor a színház előtt összefutottak, amiatt a regény miatt ment el katonának, hogy megtudja: létezik-e az a fíling. Erről többet nem.), figyeltem a kezét, mintha meg akarnám tudni, hogyan lehetséges ezt tenni, miként: mintha már arra készültem volna, hogy magam is átírom, átrajzolom az életem, tenyerem vonalát, önmagam ellenében, igazán furcsa, talán nehezen is érthető, de ebben a nagyvárosi íróban, aki itt él, kezének mozdulataiban ott voltak a félelmeim, hogy egyszer, igen, éreztem, hogy megtörténhet, egyszer majd egymásra csúsznak a síkok, az élet és a könyvek, és az fájni fog nekem.
Vagyis attól féltem én, a volt-kaszinó gipszmennyezete alatt ülve, hogy egyszer oda kerülök, ahol városunk szülötte - születésének századik évfordulóján azt mondta az író, akivel barátom találkozott, és akinek kezét évekkel ezelőtt megfigyeltem: "bátyánk Kosztolányi" - boldog fájdalommal élt, oda kerülök, és közben át kell írnom az életem, tenyerem vonalát, át kell írnom, mint tette az iskolával ez az író, és ennek a kemény, sós munkának a félelemhez lesz köze.
Az író éppen színházba ment. Milyen édes gondolat, csupa rezgő szépség, lehet, igen, történhetnek még finom dolgok, új cipőben, dekoltált ruhában talán én is elmegyek egyszer még színházba, feltámadt bennem a remény, hullámaitól a mellem is dagadni kezdett (nem is árt neki, ahogy elnézem a nagyvárosi nőket), csak a tenyerem nem mutatom senkinek, azt nem, bárhol leszek is. Ez is olyan furcsa dolog, ez a lebegő bizonytalanság, az állandó, lüktető indulás, éppen olyan, mint amikor a volt-kaszinóban oda szerettem volna menni hozzá, az íróhoz, de nem volt merszem, meg aztán a helyettem kirendelt újságírónő már karon is fogta, vitte, húzta magával, most is éppen így érzem magam, ha ránézek a gyerekre, elfogy a mersz, amikor karon fog és visz és húz magával, menjünk már haza, megállok, megtorpanok, hisz miatta vagyok itt, az ő félelmei és remegése az oka annak, hogy ezen a vasárnap reggelen - éppen egy héttel azután, hogy megkezdődött ez a szöveg, hogy a barátom, aki értem indult a buszállomásra, összefutott a színházba tartó íróval - megpróbálom megírni azt, ami nincs, kisvárosi Krúdy módján nézegetem a tenyerem, sorsom vonalát, amihez a kapaszkodóm ebben a pillanatban annyi, hogy van ebben a nagyvárosban egy író, akinek kezét Szabadkán láttam röpködni, és olvastam egy regényében, hogy vannak gyerekei, megpróbálom megírni az átmenetiség állapotát, aminek lényege, hogy azok az emberek, akik szülők, nem önmaguk sorsát rajzolják tenyerükbe, hanem gyerekeikét.
Bizonyos kiélezett helyzetekben - minden egyéb leírása az állapotnak, amiben vagyunk, a személyes érintettség miatt közhelyszerű volna, meg különben is: már mindenki elmondta és megmondta, hogy mi ez a helyzet, hogyan kell és nem lehet, muszáj és szégyenletes megoldani - a sorsrajzolás tevékenysége fájdalmasabb, mint általában. Gondolom, mert rajtunk kívül álló események diktálják. Mert úgy van az, hogy ha elverem a gyereket, sarokba állítom és nem olvasok neki esti mesét, tudom, hol a vége, meddig bírja. Kiélezett helyzetekben viszont, amikor tőlünk függetlenül, de fölöttünk és rajtunk történnek dolgok, csak azt látom, hogy nem bírja. Talán ennek is én vagyok az oka, mondták sokszor: túlságosan érzékeny vagyok, könnyen megbántódom, mert a kelleténél mélyebben élem át az eseményeket, legyintenek rám, bolond vagy. Lehet.
Talán valóban így van, azért is nem ismerkedtem meg annak idején az íróval, amikor a tulipánoktól terhes városunkban járt, azért nem léptem hozzá, "jó estét, jó estét, Lovas vagyok, feladatom, hogy interjút készítsek Önnel, talán az igazgatói szobában leülhetnénk, ha megfelel, a nyakam hosszú, a lelkem remeg, kérdésem egy se, de szeretem a szavait, ahogyan sorakoztatja őket, és megnézném a kezét, ha megengedné".
Ahogy baktattunk az utcán, elfelé az Erzsébet tértől, és a barátom megemlítette, hogy találkozott az íróval, ismered, mondta, éppen színházba ment, szóval abban a pillanatban, amikor megkezdődött ez a szöveg, és én csak pislogtam, hisz nem ismerem, pislogtam a széles-szagos nagyvárosi utcán, nézted-e a híradót, kérdeztem, ugyan, hagyd már, mondta a barátom, bolond vagy, vagy az leszel teljesen. Miután elhelyezkedtünk a kellemes székeken és a gyerek egyenletesen szuszogott a galérián, a barátom behozta a barackpálinkát, amit az apja küldött utána, eredetileg a lakodalmára szánta, ittunk egy keveset, egyetlen pohárral, és a bácskai barack illata úgy töltötte be a szobát, mint a terhes nő izzadságszaga a nyári éjjelt, félő reményekkel telten, mondom neki: te, én nem ismerem. Amikor ott járt nálunk, eliszkoltam, most meg, amikor a folyóirat (főszerkesztő lennék vagy mi) határral foglalkozó tematikus számába kellett írást kérni, a szerkesztőtársamra bíztam a vele való levélváltást.
Így volt jó, tudom most már, lassan a szöveg végéhez közeledve, ismeretlennek maradni, rácsodálkozni a barátomra, hogy ő mindenkit ismer, és ijedt léptekkel mérni a nagyvárost, egy rövid ideig fürdeni a fényeiben, autóktól zajos éjszakáiban barack illatú lehelettel Kosztolányit idézni így lehet igazán, könnyekkel morzsolt szavakba tömni a lehetetlent, mérni az időt.
Mert az időről szól ez a szöveg, az formálja történetté, a nehezen múló, megsokszorozódott idő: kerete egy régen volt irodalmi esttől feszül az egy héttel ezelőtti vasárnap este irányába, és tartalommal nem tölti meg más, csak két szó: "bátyánk Kosztolányi", ennek ritmusára rebbennek a kezek, kezd csökkenni az egyedüllét, nem mintha nekem is bátyám volna, hol vagyok én attól, hogy jövök én ahhoz, csak a szavak miatt, amelyekkel elmondható: talán lesz újra pillanat, amikor magam rajzolom, vésem a tenyerembe a vonalakat, újra kisvárosi Krúdyként, két emlék közé szorítva, préselve: a vasárnap esti Erzsébet tértől a május utolsó vasárnapjának délelőttjéig húzódik ez az emlék, amikor is lementem a lakás közelében lévő telefonfülkéhez - hétköznap telepisálják, nem értem, marja, facsarja az orrom a szag - és a fülke mellett lévő szeméttartóból sok szál vörös rózsa fonnyadt teste figyelt rám, gyűrött szirmaik, besodródó, karcolt testük tárcsázó (számokat nyomkodó) ujjaimhoz simult, és nekem az jutott eszembe, amíg a búgó vonalat vártam, hogy a kéz nem csak a féltéstől és bizonytalanságtól remeghet, de annyi mástól is, például az izgatottságtól, hogy majdnem megismerkedünk egy íróval, sőt, a felbukkanó emlék örömétől, és lángolni kezdenek a fonnyadt rózsák a szemetesben, mert én úgy látom, akárha magamat, de lehet, hogy csak bolond vagyok valóban, amint mondják, és képzelődés nélkül nem élhetek, mint a gyerekem mondja, akinek az Ali baba című mesekazettát ajándékozták az egyik fotósüzletben, mert élete első fényképezőgépével sikeres fotókat készített a csoda-híd nyelv nélküli oroszlánjairól, hogy azért jó ülni és hallgatni a mesét, mert közben mindenfélét elképzelhet, becsukja a szemét, és azt hiszi, a szobájában ül. Magam is becsukom a szemem, testem fonnyadt rózsa, és arra gondolok, ahogy elviselnek itt, nem gyűlölnek majd ott, mert ebben a helyzetben tenyerembe csak így tudom rajzolni a sorsom, hétköznapjait a gyerekemnek.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#188
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 26. 10:54
Lovas Ildikó
Az égi toll
Az ezredes úrnak meghalt a fia. Tudtam ezt. Mégis másként kezdtem érezni. Nem az ő magányos szöszmötélését, de a gyerek halálát. Az ezredes úr elvolt magában. Éppen felhúzta a fekete ruháját, hogy elinduljon. Előtte úgy tett a feleségének, mintha még volna otthon elegendő kávé. Hazudott neki. Jól van. Akár egy gyereknek. Rendben van.
De másként kezdtem érezni. Fulladoztam. A tollpárna alulról nyomta a mellemet. Ahogy egyre jobban belesüppedtem, hogy koponyámmal átlyukasszam és az arcomra kerüljön, szélei arccsontomon találkozzanak, süket és vak legyek, csak azt értem el, hogy fulladozni kezdtem. Igaz, nagyméretű tollpárnán feküdtem. A fejem búbjától a hátam egyharmadáig ért. Levendula illatú volt. Apró zacskók hevertek a szekrényeim minden pontján, attól. Hvarról hoztam, amikor évekkel ezelőtt a szigetről a szárazföldre úsztam egy forró délutánon. A számba tömtem a zacskókat, nehogy átnedvesedjenek. Nem vagyok jó úszó. Nehéz volt. Többször fulladni kezdtem. A számat feszítő zacskókból a levendula illata mérgesgőzként járta útját az orromtól a fejemen át a légcsövemig. Addig nem is tudtam, hogy az ember feje csupa lyuk, alagút. Ha szemből lőnek fejbe, tán csodának számít, ha a golyó nem kezd kanyarogni, sétálni? A levendula illata helyett a vér vasszagával fullasztva meg. Lehetséges-e, hogy megfulladjon, akit fejbelőnek?
Az ezredes fia miatt gondolok erre. Mert félredobtam a könyvet, hogy az illatos huzatú párnába süllyesszem a fejem. Nem értettem, mi lett a fia tejfogaival. Az itt-ott kihullott, földbe taposott, tetőre dobott, tán lenyelt és aztán a latrinába került apró fogakkal, ha a helyükbe kerülők nem rághattak eleget. Olyan, akár a cserbenhagyás. A szánkban kinövő első fogak elvégezték a dolgukat, amint kiesnek. Megtanítanak az első veszteségre. Aztán mi következünk. Nem kell mást tennünk, csak időnként felidézni az első kétségbeesést, amikor valami, amit biztosan a miénknek hittünk, elhagyni készül bennünket. Az íny körüli nyálasan sós vért. Miért nem lehetünk képesek erre? Az ezredes felesége figyelmeztette a fiút, kérte, ne menjen, de ő nevetett. Érezhetünk-e felelősséget tőlünk független, mégis rajtunk beteljesülő eseményekért?
Azért úsztam Hvar szigetéről a szárazföldre, mert hetente csak kétszer jött a hajó, és nekem azonnal el kellett mennem. Ilyesmi többször előfordult velem: olyankor érzem, el kell indulnom, amikor semmiféle közlekedési eszköz nincs. Így aztán már többször úsztam, gyalogoltam órákon át. Hogy hazaérjek. Akár a kinti vécébe: zöld ajtaja mögé bújjak, a lyukba akasszam a kapcsot, és kezembe támasztva az arcom, ráüljek. Kényelmetlenül, mert a vécétető fogója a farcsontomba váj. Nincs ebben semmi különös. Babáimat a hűvös betonra helyeztem. Az nekem való volt: belakható. Kintről minden hangot hallottam, megnyugtatóan zajlott az élet. A vécé résein beszűrődő hangok tartották távol a félelmet, hogy nem lesz mindig így.
Amikor halaszthatatlanul indulnom kell, úgy hiszem, veszélybe kerültek a zajok, neszek, hangok. És meg kell bizonyosodnom az ellenkezőjéről. Önzésből. Mert megbántódtam és vigaszra vágyom. Haza kell mennem. Ahogy a hűvös tengerben úsztam, számban a zacskókkal, amelyekre szükségem volt, hogy beillatosítsam velük a szekrényeimet, a kinti vécé helyébe lépett házamat, úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van. És valóban. Mert a helyes döntésekben benne a megoldás. Vidám kedvű, a selymes bortól síkosan éneklő férfiak vettek csónakjukba és vittek a szárazföldre. Keskeny fehér házba mentünk, amelynek konyhájában sokan voltak, a tengerparton ez így van, szobáikban nyaralók tanyáznak. Ruhát adtak és telefonálhattam: a pénzem Hvaron hagytam, csak levendulával töltött zacskókat hoztam magammal. Három napon át laktam egy apró szobában, a vidám kedvű férfiak egyikének két lányával. Őszibarackot reggeliztem és kávét ittam velük. Kikísértek a vasútállomásra. Csak ott kérdezték meg, óvatosan végigsimítva a tengerpart ellenében is fehéren világító karomon, miért.
Lyukat vájok a párnába, a tollak égetik a hajszálaimat. Egyforma bűzük lesz, ha lángra kapnak. A súrlódás ereje tüzet is okozhat. Meg kell értenem, milyen volt az ezredes lelőtt fia, hogy megtudjam: mit érzett, amikor a golyó átjárta. Gondolt-e arra, hogy elveszít valamit. Mint megszabadulni az első tejfogtól, olyan lehet elválni az élettől. Akárha a természet ellen, holott mégsem.
Amikor hazaértem, nem vontak felelősségre, magamtól meséltem el: a kinti vécébe zárkóztam, amikor az első tejfogam már annyira lötyögött, hogy körbe tudtam csavarni, a sós vért szopogatva, az egyre gyűlő nyálat nyeldesve, iszonyú félelemmel: az első alkalom volt, hogy elveszítek valamit, ami az enyém. A számból, legismerősebb belső részemből. Csak az nyugtatott meg, hogy odakintről behallatszottak a délutáni kávézás előkészületei, és szólongatni kezdtetek: vár a barack.
Tudtam, hogy bármennyire is szeretnek, pontosan nem érthetik meg, amit elmondtam. Magam se értettem, csak abban voltam biztos, hogy mindenáron el kellett jönnöm, mert veszélybe került a biztonságom, a zajok és hangok, az életem. Mint elveszíteni az első tejfogam. Miért kellene elfeledkeznem arról a félelemről? Miért kellene szégyellnem ezt a nevetséges összehasonlítást? Ha így van, azt se bánom, de nem maradok.
Akkor, a tenger felé indulva, már nem csak a szám volt az egyetlen belső részem, amit ismertem. És tudtam, egyszer majd ugyanolyan kibírhatatlan fájdalmat fogok érezni, ha az ahhoz tartozót veszítem el, mint azon a nyári délutánon a vécében, a fogam csavargatva, és azt is tudtam: nem most történik.
Én nem az ezredesről akarok tudni. Nekem fáj, ahogyan megeteti a fia nevelte kakast. De a párna nem segít. Belészorított, hozzátapadt fejem nem képzelheti másként a történetet. És ezt nem tudom elviselni.
Sokszor mondtam ki, nem tudom elviselni. Hvaron és más helyeken is. Olyankor elindultam, hazamentem. De soha nem hittem volna, amikor valóban megtörténik, ellenkezőleg kell tennem, otthonról kell elindulnom.
Rossz pillanatban kezdtem újraolvasni a könyvet. De úgy emlékeztem, a kilátástalan történetben a mondatok erővel bírnak. Nem emlékeztem tévesen. Csak az adott pillanatban nem tudtam a mondatokra figyelni. Honnan tudhattam volna, hogy ilyesmi is előfordulhat: a megélt kilátástalanságban a mondatok nem segítenek. Egyre csak a meg nem írt felé terelik a gondolatokat. Az ezredes meghalt fia felé. Azt akartam, mert a házam már nem lehetett az, ez a könyv legyen a kinti vécém. Mondatai a magamra húzható, zárható zöld ajtó. De leragadtam annál a sornál, hogy Agustín most már halott volt, és a moly tönkretette a csillogó selyemszövetet. És egyre csak az ínyembe ragadó, a körkörös csavarás ellenére is kapaszkodó tejfogam járt az eszemben, az elvesztése okozta félelem, a kinti zajok és neszek, hangok adta nyugalom.
Akár egy baljós jel, olyan volt kezemben a könyv. Félredobtam és a fejem a párnába fúrtam. Lassan ereszkedett le a sötétség. Az is ismeretlen volt. Mert a lámpát csak akkor lehetett felkapcsolni, ha biztos volt, nem szűrődik ki fény. Megírta az újság, olvasható volt a helyi tévé teletextjén. Könyvet tartani baljós jelnek, amikor a valósághoz kell időben és tévedhetetlenül alkalmazkodni, butaság. De velem még soha nem fordult elő ilyen. Soha nem féltem attól, hogy az idő, amiben meghozok egy döntést, tévedés, amiként az abból következő alkalmazkodás is: helyrehozhatatlan tévedés lehet. És történhetnek visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan dolgok. Amikor kevés, nevetségesen apró a bennem lévő erő.
Nem foglalkozhattam tovább az ezredessel. Belémköltözött a csoszogása, szöszmötölése. Gyásza. Tehetetlensége, amellyel átvonszolta magát a napokon. Tudtam, nem akkor szabadulok meg ettől az érzéstől, ha félredobom a könyvet, nem segít ha a fülembe erőszakosan dörömbölő zajok elől a párnába süppedek. El kell mennem.
Halaszthatatlanul indulnom kell, mert azok a zajok, neszek és hangok kerültek veszélybe, amelyek már nem az enyémek, amelyekkel már olyasvalakinek tartozom, akinek éppen lötyögni kezdett az első tejfoga.
Minden érzésem ellenére kellett döntenem. Mérlegelhetném. De miért tenném? És ha mégis, mit mondhatnék? Csak azt, hogy volt egy pillanat, amelyben nem tudtam elviselni, hogy az ezredes úrnak meghalt a fia. És szétfeszített a fájdalma és már nem találtam menedéket a mondatokban és féltem, rettenetesen féltem, hogy elveszíthetek valamit, ami nem is az enyém, de belőlem van, hozzám tartozik.
Mindig is könnyű dolgom volt. Csak be kellett menni a kinti vécébe, hogy halljam a réseken beszűrődő zajokat, neszeket, hangokat, csak meg kellett érintenem tenyeremmel a vécé meleg falát. Csak úsznom kellett vagy gyalogolni, hogy hazaérjek, hogy tenyeremmel megérintsem a ház falát, hogy lefeküdjek a szobában, és hallgassam az ismerős zajokat.
De most nem. Most minden a visszájára fordult. Akárha a szárazföldről kellett volna Hvarra úsznom.
Azt kérdezte tőlem az ezredes, felnőttem-e ehhez. Nem tudtam volna vitatkozni vele. Eszembe jutott, amikor a felesége azt mondta, ha január harmadikán itthon marad, nem gyűlt volna meg a baja, és ő lágyan fektette vissza a párnára, megtörölte az asszony homlokát. Hogyan is vitatkozhattam volna vele, amikor ő vigaszt tudott nyújtani a maga baja mellett. Erős volt.
Elidőztem annál a mondatnál, hogy nem gyűlik meg a baja. Ebből sejthettem volna, hogy talán kevés az önuralmam. Képtelen vagyok a nyugodt, visszafogott megfogalmazásokra, ekképpen az ilyen cselekedetekre is. Mintha örökké vízesés zuhogna bennem. Csillapítatlan erejű. Azért kellenek tenyérrel megérinthető falak körém. Összefognak engem. A zajok és neszek, az ismerős hangok megnyugtatnak. Talán mérlegelhettem volna. Mint az ezredes felesége, amikor beszélni kezdett. De talán ez is téves megállapítás. Mert lehet, hogy szavai önuralomról tanúskodtak, de a kakast megölette volna. Éppen azért, amiért az ezredes meg nem.
Mindenki a maga módján tartja magában emlékeit. És ha mérlegel is, nem mondja ki. Akkor se, ha másik legismerősebb belső részéből veszít el valamit. Nyálas vér nélkül.
Nem kellett úsznom, levendula illatú zacskókkal se tömtem teli a szám, igaz, nem is hazafelé igyekeztem. Csak el. Mint a legszélesebben hömpölygő orosz regények hőseiben a lemondás, úgy kanyargott előttem az út. De nekem nem volt annyi időm, hogy azokhoz a hősökhöz méltón éljem meg ezt. Bennem nem hömpölygött. A fejem alagútjaiban zakatolt és lüktetett. Izzadt a fejem. A tarkóm körül leginkább. Ennél sokkal rosszabb is lehetne, tudtam jól. Arra gondolok, hogy repülővel alig két órányi távolságra tőlem ugyanilyen nők gyalogolhattak tenyerükben egy izzadt kézzel - talán ők is rácsodálkoztak, akár a legszebb élményre, ajándékra, mennyit nőtt az a kéz az elmúlt hetekben -, és bármikor bezárhatták őket, lezárhatták valami sötét és vizes helyre, hogy néhány nap vagy hét után, amikor hajuk az undortól legvizesebben tapad a tarkójukhoz. Vannak befejezhetetlen mondatok.
Amikor másként kezdtem érezni, hogy az ezredes úrnak meghalt a fia, nem ilyesmitől féltem. Most sem emiatt nem hazafelé gyalogolok, csak el. És tudom, most már tudom, hogy nem döntéseink szerint éljük az életünket, az magától, tőlünk függetlenül történik. Gyalogolhatok napokon át, akkor se járhatom ki magamból azt, amiről nem tudom, mikor kezdődik. Ez egyszerűen csak így van. De el kell fogadni. Tartogatni a szájban, mint tömött zacskókat, hagyni, hogy szúrós gőzei lenyugtassanak.
Mondhatnám, itt a történet vége. De vajon az ezredes úr története nem ott kezdődik-e, amikor határozottan, erősen és biztosan kiejtette a regény utolsó szavát. Amikor a bennem kavargó szúrós gőzök lenyugtattak és újra az ágyamon hevertem, belesüppedve a levendula illatú párnába, nagyon fáradt voltam. Ismét a kezembe vettem az ezredes úr könyvét, ez volt a legnagyobb próbatétel. És rá figyeltem. Tudtam, hogy meghalt a fia, és ez minden mozdulatában, szavában benne van, de újra ő volt. Talán nem is ő változott, hanem én tettem eleget a parancsának, hogy jobban megérthessem őt. Kifárasztott, ezredes úr, mondtam neki, de tudja mit: minden rendben van. Most már tudom, hogy nem fontos, mi lesz a tejfogakkal, ha a helyükbe lépők nem rághatnak eleget, értem ám, hogy magát nem is ez nyomasztotta. Ha valamiért felelősek vagyunk ezredes úr, azok nem az igaziak, hanem a tejfogak. Addig van időnk elfogadni ezt, amíg mind kihullik. Mondhatnám, úgy alakult, hogy nem a megszokott, elképzelt körülmények között kellett erre rájönnöm, de felesleges volna. Hiszen mi olyan helyein élünk a világnak, ahol ez természetes. Akár a vulkánkitörések és árvizek. Fel kell rá készülni. Hogy ezt lehetetlennek érzem, hogy időnként rámtör a kétségbeesés, már nem ijeszt meg. Tudom, hogy a döntések helyességét nem pillanatokban kell mérni, hanem emberöltőkben, és éppen ezért lehetetlenség volna a felkészülés.
Egyébként ezredes úr, több választ is olvastam mostanában az önhöz is intézett - és addig mit eszünk? - kérdésre. És tíz év leforgása alatt az önhöz hasonló férfiak mindegyike ugyanazt a választ adta, amit ön is: szart. Csak másként fogalmazták meg. Ha már így együtt vagyunk, időnk is van elég, mesélek róluk magának.
Egyikük olyan odaadással ragaszkodik szellemi földrajzához, mint maga a kakasához. Ő azt mondta: mostanában nem az írás, hanem az anyaggyűjtés idejét éljük. Akárha magát hallottam volna, amint a majd-egyszer-kakasviadalra készül. Másikuk azt mondja, furcsa: ahhoz, hogy valami eltűnjön, néha elég, ha behunyjuk szemünket, máskor viszont ki kell nyitnunk. Képmutató és tökéletlen világ ez. És pontosan tudja, mikor van máskor. És tágra nyitott szemmel, érthető tagoltsággal mondja is: szart. A harmadikat, akiről mesélni szeretnék magának, érzem magamhoz a legközelebb. Ő az, aki lágynak is érezhető szavakba, messzi szobákból mindig ugyanarra az egyszeri helyre visszakalandozva mondja ki: most ott vagyunk, ahol megálltunk. (...) sok borzalmat kicseleztem már, de ez különösen kitartóan üldöz és ostromol, mindenféle furcsa és megmagyarázhatatlan helyzetekben álmodom vele. A művelt írók azt mondják, az írás egy kicsit terápia is, így lehet, segít, ha rendezem gondolataimat és megszabadulok e lidércnyomástól. Kikerülhetett volna ez az élmény, de ez az író sorsa. Minden szíven üti, hogy aztán vonszolja magát e csapások súlya alatt.
Látja, ezredes úr, amíg én itt fekszem az ágyamon és magányosan társalgok magával, az első tejfog, fiaink iránti felelősségünkről, nem messze tőlünk írók teszik a dolgukat. Látszólag külön világba merültünk: ők, és mi ketten. Pedig nem így van.
Maguk mindannyian ugyanazt magyarázzák nekem, és én értem is, csak olyan rosszul esik. Nem a nő természete szerint való, hogy kimondja azt az egy, minden keserűséggel teli szót. Minden inkább: ezüstösen fényes párolóedények rakosgatása helyett begyújtani a szenes tűzhelybe, krumplit sütni meleg hamuban, tejeszacskót melegíteni a ruhája alatt, azt hazudni a gyerekeknek, hogy minden rendben lesz, vagy végső esetben sírva elszaladni, és közben mondogatni: azért mégis minden rendben lesz, ez a nő természete szerint való. És rosszul esik nekem - bár az évek múlásával egyre inkább belészokom -, hogy mindezek mellett azt is meg kellene fogalmaznom a magam módján, hogy amit eszünk, szar.
Mert jól tudja, ezredes úr, hogy amint felkeltem az ágyról, megpróbálom majd leírni mindazt, amiről az utóbbi hónapokban beszélgettünk. Egészen onnan, hogy volt egy pillanat, amikor csak arra tudtam figyelni, hogy magának meghalt a fia. És alig lesz erőm hozzá. Pedig onnan kell majd kezdenem.
De befejezni már ott akarom, ahol most vagyok. A maguk kíméletlenül őszinte világához kötni a magam nehezékét, a bennem dübörgő és zajos vízeséssel együtt, amit házam falai tartanak össze. Nem történt változás, hacsak az nem, hogy beláttam: akkor is összetartanak, ha nem vagyok bennük, így aztán nem tehetetlenségből hanem akaratból vagyok köztük.
És nem azért akarom tudni magamban az erőt, hogy kimondjam a valóságunkra jellemző egyetlen szót, hiszen az nem lehet az én tisztem, és különben is: maguk már megtették. Én a szar körül lévő dolgokról akarom a szavaimmal lemosni a bűzt, a döglegyek piszkát (mivel egyikünknek se feladata, hogy a döglegyeket agyoncsapja). Nem tudhatom, mennyire sikerülhet, annyi év óta rakódik. Ha próbálom se önzetlenségből teszem. Erről már beszéltem, végtelenül önző vagyok. Undorodnék, ha megérezném magamon azt a szagot. De jól érti ezt maga, ezredes úr, hiszen annyi időn át dédelgette azt a kakast.
Megért engem. Nem veszíthetünk többet annál, amink van. De súlyos áron, és még akkor se biztos, hogy megtudhatjuk: mi a miénk. Csak várhatjuk a pillanatot, amikor döntenünk kell, hogy kiderülhessen. Akár a Pannón téli regében, amikor Jehova megsúgta a kiválasztottaknak, hogy tiszta libatoll esik majd az égből, de ezt csak ők fogják tudni. És a kiválasztottak, miután megtöltötték zsákjaikat, azt látták, hogy továbbra is hull a libatoll, hát megtöltöttek minden kezük ügyébe kerülőt. És reggelre bizony csak kásás-jeges hó volt a zsákokban, dunyhacihákban, sapkákban. Amikor aztán a legbátrabbak az ég felé fordultak, így szólt az Úr: Szolgáljon ez tanulságul néktek. Ne várjatok az egek urától többet, mint amennyit adhat. Ami pedig az első hullást illeti, az valóban toll volt, de ti a szélbe szórtátok.
Hát így, ezredes úr. Maga segített nekem. Mesélt a veszteségről, a gyászról és a fájdalomról, a kemény, igaz szóig vezető útról, elküldött engem is, hogy visszatérjek, és belássam: nem tehetek mást, csak remélhetem: észreveszem, ha úgy történne, hogy errefelé is esik pehelytoll az égből, és lesz bennem erő, hogy időben zárjam szorosra a zsákom száját.
Az égi toll
Az ezredes úrnak meghalt a fia. Tudtam ezt. Mégis másként kezdtem érezni. Nem az ő magányos szöszmötélését, de a gyerek halálát. Az ezredes úr elvolt magában. Éppen felhúzta a fekete ruháját, hogy elinduljon. Előtte úgy tett a feleségének, mintha még volna otthon elegendő kávé. Hazudott neki. Jól van. Akár egy gyereknek. Rendben van.
De másként kezdtem érezni. Fulladoztam. A tollpárna alulról nyomta a mellemet. Ahogy egyre jobban belesüppedtem, hogy koponyámmal átlyukasszam és az arcomra kerüljön, szélei arccsontomon találkozzanak, süket és vak legyek, csak azt értem el, hogy fulladozni kezdtem. Igaz, nagyméretű tollpárnán feküdtem. A fejem búbjától a hátam egyharmadáig ért. Levendula illatú volt. Apró zacskók hevertek a szekrényeim minden pontján, attól. Hvarról hoztam, amikor évekkel ezelőtt a szigetről a szárazföldre úsztam egy forró délutánon. A számba tömtem a zacskókat, nehogy átnedvesedjenek. Nem vagyok jó úszó. Nehéz volt. Többször fulladni kezdtem. A számat feszítő zacskókból a levendula illata mérgesgőzként járta útját az orromtól a fejemen át a légcsövemig. Addig nem is tudtam, hogy az ember feje csupa lyuk, alagút. Ha szemből lőnek fejbe, tán csodának számít, ha a golyó nem kezd kanyarogni, sétálni? A levendula illata helyett a vér vasszagával fullasztva meg. Lehetséges-e, hogy megfulladjon, akit fejbelőnek?
Az ezredes fia miatt gondolok erre. Mert félredobtam a könyvet, hogy az illatos huzatú párnába süllyesszem a fejem. Nem értettem, mi lett a fia tejfogaival. Az itt-ott kihullott, földbe taposott, tetőre dobott, tán lenyelt és aztán a latrinába került apró fogakkal, ha a helyükbe kerülők nem rághattak eleget. Olyan, akár a cserbenhagyás. A szánkban kinövő első fogak elvégezték a dolgukat, amint kiesnek. Megtanítanak az első veszteségre. Aztán mi következünk. Nem kell mást tennünk, csak időnként felidézni az első kétségbeesést, amikor valami, amit biztosan a miénknek hittünk, elhagyni készül bennünket. Az íny körüli nyálasan sós vért. Miért nem lehetünk képesek erre? Az ezredes felesége figyelmeztette a fiút, kérte, ne menjen, de ő nevetett. Érezhetünk-e felelősséget tőlünk független, mégis rajtunk beteljesülő eseményekért?
Azért úsztam Hvar szigetéről a szárazföldre, mert hetente csak kétszer jött a hajó, és nekem azonnal el kellett mennem. Ilyesmi többször előfordult velem: olyankor érzem, el kell indulnom, amikor semmiféle közlekedési eszköz nincs. Így aztán már többször úsztam, gyalogoltam órákon át. Hogy hazaérjek. Akár a kinti vécébe: zöld ajtaja mögé bújjak, a lyukba akasszam a kapcsot, és kezembe támasztva az arcom, ráüljek. Kényelmetlenül, mert a vécétető fogója a farcsontomba váj. Nincs ebben semmi különös. Babáimat a hűvös betonra helyeztem. Az nekem való volt: belakható. Kintről minden hangot hallottam, megnyugtatóan zajlott az élet. A vécé résein beszűrődő hangok tartották távol a félelmet, hogy nem lesz mindig így.
Amikor halaszthatatlanul indulnom kell, úgy hiszem, veszélybe kerültek a zajok, neszek, hangok. És meg kell bizonyosodnom az ellenkezőjéről. Önzésből. Mert megbántódtam és vigaszra vágyom. Haza kell mennem. Ahogy a hűvös tengerben úsztam, számban a zacskókkal, amelyekre szükségem volt, hogy beillatosítsam velük a szekrényeimet, a kinti vécé helyébe lépett házamat, úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van. És valóban. Mert a helyes döntésekben benne a megoldás. Vidám kedvű, a selymes bortól síkosan éneklő férfiak vettek csónakjukba és vittek a szárazföldre. Keskeny fehér házba mentünk, amelynek konyhájában sokan voltak, a tengerparton ez így van, szobáikban nyaralók tanyáznak. Ruhát adtak és telefonálhattam: a pénzem Hvaron hagytam, csak levendulával töltött zacskókat hoztam magammal. Három napon át laktam egy apró szobában, a vidám kedvű férfiak egyikének két lányával. Őszibarackot reggeliztem és kávét ittam velük. Kikísértek a vasútállomásra. Csak ott kérdezték meg, óvatosan végigsimítva a tengerpart ellenében is fehéren világító karomon, miért.
Lyukat vájok a párnába, a tollak égetik a hajszálaimat. Egyforma bűzük lesz, ha lángra kapnak. A súrlódás ereje tüzet is okozhat. Meg kell értenem, milyen volt az ezredes lelőtt fia, hogy megtudjam: mit érzett, amikor a golyó átjárta. Gondolt-e arra, hogy elveszít valamit. Mint megszabadulni az első tejfogtól, olyan lehet elválni az élettől. Akárha a természet ellen, holott mégsem.
Amikor hazaértem, nem vontak felelősségre, magamtól meséltem el: a kinti vécébe zárkóztam, amikor az első tejfogam már annyira lötyögött, hogy körbe tudtam csavarni, a sós vért szopogatva, az egyre gyűlő nyálat nyeldesve, iszonyú félelemmel: az első alkalom volt, hogy elveszítek valamit, ami az enyém. A számból, legismerősebb belső részemből. Csak az nyugtatott meg, hogy odakintről behallatszottak a délutáni kávézás előkészületei, és szólongatni kezdtetek: vár a barack.
Tudtam, hogy bármennyire is szeretnek, pontosan nem érthetik meg, amit elmondtam. Magam se értettem, csak abban voltam biztos, hogy mindenáron el kellett jönnöm, mert veszélybe került a biztonságom, a zajok és hangok, az életem. Mint elveszíteni az első tejfogam. Miért kellene elfeledkeznem arról a félelemről? Miért kellene szégyellnem ezt a nevetséges összehasonlítást? Ha így van, azt se bánom, de nem maradok.
Akkor, a tenger felé indulva, már nem csak a szám volt az egyetlen belső részem, amit ismertem. És tudtam, egyszer majd ugyanolyan kibírhatatlan fájdalmat fogok érezni, ha az ahhoz tartozót veszítem el, mint azon a nyári délutánon a vécében, a fogam csavargatva, és azt is tudtam: nem most történik.
Én nem az ezredesről akarok tudni. Nekem fáj, ahogyan megeteti a fia nevelte kakast. De a párna nem segít. Belészorított, hozzátapadt fejem nem képzelheti másként a történetet. És ezt nem tudom elviselni.
Sokszor mondtam ki, nem tudom elviselni. Hvaron és más helyeken is. Olyankor elindultam, hazamentem. De soha nem hittem volna, amikor valóban megtörténik, ellenkezőleg kell tennem, otthonról kell elindulnom.
Rossz pillanatban kezdtem újraolvasni a könyvet. De úgy emlékeztem, a kilátástalan történetben a mondatok erővel bírnak. Nem emlékeztem tévesen. Csak az adott pillanatban nem tudtam a mondatokra figyelni. Honnan tudhattam volna, hogy ilyesmi is előfordulhat: a megélt kilátástalanságban a mondatok nem segítenek. Egyre csak a meg nem írt felé terelik a gondolatokat. Az ezredes meghalt fia felé. Azt akartam, mert a házam már nem lehetett az, ez a könyv legyen a kinti vécém. Mondatai a magamra húzható, zárható zöld ajtó. De leragadtam annál a sornál, hogy Agustín most már halott volt, és a moly tönkretette a csillogó selyemszövetet. És egyre csak az ínyembe ragadó, a körkörös csavarás ellenére is kapaszkodó tejfogam járt az eszemben, az elvesztése okozta félelem, a kinti zajok és neszek, hangok adta nyugalom.
Akár egy baljós jel, olyan volt kezemben a könyv. Félredobtam és a fejem a párnába fúrtam. Lassan ereszkedett le a sötétség. Az is ismeretlen volt. Mert a lámpát csak akkor lehetett felkapcsolni, ha biztos volt, nem szűrődik ki fény. Megírta az újság, olvasható volt a helyi tévé teletextjén. Könyvet tartani baljós jelnek, amikor a valósághoz kell időben és tévedhetetlenül alkalmazkodni, butaság. De velem még soha nem fordult elő ilyen. Soha nem féltem attól, hogy az idő, amiben meghozok egy döntést, tévedés, amiként az abból következő alkalmazkodás is: helyrehozhatatlan tévedés lehet. És történhetnek visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan dolgok. Amikor kevés, nevetségesen apró a bennem lévő erő.
Nem foglalkozhattam tovább az ezredessel. Belémköltözött a csoszogása, szöszmötölése. Gyásza. Tehetetlensége, amellyel átvonszolta magát a napokon. Tudtam, nem akkor szabadulok meg ettől az érzéstől, ha félredobom a könyvet, nem segít ha a fülembe erőszakosan dörömbölő zajok elől a párnába süppedek. El kell mennem.
Halaszthatatlanul indulnom kell, mert azok a zajok, neszek és hangok kerültek veszélybe, amelyek már nem az enyémek, amelyekkel már olyasvalakinek tartozom, akinek éppen lötyögni kezdett az első tejfoga.
Minden érzésem ellenére kellett döntenem. Mérlegelhetném. De miért tenném? És ha mégis, mit mondhatnék? Csak azt, hogy volt egy pillanat, amelyben nem tudtam elviselni, hogy az ezredes úrnak meghalt a fia. És szétfeszített a fájdalma és már nem találtam menedéket a mondatokban és féltem, rettenetesen féltem, hogy elveszíthetek valamit, ami nem is az enyém, de belőlem van, hozzám tartozik.
Mindig is könnyű dolgom volt. Csak be kellett menni a kinti vécébe, hogy halljam a réseken beszűrődő zajokat, neszeket, hangokat, csak meg kellett érintenem tenyeremmel a vécé meleg falát. Csak úsznom kellett vagy gyalogolni, hogy hazaérjek, hogy tenyeremmel megérintsem a ház falát, hogy lefeküdjek a szobában, és hallgassam az ismerős zajokat.
De most nem. Most minden a visszájára fordult. Akárha a szárazföldről kellett volna Hvarra úsznom.
Azt kérdezte tőlem az ezredes, felnőttem-e ehhez. Nem tudtam volna vitatkozni vele. Eszembe jutott, amikor a felesége azt mondta, ha január harmadikán itthon marad, nem gyűlt volna meg a baja, és ő lágyan fektette vissza a párnára, megtörölte az asszony homlokát. Hogyan is vitatkozhattam volna vele, amikor ő vigaszt tudott nyújtani a maga baja mellett. Erős volt.
Elidőztem annál a mondatnál, hogy nem gyűlik meg a baja. Ebből sejthettem volna, hogy talán kevés az önuralmam. Képtelen vagyok a nyugodt, visszafogott megfogalmazásokra, ekképpen az ilyen cselekedetekre is. Mintha örökké vízesés zuhogna bennem. Csillapítatlan erejű. Azért kellenek tenyérrel megérinthető falak körém. Összefognak engem. A zajok és neszek, az ismerős hangok megnyugtatnak. Talán mérlegelhettem volna. Mint az ezredes felesége, amikor beszélni kezdett. De talán ez is téves megállapítás. Mert lehet, hogy szavai önuralomról tanúskodtak, de a kakast megölette volna. Éppen azért, amiért az ezredes meg nem.
Mindenki a maga módján tartja magában emlékeit. És ha mérlegel is, nem mondja ki. Akkor se, ha másik legismerősebb belső részéből veszít el valamit. Nyálas vér nélkül.
Nem kellett úsznom, levendula illatú zacskókkal se tömtem teli a szám, igaz, nem is hazafelé igyekeztem. Csak el. Mint a legszélesebben hömpölygő orosz regények hőseiben a lemondás, úgy kanyargott előttem az út. De nekem nem volt annyi időm, hogy azokhoz a hősökhöz méltón éljem meg ezt. Bennem nem hömpölygött. A fejem alagútjaiban zakatolt és lüktetett. Izzadt a fejem. A tarkóm körül leginkább. Ennél sokkal rosszabb is lehetne, tudtam jól. Arra gondolok, hogy repülővel alig két órányi távolságra tőlem ugyanilyen nők gyalogolhattak tenyerükben egy izzadt kézzel - talán ők is rácsodálkoztak, akár a legszebb élményre, ajándékra, mennyit nőtt az a kéz az elmúlt hetekben -, és bármikor bezárhatták őket, lezárhatták valami sötét és vizes helyre, hogy néhány nap vagy hét után, amikor hajuk az undortól legvizesebben tapad a tarkójukhoz. Vannak befejezhetetlen mondatok.
Amikor másként kezdtem érezni, hogy az ezredes úrnak meghalt a fia, nem ilyesmitől féltem. Most sem emiatt nem hazafelé gyalogolok, csak el. És tudom, most már tudom, hogy nem döntéseink szerint éljük az életünket, az magától, tőlünk függetlenül történik. Gyalogolhatok napokon át, akkor se járhatom ki magamból azt, amiről nem tudom, mikor kezdődik. Ez egyszerűen csak így van. De el kell fogadni. Tartogatni a szájban, mint tömött zacskókat, hagyni, hogy szúrós gőzei lenyugtassanak.
Mondhatnám, itt a történet vége. De vajon az ezredes úr története nem ott kezdődik-e, amikor határozottan, erősen és biztosan kiejtette a regény utolsó szavát. Amikor a bennem kavargó szúrós gőzök lenyugtattak és újra az ágyamon hevertem, belesüppedve a levendula illatú párnába, nagyon fáradt voltam. Ismét a kezembe vettem az ezredes úr könyvét, ez volt a legnagyobb próbatétel. És rá figyeltem. Tudtam, hogy meghalt a fia, és ez minden mozdulatában, szavában benne van, de újra ő volt. Talán nem is ő változott, hanem én tettem eleget a parancsának, hogy jobban megérthessem őt. Kifárasztott, ezredes úr, mondtam neki, de tudja mit: minden rendben van. Most már tudom, hogy nem fontos, mi lesz a tejfogakkal, ha a helyükbe lépők nem rághatnak eleget, értem ám, hogy magát nem is ez nyomasztotta. Ha valamiért felelősek vagyunk ezredes úr, azok nem az igaziak, hanem a tejfogak. Addig van időnk elfogadni ezt, amíg mind kihullik. Mondhatnám, úgy alakult, hogy nem a megszokott, elképzelt körülmények között kellett erre rájönnöm, de felesleges volna. Hiszen mi olyan helyein élünk a világnak, ahol ez természetes. Akár a vulkánkitörések és árvizek. Fel kell rá készülni. Hogy ezt lehetetlennek érzem, hogy időnként rámtör a kétségbeesés, már nem ijeszt meg. Tudom, hogy a döntések helyességét nem pillanatokban kell mérni, hanem emberöltőkben, és éppen ezért lehetetlenség volna a felkészülés.
Egyébként ezredes úr, több választ is olvastam mostanában az önhöz is intézett - és addig mit eszünk? - kérdésre. És tíz év leforgása alatt az önhöz hasonló férfiak mindegyike ugyanazt a választ adta, amit ön is: szart. Csak másként fogalmazták meg. Ha már így együtt vagyunk, időnk is van elég, mesélek róluk magának.
Egyikük olyan odaadással ragaszkodik szellemi földrajzához, mint maga a kakasához. Ő azt mondta: mostanában nem az írás, hanem az anyaggyűjtés idejét éljük. Akárha magát hallottam volna, amint a majd-egyszer-kakasviadalra készül. Másikuk azt mondja, furcsa: ahhoz, hogy valami eltűnjön, néha elég, ha behunyjuk szemünket, máskor viszont ki kell nyitnunk. Képmutató és tökéletlen világ ez. És pontosan tudja, mikor van máskor. És tágra nyitott szemmel, érthető tagoltsággal mondja is: szart. A harmadikat, akiről mesélni szeretnék magának, érzem magamhoz a legközelebb. Ő az, aki lágynak is érezhető szavakba, messzi szobákból mindig ugyanarra az egyszeri helyre visszakalandozva mondja ki: most ott vagyunk, ahol megálltunk. (...) sok borzalmat kicseleztem már, de ez különösen kitartóan üldöz és ostromol, mindenféle furcsa és megmagyarázhatatlan helyzetekben álmodom vele. A művelt írók azt mondják, az írás egy kicsit terápia is, így lehet, segít, ha rendezem gondolataimat és megszabadulok e lidércnyomástól. Kikerülhetett volna ez az élmény, de ez az író sorsa. Minden szíven üti, hogy aztán vonszolja magát e csapások súlya alatt.
Látja, ezredes úr, amíg én itt fekszem az ágyamon és magányosan társalgok magával, az első tejfog, fiaink iránti felelősségünkről, nem messze tőlünk írók teszik a dolgukat. Látszólag külön világba merültünk: ők, és mi ketten. Pedig nem így van.
Maguk mindannyian ugyanazt magyarázzák nekem, és én értem is, csak olyan rosszul esik. Nem a nő természete szerint való, hogy kimondja azt az egy, minden keserűséggel teli szót. Minden inkább: ezüstösen fényes párolóedények rakosgatása helyett begyújtani a szenes tűzhelybe, krumplit sütni meleg hamuban, tejeszacskót melegíteni a ruhája alatt, azt hazudni a gyerekeknek, hogy minden rendben lesz, vagy végső esetben sírva elszaladni, és közben mondogatni: azért mégis minden rendben lesz, ez a nő természete szerint való. És rosszul esik nekem - bár az évek múlásával egyre inkább belészokom -, hogy mindezek mellett azt is meg kellene fogalmaznom a magam módján, hogy amit eszünk, szar.
Mert jól tudja, ezredes úr, hogy amint felkeltem az ágyról, megpróbálom majd leírni mindazt, amiről az utóbbi hónapokban beszélgettünk. Egészen onnan, hogy volt egy pillanat, amikor csak arra tudtam figyelni, hogy magának meghalt a fia. És alig lesz erőm hozzá. Pedig onnan kell majd kezdenem.
De befejezni már ott akarom, ahol most vagyok. A maguk kíméletlenül őszinte világához kötni a magam nehezékét, a bennem dübörgő és zajos vízeséssel együtt, amit házam falai tartanak össze. Nem történt változás, hacsak az nem, hogy beláttam: akkor is összetartanak, ha nem vagyok bennük, így aztán nem tehetetlenségből hanem akaratból vagyok köztük.
És nem azért akarom tudni magamban az erőt, hogy kimondjam a valóságunkra jellemző egyetlen szót, hiszen az nem lehet az én tisztem, és különben is: maguk már megtették. Én a szar körül lévő dolgokról akarom a szavaimmal lemosni a bűzt, a döglegyek piszkát (mivel egyikünknek se feladata, hogy a döglegyeket agyoncsapja). Nem tudhatom, mennyire sikerülhet, annyi év óta rakódik. Ha próbálom se önzetlenségből teszem. Erről már beszéltem, végtelenül önző vagyok. Undorodnék, ha megérezném magamon azt a szagot. De jól érti ezt maga, ezredes úr, hiszen annyi időn át dédelgette azt a kakast.
Megért engem. Nem veszíthetünk többet annál, amink van. De súlyos áron, és még akkor se biztos, hogy megtudhatjuk: mi a miénk. Csak várhatjuk a pillanatot, amikor döntenünk kell, hogy kiderülhessen. Akár a Pannón téli regében, amikor Jehova megsúgta a kiválasztottaknak, hogy tiszta libatoll esik majd az égből, de ezt csak ők fogják tudni. És a kiválasztottak, miután megtöltötték zsákjaikat, azt látták, hogy továbbra is hull a libatoll, hát megtöltöttek minden kezük ügyébe kerülőt. És reggelre bizony csak kásás-jeges hó volt a zsákokban, dunyhacihákban, sapkákban. Amikor aztán a legbátrabbak az ég felé fordultak, így szólt az Úr: Szolgáljon ez tanulságul néktek. Ne várjatok az egek urától többet, mint amennyit adhat. Ami pedig az első hullást illeti, az valóban toll volt, de ti a szélbe szórtátok.
Hát így, ezredes úr. Maga segített nekem. Mesélt a veszteségről, a gyászról és a fájdalomról, a kemény, igaz szóig vezető útról, elküldött engem is, hogy visszatérjek, és belássam: nem tehetek mást, csak remélhetem: észreveszem, ha úgy történne, hogy errefelé is esik pehelytoll az égből, és lesz bennem erő, hogy időben zárjam szorosra a zsákom száját.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#189
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 27. 14:20
Lovas Ildikó
Miért nem, Uram?
Budapesti és veszprémi barátaimnak 1999. májusában
Ülök egy szobában, ez újabban különleges élmény, így harmincon túl igazán nem számítottam erre, pontosabban nem erre számítottam, a szobámban ülni, az volt a megszokott, de meg nem unható eseménye az életemnek, amelyhez minden reggel felébredtem: megpróbálom fejben lemérni, hány lépés volt a konyháig, a tűzhelyig, a vízforralásig; talán tíz. Tele vagyok hibákkal, az agyam rekeszei megbízhatatlan és hiányos információkat tárolnak csak a helyiségekről, amelyek a szobámhoz bizonyos mennyiségű lépésekkel kapcsolódnak, a kiszámíthatóság és bizonyosság, amelyre a nőnek különösen szüksége van, és amelyet a szobája sokkal inkább jelent, mint például a társa, szóval a kiszámíthatóság és bizonyosság valamiféle lebegő könnyzsák lett, megbízhatatlan és hiányos információkkal.
Ülök egy szobában, megnyugtató: a számítógép ugyanúgy működik, a szék a fenekem alatt finoman megmelegszik, és kávét is ihatok, ha megkívánom: ezt nevezik otthonnak. Ami ugyan nem a sajátom, de az emberek, akikkel találkozom benne, és akik lehetővé tették, hogy a fenekem a székhez formálódjon, azzá teszik számomra is: kulcsom van és elmentem hajat vágatni. Később az utca - környék? - legfontosabb kávézójában üldögélünk, ismernek, már többször telefonáltam és hagytam ott üzenetet a fenekem alatt kellemesen melegedő szék tulajdonosainak, "majd jövök", meg "gondolok rátok és hívjatok föl", ilyesmiket. Egy igazi kovács is jár oda, kezeiben szikrát vet a pohár, hatalmas hasa lovakat teper maga alá, csak bámulom, "m'ért nem vagy oviban?" kérdezi a fiamat, "mert most nincs ovi" válaszol az egyik hős, akivel lakom. "Ja, ők is onnan.?" De semmi több, hálás vagyok ezért, tovább hömpölyögnek a mondatok, és én boldog vagyok, emberszagú ez a napom. A gyerek hirtelen lecsusszan a bárszékről, megindul kifelé: "csak az ajtóig, Tamás", szólnak utána nevelői, oktatói, fejét simogató és a lelkem belakó barátaim, "jó, csak lássam az eget, a gépek miatt", veti oda, és megy, öt lépés az ajtó, dolga van, siet, szemében remegnek hihetetlen dörrenések.
Nem volt nekem semmi bajom, nem bántott senki, nem vagyok menekült, igaz, turista se, a cipőm nem huszonötezret ér, és nem angolul rendelek, micsoda előny, ha olyan országa van az embernek, ahol már negyven éve angol a tanulásra előírt idegen nyelv, nem is rendelek, csak sétálok, megyek, talpam alatt kopik el Budapest. Mondom, bajom semmi nem volt, vettem huszonöt kiló lisztet, tizenöt kiló cukrot, hat kiló mosóport és egy kiló kávét, húst is kellene, de mennyit, erről kérdeztem anyámat, azt mondta, ha nem lesz áram, kárba vész, majd kialakul. A szirénázás csak egy perc, a várakozás egy-másfél óra, nem lesz semmi baj, nem lesz, mondom a gyereknek, de kerekül a szeme, tán nem azt akarod mondani, hogy gumibombák esnek, ha esnek? Válaszolok, ne húzd le a zoknid, úgy bújj ágyba.
Nem volt semmi bajom, az egész városnak remegett a gyomra, a kollektív érzés eufóriássá teszi az embert, viccelődéssel múlik az idő. Amikor romba dőlt az a két ház, huszonöt-harminc méterre a szüleimétől - náluk hagytam a gyereket, hogy ott biztonságosabb -, és hullámosak lettek a tetők, mintha hirtelen folyóval gazdagodott volna a város, bolond, cseréphullámokkal verdeső folyóval, nem gondolkodtam, biztos voltam abban, hogy erősebb vagyok, és elmentem a nyomdába, hogy megbeszéljem az áttördelt, immár nem egy, hanem két hónapra szóló folyóiratszám nyomdába adásának idejét.
Vasárnap éjjel, a két robbanást alig öt perccel előzte meg a sziréna. A gyerek először a sárga pisztolyát akarta megkeresni, hogy megvédjen bennünket, félni csak később kezdett: én szívesen meghalok, ha úgy rendeli az Isten, csak gyorsan történjen, mondta, és ezzel a mondattal már nem bírtam el, nem elég kicsi, hogy elhiggye: csak az ég zörög, nem elég nagy, hogy elküldjem; nem elég, nem elég. Valami nem elég, valami túl sok. Az én erőm, a híres anyai védelmező ölelés nem elég, a felelősség túl sok.
A következő éjszakát az asztal alatt töltöttük, a tévé folyamatosan kiírta, hogy így kell cselekedni, ablakot kinyitni, függönyt félrehúzni, gázt, vizet elzárni, és az ajtófélfák közé állni vagy az asztal alá bújni. Beburkolóztunk a plédekbe, és amíg a gépeket hallgattuk, ahogy terhesen - vemhes madarak, kakukkok, gyerekeiket mások fészkébe pottyantják - elhúznak fölöttünk, beszélgettünk: elmeséltem, amit mindig is szeretett volna hallani, a születése történetét, azt a hideg januári reggelt.
A pauszokat elvittem a nyomdába, de nem voltak ott a nyomdászok. Délután elmentem a vasútállomásra, mi újság a közlekedéssel, gondoltam, tájékozódom. Aztán már robogott a vonat, és a gyerek nem akart szólni hozzám, egészen Veszprémig hallgatott, pedig különben be nem áll a szája, együtt kell maradnia a családnak, mondta végül.
Azóta ülök egy szobában, különleges élmény, megsimogatom a falakat, kiismerem a tűzhelyeket, testem szokja az ágyakat. Mert nem ugyanazon a helyen ülök a szobában, meg kell mondanom. Most éppen itt, a kovács és barátaim törzshelyétől öt percre fekvő kávézó fölött ülök, három emelet magasságban. Azért jöttem ide, hogy a Keletiből tovább induljak, talán gyertyát kellene venni meg kávét, elemes rádiót és csokit, de aztán az utcán elhúzott egy tűzoltókocsi vadul szirénázva, és a gyerek rohant az ablakhoz, úgy nyúltunk utána, az eget akarta megnézni, mert nem hisz nekünk. Így aztán a Keleti helyett a telefonfülke felé mentem, mert nem jól van az, hogy a gyerekek nem az aszfalton keresik a zaj forrását, hanem az égben.
Történetet akartam mesélni, azért ültem a géphez, a szomszéd házban dobolni kezdett valaki, gyakorolni, mindig ugyanazt, pergő kézzel, úgy képzeltem, gondoltam beszédbe elegyedem vele, ő ott üti a ritmust én meg itt a billentyűzetet, akárha szomszédok lennénk, ha csak rövid időre is, májusi délelőtt Budapesten, pöttyös-könyvek jutottak eszembe, azoknak volt olyan fénye bennem, mint amilyen most beárad az ablakon, azt hiszem, valami remegő történetet szerettem volna elmondani, de nem megy. Miért nem, Uram?
A szavak a saját akaratuk szerint formálnak szúrós, fájó mondatokat, jelen idejű tényeket sorolnak, pedig ettől mindig ódzkodtam, a távolságtartás nagyon fontos, honnan írhatnám le, amit gondolok, amikor még nem is gondolom, csak érzem. De most nincs idő arra, hogy megvárjam, kivárjam: gondolatok legyenek az érzésekből, mert már nincs is idő. Az időhöz emlékek kellenek és tervek, miként a történethez érzésből formált gondolatok. Bizonyosság.
A történethez bizonyosság kell, nem elég a különleges élmény: ülök egy szobában. Mert valójában a fenekem nem formálódik a székhez, a kávé nem esik jól, és a kávéház adta jóérzéstől, az emberszagú naptól sírnom kellett, a májusi délelőtt pöttyös-könyvbeli fénye pedig nem az enyém. Az átmenetiség szigorú jelenbe kényszerít, pénzszámolásba és híradónézésbe, ugrásra kész állattá silányít, időt vesztett árnnyá alakít: történetté tesz, amit mások írnak, meglehetősen silány forgatókönyvek szerint a '70-es évek partizánfilmjei és a '80-as évek rambófilmjei között ingadozva.
Remegő történet helyett ügyetlen statisztaként magam remegek, azzal az egyetlen bizonyossággal, hogy minden döntésem rossz, mert a jó döntések ideje vagy elmúlt, vagy még nem következett el, de ahhoz, hogy ezt megtudjam, időre volna szükségem, ami nincs, nincs, csak érzések vannak, ilyenek, amiket itt leírtam, miközben a szomszédban a dobos már abbahagyta a gyakorlást, érzések, amelyek jelen ideje hányingert okoz, akárcsak a félelem, az igazi, semmivel össze nem téveszthető félelem, ezt is mostanában tapasztaltam meg, azelőtt csak filmen láttam, hogy a nagy megrázkódtatások után a hős egy fa mögé rohan, hogy viszontlássa gyomra tartalmát, de most már én is tudom, hogy ez valóságos dolog, csak éppen úgy tudtam meg, hogy statiszta lettem olyasmiben, ami úgy valóság, hogy teljességgel filmszerű.
Ha már így együtt vagyunk, benne ebben a számomra szokatlan szövegben, nem az időtlenség, de azt időnélküliség állapotában, akkor azt is elmondom, hogyan kerültem ebbe a szobába, hol éppen ülök. Csak odateszem a vizet a kávénak.
Azt hiszem, hogy ez mégiscsak egy történet, csak a koordinátái hiányoznak, azokhoz meg a távolság, a koordinátákat, az idő- és térbeli behatárolódást a gondolatok adják, de azokat most az érzések helyettesítik, van ilyen.
Egy gyerekről szól a történet, egy kedves, huszonegy-két éves lányról, akit a szülei Belgrádból küldtek el, a barátaikhoz indult volna Belgiumba, de mert a vízum megszerzése sok időt vesz igénybe, oda került, abban a szobába, ahol akkoriban én is voltam, székről-székre ültünk, elmesélte a túlélésre gyártott legújabb vicceket, és őt is furdalta a lelkiismerete, ha nevetett valamin, a vendéglátó megmutatta az ágyát, a fürdőszobát, a hűtőszekrényt és a könyvespolcot. Annál, hogy ott van, semmi nem lehetett természetesebb, ha a testvére nem fiú volna, vagy tizenhat évnél fiatalabb, bizonyára ő is ott lett volna. Vannak pillanatok, amikor olyan dolgokért kell tenni valamit, ami a hétköznapokban a legtermészetesebb: a gyerekek biztonságáért.
A történet ennek a számomra egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen ténynek a szertefoszlásáról szól. Talán a bizonyosság hiányát is ide vezetném vissza, ha akkor írnám ezt a szöveget, amikor már a gondolatok uralkodnak bennem az érzések helyett, mindegy, az időnélküliség okán ez csak itt és most derült ki. És talán azért sietek majd le nemsokára a kávézóba, emberszagot szimatolni, mert ott egyértelműnek tekintették a jelenlétemet, a gyerekemmel való megjelenésemet, amiként ebben a szobában is, nem magam, de őmiatta. Nem kellemes együttlétről, időmúlatásról van szó ezekben a napokban, barátkozásról, merengésről a barackpálinka fölött egy írótárssal, aki éppen anya, inkább egy gyerek fejének megsimogatásáról, hatéves energiáinak elviseléséről.
Amiként erről volt szó egy hónappal ezelőtt is egy késő éjszakába nyúló beszélgetés alkalmával is, amikor két, szinte idegen ember számon kérte rajtam a reggelre tervezett (és végrehajtott, igen, akkor nem haboztam, tétováztam) utazásomat, nem értették, hogyan vagyok képes menni, busszal, vonattal, stoppal, de hazamenni. Most, hogy már asztal alatt is éjszakáztam, és elmeséltem a sokkal későbbre tartogatott történetet egy hideg, januári reggelről, úgy hiszem, igazuk volt.
Erre a kedves huszonéves lányra gondoltam, amikor a szomszédban gyakorolni kezdett a dobos, arra a félszeg mozdulatra, ahogyan leül a székre, ahogyan magam is leülök a székre. Ülök egy szobában. És nem vagyok. Mert nem vagyok alkalmas különleges élmények befogadására.
Miért nem, Uram?
És ha nem, akkor miért kell csinálnom mégis?
Talán mert nem azon a januári reggelen, de anya lettem, egy partizán- és rambófilm forgatókönyvének kereszteződésében megszültem a saját anyaságom, miközben a félelemtől, a semmivel össze nem téveszthető érzéstől hányinger szorítja a gyomrom, és lassan eltűnök, nem leszek.
Miért nem, Uram?
Budapesti és veszprémi barátaimnak 1999. májusában
Ülök egy szobában, ez újabban különleges élmény, így harmincon túl igazán nem számítottam erre, pontosabban nem erre számítottam, a szobámban ülni, az volt a megszokott, de meg nem unható eseménye az életemnek, amelyhez minden reggel felébredtem: megpróbálom fejben lemérni, hány lépés volt a konyháig, a tűzhelyig, a vízforralásig; talán tíz. Tele vagyok hibákkal, az agyam rekeszei megbízhatatlan és hiányos információkat tárolnak csak a helyiségekről, amelyek a szobámhoz bizonyos mennyiségű lépésekkel kapcsolódnak, a kiszámíthatóság és bizonyosság, amelyre a nőnek különösen szüksége van, és amelyet a szobája sokkal inkább jelent, mint például a társa, szóval a kiszámíthatóság és bizonyosság valamiféle lebegő könnyzsák lett, megbízhatatlan és hiányos információkkal.
Ülök egy szobában, megnyugtató: a számítógép ugyanúgy működik, a szék a fenekem alatt finoman megmelegszik, és kávét is ihatok, ha megkívánom: ezt nevezik otthonnak. Ami ugyan nem a sajátom, de az emberek, akikkel találkozom benne, és akik lehetővé tették, hogy a fenekem a székhez formálódjon, azzá teszik számomra is: kulcsom van és elmentem hajat vágatni. Később az utca - környék? - legfontosabb kávézójában üldögélünk, ismernek, már többször telefonáltam és hagytam ott üzenetet a fenekem alatt kellemesen melegedő szék tulajdonosainak, "majd jövök", meg "gondolok rátok és hívjatok föl", ilyesmiket. Egy igazi kovács is jár oda, kezeiben szikrát vet a pohár, hatalmas hasa lovakat teper maga alá, csak bámulom, "m'ért nem vagy oviban?" kérdezi a fiamat, "mert most nincs ovi" válaszol az egyik hős, akivel lakom. "Ja, ők is onnan.?" De semmi több, hálás vagyok ezért, tovább hömpölyögnek a mondatok, és én boldog vagyok, emberszagú ez a napom. A gyerek hirtelen lecsusszan a bárszékről, megindul kifelé: "csak az ajtóig, Tamás", szólnak utána nevelői, oktatói, fejét simogató és a lelkem belakó barátaim, "jó, csak lássam az eget, a gépek miatt", veti oda, és megy, öt lépés az ajtó, dolga van, siet, szemében remegnek hihetetlen dörrenések.
Nem volt nekem semmi bajom, nem bántott senki, nem vagyok menekült, igaz, turista se, a cipőm nem huszonötezret ér, és nem angolul rendelek, micsoda előny, ha olyan országa van az embernek, ahol már negyven éve angol a tanulásra előírt idegen nyelv, nem is rendelek, csak sétálok, megyek, talpam alatt kopik el Budapest. Mondom, bajom semmi nem volt, vettem huszonöt kiló lisztet, tizenöt kiló cukrot, hat kiló mosóport és egy kiló kávét, húst is kellene, de mennyit, erről kérdeztem anyámat, azt mondta, ha nem lesz áram, kárba vész, majd kialakul. A szirénázás csak egy perc, a várakozás egy-másfél óra, nem lesz semmi baj, nem lesz, mondom a gyereknek, de kerekül a szeme, tán nem azt akarod mondani, hogy gumibombák esnek, ha esnek? Válaszolok, ne húzd le a zoknid, úgy bújj ágyba.
Nem volt semmi bajom, az egész városnak remegett a gyomra, a kollektív érzés eufóriássá teszi az embert, viccelődéssel múlik az idő. Amikor romba dőlt az a két ház, huszonöt-harminc méterre a szüleimétől - náluk hagytam a gyereket, hogy ott biztonságosabb -, és hullámosak lettek a tetők, mintha hirtelen folyóval gazdagodott volna a város, bolond, cseréphullámokkal verdeső folyóval, nem gondolkodtam, biztos voltam abban, hogy erősebb vagyok, és elmentem a nyomdába, hogy megbeszéljem az áttördelt, immár nem egy, hanem két hónapra szóló folyóiratszám nyomdába adásának idejét.
Vasárnap éjjel, a két robbanást alig öt perccel előzte meg a sziréna. A gyerek először a sárga pisztolyát akarta megkeresni, hogy megvédjen bennünket, félni csak később kezdett: én szívesen meghalok, ha úgy rendeli az Isten, csak gyorsan történjen, mondta, és ezzel a mondattal már nem bírtam el, nem elég kicsi, hogy elhiggye: csak az ég zörög, nem elég nagy, hogy elküldjem; nem elég, nem elég. Valami nem elég, valami túl sok. Az én erőm, a híres anyai védelmező ölelés nem elég, a felelősség túl sok.
A következő éjszakát az asztal alatt töltöttük, a tévé folyamatosan kiírta, hogy így kell cselekedni, ablakot kinyitni, függönyt félrehúzni, gázt, vizet elzárni, és az ajtófélfák közé állni vagy az asztal alá bújni. Beburkolóztunk a plédekbe, és amíg a gépeket hallgattuk, ahogy terhesen - vemhes madarak, kakukkok, gyerekeiket mások fészkébe pottyantják - elhúznak fölöttünk, beszélgettünk: elmeséltem, amit mindig is szeretett volna hallani, a születése történetét, azt a hideg januári reggelt.
A pauszokat elvittem a nyomdába, de nem voltak ott a nyomdászok. Délután elmentem a vasútállomásra, mi újság a közlekedéssel, gondoltam, tájékozódom. Aztán már robogott a vonat, és a gyerek nem akart szólni hozzám, egészen Veszprémig hallgatott, pedig különben be nem áll a szája, együtt kell maradnia a családnak, mondta végül.
Azóta ülök egy szobában, különleges élmény, megsimogatom a falakat, kiismerem a tűzhelyeket, testem szokja az ágyakat. Mert nem ugyanazon a helyen ülök a szobában, meg kell mondanom. Most éppen itt, a kovács és barátaim törzshelyétől öt percre fekvő kávézó fölött ülök, három emelet magasságban. Azért jöttem ide, hogy a Keletiből tovább induljak, talán gyertyát kellene venni meg kávét, elemes rádiót és csokit, de aztán az utcán elhúzott egy tűzoltókocsi vadul szirénázva, és a gyerek rohant az ablakhoz, úgy nyúltunk utána, az eget akarta megnézni, mert nem hisz nekünk. Így aztán a Keleti helyett a telefonfülke felé mentem, mert nem jól van az, hogy a gyerekek nem az aszfalton keresik a zaj forrását, hanem az égben.
Történetet akartam mesélni, azért ültem a géphez, a szomszéd házban dobolni kezdett valaki, gyakorolni, mindig ugyanazt, pergő kézzel, úgy képzeltem, gondoltam beszédbe elegyedem vele, ő ott üti a ritmust én meg itt a billentyűzetet, akárha szomszédok lennénk, ha csak rövid időre is, májusi délelőtt Budapesten, pöttyös-könyvek jutottak eszembe, azoknak volt olyan fénye bennem, mint amilyen most beárad az ablakon, azt hiszem, valami remegő történetet szerettem volna elmondani, de nem megy. Miért nem, Uram?
A szavak a saját akaratuk szerint formálnak szúrós, fájó mondatokat, jelen idejű tényeket sorolnak, pedig ettől mindig ódzkodtam, a távolságtartás nagyon fontos, honnan írhatnám le, amit gondolok, amikor még nem is gondolom, csak érzem. De most nincs idő arra, hogy megvárjam, kivárjam: gondolatok legyenek az érzésekből, mert már nincs is idő. Az időhöz emlékek kellenek és tervek, miként a történethez érzésből formált gondolatok. Bizonyosság.
A történethez bizonyosság kell, nem elég a különleges élmény: ülök egy szobában. Mert valójában a fenekem nem formálódik a székhez, a kávé nem esik jól, és a kávéház adta jóérzéstől, az emberszagú naptól sírnom kellett, a májusi délelőtt pöttyös-könyvbeli fénye pedig nem az enyém. Az átmenetiség szigorú jelenbe kényszerít, pénzszámolásba és híradónézésbe, ugrásra kész állattá silányít, időt vesztett árnnyá alakít: történetté tesz, amit mások írnak, meglehetősen silány forgatókönyvek szerint a '70-es évek partizánfilmjei és a '80-as évek rambófilmjei között ingadozva.
Remegő történet helyett ügyetlen statisztaként magam remegek, azzal az egyetlen bizonyossággal, hogy minden döntésem rossz, mert a jó döntések ideje vagy elmúlt, vagy még nem következett el, de ahhoz, hogy ezt megtudjam, időre volna szükségem, ami nincs, nincs, csak érzések vannak, ilyenek, amiket itt leírtam, miközben a szomszédban a dobos már abbahagyta a gyakorlást, érzések, amelyek jelen ideje hányingert okoz, akárcsak a félelem, az igazi, semmivel össze nem téveszthető félelem, ezt is mostanában tapasztaltam meg, azelőtt csak filmen láttam, hogy a nagy megrázkódtatások után a hős egy fa mögé rohan, hogy viszontlássa gyomra tartalmát, de most már én is tudom, hogy ez valóságos dolog, csak éppen úgy tudtam meg, hogy statiszta lettem olyasmiben, ami úgy valóság, hogy teljességgel filmszerű.
Ha már így együtt vagyunk, benne ebben a számomra szokatlan szövegben, nem az időtlenség, de azt időnélküliség állapotában, akkor azt is elmondom, hogyan kerültem ebbe a szobába, hol éppen ülök. Csak odateszem a vizet a kávénak.
Azt hiszem, hogy ez mégiscsak egy történet, csak a koordinátái hiányoznak, azokhoz meg a távolság, a koordinátákat, az idő- és térbeli behatárolódást a gondolatok adják, de azokat most az érzések helyettesítik, van ilyen.
Egy gyerekről szól a történet, egy kedves, huszonegy-két éves lányról, akit a szülei Belgrádból küldtek el, a barátaikhoz indult volna Belgiumba, de mert a vízum megszerzése sok időt vesz igénybe, oda került, abban a szobába, ahol akkoriban én is voltam, székről-székre ültünk, elmesélte a túlélésre gyártott legújabb vicceket, és őt is furdalta a lelkiismerete, ha nevetett valamin, a vendéglátó megmutatta az ágyát, a fürdőszobát, a hűtőszekrényt és a könyvespolcot. Annál, hogy ott van, semmi nem lehetett természetesebb, ha a testvére nem fiú volna, vagy tizenhat évnél fiatalabb, bizonyára ő is ott lett volna. Vannak pillanatok, amikor olyan dolgokért kell tenni valamit, ami a hétköznapokban a legtermészetesebb: a gyerekek biztonságáért.
A történet ennek a számomra egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen ténynek a szertefoszlásáról szól. Talán a bizonyosság hiányát is ide vezetném vissza, ha akkor írnám ezt a szöveget, amikor már a gondolatok uralkodnak bennem az érzések helyett, mindegy, az időnélküliség okán ez csak itt és most derült ki. És talán azért sietek majd le nemsokára a kávézóba, emberszagot szimatolni, mert ott egyértelműnek tekintették a jelenlétemet, a gyerekemmel való megjelenésemet, amiként ebben a szobában is, nem magam, de őmiatta. Nem kellemes együttlétről, időmúlatásról van szó ezekben a napokban, barátkozásról, merengésről a barackpálinka fölött egy írótárssal, aki éppen anya, inkább egy gyerek fejének megsimogatásáról, hatéves energiáinak elviseléséről.
Amiként erről volt szó egy hónappal ezelőtt is egy késő éjszakába nyúló beszélgetés alkalmával is, amikor két, szinte idegen ember számon kérte rajtam a reggelre tervezett (és végrehajtott, igen, akkor nem haboztam, tétováztam) utazásomat, nem értették, hogyan vagyok képes menni, busszal, vonattal, stoppal, de hazamenni. Most, hogy már asztal alatt is éjszakáztam, és elmeséltem a sokkal későbbre tartogatott történetet egy hideg, januári reggelről, úgy hiszem, igazuk volt.
Erre a kedves huszonéves lányra gondoltam, amikor a szomszédban gyakorolni kezdett a dobos, arra a félszeg mozdulatra, ahogyan leül a székre, ahogyan magam is leülök a székre. Ülök egy szobában. És nem vagyok. Mert nem vagyok alkalmas különleges élmények befogadására.
Miért nem, Uram?
És ha nem, akkor miért kell csinálnom mégis?
Talán mert nem azon a januári reggelen, de anya lettem, egy partizán- és rambófilm forgatókönyvének kereszteződésében megszültem a saját anyaságom, miközben a félelemtől, a semmivel össze nem téveszthető érzéstől hányinger szorítja a gyomrom, és lassan eltűnök, nem leszek.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
#190
- Senior tag
-
- Csoport: Fórumtag
- Hozzászólások: 4.737
- Csatlakozott: --
Elküldve: 2006. 12. 28. 10:39
Lovas Ildikó
Via del Corso I.
Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
Uram: itt az idő. Dús volt a nyár.
(Rilke: Őszi nap)
Zöld zsalugáterekre ferdén tűzött a nap, amikor sétáltam. Az omló házak falát Vespák tartották, azok az alacsony és mindenhová beférő robogók. Egy asszonnyal sétáltam. Zöldségek sütésére alkalmas speciális edényt keresett és kanalakat a néhány hónappal korábban megvásárolt kések mellé. De pulóvert is szívesen vett volna, finom és nőies holmit őszi kosztümhöz. Nem is sétáltam, kódorogtam mellette, cserépszerű volt bennem a kétségbeesés, ahogy fölnéztem a zöld zsalugáterekre, beleütköztem a robogókba. Cserépszerű: ripityára töréssel terhes hajszálrepedések.
A zsebemben nem volt semmi pénz. Pontosabban csak annyi volt, amennyiből vehettem volna egy esernyőt, és ihattam volna egy kávét. A kikötőben ültem volna le az apró csésze mellé. Az asszony, aki mellett bekódorogtam és megismertem minden üzletet, a legjóindulatúbb és legegyszerűbb emberek közé tartozik. Úgy éreztem magam mellette, akár egy kiszáradt szájú, otromba medve. Megrepedtek lépéseimtől a falak, ha megrepedhettek még jobban.
Azt mondtam: szeretnék venni egy esernyőt, és beléptem egy könyvesboltba. Megfogtam, megsimogattam egy olasz Márait, kemény borítójú könyv volt, egyetlen ismerős érintés abban a nyári délutánban. Aztán harminc percet álltam a legforgalmasabb és igen híres áruház előtt, ahol edények halmai, kések és kanalak hegyei közt útvezetőnőm vásárolt. Jött egy rendőr. Szép, fehér egyenruha, leírhatatlanul csinos sisak-kalap, ruganyos léptek, negyven évvel ezelőtti mozi.
Nem jutottam el a kikötőbe, de miután sikerült egy kiváló, nyeles és nem füles edényt, egy napszemüveget és más apróságokat venni, kanyaroghattunk keveset. Akkor láttam néhány táblát, az egyik mellett meg is álltam, mondtam az ismerős asszonynak, ha most volna nálad fényképezőgép, megkérnélek, kattintsd el, aztán otthon ráírnám: ha ebbe az irányba mentem volna, eljutottam volna oda, ahol Rilke nagy dolgokat írt.Visszafelé úton megszületett a ripityára törés, amivel a délutánban terhes volt bennem a kétségbeesés.
Így végződik egy nagy nyár: megérintettem egy könyvet, láttam egy útjelző táblát és nincs esernyőm, pedig ilyen szárazság után biztosan esős lesz az ősz. A tikkasztó nyarakat csúf őszök váltják.
Hát semmi szándékom nem volt erre a napra, felkészületlenül ért, pontosan tudtam már, ahogy néztem azt a szép szál rendőrt. Fiatalabb, ha lennék, karcsú, barnára sült lány a nagy és híres áruház előtt, vagy idősebb úrinő - amire készülök, titkon de határozottan, néha már illatát is érzem magamon: birs -, rendjén volna ez az olaszországi délután, a zöld zsalugáterek csendje és a robogók zsivaja, de most nem, éppen most nagyon nem. Mert ha kerülöm is, ott gunnyaszt bennem az az átkozottul pontos, ismeretlenekkel teli mondat: hűség önmagunkhoz. Milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ez jutott eszembe, kezdett gunnyasztani bennem az (háziasszonyok álma) áruház előtt, ahogy a rendőrt néztem. Bal lábam térdben meghajlítva döntöttem a repedezett falnak, kimenekültem az áruházból. Nem azért, hogy nem találtam érintgetni valót: jól zárható üvegeket kukoricapehelynek, érdes falút kávénak. De megint rám akadt egy öregasszony, engem mindenütt megtalálnak, minden helyen és alkalommal, gyanítom: rám várnak félig vak, máskor süket, fájós lábú vénasszonyok, és néha oly nehéz nekem a sorsuk. Így történt az áruházban is, nem is vettem észre, annyira picike volt, az ingem rántotta maga felé, hogy mondjam már meg, mennyibe kerül a teaszűrő, mert nem látja. Ujjaimmal mutattam. Nem süket, mutatta-mondta, mondjam nyugodtan, de én nem tudok olaszul, tagoltam legkedvesebb menekülés előtti hangsúlyommal, és újra mutattam, hogy 2360 líra.
Megsimogatott. Lágyan hozzám ért egy trieszti idős hölgy. Gyorsan kimentem, akkor jött a rendőr. Felkészületlen vagyok. Nem akarom ezt a napot, ezt a délutánt. És ismét a régi nóta: elindulni, gyalog akár, menni a határnak, Postojnáig gyalogolni, hideg hegyi házban aludni, aztán leereszkedni Abbáziába, megröttyent hasú vénekkel ülni egyazon padon, átkukkantani Fiuméba, vonatra szállni, Zágrábban meglátogatni egy újabb nyolcvanon túli asszonyt, a volt partizánnőt, emlékezéseit lefordítottam, ideje volna, hogy megismerjem. Hogy megtudjam végre, ki vagyok. Hopp, itt a mondat. Talán a könyvesboltból hoztam, amikor magamhoz szorítottam a kemény fedelű Márait, akkor kezdett kerülgetni. Pedig nem is a Naplója volt, hanem az az édes (úgy, mint halottak napját követően a gesztenye püré a szabadkai Triglav cukrászádában, amikor már az ablakokból látható összes fa levele csak sárga: mintha egyszerű volna és szép az élet, mindössze csak attól, hogy éljük. Akárhogyan is.) A gyertyák csonkig égnek. Azt szorítottam magamhoz.
Nem ismerem a hűséget önmagamhoz, mert mindig másokhoz vagyok az. Nem is érdemes folytatni az idézetet, pedig itt van a tárcámban, Rilke mellett, hogy mit mondana erre Rodin: jó. Ezt mondaná. Alatta pedig az áll, hogy Meštrović nőalakjai az Avalán, az Ismeretlen katona... hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk.
Titokban arra készültem, hogy ebbe a keretbe helyezem az első szöveget, amit majd akkor írok. És az Őszi nap első sora is a papírlapon volt, a lágyabb, belenyugvóbb fordítás Szentelekyé. Azért hordtam a tárcámban, mert készültem belőle. És örömmel indultam Triesztbe, mert azt hittem, ez is a felkészülés része. Nem volt ebben számítás, csak amikor a tárcámat a táskámba ejtettem, kellemes melegséget éreztem, hogy ezek a mondatok is ott lesznek velem, ahonnan akár Rilkéig juthatok, ha véletlenül Velence irányába indulnánk. Egy kicsikét. Nekem már az is elég lesz, ha csak néhány fa mellett elsuhanunk, lehunyt szemmel, izzadt tenyeremmel szorítom majd a tárcámat: erre van a duinói kastély.
Odaérkezésünk után rögtön kiderült, hogy én azzal a jóindulatú és egyszerű asszonnyal fogok sétálni, azt mondták nekem, hogy: ő majd megmutatja neked a várost, szétnéztek erre-arra, négy óra múlva itt találkozunk - és rámutattak egy cukrászdára. Az asszony pedig húzni kezdett maga után, nagyon kedvesen, nem volt abban semmi erőszak: először csinos pulóvereket nézünk, aztán edényeket, és késeket a kanalakhoz, meg napszemüveget, ha időnk engedi.
Te mit szeretnél? - kérdezte. Talán egy leárazott esernyőt meg egy apró kávét a kikötőben, dús volt ez a nyár, bizonyára esős őszünk lesz otthon, egy olasz esernyő védekező fegyvernek is megteszi, nem tudhatni, milyen idők jönnek - mondtam, és bemenekültem a könyvesboltba, hogy néhány másodpercig egyedül lehessek, megnyugodjam: bocsánatot kérjek a tárcámban lapuló mondatoktól, hogy cserben hagyom őket, hogy semmit nem teszek azért, közelebb jussak hozzájuk, hogy bocsánatot kérjek magamtól, amiért elhallgattam, hogy Velence felé szeretnék autózni körülbelül 5 vagy 8 kilométert, hogy bocsánatot kérjek útvezetőmtől, hogy kódorogni fogok mellette. Magamhoz szorítottam az olasz Márait, az egyetlen ismerőst, úgy leheltem: bocsánat.
Hát máskor menj egyedül, lökött, taszított odébb a könyv kemény fedele. Nincs meg bennem a képesség, ziháltam, megosztani, megosztani szeretnék: Rodin egyszavas mondatát, Meštrović kemény, gránitkendővel bekötött fejű asszonyait, tán ezért gyűrtem a tárcámba ezt a darab papírt: lehet, hogy ez is része a felkészülésnek, annak a szövegnek, mert a mi őszünktől dús ez a nyár, hordjon bár magában esőt könnyeinkből. Történjen semmi, vagy irányítsanak tankokat a Városháza felé, mindegy: a nyár akkor is dús volt. Ezt szeretném megosztani, és éppen itt kellene: én csak tudom, jugó vagyok, nekem is innen hozták az első "szivacspongyolát" ötéves koromban, én csak tudom, szabadkai vagyok. Mondhatom tovább vétkezés nélkül? Vagy csak lágyan és belenyugvó megértéssel, mint ahogy Szenteleky fordította a Rilke-verset? Ezt is át akartam gondolni ez a tíz nap alatt, amit otthontól távol töltök (Trieszt nem volt tervben), hogy akkor se fogom másképpen írni a szövegeket, mert az írás feltételeit nem a külső körülmények határozzák meg. De ebben nem lehetek biztos, az életem egyharmada telt így. Viszont nem a "korforduló" tudatával írni. Ott áll a tárcámban a papíron. Hát mit mondasz, ziháltam a könyvet szorítva, az egyetlen ismerőst abban a délutánban.
Itt van rögtön mellettünk egy cipőbolt, bemegyünk? - fogott karon az a kedves asszony. Bocsánat, mondtam megint, bocsánat, elgondolkodtam. Biztosan ráakadunk esernyőre is útközben, nyugtatott meg, legalábbis azt hiszem, hogy megnyugtatásul szánta, érthető is, hiszen azzal léptem be a könyvek közé, hogy esernyőt vennék és a kikötőben apró kávét innék, ha választhatok, akkor a régi kikötőben. A kikötő nem szép, oda nem kell elmennünk, mosolyogta, nagyon szép a mosolya. Természetesen nem ellenkeztem, hű akartam lenni hozzá, azt szerettem volna, hogy örüljön, hogy megmutatja nekem az üzleteket és közben bevásárol, mert a többiekhez is hű akartam lenni: hogy amikor majd találkozunk a kijelölt cukrászdában, és megkérdik tőlünk, jól telt-e az időnk, tiszta lelkiismerettel bólinthassak: nagyszerűen. Mert hűek csak tiszta lelkiismerettel lehetünk.
Viszont a tárcámban ott lapult a papír, első mondata: hűség önmagunkhoz.
Kódorogtam tehát és lestem, ahogy a zöld zsalugáterekre rézsút tűz a nap. A kimondatlan, a megosztatlan belém szorult, attól volt bennem a cserépszerű kétségbeesés. Az volt az első emberi - a városhoz, ahhoz a naphoz kötő - érintés, amikor az idős hölgy az ingemnél fogva magához húzott. Bár több robogó tulajdonosába beleütköztem addig. Gondoltam, megszédültem a rengeteg árutól, a finom ruháktól és pulóverektől, pedig az egyedülömbeliség lökött a színes járgányok gazdáinak. Mert önmagunk ellenében nehéz hűnek lenni másokhoz. Arra, hogy mégis lehet, az idős asszonyok tanítanak, akik mindenütt rám várnak. Erről majd később, ide most csak annyi tartozik, hogy ők szilárdak, akár Meštrović asszonyai Belgrád hegyén, egyszerűek, mint Rodin mondata, mert nincs bennük várakozás: mindent tudnak. Tudják, hogyan kell önmagukkal nem törődve hűnek lenni másokhoz. Ebben a mondatban nincs semmi túlzás, ehhez ész se kell, ez empirikus tudás: éveken át hallgatott történeteikből, kézrebbenéseikből levont tanulság. Tapasztalat, mondanám, de nem tehetem, mert az a belátást feltételezné részemről, s ha így volna, nem kódorognék itt kiszáradt szájú medve módjára. A magamévá nem tett, tapasztalattá nem sommásított tanulság azonban bennem van, ezért is nem tudtam az áruházban maradni azután, hogy elmutogattam mennyibe kerül a teaszűrő. Amit egyébként otthonosan tettem, a miénk is a nagy számok világa. Idegenben otthonosságot érezni, miközben meghódítani, érezni, mórikálni szeretnénk valami felé - először a trieszti utcákon önmagunk felé, ha megtehető ez vétkezés nélkül, aztán a duinói kastély felé az elindulás bizsergésével, hisz az olyanoknak, mint én is vagyok, aki nem is tudja kicsoda, csak nyomozgat, könyvekben ide-oda lapozgat annak reményében, hogy nyerhet némi képet, aztán meg jönnek az öregasszonyok és az egészen áthúzzák mutatóujjukat, mint szigorú latintanár az elhibázott declinatiókon, nos, az ilyennek már az elindulás bizsergető érzése is elég, pontosabban elég annyi - idegenben hát otthonosságot érezni veszteség. Elvesztése a cserépszerű kétségbeesésnek, a megosztás és kimondás elfojtása miatt érzett lelkifurdalásnak, ami gátat vet a másokhoz való hűségnek, és duzzasztja a szégyenteljesnek érzett ragaszkodást önmagunkhoz. Ez a veszteség pedig oda vezethet, hogy hirtelen fordulattal elkezdem jólérezni magam, átveszem útvezetőm lelkesedését az edények és kések világa iránt, elfeledkezve arról a melegségről, ami akkor öntött el, amikor idézetekkel teli papírlapomat a tárcámmal együtt a táskámba süllyesztettem indulás előtt. És ha ez megtörténik, akkor hiába jöttem Triesztbe, távolabb kerülök az átgondolásra váró dolgoktól, az akkor megírandó szövegtől, mintha el sem is jöttem volna.
Ami mindennél fontosabb. Ezen a ponton már nem számít a hűség, nem számítok én se, nincs jelentősége semmi másnak azon kívül, hogy megkaparintsak ebből a városból mindent, ami segíthet. Akár a levegőjét.
Ezért menekültem ki az áruházból, miután elmutogattam, hogy a teaszűrő 2360 líra. Fél órán át várakoztam útvezetőmre az áruház előtt és lélegeztem be a trieszti levegőt, szaglásztam: a szabadkaival közöset akartam kiszagolni belőle, ha erről vétkezés nélkül nem is lehet szólni. Már egészen jól haladtam, akkor jött a rendőr, szép szál magas fiú, gyönyörű fehér egyenruhájában, negyven évvel ezelőtti mozi. Hát, mégse vagyok felkészülve erre a napra, gondoltam elnézegetve a robogók közt egyensúlyozó lépteit, tán ha fiatal, barnára sült lány lennék, vagy idősebb, birsillatú úrinő. Szembefordulnék, nekik mennék akkor. Szabadka miatt, a dús nyár miatt, ami szinte mögöttünk. A dús nyárban se fehér ruhában sétáló rendőreink miatt. Erről később.
Akkor támasztottam térdben behajlított bal lábam a falnak. Megszédültem. Erőt vett rajtam a szorongás, hogy nem lesz akkor, erőt vett rajtam a félelem, hogy rosszabb is lehet, és ha igen: nem lehet tovább. Nem a "korforduló" tudatával írni, kapaszkodtam a táskámba, a benne lapuló papírlapba, nem segített. Mert vannak pillanatok, amikor másként már nem lehet. És most már nem lehet. Vagy csak elhitettem magammal a júliusi-augusztusi hőségben, amikor mindenféle kifogásokat keresve egyetlen sort se írtam, csak kaparásztam a könyvek lapjait, keresgéltem a szavakat, amelyek lelohasztják feszültségemet. Innen a Rilke-vers első sora és a többi is.
És ismét a régi nóta, elindulni, menni a határ felé, postojnai hideg házban egyedül aludni és tovább. Még jóelőbb taszított meg az olasz Márai-könyv kemény fedele, hogy akkor menj egyedül, de akkor még ziháltam, nem éreztem magamban az erőt, hogy tudnék, hogy akár egyetlen lépést képes volnék megtenni, amikor éppen az ellenkezőjére vágyom: megosztani, kimondani. Elindulni a Velence felé vezető úton, és eljutni a tárcámba rejtett papírlapon lapuló idézetekig, meghallgatni a többiek szavát minderről, a régi kikötőben elfogyasztható kávé helyett, ha választhatnék, az ő szavaikat innám.
De a zöld zsalugátereken megtörő fényre, a házak falának repedéseire, a robogók zajára, mindarra, amiből a trieszti levegő - abban a néhány utcában, az áruház előtti ponton - összetevődött, már nem fért több. Az idős hölgy érintése, a rendőr látványa már sok volt. Ilyenkor jön a régi nóta, kezd bucskázni az idő, amit - úgy érzem - csak a térben tudok feloldani, helyre tenni: és akkor elindulnék, nekivágnék gyalog a határnak, szigorú háromszögbe zárva időmet: s ha tudnám, ki vagyok? És akkor tudnám, mi végre jöttem Triesztbe én. Akkor vétkezés nélkül, mert megérintve önmagam, beszélhetnék. Egyszerű: Triesztből, ahonnan, mint minden jugó kislány, én is megkaptam első "szivacspongyolámat", Postojnára kell mennem, abba a hideg hegyi házba, ahol kamaszkorom egyik legszebb éjszakáját töltöttem a mindenkori hetedik osztályosok szokott kirándulásán. Onnan Abbáziába ereszkednék, a padon sütkérező öregek mellé, hogy áltassam magam kicsiny ideig, erőt gyűjtsek: egyszer majd magam is valakivel ekképpen. E gyarló remény nélkül nem tudok továbbindulni a fiuméi vonatra, hogy meglátogassam Zágrábban az egykori partizánasszonyt, akinek emlékezései magukkal ragadták idei évem első felét és majdnem megértették velem az utolsó tizenhárom évet, életem egyharmadát. Ha bejártam ezt a háromszöget, akkor már vétkezés nélkül mondhatom: tudom, milyen a trieszti levegő, hisz szabadkai vagyok. Kimondhatom, megoszthatom, ami nem teszi többé a másokhoz való hűséget, nem juttat közelebb az önmagamhoz való hűséghez se, akkor is érvényes lesz, hogy milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? De legalább tisztességesnek érezhetem magam és telítettnek a trieszti délutánt. Ennyit megérdemel dús nyarunk. És talán arról is lennének sejtéseim, ami a legjobban gyötör: hogyan megírni az első szöveget akkor.
Éppen itt tartottam, amikor útvezetőnőm kilépett az áruházból a nyeles és nem füles edénnyel, amiben kitűnően megsütheti majd a zöldségeket, és elindultunk visszafelé, a cukrászda irányába. Útközben láttam azt az útjelző táblát, aminél szívesen lefényképeztettem volna magam: ha ebbe az irányba mentem volna, eljutottam volna oda, ahol Rilke nagy dolgokat írt.
Most már nem vagyok biztos abban, hogy a duinói kastély irányába megtett néhány kilométernek ideje lett volna aznap. Előbb talán Szenteleky lágy és belenyugvó fordítását kellene megértenem. De Trieszt levegőjére nagy szükségem volt. Hogy nyomozni kezdhessek az után, hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, hogy megérinthessem Meštrović asszonyait, hogy elkezdhessem megérteni, mit jelent a szó: jó. Akkor majd szükségem lesz rá.
Trieszt levegőjében mindez benne van. Vétkezés nélkül mondhatom, hogy ennek az önmagát 1919-ig függetlennek tudó tartománynak (városnak), amit későbbi sajátjai többször bombáztak, igen jó szaga van. Olyan megszenvedett szabadságos szaga. Mint a házak falán a repedések, mint a fény a zöld zsalugátereken.
De a visszafelé úton mindezt még nem tudtam. Ilyenféle levegőt még soha nem szívtam, azért. Visszafelé úton ripityára tört bennem a kétségbeesés. És ismét a másik régi nóta: míg a többiek énekeltek, csak hallgattam, szorítottam a táskámat. Nem találtam esernyőt, az a bajom, mondtam végül, félve a nehezteléstől, amit ilyenféle tehetetlen hallgatásaimban kivívok magam ellen. Pedig biztosan esős és csúf lesz otthon az ősz, dús nyarak után az következik. Rilke írta így: dús volt a nyár, Szenteleky is lefordította - tettem hozzá bocsánatkérőn, éppen olyan lágy belenyugvással, amilyen a vidékünk. Aztán az edényekre terelődött a szó.
Via del Corso I.
Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
Uram: itt az idő. Dús volt a nyár.
(Rilke: Őszi nap)
Zöld zsalugáterekre ferdén tűzött a nap, amikor sétáltam. Az omló házak falát Vespák tartották, azok az alacsony és mindenhová beférő robogók. Egy asszonnyal sétáltam. Zöldségek sütésére alkalmas speciális edényt keresett és kanalakat a néhány hónappal korábban megvásárolt kések mellé. De pulóvert is szívesen vett volna, finom és nőies holmit őszi kosztümhöz. Nem is sétáltam, kódorogtam mellette, cserépszerű volt bennem a kétségbeesés, ahogy fölnéztem a zöld zsalugáterekre, beleütköztem a robogókba. Cserépszerű: ripityára töréssel terhes hajszálrepedések.
A zsebemben nem volt semmi pénz. Pontosabban csak annyi volt, amennyiből vehettem volna egy esernyőt, és ihattam volna egy kávét. A kikötőben ültem volna le az apró csésze mellé. Az asszony, aki mellett bekódorogtam és megismertem minden üzletet, a legjóindulatúbb és legegyszerűbb emberek közé tartozik. Úgy éreztem magam mellette, akár egy kiszáradt szájú, otromba medve. Megrepedtek lépéseimtől a falak, ha megrepedhettek még jobban.
Azt mondtam: szeretnék venni egy esernyőt, és beléptem egy könyvesboltba. Megfogtam, megsimogattam egy olasz Márait, kemény borítójú könyv volt, egyetlen ismerős érintés abban a nyári délutánban. Aztán harminc percet álltam a legforgalmasabb és igen híres áruház előtt, ahol edények halmai, kések és kanalak hegyei közt útvezetőnőm vásárolt. Jött egy rendőr. Szép, fehér egyenruha, leírhatatlanul csinos sisak-kalap, ruganyos léptek, negyven évvel ezelőtti mozi.
Nem jutottam el a kikötőbe, de miután sikerült egy kiváló, nyeles és nem füles edényt, egy napszemüveget és más apróságokat venni, kanyaroghattunk keveset. Akkor láttam néhány táblát, az egyik mellett meg is álltam, mondtam az ismerős asszonynak, ha most volna nálad fényképezőgép, megkérnélek, kattintsd el, aztán otthon ráírnám: ha ebbe az irányba mentem volna, eljutottam volna oda, ahol Rilke nagy dolgokat írt.Visszafelé úton megszületett a ripityára törés, amivel a délutánban terhes volt bennem a kétségbeesés.
Így végződik egy nagy nyár: megérintettem egy könyvet, láttam egy útjelző táblát és nincs esernyőm, pedig ilyen szárazság után biztosan esős lesz az ősz. A tikkasztó nyarakat csúf őszök váltják.
Hát semmi szándékom nem volt erre a napra, felkészületlenül ért, pontosan tudtam már, ahogy néztem azt a szép szál rendőrt. Fiatalabb, ha lennék, karcsú, barnára sült lány a nagy és híres áruház előtt, vagy idősebb úrinő - amire készülök, titkon de határozottan, néha már illatát is érzem magamon: birs -, rendjén volna ez az olaszországi délután, a zöld zsalugáterek csendje és a robogók zsivaja, de most nem, éppen most nagyon nem. Mert ha kerülöm is, ott gunnyaszt bennem az az átkozottul pontos, ismeretlenekkel teli mondat: hűség önmagunkhoz. Milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? Ez jutott eszembe, kezdett gunnyasztani bennem az (háziasszonyok álma) áruház előtt, ahogy a rendőrt néztem. Bal lábam térdben meghajlítva döntöttem a repedezett falnak, kimenekültem az áruházból. Nem azért, hogy nem találtam érintgetni valót: jól zárható üvegeket kukoricapehelynek, érdes falút kávénak. De megint rám akadt egy öregasszony, engem mindenütt megtalálnak, minden helyen és alkalommal, gyanítom: rám várnak félig vak, máskor süket, fájós lábú vénasszonyok, és néha oly nehéz nekem a sorsuk. Így történt az áruházban is, nem is vettem észre, annyira picike volt, az ingem rántotta maga felé, hogy mondjam már meg, mennyibe kerül a teaszűrő, mert nem látja. Ujjaimmal mutattam. Nem süket, mutatta-mondta, mondjam nyugodtan, de én nem tudok olaszul, tagoltam legkedvesebb menekülés előtti hangsúlyommal, és újra mutattam, hogy 2360 líra.
Megsimogatott. Lágyan hozzám ért egy trieszti idős hölgy. Gyorsan kimentem, akkor jött a rendőr. Felkészületlen vagyok. Nem akarom ezt a napot, ezt a délutánt. És ismét a régi nóta: elindulni, gyalog akár, menni a határnak, Postojnáig gyalogolni, hideg hegyi házban aludni, aztán leereszkedni Abbáziába, megröttyent hasú vénekkel ülni egyazon padon, átkukkantani Fiuméba, vonatra szállni, Zágrábban meglátogatni egy újabb nyolcvanon túli asszonyt, a volt partizánnőt, emlékezéseit lefordítottam, ideje volna, hogy megismerjem. Hogy megtudjam végre, ki vagyok. Hopp, itt a mondat. Talán a könyvesboltból hoztam, amikor magamhoz szorítottam a kemény fedelű Márait, akkor kezdett kerülgetni. Pedig nem is a Naplója volt, hanem az az édes (úgy, mint halottak napját követően a gesztenye püré a szabadkai Triglav cukrászádában, amikor már az ablakokból látható összes fa levele csak sárga: mintha egyszerű volna és szép az élet, mindössze csak attól, hogy éljük. Akárhogyan is.) A gyertyák csonkig égnek. Azt szorítottam magamhoz.
Nem ismerem a hűséget önmagamhoz, mert mindig másokhoz vagyok az. Nem is érdemes folytatni az idézetet, pedig itt van a tárcámban, Rilke mellett, hogy mit mondana erre Rodin: jó. Ezt mondaná. Alatta pedig az áll, hogy Meštrović nőalakjai az Avalán, az Ismeretlen katona... hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk.
Titokban arra készültem, hogy ebbe a keretbe helyezem az első szöveget, amit majd akkor írok. És az Őszi nap első sora is a papírlapon volt, a lágyabb, belenyugvóbb fordítás Szentelekyé. Azért hordtam a tárcámban, mert készültem belőle. És örömmel indultam Triesztbe, mert azt hittem, ez is a felkészülés része. Nem volt ebben számítás, csak amikor a tárcámat a táskámba ejtettem, kellemes melegséget éreztem, hogy ezek a mondatok is ott lesznek velem, ahonnan akár Rilkéig juthatok, ha véletlenül Velence irányába indulnánk. Egy kicsikét. Nekem már az is elég lesz, ha csak néhány fa mellett elsuhanunk, lehunyt szemmel, izzadt tenyeremmel szorítom majd a tárcámat: erre van a duinói kastély.
Odaérkezésünk után rögtön kiderült, hogy én azzal a jóindulatú és egyszerű asszonnyal fogok sétálni, azt mondták nekem, hogy: ő majd megmutatja neked a várost, szétnéztek erre-arra, négy óra múlva itt találkozunk - és rámutattak egy cukrászdára. Az asszony pedig húzni kezdett maga után, nagyon kedvesen, nem volt abban semmi erőszak: először csinos pulóvereket nézünk, aztán edényeket, és késeket a kanalakhoz, meg napszemüveget, ha időnk engedi.
Te mit szeretnél? - kérdezte. Talán egy leárazott esernyőt meg egy apró kávét a kikötőben, dús volt ez a nyár, bizonyára esős őszünk lesz otthon, egy olasz esernyő védekező fegyvernek is megteszi, nem tudhatni, milyen idők jönnek - mondtam, és bemenekültem a könyvesboltba, hogy néhány másodpercig egyedül lehessek, megnyugodjam: bocsánatot kérjek a tárcámban lapuló mondatoktól, hogy cserben hagyom őket, hogy semmit nem teszek azért, közelebb jussak hozzájuk, hogy bocsánatot kérjek magamtól, amiért elhallgattam, hogy Velence felé szeretnék autózni körülbelül 5 vagy 8 kilométert, hogy bocsánatot kérjek útvezetőmtől, hogy kódorogni fogok mellette. Magamhoz szorítottam az olasz Márait, az egyetlen ismerőst, úgy leheltem: bocsánat.
Hát máskor menj egyedül, lökött, taszított odébb a könyv kemény fedele. Nincs meg bennem a képesség, ziháltam, megosztani, megosztani szeretnék: Rodin egyszavas mondatát, Meštrović kemény, gránitkendővel bekötött fejű asszonyait, tán ezért gyűrtem a tárcámba ezt a darab papírt: lehet, hogy ez is része a felkészülésnek, annak a szövegnek, mert a mi őszünktől dús ez a nyár, hordjon bár magában esőt könnyeinkből. Történjen semmi, vagy irányítsanak tankokat a Városháza felé, mindegy: a nyár akkor is dús volt. Ezt szeretném megosztani, és éppen itt kellene: én csak tudom, jugó vagyok, nekem is innen hozták az első "szivacspongyolát" ötéves koromban, én csak tudom, szabadkai vagyok. Mondhatom tovább vétkezés nélkül? Vagy csak lágyan és belenyugvó megértéssel, mint ahogy Szenteleky fordította a Rilke-verset? Ezt is át akartam gondolni ez a tíz nap alatt, amit otthontól távol töltök (Trieszt nem volt tervben), hogy akkor se fogom másképpen írni a szövegeket, mert az írás feltételeit nem a külső körülmények határozzák meg. De ebben nem lehetek biztos, az életem egyharmada telt így. Viszont nem a "korforduló" tudatával írni. Ott áll a tárcámban a papíron. Hát mit mondasz, ziháltam a könyvet szorítva, az egyetlen ismerőst abban a délutánban.
Itt van rögtön mellettünk egy cipőbolt, bemegyünk? - fogott karon az a kedves asszony. Bocsánat, mondtam megint, bocsánat, elgondolkodtam. Biztosan ráakadunk esernyőre is útközben, nyugtatott meg, legalábbis azt hiszem, hogy megnyugtatásul szánta, érthető is, hiszen azzal léptem be a könyvek közé, hogy esernyőt vennék és a kikötőben apró kávét innék, ha választhatok, akkor a régi kikötőben. A kikötő nem szép, oda nem kell elmennünk, mosolyogta, nagyon szép a mosolya. Természetesen nem ellenkeztem, hű akartam lenni hozzá, azt szerettem volna, hogy örüljön, hogy megmutatja nekem az üzleteket és közben bevásárol, mert a többiekhez is hű akartam lenni: hogy amikor majd találkozunk a kijelölt cukrászdában, és megkérdik tőlünk, jól telt-e az időnk, tiszta lelkiismerettel bólinthassak: nagyszerűen. Mert hűek csak tiszta lelkiismerettel lehetünk.
Viszont a tárcámban ott lapult a papír, első mondata: hűség önmagunkhoz.
Kódorogtam tehát és lestem, ahogy a zöld zsalugáterekre rézsút tűz a nap. A kimondatlan, a megosztatlan belém szorult, attól volt bennem a cserépszerű kétségbeesés. Az volt az első emberi - a városhoz, ahhoz a naphoz kötő - érintés, amikor az idős hölgy az ingemnél fogva magához húzott. Bár több robogó tulajdonosába beleütköztem addig. Gondoltam, megszédültem a rengeteg árutól, a finom ruháktól és pulóverektől, pedig az egyedülömbeliség lökött a színes járgányok gazdáinak. Mert önmagunk ellenében nehéz hűnek lenni másokhoz. Arra, hogy mégis lehet, az idős asszonyok tanítanak, akik mindenütt rám várnak. Erről majd később, ide most csak annyi tartozik, hogy ők szilárdak, akár Meštrović asszonyai Belgrád hegyén, egyszerűek, mint Rodin mondata, mert nincs bennük várakozás: mindent tudnak. Tudják, hogyan kell önmagukkal nem törődve hűnek lenni másokhoz. Ebben a mondatban nincs semmi túlzás, ehhez ész se kell, ez empirikus tudás: éveken át hallgatott történeteikből, kézrebbenéseikből levont tanulság. Tapasztalat, mondanám, de nem tehetem, mert az a belátást feltételezné részemről, s ha így volna, nem kódorognék itt kiszáradt szájú medve módjára. A magamévá nem tett, tapasztalattá nem sommásított tanulság azonban bennem van, ezért is nem tudtam az áruházban maradni azután, hogy elmutogattam mennyibe kerül a teaszűrő. Amit egyébként otthonosan tettem, a miénk is a nagy számok világa. Idegenben otthonosságot érezni, miközben meghódítani, érezni, mórikálni szeretnénk valami felé - először a trieszti utcákon önmagunk felé, ha megtehető ez vétkezés nélkül, aztán a duinói kastély felé az elindulás bizsergésével, hisz az olyanoknak, mint én is vagyok, aki nem is tudja kicsoda, csak nyomozgat, könyvekben ide-oda lapozgat annak reményében, hogy nyerhet némi képet, aztán meg jönnek az öregasszonyok és az egészen áthúzzák mutatóujjukat, mint szigorú latintanár az elhibázott declinatiókon, nos, az ilyennek már az elindulás bizsergető érzése is elég, pontosabban elég annyi - idegenben hát otthonosságot érezni veszteség. Elvesztése a cserépszerű kétségbeesésnek, a megosztás és kimondás elfojtása miatt érzett lelkifurdalásnak, ami gátat vet a másokhoz való hűségnek, és duzzasztja a szégyenteljesnek érzett ragaszkodást önmagunkhoz. Ez a veszteség pedig oda vezethet, hogy hirtelen fordulattal elkezdem jólérezni magam, átveszem útvezetőm lelkesedését az edények és kések világa iránt, elfeledkezve arról a melegségről, ami akkor öntött el, amikor idézetekkel teli papírlapomat a tárcámmal együtt a táskámba süllyesztettem indulás előtt. És ha ez megtörténik, akkor hiába jöttem Triesztbe, távolabb kerülök az átgondolásra váró dolgoktól, az akkor megírandó szövegtől, mintha el sem is jöttem volna.
Ami mindennél fontosabb. Ezen a ponton már nem számít a hűség, nem számítok én se, nincs jelentősége semmi másnak azon kívül, hogy megkaparintsak ebből a városból mindent, ami segíthet. Akár a levegőjét.
Ezért menekültem ki az áruházból, miután elmutogattam, hogy a teaszűrő 2360 líra. Fél órán át várakoztam útvezetőmre az áruház előtt és lélegeztem be a trieszti levegőt, szaglásztam: a szabadkaival közöset akartam kiszagolni belőle, ha erről vétkezés nélkül nem is lehet szólni. Már egészen jól haladtam, akkor jött a rendőr, szép szál magas fiú, gyönyörű fehér egyenruhájában, negyven évvel ezelőtti mozi. Hát, mégse vagyok felkészülve erre a napra, gondoltam elnézegetve a robogók közt egyensúlyozó lépteit, tán ha fiatal, barnára sült lány lennék, vagy idősebb, birsillatú úrinő. Szembefordulnék, nekik mennék akkor. Szabadka miatt, a dús nyár miatt, ami szinte mögöttünk. A dús nyárban se fehér ruhában sétáló rendőreink miatt. Erről később.
Akkor támasztottam térdben behajlított bal lábam a falnak. Megszédültem. Erőt vett rajtam a szorongás, hogy nem lesz akkor, erőt vett rajtam a félelem, hogy rosszabb is lehet, és ha igen: nem lehet tovább. Nem a "korforduló" tudatával írni, kapaszkodtam a táskámba, a benne lapuló papírlapba, nem segített. Mert vannak pillanatok, amikor másként már nem lehet. És most már nem lehet. Vagy csak elhitettem magammal a júliusi-augusztusi hőségben, amikor mindenféle kifogásokat keresve egyetlen sort se írtam, csak kaparásztam a könyvek lapjait, keresgéltem a szavakat, amelyek lelohasztják feszültségemet. Innen a Rilke-vers első sora és a többi is.
És ismét a régi nóta, elindulni, menni a határ felé, postojnai hideg házban egyedül aludni és tovább. Még jóelőbb taszított meg az olasz Márai-könyv kemény fedele, hogy akkor menj egyedül, de akkor még ziháltam, nem éreztem magamban az erőt, hogy tudnék, hogy akár egyetlen lépést képes volnék megtenni, amikor éppen az ellenkezőjére vágyom: megosztani, kimondani. Elindulni a Velence felé vezető úton, és eljutni a tárcámba rejtett papírlapon lapuló idézetekig, meghallgatni a többiek szavát minderről, a régi kikötőben elfogyasztható kávé helyett, ha választhatnék, az ő szavaikat innám.
De a zöld zsalugátereken megtörő fényre, a házak falának repedéseire, a robogók zajára, mindarra, amiből a trieszti levegő - abban a néhány utcában, az áruház előtti ponton - összetevődött, már nem fért több. Az idős hölgy érintése, a rendőr látványa már sok volt. Ilyenkor jön a régi nóta, kezd bucskázni az idő, amit - úgy érzem - csak a térben tudok feloldani, helyre tenni: és akkor elindulnék, nekivágnék gyalog a határnak, szigorú háromszögbe zárva időmet: s ha tudnám, ki vagyok? És akkor tudnám, mi végre jöttem Triesztbe én. Akkor vétkezés nélkül, mert megérintve önmagam, beszélhetnék. Egyszerű: Triesztből, ahonnan, mint minden jugó kislány, én is megkaptam első "szivacspongyolámat", Postojnára kell mennem, abba a hideg hegyi házba, ahol kamaszkorom egyik legszebb éjszakáját töltöttem a mindenkori hetedik osztályosok szokott kirándulásán. Onnan Abbáziába ereszkednék, a padon sütkérező öregek mellé, hogy áltassam magam kicsiny ideig, erőt gyűjtsek: egyszer majd magam is valakivel ekképpen. E gyarló remény nélkül nem tudok továbbindulni a fiuméi vonatra, hogy meglátogassam Zágrábban az egykori partizánasszonyt, akinek emlékezései magukkal ragadták idei évem első felét és majdnem megértették velem az utolsó tizenhárom évet, életem egyharmadát. Ha bejártam ezt a háromszöget, akkor már vétkezés nélkül mondhatom: tudom, milyen a trieszti levegő, hisz szabadkai vagyok. Kimondhatom, megoszthatom, ami nem teszi többé a másokhoz való hűséget, nem juttat közelebb az önmagamhoz való hűséghez se, akkor is érvényes lesz, hogy milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok? De legalább tisztességesnek érezhetem magam és telítettnek a trieszti délutánt. Ennyit megérdemel dús nyarunk. És talán arról is lennének sejtéseim, ami a legjobban gyötör: hogyan megírni az első szöveget akkor.
Éppen itt tartottam, amikor útvezetőnőm kilépett az áruházból a nyeles és nem füles edénnyel, amiben kitűnően megsütheti majd a zöldségeket, és elindultunk visszafelé, a cukrászda irányába. Útközben láttam azt az útjelző táblát, aminél szívesen lefényképeztettem volna magam: ha ebbe az irányba mentem volna, eljutottam volna oda, ahol Rilke nagy dolgokat írt.
Most már nem vagyok biztos abban, hogy a duinói kastély irányába megtett néhány kilométernek ideje lett volna aznap. Előbb talán Szenteleky lágy és belenyugvó fordítását kellene megértenem. De Trieszt levegőjére nagy szükségem volt. Hogy nyomozni kezdhessek az után, hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, hogy megérinthessem Meštrović asszonyait, hogy elkezdhessem megérteni, mit jelent a szó: jó. Akkor majd szükségem lesz rá.
Trieszt levegőjében mindez benne van. Vétkezés nélkül mondhatom, hogy ennek az önmagát 1919-ig függetlennek tudó tartománynak (városnak), amit későbbi sajátjai többször bombáztak, igen jó szaga van. Olyan megszenvedett szabadságos szaga. Mint a házak falán a repedések, mint a fény a zöld zsalugátereken.
De a visszafelé úton mindezt még nem tudtam. Ilyenféle levegőt még soha nem szívtam, azért. Visszafelé úton ripityára tört bennem a kétségbeesés. És ismét a másik régi nóta: míg a többiek énekeltek, csak hallgattam, szorítottam a táskámat. Nem találtam esernyőt, az a bajom, mondtam végül, félve a nehezteléstől, amit ilyenféle tehetetlen hallgatásaimban kivívok magam ellen. Pedig biztosan esős és csúf lesz otthon az ősz, dús nyarak után az következik. Rilke írta így: dús volt a nyár, Szenteleky is lefordította - tettem hozzá bocsánatkérőn, éppen olyan lágy belenyugvással, amilyen a vidékünk. Aztán az edényekre terelődött a szó.
"Mert ahogy te szeretsz,úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged,úgy lesz jó barátod"
