[Rosen]

A SEBÉSZ

A harmadrangú külvárosi kávéházban - ahová egy idõben jártam - kezdettõl fogva feltûnt nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen illett a kuszált, õszbe vegyülõ gesztenyeszín bajsza és nagy, mély fekvésû, fekete szemei. Ezekben a szemekben - mintha mindig könnyesek lettek volna - valami éjszakás, bohém csillogás volt. Csendesen, csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon. A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi vendégekkel az újságok tartalma felõl folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna õt az illetõ. A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki rendeléseit. Ennek a kopott embernek nemes eleganciája olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó, de igen finom bársonyszövetek, amelyeket ódon fõnemesi kastélyokban láttam.

Megkérdeztem a pincért:

- Ki az az úr?

- Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide.

Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított. Dícsérte az orvosi foglalkozást, kérdezõsködött az egyetemrõl. Elbeszélgettünk, és eközben nagy tudást árult el. Különösen feltûnt néhány pszichofizikai dolog, amelyet sehol se olvastam. Nagyon lebilincselt az az éles elméjû és fantáziára hajló aprólékossága, amellyel igen jelentéktelen dolgokról is nagy érdeklõdéssel beszélt. Bámultam, hogy mennyire számolni tud a körülményekkel, mennyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne. De hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávé után. (Én még siettem.)

Egyszer késõ éjjel vetõdtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál. Magában ült, és ivott.

Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan lassú, gazdaságos élvezéssel - szemeit lehunyva - itta a zöld pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt. Mégpedig csendes, szenvedélyes alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton halad a delírium tremens felé. Most egy pillanat alatt világos lett elõttem a szemének különös fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedõ éleselméjûsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett ilyen. Az alkohol változtatta meg.

Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy elõttem - a kolléga elõtt - szégyenli magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak is, amire elmúlt a zavara. Rövidesen észrevettem, hogy ez az ember ma ki akarja magát beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt a mondanivalójában.

... Mert mi a fõ, kolléga úr? Miért kínlódik az ember? És miért eszik? Miért szeret? És miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek egyszer vége van. Ami elmúlik. De miért múlik el? Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a mûvész kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi. Végtelen egyszerû a dolog. Miért múlik el az idõ? - ez az elsõ kérdés.

Hallgasson ide. Hát elõször is, nem az idõ múlik, hanem - mi. Ez régi dolog. Ezt már Kant is tudta. Idõ nincsen. De van nekünk egy tudási pontunk. Az a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelõnk sorvad, hogy a betegség megöl... hogy idõ van. Pedig mondom, idõ nincsen.

Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? - ez a második kérdés.

Nos ez az agyvelõ fejlõdésének egy ideiglenes maradványa.

Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal. Az ember, ugyebár, amikor kilépett az óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet. Az agyveleje erõs fejlõdésnek indult. Ismeretlen módon, olyan diszpozíciókat szerzett, melyekkel az énnek és világnak a szemléletét egész új, mondjuk, magasabb dimenziókból végezhette, mint azelõtt. Talán ez az új nézõpont rontotta meg az embernek a pszichikai boldogságát. Talán így került be az idõ képzete az ember agyvelejébe. Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte magasabb, mindenesetre azonban ideiglenes-szemléleti pont az, amelybõl mi azt a természeti ítéletet merítjük, hogy az idõ múlik. Azt mondtam, hogy ideiglenes. Ezt nem kell magyarázni: a fejlõdési maradványok lassankint tûnnek el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idõ ránehezedett az emberiségre. S itt tört reánk a halál, az öregség degenerációja, a baj, a fájdalom.

Súlyos dolog ez. Az idõnek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a mûvészetünkbe, a napi beszédbe. Az embernek, amint kinõtt a gyermekkorból, társává válik az idõ gondolata, s el nem hagyja a halál percéig. Schopenhauer megírta a Welt als Wille und Vorstellungot, Shakespeare a lenni vagy nem lennit. Az idõnek köszönhetjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját - amelynek haláltáncszerû témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: "bizony, öregszünk!"

S itt érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az idõképzet csak gyermekkor után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így van. A kisgyereket egyáltalán nem bántja az idõ múlása. Nemcsak azért, mert teste ruganyos, erõs, és gondolatvilágát egyéb dolgok foglalják el, hanem elsõsorban azért, mert a szellemi fejlõdésnek egy alacsonyabb fokán áll. Ugye, a leendõ embernek az embrionális életben egyszerû a vérkeringése, kopoltyúi vannak, szóval a faj fejlõdésének megelõzõ stádiumain átmegy. De amikor a világra születik, már eltûnt nála mindez a kezdetlegesség - mondjuk, az emberi faj szempontjából: tökéletlenség, amely számára csak út volt, hogy eljusson a fejlõdés azon relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van fejlõdés. Lesz idõ, amikor az ember még az embrionális életben keresztül fog menni azokon a stádiumokon, melyekben a mai kisgyerek, sõt a kész ember van. Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az idõvel nem számoló gyerek állapota. De nézzük meg, mire a pszichéje kifejlõdik: már az idõ behálózza agyvelejét. S többé nem tud tõle szabadulni. Ez a szellemi fejlõdési stádium, európai embernél, a tizennégy-húsz évek között kezdõdik. Nem nehéz belátni, hogy lesz egy olyan idõ is, amikor ezen az idõszakon még gyermekkorában, sõt az embrionális állapotban át fog esni az ember. Akkor már jó lesz. De addig, addig!... s itt meg kell állanunk. Az orvostudomány hivatott arra, hogy ezt a szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi nemrõl elhárítsa. S különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris erõvel; amikor az embereket az idõ gondolata jobban elfoglalja, mint valaha. A huszadik század fiát a kenyékereset lázas lótásfutása se tudja megmenteni attól, hogy bele ne essen ebbe a szomorúsági tébolyba.

Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra kárhoztatva, hogy összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó fiziológiai vagy patológiai jelenséget. Ha az idõ-õrület valamikor nem volt, és most van - akkor kétségtelenül helyének is kell lennie a centrumban. De ez csak föltevés, amelyre abszolúte nincs szükségem. Mert itt állok én. Én, aki tudományosan bizonyítom ennek a lélekfejlõdési substratumnak - a substratum voltát. Bizonyítom. Megkeresem a helyét a velõben, az agyvelõben. Hangoztatom a sebészi eljárás lehetõségét és szükségességét. Végre az eljárást magát nyilvánosságra hozom, azaz a mûtevést elvégzem, és véle a tudomány ítélõszéke elé állok.

Én megtaláltam az agyban az idõt. Külsõleg nem különbözik a többi agysejttõl, s mégis ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás oktalan bánatának. Az egyik emberben nagyobb tömegû, mint a másikban. Mint egy polip, nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a friss, egészséges velõbe: tehát gondolkozásunk minden momentumára.

Persze, a mûtevõ elõtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerû. Csak azt kell tudni, hogy mit vágjunk. Én tudom, és fel fogom ajánlani találmányomat egy embernek, aki mindenáron szabadulni akar az idõtõl, akit terhesen szorít az elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta.

Kibérelek egy óriási termet mûtõteremnek. Tömve közönséggel. A közepén állítjuk fel a mûtõasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik az elõkészületekkel. A teremben a tudomány és a pénz elõkelõségei szoronganak vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj. Felöltöm a köpenyt, a lábamra húzatom a gumicsizmákat. Nyugodtan mosom a kezemet, kiadom: kezdjék az altatást. Felkötöm a kötényt, felhúzom a kesztyûket. - Alszik? - Jó! - Az érverés rendben van? Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a tarkótól a fültõig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek merednek felém. A vérzést elállítom. Lefejtem a bõrt és izmokat egy fél tenyérnyire. A csonthártyához raspatoriumot! A csontnál vagyok. Kérem a vésõt! Megcsinálom a nyílást, kihajtom a csontléket. Az agyhártyánál vagyok már. Óvatosan keresztül vágom. Félrehajtom, és a kezemmel behatolok az egyik hasadékba, hogy melyikbe, azt én tudom - és kiszedem az idõt.

Egyszerûen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden készen van. Az idõsejteket körüladatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és bõrvarratok. Bekötöm a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert. (A sebész most fölkelt a székrõl, és szinte kiabálva folytatta.) Ez a jövõ embere, az igazi új ember, aki friss, tiszta agyvelejével megfejti a mának a titkait, a holnap igazságait. - Pontosan emlékszik mindenre, mert a tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban, mint egyenrangú erõk sorakoznak. A közönség éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt, és szürke, mindennapi ruhámban meghajtom magam. Az emberiség boldogsága szól hozzám egy örömüvöltésben.

A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti, kolléga úr? Egyszerû pedig ez is.

Hiszen nincs többé idõ! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás csendes õrülete elrabol tõlünk, a miénk marad teméntelen életenergia alakjában.

S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a mûtevést. - Sajnálom, uraim, szegény emberek elõbb jelentkeztek, s azokkal különben is elõbb kell végeznem, mert az esetük súlyosabb. A császárok persze várni fognak.

Egyszerû a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt rajta gondolkodni.

De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jõ, egy múló értékû belgyógyászati szerünk van az idõ ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális és kitûnõ. Isten éltesse, kedves kolléga úr!

[Rosen]

A KÉK CSÓNAK

Chloe miatt már augusztusban le kellett utaznom a fürdõre. Nem volt semmi dolgom, õt vártam. Megígérte, hogy kora õszre eljõ. Az egész nyaramat részeggé és álmatlanná tette ez az ígéret. Meleg, gyönyörû nyár volt. Friss, édes leányok lézengtek az erdõ útjain, a sétatereken reggeltõl estig. Néha többen összekapaszkodva - eleven sietéssel, máskor világos ruhás karcsú fiúkkal - vontatott, tétova sétálással. Nem néztem az arcukba, csak a nevetésük lehelt bele a fülembe, mint valami távoli szellõ, és a kíváncsi szemüknek selymes simogatását éreztem az arcomon, ha elhaladtam mellettük.

... Pedig az arcom sápadt volt és közönyös.

Ha hosszú nyári estéken lementem a tóhoz, szivarra gyújtottam és csónakba ültem, Chloe vékony ujjait éreztem a tarkómon. A pezsgõ cseppjei, amelyet vacsora után ittam, az agyamba gyûltek, és könnyekkel telt meg a szemem, amikor a nádas megett megláttam felkúszni a vörös teliholdat. Az étteremben, messze hegedû szólott, és én megesküdtem ilyenkor, hogy ha Chloe az enyém lesz, nem kívánok azután tovább élni. A kék csónak pedig - mindig a kék csónakban ültem - csendesen hintázott velem a túlsó partok felé. Mintha érezte volna szívem vágyait.

Hogyan múlt az idõ, nem tudom elmondani. Chloét vártam. Hogy el kell jönnie, bizonyosan tudtam, s ha levelei két-három napig el is maradtak, nem aggódtam. Amikor beültem esténkint a kék csónakba és a nyugati szellõben megmosdattam az arcomat: az õ meleg lehelletét megéreztem benne. És bármikor, egy pillantás alatt, látni tudtam az arcát nyitott szemekkel is.

És a szeptember mégis elérkezett. Néhány nap alatt kiürültek a villák, a szobák. A vendéglõs elbocsátotta a pincéreket, és maga maradt a feleségével. Õk ellátták ennivalóval azokat, akik még ottmaradtak. Nagyon kevesen maradtunk. Egy öreg méltóságos úr valamely minisztériumból, egy fiatal házaspár, mind a ketten egészségesek, kövérek, pirosak és aprók - más senki. A cukrászda elõl elhordták a székeket, a cigányok pavillonját lebontották. A fürdõbe fürdeni csak a fürdõorvos járt. Az utakat senki se seperte.

A csónak lett az egyetlen mulatságom. Egész nap benne ültem. Karcsú, kék bordái úgy tûntek fel, mint valami hatalmas csodavirág szirmai. (A virág lassan úszik, és ismeretlen mesebeli országok felé viszi azt, aki benne ül.) Reggeli után cigarettára gyújtottam, és beleültem a csónakba. A csónak lassan vitt, vitt befelé a tóba. Ezalatt végignéztem a magános tóparti nyárfa-allée-n. Õt keresték a szemeim, mert bármely pillanatban jöhetett. A nap vékony felhõk mögött bújdosott, akárha tejüveggel borították volna be ragyogó gömbjét. A tópart kiszáradt, sárga földje világított, mint valami kifeszített, száradó fehér szalag. A víz azonban puha és langyos maradt. Illatos rózsaszínû párákat bocsátott, hogy azok rászálljanak az arcomra. (Chloénak kellett majd csókolnia az arcomat.)

Álomterhes mély éjszakák, hosszú alvások után csúnya az arc és petyhüdt, ha az ember ígéretekre vár. Mikor azután a szabad, langyos reggelre kilép, úgy érzi, hogy nem bírja el a lélegzés boldogságát, és nevetnie kell a színek szépségein. Pedig mindez a gyengeség miatt van, amely a térdeinkbe, s a derekunkba száll bársonyos, lusta nehézkedéssel. Ilyenkor úgy tetszik, hogy a szõlõ illata, amely a közeli szõlõskertekbõl jõ: a nyár elmúlását jelenti, és a tücsök, amely a lábunk elõtt ugrik el, ciripelésével a jövõ nyárról mond mesét. Azon a nyáron pedig nem lesz semmi: hiszen ha Chloe már eljött, azután semmi se történhetett.

Hogyan múltak a napok, sejtelmem sincs. Azt hiszem, hogy késõ délután kerültem haza az ebédekre, s hogy nem néztem az emberek arcára, akikkel érintkeztem. A kék csónakon ülve folyton a sárgászöld fényû csendes vízbe bámultam, vagy apró hullámokat kevertem az ujjammal. A csónak fenekén hanyattfekve néztem a kék égen suhanó elefántcsont- vagy rózsaszínû felhõket.

Napnyugta elõtt a vonathoz szoktam sétálni. Jõ-e Chloe? A kavicsok ropogtak a lépteim alatt, és én sokszor összerezzentem, nem követ-e valaki. Az állomáson leültem egy padra, és megvártam a vonatot.

Végignéztem, amíg az érkezõk leszállnak, míg az utazók elrendezkednek, és a gép tovarobog a kocsikkal. Nem nézett reám senki. A vincelléraszonyok és szõlõsgazdák kosaraikkal, hordóikkal voltak elfoglalva, amelyeket sietve elszállítottak, a levélhordó megkapta néhány levelét és továbbállott vele. A rózsaszínülõ tiszta égen szürkén rajzolódtak ki a sínek mellett húzódó magas nyárfák. A szivarom kék füstje olyan lassan gomolygott a levegõben, hogy azt hihettem: a nyárfák mögött valaki visszatartott lélegzettel bámulja a füstöt.

Talán már vége volt a szeptembernek, talán már októberben jártunk, amikor megjött Chloe. Hajadonfõvel, kis sállal a nyakában szállt ki az egyik kocsiból.

Nem álltam fel, hogy üdvözöljem, mert mereven magam elé néztem, és figyeltem, hogy a mellemen, az arcomon és a nyakamon hogyan érzem közeledését. Megállott elõttem, térdeivel a térdeimhez ért, és szürkeszínû, mély szemeivel rám nézett. Szomorú voltam, dúltnak, kicsinek éreztem az arcomat. Emiatt nem is néztem reá fel, hanem megvártam, míg karcsú derekát meghajtva letérdel elõttem, átöleli a nyakamat, és piros ajkait rátapasztja a szájamra. De ekkor sem öleltem meg.

Azután elindultunk a vasút mellett. A távozó mozdony füstje ott feketéllett még a látóhatáron. Jó messzire kellett mennünk, amíg megéreztük, hogy szemlátásnyira nincsen ember a közelünkben. Ekkor odaléptem Chloéhoz és sírvafakadva csókolni kezdtem a fehér arcát. Õ kényszeredetten mosolygott piros, finom rajzú ajkaival, és forró kezeivel a nyakamat és a fejemet símogatta. Lekerültünk a mezõre, majd az erdõbe értünk. Szótlanul haladtunk egymás mellett, és a szõlõskerteknél illatos szõlõt vásároltunk. A pri-pri bogarak százai megszólaltatták szomorú hegedûiket. Ez a dal kísérte utunkat.

A kék csónakba vittem Chloét. Lassan eveztem az ibolyaszínû vízen, szalmakalapom a csónak fenekén pihent, és sápadt, lesoványodott kis arcomba belógott a hajam. A víz locsogott, és muzsikált nekünk, az erdõ nagy körvonalait egy barna színfolt töltötte ki, és a túlsó parton, a fák között, egy parasztház lámpása gyúlt ki.

Míg reszketõ karokkal eveztem, Chloe vállai már mezítelenül derengtek felém.

Vékony nyári ruhája összegyûrve feküdt a csónak fenekén. Fölállott, reám mosolygott, nem mertem ránézni, csak a víztükörben kerestem meg testének imbolygó fehér foltjait, azután lehunytam a szemeimet, és megvártam, hogy Chloe az ölembe üljön. A kék csónak csendesen úszott velünk a túlsó partok felé. Az újhold sarlója lassanként teljesen kifényesedett, mintha több és több világosságot gyújtottak volna meg benne.

Október - az a hervadó asszony, aki messze az országúton valahol gyászruhában ment, elküldte hozzánk legforróbb sóhajtását. Meleg volt a levegõ, akár egy májusi estén, és nedvesség nélküli.

De a nyári várakozás perzselõ vágyai messze szállottak tõlem. A nádasban gyulladtak ki talán, mint apró lidérctüzek. Húnyt szemekkel is láttam õket. Igen, jól láttam a vágyaimat: a nyári várakozás forró, fehértestû leányait, akik messze a nádasban gázoltak hosszú, karcsú bokáikkal, és fáztak a vízben.

Meleg õszi hajnal szellõje símogatta végig az arcomat. A kék csónak a túlsó partokhoz ért. A fürdõház, a villák mint apró játéképületek tûntek föl a másik parton. Chloe elõttem a csónak fenekén feküdt. Csak néhány pillanatig néztem csodálatos aktját, bõrét, amely mezítelenül is rózsaszínû, vértelt volt, és mellét, amely egészséges szabályossággal pihegett. Megcsókoltam a szemeit, aztán kiléptem a csónakból, és kigázoltam a partra. Övig áztatott a hideg víz, de nem fáztam. Míg visszaértem a szobámba, a nap megszárította a ruhámat. Mehettem a vasútra, könnyed és víg voltam, fütyültem. A kék csónakban ekkor nyithatta föl Chloe a szürke szemeit...

Amikor a vonat elhagyta a szõlõskerteket, szakaszomba belépett egy sápadt, szürke árnyék: a Szomorúság - és leült velem szemben.

De ekkor már nem tudtam leszállni. A mozdony rohant velem.

[Rosen]

A KÉK CSÓNAK

Chloe miatt már augusztusban le kellett utaznom a fürdõre. Nem volt semmi dolgom, õt vártam. Megígérte, hogy kora õszre eljõ. Az egész nyaramat részeggé és álmatlanná tette ez az ígéret. Meleg, gyönyörû nyár volt. Friss, édes leányok lézengtek az erdõ útjain, a sétatereken reggeltõl estig. Néha többen összekapaszkodva - eleven sietéssel, máskor világos ruhás karcsú fiúkkal - vontatott, tétova sétálással. Nem néztem az arcukba, csak a nevetésük lehelt bele a fülembe, mint valami távoli szellõ, és a kíváncsi szemüknek selymes simogatását éreztem az arcomon, ha elhaladtam mellettük.

... Pedig az arcom sápadt volt és közönyös.

Ha hosszú nyári estéken lementem a tóhoz, szivarra gyújtottam és csónakba ültem, Chloe vékony ujjait éreztem a tarkómon. A pezsgõ cseppjei, amelyet vacsora után ittam, az agyamba gyûltek, és könnyekkel telt meg a szemem, amikor a nádas megett megláttam felkúszni a vörös teliholdat. Az étteremben, messze hegedû szólott, és én megesküdtem ilyenkor, hogy ha Chloe az enyém lesz, nem kívánok azután tovább élni. A kék csónak pedig - mindig a kék csónakban ültem - csendesen hintázott velem a túlsó partok felé. Mintha érezte volna szívem vágyait.

Hogyan múlt az idõ, nem tudom elmondani. Chloét vártam. Hogy el kell jönnie, bizonyosan tudtam, s ha levelei két-három napig el is maradtak, nem aggódtam. Amikor beültem esténkint a kék csónakba és a nyugati szellõben megmosdattam az arcomat: az õ meleg lehelletét megéreztem benne. És bármikor, egy pillantás alatt, látni tudtam az arcát nyitott szemekkel is.

És a szeptember mégis elérkezett. Néhány nap alatt kiürültek a villák, a szobák. A vendéglõs elbocsátotta a pincéreket, és maga maradt a feleségével. Õk ellátták ennivalóval azokat, akik még ottmaradtak. Nagyon kevesen maradtunk. Egy öreg méltóságos úr valamely minisztériumból, egy fiatal házaspár, mind a ketten egészségesek, kövérek, pirosak és aprók - más senki. A cukrászda elõl elhordták a székeket, a cigányok pavillonját lebontották. A fürdõbe fürdeni csak a fürdõorvos járt. Az utakat senki se seperte.

A csónak lett az egyetlen mulatságom. Egész nap benne ültem. Karcsú, kék bordái úgy tûntek fel, mint valami hatalmas csodavirág szirmai. (A virág lassan úszik, és ismeretlen mesebeli országok felé viszi azt, aki benne ül.) Reggeli után cigarettára gyújtottam, és beleültem a csónakba. A csónak lassan vitt, vitt befelé a tóba. Ezalatt végignéztem a magános tóparti nyárfa-allée-n. Õt keresték a szemeim, mert bármely pillanatban jöhetett. A nap vékony felhõk mögött bújdosott, akárha tejüveggel borították volna be ragyogó gömbjét. A tópart kiszáradt, sárga földje világított, mint valami kifeszített, száradó fehér szalag. A víz azonban puha és langyos maradt. Illatos rózsaszínû párákat bocsátott, hogy azok rászálljanak az arcomra. (Chloénak kellett majd csókolnia az arcomat.)

Álomterhes mély éjszakák, hosszú alvások után csúnya az arc és petyhüdt, ha az ember ígéretekre vár. Mikor azután a szabad, langyos reggelre kilép, úgy érzi, hogy nem bírja el a lélegzés boldogságát, és nevetnie kell a színek szépségein. Pedig mindez a gyengeség miatt van, amely a térdeinkbe, s a derekunkba száll bársonyos, lusta nehézkedéssel. Ilyenkor úgy tetszik, hogy a szõlõ illata, amely a közeli szõlõskertekbõl jõ: a nyár elmúlását jelenti, és a tücsök, amely a lábunk elõtt ugrik el, ciripelésével a jövõ nyárról mond mesét. Azon a nyáron pedig nem lesz semmi: hiszen ha Chloe már eljött, azután semmi se történhetett.

Hogyan múltak a napok, sejtelmem sincs. Azt hiszem, hogy késõ délután kerültem haza az ebédekre, s hogy nem néztem az emberek arcára, akikkel érintkeztem. A kék csónakon ülve folyton a sárgászöld fényû csendes vízbe bámultam, vagy apró hullámokat kevertem az ujjammal. A csónak fenekén hanyattfekve néztem a kék égen suhanó elefántcsont- vagy rózsaszínû felhõket.

Napnyugta elõtt a vonathoz szoktam sétálni. Jõ-e Chloe? A kavicsok ropogtak a lépteim alatt, és én sokszor összerezzentem, nem követ-e valaki. Az állomáson leültem egy padra, és megvártam a vonatot.

Végignéztem, amíg az érkezõk leszállnak, míg az utazók elrendezkednek, és a gép tovarobog a kocsikkal. Nem nézett reám senki. A vincelléraszonyok és szõlõsgazdák kosaraikkal, hordóikkal voltak elfoglalva, amelyeket sietve elszállítottak, a levélhordó megkapta néhány levelét és továbbállott vele. A rózsaszínülõ tiszta égen szürkén rajzolódtak ki a sínek mellett húzódó magas nyárfák. A szivarom kék füstje olyan lassan gomolygott a levegõben, hogy azt hihettem: a nyárfák mögött valaki visszatartott lélegzettel bámulja a füstöt.

Talán már vége volt a szeptembernek, talán már októberben jártunk, amikor megjött Chloe. Hajadonfõvel, kis sállal a nyakában szállt ki az egyik kocsiból.

Nem álltam fel, hogy üdvözöljem, mert mereven magam elé néztem, és figyeltem, hogy a mellemen, az arcomon és a nyakamon hogyan érzem közeledését. Megállott elõttem, térdeivel a térdeimhez ért, és szürkeszínû, mély szemeivel rám nézett. Szomorú voltam, dúltnak, kicsinek éreztem az arcomat. Emiatt nem is néztem reá fel, hanem megvártam, míg karcsú derekát meghajtva letérdel elõttem, átöleli a nyakamat, és piros ajkait rátapasztja a szájamra. De ekkor sem öleltem meg.

Azután elindultunk a vasút mellett. A távozó mozdony füstje ott feketéllett még a látóhatáron. Jó messzire kellett mennünk, amíg megéreztük, hogy szemlátásnyira nincsen ember a közelünkben. Ekkor odaléptem Chloéhoz és sírvafakadva csókolni kezdtem a fehér arcát. Õ kényszeredetten mosolygott piros, finom rajzú ajkaival, és forró kezeivel a nyakamat és a fejemet símogatta. Lekerültünk a mezõre, majd az erdõbe értünk. Szótlanul haladtunk egymás mellett, és a szõlõskerteknél illatos szõlõt vásároltunk. A pri-pri bogarak százai megszólaltatták szomorú hegedûiket. Ez a dal kísérte utunkat.

A kék csónakba vittem Chloét. Lassan eveztem az ibolyaszínû vízen, szalmakalapom a csónak fenekén pihent, és sápadt, lesoványodott kis arcomba belógott a hajam. A víz locsogott, és muzsikált nekünk, az erdõ nagy körvonalait egy barna színfolt töltötte ki, és a túlsó parton, a fák között, egy parasztház lámpása gyúlt ki.

Míg reszketõ karokkal eveztem, Chloe vállai már mezítelenül derengtek felém.

Vékony nyári ruhája összegyûrve feküdt a csónak fenekén. Fölállott, reám mosolygott, nem mertem ránézni, csak a víztükörben kerestem meg testének imbolygó fehér foltjait, azután lehunytam a szemeimet, és megvártam, hogy Chloe az ölembe üljön. A kék csónak csendesen úszott velünk a túlsó partok felé. Az újhold sarlója lassanként teljesen kifényesedett, mintha több és több világosságot gyújtottak volna meg benne.

Október - az a hervadó asszony, aki messze az országúton valahol gyászruhában ment, elküldte hozzánk legforróbb sóhajtását. Meleg volt a levegõ, akár egy májusi estén, és nedvesség nélküli.

De a nyári várakozás perzselõ vágyai messze szállottak tõlem. A nádasban gyulladtak ki talán, mint apró lidérctüzek. Húnyt szemekkel is láttam õket. Igen, jól láttam a vágyaimat: a nyári várakozás forró, fehértestû leányait, akik messze a nádasban gázoltak hosszú, karcsú bokáikkal, és fáztak a vízben.

Meleg õszi hajnal szellõje símogatta végig az arcomat. A kék csónak a túlsó partokhoz ért. A fürdõház, a villák mint apró játéképületek tûntek föl a másik parton. Chloe elõttem a csónak fenekén feküdt. Csak néhány pillanatig néztem csodálatos aktját, bõrét, amely mezítelenül is rózsaszínû, vértelt volt, és mellét, amely egészséges szabályossággal pihegett. Megcsókoltam a szemeit, aztán kiléptem a csónakból, és kigázoltam a partra. Övig áztatott a hideg víz, de nem fáztam. Míg visszaértem a szobámba, a nap megszárította a ruhámat. Mehettem a vasútra, könnyed és víg voltam, fütyültem. A kék csónakban ekkor nyithatta föl Chloe a szürke szemeit...

Amikor a vonat elhagyta a szõlõskerteket, szakaszomba belépett egy sápadt, szürke árnyék: a Szomorúság - és leült velem szemben.

De ekkor már nem tudtam leszállni. A mozdony rohant velem.

[Rosen]

A KÖLTÕ MEGTÉRÉSE

A fiatal költõ évekig igen rossz életet élt. Kamaszkodásában azt hitte, hogy verseket írni a szerelmi boldogság mellõzésével nem lehet - és ezért minden úton-módon igyekezett megismerni a szerelmet.

Ettõl kezdve igen önzõ és erkölcstelen életet élt. Az asztalnál lehetõleg sokat evett, és miután elolvasta Nietzschét, megtette azt is, hogy mielõtt az apja és anyja vettek volna, õ puszta kézzel benyúlt a tálba. És így elégítette ki mohó étvágyát, amelynek határt szabni nem akart. Azt hitte tudniillik, hogy csak ez az egyetlen út és mód van arra, hogy valaki nagy ember legyen.

Mire Ibsennek a Kísértetek címû színpadi mûvét is elolvasta, annyira vitte, hogy naponként fölkereste a háziorvost, részletes vizsgálatot kért, mert úgy gondolkozott, hogyha netalán valamely halálos betegség támadja meg õt, azt mindenáron el kell fojtani.

Ezekbõl láthatjuk, hogy fiatal költõnk az önzés egy különös, s ma már nem is szokatlan fajtájában élt. Bálakban nem táncolt, de a lányokat a ruhatárban megcsókolta, Krisztust mint utópistát és mint az élet mûvészetének ellenségét több alkalommal hangosan kritizálta, és pálcát tört filozófiai rendszere fölött. Alig hinné az ember - ha nem tudná, hogy emberünk fiatal és költõ és neuraszténiás volt -, hogy mindez egy napon gyökeresen megváltozott.

Õ ugyanis egy vegetáriánus étcsarnokba tévedt, ahol teozófusok tanyáztak. Igen, teozófusok, nagyhajú emberi lények, hosszú szakállakkal, csillogó szemekkel és szandálokkal. Viharos múltú fiatal emberek, akik lemondtak a világ élvezeteirõl, málnaszörpöt ittak, parajt ettek és az evangéliumról beszélgettek.

A helyiségben enyhe tejszag ömlött el...

Senki se fog csodálkozni, ha megmondom, hogy a fiatal költõ fél óra múlva közöttük ült, megfogadta, hogy leszokik az izgató szerekrõl, nõkre többé nem néz, szenvedélytelen tiszta életet él, és korán kel. A fülében egy új vers csengett, amelynek két elsõ sora így hangzott:

Fehér liliomok illatoznak messzirõl
Tömjénes Béke leng a síkon át.

A zsebében levõ cigarettákat az utcán rikkancsoknak elajándékozta, és úgy bölcselkedett, hogy változásoknak kell történnie, mert különben az élet unalmas és sivár. Este nem ment a kávéházi társaságba, tíz órakor feküdt le, és csak félig takarózott be - holott máskor fülig szokott - mindezt az önmegtagadás gyakorlása céljából. Még elalvás elõtt elhatározta, hogy reggel megsemmisíti az összes eddig írt verseit, melyek hedonisztikus világnézetben voltak tartva.

Reggel azonban egy szedõ keltette föl, aki a szerkesztõ levelét hozta. A szerkesztõ azt írta, hogy a verset, amelyet elõre kifizettek, sürgõsen küldje el. A fiatal költõ behítta a szedõt, leültette, s azon pongyolában, ahogy volt, megpróbálta írni a fönt is említett liliomos költeményét. Nem sikerült. Félórai kínlódás után egy régi versét szedte ki a fiókból, amely így kezdõdött:

Delilám, olyan forrók a karjaid...

Ezt küldte el.

Egy darabig lelkiismeret-furdalást érzett miatta, de azután betelefonált a nyomdába, hogy tegyék a vers alá a dátumot, és arra gondolt, hogy az irodalomtörténet-író így fog róla emlékezni: "Költészetét két merõben különálló, sõt ellentétes korszakra oszthatjuk. Az elsõ korszakba tartoznak a költõ azon versei, amelyeket kezdettõl fogva egészen 19.. év márciusáig írt, ezek démonikusak, szenvedélyesek, a többieket a második korszak emelkedett, mondhatnánk spiritualista világnézete jellemzi."

Még ugyane délelõtt találkozott Irénnel, egy kis kóristalánnyal, akivel rendkívül kedves emlékek kötötték össze. Össze akarta tépni ezeket a kötelékeket, és meghúzódott egy kirakat elõtt. Irén azonban észrevette. És kicsiny rózsaszínû kezeivel, amelyeken kesztyût csak ritkán viselt, hátulról befogta a szemeit. A költõ hideg volt, mint egy jégcsap, de mennie kellett.

A Kossuth-utcára mentek sétálni. Irén vetetett vele cukrot és belekapaszkodott a karjába. Õ azonban visszautasította ezt és elmesélte, hogy erkölcsös életet fog kezdeni, s ugyanezt ajánlotta a lánynak is. Különösen hosszan beszélt a szenvedély nélküli lét gyönyörûségeirõl. Irén, aki okos lány volt és impresszionista, azt mondotta, hogy ez mind igen szép, és elismerte, hogy az élet így valóban többet érhet. El is ment ebédelni a költõvel a vegetáriánusokhoz, és meghallgatta egy nagyszakállú tanár elõadását a "természetes életrõl". A jó lány valóban át volt hatva a szép eszméktõl.

Ebéd után sétálni mentek, és folyton csak a megjavulásról beszélgettek. Irén egy kirakatban meg is igazította egyenesre a Rembrandt-kalapját, melyet még reggel egy másik erkölcsi világ légkörében kacérul felcsapva tûzött fel. Gyönyörû volt mindez. Délután egy Andrássy-úti padon (a nap rásütött a papírra) a költõ be is fejezte a liliomokkal kezdõdõ versét, ami Irénnek annyira tetszett, hogy ott a nyílt utcán megcsókolta a költõt - a homlokán.

Estefelé hazaindultak. Igen meleg volt az alkony, és Irén azt mondta, hogy szeretné hallani ama dalt, amelynek zenéjét is a költõ írta, s amelynek a címe volt: "Mámoros alkonyat". A költõ a zongorájához ült, és mint akinek semmi köze többé egy elmúlt és rossz életszak munkájához, közönyösen fogott a játékhoz. Irén azonban énekelt, és újra akarta a dalt. Utána pedig összeölelte a költõt, és megcsókolta a száját egy olyan csókkal, amelynek hatása alatt valamikor ugyancsak a költõ "Misztériumok" címû versét írta.

Irén rettenetesen tudott csókolni. És künn leszállt az alkony.

Minek mondjam tovább. Utána a Continentálba mentek vacsorázni. Útközben még elkerültek a nagy trafik felé, és a költõ vett vacsora utánra egy kis bockot is.

[Rosen]

TAVASZI OUVERTURE

A vonósok:

A tél november óta semmit se engedett. A háziasszonyok panaszkodtak, hogy képtelenség gyõzni a fûtést. Naponkint hírt lehetett hallani megfagyott emberekrõl. Az utcán nagy szemeteskocsik ballagtak végig, és a síkos utakon reggel minduntalan elcsúsztak a lovak. Dél felé fölengedett a fagy, de akkor meg metszõ, nedves szél fújt. Az ember nem tudta elgondolni, hogy lehetett valaha más idõ is.

A pásztorsíp és fuvolák, késõbb a hárfa egy hegedûvel:

Egy napon azonban künn nagy változás történt. S azon a reggelen õ kioltotta a kályhatüzet, s az ablakot kitárta. A kicsiny, mély udvarról fölnézett a házak tetejére. Ott arany napsugár olvasztotta feketére a tegnap még fehér háztetõket. A sárga hóvíz szaporán csörögve folyt a csatornákban. Az ég fényes, csillogó, kék színben ragyogott. Idõnként nagy szürke, lila felhõgomolyagok rohantak át az udvar fölött nyíló kicsiny, kék négyszögön. Hallgatózott.

Csak a hegedûk halkan:

Azt hallotta, hogy a város aszfaltba burkolt, összekövezett földje nagyokat lélegzik, ott alól; hevesen, türelmetlenül.

Trombita a vonósokkal: igen csendesen:

Kibotorkált az utcára. Irtózatos érzés volt. Szaladni akart, de az izmai zsibbadtan megtagadták az engedelmességet. Ügyetlenül dülöngött ide-oda, és a járókelõk között tátott szájjal bámult szerteszét. A sok téli üléstõl elgémberedett, görbe lábaival kaszálva, topogva nekiindult egy iránynak.

De a tömeg nem engedte. Folyton az útjában állott, zajongott, az ellenkezõ irányba iparkodott.

Kürtök:

Az ökleivel igyekezett magának utat csinálni az emberáradatban, mely a gyárváros magas házai között hömpölygött. Magában dühösen kérdezte:

Harsonák:

Hová megy ez a sok ember? Hová mennek? Hiszen nem lehet máshová menni, csak oda, ahová én, csak oda jöhetnek ma, csak oda kell jönniök!...

De nem ment vele senki se...

Csak a vonósok és klarinétok:

S õ nem szívhatta magába az édes, hideg, langyos levegõt. Ellopták tõle az emberek, a házak, a kõszénfüst, a zaj. A megolvadt hó vize fényes feketére mosta a fölengedett sáros aszfaltot. Belegázolt a vízbe és fáradhatatlanul sietett elõre, tántorogva valahová. Útját állották a munkások, akik kenyeret keresni siettek. Dühösen kinevette õket.

Harsona:

Kenyeret, kenyeret!

Jöttek azután egy nagy csomóban a diákok, az iskolába iparkodtak. Õ csúfolódva kacagott:

Harsona:

Tanulni, tanulni!

Sok szép asszony is járt arra, akik könnyû, színes ruhákban tetszelegtek sétálva és udvarlóikat várva.

Nem nézett rájok. Sietett, futott keresztül a sok, sok összekövezett utcán: várták.

Lázban égve, kipirult arccal, lihegve rohant. És a tömeg csakhamar ritkulni kezdett. A házak is...

Klarinétok, pásztorsípok, fuvolák:

Hideg, részegítõ, vad tavaszszél fútt. S õ kitárta a mellét, levette a kalapját. Végre megláthatta a földet. A hegedûk csatlakoznak. A kövek itt-ott szabadon hagyták. És õ belegázolt a sárba, a nedves, puha, barna, lélegzõ földbe. De még mindig sok volt a kõ. A csúnya, kemény, ostoba kõ.

A violák:

- Tovább.

Elfúló lélegzettel, sántikálva folytatta az útját. Már csak apró házak maradtak körülötte. Futásnak eredt. El akart menekülni a szabadságba.

... Nagy szünet.

És megérkezett.

Csellók:

Egyedül voltak: az éggel, a földdel. Ameddig a szem ellátott, nem volt már senki a tájon.

A cselló vezetõ melódiájával, hárfa, kürt és a vonósok:

Felhõs, terhes, változatos tavaszi ég, mely végtelenül kék meg csillogó fehér. Azután körös-körül sár. Néhol még: olvadó hó. A pocsolyákban apró hullámok rezegnek, s ott tükrözõdnek a színükön az új égbolt, az örvendõ, nedves, fekete fák.

Angolkürt új melódiát hoz:

Földszag csapott feléje. Megtántorodott, amikor megérezte, és a kalapját elhajítva, szaladni kezdett. Majd újra megállott. Magába szívta a természet leheletét, a föld sóhajtását, a tavasz csókját.

Hárfák és fuvolák:

A tavaszi szél végigsietett a nagy síkságon, s õ erre kigombolta az ingét, ledobta a kabátját, és mellét megfürdette benne.

Ide-oda révedezett a szeme. A nagyszerû színek - akárcsak az erõs illatok - megbénították agyát. Hallgatta a csendesség mondhatlan zenéjét.

Hegedûk, hárfák, nagybõgõk igen csendesen:

Úgy érezte, hogy amint ott áll, megsemmisíti, feloszlatja õt a természet. Megint szaladt néhány lépést, azután õrült gyorsasággal levetkõzött. Tépte magáról a ruhákat. Meztelenül ott állott a mezõn, kitárt, reszketõ karokkal... A sár összecsókolta a lábát, a szél végigsimogatta szilajul. Görcsösen hullámzott a mellkasa, ez a kicsiny, görnyedõ, kicsinyes munkában elcsenevészedett szánalmas mellkosár - és szítta a tüdejébe a tavaszt telhetetlenül. Többet... Többet... Többet. A tüdõ megtelt - még többet...

Összeesett.

Hosszú csend.

Azután igen halkan a hegedûk:

Ott találták meg harmadnap a sárban, az olvadt hóban. A napsugár és szél végigsimogatta, a sár körülcsókolta, a melegedõ, belül dübörgõ, megfiatalodó föld magához szorította kihûlt testét.

A fuvolákon alig hallhatóan két magas hang szól.

[Rosen]

A VÖRÖS ESZTI

Ezt a gyönyörû képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtõl, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz, ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapják, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tõlük a könyvet, és mindaddig nem szabad visszaadni, míg meg nem javulnak. Úgy vigyázz rá!

Mikor apa ezeket nekem mondta, karácsony este, hatéves voltam. Komolyan beszélt, de anélkül, hogy a homlokát összeráncolta volna. És a szemeimbe nézett, én pedig megsimogattam az arcát - délután ott volt a borbély -, és azt gondoltam, hogy milyen furcsa: ha valakinek az apja ennyire fiatal.

Apáék kártyáztak, és nagyapáék is átjöttek. Aranykrajcárokkal volt tele Terke húgomnak a marka, és öcsém, Gudi, hat narancsot evett meg, és három házat épített az új játékkövekbõl, míg én a szobámban a nagy kanapén olvastam Andersen bácsi könyvét. Míg csak le nem feküdtünk. Akkor pedig a fejem alá tettem.

Itt kezdõdött az ismeretségem Andersen bácsival. Azután minden este a fejem alatt volt a könyv, és nem aludtam el nélküle. Összesen háromszor-négyszer vette el tõlem a könyvet apa, de éjjelre mindannyiszor visszakaptam, mert nélküle el nem aludtam. Most is tudom, mik voltak az esetek. Egyszer, amikor a tyúkól tetején másztam, s a tetõ beszakadt, másodszor, amikor nem akartam enni paradicsomlevest, harmadszor, amikor a kert összes rózsáit levágtam, és mindannyit öcsém dajkájának, a vörös hajú Esztinek az ágyába szórtam. Ekkor a nagyapa kívánta, hogy meglakoljak, mert a rózsákat õ szokta levágni. És én jó elõre tudtam, hogy kikapok, de az Eszti olyan gyönyörû volt! Nem hordott ropogós, keményítõszagú szoknyákat, mint a szakácsnõ és a szobalány, hanem puhára vasalta a ruháit. És olyan gyönyörûen nevetett. Neki is nagyon tetszettek Andersen bácsi meséi, és szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynõ meséjét. Ezt sokat elolvastuk. A piros cipõk történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka is lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina - akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bûnhõdnie - nagyon hasonlít õhozzá. Emiatt azután nem is zaklattam többé a piros cipõk történetével, ezt a mesét egyedül olvasgattam. S valahányszor elolvastam, úgy tetszett, mintha a szép, hiú Katerina tulajdonképpen Eszti lenne. S amikor a mesében az következik, hogy a hóhér elvágja a szép Katerina lábait, s a leány piros cipõi tovább táncolnak: akkor behunytam a szememet, és mintha láttam volna a lábakat, Eszti lábait, amelyek mezítelenek voltak, és a piros cipõkben vérezve táncoltak az erdõ felé. Csupán emiatt olvastam el sokszor ezt a mesét.

Másszor meg a rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem, azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnõ az álomban: Eszti volt, és én az ólomkatona. A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnõ elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorja a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált, s a kis táncosnõbõl pedig csak a kis pléh fejcsillag maradt meg, az is koromfeketére égve... Itt elkezdtem zokogni álmomban. Eszti keltett föl. Azt kérdezte:

- Rosszat álmodott, Józsika? - és az ágyam szélére ült. Én akkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tûz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhában gyújtani. Éreztem Eszti hajának a finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erõsen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben.

Andersen bácsival mindvégig jó barátságban maradtam. Eszti azonban fél év múlva elment tõlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam, de a szép Katerináról szóló mesét nem mertem kinyitni. Féltem, hogy az emlékek nagyon hatni fognak rám. Azután nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom. Az algebrai leckék után ismét Andersen bácsit vettem elõ, úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben. És ha õszbe hajló nyári estéken kinn bolyongtam a kertben, sokszor vártam, hogy az út valamelyik kanyarulatánál Andersen bácsi jön majd velem szemközt. Hajlott háttal, hajporos parókával egy csinos, arannyal díszített ébenfa pálcára támaszkodva, jóságos kék szemekkel. Az esti levegõ miatt mindannyiszor nagy kockás kendõt képzeltem a hátára, és kétségtelennek látszott, hogy ráncos, tiszta arcával mosolyogva így fogja kezdeni a beszélgetést: - Jó estét, kis öcsém; már lassan hidegre válik az idõ, és a magamfajta öreg embernek vigyázni kell magára. Hogy vagy különben? Hallom, hogy nagyon tetszenek neked a meséim... ennek örülök.

De Andersen bácsi sohase jött, és le is mondtam a reményrõl, hogy találkozzam vele. Mi több, lassanként kezdtem nem hinni abban, hogy az emberek lelkei a halál után tovább élnek, hanyagul végeztem gyónásaimat, és az áldozás elõtt szántszándékosan bereggeliztem, szóval, mint édesanyám mondotta, napról-napra távolodtam Istentõl, és süllyedtem a bûnbe.

Ekkor egy idõre - csak rövid idõre - elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók mûvészete iránt érdeklõdtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint mûvész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az õszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettõn kívül.

Persze, ezt már csak jóval késõbb sikerült megállapítanom. Akkor, amikor már Budapesten éltem, és az orvosegyetemen a bonctant, a szövettant és a többi tudományokat kezdtem tanulni. És ekkor visszatértem Andersen bácsihoz is. Azt lehetne hinni, hogy eközben nagy dolgok estek. Pedig semmi se történt: a világ csendesen változtatott helyet a gondolkozásomban. Talán nem is volt jó így. Édesapám azt írta egy levelében, hogy ismerkedjem meg a pesti élettel, és jó barátok társaságában olykor egy kis mulatság meg nem árt. Én azonban nem fogadtam meg a tanácsát; nem voltak jó barátaim, és nem szerettem mulatni. Tizennyolc éves voltam. Vasárnap délutánjaimat a rokonoknál töltöttem, akik kijelentették, hogy szolíd és jó fiú vagyok, és a pesti éjszakák nem kezdették ki az arcom jó vidéki színét; nyilvánvaló, hogy korán fekszem, kávéházakba nem járok. Csak ezredes nagybátyám, Gyula bácsi tett katonás célzásokat arra, hogy az ember tizennyolc éves korában már nemigen élhet meg nõk nélkül; azt hiszem, hogy csupán feleségét, a féltékeny Margit nénit akarta ezzel bosszantani, aki viszont engem igyekezett megnyerni annak az eszmének, hogy házasságomig maradjak meg a "becsület útján".

Nem hatottak rám Margit néni érvei. Nagyon is igazság híján valónak találtam azt az állítását, hogy a férfi és nõ e tekintetben egyenrangúak. De õsz volt, és volt elég tanulnivalóm. Az anatómia eleinte sok bajlódást és fáradságot okozott. A gyûlöletes gimnáziumi évek után végre megszerettem a tanulást. Télen a jól fûtött bonctermekben késõ estig eldolgozgattam, és utána meleg vízben szappannal megmosdva, mindannyiszor az újjászületés magabolondító jó érzéseivel bandukoltam haza a villanyfényes utcákon. Boldog voltam, ha vacsora után hozzájuthattam kedvenc könyveimhez. Andersen bácsit persze elhoztam magammal a fõvárosba is. Már nagyon elkopott a kötése, a sarkai kirongyolódtak, és színes, képes táblája megszürkült. Ritkán szedtem elõ.

Egy januári estén a laboratóriumból hazafelé sétálva, megálltam egy divatkereskedés kirakata elõtt. Rövid ideig nézegetve a kirakott csecsebecséket és cikkeket, egy nõalakot pillantottam meg, aki néhány lépésre tõlem megállott, és szintén a kirakatot nézte. Nyúlánk, középtermetû, szép leány volt, tollas kalappal, majdnem divatosan öltözve, fehér arcbõre szinte világított a villamos ívfényben. Egyszerre csak összerezzent - vörös haja megcsillant - és rám nézett. A vörös Eszti volt. Õ is rögtön megismert. Kezet fogtunk, nevettünk a találkozás fölötti örömünkben, és hamarosan belemelegedtünk a beszélgetésbe, mintha csak tegnap lettünk volna együtt utoljára. Elkísértem. Hamar kivettem a beszédébõl, hogy másfél éve Pestre jött szolgálni, és nemsokára elbukott. Öltözéke azonban csöppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élõ nõkéhez. Dícsértem a ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki. Eközben mellékutcákon át a lakása elé érkeztünk. Mindeddig meglehetõsen hidegen hagyott Eszti szépsége; talán az egész délutáni feszült figyelem és dolgozás miatt, amely kifárasztott. El akartam búcsúzni, de megelõzött; arra kért, hogy látogassam meg. Teát fõzött és soká nyugodtan beszélgettünk a szülõházamról, apámról, anyámról, testvéreimrõl és a múltról. Eszti szívesen emlékezett vissza nálunk töltött szárazdajka- és szobalányéveire, nem felejtette el azt se, hogy az ágyát egyszer rózsákkal béleltem ki. Majd egy pillanatra bocsánatot kért, és a kályha mellett levõ spanyolfal mögé vonult. Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisan bútorozott, nagy szoba volt. Bordó függönyök, nagy, támlás kanapé, fényezett ágy és asztal. A falat, amennyire a kis vörösernyõs lámpa látni engedte, sötét színû tapéta borította, s két nagy, vadászjelenetet ábrázoló, aranyrámás tájkép díszítette. Azt a nyugalmat, amellyel a szoba bútorzata fölött szemlét tartottam, Eszti zavarta meg. Könnyû selyem, halvány ibolyaszínû köntösben lépett ki a spanyolfal mögül. A köntös meztelenül hagyta a nyakát és karjait. Hangosan dobogni kezdett a szívem, és éreztem, hogy elsápadok. Szó nélkül odajött hozzám, és átölelte a fejemet, azután pedig lehajolt, és megcsókolta a számat. Ekkor arcomba csapott a vér, beletemetkeztem az illatos hajába, és megint úgy tetszett, hogy az öröm miatt, amely duzzadó boldogsággal töltötte el az egész lényemet: sírni szeretnék.

Eszti szeretõmmé lett. A nagy titkok megismerésének boldog pillanatai után, különösen az elsõ napokon, volt egypár keserves órám. Vajon nem tisztességtelen dolog-e, hogy egy ilyen nõ szerelmét elfogadom, mit szólna ehhez apám, aki oly szigorúan ítéli meg az embereket. Másrészt nem mertem Esztit pénzzel kínálni. Valóban, a leány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetõségét se, hogyan élhet rossz életet, vagy hogyan történhetett, hogy emellett nem durvult el.

Nem kérdeztem sohase e dolgok felõl, amikrõl különben gondolkodni se szerettem. Eleinte terveztem, hogy hosszú levelet írok apámnak, és havi gázsimnak felemelését fogom kérni azzal a bevallott céllal, hogy kitartom Esztit. Hozzá is fogtam a levél megírásához, de azután eltéptem, és hagytam a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján.

Eszti rendesen megvárt hat órakor a boncolóintézetnél, azután sétálni mentünk. Együtt vacsoráztunk, hol kis vendéglõkben, hol a lakásán, és kilencig nála maradtam. Csodálkoztam, hogy a leány lelke mennyire kimûvelõdött. Pedig olvasni nem szeretett, és a mûvészetek iránt nem volt még csak közepes érzéke sem. Kellemesen és folyékonyan tudott beszélni; sokszor emlékezett meg a nálunk töltött éveirõl, és kereken, jól elmondta azt, ami a múltból eszébe jutott. Finom érzései voltak, melyekrõl szívesen tett vallomásokat, és érdeklõdve hallgatta, ha én a magam ügyeirõl beszéltem. Azt állapítottam meg, hogy Esztit nem a kíváncsiság, nem a pénzvágy, vagy amint ez legtöbbször elõfordul, sajátosan szenvedélyes természete juttatta Budapestre és a bukásba, hanem finom és társadalmi rangja szerint túlságosan érzékeny lelke. Bizonyosan érezte, hogy többre született, mint hogy egyszerû paraszt vagy szolga felesége legyen; és több is lett, amennyire a továbbjutást a viszonyok engedték.

Szerettem õt, mert éreznem kellett, hogy remekbeformált testénél még sokkal többet ér a lelke. Viszonyunk olyan szép volt és zavartalan, amilyenrõl álmodni sem mertem. Eszti rendkívüli tapintattal vigyázott a szenvedélyemre.

Új ismeretségünk második hónapjában történt, hogy egy napon hirtelenül megbetegedtem. Édesanyámnak tett szent fogadalmaim szerint egy levelezõlapon megírtam, hogy ágyban kell maradnom. Influenzám volt; este megérkezett a láz. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a levegõ megsûrûsödne, akár az olaj, és minden ebben a puha, meleg folyadékban úsznék. Innen érthetõ, hogy a szekrények féloldalra dõlnek, vagy a mennyezethez közelednek. A kályhától olykor megijedünk, mert fölénk hajol feketén és félelmetesen, máskor a sarokba húzódik, mint valami szürke kis cica. A tárgyak és az emberek között pedig zöld golyók úsznak csoportonként vagy magányosan, olykor összeverõdve lassú mozgással, másszor szétoszolva. Mindez kissé csiklandós és egyben szédülést okozó.

Mire fölébredtem, lámpa égett az asztalon, és a szoba sarkaiban apró, sovány, zöld karikákat láttam bujdosni. A lakásadó asszony éppen tûzre tett. Egyszerre eszembe jutott Eszti, aki ma este is bizonyára várt reám. Bár nagy megerõltetésembe került, odahozattam leveles skatulyámat, és írtam neki is, hogy ne haragudjon, amiért hiába várt rám, de beteg vagyok, és a viszontlátásig csókolom százszor. Azután újra elaludtam.

Korán ébredtem, és a tûzfal, amelyre az ablakon kiláttam, barnán, hidegen meredezett felém. Végiggondoltam, milyen volt a reggel, amikor otthon betegsorba kerültem. Apa, mihelyt fölébred, az ágyamhoz jön, és megnézi a lázamat, a szemeimet, a torkomat, azután mosdani megy. A szolgálók lassan, lábujjhegyen járnak át a szobán. Az ágyamból kilátok az utcára, amint sorba nyitják a boltokat: Miskolczy István könyv- és papírkereskedése - Lõwy József sírkõraktára - Snuncer Jakab só- és lisztraktára - Kocsis Menyhért borbély és fodrász. Kivilágosodik. A szenvedések után a megkönnyebbülés érzése tölti el az embert, mert hiszen nem kell iskolába menni, sõt, ha akarna, akkor sem engednék. A másik szobában terítenek, csörög a porcelán és az ezüst; a szobalány a kályhánál kenyérszeleteket pirít a reggelihez, anya megkérdi, hogyan aludtam, és megígéri, hogy délelõtt fel fog olvasni. Jó lakásadó asszonyom zavart meg az emlékezésemben: meleg kávét hozott, és elbeszélgetett velem, de mindez nem is hasonlítható az otthoni boldog betegállapothoz.

Délelõtt jól éreztem magam, újságot olvastam és közben szundikáltam. Étvágyam nem volt, és nem ebédeltem semmit; mégis délután újra elõvett a láz. Bágyadtan, káprázó szemekkel bámultam ki a tûzfal fölött a szürke, fényes téli égre, amikor kopogtak. Eszti lebbent be az ajtón. Leült az ágyam szélére, megcsókolta a homlokomat és arcomat, megigazította a párnáimat, a gyûrött ágylepedõt, azután levetette a kabátját. Csodálatos, mily egyszerû és kedves volt... A haját lesimította, ahogy cseléd korában fésülködött. Kikérdezett, hogyan betegedtem meg, és hogyan érzem magam. A leány rendkívüli nõiessége egészen felvidított. Azt mondta, hogy nem szabad sokat beszélnem, nyakig betakart, és kért, hogy izzadjak. Szívesen engedelmeskedtem neki, de kikötöttem, hogy fel fog olvasni. Andersen bácsi rongyos, elfakult könyve ott hevert egy állványon a jegyzeteim és vastag orvosi könyveim között. Kikereste belõle a kis Hókirálynõ történetét, és felolvasta. Mire a mese végére értünk, besötétedett.

Eszti begyújtott a teafõzõbe, és azután behozattuk a lámpást is. Most a Bodza anyóka történetének kellett következnie, ami megfázott, beteg gyermekek számára való mese. Eszti lassan olvasta, közben szüneteket tartott, elkészítette a teát, citromot facsart, és egy tálcán elém adta, majd leült, hogy folytassa az olvasást. Ekkor künn csöngettek. Nemsokára hallani lehetett, amint az ajtót nyitják. A következõ pillanatban anyám lépett a szobába.

Zavartan és bizonyára kissé dadogva üdvözöltem:

- Kezedet csókolom, édesanyám!

Anyám összecsókolt, megsimogatta a fejemet, a kezemet, a szemembe nézett. Láttam, hogy nem aggódik, könnyûnek találja a bajomat.

- Hála istennek, alig van lázad - mondotta. Eszti ezalatt fölállott a székrõl és amikor anyám ránézett, meghajtotta magát.

- Kezét csókolom, tekintetes asszony.

Anyám arcán a jól ismert szigorú vonás jelent meg. Erre nagyon megijedtem, egész testemben elfutott a meleg.

- Andersen bácsit olvassuk Esztivel, anyám - szólottam hirtelen. - Most éppen a Bodza anyókát olvassa fel, én teát iszom, amelyet õ fõzött.

Anyám gyengéden elmosolyodott, és azt kérdezte:

- Mit olvastok még Andersen bácsiból?

- A Hókirálynõ történetét - felelte Eszter.

- Ez az a történet, amelyet kisgyermek koromban is legjobban szerettem, emlékszel, édesanyám, s amelyet Esztivel akkor is olvastunk - mondtam.

- Szép történet - szólott anya szelíd, csendes hangon, miközben letette a kabátját, kalapját -, de azt hiszem, neked annak idején a szép Katerina története és a Rettenthetetlen ólomkatona meséje is tetszett.

- Igen - mondtam álmosan -, és a Katerina története kivált azért, mert úgy képzeltem, hogy Katerina tulajdonképpen Eszti.

- Eszti sohase volt olyan kevély, rossz lelkû, mint Katerina - válaszolt anyám, és melegen Eszti szemeibe nézett.

- Nem is azért gondoltam Esztire - szólottam -, hanem azért, mert egyszer reggel, amikor ágyban feküdtem, azt álmodtam, hogy a Rettenthetetlen ólomkatona én vagyok és a szobalány, mint kis ólomdarabot kapar ki engem holtan a kályhából, és a szép kis papírtáncosnõnek, szerelmesemnek pedig csak a csillagját találja a hamu között... ekkor sírtam, és Eszti fölébresztett, én pedig átöleltem õt... - Itt elvesztettem a beszéd fonalát. Hallottam még, amint anya és Eszti tesznek-vesznek a szobában, de a láz apró, zöld karikái sûrûen kezdtek cikázni a szemeim elõtt. Átengedtem magam a forróság puha hullámainak, és mereven az ajtót néztem, amely elõször hirtelen közel jött, azután pedig a falakkal együtt a távolba hátrált. Mikor már olyan messze volt, hogy szinte egészen összetöpörödött, lassan, nesztelenül kinyílott.

Hajlott háttal, hajporos parókával, aranygombos ébenfa pálcára támaszkodva, egy öreg ember lépett be rajta, és felém közeledett; csakhamar megismertem: Andersen bácsi volt. Reám nézett mély, kék szemeivel, és megállt az ágyam mellett.

- Fiatal barátom - szólott -, ugye, megismersz engem? Tudod, ugye, hogy én szeretlek? Amint szeretem az ólomkatonát, a kis táncosnõt, Bodza anyókát és a szép Katerinát is. Szeretem Esztit is. Valójában örülök annak, hogy õ szintén szeret téged. Bájos és kedves, ha egy fiatal leány és fiú megértik egymást... meséimben nem ritkán olvashatni ilyesmirõl, ugye?

- Igen - suttogtam.

- Hát emlékszel-e még az anya történetére? - kérdezte.

- Emlékszem - feleltem -, ahol az anya gyermekéért a halál országába megy.

- E mesében az anya odaadja mindenét, hogy föltalálhassa a halál országát.

- Igen, odaadja a szemeit és a haját és karjait és a könnyeit is mind - mondtam gépiesen és szomorúan.

- De nemcsak a mesében van így. A te édesanyád is egészen így tenne, fiacskám... - szólott Andersen bácsi reszketõ, rábeszélõ hangon. - Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tõbõl nõtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, az örvend neki... - Kis szünetet tartott, és botját csiklandóan végig húzta az arcomon. - De a hozzáértõ kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást. Érted, hékás?...

Az öreg a szemeimbe nézett, nem tudtam, hogy nevessek-e a szavain, mint valami mesén, vagy könnyezzem. Komolyan, nyugodtan néztem reá. Bohókásan megroggyantotta a térdét, és én attól féltem, hogy eldõl vagy szertefoszlik, de újra szólott. Búcsúzott:

- Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, elhervad a másik is... Úgy ám. No, Isten veled.

Megfordult. Az ajtó a falakkal együtt most ismét messze hátrahúzódott, és Andersen bácsi is, miközben távozott, mindig kisebb és kisebb lett. Végre elérte az ajtót, kinyitotta és eltûnt.

Kellemes hûvösséget éreztem a homlokomon, anya kezét, aki az ágyam szélén ült. Mikor fölnyitottam a szemeimet, azt kérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Arra kértem, hogy olvassa el az anya történetét. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy Eszti már ekkor nem volt a szobában.

Három nap múlva szabad volt fölkelnem, s erõsen bebugyolálva, édesanyámat a vasúthoz kísérhettem. Az indóházhól visszajövet Eszti lakására vitt az elsõ utam; azt mondották ottan, hogy az elõtte való nap költözött ki a szobából, nem tudni, hová.

Eleinte nagyon rossz volt esténként magánosan hazamenni. Olykor soká elálldogáltam az utcán, azt várva, hogy Eszti mégis jönni fog. De nem jött, és hírét se hallottam azóta.

[Rosen]

A VARÁZSLÓ HALÁLA

A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól - hamvazószerdán, kora hajnalban haldoklott. Bálteremben vagy lakomán, nem tudom. Egy kis fülkében ült, szegény egyedül. Kétség nem férhet hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem volt szomorú miatta.

Megpróbált persze mindenféle varázslásokat utoljára - még saját magán is, ami már a legnagyobb kockázat, de nem sikerült semmi, és hamvazószerda hajnalra, csúnya nagy kudarccal, be kellett fejeznie életét. Hanyatt dõlt két székre az asztal mellett, és behunyta a szemeit.

Az apja, egy kedves, erõs, széles vállú ember jött legelõször. Alig õsz még és kemény járású. - Megmondtam, hogy az ópiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. Nézz meg engem, ötven éves vagyok. Másképp éltem én. Egészen másképp.

Az anyja, egy sápadt, régen halott asszony, zsebkendõjével takarta el az arcát, és zokogva magához ölelte a varázsló fejét.

- Miért nem akartál, fiam, rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz el, mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én, látod, nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok nõ, akik szerettek téged?

- Én nem szerettem egyiküket sem - mondta a varázsló. - Különben is csak az kellene még, hogy nõk elõtt haldokoljak.

A varázsló nagyanyja, egy fõkötõs, pápaszemes öregasszony, lassan topogott arra. Kerekes gombolyítógépét hozta a kezében, és a másikban a kis kanári madarat kalitkában. A zsebében kötés volt, egy harisnya, amely a varázsló számára készült.

- Én foglak megfürdetni, és még ma kész lesz az új harisnya, amelyben el fognak temetni.

A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokája közt. Kétségbeesetten sírt, úgy, hogy le kellett venni a pápaszemét is. De nem maradhatott ottan, mert sok nõ tolongott a varázsló körül, akik legújabban érkeztek.

- A síron túl még látjuk egymást - mondta a nagymama, hóna alá vette a gombolyítógépét, a kanárikalitkát, és imádkozva elment.

A nõk lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték, és akinek eszébe jutott, mondott is valamit rá. Például:

- Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.

- És a finom, nõies, vékony kezeirõl le fognak esni a szép körmei.

- Bocsánat - mondta a harmadik -, neki egész életében barna szemei voltak.

- És széles, férfias, nagy izmos keze!

- Mily tüzes erõvel tudott ölelni.

- Tévedés, mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy asszony.

- Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig elüldögéltem volna benne.

- Sohase ültetett engem az ölébe. Õ ült mindig az én ölembe.

- Egyenes, kevésszavú ember volt, úgy tudott haragudni, hogy jaj annak, aki a kezébe került.

- Nagysád téved, kedves és szíves beszédû férfi volt õ, és soha hangosan beszélni nem hallottam.

Így beszélgettek a nõk a haldokló varázslóról, aszerint, amint ki-ki elõtt másnak mutatkozott, és ki-kivel másképpen és másképpen bánt.

- Menjetek innen - mondta a varázsló. - Legyenek szívesek elmenni, az öreg arcotok kellemetlenül hat rám, és különben a koporsómat hozzák.

Valóban hozták. Szép érckoporsó volt. A varázsló apja rendelte kétszázhuszonöt forintért; a gavalléria a családban volt.

- Sok pénzemben van a fiam - mondta a temetkezési vállalkozónak. - Mégis megreszkírozom, hadd legyen szép temetése.

A varázsló most hamarosan megfésülködött kis kézi tükrében, elrendezte az ajkait - gúnyosan mosolygóra, amely pózban különösen tetszelgett magának, aztán elküldött egy kisfiút tiszta gallérért és kézelõért. Addig is átvizsgálta a szemfedõt, s lefejtette róla zsebkésével az ezüst csipkedíszt, miután bántóan ízléstelennek találta. Ezalatt megérkezett a tiszta gallér és kézelõ. Kicserélte õket a régivel, sietõsen beült a koporsóba, és fütyörészve le akart dõlni a fekete selyemvánkosra. E pillanatban kis kendõben, futva, kipirulva és könnyezve egy leány érkezett.

A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a dolog régen volt, öt-hat éve - és a leány semmit sem változott. Rövid szoknyát viselt, fiatal, édes arca meg nem öregedett, mint a többi nõé.

- Végre egy fiatal nõ - köszöntötte a leányt a varázsló. - Kellemesen lep meg, hogy halálom elõtt még egy szép, fiatal lányt láthatok.

A leány nem utálta meg õt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért, lehajolt, megölelte, és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.

- Das ewig weibliche zieht uns!... - mondta a varázsló fanyar mosollyal, bár nem tudott jól németül, és a Faustot eredetiben sohase olvasta. De mégis ellágyult, és megcsókolta a leányt a száján.

- No most, fiam, menj - mondta azután - elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és szép, és akadnak igen derék férfiak ott künn. - Azzal hanyatt feküdt, és mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes aranyszemeit. Kis idõ múlva újra szólott.

- Belátom, hogy az ópium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna téged feleségül venni, és meg is tenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna.

A leányka most összeszedte minden erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedõt, kihúzta a feje alól a párnát, nekifeküdt a koporsónak, és kifordította belõle a varázslót. Egészen kifáradt szegényke a nagy erõlködésben.

- Édes szerelmesem - mondta a varázsló csendes és meghatott hangon -, te megtettél értem mindent, amit csak egy nõ tehet egy férfiért. És már szívesen fölkeltem volna - tekintet nélkül arra, hogy drága koporsóm ki van fizetve -, mert szeretlek, de nem bírok. Veszem észre, hogy nem bírok. Igazítsd hát helyre a fekhelyemet.

A dulakodásban leesett a varázsló szemérõl fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a szemébe, ami tudvalevõleg ártalmas; mondom, leesett a szemüveg, és a leány most meglátta a varázsló szemében, hogy nagyon szereti õt, és csakugyan fölkelne, ha még tudna. Helyre igazította hát a koporsót, és a varázsló nagy nehezen visszamászott.

- Takarj le a szemfedõvel - mondta azután.

A leány letakarta.

- Tedd a fejem alá a párnát, és ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A koporsó kis arany kulcsa maradjon nálad.

Valóban hozták már a fedelet. A leány még egyszer megcsókolta a varázsló száját, amely már kezdett kihûlni, rátétette a fedelet, és bezárta. A kis kulcsot pedig a köténye zsebébe rejtette el.

Azután elment, mert már jöttek a varázsló rokonai és testvérei, s azokkal õ nem volt ismerõs.

[villanto]

Idézet: Rosen - Dátum: 2006. máj. 21., vasárnap - 5:08

A lovakat lelövik, ugye?

 

Ez 1borzalmas történet, engem mindenesetre megrázott... (mint a 220.. )

Üdvözlet mindenkinek!

Az én tarsolyomban is van 1-2, nevezetesen:
Henryk Sienkiewicz - Tûzzel vassal, A kislovag, Özönvíz,-e trilógia számos olyan elemet hordoz gondolatiságában, mely a 21. században is igencsak aktuális és betartandó lenne.
George Orwell - 1984, Állatfarm,-akik csak mondják (odafönt), hogy milyen fontos számukra a mi világunk, bizony nem ártana, ha elolvasnák, méginkább ha újraolvásnák -e két könyv jóslatait...
Daniel Keyes - Virágot Algernonnak (Charli) Szerintem nincs közöttünk senki olyan, ki nem olvasta, nem hallott róla. Nevezett irodalmi mûvekre is vonatkoztatva,-Tisztelettel javaslom olvasásukat (újraolvasásukat), még azok sem bánják meg kiknek nem fekszik ezen irodalmi stilus.

Szerkesztette: villanto 2006. 10. 30. 09:12 -kor

[Rosen]

Csáth Géza
APA ÉS FIÚ

Valamelyik téli délelõttön az anatómiai intézet igazgatójának elsõ asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgõsen akart beszélni a méltóságos úrral.

Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja, mert elõadást kell tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az orvosnövendékektõl.

A látogató magas, jól öltözött, sápadt ember, belépett, mélyen meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem hadarva, beszédbe fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erõsen rövidlátó szemei elõtt fekete keretû csíptetõt viselt.

- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, hogy háborgatom, de a dolog annyira sürgõs, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás Pál, mérnök vagyok, és tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a vonatról, az édesanyám azzal fogadott, hogy az apám már nem él. A halálát jelentõ levelet azon a napon kellett volna megkapnom, amikor hajóra szálltam, hogy hazajöjjek... Szóval megtudtam, hogy az apám kétségtelenül meghalt, mégpedig a klinikán. Az anyám, aki nagy nyomorban élt, mikor hazajöttem, nem tudta eltemettetni. Szóval otthagyta az apám hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a klinika eltemeti. Most én utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy ide, az anatómiai intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta az orvosnövendékek tanuljanak. Azt is megtudtam, hogy csak akkor temetik el a hullákat, ha már egészen apróra fölaprították, s akkor ezeket a cafatokat összekeverve koporsóba teszik. Azt szeretném már tudni, hogy ilyen sors érte-e az apámat, vagy amint a szolga bíztatott: talán a csontjait kifõzték, és csontvázzá állították össze... Ezt szeretném tudni, és kérem a méltóságos igazgató urat, hogyha így áll a dolog, akkor méltóztassék nekem kiadni a csontvázat vagy a koponyát, de az egész csontvázat inkább, hogy eltemethessem... Szóval, esedezem, igazgató úr, méltóztassék megnézetni, megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt mondta, hogy e célra a szép, erõs csontú hullákat szokták kiválogatni, az én apámnak pedig hatalmas csontjai voltak, s olyan magas volt, mint én... És az intézet költségeit megtérítem...

Az igazgató e hosszú és izgatott beszéd alatt nyugodtan simogatta a szakállát, majd csöndesen és igen lassan beszélve megszólalt:

- Hát kérem, én megnézhetem, hogy hívták, kérem, az apját?

- Gyetvás Pálnak, mint engem.

- Az intézet ugyan nem ad ki hullákat... de ha a csontváz megvan: talán még a fõzõpincében, vagy esetleg már össze is állítva, nem vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.

Az igazgató csöngetett. Egy fehér kabátos asszisztens jelent meg.

- Kérem szépen, doktor úr - szólott az igazgató - nézesse meg, a múlt hónapban vagy az azelõttiben dolgoztak-e föl Gyetvás Pál nevû hullát, s ha igen, készítettünk-e belõle elõadási csontvázat.

Az asszisztens elsietett, a tudós pedig hellyel kínálta meg különös vendégét.

Öt percnyi néma várakozás után, mely idõ alatt a vendég idegesen rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott kezekkel az esõs utcára bámult ki - berontott az asszisztens.

- A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a belgyógyászatiról kaptuk. Nálunk lett boncolva a "Cé"-ben. Harmadéveseknek adtam, mert szép volt a skeletje; a múlt héten maceráltattam Mátyással, és tegnapelõtt állították össze. Igen jól sikerült; boncterembe tétettük be - amint méltóztatott mondani - mert az elsõévesek a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.

A jövevény valami hirtelen görcsös taglejtést tett. A professzor pedig az elõbbihez tökéletesen hasonló lassúsággal ismét megszólalt:

- Kérem akkor a doktor urat, hogy adassa ki ennek az úrnak a kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a költségeket a kezeimhez lefizetni, mennyi is, doktor úr? - ugyebár, egy hullamacerálás és összeállítás harmincöt korona.

Az ember gyorsan kivette az erszényét, és gyorsan fizetett. Miközben már kevésbé izgatottan, sõt bizonyos vidám megkönnyebbüléssel így szólt:

- Tessék, méltóságos úr, köszönöm a szívességét, bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.

A mérnököt a boncterembe vezették, ahol az egyik sarokban ott állt a "kérdéses" csontváz. Hatalmas, erõs csontú, gyönyörû koponyájú, porcelánfehérre fõzött skeletum.

Az idegen egy ideig csodálkozva nézett rá. Valószínû, hogy csontvázat még nem is látott. Körülnézte elölrõl-hátulról, megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat, amelyek az állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul nézett a szolgára és az asszisztensére.

Az asszisztens dícsérni kezdte a koponyát, mire az idegen hirtelen kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a fehérkabátos ember hamarosan elbúcsúzott, mert az elõadáson volt dolga.

Az öreg szolga úgy érezte, hogy vígasztalni kell. A tudományát szedte elõ.

- Ilyen gyönyörû skelettel, kérem, már régen nem találkozott; mondta is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a hullát, Mátyás bácsi, szeretném elvinni maguktól.

Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.

Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc esztendeje dobálta ide-oda a hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az úrnak könnyezik a szeme, és õ maga is kötelességszerûen elérzékenyült:

- Talán valami rokona tetszett lenni a nagyságos úrnak?

- Az édesapám volt!

- Az apja. Hm, hm. Hát bizony... - Erre azután elhallgatott. Egy ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.

A csontváz fia néhány pillanatig azt hitte, hogy mondania kell valamit, azt hitte, hogy azt a különös kevert gondolat- és érzelemvihart, melyet a lelkében készülõdni érzett, ki kell engednie.

De a vihar, mielõtt jött volna, elsimult a tiszta, fehér porcelánoktól csillogó boncteremben; a bánat, a halál fájdalma elillant, és fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha egyszerre csak meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány vasrúdjánál, és cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett elõre furcsa terhével, miközben szemeit lesütötte, mintha pirult volna az édesapja miatt.

Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai valami különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül magához ölelte. A fiú az apját.

[Rosen]

AZ ALBÍRÓÉK

1.

Petrovics albíróné nagyot nyújtózott az ágyában, azután kinyitotta a szemeit. Semmi kétség - reggel volt. Az ura már mosdott, az asszonyka a mosdóvíz locsogására ébredt föl.

Meg kell adni, hogy Petrovics albíró nagy zajt csapott mosdás közben. Mintha csak ennek a ténykedésnek is, mint minden másnak (hivatalosnak és nem hivatalosnak egyaránt), különös fontosságot tulajdonított volna. Hatalmasan paskolta, döngette a mellét, a szájával és orrával fújt, prüszkölt és bugyborékolt. Többször bedugta a mosdótálba a fejét, azután nagy loccsanással húzta ki. Éppen a fogmosáshoz akart kezdeni, amikor egy gyenge, elfojtott hang szólította:

- János, János.

Az albíró - csupa víz volt - csak a mosdó mellõl felelt:

- Mit akarsz?

- János, nagyon fáj a torkom - mondta a kétségbeesett, rekedt hangocska.

- Te megint képzelõdöl - felelte az albíró ruganyosan és egyszerûen, és azután a kikészített tiszta, bolyhos törölközõvel szárítgatni kezdte magát.

- De, nagyon fáj - bizonygatta az albíróné majdnem sírásba fúló hangon.

Eközben az albíró megtörülközött, rövidre nyírt haját megkefélte egy kemény kefével, és sietve öltözni kezdett. Mentségére mondva, már majdnem nyolc óra volt, és Petrovics János a törvényszék legpontosabb hivatalnokai közé tartozott. Már joggyakornok korában elhatározta, hogy karriert fog csinálni, s azóta el nem késett a hivatalból soha. Nála a pontosság nem kényszerûség volt, hanem valami természetes, ami a személyéhez, az arcához tartozik. Az íróasztalán, a hivatalban éppen olyan abszolút rend volt, mint a szekrényében. Nem sietett kapkodva, fejetlenül, de három perc alatt teljesen készen állott.

Megtörölte a csiptetõjét, õszinte nézésû, dülledt, barna szemei kissé rövidlátóan bandzsítottak, amikor nem volt elõttük a csiptetõ, s a tükör elõtt az orrára tette, azután odament a felesége ágyához, megcsókolta az asszonyt, és így szólt:

- Majd szólok, fiam, Hamvaynak, jöjjön el, és nézze meg, mi bajod. Én azt hiszem, csak képzelõdöl, mint rendesen. - Azzal a megmosdott friss emberek jóhiszemûségével és könnyû lépéseivel elsietett.

2.

Az albíróné nagyon elkeseredett volt. Úgy érezte, hogy a torkában nõnek, nõnek a mandulái, õt az ágyba szegezik, minden nyelésnél csúful megkínozzák. Holnap este miattok nem mehet el a kaszinó estélyére, ahol pedig tánc lesz. Borzasztó - és ez a János nem törõdik mindezzel, azt megteszi, hogy elküldi az orvost (a hivatali orvost, aki ingyen köteles gyógyítani), de ezzel azután vége. Siet-siet, hogy pontos legyen, és még azzal vádolja õt, hogy képzelõdik. A kis albíróné olyan szánalmasnak találta az állapotát, hogy majdnem sírva fakadt. Kétéves házasságuk óta még nem volt komolyan beteg és ilyen boldogtalan.

Becsöngette a bejárónét (Petrovicsék nem fõztek otthon, kiszámították, hogy ha hozatnak, olcsóbb). Odahozatta az ágya mellé a mosdótálat, a fogport, a kefét s a törülközõt. Megvizezte az arcát, megsimította a haját, és kimosta a száját. A jó hideg víz felüdítette, s amint jól kigargarizálta a torkát, úgy vette észre, hogy a fájdalom, amit a nyelésnél érez, már jóval kisebb.

Maga is kezdte belátni, hogy a helyzet nem olyan borzasztó, és az ágyban jóízûen megreggelizett. Még eszébe jutott gyermekkorának egyik kedvenc játéka: a betegjáték, amelyet öccseivel annyiszor játszott, s amelyben az orvos kicsiklandozta az ágyból a beteget. Azután tisztára húzatta az ágyat, kiszellõztette a szomszéd szobát, átnyittatta az ajtókat, megigazította a haját, s elõvette az éjjeliszekrényrõl azt az új Magyar könyvtár füzetet, amit éppen tegnap vett. François Coppée Henriette-je volt. Egy hajtûvel fölvágta, és olvasásba merült.

Alig olvasott a huszadik oldalon, amikor megszólalt az elõszoba csengõje. Az orvos jött.

- Kezét csókolom, nagyságos asszonyom!

- Jó reggelt, doktor úr!

- No, mi baj?

Ennél az obligát orvosi kérdésnél a doktor egy ugyancsak obligát orvosi mozdulattal leült az ágy mellett álló székre. Harminc-harminckét éves, rövid hajú, piros arcbõrû ember volt. Középtermettel, kék szemekkel és szépen ápolt bajusszal. Hangja hangos, joviális. Amikor beszél, az egész arca kissé mosolyog.

- A torkom, doktor úr, nagyon bedagadt reggel.

- Ó, ó, bedagadt, de tán csak nem fulladozott, kedves nagyságos asszonyom, hiszen az arca nem lázas!

A vidám orvos végigsimította az asszonyka homlokát. De ha vesszük, nemcsak a homlokát, hanem az arcát is. Ezt azonban nem lehetett biztosan tudni. Majd kanalat kért. Behozták. A szolgálónak azt mondta:

- Köszönöm, elmehet!

Azután az albírónénak fel kellett ülni az ágyban. Az orvos pedig leült az ágy szélére, és úgy bámult be a torkába, miközben a kanállal kegyetlenül leszorította a kissé sápadt, hegyes nyelvecskéjét. Az albíróné hamar elfáradt az erõltetett ülésbe, de a doktor még mindig látni akart: megtámasztotta hátulról kezével, de úgy, hogy az ölelésnek is beillett. Mikor már eleget nézett, kihúzta a kanalat, s két vállánál fogva lassan visszaeresztette az asszonyt a párnákra... És e pillanatban hirtelen megcsókolta.

Az albírónénak sikoltani sem volt ideje, mert a doktor jókedvûen és gyorsan így szólt:

- Nem lesz magának semmi baja, legyen egészen nyugodt; no én megyek, kezét csókolom.

Azzal hátat fordított és kiment. Már kívül az elõszoba ajtaját csukta be, mire az albíróné magához tért a csodálkozásából.

Megcsókolták. Igen, õt megcsókolta egy idegen férfi.

Mások is beszélték, hogy ez a Hamvay doktor megcsókolgatja a csinos asszonypácienseit, de az albíróné nem gondolt rá, hogy majd õt is.

És íme, egyszerûen és gyorsan megtörtént.

Mint egy kisgyerekkel, úgy beszélt vele, hangosan, kedveskedve, mintha csak cukrot akart volna adni, és a cukor helyett csókot adott.

3.

Az albírónénak nem volt ideje, hogy átadja magát a kikerülhetetlen töprengéseknek. Néhány perc múlva legjobb barátnõjét, Kovács ügyvédnét jelentette be a lány.

- Beteg vagy, szegény Mariskám - mondta a szõke asszony, azon az édeskésen elõkelõ hangon, amely *** városban az hautevoléenak egyik ismertetõjele.

- Igen, beteg vagyok, a torkom fáj.

- Tehát, hála istennek, nincs komoly bajod!?

- Dehogy nincs, van; nem is tudom, hogy mondjam el neked...

- Ebbõl valami érdekes lesz - élcelõdött Kovácsné - no, mondd el. Elvégre mi, jukker asszonyok, néha bosszankodunk, ha érdekesekké válunk, s van is jogunk hozzá.

- Hát kérlek, nem az, amire te gondolsz - kezdte az albíróné igen komolyan -, hanem egészen más... Képzeld, az uram reggel mondja, maradjál ágyban, majd elküldi Hamvayt, és majd az megvizsgálja, mi a bajom. Hamvay eljön, megvizsgál, kijelenti, hogy nincs semmi bajom, azzal egy pillanat alatt megcsókol és itthagy.

- Megcsókolt, ugyan ne mondd, és te mit tettél?

- Semmit, és éppen ez a borzasztó. Nem tudtam kiáltani, a lányért csengetni. Megnémultam, és mire mozdulni tudtam, õ már elment.

- Hát csakugyan igaz! Errõl a Hamvayról már hallottam ilyeneket. Szemtelen fráter, pedig egészen közönséges pofája van. Tehát mondd el csak még egyszer, kérlek.

Mariska a dolgot újra elmondja. Részletesen megvitattatik az ügy. Végre Kovácsné, aki pont tizenkettõkor indul, így összegezi a tanácskozás eredményét:

- Hát, kedves Mariskám, ezt meg kell gondolnod. Mindenesetre világos, hogy senki se gyanít semmit. Hamvay hallgat. Az urad nem tud vívni, és pisztoly sohse volt a kezében. Szóval itt csak veszedelem lehet. Hozzá, csak magad okolhatod, ha párbaj lesz, és õ megsebesül. Másfelõl megint az urad téged is kérdõre vonhat, hogy miért nem csináltál lármát. S a te urad féltékeny ember, emlékezhetsz, menyasszony korodban nem engedett táncolni. Azt mondja esetleg, hogy neked pofon kellett volna ütni a doktort, mint ahogy kellett is volna... Hiszen, ha nem lenne olyan féltékeny, mindjárt könnyebb lenne a dolgod, de így jobb lesz hallgatni.

És az albíróné megfogadta a tanácsot. Mire Petrovics hazajött, fel volt öltözve. Nem szólt az urának a dologról semmit.

(Azt hiszem, hogy Kovács ügyvédné okos és körültekintõ tanácsáról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólnunk.)

4.

Petrovics albíró nyugodtan járt-kelt a világban. Még aznap délután nagy sétát tett a feleségével.

Már kétéves házasok elmúltak, és még mindig nemcsak karonfogva jártak, hanem össze is bújtak. Az ismerõs asszonyok ilyenkor így szapulták õket:

- Nézd a jegyespárt.

De hát Petrovics, mint a rövidlátók nagy része, nem tudta a dolgokat helyesen megítélni. Például azt sem, hogy ez a viselkedés kissé humoros, és nem felel meg az õ komoly, bírói állásának. Ugyancsak a rövidlátó emberek póz nélküli természetességével beszélt, gesztikulált a sétájuk alatt. Például elmagyarázta a feleségének a technika legújabb vívmányát - amelyrõl aznap délután olvasott egy újságban a "Különfélék" rovatban. Egy villamossággal berendezett lakásról beszélt, amelyben villamos gépek végeznek minden szükséges munkát. Ezenkívül röviden vázolta egy sakkparti lefolyását, amelyet aznap nyert meg a kaszinóban. Az a tény, hogy a felesége nem tud sakkozni, ebben semmit se zavarta. Hazafelé menet egy opera tartalmát mondta el, amelyet még jogászkorában látott, s amelynek, mint mondta, zenéjére semmit se figyelt, csupán azért, hogy tisztában legyen a mesével. Még egyszer meg akarta nézni ugyanezt a darabot, most már a zene miatt, de amikor megint adták, nem volt pénze, és így elmaradt.

5.

Szóval Petrovicsék nyugodtan éltek. Egyik napról a másikra.

Ezalatt pedig a városban lassan, de biztosan terjedt a hír, hogy Petrovicsnét, a fiatal, szép Petrovicsnét (nem tudjátok, a Held leány!), már azt is megcsókolta az a huncut Hamvay. (Az ördög vinné el, hogy olyan jó gusztusa van!)

Hat hét múlhatott el, amire ez a hír elért Petrovics János füléhez.

A szegény fiú alig tudta kivárni a hivatalos órákat. Rohanva gyalogolt haza, és hebegve, hadarva vonta kérdõre az asszonyt. Amint a küszöbön a nagy sietségben elbotlott, leesett a csiptetõje. A szemei gyámoltalanul bandzsítottak a világba.

Mariska zokogva bevallotta, hogy ki akarta kerülni a párbajt, és ezért nem szólt, mert õ félt, nagyon félt, és csak pofon ütötte a doktort, és mert õ nagyon, nagyon szereti Jánost. Az albíró elõször ellenkezni próbált, de azután megölelte és megcsókolta síró feleségét. Délután a hivatalban Petrovics bezárkózott és estig nem jött ki. Azután hordárt hívatott, és egy levelet adott át neki.

Mikor pedig hazaérkezett, így szólt a feleségéhez:

- No, most már nyugodt lehetsz, fiam, rendbe hoztam azt a dolgot. Gondoltam magamban, minek egyem magam, minek vagdaltassam meg magam, minek rontsam a minõsítésemet. Mint a törvény embere jártam el.

- De hát mit tettél tulajdonképp? - aggodalmaskodott az albíróné.

- Majd meglátod holnap reggel.

6.

Reggel az albírónét férje harsány hangja ébresztette föl.

Az albíróné az ágyban feküdt, a reggeli újságlapot tartotta a kezében, és annak utolsó oldalát olvasta.

- Hallgass ide, Mariska - ismételte azután olyanféle hanghordozással, mint ahogy alsó gimnazisták a Talpra magyart szavalják, és mosolyogva, kipirulva olvasni kezdte:

NYÍLTTÉR. Figyelmeztetés. A nagy Galeotto városunkban is felütötte tanyáját. Egy úri egyénnel és nõmmel kapcsolatban ugyanis olyan hírek kerültek forgalomba, amelyekkel szemben egy figyelmeztetéssel kell élnem. Figyelmeztetem e hírek terjesztõit és koholóit, hogy minden effajta rágalmazást aljas koholmánynak jelentek ki, s amennyiben azok nõm becsületét érintenék, a törvényes lépéseket ellenök haladéktalanul megteszem. Petrovics János törvényszéki albíró.

Az albíró kétszer is hangosan végigolvasta a cikket.

- No, hála istennek - mondta az albíróné -, csakhogy most már vége van ennek a kellemetlen ügynek. Add ide, fiam, hadd látom én is...

És õ is hangosan olvasni kezdte. A nagy Galeotto...

Amikor végigolvasta, azt kérdezte: - Te, mi az a nagy Galeotto?

Az albíró hosszú magyarázásba kezdett.

[Rosen]

PÉTER LEVELE

Igen tisztelt nagyságos asszonyom!

Köszönöm vigasztaló sorait. Mellõztetésem az elõléptetésnél nem lepett meg. Különben is, valahányszor az élet komiszul - bocsánat a nyers kifejezésért - komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam. Ennek a történetnek, mint kisfiú, fõszereplõje én vagyok. Hallgasson meg. Sajnáljon, és sajnálása, amelyet elõre is nyugtázok, ismét vigasztalást fog számomra jelenteni.

Elsõ gimnazista koromban karácsonykor kaptam egy bicskát. Nem mondom, hogy zsebkés, s ön meg fog ezért nekem bocsátani, mert a nevén óhajtom nevezni a remek szerszámot. A bicskát, amelyet zsebünkben hordhatunk, onnan tetszés szerint bármikor kivehetjük. Használhatjuk az éles, gyönyörûen csillogó pengéit, faraghatunk véle kisebb fakérget, krétát, ceruzát, végre pedig étkezéseinknél is alkalmazhatjuk.

Õszintén megvallom, hogy fantáziámban a bicska kezdettõl fogva nagy helyet foglalt el. Gyakran álmodtam bicskákkal. Álmomban beszéltem is róluk, de mindig csak bicskákról szólottam, holott francia gyakorlatokon a le canifot mindannyiszor illedelmesen tollkésnek szoktam fordítani, és egy bicska-affairben, amely a tanári kar elé került, a kihallgatásnál következetesen a zsebkés szót használtam. De nem is tudtam volna másképp cselekedni. Ha ezt a szót olvastam: le canif, mindig a tollkés szót láttam; nyomtatásban, amint ott állt a szótárban:

le canif = a tollkés.

Ellenben a bicska szóra elém tárult az öreg Steszadlek bácsi kirakata, amely tele volt bicskákkal. Csak bicskákkal. Keresve sem lehetett volna ott találni egyetlen tollkést se. Volt ott kicsi és nagy bicska, hosszú és rövid, csontnyelû, ezüstcirádás, de gyenge tollammal nem is vállalkozhatom e csodabirodalom ecsetelésére.

Szóval, hogy történetem kerekét megindítsam: megkaptam az óhajtva óhajtott bicskát. Édesapám elvitt Steszadlek bácsihoz, és kiválasztottam azt, amelyik nekem legjobban tetszett. Nem részletezem, hogy milyen szent ígéretet tettem, hogy a bicskával nem fogok házi bútorokat, pl.: a székeket, a szekrényeket, a padlót stb. összefaragni, hogy vigyázok az ujjamra és a ruhámra, hanem röviden megemlítem, hogy az én gyöngyháznyelû, háromélû, remek bicskámat hamarosan meguntam. Ugye, szomorú dolog, asszonyom? Merthogy nem tudunk élni holmi kiábrándulások nélkül.

Az osztálytársaim között egyik legjobb barátom volt Gyuri. Olyan Gyuri, amilyenek a Gyurik szoktak lenni; élénk, kövér és pirosarcú fiú, akiket valamennyien irigyeltünk egy kicsit, mert olyan pompásan ügyes fiúk. Nem okosak, ez távol áll tõlük, hanem élelmesek és ravaszok, anélkül, hogy magok is tudnának errõl. Nyílt arccal képesek hazudni, és sose csípi rajta õket senki. Ilyen Gyuri volt az én Gyurim is, amint mindjárt ki fog derülni.

Elõször Gyurinak mutattam meg a bicskámat. Nem vette a kezébe. Megnézte, megkérdezte, hogy mennyibe került, és azt mondta, hogy ezért az árért szebbet is lehetett volna kapni!

Egy hétre rá történt, hogy Gyuri ceruzájának hegye óra közben eltört.

- Add ide csak, kérlek, a bicskádat - mondta nekem -, mindjárt visszaadom.

Odaadtam. Amikor az óra végén visszakaptam tõle, így szólt: jó bicska, de kár, hogy egészen életlen.

Becsületemre mondom, asszonyom, hogy a bicska éles volt, de én abban a pillanatban már meg voltam gyõzõdve, hogy a bicskám az élesség tekintetében az osztályban az utolsó bicskák között foglal helyet, és éppen ezért haladéktalanul meg kell élesíteni.

- Élesíttesd meg Tóni bácsinál - ajánlotta nekem Gyuri.

- De nincs ám pénzem!

- Nem baj, adok neked kölcsön.

Gondolkodás nélkül elfogadtam a nagylelkû ajánlatot, és elhatároztam, hogy a heti pénzembõl, ama húsz krajcárokból, amelyet vasárnap reggel szoktam kapni az édesapámtól, már hétfõn meg fogom fizetni az adósságomat Gyurinak.

Az adósságomat - képzelheti - nem fizethettem meg. Gyurival t.i. szombaton duplexpartit rendeztünk a gimnáziumudvarban, s én a pedellus ablakát szerencsésen bevertem. Negyven krajcárba került a csináltatása, és Gyuritól kellett az összeget felvennem, hogy a pedellus kárát megtéríthessem, nehogy hozzá még feljelentsen, és a nyakamba sózzanak egy "osztályfõnökit", tekintve azon körülményt, hogy az intézeti udvarban egy igazgatói rendelet szerint "tornaórákon és óraközi szüneteken kívül tanulóknak tartózkodni szigorúan tilos". - Az "engedetlen" tanulóifjak feljelentés esetén az osztályfõnöki megrovást nem egykönnyen kerülhették ki. És az osztályfõnöki megrovásról a szülõket bulletinben szokás értesíteni!...

Világos, hogy nem riadtam vissza a legmesszebb menõ áldozatoktól sem, és Gyurinak, mikor zálogba a bicskámat kérte, haladéktalanul átnyújtottam. Mit is tehettem volna; azzal a mozdulattal - ó, asszonyom, mennyire látom magam! -, amely a könnyelmû, az ostoba szegény embert jellemzi, odaadtam gyönyörû bicskámat.

A bicska dolgáról senkinek sem szóltam, és a lelkiismeret csak este kínzott, amikor lefekvéskor kiszedtem a zsebembõl a sok limlomot. Színes ceruzákat, órakerekeket, ceruzatokokat, noteszeket, amelyek egy kisfiúnak annyi szép és felejthetetlen mulatságot okoznak, mint semmi más az életben. Nos, ilyenkor fájt a szívem: hiányzott a bicska. Egyszer sírtam is, annyira bántott a dolog. De reggelre megint nem sokat törõdtem vele.

Többször komolyan gondoltam rá, hogy a hetipénzembõl összespórolom a horribilis summát, és Gyuritól kiváltom a bicskát. Szó sem volt róla. Amikor a kezemben volt a pénz, cukrot vettem, megosztottam Gyurival, de a bicskát nem mertem elõhozni. Most már tudom, hogy attól féltem, hogy Gyuri ki fogja jelenteni, miszerint semmi közöm a bicskámhoz. Néhány hét múlva Gyuri hozta elõ.

- Te, Péter, a bicskaügyet rendbe kell hozni. Én adtam neked negyven krajcárt. Te már két hónapja tartozol vele. Ha vesszük, a bicska árának a felét neked már odaadtam, mert ez a bicska, ahogy itt van, semmi esetre sem ér többet nyolcvan krajcárnál. A köszörûsünktõl kérdeztem meg. Azt mondta, hogy hat hatosért bármikor hoz nekem egy ilyen bicskát. Most hallgass ide: itt van, még adok neked tizennégy krajcárt, meg odaadom az én bicskámat, és kvitt.

Ellentmondást nem tûrõ, de természetes hangon mondta ezt Gyuri. Úgy mondta, hogy meg voltam gyõzõdve, hogy kitûnõ üzletet csinálok. A bicskája szép volt. Ámbár talán kissé nagyon használt. Azután csütörtök volt, és ilyenkor tizennégy krajcár igen nagy pénz.

- Add ide - mondtam neki.

Este, amikor már csak három krajcárom maradt, csak este néztem meg a bicskát. És akkor láttam, hogy az egyik éle törött, továbbá a másik penge lötyög, és faragásra egyáltalán nem használható. Ekkor mód nélkül elkezdtem szomorkodni. Elõször éreztem, hogy csúnyául becsaptak.

Így jártam én már azóta néhány, sok bicskával, amelyeket az élettõl ajándékba kaptam, s amelyeket könnyelmûen elherdáltam. Így történt, asszonyom, hogy igen korán bele tudtam nyugodni, hogy vannak a világon Gyurkák és Péterek. És természetesnek találtam, hogy az élet - küzdelem az efféle bicskák körül, amelyeket a Péterek elvesztegetnek, s a Gyurkák lassan, ügyesen megszereznek.

...De ugye, megbocsát ezért a közönséges történetért. Az ön kegyeit nem akarom elvesztegetni, mint a többi sok bicskát.

Kezeit csókolja hû barátja: Péter

[Rosen]

DÉLUTÁNI ÁLOM

- Giza - mondtam a szobalánynak - eressze le a sárga függönyöket és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyedórában nézzen be, és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok fejfájást.

Kiittam a maradék feketekávét, eldobtam a cigarettámat, és végigdõltem a bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két óra múlt tíz perccel.

Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.

Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló, vékony foltjai remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsúzó nap pirosló aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték, és a rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erõsen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta elõtt a városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selymes erszényemet, mely tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben, és nagyot lélegzettem. Gyönyörû, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.

Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára bíztam, és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy leheletnyi csók leányarcon - úgy omlott el az ég tündöklõ kékségén az alkonyat narancsszínû fátyla. Szitakötõk cikáztak a víz felszíne fölött, és idõnként kérészek repültek el a part mentén seregestõl. Nekik meg kellett halniok, mire a nap lemegy. Elöl, a part közelében, már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelõtti alkonyat temette õket - senki se tudta volna megmondani.

Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonnyal. Nagyszélû, virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén rózsaszínûre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyemszoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom, hideg, rajzos, kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem hozzá.

- Grófkisasszony - mondottam -, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák, és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb bölcsesség benned vagyon.

Megállott, oldalt hátrahajtotta fejét, és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes, arany karikafüggõi. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai, és hideg, bágyadt szemeinek mélyén - egy pillanatra csak - megcsillant egy ibolyaszínû sugár. Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.

- Grófkisasszony - mondottam -, azért jöttem ide, hogy tõled egy csókot kapjak, és arra kérlek, nézz a szemeimbe.

Lassan lehajtotta a fejét, és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak, némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe, és mint lassú borzongás, végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.

- Grófkisasszony - mondottam -, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nõket, és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldrõl, hogy csak miattad születtem, és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat, és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra.

Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld, hideg színekben, régi szomorúságokat tükröztek vissza, és karcsú szép vállaival elõrehajolt. Azután kikeresett szoknyája zsebébõl egy kis kristályfiolát. Fehér, hosszú ujjait megnedvesítette, és homlokomat megkente az illatos olajjal.

- Jól ismersz engem, grófkisasszony? - kérdeztem.

Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.

- Szeretni fogsz?

Újra bólintott, és mosolyogtak az ajkai.

- Hazugság - mondtam neki -, hiszen te nem tudsz szeretni.

Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolt és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, továbbment. Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam, és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.

A napsugarak utolsó rezzenései is eltûntek már a horizontról, az ég mély, szédítõ nyugalmú, topázkék színnel borult rá a földre. A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt, már fenn ragyogott, és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra elõtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.

Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét, és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek, és mély hangú varázshegedûk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szívei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmóniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát, és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.

- Hosszú lesz az utazás és álom nélküli - mondottam magamban -, de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait.

Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem, s amelyet mindörökre elhagytam.

Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen, félelmes partok között utaztam. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek elõbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam hát, és hétszer megfordítottam gyûrûmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge világosságot láttam derengeni. S azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold.

Enyhe szellõ kezdett fújdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát, és felültem. Elõvettem Al-Dsezirehben vásárolt jó dohányomat, és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát, és kiszálltam. Harmatos, selymes fûben vitt az utam, holdfényes nagy mezõn keresztül.

Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.

És egyszerre elhûlt bennem a vér.

A hátam megett, az úton, három árnyékom rajzolódott a földre.

Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.

E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítõ hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzõlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.

Megrázkódtam, nagyot lélegzettem, és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerõsnek tetszett. Az út mentén fehér mérföldkõ csillant elõ, és nyárfák páros, ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szõlõskertek feküdtek sötét, nagy tömegekben, és bennök apró, vaksi kis házak aludtak. Messzi elõttem fátylas porfelhõben egy szekér ballagott. Az ellenkezõ irányban folytattam utamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év elõtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségéért. Az örökmécses átszûrt fénye halaványan derengett a nyitva hagyott ajtón keresztül.

Lassan fölmentem a lépcsõn. Az oltár elõtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt, rózsaszínû rózsák. Lassan, lábujjhegyen elõreléptem, úgyhogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézitükröt tartott, és merõen nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak késõbb fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltûnt a kevés rózsaszínû festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt, és intett, hogy valami közölnivalója van. Papírost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:

- Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.

- Szeretni akarsz? - kérdeztem.

Komolyan és szomorúan igent intett.

- Grófkisasszony - mondottam -, hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott võlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után!

Zavartan lesütötte a szemeit, és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett, és az ajkai csókot kínáltak.

- A csókodat még nem fogadhatom el - mondottam -, mert nem szeretsz, és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?

Újra elõvette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait, és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat kérte.

Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllõ tölgyfaerdõbõl és a fûszálakból hatalmas, lenyûgözõ tömegekben bújt elõ a föld szent ereje, és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó elõtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón, és belülrõl elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva, és felül, a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merõen nézett rám.

A vonásain megdöbbentõ pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze, és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete, boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hitetlenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.

- Grófkisasszony - mondottam -, olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.

Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak, és legyezõjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltûnt a gyümölcsfák sötét lombjai közt.

Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen, kék derengés aprózta el és lyuggatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem, és ezalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem õt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni, és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet - magam voltam utas - és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem, és a varázslóhoz hajtattam, aki Budán lakik. Õ maga nyitotta ki a kaput.

- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondotta - a grófkisasszony miatt.

- Igen - feleltem -, õt akarom most a legjobban, és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tõle, de hidegek és ruganyosak az ujjai, és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.

- Errõl majd beszélünk - mondta a varázsló, és bevezetett a szobájába. Leültetett, és hosszan, merõen nézett rám. Végre megszólalt.

- A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belõlük nekem, meg fogom vizsgálni. - Átadott egy apró kristályszelencét, és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni.

Elbúcsúztam, és gyalog, a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos, álmos délután. Öt óra felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost, és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyû, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magától értetõdõnek, jónak és érdekesnek tetszett.

Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezõket, országutakat, és bementem a városba is. A korzón sétálók között se volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késõ este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé.

Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé elõrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.

- Nem vártál rám, grófkisasszony - mondtam neki -, de nem haragszom rád, mert, mint magam is tudom, nem szeretsz, és nem is fogsz szeretni.

Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.

- Azt hiszed - kérdeztem -, hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek? Te elbújtál, és azt akartad, hogy késõbb annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nõre mondani lehet. - Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre, mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta:

- Võlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.

- Meg kell szabadítanod magad az átoktól! - mondottam.

Kérdõleg nézett reám.

- Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kisleányé. Az írószereket kérte:

- Ma egész délután tükörbe néztem, és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.

- El fog múlni - mondottam -, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz.

Újra írt:

- Sohasem fogok gyermeket hordozni. - A papírost mindjárt visszavette, és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.

- Grófkisasszony - szólottam -, várni fogsz reám, ha máskor jövök?

Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt, rózsaszínû rózsát, és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzám símult, és a fejét - egy pillanatra - ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár, és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívérõl. Azt írta, hogy maga is belátja ezt, s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog, és minden pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait, madárvértõl pirosló meleg vízben.

Egy napos, hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az ígéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az utak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot sehol se láttam. A fákon még óriási almák és õszibarackok mosolyogtak, a nagy, kék és sárga szõlõfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között, és amint elõre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségû kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus, földszinti ablak. Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhõit nézték, éppen úgy, mint amikor elõször láttam. - Megrezzent, mosolygott, és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és benn termettem a szobában. A kisasszony átölelt, és az ölelése olyan heves, ernyesztõ, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem, és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezítelen lábait kinyújtotta, és megilletõdve nézett rám.

- Kisasszony - mondottam -, még nem érkezett el az idõ. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék, s te nekem kislányom.

Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettõs ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyújtott meg, és valahonnan a küszöb alól elõkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltûnt mellõlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám körös-körül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképpen csillogott a szeme és különbözõ volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hogyha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel, meggörnyedve állott, és szemei oldalról nézve egészen világoskékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elõvettem kis kristályszelencémet, és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állnál fölfogtam, és gondosan eltettem.

Azután kimentünk, vissza a kis szobájába.

Már alkonyodott. Valószínû, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idõ észrevétlenül. Felöltözött, megigazította haját, és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késõ este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni, és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettõl függ minden. Erre ezt írta fel:

- Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen, és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnõ átkától.

Szemei egész estén világoskék színûek voltak, és arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült. Mikor a vonat elindult velem, és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petróleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam neki, megkóstolta, és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerû vizsgálatokat is. Különbözõ folyadékokból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.

- Attól félek - mondotta -, hogy terád is átragadt az öreg hercegnõ átka. Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen fekete, idegen színben csillogtak.

- Sok dolgot tudok - mondotta a varázsló igen komolyan -, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Szindbád, a kétszáz éves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

Még aznap útra keltem. Mikor hosszú, hetekig tartó, fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idõ, amikor elõször életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késõ este volt, mikor Szindbádhoz eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott, és soká vizsgálta az arcomat, bölcs, nyugodt, kék szemeivel. Azután elõvette a tükrét, és merõen nézte. A fekete, csiszolt, sima acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Elõször halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.

- A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni - mondotta -, csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit, és meddõséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belõlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt... ez hiányzik. De másképpen a megoldásra remény nincsen!

Megköszöntem Szindbád, a varázsló tanácsát, hazajöttem, és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.

Házasságunk elsõ hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük, és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kísértett közöttünk, hogy a jövõnk boldogságát napról napra reménytelenül, végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.

- Grófkisasszony - mondottam sokszor, mert így neveztem azután is -, el fogunk pusztulni mind a ketten, anélkül, hogy csak egyszer is éreztük volna az õszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kívánunk mást, és gyermeket akarunk, hogy - miként Szindbád varázsló mondta - a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved, és igazi könnyet tudj sírni.

Õ szomorúan rámnézett ilyenkor, és úgy tetszett, hogyha most könnyezne, könnye jó könny lenne.

Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk, s akirõl tudtuk, hogy érettünk meg kell halnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is, és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.

A gyermek megszületett, és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva, nagy gondokban virrasztottunk álmai felett, és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól, akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit, és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettentõbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett, és nézi a szemeit. Azt nézte, vajon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.

A gyermek pedig fejlõdött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk, és nem tudtuk, mitévõk legyünk.

Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra. A kicsiny test hideg, élettelen volt.

- Meghalt - mondottam -, és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sírj - tettem hozzá kétségbeesetten.

Elpirult, és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.

Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:

- Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.

Bólintott, és sietve gyászruhába öltözött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsõházon át, és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma, nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegõbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az utunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük, és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt, fehér ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek elõbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyûrûmet az ujjamon. Nemsokára, szemben az ég alján, valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk, és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival simogatta a hátunkat... És észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is hármas árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.

- Álljunk meg - mondottam -, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk.

Letérdeltünk a földre, és mind a ketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegõ fagyos hideg volt, és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat, és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.

- Most már elföldelhetjük a koporsót - mondottam, és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.

A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bõven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult, és sóhajtást lehelt ki magából.

Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a kisasszonyhoz, és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak, és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.

- Újra fogjuk kezdeni az életet - mondottam.

Boldogan intett, és elindultunk a havas, hideg estében hazafelé.

*

A karcsú és jókedvû szobalány hangja szólított:

- Tessék fölkelni.

Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a fekvõhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó, tompa fájdalommal bújkált a fejfájás.

- Hány óra, Giza?

- Fél három lesz mindjárt.

[Necros]

Rosen, ezek saját novellák?


Erich Zann muzsikája
Howard Phillips Lovecraft (1921)


A lehetõ legnagyobb gonddal tanulmányoztam a város térképeit, mégsem akadtam többé a rue d'Auseil nyomára. Nem csupán modern térképekkel próbálkoztam, hisz tudom, hogy az elnevezések megváltozhatnak: átbogarásztam az antik anyagot is, személyesen néztem végig minden területet, olyan utcanevet keresve, mely a késõbbi rue d'Auseilnek felelhetett meg. Minden igyekezetem ellenére azonban tény marad, zavarba ejtõ tény, hogy nem lelem a házat, az utcát, de még a környéket sem, ahol néhány hónappal ezelõtt szegény, metafizikát tanuló egyetemi diákként Erich Zann muzsikáját hallottam. 

Nem csodálkozhatom azon, hogy emlékezetem cserbenhagyott, hisz testileg és lelkileg egyaránt megszenvedtem azt az idõszakot, amelyet a rue d'Auseilben töltöttem. Tudom, kevés számú ismerõsöm sosem keresett fel ott. De hogy nem lelem az utcát, mégis egyszerre különös és zavarba ejtõ, hisz alig félórányi járásra lehetett az egyetemtõl, és jellegzetességeinek hála, aligha feledheti a környéket az, aki akár egyszer is látta. Mégsem találkoztam senkivel, aki ismerte a rue d'Auseilt. 

Málladozó téglájú, bedeszkázott ablakú raktárépületek szegélyezte, sötét vizû folyó partján kezdõdött az utca. A folyón fekete kõbõl összerótt, masszív híd ívelt át. A part mentén örökös félhomály uralkodott, mintha a közeli üzemek füstje homályosította volna el tartósan a napot. Maga a folyó gonoszul bûzlött, efféle szagot sehol másutt nem éreztem még, s meglehet, épp ez segít majd hozzá, hogy egy nap visszataláljak, mert ezt a bûzt nyomban felismerném? A hídon túl sínekkel át- meg átszõtt, szûk utcák sorakoztak, ezután következett az emelkedõ, mely elõször szelíd kaptatónak tûnt, s csak a rue d'Auseil bejáratánál vált igazán meredekké. 

Sosem láttam még olyan szûk, olyan meredek utcát, amilyen ez volt. Szirtnek is beillett; egyetlen jármû sem juthatott fel rajta. Sok helyütt lépcsõsorok kezdõdtek, az utca legtetején pedig repkénnyel benõtt fal tornyosult. A burkolat nem volt egyenletes, emitt kõlapok, amott kockakövek sorakoztak, sok helyütt látszott a szürkészöld gyomtól felvert, csupasz föld. A házak magasak voltak, csúcsos tetejûek, hihetetlenül régiek, s õrült módon elõre vagy hátrafelé, illetve oldalra dõltek. A szemközt fekvõ épületek némelyike szinte összeért, amolyan boltozatot formált, napfény alig-alig jutott a kövezetig. Néhol híd kötötte össze a házakat. 

Különösképp mély benyomást gyakoroltak rám az utcában lakók. Az okot elõször abban láttam, hogy mind olyan csöndesek, visszahúzódóak, késõbb abban, hogy mindannyian nagyon öregek. Fogalmam sincs, miért éppen ezt az utcát választottam lakhelyemül: nem lehettem egészen önmagam, amikor mellette döntöttem. Sok szegényes helyen éltem már azelõtt, s pénz híján gyakorta kényszerültem odébbállni. Ekkor választottam azt a düledezõ házat ott a rue d'Auseilen, a házat, amelynek tulajdonosa a béna Blandot volt. Az utca legtetejétõl sorrendben harmadik épület jócskán kimagaslott a többi közül. 

Az ötödik emeleten kaptam szobát, magam voltam az egész emeleten: a háznak alig akadt lakója. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem, különös muzsikát hallottam kiszûrõdni az oromtetõ alól. Másnap kérdezõsködni kezdtem a vén Blandot-nál. A tulajdonos elmondta, hogy egy öreg német hegedûs él odafent, egy különös, néma alak, akit Erich Zann néven ismernek. Esténként egy olcsó kis színház zenekarában játszik, s mert hazaérkezése után szeret tovább muzsikálni, az oromtetõ alatti, elhagyott szobát választotta, ennek ablakából - az utca lakói közül egyetlenként - kilátása nyílt a romladozó kõfalra és a falon túli tájra. 

Eztán minden éjszaka hallgattam Zann muzsikáját, s bár aludni nemigen tudtam tõle, különös volta megragadott. Magam, bár keveset konyítok a zenéhez, bizonyos voltam abban, hogy az általa felidézett harmónia egyetlen azelõtt hallott dallammal sem rokon. Zann kétségtelenül maga komponálta eredeti géniuszra valló darabjait? Minél tovább hallgattam, annál inkább növekedett elragadtatásom, s egy hét múltán elhatároztam, hogy megismerkedem vele. 

Egy éjjel, mikor épp hazatért a munkából, elébe toppantam a lépcsõn, elmondtam neki, hogy szeretném megismerni, szeretnék vele lenni, úgy hallgatni játékát. Zann apró termetû, görnyedt és sovány figura volt, elhanyagolt öltözékû, kék szemû, groteszk mitológiai szatírra emlékeztetõ képû, csaknem tar fejû öregember. Szavaim hallatán egyszerre látszott haragosnak és rémültnek, barátságos viselkedésem azonban végül megnyugtatta. Kelletlenül intett, s én a nyomába szegõdtem az oromtetõre vezetõ meredek, recsegõ lépcsõsoron. Szobája - egy az oromtetõ alatti két helyiség közül - a nyugati oldalra nézett, az utca felsõ végét elzáró fal felé. Hatalmas volt, és még hatalmasabbnak tetszett ridegsége, elhanyagoltsága miatt. Mindössze egy keskeny vaságy, egy ütött-kopott mosdótál, egy kis asztal, egy jókora könyvszekrény, egy vasból való kottatartó meg három ódivatú szék akadt benne. A kottalapok rendetlen összevisszaságban hevertek a padlón. A csupasz falak tán sosem láttak vakolatot; a por meg a pókhálók miatt a szoba elhagyatottnak tûnt inkább, semmint lakottnak. Erich Zann elképzelését a kényelemrõl kozmosznyi messzeség választotta el a megszokottól. 

Intett, hogy üljek le, azután bezárta az ajtót, helyre tette a jókora fareteszt, utána még egy gyertyát gyújtott, odahelyezte amellé, amit magával hozott. Elõszedte hegedûjét molyrágta tokjából, s leült vele a legkényelmetlenebb székre. Nem nyúlt a kottatartóért, hanem választást sem kínálva, emlékezetbõl muzsikálva bûvölt el több mint egy órán át, minden bizonnyal maga szerezte dallamokkal. 

A zenében járatlanok elõtt hasztalan próbálnám megvilágítani e dallamok lényegét. Holmi fúgát hallhattam, a legmegkapóbb visszatérõ témákat, ám e témákból hiányoztak a rémisztõ zengzetek, melyeket szobámból a megelõzõ alkalmakkor hallani véltem. Azokat a különös dallamokat megjegyeztem, gyakorta dúdoltam, fütyörésztem kontár módjára magamban, így hát, amikor vendéglátóm letette vonóját, megkértem, idézzen fel néhányat közülük. Szavaim egyszeriben szétdúlták a ráncok szabdalta szatírarc játék közben látott nyugalmát: az unott kifejezés helyett Zann vonásairól a dühnek és rémületnek ugyanaz a fura vegyüléke sütött felém, melyet megfigyelhettem már, mikor elsõ ízben megszólítottam. Úgy véltem, nógatással hathatok rá, kihasználhatom szenilitása szeszélyességét. Baljósabb hangulatát úgy élesztgettem, hogy elfütyültem pár taktust a múlt éjszaka emlékezetes dallamaiból. Egyetlen percnél tovább nem próbálkozhattam, mert a néma öreg, alighogy ráébredt, mit fütyülök, leírhatatlan módon eltorzult arccal kapott számhoz hosszú, vénséges, csontos jobbjával, hogy véget vessen a durva utánzásnak. Ezután, zavarodottságának újabb bizonyítékát adva, ijedten pillantott elfüggönyözött ablakára, akárha holmi betolakodótól rettegne? Abszurd gondolat volt, hisz a padlásszoba elérhetetlen magasságban maradt a szemközti háztetõktõl. A ház tulajdonosa elmondotta, ez az egyetlen olyan szoba a meredek utcában, ahonnét az ember átláthat a kilátást elzáró kõfal túloldalára. Zann pillantása most eszembe juttatta Blandot szavait, s szeszélyem vágyat ébresztett bennem a dombon túli vidék, a holdsütötte háztetõk, városi fények lélegzetelállító panorámája után, melyben a rue d'Auseil valamennyi lakója közt csupán a mogorva muzsikus gyönyörködhetett. Az ablakhoz indultam hát, s már-már elhúztam a meghatározhatatlan anyagú függönyt, amikor a néma bérlõ még a korábbinál is nagyobb rémülettel ismét megállított. Ezúttal már az ajtó felé intett fejével, miközben két kézzel markolászva, idegesen próbált elvonszolni onnét. Megelégeltem e bánásmódot, rápirítottam, eresszen el, s közöltem vele, hogy nyomban távozom. Szorítása engedett, undoromat és felháborodásomat látva haragja is elpárolgott. Ismét karon fogott, ám ezúttal barátságosabban, s egy székre ültetett, azután elkeseredett képpel asztalához ment, ahol ceruzájával, az idegenbõl jöttek csapnivaló franciaságával hosszú szöveget vetett papírra. Üzenetében, melyet végül átnyújtott, türelemért, bocsánatért esdekelt. Mint írta, öreg már, magányos, ráadásul furcsa félelmek, idegi természetû nyavalyák gyötrik, melyek kialakulásában a zenén kívül egyéb dolgok is ludasak. Örül, hogy végighallgattam játékát, s szívesen Iát más alkalmakkor; ügyet se vessek különcségeire? Különös dallamait azonban képtelen eljátszani mások elõtt, azt sem állhatja, ha mástól hallja õket, nem szenvedheti továbbá, ha szobájában bárki bármihez hozzányúl. Míg a folyosón elébe nem toppantam, nem sejtette, hogy szobámból hallottam zenéjét. Arra kér, állapodjak meg Blandot-val, és vegyek ki szobát az alsóbb emeletek valamelyikén, ahová már nem hallatszanak le éjszakai dallamai. A bérleti díj különbözetét, írta, kifizeti majd. 

Miközben a gyatra franciasággal íródott szöveget böngésztem, ellágyultam az öregember iránt. Testi és lelki nyavalyák gyötörték, akárcsak engem; metafizikai tanulmányaim könyörületességre intettek. A csöndben valami zaj támadt az ablaknál: egy zsalugáter reccsenhetett meg az éjszakai fuvallatban, valami okból azonban csaknem olyan hevesen rezzentem össze, mint Erich Zann. Miután végigolvastam üzenetét, kezet ráztam vele, s barátságban váltunk el. 

Másnap Blandot drágább szobát adott a harmadik emeleten, egy vén uzsorás meg egy tiszteletre méltó kárpitos lakosztálya mellett. A negyediken senki sem lakott. 

Egykettõre ráébredtem, Zann korántsem szomjazik annyira társaságomra, amennyire állította, mielõtt rávett, költözzem le az ötödik emeletrõl. Nem hívott magához, s mikor mégis felkerestem, kelletlenül bocsátott be, s lélektelenül muzsikált. E látogatások mindig az esti órákban zajlottak; Zann nappal aludt, olyankor senkit nem eresztett szobájába. Szimpátiám nem növekedett irányában, noha padlásszobája és rémisztõ muzsikája egyaránt hatott rám. Különös vágy élt bennem, hogy kitekintsek a falon túlra nézõ ablakon, lepillantsak a dombról, le a mélybe, a csillogó tornyokra, háztetõkre. Egy ízben, míg a színházi elõadások folytak, s Zann távol volt, fellopództam a szobájához vezetõ lépcsõn, ajtaját azonban zárva találtam. 

Sikerült ellenben kimódolnom, miképp hallgathatom továbbra is éjszakai muzsikáját. Elõbb ötödik emeleti régi szobámba lopakodtam fel lábujjhegyen, majd, elég bátorságot gyûjtve, felóvakodtam az oromtetõ alá vivõ, recsegõ-ropogó utolsó lépcsõsoron. Ott, a szûk elõtérben, az elreteszelt ajtóval, letakart kulcslyukkal szemközt kuporogva gyakorta jutottak fülembe olyan hangzatok, melyek a ritka csoda és a lappangó titok nehezen meghatározható félelmével töltöttek el. Nem mintha rémületesek lettek volna - hisz nem voltak azok -, ám egyes zengzeteik e földön idegen hangulatot árasztottak, olykor pedig olyan szimfonikus hatást keltettek, melyet bajosan tulajdoníthattam egyetlen ember munkájának. Erich Zann nyilván kivételes géniusz lehetett? Ahogy múltak a hetek, mind vadabbul és vadabbul játszott, viselkedése mind ridegebb, elutasítóbb lett; olyannyira, hogy már nem szemlélhettem szánalom nélkül. Egyáltalán nem engedett be szobájába, s kitért elõlem, valahányszor a lépcsõn összetalálkoztunk. 

Azután egy éjjel, miközben ajtajánál hallgatództam, a hegedû cincogása hangok bábeli zavarába fúlt, démoni összhangzatba torkollott. Kész lettem volna kételkedni józan eszemben, az elreteszelt ajtó mögül azonban tüstént siralmas bizonyítékot kaptam az iszonyat valódiságára: artikulátlan, borzasztó kiáltás harsant, amilyet csak egy néma hallathat, s csakis a rettegés, a megszorultság legszörnyûbb pillanatában. Kopogtattam, de nem nyitott ajtót. Ott várakoztam a sötét elõtérben, reszkettem a hidegtõl és a félelemtõl, mígnem meghallottam a boldogtalan zenész erõtlen próbálkozásának neszét: egy székbe fogódzva igyekezett bizonyára a padlóról feltápászkodni. Azt hívén, hogy egy ájulásos roham után épp most nyerte vissza eszméletét, ismét kopogtattam, nevemet ismételgettem bátorítón. Hallottam, hogy Zann az ablakhoz támolyog, s hogy becsapja, elreteszeli. Ezután visszacsoszogott az ajtóhoz, melyet reszketegen kinyitva bebocsátott. Érkezésem ezúttal valódi örömmel töltötte el, eltorzult arca megkönnyebbülten felragyogott. Úgy kapaszkodott kabátomba, mint a gyermek anyja szoknyájába. 

Szánalmasan vacogott, miközben leültetett egyik székére. Õ maga egy másikra telepedett, háta mögött hegedûje és vonója félrehajítva hevert a földön. Egy ideig tétlenül ült, furcsán bólogatott; paradox módon úgy tetszett, ijedten, erõsen fülel. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert átült az asztal melletti székre, rövid üzenetet vetett papírra, átnyújtotta, azután újból az asztal fölé hajolt, és sebesen, megállás nélkül írt tovább. A levélkében az irgalmasság nevében - no meg kíváncsiságomra számítva - arra kért, maradjak a helyemen mindaddig, amíg õ elkészíti német nyelvû beszámolóját mindazon csodás és iszonytató eseményekrõl, melyeknek részese lett. Vártam, az öregember ceruzája pedig egyre szántotta a lapokat. 

Tán egy jó órával késõbb történt - én egyre várakoztam, a vén muzsikus meg lázasan dolgozott, s a teleírt lapok halma növekedett -, hogy Zann egyszerre összerázkódott, akárha valami iszonyú megrázkódtatás érte volna. Tüstént az elfüggönyözött ablak felé tekintett, s borzongva fülelt. Aztán nekem is úgy tûnt, hangot hallok. Nem holmi rémítõ neszt, inkább valami különösen halk, végtelenül távoli zenei hangot. Mintha a szemközti házak valamelyikében vagy a felmagasló fal általam sosem látott túloldalán szólaltatta volna meg egy zenész. Zannra tett hatása iszonyatos volt. Az öregember elhajította ceruzáját, felpattant, felragadta hegedûjét, s hamarosan vad dallamot indított útnak az éjszakába, a legvadabbat, amit hangszerébõl valaha kicsikart, leszámítva tán az elreteszelt ajtó elõtt hallottakat. 

Hasztalan próbálnám szavakba önteni, miképp játszott Erich Zann ezen a borzalmas éjszakán. Szörnyûbb volt ez mindannál, amit azelõtt hallottam, hisz ez alkalommal láthattam arckifejezését is, s megértettem, hogy játékára a puszta félelem sarkallja. Zajt akart csapni, hogy elûzzön valamit, esetleg hogy túlharsogjon valami egyebet. Hogy mit, elképzelni se tudtam, noha éreztem, rettentõ lehet. Zann muzsikája fantasztikus, lidércálomszerû, hisztérikus volt, ám a végsõkig hû a különös vénember kimagasló géniuszához. Felismertem a számot: a színházakban oly népszerû, vad magyar tánc volt, mire eszembe ötlött, hogy Zann elõször játssza egy másik komponista mûvét. 

A hegedû kétségbeesetten, mind hangosabban és hangosabban, mind vadabbul és vadabbul sikongatott. Zann teste szörnyû verítékbe fürdött, s vonaglott, mint valami majomé. Tekintete iszonyodva függött az elfüggönyözött ablak négyszögén. A vad dallam hatása alatt szinte láttam a felhõk, tátongó mélységek, pára és villámlás közepette õrült módján táncoló kísérteties alakokat, szatírokat, bacchánsokat? Azután, így tûnt legalábbis, egy magasabb, tisztább hang hallatszott, nem hegedûhang. Nyugodtan, megfontoltan, céltudatosan s kihívón szállt messze nyugat felõl. 

A zsalu rázkódni kezdett a hirtelen támadt éjszakai szélviharban, melyet mintha Zann õrült dallamai kavartak volna. Az öregember még önmagán is túltett: olyan hangokat csiholt ki hangszerébõl; aminõket sosem hittem hegedûbõl kicsiholhatónak. A zsalu egyre csattogott, elszabadult és az ablaknak ütõdött. Az üveg végül betört, dermesztõ szél csapott a szobába, meglebegtette a gyertyák lángját, szerteszórta az asztalon tornyosuló kéziratlapokat, melyeken Zann kezdte felfedni elõttem borzalmas titkát. Az öregemberre pillantottam, s láttam, hogy magánkívül van már: két szeme kigúvadt; üvegesen, vakon meredt elõre. Kétségbeesett muzsikája gépies, felismerhetetlen hangzavarba torkollt, ennek természetét írótoll aligha érzékeltetheti. 

Egy az eddigieknél erõsebb, hirtelen széllöket felragadta a kézirat lapjait, s az ablak felé sodorta õket. Kétségbeesve utánavetettem magam a szállongó íveknek, de azok eltûntek, mire a bezúzott üvegtábláig jutottam. Ekkor ötlött eszembe régi vágyam, hogy kitekintsek ezen az ablakon, a rue d'Auseil egyetlen olyan ablakán, ahonnét megpillanthatom a falon túli lejtõt s az alant elterülõ várost. Hiába volt igen sötét, hisz a város fényei mindig égtek. Arra számítottam, szélben, esõben is megláthatom õket. Mégis, mikor a tetõablakok legmagasabbikán kitekintettem, míg a gyertyalángok hajladoztak, s a nekivadult hegedû versenyt vonított az éjszakai orkánnal, nem láttam várost odalent. Nem láttam az utcalámpák fényének ismerõs füzéreit, csak határtalan, fekete ürességet. Ezt a felfoghatatlan ûrt most mozgás és zene töltötte be minden földi dologhoz hasonlíthatatlanul; ahogy ott álltam, rémülten bámultam, a szél kioltotta mindkét gyertyalángot az ódon oromtetõ alatt. Könyörtelen, áthatolhatatlan sötétségben hagyott e démoni összhangzat közepette, szemközt a káosszal, hátam mögött az éjbe vonító hegedû pokoli õrjöngésével. 

A sötétben hátrahõköltem, nem állt módomban világot gyújtani; az asztalnak ütköztem, felborítottam egy széket, végül elértem a feketeség azon részét, ahonnét a megrázó muzsika szállt. Meg kell próbálnom a magam életével együtt megmenteni Erich Zannét, bármilyen erõk támadnak ellenünk! Egy ízben úgy éreztem, hûvös valami érint meg, felordítottam, de hangomat elnyomta a hegedû vonítása. A sötétségben egyszerre beleütköztem a vadul dolgozó vonóba, megértettem, közel járok Zannhoz. Elõretapogatództam, megérintettem az öregember székének támláját, azután megleltem, s megráztam a vállát, hogy észhez térítsem. 

Nem értem el semmit, hegedûje szüntelenül vonított tovább. Kezem most a fejéhez ért, megfékezte a gépies bólogatást. Fülébe ordítottam, hogy menekülnünk kell az éjszaka ismeretlen teremtményei elõl? Nem válaszolt, nem szüneteltette kétségbeesett, leírhatatlan muzsikáját sem, s közben különös szélörvények kavarogtak az oromtetõ alatti sötétségben, bábeli zûrzavarban. Mikor kezem Zann füléhez ért, magam sem tudtam, miért, összeborzadtam. Nem tudtam, miért, egészen addig, míg végig nem tapogattam merev arcát, e jéghideg, mozdulatlan, lélegzetbõl kifogyott arcot, melybõl vakon meredtek a semmibe a szemek? S ezután, valami csoda folytán, megleltem az ajtót s a jókora fareteszt, azután vad menekülésbe fogtam, menekültem, el attól a sötétben gubbasztó, üveges szemû teremtménytõl, el a sátáni vonítástól, a hegedû õrjöngésétõl, melynek heve még akkor is fokozódott, mikor megiramodtam. 

Ugrálva, lebegve, zuhanvást távolodtam a végtelennek tetszõ lépcsõsoron, ott, a sötétbe borult házban. Öntudatlanul rohantam ki a meredek, szûk, ódon, csupa lépcsõ, csupa romladozó épületbõl az utcára. leszáguldottam a lépcsõkön, végignyargaltam a kõburkolat kockáin, le az alsóbb utcákig, a magas partok közt futó, szennyes folyóig. Átloholtam a roppant, sötétlõ hídon, meg se álltam a túlpart egyenesebb, tisztább, mindannyiunk által jól ismert utcáiig, bulvárjaiig, de magammal cipeltem szörnyû élményemet. És, ahogy visszaemlékszem, szél se rezdült, sütött a telihold, s köröttem ott hunyorgott a város minden fénye. 

A leggondosabb kutatás és vizsgálódás ellenére azóta sem sikerült újra rábukkanom a rue d'Auseilre, de nem bánom igazán. Sem ezt, sem azt, hogy az elképzelhetetlen semmibe vesztek a sûrûn teleírt lapok, melyek megmagyarázhatták volna Erich Zann muzsikáját. 


Gáspár András fordítása

  Ebbõl milyen jó kis animációs film lehetne...

[Rosen]

Csáth Géza novellái mind.

[Rosen]

Csáth Géza
ANYAGYILKOSSÁG

Osvát Ernõnek

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetû és erõsen önzõ. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sõt értékessé is teszi az ilyen erõs, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erõs fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsõjû házban laktak, a szõke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípõjû és gyerekszemû volt ez az asszony. Mondom, mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.

A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késõ estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetõre is a magas tûzfalakig, a sajátságos formájú, füstösszagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdõben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínû és lányos arcbõrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sõt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nõt.

Witman fiai keveset törõdtek az anyjokkal meg a szeretõjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erõs csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az idõt.

A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyûjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles õszi estéken, ha megették a vacsorát - az anyjok egy piroskötésû német regénybe merült -, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdõ elátkozott kastélyának távoli világa, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlõt, a billentyûket.

Kifogyhatatlanul érdekelte õket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlõdõ sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtõzni.

Különben a házban kevesen törõdtek velük. Az elsõ emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónõ, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törõdött se a házzal, se a lakóival. A földszinten egy üveges és egy rõfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevõk. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínûleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt elõre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.

Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük, és erõs vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte õket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él... Bagoly kellett, kellett...

Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a mellébõl, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csõrét, és így kipeckelve, sokáig, szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínûség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkõztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.

Álmukban együtt jártak végig nagy mezõket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítõen magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.

Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtõl elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki elõbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelõerõt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.

Délután az idõsebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínû ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködõ lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbrõl látni akarta õt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegû mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szûrõdött be a parfõmillatos szobába. A lány a szõnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerû és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt, és tágra nyílt szemmel nézte a nõt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét - Irénnek hívták -, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:

- Kezét csókolom.

Aznap késõ estig a mezõkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekrõl nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegõben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegõben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idõsebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testû légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegõben.

Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nõ feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szõnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nõ csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdették. A leány most már teli szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nõ mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínû selyempongyolájához. Késõbb összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy õ a legszebb nõ mindazok között, akiket valaha is láttak. Irén azt felelte, hogy szereti õket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.

Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.

- Csak ezért érdemes élni - mondta a kisebbik.

- Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk - jelentette ki a másik.

Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.

- Holnap délben jöttök? - kérdezte mosolygó arccal. - Jertek akkor, hozzatok valamit. - Intett, és becsukta az ablakot.

A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.

- Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyûrûket - jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.

- Igen, de honnan veszed?

- Van anyának, kérünk tõle.

- Nem ad.

- Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.

- Nem adja ki a kezébõl a kulcsokat.

- Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyûrûje van.

- Az ujján is hord három gyûrût.

Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.

Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony - nyakas természetû, puha, szõke nõ - kikergette õket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte õket magától.

A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.

- Nem lehet tõle kérni.

- Semmi szín alatt.

- Nem fog adni.

- Nem, nem.

- Ki kéne törni a szekrényt.

- Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.

- Nem fog fölébredni!

Tele volt a szívük gyûlölettel a szõke, kék szemû, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna õt is megkínozni.

- Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyûrûket.

- Ne vigyük el mind!

- De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bõgjön utánuk.

A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésõt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Elõbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkõzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy õ dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetõségrõl, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek idõnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.

Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülõdni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelõt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjû nyitott zsebkését. Õ ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középsõ ebédlõszobán, azután a nagyobbik fiú elõrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezetõ ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belõle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény elõtt.

A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyû erõs volt, olyan erõs, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve, kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegõbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja mellébõl, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A mellébõl a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.

- Na, ez rendben van - mondotta az idõsebbik -, most szedjük elõ a dolgokat.

Kirakták a szekrénybõl az ékszereket, a karcsatokat, a melltûket, a gyûrûket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértõen elosztoztak rajta.

- Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.

Átmentek a szobájukba, megmosták kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középsõ szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülrõl bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.

Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és õk még aludni akartak. Levetkõztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.

Reggel a takarítónõ ébresztette fel õket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem is ment. Az ebédlõ tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltûntek, zsebeikben a kincsekkel.

- Még iskola elõtt!

- Jó!

- Az elõadáson pontosan ott kell lenni.

- Hogyne, ma különösen.

- Tizenegy órára úgyis hazahívnak.

- Siessünk.

A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nõ kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután elõszedték a zsebeikbõl a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.

- Nesze, ezt hoztuk.

- Ez mind a tied.

A nõ nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevõ kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult.

- Ma vagy holnap jövünk.

A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.

[Rosen]

Csáth Géza
A KISASSZONY

Moravcsik professzornak

1.

Egy napon Fülöptõl levelet kaptam. A paralitikusok zavaros, összevissza írásával azt írta, hogy okvetlen, minél hamarabb látogassam meg.

Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte - mikor másfél év elõtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy sûrûn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal - és láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, amikor elbúcsúztunk tõle, és együtt távoztunk, ritkábban mentem ki, és csak olyan idõben, amikor tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.

Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál, otthon mindig el szoktam válni a szép asszonytól.

Fülöp nagyon szerette a feleségét. Késõn házasodott, harmincöt éves korában, és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas, remekbe formált leányt vett el, egy kékszemû, elefántcsontbõrû, illatos szõkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt, és kicsit sajnáltam.

Amikor a paralízis kitört rajta - a sajnálkozás fokozódott bennem, de az utálat eltûnt.

Helyzete valóban nyomorult volt.

Egy alkalommal - gyönyörû, napsugaras, mámoros tavaszi délután - a jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva és dühöngve - a folytonos nyelvbotlások miatt - drágának és aranyosnak, továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját, és integetett nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve, ijedten nézett reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az egészséges, tiszta nõ. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem, hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hõsileg el kell viselnie a férje csókjait.

Ez az igazság tisztán jelent meg elõttem e pillanatban, és kimentem a szobából, hogy ebbeli meggyõzõdésemet tudtára adjam az asszonynak. Késõbb hallottam, hogy pár perc múlva mégis csengetett az ápolónõnek.

Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségérõl. Nem is érdeklõdött iránta, nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónõvel sem foglalkozott, holott elsõ idõben nemegyszer felhívta a figyelmemet annak külsõ jó tulajdonságaira.

2.

Délután elmentem hozzá.

Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias és rokonszenves vonások most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak és kitelõdtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de ünnepélyes.

- Barátom, na... nagyon örülök, hogy... hogy eljöttél. Fo... fogok neked va... valamit mondani.

Boldogan mosolygott reám, és szorongatta a kezemet.

- Barátom - mondta - egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem valakim. Egy szép, szép kisasszony.

Szinte imaszerûen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek, aki a hallott mesét továbbadja a kisöccsének vagy húgának, és szeretné mindazt a szépet, gyönyörût és meghatót, ami szívében van, egészében, hiánytalanul továbbadni.

- Egy kisasszony - folytatta Fülöp.

- Milyen? - kérdeztem.

- Egy szép, kedves kisasszony. Õ gondoskodik rólam. Minden pillanatban velem van. Beszélget velem, bíztat és gyógyít.

- Mit mondott? - érdeklõdtem.

- Sok mindent. Most is szól hozzám.

- És mit beszél?

Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött, azután elmosolyodott.

- Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.

- Az óra vagy a kisasszony?

- A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával, amint az óra tikk-takkol.

- És miket mond még?

- Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.

- De hisz ez természetes! - mondottam, és megdöbbentem attól a szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek hangsúlyozni és ígérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk, hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.

- És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? - tettem hozzá azután.

- Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.

Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta:

- Milyen kedves! Most azt mondja, hogy az elsõ nap este, mikor idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.

- Milyen a hangja? - faggattam Fülöpöt.

- A ha... hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon egy tanítónõ helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehér ruhás, barnahajú leány, annak volt épp ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a szép muzsika. Egész nap tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt beszél, mihelyst kívánom.

Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte vékony, lesoványodott füleit. Olyan volt a fehér párnák között, mint egy múmia. Mozdulatlanul feküdt, s csak a feje látszott ki, mint a kisgyerekeké a pólyából. Azután elmondta, hogy a kisasszony biztosította õt, hogy ma este a vacsoránál egyik kedvenc étele, a tejbegríz fog szerepelni.

- A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? - kérdeztem.

- Nem - mondta komolyan, és zavar nélkül elsiklott a téma élén. - Senki se tudja, csak a fõorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat beszélget a feleségemmel lent a szalonban, és megmondaná neki. Nem jól esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.

- Nem, nem, semmi szín alatt - erõsítgettem -, hiszen nem volna nyugta a féltékenységtõl!

Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta:

- Annyit tudnék róla mondani!... Olyan nõ, akire mindig vágytam, s amilyet nem láttam egész életemben egyet se.

- El fogod venni, ha felgyógyulsz?

Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt:

- Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Õ mondta is, hogy ne váljak el a feleségemtõl, ne okozzak szomorúságot senkinek, õ így is mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.

E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára. A beteg elmosolyodott, és nem kergette el.

- Látod ezt a legyet a homlokomon - mondta mosolyogva -, ezt is õ küldte. A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az õ üzeneteit. Mindig tud valami jó hírt üzenni.

- Ez a légy most mit mondott?

- Ez... ez, várj csak, semmit, de õ küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem csípnek, nem szekíroznak. - Kenyérgalacsint vett elõ a zsebkendõjébõl, és a kopasz homlokára ragasztotta.

- A legyeknek - suttogta mosolyogva -, táplálom a legyecskéket.

- Nézz szét a padlón - mondta azután. - Nem hinnéd, és az orvos nem is tudja, tele van villamossággal. Ezt is õ bocsátja szét itten, hogy gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül feljön hozzám a villamosság, és állandóan kering a testemben. Erõsödöm napról napra. Egészen másképp hat ez, mint amikor reggelenként a segédorvos egy kicsit megvillanyoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít percrõl percre.

- Mi a kisasszony neve?

- A neve... a neve... nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.

Fülöp várt, és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:

- Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy szeret engemet... Ilyen szeretetrõl fogalmam se volt eddig, barátom. Állandóan érzem, és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon, oda fel a háztetõre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón? Azokat is õ küldte ide. Ha unatkozom, nézhetem õket, amint repülnek, kergetõznek. Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.

Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.

- Milyen színû ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? - kérdeztem Fülöpöt.

- Ragyogó kék és zöld, és némelyiknek aranyszínû tollai is vannak.

- Jó - mondtam - szóval te, Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó kezekben van letéve, és halad egyenesen elõre.

3.

Elbúcsúztam tõle. Lehaladva a lépcsõkön, találkoztam a segédorvossal.

- Bámulatos - mondotta -, a betegünknél ez az újonnan fellépett téves eszme, amelyet illúziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlõdése mellett nem mutat hajlamot az elõrehaladásra, akkor az épebb psyche mégiscsak mindenképpen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetetlen és rettenetes benyomások elõl, amit a hozzátartozó test feltartóztathatatlan pusztulásának látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy simán. Akadnak betegek, akik napokig sírnak, és látni rajtuk, hogy tisztán ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy automatikusan, a mentõeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A beteg pár nap alatt királlyá, császárrá, Napóleonná, dúsgazdag emberré, atlétává teszi meg magát, és e mentõgondolat mellett - amely megadja neki az életnek a lehetõségét - makacsul kitart. Betegünk egy ideális leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, fõleg pedig a gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden szexuális motívum hiányzik.

- Igen - mondottam - tudom, tudom, igen!

Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt mondatszerkesztése, és sietve elbúcsúztam tõle.

Tehát - szõttem tovább a gondolatot magamban - tehát nemcsak én és a fõorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a fõorvos elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És Fülöp felesége többé nem fog habozni - amint eddig habozott, hogy Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.

És Fülöp feleségének igaza van - vontam le a végkövetkeztetést könyörtelenül.

[Rosen]

Csáth Géza
RÉGI LEVÉL

Vészi Margit asszonynak

Kedves bátyám uram!

Kelt levelem Visegrádon, 1330. április 21-én, Kedden. Kívánom, hogy ez a pár sor írásom a legjobb egészségben találjon valamennyieteket. Ámbátor legutóbbi levelemre még választ nem kaptam, sietve írok, mert hallom, holnap reggel indul Budára a kengyelfutó.

Ezt pedig azért teszem, mert rettentõ dolgok estek itt a palotában tegnapelõtt, azaz húsvétvasárnap után való vasárnapon.

E napon délben ugyanis a Király úr, nemkülönben a Királyasszony és gyermekeik, Lajos és Endre hercegek benn étkeztek a kicsiny ebédlõben. (Engem felszolgálásra rendelt ki az asztalnokmester.) Alig hozzuk a második fogást, hát az ajtó elõtt nagyot kiált ám Balázs Farkas fia, és ahogy odanézünk, Zách Felicián zászlós úr ront be az ajtón. Jól ismered õt, bátyám, Csák Máténak volt a nádora, és mióta urunkhoz, Róbert Károlyhoz szegõdött, elég bajt okozott mindenkoron. Mondom, beront nagy kiáltással; hüvely nélküli egyenes kard a kezében, és borzasztó káromkodásokkal a Királyasszonyra rohan, és feléje vág a karddal. Rettentõ erõs ember hírében állott ez a Zách úr, hát mindenki igen megrémült. Nálam nem volt a szablyám, mert fölszolgálásnál azt levetjük, de a hercegecskék nevelõi, Gyulafi és Miklós hamarosan kihúzott kardokkal nekitámadtak. Zách úr maga irtózatos erõvel csapott rájuk, úgy, hogy Gyulafinak behasította a fejét, ki ott mindjárt meg is halt. (Tegnap temették.) Miklós pedig a nyakán kapott egy mély sebet, melynek következtében õ is kiszenvedett. (Temetése holnap délelõtt lészen.) Képzelhetni a nagy ijedelmet; a hercegecskék sírtak, és a Királyasszony sikoltozott. A szomszéd szobából berohant Cselényi úr, a testõrök parancsnoka; õ szúrta le hátulról Zách urat igen hirtelen. Hát akkor derült csak ki, hogy a Királyasszony keze erõsen vérzik. Zách úr kardja elérte az ujjait, s közülük kettõt elvágott. Orvosokat híttak persze mindjárt, és Cornelius mester, akit a legtudósabbnak és legtapasztaltabbnak mondanak mindenfelé, úgy ítélt, hogy a Királyasszony két ujját le kell vágni. A többi orvos ugyanezt mondotta. A Király igen sápadt volt, és saját fülemmel hallottam, amikor Cselényi úrnak kiadta a parancsot, hogy Zách úr vejét, a leányát és a fiait lófarkon végezzék ki. És az egész rokonságot negyedízig irtsák ki, azontúl pedig börtönözzék be.

Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony öccse volt az oka mindennek. A királyasszony mégse haraguszik reá, mert nagyon szereti õtet. Õt nem ismered, bátyám; aranyos szõke haja van és gyönge, finom leányos arca. Beszélik, hogy Klárát becstelenségre õ taszította volna, és ezt akarta megbosszulni Felicián úr. Én ritkán láttam õket együtt, noha egyenként sûrûn láttam itt a palotában mindkettõjüket. Klára a hercegecskék körül volt. Õket mosdatta reggel, fésülte és öltöztette, Kázmér úr késõn kelt, mert Cornelius mester úgy hagyta meg. Tudom, hogy a Királyasszony naponta hosszasan kérdezõsködött Kázmér úr állapotáról, és õrködött, hogy az orvos rendeletei megtartassanak. Mindezt azért tette, mert - mint mondják - a herceg sorvadásban szenved. Ámbár, aki az õ ritka szép arcát látja, korántsem gondolna ilyet. Velem, ha olykor szóba ereszkedett, mindannyiszor igen kedves és szeretetreméltó volt. Csendes hangon beszélt mindenkivel és különösen lányokkal igen zavartan, mint ez a szûz fiúknál lenni szokott. Nem hiszem, hogy Zách Klára becstelenségét gonoszul okozta volna. Klára, akit legszebbnek tartottak az udvari kisasszonyok között, magasabb volt. És sokkal erõsebb is lehetett a hercegnél. (Õt láthattad, bátyám, gyakorta.) Csodálatos szépségû leány volt, termete és finomsága mindenkinek föltûnt. Kár, hogy túlságosan vad természet szorult belé, akár az apjába. Én magam többször próbálkoztam vele hosszabb ideig beszélni, de nem sikerült, jóllehet sok idõt áldoztam reá, hogy alkalmat találjak. Azt mondják itt némelyek - igen titokban -, hogy a Királyasszony kerítette meg õt az öccse számára. Én ezt azért nem hiszem, mert a Királyasszony sohase volt túlságosan bizalmas Klárához, hiszen az apja, Felicián úr, annyi bosszúságot okozott Királyunknak, amint ezt te is jól tudod.

Azt gondolom, hogy Klára igen nagyon szerette a herceget. Valóban a többi leányok is, ha Kázmér úr atlaszselyem nadrágjában és kék bársony zekéjében szemlesütve elment mellettök, mindannyian gyönyörködve néztek finom arcára, piros szájára és selymes hullámú aranyosszõke hajára. Mindannyian kívánhatták õt, és bizonyára szívesen megcsókolták volna százszor is.

Úgy kellett lenni, hogy Zách úr leánya maga adta oda magát a hercegnek.

Ennek a leánynak sokszor csodáltam a termetét és tökéletes szépségû arcát. Tudtam, hogy mint a többi udvari leányok, nagyon buzgó az imádságban és a hetenként való szent áldozásban. És mégis volt egy okom, ami miatt arra gondoltam, de többször is, hogy idõvel szégyenbe fog kerülni. Õ ugyanis két varkocsba szokta fonni a haját, és ahogy hátul a nyakánál elválasztotta, sok látszott a meztelen, fehér bõrébõl, ahol már csak gyenge pihék maradtak meg a hajból. Ez a hely olyan szokatlanul ingerlõ volt, és annyira különbözött minden más leányokétól (pedig az udvari leányok legnagyobb része ugyanígy fésülködik), hogy a Király rajta feledé a szemét; nemkülönben Franciscus atya, az udvari gyóntató.

Azóta már a fejével együtt levágták a nyakának ezt a részét is, és ha jól hallottam, a budai kapura akasztották ki.

Tegnap reggel szaggatták õt szerte lovakkal. Vincze Farkas fia, József ottan volt, amikor a leányt paripára kötözték. De én nem bírtam meghallgatni, hogy elmondja, amiket látott, mert keserves sírásra fakadtam, és kifutottam. Tegnap este, együtt ittunk vele késõ éjfél utánig, hogy elfeledjük mindketten a Zách leány szörnyû halálát. (Cselényi úr most egész napon a Záchokat fogdossa össze, és ma is nyolc kivégzés volt a sáncokban. Emiatt este nem is igen mertünk kijárni a palotából, mert félõ, hogy boldogtalan lelkekkel találkozunk.)

Szándékom különben a palotából a seregbe kéredzkedni (jóllehet itten nagyon jó dolgom van), mert a palotai szolgálat nem jár elég mozgással, és minthogy csak a fáradtság okozhatja az álmot - ha különben az ember gondolatai bosszantóak és nyugtalanok -, attól tartok, sûrûn fogok álmodni Zách úr leányával, minthogy õ tetszett nekem legjobban az összes leányok közül.

Meg azután Kázmér herceg urat se jó ám látni. Egyszer láttam csupán azóta. Sápadt volt, mint a mész, és szomorú, mint a halál. Most ágyban fekszik naphosszat. Cornelius mester és a Királyasszony vannak mellette éjjel-nappal, ezenkívül egy olasz orvos, bizonyos Benedetti nevû, aki csak ma érkezett meg, egyenesen Nápolyból. Azt állítják róla, hogy a sorvadást is tudja gyógyítani.

+++ Isten legyen irgalmas mindannyiunknak. +++

Kedves bátyám levelét a jövõ heti visegrádi postával várom. Talán a sógorasszonykának nem jó lesz mindezeket elmondani, minthogy jó reménységben van.

[Rosen]

ÓPIUM

Egy idegorvos levelesládájából

Sassy Attilának

A fölébredés - igaz - elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegõ, ritmusos lármájával áthatol mindenen, és követelõen hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit õk élnek, az maga az élés.

Õk elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással aludtak. Frissen megmosdanak, és dícsérik a hideg vizet, amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek fáradsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly, szomorú gyönyör! A verekedésbõl gyõztesen kerülni ki, véres fáradtság után megpihenni: mindez nem gyönyörûség, csak a fájdalom megszûnése. Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég, és sok is. Õk gonoszak, de haragudni nem szabad rájuk. Jóllehet miattuk van úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az õs, szent gyönyör számára, ami pedig az élés egyetlen célja.

Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként könyörtelen ismétlõdéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és a bõr irtózik a széltõl. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test, és a nyakszirt táján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak. Hiszen a gondoktól, az erõs hangoktól és az egyhangú, unalmas, parancsoló ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.

Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál.

Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, úgyhogy azt a meggyõzõdést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formájában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, ahol azok egyszerûekké és könnyen megfejthetõkké válnak.

A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból, és az idõ zakatoló másodperc óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba.

Pillanatokig idõzni itt és remegni, hogy percek múlva végképp visszaessünk oda, ahonnan elindultunk - valóban nyomorúság. Pedig legtöbben megelégszenek ezzel a néhány alamizsna pillanattal. Mit tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerû, az örökkévalóságba lendítõ hosszú gyönyör kockázatát. Pedig a kockázat olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal, a kaján dörömbölõ világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és az éjszaka tizennégy órájában a csodálatos, titokzatos és idõ nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.

Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét, és világosak lesznek elõttünk a homályok és sötétségek. A hangok mint finom és üde leányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új, õsi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlõ nagy titkokat. Az a hibás és kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létrõl, most kiegészítõdik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk, s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban, fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és tapintott - nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az Isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az Isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: õ ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert többet akarnak -, azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.

Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentõ és áldott közvetítõje, az ópium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés - ezekrõl is le kell mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betûk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.

Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!

Csendes szobában, ahol puha szõnyegekben meghal minden zaj, és színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró ópiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk, és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szûkmarkú isten is csak azért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebbõl az életbõl, hogy éljen, folytassa az életet, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat.

A lét esszenciája olyan drága portéka, amelybõl egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak - egy órát.

Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon, mielõtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni, és számot vetett magával - mint méltóságához illik -, az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlõ négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendõt élek. Egy esztendõ alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erõs férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.

Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétbõl húszmillió évet - az éljen száz esztendeig, és sokasodjék meg az õ utódaiban.

[Rosen]

Csáth Géza
JOHANNA

Dr. Rajz Sándornak

1.

Johanna csinos nõ volt, fiatal és elvált, de... nagy homlokú, kis hajú, nagy kezû és német. Kezdettõl fogva nevettük, mulattunk rajta, éppen ez utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne kezdtünk volna rá.

A szobát nem tõle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája, barátnõje és szobalánya volt Johannának. Egy kis szemû, szép termetû, szepesi leány, lenszõke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó bútorok, jó ágynemû, jó kanapé, villanyvilágítás és fürdõszobahasználat.

- Csak ne volnának ilyen vörös kezei! - sopánkodott Elek, a lakótársam - vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.

2.

Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk, már hallottuk a hangját, amint a szomszéd szobában instruálta Idát a takarításban. Kedves, csengõ szopránja volt, affektálva és bécsi kiejtéssel beszélt, s közben sokat kacagott, mint egy kislány.

- Johanna megbosszulja magát a férfinemen - mondta Elek ilyenkor. - Kegyetlen bosszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!

Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nõ. Az egész sápadtsága, korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett. Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt otthagyta Bécset.

Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, ismeretlen szalondarabokat szedett elõ, amelyekben banális futamok és tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat, és az elõszobán át jól hallottuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá. Nagyszerûen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna tudniillik a basszusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rossz játékot, ilyen egyéni hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.

3.

Az elsõ hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra dolgozott. Bejött, sima sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel - rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt mint gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk, babrált a boáján, amelyet ilyenkor - Isten tudja, milyen okból - nyaka köré csavart, elõrehajolt, mosolygott, nevetett, és hamar kiment.

Elek röviden fejtegette az eseményt.

- Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négyperces vizitre. Beszélt Budapestrõl, Bécsrõl, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónõ szerepében. Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat, azután megfordult, és a komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.

Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.

Elek - híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama ritka bõkezûségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul, elárasztotta - szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte. Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem vesztette el a türelmét - amit minden hasonló esetben õszintén bámultam nála - hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Órákig elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a német nyelvben gyakorolja magát, és hogy nincsen igazam, amikor a nõknél - "ilyen" szempontokból - a társadalmi differenciákat emlegetem.

- Csodálkozhatsz - mondotta Elek -, de kimondom, hogy soha még rangombeli nõ nem volt képes lekötni az érdeklõdésemet. Mindig az alacsonyabb sorban lévõk foglalkoztattak.

Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket szalasztott el e minõségi jellegû kisigényûsége révén.

4.

Szóval Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esõs vasárnap délutánig. Egyedül voltam, s esteledett már. Éppen fölálltam, hogy fölcsavarjam a villamos lámpát. Kopogás, és Johanna lebbent be.

Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután, és hogy nem tud mit csinálni, és hogy Bécsben egészen másképp telt az idõ.

- Ach Wien! - sóhajtotta többször.

Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit. Azok utánajártak, kérdezõsködtek, és a võlegényrõl a legjobb információkat kapták. Húszéves korában már elvált asszony volt. A válás után Pestre jött, egy barátnõje hítta, de a barátnõvel összevesztek, és vissza akar menni Ausztriába vagy Svájcba, talán Bonnba. Penziót fog nyitni. Idát magával viszi. Ebbõl meg lehet élni tisztességesen, és a rang, a szerep, amelyet egy penzió tulajdonosnõje betölt, szintén megfelel neki.

Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna. Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára - ahol már égtek a lámpák -, azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága stb.

Szántam Johannát. Egy szomorú - bár nem tragikus - nõi sors tárult ki elõttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.

- Unatkozol! - szóltam magamban Johannához. - Hát akkor miért kártyázol egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem szólva, mert a nagy kezû nõket nem állhatom. És miért akarsz éppen penziósné lenni, Johanna - folytattam -, amikor a pénzedet jövedelmezõbb vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, mikor az élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor, és miért kacagsz nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!

Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vigasztaltam Johannát, kérdezõsködtem a penzió terveirõl. Ennek azután megörült, és elmondta, hogy a penzió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a társalgó, és micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek használatára.

Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.

Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglõben. Amikor elmondtam neki Johanna látogatását, és nagyjában mindazt, amirõl beszéltünk, kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém, és gratulált.

- Beléd szeretett - magyarázta. - Végre talált egy férfit, akirõl érzi, hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi benned a karaktert, bízik benned.

Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgõnek magamra nézve, hogy egy nõ ennyire bízik bennem.

5.

Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához.

- Nem hagyhatom - mondotta -, hogy ez a vánnyadt nõ nyomorával rejtõzködjék elõlem. Fölkeresem az odújában, megszurkálom a sovány, sárga lapockáit, benézek a fehérnemûs szekrényeibe, a szennyesládájába, a titkaiba.

Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról.

- Nem dobhat ki - válaszolta csaknem dühösen. - Ha beüzennék elébb, akkor kifogást mondana, bezárkózna, és tisztára húzatná a vánkosokat -, de így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén.

Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta dühében a zárt ajtót.

A következõ napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát meglátogatja, s a "helyszínen" megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy vendégei voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket.

- Nyelvmesternõk, nyûtt, szõke, érdes arcú hölgyek, német lateinerpofák! - dühösködött. - Honnan szedi össze õket!...

Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nõhódító létére nem tudta elviselni, hogy egy nõhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá ne nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom után a leány kijelentette, hogy: nem.

- Tudja meg a nagyságos úr, hogy õ csak egyszer, hat év elõtt. És soha többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot ígért neki. Hagyja õt békével a nagyságos úr, õ úgyse...

- Ekkor már nem ellenkezett a lány - magyarázta Elek. - Ekkor már csak azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem, én nem fogom rögtön otthagyni. Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély szánalmat éreztem iránta - láttam az ijedt, kissé kitüzesedett madárszemeit -, hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted. Ez jutott eszembe. Éppen ilyen fonák dolog lett volna... mint madarat bottal verni. Nem bántottam Idát.

Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá:

- Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! - mondotta szónokiasan, megállapításszerûen.

6.

A karácsonyi vakációról visszaérkezve Johannát nem találtuk otthon. Ida elmondta, hogy úrnõje Bécsbe utazott rokonait és szüleit meglátogatni. Újév után való napra ígérte hazaérkezését, de nem jött és nem is írt. A lány panaszkodott, hogy fél a lakásban egyedül aludni. A szomszédaink, a Paál fiúk tudniillik szintén nem érkeztek még vissza. Eleinte nem bántuk, azután hiányzott nekünk Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek kárpótlásul esténként, amikor eloltottuk a lámpát, mesélt róla. Lefestette a Bécsbe való érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor anyja nyakába borul:

- Ach! Liebe Mama!

Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben poénképpen olyan gyakran szerepelt:

- Nicht wahr, Herr Doktor?

Január tizedike felé jött egy kártya Idának címezve, hogy holnap vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg Johanna. Nem tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt szemekkel és tanácstalan ábrázattal jött be hozzánk, mintegy koldulva a társaságunkért, illetõleg Elek pár udvarias szaváért.

Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk, már láttuk az elõszobában; föl volt akasztva a bársonnyal bélelt parfümös télikabátja, boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott, és mint gyakran tenni szokta, letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a boát, és mímelte, mintha csókolgatná a drága nõ ruhadarabjait. Föllélegeztünk, jobb kedvünk lett. Elek a következõ enunciációt tette:

- Johanna, a bájos penziósné, hazaérkezett a karácsonyi ünnepekrõl - weinachtliche Ferienreise -, és holnap inspiciálni fogja a szobákat, esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy a szobaurai, akik szerelmesek belé, már epedve várják, õ azonban ma mégse fog mutatkozni. Bevonul budoárjába, lefekszik, kipiheni az út fáradalmait, és elmereng a császárvárosban szerzett feledhetetlen emlékeken!

Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban feküdt, beteg volt. Ida elmondta, hogy orvos is járt nála. Elek nyavalyásnak nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás ennyire letörték, továbbá kacérságnak minõsítette, hogy nem tõlem - a házban lakó medikustól - kér tanácsot, hanem más orvost hozat.

- Kacérkodás veled - ismételte. - Föl akar bosszantani, hogy még jobban imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nõ, ha véletlenül csinos a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy óriásiak a kezei, hogy hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind semmi. Errõl mind megfeledkezik!

7.

Körülbelül visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont Johannát. Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erõltetve és sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem sokáig marad Budapesten, más levegõ az... Amikor a hogylétérõl kérdezõsködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott, és ezért kellett feküdnie.

- Hazugság - mondta Elek késõbb. - Beleszeretett egy bécsi fõhadnagyba, akivel egyszer találkozott valami sörtársaságban; ennek a betege. A vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért maradt az ágyban!...

Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kíséreltem bizonygatni Eleknek, hogy mennyire valószínûtlen, amit mond.

A következõ hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se csendült föl a szomszéd szobákban. Elszakadt tõlünk, nem törõdött velünk, nem ambicionált többé bennünket.

- Mit csinálhat ez a nõ? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy ábrándozik? Vagy a felhõket nézi? - kiáltotta Elek.

Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szûkös repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális induló, a legelvetemültebb katonakarmester-stílusban tartva.

- Das Lieblingstück des Oberleutnants! - jelentette ki Elek. - Johanna most tanulja, és végképp meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú fõhadnagyot.

8.

És két hét múlva megérkezett a fõhadnagy. Nem láttuk, csak a hangját hallottuk. Egy erõsen bécsies kiejtésû, sörízû hang beszélt benn a szobában. Elek a menetrendbõl kikereste a bécsi vonatok érkezését.

- Háromnegyed óra elõtt érkezett a bécsi gyors! - kiáltotta diadalmasan. - Der Leutnant ist hier. A nagy levelezés gyümölcse megért. A tiszt eljött, hogy kis barátnõjét meglátogassa. Egy szánalomlátogatást tesz. Tartozik ezzel a foglalkozásának, és hízeleg neki Johanna rajongása... Ach mein Einziger! suttogja Johanna, és lezárja szemeit.

A fiúnak ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból zavart föl:

- Nézd csak - mondotta -, nézd csak, siess!

Az ablakhoz támolyogtam. A ház elõtt csukott hintó indult el. Kék katonazubbonyt láttam az ablakban.

- Ez katona! - szóltam. - De hol van Johanna?

- Benn ül, most szállt be.

Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de becsületszavát nem merte adni.

Este Johanna, szokatlan idõben, fél tízkor kezdett zongorázni. Eljátszotta "A szûz imájá"-t, azután rátért az indulóra.

- Festmarsch des Deutschmeisterregiment! - mondta Elek.

Háromszor hallottuk, rövid pauzák után, a zenedarabot.

- A fõhadnagy nem tud betelni barátnõje briliáns zongorajátékával - konferálta Elek. - Addig is, hogy Ida a teát zavartalanul ne szervírozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem.

Csöngetett.

- Geben sie über dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! - mondta ünnepélyesen.

Ida ijedt arcot vágott, azt kérdezte, hogy miféle fõhadnagy... és a többi, de Elek nem hallgatta.

- Elmehet! - kiáltotta. - Elmehet!

Egészen izgatott volt.

- Engem nem csapsz be, Johanna - mondta. - Tudom, hogy a fõhadnagy nálad fog aludni. Tudom, hogy meg fogod járni, tudom, hogy a fõhadnagyot többet nem látod. Tudom, hogy sírni fogsz, és hamar rájössz, hogy jobb lett volna az egyszerû magyar szobaurak mellett maradni!

Eleknek azonban a legnagyobb fáradozása mellett se sikerült a fõhadnagyot - még csak nyomokban sem kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába nézett át Johanna szobájába, a spaletták be voltak csukva, nem lehetett még árnyékot se látni.

9.

Két hét múlva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni, és kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredõ utcát, a Nagykörút márciusi hajnalának színeit. Váratlanul a kapunk elõtt egy kocsit pillantottam meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva, éppen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant botránkozott.

- Hallatlan e nõ elvetemültsége - mondotta -, elutazik, és dobálja a pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó lépcsõn viszik le a pakkját, és fogadok veled, hogy Ida nem fogja megmondani.

Valóban, a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnõje Bécsbe utazott.

- Csak pár napra és üzleti dologban - ismételte bután.

- Szép kis üzlet - dohogott Elek. - Engem be nem csap. Szerelem! És arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer. Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom!

10.

Johanna most négy hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a tény, hogy föladta eddigi ellenállását, és egy napfényes délelõtt meghódolt Eleknek.

- Most már látom - mondta a fiú ebédnél -, hogy ez a kis penész Johanna volt az oka az eddigi kudarcomnak. Õ biztatta, buzdította Idát az ellenállásra, õ bujtogatta. Hosszas távolmaradása azonban meggyöngítette a bajtársnõ ellenállását, egész erkölcsi pozícióját, és ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit csinál õ Bécsben. Nem fog jól járni ez a nõ sem, és fogadok veled akármibe, hogy a fõhadnagy azóta a privatdinerjével dobatta ki a lakásából.

11.

Ugyanaznap éjjel kisírt szemekkel keltett föl bennünket Ida.

- Az istenért, tessék jönni, a nagysága!...

Csak kabátot kaptunk magunkra, és mezítláb rohantunk be Johanna szobájába. Ott feküdt az ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, sápadtan, félig kinyílt szájjal, haldokolva. Nem volt már pulzusa, és a teste élettelen. Az éjjeliszekrényen egy üres, kis barna üveg magyarázta, hogy öngyilkosság történt, éspedig méreggel. Egyet sóhajtott Johanna, azután vége volt. Lehajoltam, a szíve nem vert. Vonásai megmerevedtek. Kényszeredetten mosolygott. - Tizenegykor jött meg, teát ivott, lefeküdt, és egy levelet adott, hogy adjam föl - mondotta Ida zokogva.

- Mutassa - kiáltott Elek -, hozza ide, azt a rendõrségnek kell majd átadni.

Ida behozta a levelet. A címzés ez volt:

"Herrn Oberleutnant Kurt Bauer, Wien."

- Ez az! - mondta Elek csendesen. - Szegény Johanna, a privatdiner dobta ki!...

Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül ne nézzünk a lakásban. A hálószoba kissé szûk volt, de rézágy és igen finom ágynemû. A tükörasztalon sok tégely és régi, poros dugójú orvosságos üvegek. Rajtuk egy kopott, rongyos füzet - Das Geheimnis jung und schön zu sein (valami szépítõszergyár reklámkiadványa) illusztrálta a tégelyek és üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalon és az ebédlõ. A zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, amelyet annyit hallottunk, Alfréd Czibulka alkotása volt, és a címe: "Erwachung des Löwen". A címlapon egy óriási oroszlánfej. A nevetés ingere miatt, amely mindkettõnkön erõt készült venni, sietve elhagytuk a szobát. - Erwachung des Löwen und der Tod der Katze - mondta Elek, de nagyon meg volt hatva.

Majdnem sírt.

[Rosen]

JÓZSIKA

Dadámnak, Évának

Abban az idõben így éltem.

1.

Reggel, amikor kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban, és kibámultam a zöld korlátháló fölött rendesen még nagymama nem kelt föl. A szomszéd szobában, a hálószobájában a tükörasztalon erõlködve, hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban már ki vannak töltve ezüstös-aranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a mécs hiába erõlködik.

Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból, megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam, és kivisz a világosságra. Mindig sokat gyönyörködtem ebben az érzésben - amint a hirtelen reggeli fény megcsiklandozott, és a tisztára szellõzött, kitakarított ebédlõ kanapéján jó dadám munkába vette toalettemet.

Eközben kibámultam az ablakon. Künn - erre emlékszem legszívesebben - havasak voltak a háztetõk, és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben. Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves jármûveket. Megtette a kívánságomat. Aztán rámhúzta még a másik cipõt is, és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. Azután az arcomat kellett vízbe mártanom, és egy szivaccsal lelocsolta a hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e mosdási szisztémának ésszerûtlensége. A víz t.i. már kezeim leöblítése után egy kicsit piszkos lett, és az arcomat mindig valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam, nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan voltát. Azután megfésült, és ellenõrizte a fogmosást, amire különben nem volt szükség. A szájvíz illatát szerettem, és ha szõke, selymes hajamban végigsiklott a fésû, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta fodorgalléros fehér ingemet (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen a csuklómat bántották a kézelõk) és a sötétkék bársonyruhámat gyöngyházgombokkal.

Szép ruha volt, és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok, valahányszor eszembe jut, mert õ vette. Örültem neki, pompásnak, megkülönböztetõen úriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám, mert hiúvá tett, és kényszerített, hogy a tükör elõtt az illendõnél sokkal több idõt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban, mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a mûvészetet, ami tulajdonképp meddõ mulatság, mert idõt rabol, és elvonja az elmét és akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.

Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. Megkóstolta a kávémat, megkeverte, és a kalácsot apró kockákra aprította, nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a délelõtt nem sok érdekeset ígért.

2.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimrõl, akiket nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig fél évre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvigasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem õket!...

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután átküld az ebédlõbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az ebédlõ. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De õ vidéken lakik, és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja õ. Özvegyember. Nagyon szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlõben leülök a szõnyegre, és a nagy képeskönyveimben lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elõ. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különbözõ korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvûen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden fél évrõl. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz, és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben, és hajtó. Akkor kaptam elõször nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idõ! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idõ kell még, hogy felnõjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnõttek tudják, nem lehet kétség, csak õk tudják.

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyzött ebédlõben. Nagy csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában üldögélt, és beszélgetett a szomszédasszonyokkal vagy a vincellérrel, aki bejött a szõlõbõl valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a feleségét, Tecát, és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet csókoltak, és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot, és a vincellérpár kapott belõle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát, és kihasználták a jó szívét meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik szomszédunk, Gerõ bácsi kiment szilvaszedés elõtt, és megnézte a fákat, azután késõbb kijelentette, hogy a beszállított szilva nincsen fele annak, amit látott.

- Kedves ténsasszony - mondta a nagymamának - ezek lopnak. Kergesse el õket.

A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:

- Azt mondják, Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugye, nem igaz, Tecám? Ugye, nem igaz?

Teca nem állhatott ellen, kijelentette, hogy nem igaz.

- Persze, hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerõ bácsit, és jó, hogy nem tette, mert Gerõ bácsi hatvanéves korára is hûtlen férj volt, és Teca néni nem mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben szerettem Teca nénit.

3.

Mondom, a csend szinte tûrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalonban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember, és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.

Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.

Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi, kisgyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk, és annyi a veszedelmes, rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és borzasztó, különösen, ha szakálla van. És a szemekbõl is lehet látni az elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?

Különösen egytõl félek. Alacsony, vörös szakállas emberke. Zöld szemei vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz rám mindig, mintha azt mondaná:

- Evvel a kis kölyökkel még lesz számolnivalóm!

És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös, csúnya kezeit. Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá! Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendõrrel. Õ a dadámmal szokott beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van, és szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogy ha õ a közelben van, akkor nem félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer rám nézni és közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.

Persze a rendõr bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig velünk, és bizonyos, hogyha a vörös rám tör a szobában, segélykiáltásaimra késõn érkezne. El kellene egyszer mondanom a rendõrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyerekeket gyilkol, és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon. El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat õriz - mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és ilyenféléket - és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek agyvelejét rejtegeti.

Sokszor el akartam mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a rendõr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja a börtönbe, akasztassa föl vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbamaradt.

- Hátha kinevetne!

Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok, és nem értem, amit a nagyok beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam van. Jól megérzem. És erre õk nevetnek; ez elviselhetlen.

Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst, és állandóan foglalkoztatott a kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait, sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nemegyszer tisztán látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából, és szétálló nagy füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor, és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában. Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a szalonba, és végignézett velem mindent.

- Itt sincs, itt sincs. Ejnye, hát hol van?

Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót, és kinyitottuk a szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk, mert kitelhetett a vöröstõl, hogy oda bújik. Kicsike õ, és valószínûen akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit gyakran lehet hallani. Borzasztóak ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtõzik-e mögötte egy közülük. Õk meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között, és lábukat felhúzzák úgy, hogy semmi se látszik belõlük; vagy becsúsznak az ágy alá, egészen a homályos, sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztõ, zöld fényû szemeit, mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hû, szomorú szemeire; vérben forognak, és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló, hanem egyszerûen kiszaladok a szobából.

4.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk, és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya kitûnõ. Eközben folyton bíztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember lesz belõlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettõt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, vacsorára is, uzsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel, és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat, és holtom napjáig beteg leszek.

Ebéd közben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, míg nincs vége az ebédnek, és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant rendszeretõ asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendõvel a születésem elõtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképpen nem haragszom a nagymamára, õ jó asszony, és hogy vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyítógép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját, vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül, és dongókra vadászom. Ez jó mulatság, és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra, és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztülsüvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

- Ni, milyen nagyra megnõttem. Hallgassátok csak, milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!... És milyen erõs, lefõzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket... én, az óriás.

Így hetvenkedik a dongó, és szilajul szálldogál mindenfelé. Nekikoppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig, azzal huss... elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végigugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujja hegyére, és újra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül.

- Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér!

Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erõsödik, vastagodik, dicsekedõbb és bosszantóbb jellegûvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag aranyláncot hord, és kellemetlen erõs hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tõle a finom kis porcelánfigurák és kristálypoharak az üvegszekrényben, és elárulja, hogy a hang gazdája, Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül, akinek legalább olyan erõs és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha megtudná, milyen csúnya az aranylánca, éppen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én õt dongókhoz szoktam hasonlítani, és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívbõl utálom, akárcsak egy utálatos, nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos, puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba, és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót, és türelmesen várok, míg a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ül, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant... várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyedóra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem, és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t.i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogó üveg a legjobb. Cukrot tesz alája, és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen mindent megtett. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomra méltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jókedvre hangolja a nagymamát.

- A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz, és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom, mit szólna!

5.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt, és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fûszerestõl kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van gyõzõdve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek... meghalnak. Éppen ezért soha olyan valamirõl véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama elõtt, amiben az igazság vele szemben az én részesem volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatták, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek - minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát, és jól meg tudja ítélni a történteket, nincs szüksége ilyesmire. Hallgat, és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag - mint a nagymama mondja - vagy akinek fehér lova van - mint Margit mondja, a szomszéd kislánya -, hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok, és fölöltözni magam rendesen nemigen tudok, ha a dada mosdat is, és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kisfiú vagyok, ha a felnõttek tudnak írni és olvasni, és én meg nem - azért én tudom magamról, hogy ki vagyok, és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papírja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél, és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogy ha mulatni akar, a kocsmába kell mennie tekézni vagy inni, másképp halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra, és késõ délutánig el tudom nézni a felhõket az égen. Ó, milyen gyönyörûek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhõ. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen, ha lenyugszik a nap, szeretem nézni õket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Valószínû, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a felhõkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már csaknem elérte a felhõket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltûnt a szemem elõl, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a boldog országba, és ott is fog maradni mindig.

Nem. A kismadár gyáván megijedt, talán a nagy fénytõl, és visszaszállt lefelé, a szürke, fénytelen felhõk közé, visszajött a háztetõ alá a fészekbe. Majdnem sírva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a boldogság küszöbén van, és azután meggondolja magát, visszajön a szegény, piszkos eresz alá!

6.

Négy óra után bejön Kati - már elmosogatta a kevés edényt - kinyitja az ablakot, ha nyár van, és tûzre rak, ha tél van.

- Kati - szokta mondani a nagymama -, Kati fiam, teríts kávéhoz.

Kati terít, behozza a friss kávét - mert minden délután frisset csinál - behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót. Nagymama fölkel a karosszékbõl, összehajtja az újságot - ha éppen olvasott - leveszi az okulárét, és megdörzsöli fáradt szemeit.

- Gyere, Józsika - mondja - együk meg ezt a kis kávét.

Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a kávét, és nekem is öröm, hogy õ olyan élvezettel issza, lassan kevergeti, tejszínhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt aprítani valónak, és elüldögélünk jó félórát.

- Anyád is nagyon szerette a kávét - mondta egyszer a nagymama - és ez a legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád, mikor már nagyon beteg volt a szíve, megivott három-négy pohárral is. Betegségében egyetlen öröme volt a kávé meg a Jókai-regények. Azokat olvasta sorba. Ha apád otthon volt, õ olvasott föl néki. Sokszor sírt anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád kinevette, de csak képmutatásból, mert õ már tudta, hogy nem lehet meggyógyítani anyácskád szívét.

Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a szomszéd nagy utcán. A tûzoltók rézbandája szokta fújni a halotti marsot, recsegve, ropogva, és a harsonáló erõs hangok behatoltak egészen a szobánkba. Kellemetlen, hamis, zagyva zene; idegenszerû, de van benne valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én meghalnék, nem ilyen zenét kívánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm fölött, halkan, tegyék rá a kis fésût a húrokra, amitõl ellágyul, elcsendesedik a hang, és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a halál.

Egyáltalán, ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szívembõl utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a gyûlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és senkiért! Minek haragudni?... Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig nevetek rajta, azután mielõtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik szobába.

7.

Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyújtást. Sétálok egyet a dadával a kertben; õ mulattat. Levelekbõl füzért fon, vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog, és azt szólítgatja:

- Csigabiga, gyere ki!

Télen a kis szánkóba ülök, és párszor végigfut velem az udvaron. Közbe sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha, hogy õ ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.

- Látja, Józsikám, most futtatunk. Repülj, szánkó, repülj, Ráró, hohó, egyenest Budapestre repülünk, no, most itt vagyunk Pesten.

Jár a szája a derék, kedves asszonynak, és meg van gyõzõdve, hogy én csak azért, mert kisfiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál, és sokkal ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a felhõk között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sõt életében meg sem nézett egy felhõt. Máskor meg akartam neki magyarázni, hogy a szelet a fák okozzák. Ha hûvös az idõ tudniillik - õ kihozza az õszi kabátomat a házból, és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy mitõl van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.

- Dehogynem - mondtam én - nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a szelet. Mintha a nagymama legyezi magát, és legyezõvel szelet csinál. Nem, dada?

- Azt én nem tudom, Józsika.

Nem értette meg, hogy a fa éppúgy szellõt csinál, mint a legyezõ.

8.

Este, ha a lámpát meggyújtják, szívesen vagyok a szobában. Úgy tetszik, hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és kedvesebb, mint a napfény, és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy a mennyország, ahol az Úristen lakik, tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek van õrzõangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a rossz ember a világon, és álmunkban, amikor aluszunk, és este, amikor a sötétség mindent betakar, könnyen belopózhatnak, megtámadhatnak, megölhetnek. A jó õrzõangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a lámpákat meggyújtják, és kigyúlnak az égen a csillagok, már keresztülsuhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat, és mosolyogva megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket, és ha fütyül a szél, ha esik az esõ, és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben zsiványok és rablók járkálnak, tõrt szorongatva a kezükben, õk intézik, hogy a kutyák éberek legyenek, és dühösen ugassanak minden gyanús neszre. A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek. Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának, és megkérem, hogy maradjon benn, szedje elõ a régi, bekötött képes újságokat, és nézzük a képeket.

Vacsora után hamar le kell feküdnöm.

- Józsikám, feküdj szépen le, kisfiúknak sokat kell aludni, hogy erõs, egészséges ember lehessen - mondja a nagymama.

Nem is bánom. A dada levetkõztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat gondolkodom még különbözõ dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni, ha nagy ember leszek.

Azt hiszem, sohasem fogok megnõni. Az idõ olyan lassan múlik. Minden nap egyforma, és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények között. Nincsen kedvem semmilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhõk országába szeretnék menni, és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhõmezõkön, ahol olyan csendes, aranyos és gyönyörû lehet minden. Persze, ez nem valósulhat meg és talán éppen ezért - annyira szép.

De hát az élet fele álom, és így nincs ok a zúgolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és a nagymama, de akikhez tulajdonképpen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.

Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.

*

Abban az idõben így éltem.