[Rosen]

Álom

Éjjel álmomban arra eszméltem, hogy az ágyam mellett állsz. Nem tudtam, hogyan és honnét kerültél oda, de akkor nem is gondolkoztam ezen. Mezítláb voltál, farmerban és rövid ujjú, kék-fehér kockás ingben. Hevesen dobogó szívvel ültem fel, alig akartam hinni, hogy tényleg itt vagy…

Te csak mosolyogtál. Felálltam… lassan kigomboltam az ingedet és kezemet a mellkasodra simítottam. Szinte sistergett, ahogy megérintettelek. A szétnyitott ing mögé csúsztatva kezeimet magamhoz öleltelek, szám a tiédet kereste. Lélegzetem el-elakadt a heves felindulástól, szemeimben örömkönnyek gyûltek. Nem mertem pislantani, nehogy észre vedd.



Néhány pillanatba telt csupán, míg megszabadítottuk egymást a maradék ruhadaraboktól, és egymás karjába szédülve már az ágyban ölelkeztünk. Simogatásod, csókjaid perzseltek, mint kis áramütések cikáztak át rajtam az öröm villámlásai. Testünk szorosan egymáshoz tapadt. Éreztem, ahogy átjár a belõled áradó erõ, és én ugyanúgy sugárzom feléd a szeretet mindent elsodró energiáját… eggyé váltunk. Megszûnt a Te és én… csak a MI létezett, és ennek a kimondhatatlan boldogsága.

A hetek óta gyülemlõ leküzdhetetlen vágy tomboló szenvedélyben öltött alakot... ajkaiddal cirógattad a testem és én szerelmes csókjaimmal becézgettelek. Az extázistól torkomból elõtörõ sikolyok csak fokozták izgatottságodat. Szám kiszáradt, torkom elszorult, könnyeim feltörtek a határtalan boldogságtól, amivel megajándékoztál…



…mikor valóban felébredtem kerestelek magam mellett az ágyban. Annyira valóságosan voltál jelen, hogy idõbe telt, míg felfogtam: csak az álmom, a vágyam varázsolt ide…

* *

[Rosen]

Az asszony és az ottfelejtett csodacipõ




Élt egyszer egy asszony. Fiatalon szép volt, gazdag, barátainak se szeri se száma. Hanem ahogy eljött a férjhez menés ideje barátainak egy része elmaradt mellõle… másokat saját életük sodort távol, így az asszony lassacskán csak a családjának és a munkájának élt. Eleinte férje a tenyerén hordozta, szerette, de az évek múlásával már zavarta, hogy gyerekinek nagyobb figyelmet szentel ezért másnál keresett vigasztalást.

Az asszony lassan magára maradt.

Mivel a gyermekek és a háztartás gondja egyre inkább az õ nyakába szakadt éjt nappallá téve tanult és dolgozott, így megmaradt barátai is elmaradoztak, hiszen sosem ért rá, hogy leüljön velük beszélgetni és meghallgassa mindennapi gondjaikat.

Már csak a gyerekei és a munkája töltötték ki az életét. Álmai, vágyai nem voltak, megelégedett azzal, hogy elõteremti a megélhetéshez szükséges javakat.

Az asszony ruhái megkoptak és mikor a cipõ is leszakadt a lábáról mezítláb járt. Nem is gondolt arra, hogy magával törõdjön, hiszen a gyermekei mindennél fontosabbak voltak számára. Néha, titokban vágyott arra, hogy cipõje legyen, de úgy gondolta, nincs joga addig ehhez, míg gyerekeinek szüksége van rá…

Egyszer aztán történt, hogy az asszony egy képen megpillantott egy egyszerû, mégis szemrevaló, számára nagyon tetszõ cipellõt. Nemes bõrbõl készült, egyszerû, nem hivalkodó szabása csak még kívánatosabbá tette. Napokig, hetekig nézegette… idõnként már álmodott is róla, bár úgy érezte, soha nem lehet az övé… Aztán egy alkalommal az utcán sietve megpillantotta a cipõt egy cipész üzlet kirakatában. „Hát mégis valóban láthatom?” Kérdezte hevesen dobogó szívvel és sóvárogva állt meg a kirakat elõtt. Napok teltek, és az asszony mindig arra ment, hogy megcsodálhassa a kirakatot, míg egy nap különös dolog történt. Miközben nézegette a cipellõt, hangot hallott:

-      Miért állsz meg minden nap itt, te kedves asszony? - kérdezte a cipellõ. Az asszony azt hitte, képzelõdik… azonban a cipõ tovább beszélt hozzá:

-      Egyszerû szabásom miatt sokan elmennek mellettem és rám sem néznek…. Mások túl sötétnek találják a színemet… túl komornak ahhoz, hogy naponta felvegyenek.”

-      Ó, én pont ilyen cipõre vágyom, mint te vagy…

-      De lehet, hogy nem is találnál kényelmesnek… nem is tetszenék, ha a lábadra próbálnál… más ám a kirakatban látni, és más bennem lépkedni az utcán…

-      Igen… igazad lehet… és különben sem vagy eladó…

Az asszony elbúcsúzott és tovább ment. De attól kezdve naponta beszélgettek. Játszadoztak a gondolattal: mi lenne, ha legalább egy rövid idõre egymáshoz tartoznának… vagy ajándékként megkapnák a lehetõséget, hogy egy napig együtt éljék az életüket. Vajon milyen lehetne ez??? Az asszony már rendszeresen a cipõvel álmodott. Álmában nem csak sétált, de újra táncra perdült, mint fiatal korában és a cipõ lágyan körülölelte, szinte eggyé vált vele… Egyre jobban vágyott arra, hogy kipróbálhassa… és ezt be is vallotta…

Egy reggel aztán, miközben munkába menet megállt a kirakat elõtt, a cipõ így szólt:

-      Ma, ha velem maradnál, egész nap együtt lehetnénk. Felpróbálhatnál és megérezhetnéd lágy puhaságomat, a gondoskodást, amivel védelek az utca köveitõl, porától… és táncolhatnánk is… Engem itt felejtettek. Úgy vágyom arra, hogy táncolj bennem… hogy boldoggá tegyelek…

-      Jó, veled maradok, bár ilyet még sosem csináltam… de ugye nem lesz baj?

-      Nem, ne izgulj… különben sem lopsz el… csak megajándékozzuk egymást az együttlét örömével…

[Rosen]

Álom

Éjjel álmomban arra eszméltem, hogy az ágyam mellett állsz. Nem tudtam, hogyan és honnét kerültél oda, de akkor nem is gondolkoztam ezen. Mezítláb voltál, farmerban és rövid ujjú, kék-fehér kockás ingben. Hevesen dobogó szívvel ültem fel, alig akartam hinni, hogy tényleg itt vagy…

Te csak mosolyogtál. Felálltam… lassan kigomboltam az ingedet és kezemet a mellkasodra simítottam. Szinte sistergett, ahogy megérintettelek. A szétnyitott ing mögé csúsztatva kezeimet magamhoz öleltelek, szám a tiédet kereste. Lélegzetem el-elakadt a heves felindulástól, szemeimben örömkönnyek gyûltek. Nem mertem pislantani, nehogy észre vedd.

Néhány pillanatba telt csupán, míg megszabadítottuk egymást a maradék ruhadaraboktól, és egymás karjába szédülve már az ágyban ölelkeztünk. Simogatásod, csókjaid perzseltek, mint kis áramütések cikáztak át rajtam az öröm villámlásai. Testünk szorosan egymáshoz tapadt. Éreztem, ahogy átjár a belõled áradó erõ, és én ugyanúgy sugárzom feléd a szeretet mindent elsodró energiáját… eggyé váltunk. Megszûnt a Te és én… csak a MI létezett, és ennek a kimondhatatlan boldogsága.

A hetek óta gyülemlõ leküzdhetetlen vágy tomboló szenvedélyben öltött alakot... ajkaiddal cirógattad a testem és én szerelmes csókjaimmal becézgettelek. Az extázistól torkomból elõtörõ sikolyok csak fokozták izgatottságodat. Szám kiszáradt, torkom elszorult, könnyeim feltörtek a határtalan boldogságtól, amivel megajándékoztál…

…mikor valóban felébredtem kerestelek magam mellett az ágyban. Annyira valóságosan voltál jelen, hogy idõbe telt, míg felfogtam: csak az álmom, a vágyam varázsolt ide…


Harcos Katalin

Copyright by Harcos Katalin 2005.

[Rosen]

Holdfény, tenger, szerelem...

CATERINA BELLICOSO:

FIGYELEM! A novella egyes erotikus részletei miatt olvasását 18 éven aluliaknak nem ajánlom!

A tenger szinte mozdulatlanul feküdt a lassan sötétülõ ég alatt. A Hold már kényesen nézegette magát a sima víztükörben, körötte néhány csillaglámpás is kigyúlt, de a nyugati horizontot még bíbor színûre festették a lemenõ nap utolsó sugarai. Aztán a bíbor lassan lilába, majd sötétkékbe fordult, és az éjszaka bársonya mindent beborított.

Kezünket egymásba kulcsolva, nesztelenül lépkedtünk a halkan susogó víz felé. Meztelen talpunk a hûvös homokot taposta.
A víz mellett ruháinkat ledobtuk, és összeölelkeztünk. Egy hirtelen támadt erõteljes hullám kifutott a partra, és körülnyaldosta a bokámat. A víz simogató, langyos volt, akár az ölelésed.
Beszaladtunk a hullámok közé és belévetettük magunkat a habokba. Mint két pajkos delfin, kerülgettük egymást, majd testünk újból összesimult. Mellbimbóim kihegyesedtek a tenyered alatt. Szád az enyémet kereste. Elõbb lágyan simogatta egymást a nyelvünk, majd csókunk egyre szenvedélyesebbé követelõzõbbé vált. A tenger sós ízét éreztem a szádon. Olyan volt, mint a könnyek íze…
Vizes bõrödön játszottak az ujjaim, hátadon, gerinced mentén cirógattalak. Hozzád simultam, és éreztem, hogy férfiasságod életre kel, ölemnek feszül. Kezem rátalált, körülölelte. Élveztem tapintását, lüktetését.
Köröttünk a felélénkült víz fodrozódó tarajain ezüstösen csillnant a holdfény.

Egymásba kapaszkodva ringatóztunk a vízen. Lábaimat folyondárként a derekad köré fontam, úgy öleltelek. Minden mozdulat tovább gerjesztette bennem a felfokozott vágyat. Õrülten kívántalak.

Nyakamat, vállamat csókoltad, szakállad már megint a melleimet csiklandozta. Kezemmel magamba igazítottalak, és te egyetlen erõteljes mozdulattal belém hatoltál. Apró kiáltás szakadt fel belõlem a hirtelen belém nyilalló érzés szépséges hatására. Belsõmön remegés suhant át, és kéjes öröm. Az összetartozásé. Éreztelek, egészen magamba fogadtalak. A lágyan ringató hullámok ritmusára szeretkeztünk, majd szenvedélyünk vágtára sarkallt. Megszûnt körülöttünk a világ…
……

Késõbb a part szegélyén, a homokban ölelkeztünk. A hullámok térdemig, néha derekamig felnyúltak, máskor talpamat csiklandozták. Csillagoktól szikrázó égbolt feszült fölénk. A kövér hold, mint valami pásztor, fénysubájába burkolózva terelgette maga elõtt apró fényjuhait. Fölém hajló tested körvonalai ezüst-kéken rajzolódtak a sziporkázóan tiszta háttér elé. Ajkaiddal a köldökömet cirógattad, nyelved belekíváncsiskodott, mielõtt tovább indult az ágyékom irányába. Borzongás járt át a csókjaid okozta gyönyörûségtõl. Szerettem volna viszonozni, de még nem tudtam lemondani az élvezetrõl, ami egészen magával ragadott. Ziháló lélegzettel, torkomban doboló szívvel adtam át magam a gyönyörnek. Simogató kezed, bennem matató ujjad és pillangószárnyként elõtted megnyíló ajkaim közé nyomuló nedves, forró nyelved pillanatok alatt az érzékek csúcsára repített, de te nem tágítottál, tovább dédelgettél, míg egészen elaléltam, és elakadó lélegzettel az eszméletvesztés határáig élveztelek.

Mikor kissé magamhoz tértem, föléd kerekedve birtokba vettelek. Végig jártam tested minden zugát, megtanultalak újra centirõl-centire. Fülcimpáidat kóstolgattam, játszadoztam õszbe forduló szakálladdal, hajaddal, nyelvem hegyével megcsiklandoztam a nyakad, majd a mellkasoddal, hasaddal bíbelõdtem kedvemre. Izmos combjaidat megöleltem, magamba szívtam az illatodat, megízleltelek, és úgy szerettelek, mint még senki mást ezelõtt…
Végül megint szenvedélyes birokra keltünk, míg magodat elültetted bennem a szerelem mélységes extázisában.
Hogy szerettem volna, ha életté fogan, és a legnagyobb csoda ismét megtörténik velem!
Szinte éreztem magamban a vágyott gyermek elsõ rezdüléseit, amivel hírül adja jelenlétét a világnak…

…….

Kutyaugatásra riadtam fel. A redõny résein bekúsztak a hajnal sápadt fénykévéi, és kusza vonalakat rajzoltak a párnámra. A mozdulatlanra ijedt csendben lassan ráébredtem magányomra. Lehunytam a szemem és megpróbáltam visszaidézni az álom hangulatát, mozzanatait. Megelevenedett vágyaim az emlékekkel keveredtek. Milyen jó, hogy itt élsz bennem! Ha távol vagy, akkor is érezlek. Örökre velem maradsz…

[Rosen]

CSAK VELED

Figyelem! A novellában elõforduló erotikus részletek miatt csak 18 éven felülieknek!


A tóparton csend volt, a fák között csak a szél susogása hallatszott, míg a lemenõ nap sugarai bíborszínbe öltöztették a tájat. A fák alatt egy padon két ember ült. Egy férfi és egy nõ. Már vagy egy órája mozdulatlanul, lehunyt szemmel ölelték egymást. Úgy, mintha örökre búcsúznának egymástól.

Reggel, amikor autójuk bekanyarodott a szálloda udvarára, kissé zavarban voltak, hiszen életükben elõször találkoztak intim kettesben. Amúgy hónapokkal ezelõtt ismerkedtek meg, azóta leveleztek, és több telefonbeszélgetés is elmélyítette kapcsolatunkat. Az elmúlt idõszak alatt valami különös, mély vonzalom alakult ki köztük.
Sokszor átgondolták, ha végre találkoznak, hogyan is kellene kezdeni… több változatot is elképzeltek, de a valóságban egészen másként történt.

A fiú a vonatnál várta a lányt. Kiszállt a kocsiból, és ott állt nekidõlve, míg a pályaudvarra befutott a szerelvény, és az utasok áradata megindult szerte, száz irányba. Ahol õ várt, szinte kihalt volt a környék, és csupán egyetlen tétova alak jelent meg hátizsákját kezében lóbálva. Körülnézett, majd amint meglátta az autót a mellette álló férfi alakjával, sietni kezdett felé. Szíve hevesen vert, izgalma határtalan volt. Ott állt, akire annyi ideje gondolt társaként, szerelmeként, akire kimondhatatlanul vágyott. Megpróbálta visszafogni lépteit, nehogy elárulja kitörõ örömét és vágyakozását, hogy megérinthesse végre a férfit, aki most kilépett a valóságba, be egyenesen az élete kellõs közepébe.
A férfi – nevezzük Jánosnak – elgyönyörködött a repesve felé szaladó alakban, és alig tudta mosolyát visszatartani. Amint Virág közelebb ért, elé ment, lágyan magához ölelte, futó csókot nyomott a szájára, majd kivette kezébõl a táskát, és a csomagtartóba rakta. Mozdulatai enyhe zavaráról árulkodtak. Szemei ragyogtak, mosolya mélyrõl jövõ, õszinte örömrõl vallott.
Elindultak, de az elsõ országúti pihenõnél János lehúzódott, és egy félreesõ zugba kormányozta a kocsit.
-Meg kell néznem a térképet. – mondta magyarázatképpen.
Amint félreállt, átnyúlt térképért, de keze félúton megállt. A lány felé fordult, aki kipirult arccal, várakozástelin nézett vissza rá. Szája elnyílt, nedvesen csillogott. Magához ölelte, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Máris érezte a rátörõ vágyat, nadrágja kényelmetlenné vált, szíve szerint itt azonnal szerelmeskedni kezdett volna vele, de türtõztette magát. Nagy sóhajjal visszaült a helyére, és beindította a motort.
-Szeretnék minél elõbb odaérni…
-Én is – suttogta a lány kiszáradt torokkal, aki még mindig teljesen az iménti csók hatása alatt volt.
Kábán ült, szinte azt sem tudta mi történik körülötte. Szíve hevesen zakatolt, szája õrizte az oly kedves csók ízét, és nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy itt van mellette végre ez a csodálatos ember, és épp úgy vágyik rá, mint ahogy õ kívánja. Alig akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Még azt sem vette észre, amikor túlfutottak a megfelelõ útelágazáson, és vissza kellett fordulniuk.
Amint a recepcióhoz mentek, mint házaspár jelentkeztek be. Fürdõkádas szobát kértek. Egy kétszobás apartmanban helyezték el õket.
Amint bezáródott mögöttük az ajtó, táskáiktól megszabadulva összeölelkeztek. János két tenyerébe fogta a lány arcát, gyönyörködve nézte vágytól csillogó szemeit, majd az ajkára hajolt. Finoman, elõször alig érintette a nyelvét, de ahogy vágya egyre hevesebb lett, úgy tüzesedett szenvedélyessé újra a csókjuk. Elkezdték ledobálni ruháikat, majd kézen fogva megindultak a fürdõszoba felé. Megnyitották a kád csapját, majd a fiú egy illatos fürdõgolyót vett elõ, és a vízbe dobta. Szinte azonnal rózsaszínre változott a víz, és kellemes illat töltötte be a helyiséget. Beléptek a kádba. Izgalomtól remegõ kézzel simogatták, mosogatták egymás testét, ismerkedtek hajlatokkal, domborulatokkal és rejtett zugokkal, miközben újra és újra csókban forrtak össze.
Letérdeltek egymással szemben, és összeölelkeztek. János férfiassága keményen feszült közöttük, határtalan izgalmat keltve a lányban. Végigsimította a fiú mellkasát, hasát, majd az elõtte ágaskodó szépséges testrészre helyezte a kezét. Selymes bõrének tapintásától elakadt a lélegzete. A fiú viszonozta az érintést az ágyékánál, a combjai között. Érzéki simogatása máris vágytól izzó titkos zugra talált. A lány mellére hajolt, csókaival dédelgette, közben simogatta az ujjai alatt rejtekébõl elõbúvó kincset. Amit Virág lélegzete akadozni kezdett az élvezettõl, felállította a lányt, és a lábai közé térdelve csókolni kezdte a legérzékenyebb pontján. Virág számára megszûnt a világ, csak õk ketten léteztek, gyönyörû, szerelmes egyesülésben, egyé válva. Észre sem vette, hogy sikong, amint testén átcikáznak a gyönyör villámai.
Belefáradva a gyönyörûségbe ismét letérdelt, hosszan ölelte kedvesét, majd végig csókolta a testét, míg el nem ért az elõtte büszkén meredõ szerelmi obeliszkhez. Rátalálva ajkaival, nyelvével kényeztette, magába szippantotta, csókjaival saját gyönyöre lassan elcsituló hullámait visszaélesztve szeretgette. Mielõtt beteljesülhetett volna a fiú vágya, lágyan eltolta magától a lányt, kissé megtörölgette, kézen fogta, és bevezette a hálószobában megvetett hatalmas franciaágyhoz. Hátradöntötte a lányt és átölelte. Testük egész felületén összesimult, egymás minden rezdülését érezték. Csókolták, ölelték egymást, simogató tenyerük, nyomán, bõrükön szikrák gyúltak… a fiú keze ismét a lány ágyékát kereste, és rátalálva szinte néhány mozdulattal újra a teljes gyönyörrel ajándékozta meg. Nem elégedett meg ezzel sem. Szájával ismét ráhajolt, és nyelve utat tört a szeméremajkak közé. Ujjaival behatolt a forró, síkossá vált asszonyi kehelybe, nyelve rálelt ismét az örömbimbóra, kimondhatatlan élvezetet okozva. Érintése és csókja nyomán újra a gyönyör hangos sikolyai törtek föl a lányból. Ekkor hanyattfeküdt, és megkérte üljön az ölébe. A lány beléereszkedett. A behatolás a teljes egyesülés gyönyörû érzésével újra a csúcsra vitte õt. Lassan, óvatosan, szinte a fiú ölében ringatózva kezdtek szeretkezni. A lány gyönyöre szünet nélkül jelen volt… János, amíg csak tudta visszatartotta a kielégülést, majd amikor már a végletekig feszítette a húrt, átadta magát végre a csodálatos élvezetnek.
Sokáig feküdtek némán, egymást átölelve.
-Mi volt ez? Ehhez hasonlót még sosem éltem át. – kérdezte a lány.
-Láncorgazmus. – válaszolta mosolyogva a fiú. – Még én sem tapasztaltam soha, senkinél, csak olvastam róla. Már legalább tudom, hogy tényleg létezik.
-Én nem is hallottam róla. És nem tudtam, hogy ilyesmire egyáltalán képes vagyok. – súgta a lány meghatottságával küszködve.
Amint ott pihentek, Virág furcsa bizsergést kezdett maga körül érezni. Mintha a hátán majdnem megérintené valami… talán egy kéz.
-Mit csinálsz? – kérdezte lehunyt szemmel.
-Miért? Semmit. – válaszolta a fiú.
-De érzem! Na… mi ez? Valami bizserget. – és mutatta a karján felálló szõrt.
Ekkor a fiú kezét a lány fölé helyezte, úgy 20-25 centire a bõrétõl, és végigsimogatta az auráját.
-Ezt érezted? – kérdezte.
-Igen… talán...
-Azt hiszem, egy idõre közös lett az auránk. Mint egy közös burok vesz körül, így egymás minden rezdülését érezhetjük.
Furcsa, semmihez nem hasonlítható élmény volt.

Aludtak kicsit, majd felöltöztek és lementek sétálni. A közelben egy erdei sétaút indult, dús aljnövényzet, halkan csörgedezõ kis ér… a természet vette õket körül. Mindketten szerették az erdõt. Alig szóltak egymáshoz, nem akarták megtörni a varázslatot, ami körülölelte õket.
Jó fél órás séta után visszafordultak, mert rájöttek, hogy mindketten nagyon megéheztek. Az elegáns étterembe lépve halk zene fogadta õket. Csak néhány asztalnál ültek.
Mialatt ettek, a lány le sem vette szemét a fiúról. Tudta, hogy zavarja õt kissé… de nem tudott parancsolni magának. Szerette volna minden vonását, mozdulatát magába inni, hogy elvihesse, örökre megõrizhesse. Bár ki nem mondták, tudták, hogy talán ez lesz az egyetlen találkozásuk.

Ebéd után kimentek a tó partjára. Ráakadtak a padra, amirõl szinte az egész víztükör látszott. Összeölelkeztek, és hosszan ültek némán, élvezve a különös meghittséget, mélységes összetartozást. Vagy másfél óra elteltével, egy hûvös fuvallat térítette õket magukhoz. Fölálltak, kézen fogva megindultak vissza, a szálloda felé. Bár szó alig hangzott el köztük, mindent tudtak, mindent értettek.
Virág, érezve a közeli elválást, szomjasan, néhány lépésenként itta János csókját. Nem tudott betelni vele…

A szobába érve vágyuk ismét fellángolt, újra szeretkeztek. Hosszan, szenvedélyesen, kiélvezve az együttlét minden boldogító pillanatát. A lány ismét határtalan gyönyöröket élt át kedvese karjaiban. Teljesen megnyíltak, fenntartások nélkül átadták magukat egymásnak. Úgy, mint eddig soha senki másnak.

Hazafelé csak keveset beszéltek. Félszavakból is értették egymást. Nem kértek és nem ígértek semmit. Megpróbálták elfogadni, hogy együttlétük az élet különös ajándéka volt, ami talán soha többé nem ismétlõdik meg.
János majdnem hazáig vitte a lányt. Nem búcsúzkodtak. Csak egy rövid csók, egy félszeg mosoly, egy félbehagyott mozdulat maradt a tovagördülõ kocsi után.

Harcos Katalin

Copyright by Harcos Katalin 2005.

[Rosen]

A gõzben...........


  ...Fáradtnak érezte magát és százévesnek. Pedig messze nem volt öreg, de a csalódottság és boldogtalanság már árkokat vont szeme köré...


A fürdõszobában tejfehéren lebegett a gõz. Eszter nyakig ült a tûzforró vízben, és folyamatosan engedte a csapból az utánpótlást, a dugót úgy helyezve a lefolyóba, hogy éppcsak szivárogjon a fölösleg. Fejét hátratámasztva, szemét lehunyva ült a testét körülölelõ, zsibbasztóan forró vízben. Nyugodtnak látszott, de gondolatai egy helyben pörögtek, mint valami búgócsiga, amit újra és újra felhúznak.
Tudta, hogy elkerülhetetlenül itt a vég. Végetért a kapcsolat, amiben élt, bár ezt egyikõjük sem mondta ki. Úgy hûlt ki, ahogy az a kád víz fog, amiben ül, lassan, fokozatosan. Megpróbáltak mindketten úgy tenni, mintha semmi gond nem lenne, a problémamorzsákat nagy gondossággal söpörték a szõnyeg alá. Csakhogy a tengernyi morzsa idõ közben hegyekké nõtte ki magát, és már nem lehetett nem észrevenni. Minduntalan belebotlottak ebbe a bizonyos szõnyegbe. Eszter a maga részérõl ezredszer is megpróbált nagytakarítást végezni a kapcsolatukban. Tegnap is felhozta a témát, de megint teljesen fölöslegesen. Mintha valami láthatatlan falba ütközne minduntalan. Amint egy kis rést észlelt ezen a falon, minden alkalommal megpróbált behatolni rajta, de a szintén láthatatlan kezek máris hordták fel az újabb és újabb vakolatrétegeket.

Fáradtnak érezte magát és százévesnek. Pedig messze nem volt öreg, de a csalódottság és boldogtalanság már árkokat vont szeme köré. Hirtelen átfordította a csapot zuhanyállásba, és még forróbbra állította a vizet. Egyenesen az arcába fröcskölt a tussal, azt akarta, hogy fájjon, ahogy az ezernyi tûszúrás éri a bõrét. Hátha tud jobban fájni, mint ahogy a szíve fáj - bár ezt maga sem hitte. Azt mondják az okosok, a szív nem tud fájni. Ó, dehogynem tud, de még mennyire! És mennyiféleképpen! Volt, hogy úgy érezte, jéghideg satu két pofája fogja közre a szívét, és szorítja, csak szorítja egyre jobban és jobban. Máskor mintha izzó vasat döftek volna a közepébe, és idõrõl idõre jól megforgatták volna benne. De a legkegyetlenebb érzés az volt, mikor a szíve mintha legüres térbe került volna, a nihil kellõs közepébe. Ilyenkor érezte magát a legelhagyatottabbnak, mintha egyszál maga élne ezen a bolygón.

Szeretett volna a gomolygó párával õ is köddé válni, és örökre eltûnni - talán észre sem vennék. Arcán a víz összekeveredett patakokban folyó könnyeivel. Elzárta a vizet, és kihúzta a dugót a kádból. Elgyötörten kimászott, és megtörölközött. Megnézte sírástól és a forróságtól kipirult arcát a tükörben. Egészen közel hajolt, mintha keresne valakit. Hol van az a lány, aki valaha voltam?? Hol van az a sorsáért tenni tudó, határozott, frappáns, dögös csaj, hová lett?! Hirtelen hátralépett, és teljes erõbõl belecsapott a tükörbe. Az üvegszilánkok csörömpölve hullottak a mosdókagylóba, szanaszét. Észre sem vette, hogy vérzik a keze, csak dühödten, zokogva állt a görbetükörré roncsolódott tükörrel szemben.
- Mi történt? Te normális vagy?! - a férfi kiáltására összerezzent, és csak ennyit mondott: - Nem, nem vagyok az...

A fürdõbõl a gõz lassan kiszökött a nyitott ajtón át. Tudta, õ sosem fog elszökni, amíg van hely a szõnyeg alatt...

[Rosen]

"Kellemes meglepetés"
 

 

Szóval! 6-kor elindultunk a vonatállomásra Gyomáról és fél 7-kor már vissza is érkeztünk Békéscsabára. A megérkezésünk elõtt 10 perccel felhívtam a szüleimet, és mondtam nekik, hogy mostmár indulhatnak, mert 10 perc múlva Csabán vagyunk. Megérkeztünk, és én nyomban odaszaladtam a kocsihoz, ami a cuccainkat szállította. Anyáék már ott álltak és az utazótáskámat is kivették az autóból. Köszöntem nekik. Láttam, hogy nincs valami jó hangulatuk. Épp' meg akartam kérdezni, hogy mi a probléma, de Anya megelõzött és közölt velem, hogy aznap délelõtt betörtek hozzánk! Egybõl ideges lettem és a telefonomat úgy megszorítottam, hogy majdnem szétment a kezem. Még rémálmomban sem gondoltam volna, hogy betörnek hozzánk, mert Apa rendõr, van riasztó is (ami pont akkor nem volt bekapcsolva). Hazafele úton kérdeztem Anyáékat, hogy mit vittek el, de õk sem tudtak semmit, mert nem mehettek be a házba hisz' ott voltak a rendõrök. Amikor hazaértünk én elõre berohantam a házba. Az alsó szintem a fürdõszoba ajtaja ki volt nyitva, a könyvespolcon pár darab könyv el volt borítva és a gobleines dobozomból ki volt szedve a cérna. Láttam, hogy a teraszajtón kersesztül jöttek be, betörtés az üvegét. Felmentem a felsõ szintre. Az Anyáék hálószobájában ki voltak húzva a komód fiókjai. Az egyikben az aranyak a másikban a pénz volt. Mind a 2 fiók ki volt húzva. Jobban körülnéztem és láttam, hogy az összes arany hiányzik, de a pénz (kb. 1 millió) a helyén volt. Egyetlen aranykarkötõt hagytak ott, de azt is csak véletlenül, mert elejtették. Aztán átmentem az én szomámba. Nagy meglepetésemre semmit sem csináltak. A tesóm szobájában is csak a ruhásfiókokat húzták ki. Késõbb kiderült, hogy tesómnak még a 14 ezer forintja is eltûnt. Szerencsére a rendõrök találtak használható ujjlenyomatot és vérmaradványt is (mert megvágta az egyik magát, miközben betörte a teraszajtót, és összevérezte a függönyt, ami a mai napig hiányzik a nappaliból). A betörést követõ 4. napon bevittek minket ujjlenyomatot venni, hogy kiderüljön, hogy nem a miénk-e az ujjlenyomat. Késõbb kiderült, hogy nem a miénk, de a 2 betörõ a mai napig nem került elõ.

[Rosen]

Rossz nap...
 

  Nem aludtam valami jól, sõt kifejezetten sz...l (nem írok csúnya szavakat, csak odagondolom). Szerintem ez a hülye idõváltozás tehet róla, mondjuk az tény, hogy jól esik ez a kis szellõ, de azért nem lenne jó, ha szakadna az esõ.

A "rossz nap", hogy alakult ki? Tegnap elmentünk a Párommal és a barátokkal bulizni (ismét) egy kicsit. Tegnap nyitott meg egy "szórakozóhely" (magyarul: kocsma), és rockkoncert helyett, valami nosztalgiaest volt (tudjátok, olyan öltönyös csávó, szintetizátorral, mikrofonnal, szerencsétlenkedik). Úgyhogy nem mentünk be, csak annyira, hogy kikérjük az italokat (bocsánat, Én annyira sem, mert volt benn egy régi kúrvára nem kedves "ismerõs", de ez hosszú történet). A történet lényege, hogy kinn ültünk le, amit persze, nem hazudok, 1 másodperc múlva megbántunk, mert van a közelben egy ligeti tó nevû létesítmény (mert "csinálták"), és amennyi szúnyog csak létezik a környéken, mind belõlünk lakmározott. Választhattunk, hogy kinn (szúnyogok vacsorájaként), vagy benn (a "fülbemászó dallamok" kereszttüzében), mondanom sem kell, hogy inkább maradtunk a helyünkön. Teszünk arról, hogy legyen minden pénteken rockkoncert vagy punk vagy stb..., mert ez így nem állapot, vagy legalábbis nem lesz az.

A történet folytatása: megitta Mindenki a kis söricilinjét (kivéve Miki, mert Õ nem szereti, úgyhogy hubiubizott), és léptünk tovább. Persze az a hely is csak annyiból volt jobb választás, hogy nem volt annyi szúnyog, egyébként a zenegépbõl valami szeretlek, szeretlek-es stílusú zene szólt, de szerencsére nem sokáig (tettünk róla). Olyan éjjel 2 óra körül keveredtünk haza, és nagyon nem akaródzott elaludnom. Miki persze olyan, hogy még le sem ér a párnára a feje, máris alszik. Nem tudom hogy csinálja, de jó lehet Neki, szívesen eltanulnám Tõle ezt a "trükköt". Na jó azért elõtte volt egy kis "összebújás" , stb..., stb..., de azért ezt már nem részletezném, gondolom sokak bánatára, vagy nem. Szóval nagy nehezen tudtam csak elaludni.

Az ébredés még rosszabb volt, mert Miki ment dolgozni, természetesen megint elkésett, mert 8 helyett 9-re ment. Csörgött az óra, ó, dehogy csörgött, sípolt, az az óra eszméletlen, mondjuk volt már olyan, hogy nem ébredtünk fel rá, az pedig nagy dolog. lehet, hogy ez is tanulható? Nem? Mint Mikinek a "világbajnok gyorsaságú elalvása". A hab a tortán, hogy egy pár napja ismét elkezdte magát kifele dúrni a bölcsifogam, és nem valami kellemes élmény.

Elérkeztem a történet végéhez, mert most itt ülök a gép elõtt , és próbálom összerakni a gondolataimat. Remélem sikerült.

Könnyes búcsú!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

"...Mi az ami nem halt meg?
Mi az ami nem tarthat örökké?
Egy nehéz korszak vár Rád,
ami éppen most múlik el..."

(H.P. Lovecraft)

[Rosen]

A CSALATKOZHATATLANSÁG

Porporelli bíboros 1906. június 25-én éppen befejezte ebédjét, amikor az inas jelentette, hogy egy francia pap, Delhonneau abbé keresi. Délután három óra volt. Az engesztelhetetlen fényû nap, mely hajdan a régi rómaiak diadalmas fortélyainak ösztönzõje volt, s amely manapság már a hideg gaztetteket is alig tudja felhevíteni - a nap ugyan a piazza di Spagnára dárdázta elviselhetetlenül perzselõ sugarait, de megkímélte a bíborosi palotának ama lakosztályát, ahol Porporelli kardinális tartózkodott. A zsaluk kellemes hûvösséget s csaknem érzékien kéjes félhomályt õriztek meg.

Delhonneau abbét bevezették az ebédlõbe. A francia pap a Morvan-hegység környékérõl származott. Makacs embernek látszott; önfejûsége szinte az indiánokéra emlékeztetett. Autuni volt; tulajdonképpen az egykori Bibracte kelta erõdövezetében kellett volna születnie, Beuvray hegyén. A gall-római eredetû Autunben és környékén még ma is élnek gallok, akiknek ereiben egy csöpp latin vér sem csörgedez. Delhonneau abbé ilyen ember volt. Az egyházfejedelemhez lépett, s mint szokás, megcsókolta gyûrûjét. Nem vett a szicíliai gyümölcsökbõl, melyekkel Porporelli kardinális egy kosárból kínálta; elõadta, hogy milyen szándék vezette ide:

- Szeretném, ha Õszentsége, a Pápa, audiencián fogadna. De - magánkihallgatást kérek.

- Titkos kormánymegbízatás? - kérdezte bizalmasan kacsintva a bíboros.

Egyáltalán nem, eminenciás uram - felelte Delhonneau abbé. - Olyan okok késztettek rá, hogy audienciát kérjek, amelyek nemcsak a francia egyházat, hanem az egyetemes katolikus világot is érdeklik.

- Dio mio! - kiáltott a bíboros, és egy ánizzsal és mogyoróval ízesített aszalt fügébe harapott. - Valóban ilyen súlyos az ügy?

- Rendkívül súlyos, eminenciás uram - ismételte a francia pap, s néhány viaszfoltot pillantva meg reverendáján, vakarni kezdte a pecséteket.

- Hát mi történt? - kérdezte a fõpap. - Már épp elég bajunk volt a maguk szeparációs törvényével, meg ennek a landshuti bajornak, Bierbaum kanonoknak a zavaros tévelygéseivel, aki szüntelenül a csalatkozhatatlanság ellen ír...

- Milyen oktalan ember! - szakította félbe Delhonneau abbé.

Porporelli kardinális az ajkába harapott. Ifjúkorában, amikor még csak világi pap volt Firenzében, maga is küzdött a pápai csalatkozhatatlanság ellen, de késõbb fejet hajtott a dogma elõtt.

- Holnap meglesz az audiencia, signor abbé - mondta. - Ismeri a szertartásrendet?

És kezét nyújtotta; a pap meghajolt, cuppanós csókot nyomott a bíbornok kezére, majd az ajtóig hátrált, ott újra meghajolt, s Porporelli kardinális bágyadt mozdulattal megáldotta jobbjával, míg bal kezével már a kosárka õszibarackjait tapogatta.


Amikor Delhonneau abbét másnap a pápa elé vezették, térdre vetette magát, és megcsókolta a fehér pontifex papucsát, majd eltökélten felemelkedett, s latinul arra kérte Õszentségét, hallgassa meg - mintegy gyóntató atyaként -, négyszemközt. S minõ leereszkedés! A Szentatya teljesítette a merész kérelmet.

Kettesben maradván, Delhonneau abbé halk beszédbe kezdett. Megpróbálta olaszosan ejteni a latin szavakat, szemináriumi stílusában gallicizmusok hemzsegtek, minduntalan a francia ü hangot használta, úgyhogy a pápa, aki nem értette minden szavát, olykor félbeszakította, s arra kérte, ismételje meg némely mondatát.

- Szentatyám - szólt Delhonneau abbé. - Keserves tanulmányok és elmélkedések eredményeképpen arra a bizonyosságra jutottam, hogy dogmáink nem isteni eredetûek. Elvesztettem hitemet, s meggyõzõdésem, hogy becsületes vizsgálat során senkinél sem maradhat érintetlen a hit. Egyetlen ága sincs a tudománynak, amely kétségtelen tényekkel ellent ne mondana a vallás úgynevezett igazságainak. Ó, Szentatyám! Milyen keserûség egy pap számára, hogy felismeri tévedéseit, s milyen fájdalmas, hogy be is meri vallani õket!

- Gyermekem - felelte a pápa -, úgy gondolom, ilyen körülmények között nem is celebrált többé szentmisét. Egyetlen pap sem dicsekedhet azzal, hogy ne ismerné azokat a kételyeket, amelyek most megrohanták az ön lelkét; de ha egy idõre elvonul ebbe a városba, a katolicizmus bölcsejébe, visszanyeri majd elveszített hitét, s hála a...

- Nem, nem, Szentatyám! Mindent megtettem már, hogy visszanyerjem hitemet, amely eleinte csak megingott, de aztán örökre összeomlott bennem. Megkíséreltem azt is, hogy elforduljak e kínzó gondolatoktól. Hiábavaló kísérlet volt!... De hiszen ön, Szentatyám, ön is kijelentette az imént, hogy ismeri ezeket a kételyeket! Mit mondok? Kételyek? Nem! Megvilágosodások, sugallatok, bizonyosságok! Vallja be, Szentatyám, hogy a tiara, mely homlokát ékíti, szentelt hazugságoktól súlyos! S ha a politika meg is gátolja abban, hogy kinyilvánítsa ama tagadásokat, amelyek ott forognak agyában - ezek a tagadások mégiscsak léteznek! A pápai hatalom valóságos terhe a félelem, a rettegés attól, hogy a szentatya évszázados hazugságok segítségével uralkodik - ez a teher görnyeszti meg a választottat amikor kilép a konklávéból... Válaszoljon, Szentatyám! Önnek ezt tudnia kell! A római pápa szeme nem lehet homályosabban látó, mint egy Morvan-vidéki szegény papé!


A pápa mozdulatlanul, komoran, ünnepélyesen ült, s a szónoklat utolsó tirádája alatt egyetlen szót sem szólt. Delhonneau abbé, amint ott állt elõtte, azokra a gallusokra emlékeztetett, akik Róma kirablásakor a szenátorokkal ingerkedtek - s a szenátorok fenségesek voltak, akárcsak a szobrok, amint a sella curulison ültek. A pontifex lassan felemelte tekintetét, és megkérdezte:

- Hová akarsz kilyukadni, pap?

- Szentatyám - felelte Delhonneau abbé -, hihetetlen hatalom összpontosul a kezében! Önnek joga van a Jót hirdetni, vagy a Rosszat. A szentatya csalatkozhatatlansága kétségbevonhatatlan dogma, mert földi realitáson nyugszik; ez a dogma olyan rangot és erõt ad, melyhez nem férhet ellentmondás. Tetszése szerint parancsolhatja rá a világ katolikusaira az igazságot vagy a tévedést. Legyen jóságos, Szentatyám! Legyen emberi! Tanítsa azt, ami igaz. Rendelje el ex cathedra, hogy oszlassák fel a katolicizmust! Hirdesse ki, hogy a katolicizmus praktikái babonás jellegûek! Nyilatkoztassa ki, hogy vége az Egyház évezredes diadalmas szerepének! Emelje dogmává mindezeket az igazságokat, s akkor elnyeri az emberiség háláját! Méltóképpen száll le a trónusról, amelyen a tévedés hatalmával uralkodott, s amely trónt ezentúl senki sem foglalhatja el jogosan és törvényesen, ha a Szentatya kijelentette, hogy örökre üresen kell maradnia!

A pápa felállt. Nem törõdve a szertartásrenddel, úgy hagyta el a szobát, hogy egyetlen pillantásra, egyetlen szóra se méltatta a francia papot. Delhonneau abbé megvetõen mosolygott. Egy nemesi gárdista vezette ki, végig a Vatikán pompázatos folyosóin, egészen a kijáratig.


Nem sokkal késõbb a pápai kúria új püspökséget alapított Fontainebleau-ban, és fontainebleau-i püspökké Delhonneau abbét nevezte ki.

Amidõn az új püspök elsõ ad limina útján azt javasolta a Szentszéknek, hogy a Franciaország isteni küldetésébe vetett hitet emeljék dogmává, Porporelli bíboros, meghallván a javaslatot, így kiáltott fel:

- Tiszta gallikanizmus! Milyen jótétemény is a gallok számára a gall-római közigazgatás! Mennyire szükséges, hogy lecsillapítsák a franciák féktelenségét! És milyen nehéz is civilizálni õket!...

[Rosen]

a Kis Hercegbõl részlet


  A kút mellett romladozó kõfal húzodott. Mikor másanap este,
munkám után visszajöttem, már messzirõl észrevettem a kisherceget:
lábát lógatva fönt ült a fal tetjén. És hallottam, hogy beszél valakivel.
-Hát nem emlékszel rá? - mondta. - Nem egészen itt volt!
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert õ megint erõsködni kezdett:
-Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez....
Mentem tovább a fal felé. Kivüle még mindig nem láttam, nem hallotam senkit.
Õ azonban tovább vitatkozott:
-............Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdõdik a nyomom a homokban.
És csak várj rám.
Ma éjszaka ott leszek!!

Már csak húszmétrenyire voltam a faltól , de még most sem láttam semmit.
A kisherceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
Jó mérged van?? Biztos vagy benne ,hogy nem fogok sokáig szenvedni??
-Megtorpantam, elszorult a szivem, de még mindig nem értettem a dolgot.
-Most pedig menj el-mondta a kisherceg.-Le akarok jönni innét!
Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hõköléssel.
Mert egy kigyó ágaskodott ott a kis herceg felé,egyike azoknak a sárga kigyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe
mélyesztettem,hogy elõrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük: lépteim
zajára azonban a kigyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökõkut elhaló sugara, és sietség nélkül , fémes kis nesszel eltûnt a kövek közt.
Épp jókor értem a felhoz, hogy butácska hercegecskét fölfogjam a karomban.
Sápadt volt mint a hó. - Hát ez meg mi volt?? Most már a kigyokkal társalkodol?
Kibontottam aranyszinü sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott.
Megnedvesitettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot.
De kérdezni már nem mertem tõle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szivét: úgy vert, mint egy meglõtt madáré.
-Örülök neki, hogy sikerült megjavitanod a gépedet.
Most aztán hazatérhetsz......
- Honan tudod???
Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergödtem a munkámmal.
Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:
-Én is hazamegyek ma.....-És szomorkásan hozzátete:- De az sokkal messzebb van..... és sokkal nehezebb...
Éreztem,hogy valami rendkivüli dolog történik. Úgy szoritottam a karomba, mint egy gyereket: közben mégis olyan volt, mintha függölegesen elfolynék valami szakadékba
és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam........
Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségbe járt. -Mim van?? A bárányod.
Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár......
Szomoruan elmosolyodott.
Vártam, hosszan sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.
- Kedves kis barátocskám te féltél.........
Igen, félt , de még mennyire félt! Hanem azért szeliden fölnevetett.
- Este sokkal jobban fogok félni..........
Megint belém hasitott a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése.
És tûrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

-Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet................

[Rosen]

Ki az igazi paraszt?!!--))
 

  Ez a szó,hogy :paraszt,sajnos leértékelõdött....
Pedig úgy hallottam,hogy nem az az igazán nagy parszt,aki traktorral megy a diszkóba,hanem,aki nem csatolja le róla az ekét.....!!
Jó,igaz...itthon én is lefûrészeltem már minden székrõl a háttámlákat,de csak azért,hogy mindenhová letudjak ülni a permetezõvel.És távirányítót sem használok.A tévét egyszerûen ostorral kapcsolom be.Libazsírral mosok hajat,és gyulai kolbásszal eszem a vattacukrot.(Norbi update,a'la tanyavilág.)Az egész már az oviban elkezdõdött,mikor többszöri kérésem ellenére,raklap lett a hívójelem.A nagycsoportban pedig malacvájú.Az ovónéni szalonnát rakott a nyakamba,hogy ne az legyen,hogy a kutya se játszik velem....Már akkor tudtam,hogy ha apám egy kicsivel gyorsabb lett volna,akkor könnyen a lepedõn végzem.Az emberekben korán csalódtam.Állatbarát lettem.Én például sosem bántanám a kiskutyámat.Ha büntetni akarom,egyszerûen szájkosarat teszek rá,és bezárom õt a kamrába.A kolbászok és sonkák közé.Hja kérem,a pénz számlálva,a répa verve jóóó!A suli is olyan volt nekem,mint az arabnak Guantanamo.A napközis tanárnõm a csúnyaságom miatt az udvaron zsákban sétáltatott.Egy életre megtanultam a matekórán,hogy a malac hosszát nem méterben,hanem RÖF-ben mérik.Volt egy padtársam,úgy hívták:Ló Elemér.Egyszer belém rúgott,csak úgy,barátságból.Tudod mi volt a lábán?Pszicho-pata!!Apámból csak annyira emlékszem,hogy mindíg vert,mint buzi a f*szát,ha rossz jegyet vittem haza.Kemény volt,mint Tarzan talpa.Csoda ezek után,ha állandóan azt kérdezgettem,van-e élet a halál elõtt??!Így felfelé nõtt fejjel vettem magamnak néhány Lego-készletet.Mindjárt csináltam is belõle elsõre egy disznóólat.A kedvenc karmesteremtõl: Sertés fon Karaján-tól rakok be zenét a háziállatoknak,csak találjam meg a bicskámat,amivel kinyitom a cd-lejátszót.Ehez viszont fény kell,úgyhogy megyek izzószálat cserélni a petróleumlámpába.Na,elég a rizsából,mindjárt etetés van,addig ledõlök egy kicsit,mint a daru.Ne felejtsétek el,a legvidámabb állat a világun a : JUHéééééé!!!!!!!!!!
(Rigó Peti, paprikáskrumpli-evõ világbajnok,rakottkrumpli készítõ kisiparos,a Kelet-Indiai Társaság burgonya és tengeribeteg szakos hallgatója)

[Rosen]

LÕRINCZ L. LÁSZLÓ
Pánik piócáéknál

Gyakori vendég volt a kenderáztató tóban Piri és Peti, a két pióca. Na és természetesen a piócagyerekek, akiknek még nagyapám sem tudta a nevüket, pedig õ aztán mindenkit ismert a kenderáztató tó környékén.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a piócacsalád nem a kenderáztató tóban lakott, hanem a mezõ közepén folydogáló patakban, amely valaha malmot hajtott. Ott éldegéltek békésen a nádasban, és csak nagy néha kerekedtek fel, hogy meglátogassák a tóbeli békákat, akik szegrõl-végrõl rokonaik voltak.
Történt egy napon, hogy a falu leggazdagabb embere, a fösvény Üstök Nagy Mihály, bekocsikázott a kaposi piacra. Ott járt-kelt a kofák között nagy kevélyen; belekukkantott a kosaraikba, és ahol csak tehette, fumigálta az árut. Nem tetszettek neki a nagy szemû, kacsingató földieprek, sem a mosolygó májusi cseresznye, de még a zöld fejû saláták sem. Csak sétálgatott erre-arra, s még arra is fösvény volt, hogy dagadó pénztárcájából kiemeljen néhány fillért, és márcot vegyen magának a bábosnál.
Hát amint jön-megy, és töpreng magában, hogy mégiscsak innia kellene legalább egy kis pohár márcot, és jobbra-balra pislog, hogy nem jön-e valaki ismerõs, akivel meghívathatná magát egy italra, észrevett egy embert, aki ott állt szerényen a piac szélén, és elõtte az asztalkán két-három széles nyakú dunsztosüveg hevert.
Üstök Nagy Mihály közelebb lépett, hogy megnézze, mi jót kínál az az ember az üvegbõl, amikor az árus hangját is meghallotta:
- Piócát tessék, piócát! Igazi pataki piócát!
Üstök Nagy Mihály közelebb somfordált az üvegekbõl áruló emberhez, és belecsípett a saját karjába, hogy nem álmodik-e. De bizony az ember egyre csak kiabálta:
- Piócát tessék, piócát! Igazi, pataki piócát!
A fösvény gazda még közelebb somfordált, és egészen közelrõl bekukkantott a dunsztosüvegbe. Nem is kellett újra megcsípnie magát, hogy meggyõzõdjön róla, nem álmodik; valóban piócák tekergõztek odabenn nagy szomorúan.
Üstök Nagy Mihálynak nem volt szokása, hogy bárki elõtt lekapja a kalapját, most azonban levette, és tisztelettel az árushoz lépett.
- Aztán mit árul ke'? - kérdezte, mintha nem is hallotta volna a kiabálást.
A piócaárus ránézett, és az üvegekre mutatott.
- Láthatja ke', ha van szeme...
- Há'szen vanni van, csak nem biztos, hogy jól is látok vele...
Az árus most már érdeklõdve pislantott Üstök Nagy Mihályra.
- Mondja már, ha meg nem sérteném, mi a fészkes fenét akar ke' tõlem?
Üstök Nagy Mihály akkor visszavette a kalapját a fejére, és a dunsztosüvegekre mutatott.
- Igaz, amit kátozik ke'?
Az árus már-már megszólalt volna, amikor egy városi ember lépett az asztalka elé.
- Aztán hogy adja, kérem szépen, a piócát?
- Tíz fillér darabja - mondta az árus. - Garantáltan egészséges és éhes piócák. Betegséget, fáradtságot úgy kiszívnak, mint a sicc! Hányat parancsol, kérem ?
A városi ember megütögette a dunsztosüveg oldalát.
- Aztán mondja, nem döglöttek ezek?
Az árus az ég felé fordította a szemeit felháborodásában.
- Még hogy döglöttek?! Dehogy döglöttek azok, kérem! Csak olyan éhesek, hogy már mozdulni sem tudnak. De tegye csak az úr a kezére vagy a lábára õket, majd meglátja, hogy megelevenednek!
- Na, nem bánom - mondta az úr, és a pénztárcája után nyúlt. - Remélem, nem csap be kend... Itt a húsz fillér. Kettõ darabot kérek!
Az árus elégedetten zsebre tette a pénzt, és nedves iszap közé csomagolta a két piócát.

Üstök Nagy Mihály meg csak állt szótlanul, mintha fejbe kólintották volna. Húsz fillér két piócáért! Gyorsan kiszámította, hogy pontosan húsz fej szép nagy saláta kerül húsz fillérbe, amit kapálni kell, öntözni és fõleg vigyázni rá, hogy meg ne lankadjon. Ez a két vacak pióca meg csak úgy ukmukfukk, elkelt.
Megvakarta az orra hegyét, és visszasündörgött az árushoz.
- Aztán mondja csak... minek veszik az emberek ezeket az... izéket?
- A piócákat gondolja kend?
- Azokat.
Az árus ravasz arcot vágott.
- Minek azt magának tudni?
Üstök Nagy Mihály ekkor a bugyellárisába nyúlt, és olyan képpel, mintha a fogát húznák, elõvett egy tízfillérest s az ember felé nyújtotta.
- Hát csak ezért!
Amaz elvette a tízfillérest és gyorsan a zsebébe süllyesztette.
- Mit akar kend tudni?
- Hát hogy mit esznek a városi népek a piócán? Tényleg megeszik õket?
Az árus szánakozva nézett végig Üstök Nagy Mihályon.
- Na, amikor az észt osztották, elég hátul állhatott kend... Jól van, na, csak semmi izgalom, nem akartam megsérteni. Szóval, tudja ke', hogy a pióca jobb, mint a legjobb orvos?
- Nem én!
- Hát ha én mondom, elhiheti. Maguk felé nem gyógyítanak piócával?
- Mifelénk nem.
- Hát akkor ide figyeljen kend! Vértolulásra, szédülésre, hascsikarásra, mindenféle betegségre a legjobb a pióca... Érti kend?
- Érteni értem, csak nem tudom, hogyan... Mifelénk a népek undorodnak a piócától. Meg nem ennék egy világért sem. Inkább hagynák, hogy a guta üsse meg õket, mégsem eresztenének le egyet sem a gyomrukba ezekbõl a dögökbõl...
- De hiszen nem is enni kell õket!
- Nem-e? Hát akkor mit?
- Ide figyeljen kend! Ha valakinek valami baja van, rá kell tenni egy-két piócát a hátára vagy a lábára vagy akár a kezére, és az éhes piócák egykettõre kiszívják belõle a rossz vért. Olyan egészséges lesz ettõl a beteg, mintha soha nem is lett volna nyavalyás.
- Aztán ki szedi le megint a piócákat?
- Ha teleszívták magukat vérrel, maguktól is lemásznak a betegrõl. És ne féljen, kend, nem fáj a csípésük. Olyan szelídek, hogy azt hiszi kend, lúdtollal simogatják a kend hátát, ha a vérit szíjják.
Üstök Nagy Mihály elfintorította csak az orrát.
- Affene érti a városi emberek ízlését - morogta, aztán megbiccentette a kalapját, és otthagyta az árust és a kaposi piacot. Felhajtott Cserben a Horváth-féle kocsmában még egy korsó sört, aztán meg sem állt Szilvásszentmártonig.
Ott aztán alighogy lekászálódott a szekérrõl, berontott a nagyszobába. Le sem vette a kalapját, csak rákiáltott a feleségére:
- Asszony, holnaptól nincs salátakapálás! Üstök Nagy Mihály felesége nagyon megrémült, mert azt hitte, hogy napszúrást kapott az ura Kaposvártól idáig.
- Nincs-e? - kérdezte békülékenyen. - Hát akkor mibõl áruljunk pénzt, édes uram?
Üstök Nagy Mihály leült az asztal mellé, és hamarosan bebizonyította, hogy nincs napszúrása. Elmondott mindent tövirõl hegyire, amit csak a kaposi piacon tapasztalt. Üstök Nagy Mihályné egy darabig hitetlenkedve hallgatta, de a végén már õ is hinni kezdett benne, hogy az ura aranybányára lelt Kaposban.
- Tíz pióca egy pengõ... száz pióca tíz pengõ... tovább már nem is merek számolni!
Így történt aztán, hogy másnap reggel, azaz hajnalban, amikor még a nap is aludott, Üstök Nagy Mihályék salátaföldjén nem mozdult senki.
Nagyapám, aki ekkor már kapával a hátán a salátás felé igyekezett, és a többi legény is kapáláshoz látott, csodálkozva vették észre, hogy Nagy Mihályék salátásában nem kapálnak.
- Hát ezeket meg mi lelhette? Csak nincs valami bajuk? - tûnõdött nagyapám, és már-már azon volt, hogy megzörgeti az ablakukat, amikor egyszerre csak az Üstök Nagy család kikászálódott az udvarra... De nem kapa volt a hátukon, ahogy azt mindenki elvárta volna, hanem tarisznya, a kezükben dunsztosüveg, mintha ki tudja, hova készülõdtek volna. Még csak nem is pillantottak a saláták felé, amelyek kétségbeesetten kornyadozni kezdtek, ahogy a nap egyre feljebb emelkedett az égi garádicson.
A legények öntözéshez láttak, és így nem is nagyon értek rá az Üstök Nagy családdal törõdni. Hanem amikor már minden salátát megöntöztek, s a kapálásból is kivették a részüket, átpillantottak Üstökék salátásába. Hát aztán volt is ott mit látni! Az árva saláták gutaütötten hevertek a földön; egyre gömbölyödött és sárgult a levelük, ahogy a kegyetlen napsugarak szárították õket. Nem is csoda, hiszen ezen a délelõttön még egy csepp vizet sem kaptak!
Nagyapám ekkor már biztos volt benne, hogy az Üstök Nagy családdal valami történt. Biztosan valami ravaszságot eszeltek ki, ha veszni hagyták a salátáikat, és sebbel-lobbal siettek a rét irányába.
Sokat nem is kellett beszélni a dologról. Amikor befejezték a munkát, nagyapám intésére valamennyi legény összeszedelõzködött; letették a kannáikat, fához támasztották kapáikat, s ellopakodtak a kenderáztató felé. Tudták, hogy valahol ott kell lapulnia az Üstök Nagy családnak is!
Éppen a kenderáztató tavat kerülték, amikor Pók apóka dünnyögése ütötte meg a fülüket:
- Lenne csak egy akkora hálóm, hogy beleférnének ! Megfognám õket és belecsavarnám... Bele én!
Nagyapám akkor már rosszat sejtett; lehajolt a tó partjára, és belenézett a vízbe.
Nem is csalódott, mert egy óriási liliomlevél alól csak elõmerészkedett az egyik Bertalan. Meg sem várta nagyapám kérdését, máris kétségbeesetten brekegni kezdett:
- Jajjjj, de kellemetlen, jajjjj, de kellemetlen! Hogy megkergette õket!
- Kicsoda, te? - kérdezte nagyapám kíváncsian.
- Hát az az emberrrrr! Az emberrrr, a dunsztosüveggel!
- Az Üstök Nagy lehetett ! - morogták a legények nagyapám mögött.
- De hát mi történt, Bertalan?
Ekkor a másik Bertalan is elõmászott egy másik levél alól.
- Pióca Pirivel és Pióca Petivel történt a nagy baj! Alig tudtak megmenekülni szegények... De a gyerekeket megfogta, de meg ám! És milyen hebehurrrgyán, milyen hebehurrrgyán!
Nagyapám elképedt. Mi az ördögnek azoknak annyira a pióca, hogy még a salátáikat is veszni hagyták miatta? Ki érti ezt?
Pók apóka azonban nagyapám segítségére sietett:
- Én itt voltam... én mindent hallottam - morogta. - Azt beszélték, hogy sok-sok piócát fognak, és valamit kapnak értük, amit nem tudok, hogy micsoda. Valami olyasmit, hogy pénz... Ti tudjátok, hogy mi az?

Nagyapám elõtt egyszerre világos lett minden. Hát így áll a dolog! Üstök Nagy és családja elhatározták, hogy kifogják a környék piócáit és eladják a piacon!
Ekkor Hebehurgya Bertalan ismét csak kibukkant a vizet borító békalencsék közül, és kezénél fogva vezette az egyre csak rívó-jajgató Pióca Pirit.
- Jaj, nekem, jaj! Elvitték, elrabolták a kedveseimet. Aranyos kis fiacskáim... hol vagytok? Elrabolta mind az a szörnyeteg!
- Látod, milyen szomorú? - brekegett Bertalan nagyapám felé. Pióca Piri rimánkodva a parton álló legények felé fordult.
- Sose bántottalak benneteket, ha fürödtetek, sose csíptem a lábatokba. És a gyerekeknek is megtiltottam... Amikor meg ennek-annak begennyesedett a lába, úgy kiszívtam, hogy másnapra már meg sem látszott a helye... Jaj, hát nem így volt, legények?
A legények bólogattak, hogy bizony így volt. Nem volt bajuk a piócákkal, mióta világ a világ.
Pióca Piri ismét csak könyörögve összetette a kezét.
- Segítsetek, legények! Ne hagyjátok, hogy az a gonosz ember eladja a piacon a porontyaimat... Segítsetek! Nagyapám a többi legényre nézett.
- Segítsünk, legények?
Azok csak bólintottak, hiszen igencsak szívük szerint való cselekedet volt, ha borsot törhettek Üstök Nagy Mihály orra alá.
- Nyugodj meg, Pirike - mondta nagyapám. - Holnap reggelre biztosan visszakerülnek hozzád a porontyaid!
- Jaj, hogy köszönjem meg, legények? - kiáltott utánuk Piri, de azok már nem hallották, mert összedugták a fejüket, és supitulni kezdtek. És csak akkor rettentek fel, amikor Bertalan erélyesen rájuk kiáltott:
- Aztán csak ne hebehurrrgyán, csak ne hebehurrrgyán!

[Rosen]

  Femis Éva: Barátság

"Ahhoz, hogy életünk megvilágosodhasson, tiszta gondolatokra van szükségünk. Minden egyes tiszta gondolatnak nagyobb az értéke, mint a világ összes gyémántjának. Az ember tiszta gondolataiban maradandó."

Vajon lehet-e naponta megújulni? És kell-e? - Ezek a mondatok ragadták el fantáziámat. Napokig foglalkoztatott gondolatban. Azután elkezdtem írni.

Igen. Lehet megújulni naponta. Sõt, kell is. Legalábbis ez a fejlõdés útja. Hiszen minden állandóan változik. Az Élet mindennapi megújulás. Minden áldott nap újjászületik belsõ biztonságunk. Az Élet örökké aktív, dinamikus. Az Életnek a lélek támogatása kell, hogy megvalósítsa magát. Az emberi kultúra erõfeszítésbõl származik. Sajnos, a technika fejlõdésével elkényelmesedtünk önmagunk nevelésében, ellustultunk emberi kapcsolataink ápolásában, kikerüljük kényes és feszült helyzeteink megoldását. Ez a lustaság kompromisszumokra, szkepticizmusra, cinizmusra vezet, így elkerüljük az erõfeszítéseket. De ez által, elveszünk önmagunk számára, ha nem küzdjük meg saját harcainkat, elégedetlenek leszünk önmagunk számára. Nem fogadjuk el, s ha nem fogadjuk el önmagunkat sem, hogyan fogadhatnánk el másokat? Egy tökéletesen kiegyensúlyozott ember ideális képe: tehetségének, képességeinek megfelelõen produkálni; jól érzi magát a világban, képes életörömre; nem teszi tönkre más emberek életét. A ma emberére mi jellemzõ? Lelki-szellemi erõk szétszórtsága. Az intellektuális és emocionális erõknek nem találják a megfelelõ kreatív felhasználási lehetõségét. A legfontosabb minden ember számára, hogy megismerje önmagát, reális és valós én-képe legyen, hogy jobban tûrje az élet mindennapos terheit, jobban megértse önmagát és ezen keresztül másokat is. Alapvetõen a legfontosabb emberi tulajdonságok: gondolkodás összpontosítása; akarat fejlesztése; önuralom az érzelmek kifejezése felett; pozitívumokra való beállítódás és az ítélkezés elfogulatlansága. Empátiás készséggel rendelkezõ, önálló gondolkodásra képes emberek tulajdonságai ezek. Nem könnyû, ha egyesek tele vannak elõítéletekkel, vagy ne adj Isten egocentrizmussal. Az eddigiekben megpróbáltam komolyan, kissé talán túl tudományosan összefoglalni a ma embere viselkedésének okait. Amikor idáig jutottam, akkor felvetõdött bennem a barátság fogalma. Olyan könnyen dobálózunk a szavakkal! Vajon mindenki barátom, akit annak hívok? Nem lehet, hogy csak azt szeretném hinni, a barátom valaki? Egy jó ismerõsre, valakire, akivel sokat beszélünk, vagy akár arra, aki mindenben egyetért velünk, már rámondhatjuk - barát? De ha jobban megvizsgáljuk, nem felületesen, barát-e az illetõ? Valóban? Ám legyen! Hanem ez kétoldalú dolog, mint minden. Ha valamilyen oknál fogva, nem tudsz idõt szakítani erre a kapcsolatra, avagy ha bajban vagy, számíthatsz-e erre az állítólagos barátra? Az igazi barátság bajban válik el, az-e aminek lennie kell. Arról már nem is beszélve, igazán az idõ dönti el, kiállja-e a próbát egy barátság. Lehet, sõt kell is szeretni néhány embernek egymást. Figyelem, tolerancia, de ettõl még nem biztos, hogy mindenki barát. Kellemes társaság, szimpatikus emberek csoportja, jól érezheti magát együtt. Barátságos is lehet egymással. De a kipróbált barátsághoz több kell. Hosszú távon derül ki, élethelyzetek döntik el, amit együtt átélnek. Örömök, bánatok az élet apró és nagy dolgaiban való együttes részvétel. Minden szeretetre méltó ember nem lehet a barátunk.

"Minden idõkben él és mûködik a rokon szellemek titkos köteléke." - mondta Schumann. Keleti bölcsesség: "Iker-lelkek sok életeket töltöttek el együtt ilyen-olyan formában. Természeted legmélyén hitet, reményt és szeretetet találsz. A barátod saját magadnak része, éned kibõvülése."

A jó öreg kelet, a szív útja, saját belsõ békénk, örömünk, fényünk és szeretetünk kincsestára. A szeretet a leggyorsabb út. Élet-játék, megvalósítani önmagunkban ezt a szeretetet, és azután átadni másoknak, ha kell tanítani. Belsõ és külsõ harmónia - erõ. Önátadó biztonság és végtelen õszinteség, tisztaság.
Erre azt mondom, minden életet a saját helyzetében tiszteljek anélkül, hogy a saját képemre és hasonlatosságomra akarnám formálni. Itt térek vissza a kérdésre. Mi is az igazi barátság? Ki a barát? Az, akit kölcsönös bizalom, ragaszkodás és szeretet köt hozzánk. Azt gondolom, az igazi barátok úgy tudnak szeretni, hogy a maguk boldogsága fölé tudják helyezni azt, akit szeretnek. Ki a legjobb barátunk? Akit kedvelünk, csodálunk, megbízunk benne, sõt feltétlen bizalmat érzünk iránta. Nincs szükség falakra. A legkomolyabban saját szívünket kell figyelni. Az unalom két ember között, nem a fizikai együttlétbõl fakad. A távolságból ered, a lelki-szellemi távolságból. Ha bárkit, barátot-szeretõt meg akarsz tartani magad mellett az életben, soha ne tartsd magától érthetõnek, hogy melletted, van. A barátunk azt szeretheti bennünk, amik vagyunk, nem pedig azt, akinek látszani szeretnénk. Legjobb tulajdonságainkat hívja elõ Meghittség, képesek együtt örülni az életnek. Az igazi barátság végül ez - helyet adunk a lelkünkben valakinek, aki épp olyan fontos, mint saját magunk. Azt gondolom az igazi barát, tudja, milyen béke lehet a csöndben.

[Rosen]

Mézes István: Kávézóban


“Jou son, ney ho ma?” üdvözlöm a fiatal kis felszolgálólányt a saját nyelvén, ami ''Jó reggelt, hogy
vagy?''-ot jelent kinaiúl, pontosabban kantonézül -az egyik dialektusuk, amit képes voltam elsajátitani az utóbbi két, három év alatt. Higyjétek el nem egy nagy ügy az egész, ha elég idõt áldoz rá az ember. -Már három, négy ilyen mondatot is képes vagyok eléggé érthetõen és folyékonyan makogni.
OK, rövideket csak, mint a fenti, de ne legyünk már olyan csuda szõrszalhasogatók, jó?

Döbbenten pislog rám. Jó, jó, azért ne túlozzunk, nem azzal a bájos döbbenettel, mint a mi magyar lányaink szokták, csak ami hát egy távolkeleti hugától kitellik.
Ismert tény hogy ezek tökéletes titokban tudják tartani az érzelmeiket, bármilyen csellel is próbálná az ember kicsikarni azt belõlük. Ugyanazzal a flegmasággal mér fel, ha mondod neki hogy a kedvenc macskáját elgázolta egy teherautó, vagy azt hogy megnyerte a 10 milliós ontariói Lottót.
Semmi, de semmi nem fogja õket nyugalmi állapotukból kizökkenteni.
Az angolokat, ezekhez képest hisztis idegbolondoknak lehetne titulálni, ami azért ugyancsak nem semmi, ha jól belegondolunk?
Persze ismerve eme tulajdonságukat én sem fogok azért meghátrálni, emlékezvén, hogy minden nációnak megvannak a saját hákliai -kivéve minket húnokat hálistennek -nem is beszélve a nekünk sokszor egészen furcsának tünõ más sajátosságaikról, amiket hát jóindulatúan el kell fogadjunk.

Hidegen, teljes közönnyel mér fel: ''Mivel szolgálhatok?''
Ez minden. Se több, se kevesebb. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hogy egy kaukázusi pofa kinaiul beszél hozzá! Joggal érzem sértve magamat. Hát azért álljon már meg a menet, kérem!
Amúgy egy helyes, nagyon csinos teremtés, bár túlzottan megközelithetetlen és kinosan kimért. Talán sztoikusnak lehetne inkább titulálni? Igen, sztoikus, mint azok a Buddha-szobrok a pagodáik ban. Furcsa náció, mondhatom.
Szeretnék is rámordulni úgy istenigazából : Hej Kid! Ébredj már! -Ez itt uncle Steve! -de persze nem teszem. Ha mégis igy szándékozik folytatni a játékot, akkor esetleg megmutathatom neki hogy miként kell ezt stilusossan tenni, elvégre sajnos többször annyi idõs vagyok mint ez a jövendõ kis kotlós itt, nem?

''Mgoy coffee''-kávét kérek, folytatom könyörtelenül de ridegen kinaiul, rá se tekintve, tanulmányozva a Mall sokaságát A ''goy''-t ettõl a piszok Martytól szedtem fel, aki arra a másikra a schmack-ra is megtanitott ami gondolom valami dicsérõ- jelzõ kell legyen, bár a hanglejtésébõl itélve valahogy gyanúsnak találom.
Mindegy, az ember ne legyen se túlzottan érzékeny se túl válogatós amikor ilyen ügyes szó-párositá sok is képesek õt emlékeztetni a különbözõ idegen kifejezésekre, hát nem?
''Say pui?'' -hallom most hirtelen, csak úgy félvállról odavetett kérdését.
Visszanézek. Mintha gúnyosan mosolyogna? Utálom amikor igy váratlanul kicseleznek, vagy túl- komplikálnak dolgokat. Mintha nem lenne elég bajom enélkül is. Mi mást kell még elszenvedjek egy pofa kávéért?
''OK, kisokos” -támadok rá harciasan felhördülve, “Mi az a Say pui?”
Kell érezze a sötét, kétes, baljóslatokkal terhes indulatot szavaimban, amint szemöldökömet össze- ráncolva tekintetemmel zordonan figyelmeztetem: Vigyázz csibe!
Small! -kicsi- tudatja velem olyan leereszkedõen de esküdni mernék, mintha a mosolynak egy halvány árnyéka jelent volna meg a szája sarkában, bár az ember ebben sem lehet biztos.
Tulajdonképpen semmiben sem lehet az ember biztos ha orientálokról van szó, mint azt már elõbb is leszögeztem, ha hallottátok?
Mert lehet, hogy egyszerûen egy kárörvendõ, gúnnyal kombinált kacajt álcázott csak csinos pofija mögött, nem? Próbáljam mégegyszer talán? Esetleg megkérdezem?
Igen, feleli, ''kicsi.'' Jó ég! -mégutóbb kiderül hogy mégis normális! Mostmár kezdi fúrni az oldala mat a kiváncsiság:
''You Kan-ton?''- érdeklõdöm tõle udvarias tartózkodással, imitálva a pidgin-englisht -ezt a komi- kusan hangzó leegyszerûsitett változatát az angol nyelvnek, amit õk is meg a Pacific szigetországok lakói is beszélnek -lassan tagolva a szavakat, remélve hogy legalább ezt a lingót beszéli az egyszerû tõ-mondatokon kivül, amivel eddig társalogtunk?
''Me Ka-na-da!'' csicsergi bájosan, megértve a tréfát: -Ö kanadai..!
Na nézd már a szemtelen fruskáját! Istenemre jobb lesz vigyázni ezzel az okos jércével!
“And you?” -kérdi most õ kiváncsian.
''Me?.. Me Hun-ga-ry''-hebegem zavartan, pillanatra talajt vesztve lábam alól, ön-gúnnyal próbálva álcázni pofáraestemet.
Nevet: “Akkor miért nem beszélünk magyarul?“

Gyerekek én menten kinyúlok! -erre aztán tényleg nem számitottam! Hát nem egy õrült világ ez?! Az anyja kinai, az apja magyar. Egyik hong-kong-i, a másik kecskeméti származásu. -Nem igaz!
Végül mégis felocsúdok meglepetésembõl, átitatva egy furcsa, kellemes gondolattal.
Mintha valami súgta volna hogy magyar vér kell csörgedezzen az ereiben..
Ne kérdezd miért..?
Talán mert túl csinos minden másnak.. ?


Torontó, május 2000

[Rosen]

Mézes István: Megette a...


Na jó, akkor mesélj valami káprázatosat a ma fiataljairól…
Vagy tudod mit, inkább mégse.. -felejtsük el..
Miért vesztegetnénk az idõnket ezekkel az elvetemült, beképzelt kis naplopókkal, ezzel a féktelen, kriminális kis bandával, néha szüleik átkával? Elég bajunk van nélkülük is, nem?
Mit el nem kell viseljünk pár perc meggondolatlan extázisért, hiszen legtöbbjük csak a peches véletlen eredménye –vagy inkább sajnálatos következménye..
Csak azért emlitem ezt itt, nehogy túlzottan elbízzák magukat gõgjükben..

A természet eme gúnyos hecce -betetõzve elõbbi undok vétkét, ráadásul még szeretetre is kötelez irántuk, ami tényleg a legmegalázóbb utolsó húzása.
Hovatovább, nyakig a pácban nincs más választás, mint jópofát vágni mindehhez.
A szegény kotlósokra emlékeztetõ hasonlat, akit a gazdájuk, - átjátszva jóhiszemû bizalmukat iránta, kacsatojással cseréli ki a sajátjait. Állati blama persze amikor kibújnak a tojásból..
A kötelezõ szeretet fogalmával persze együtt jár a szülõi aggodalom is. Az álmatlan éjszakai virrasztások gondjainkba merülve, reménykedve, sikerül e emberi módon felnõniük ebben a félelmetes, zagyva, idegen, embertelen világban, ebben a beteg, túlzottan szabadelvû, elkorcsosult társadalomban?

És ha a csemetéd véletlenül a nõnemû táborba születik, akkor meg majd, hogy hisztérikus görcsben kell szenvedj, különösen születésük második évtizedében, amikor az igazi hadd-el-had kezdõdik.. Drog, sex, a szomszéd fia Gyurka, ez a sötét pofa, akinek a nyála folyik, valahányszor leselkedik a kertben napozó csemetémre.
Tudom jó lesz vigyázzak a szemet kis dögre és talán meg jól meg is kell majd ruházzam, alkalomadtán ? Az ember nem lehet eléggé óvatos manapság!
Nemtom miért, de a jelenet egy régen elfelejtett gyermekkori társasjátékot a “Papás Mamást” juttatja eszembe, amit gyakran játszottam a házmester csinos lányával, amikor a szülei elmentek valahova. A pizsama partik, cigizés, lopott kortyok apja pálinkájából, a “megmutatom az enyémet, ha te megmu…… -de hiszen ki nem ismerne ezt a játékot.?
De hátra az agyarakkal dilinkó dilinyó! Miért kell régen történt szennyeseket most itt kiteregetni?
Ki tudja talán csak álmok voltak egyébként is..?! Semmi köze mindehhez!
Minél többet gondolkodom ezen, annál sunyibb szemmel, elborult aggyal figyelem ezt a csirkefogó Gyurka gyereket.. Ha hozzányúl a csemetémhez, esküszöm, megölöm a gazemberét! Hallod mit mondok Sátán ivadék?! -kaput leszel, mint azok az eunuchok! !

Múlik az idõ. A csemete valahol a tízen-évek közepén? –a dráma második felvonása ..
Mar régen feladtam faggatni az anyját dolgokról. Félek kérdezni. . Összejátszanak egyébként is. Valami titokzatos kötelék, valami õsi loyalitás köti össze õket.
Aggaszt a szépérzéke...Tizenéveseknek döbbenetesen pocsék ízlésük van, amit különbözõ szofisztikált, kábítóan hangzó jelzõk neve alatt próbálnak beadni szüleiknek
–“Avant Garde” hogy oda ne rohanjak.. mintha csak tegnap születtünk volna!
Mondd, mit lehet kérdezni a leányzótól, aki egy nap hazatérve cipõvásárlásból kiteríti a szerzeményét, -fogódzkodj meg a karfádba: -egyik cipõ fehér, a másik rózsaszínû…
God ol’ Mighty! Eláll a lélegzetem. Meg a szívverésem.
Jóatyám, vértezz fel bölcsességgel, cipelni ezt a keresztet!
Azt hinnéd, hogy egy darabig majdcsak lecsillapodnak a kedélyek, de ne bízd el magad túlzottan: Másnap a Zoo-bol (suli) hazaterven, a szülinapjára ajándékozott Levis Jeans- ben , aminek mindkét térdén egy hatalmas luk tátong! Szakadás!
Az õrült gorilla banda aznapra kidolgozott avant garde sugallatának eredménye.

Sajnos elfelejtve az incidenst, a következõ csapás váratlanul ér: Hazalátogatásunkról beszélek, mikor is szegény, közben megboldogult muttim a reptéren várva érkeztünket majdnem szívrohamot kap ránk vetve tekintetét..
Megfeledkezve az óhaza szigorú etikettjeirõl én a könnyû kis rövidujjú trikómban lépek be az Airport várótermébe, csemetémtõl követve legújabb divatú Leviseben..
Lehet tévedek, de úgy emlékszem mintha az egész váróterem hirtelen elcsendesedne, arra viszont igen, hogy szegény muttimat két oldalról kell támogassuk az öcsém kocsijához. Késõbb hallom hogy a Levis Jeanseket olyan tiszteletben tartják otthon, hogy egy idõben majdnem szentté lettnek avatva.. Ezt tenni egy Levissel hallatlan szent ségtörés és árulás, máglyahalált vonva maga után.
Beszélhettem, magyarázkodhattam, moshattam magamat hupifehérre én Anyunak. Szegénykém annyira el volt keseredve fia tönkremenetelén, aki képtelen legalább egy rendes ruhát venni kis unokájának ennyi évi külföldi tartózkodása után!
Kolosszális leégés.
Minden magyarázkodás süket fülekre találva gyorsan be vagyunk gyömöszölve öcsém trabantjába es uccu haza a szülõi házhoz, ahová szerencsésen megérkezve addig ki se léphetünk, míg a mama óvatosan ki nem fürkészi az alkalmas pillanatot nem látva egy árva szomszédot se a közelben.
Hogy értette volna meg szegény, hogy a világ másik oldalán nem az a móres járja mint odahaza, hogy ezek az elvetemedett palánták olyan kérülmények között élnek ahol a világi dolgoknak nem sok értékük, jelentõségük van, hiszen éppen ez miatt lázadoznak, ezért vetik el a társadalmi konvenciókat, ezért csináljak a felhajtást, ezért protestálnak?
Ha belegondolunk, amilyen butának és visszataszítónak tetszett ez akkoriban, tul keppen olyan õszinte is volt gyermeteg taktikájuk szándékuk, mondanivalójuk!
Na de remélem nem hallják ezt a dicséretet, mert még félreértik..
Jobb, ha szigorú kordában tartjuk õket, különben elkanászkodnak!

Szó, ami szó visszatérve látogatásunkból az élet mintha mi se történt volna folytatódik csendes medrében, Jönnek a suli-barátok, meg különbözõ más csodabogarak a szokásos jam- délutánokra, némelyek karikákkal az orrlukaikban, mások a nyelvükben, a szemöldökükben. –Tipikus avant garde anyag...
Felrázom a vén kutyát, Grumpit álmából kivinni egy sétára, aki tudom szívesebben aludna ehelyett. “Elmész a fenébe!” hordom le a dögöt az utcán -miért kellett been- gedned õket?! -milyen pocsék egy kutya lett belõled?!” Szégyen és gyalázat!
Bûnbánó pofával, letörten, farkával a lába között kelletlenül oldalog mögöttem.

Egy alkalommal -közel a csaj huszadik évéhez– bevallom heccbõl, de inkább gonosz- kodó kíváncsiságból, észlelve odaadó figyelmét valami nyilvánvalóan pocsék számon kérõdzve, kérdem tõle mit hallgat olyan áhítatosan, kitüntetett érdeklõdéssel a kazettá- ján? Nevet, leveszi a fülhallgatót és szótlanul átnyújtja. A fülemre illesztem - és nem jutok szóhoz !
“Hát ez meg..mi a fra..!!! Mi a !!!” .dadogom ijedten, elképedve.
“Ne viccelj dad! -tól le jóindulatú humorral - “kell ismerd! Rahmaninov’s Concerto #2, a londoni Philharmonic Orchestra elõadásában, honfitársad, János Ferencsik karmester vezényle…

Elsápadok…Muszáj leüljek összeszedjem magamat.. nem hiszek a füleimnek.. Tudtam, éreztem, sejtettem hogy valami baj.. valami nagy baj van ezzel a szegény gyerekkel!.
Mondtam is, emlékeztek..?!

Torontó, Feb. ‘06

[Rosen]

Mézes István: Mea Culpa


Már hosszú évtizedek óta élek ebben az idöröl idöre kiújjuló kinos, fojtó félelemben
Egy sötét titkot hordok magamban -egy, még fiatalkoromban elkövetett szégyenletes bünt amit eddig sikerüt ugyan leplezni, de aminek emlékétöl bárhogy is próbálom elszakitani magamat vagy azt meg nem történtnek hinni, az sehogy sem sikerül.
Tudom talán imádkozhattam volna megváltásért, de azt is hogy nem vagyok méltó az Úr kegyelmére, -az övére pont, akit ádázul megcsaltam! Kénytelen leszek végre beval- ljam: Hazudtam mindjárt a legelsö gyónásom alkalmából!

Lehet, hogy manapság az ehhez hasonló drámainak hangzó vallomás esetleg egy mosolyt, egy ráncolt szemöldököt, vagy talán egy érthetetlenséget eláruló, bamba képet váltana csak ki csak a hallgatóból. Mert igazából egy tösgyökeres katolikus kell legyen az illetö, aki képes felfogni e szavak drámai jelentöségét.
Hányszor próbáltam peddig kivetni agyamból a gondolatát, bebeszélni magamnak hogy csak egy gyermekes kis butaság áldozata vagyok. Hányszor fohászkodtam hogy bár sose tötént volna, de sajnos megtörtént. Sose emlitettem senkinek persze mert hogy is mertem volna! -Ilyesmivel jobb nem büszkélkedni.
De nem birom tovább viselni a terhét. Kénytelen vagyok bevallani.
Ismert tény és tudvalévö is, hogy minden ember elérkezik életének egy olyan stádiumába amikor valami furcsa erö -kiváncsiság vagy talán lelkiismeret -ez a kissé titokzatos, sokszor kényelmetlenül ravasz emberi tulajdonság, ami énünk legmélyebb zúgában kell lakozzon, néha csendesen, alig hallhatóan, néha mohó rémülettel hivja fel figyelmünket itt-ott elkövetett balga tetteinkre -késztet hogy visszatekintsünk a múltba mérlegelni azt, vizsgálni mit csináltunk jól, mit rosszul, mire lehetúnk büszkék mire nem?
Az ilyesmi -ha valaha egyáltalán megtörténne is- az egyház a legszigorúbb eljárá sában részesiti.. Hazudni gyónás alkalmából csak a legalacsonyabb rendü, legelve- temültebb lény merné csak megtenni Maga a szó ‘megbocsájthatatlan’ nem is egy kifejezés Se kifogásnak, se magyarázkodásnak nincs helye, mintahogy se kegyel- met, se megértést, se megbocsájtást, de föleg megváltást se várjon a gazembere!
Mi több, az illetö joggal érdemli hogy kiközösitsék az Egyházból!
És akkor aztan barátom…!

Mindennek tetejében a legfájóbb az egészben az, hogy mindezt tudtam, még csak azt se hazudhatom hogy nem, és mégis, minden józan ész dacára elkövettem. Mégcsak fiatal koromra se hivatkozhatok vagy exkuzálhatom magamat. Minden tisztán, érthetöen el lett magyarázva nekünk második osztályosoknak Sarkady atyánk által, aki türelmesen elökészitett bennünket a nagy eseményre -akit mi nem csak kedveltünk de még tiszteltünk is a magunk módján, nem úgy mint azt a vén, laikus beteg barmot aki néha helyettesitette öt, de aki úgy bánt velünk mintha egyenesen a Gyehenna legforróbb, legsötétebb mélyéböl lettünk volna odaráncigál va, magának Belzebúbnak a parancsára, -pusztán az ö bosszantására. Még a kinézete is olyan volt, mint egy örült, megszállott örmesternek -rövid, majdhogy ko- -pasz hajjal, vörös pofával, állandóan orditva, kikelve magából, egyik kezében a Biblia, a másikban egy vaskos bambuszpálca, amit a legkisebb provokációra beve- tett, fejünket a térdei közé szoritva, vörösre vesszözve hátsó fertályunkat, nyilván eltökélve hogy szentet farag mindegyikünkböl mégha bele is döglünk. -A typus aki több bárányt veszit a szent cél érdekében, mint amit az összes többi normalis pásztorok együttesen képesek évek verejtékes munkájával összekalapálni.
-Történetesen sokkal többet, tanulmányozva a statisztikát..

Azért ne értsük félre kérem, nem azt próbálom itt elhitetetni hogy mi másodévesek e kissé kéteshirü külváros eme kevésbé elökelö negyedében valami jajde kifino mult mintaképei lettünk volna a helyi társadalomnak.
Az, hogy néha még a jobbérzésü kóbor ebek is sandán ugyan, de ha alkalmuk volt elkerülték a velünk való találkozást, óvatosan átsompolyogva az utca másik oldalá ra, nem igazolta valójában istentelenül gonosz voltunkat, sem az, amit ezek a nyim-nyám, újdonsüt, többnyire papi szemináriumokból ránktukmált, fiatal, zöldfülü, gyengeidegzetü,“jobb családokból” származó noviciusok próbáltak elhitetni rólunk, akikröl az a hir is járta, hogy lakásaikban külön szobák állnak rendelkezé sukre pusztán alvás céljára…Na aztán tudjátok hogy ki hitte el nekik az efféle hõbörgést?!
Felnött fejjel késöbb értettem meg magam is miért hivták ezek titokban Szibéri ának a sulinkat vagy hogy miért javasolta egyikük hogy véssék Dante hires szavait sulink bejárata föle: “Ember, ki ide belépsz..etc,” amit mégse kellett azért komolyan venni, mivel végül ez is csak egy másik rosszmájú megjegyzésnek bizonyult
Hovatovább az efféle alaptalan rágalmak sok kárt tettek a mi és a sulink becsü letében. De azért nem kell ám aggódni kedves olvasóim, hogy mindez csak úgy a feledés ködébe merült volna ..Mert persze nekünk is voltak eszközeink ugyebár..

A fenti összefoglaló csak egy rövidke háttere annak a kisérletnek amivel mégis próbálom kimagyarázni oktalannak tünö árulásomat,.amit igazából megérteni segitene a serdülö gyermek psychológiájának egy legalább alapfokú ismerete. De ennek hiányában kérem képzeljék magukat egy 7 éves fiúgyermek cipöjébe, vagy inkább képzeletvilágába? Mert ugye ott szunnyad, ott lakol eme“büncselekmény” igazi titka
A meglepö konklúzió az egészben az, hogy bármennyire sajnálatosnak is hangzik akkori gyalázatosnak tünö viselkedésem, ahogy kezdem lassan, hideg fejjel analizálni a tényeket, nemhogy egy becstelen, de egyenesen egy nemes karakteru ifjú képe kezd kirajzolódni lelki szemeim elött…
Amit akkor gyermekeszemmel bünnek képzeltem, az most meglepetésemre egy szimpatikus, szeretet és dicséretreméltó egyén jellemmét ábrázolja ! Hogy letezhet ilyen, kerded?l
Az eredmény -amire rádöbbenek, ugyanis pusztán azon múlik hogy szekuláris, avagy túlzottan spirituális szemszögböl vizsgáljuk-e a tényeket?
Mert arra eskuszom, hogy se rosszindulatról, se valami titokzatos,vagy tudatosan elszánt csapodár összeesküvésröl nem volt szó. A történteknek -érett szemmel vizsgálva semmi közét nem találtam olyan dolgokhoz amiért valaha is szégyenkez nem kellene! Mint amint látjuk is majd, az u.n. “árulásnak” -ha hiszik, ha nem, végül is egészen tiszteletreméltó okai voltak: -Becsület, jellemes magatartas, bajtársi összefogás egy ismeretlen veszéllyel szemben, aggodalom tisztelt atyánk személyes -bizonyára jóindulatú, bár számunkra érthetetlennek tünö tevékenysége miatt -hogy csak párat ezekböl emlitsek?
A sajnálatos tény az egészben az hogy mind e nemes okok ellenére az eredmény valahogy mégis egy buta félreértésben végzödött.

Még most is lúdbörözik a hátam, ha visszaemlékszem az izgalmas nap reggelére, ahogy dobogó szivvel, kissé lázasan, gyomromban egy kesernyés, maró ideges séggel ébredtem.. Álmomban fekete hollókkal küzködtem, akik le-le csaptak rám károgva valami érthetetlen okból kifolyólag.
Emlékeztem, hogy egy többé,kevésbé rôvid dialógus fog köztem és Sarkadi atya között lezajlani és ezt követöen, sötét, zordon múltam súlya mértékétöl függöen lesz rámszabva az itélethirdetés: ennyi meg ennyi Miatyánkot imádkozni az oltár elött.

Hát eddig rendben is lenne, semmi különösebb problémát nem láttam az egészben egy bökkenötöl eltekintve: Mi a fenét fogok én bevallani? Milyen iszonyatos bünt képes egy hétéves gyerek elkövetni? Szégyen ide szégyen oda semmi ilyenre nem voltam képes emlékezni, bárhogy is törtem a fejemet. Az meg hogy üresen beállit-
sak a gyóntatószékbe és ezt be is valljam egyenesen örültségnek tartottam
Bármennyire is szeretetreméltó alak volt a mi Sarkadi atyánk, bolondnak azért nem lehetett titulálni Mégutóbb mérgében jól fejbekólintott volna a meglehetösen vas- kos Bibliájával szemtelenségemért. Amúgy egy ismerten rendes hapsi, azért neki is voltak pillanatai amikor meg ö is elvesztette józan itélöképességét. --egy furcsa tulajdonsága a nevelök többségének, amit már tobbeken is tapasztaltunk
Tehát okkal tételeztem fel hogy ha valami langyos kis semmiséggel állok elö, akkor esetleg vérig sérthetem az amúgy -mint mondtam is jóindulatú pásztort, aki bizonyára jóval hihetöbb vallomást várt a magunkfajta hirhedt krimináloktól.
Az igazat bevallani nekem veszélyt, neki meg csalódást okozhatttam volna ahogy arra gyermekies logikámmal következtettem. Gyözött hát a józan ész, a szeretet, a tisztelet és az iránta érzett megbecsülés. -csalnom kellett..
Közben nehogy még elveszettnek érezze a belénkölt órákat -lesz ami lesz, úgy döntöttem hogy minden múlt, jelen és jövöbeli bünömet vastagon bevallom, szabad utat engedve fantáziám még magamat is meglepö, élénk kicsapongásának, megesküdve hogy elöbb utóbb úgyis el fogom azokat is követni,
És nehogy véletlenül unalomba fulladjon a társalgás igy különös gondot forditot tam bizonyos részletek drámai szinekben való ecsetelésére, igyekezve hogy minden a lehetö legélénkebb, leghihetöbb szinben tünjön. Mindezt úgy kapásból, szipogva, alig hallhatóan sikerült elrebegnem, itt ott furcsálva csak a kissé kényel metlennek tünö, gyanús csöndet ami szavaimat követte.

Még gyermekeszemmel is képes voltam felmérni a helyzetet hiszen akaratunkon kivül váltunk egy meglehetösen kényes helyzet áldozatává, lettünk sarokba szoritva, amiböl valami sugallatnak engedve jogosnak véltem kivágni magamat, ösztönömre hallgatva inkább mint az ilyen fennkölt filozófiai okoskodásra ami akkor persze még csak egy távoli, ismeretlen fogalom volt a tudatomban.
Szo ami szo, bombasikert arattam a rámszabott rekorddöntö 10 Miatyánkból itélve, miközben azzal hitegetve magamat hogy a Jóisten bizonyára jól mulat kópéságom felett, tudván persze hogy mire megy a játék.
A füllentés másik oka meg azzal az iratlan kötelezettséggel is járt amivel társaimnak is meg a sulimnak is tartoztam, névleg azzal, hogy még veletlenül se higyje senki hogy valami puha, gerinctelen piperköcök vagyunk.. Még ma is furcsállom hogy egyik pásztornak se ötlött volna az agyába hogy még egy hétéves gyereknek is van önérzete, büszkesége, szégyenérzete -de még titkai is, amiket még sajátmagának sem hajlandó bevallani ?
Érthetök a vázoltak,ugye? Meggyözni kedves pásztorunkat másról mint legalább egy gyengécske kriminális valamiröl egy mindenképpen kudarcba fulladt kisérlet lett volna Meg aztán ki voltam én hogy merjem öt és a Tantestület többségét hitükben megingatni, megfosztani öket belénkvetett szilárd bizalmatlanságukban, megbolygatni öket mélyen szunnyadó, szolidan megalapozott elöitéleteikben, meg fosztani istenadta itélkezési joguktól, amiért inkább hálával kellett volna tartozzunk, elismerve odaadó munkájukat amivel sikerült méltó helyet találni mindnyájunknak a társadalmi letra legalso foka alatt,
A mi helyünk ismeretlen okok miatt sajnos a szociális, egyfoku létra legalja alatt lett kijelölve, a fene tudja milyen mérce alapján?
Talán az angol nyelv találékonyabb kifejezésével mondva “Dead ducks had a better chance” -döglött kacsáknak jobb eshetösége volt” az üdvözülésre, mint nekünk félvadaknak.
Közben az a kérdés is sündörgött az agyamban hogy mi a csuda fennkölt abban ha egy ferfigyermek megjátssza magát valami szenteskedö, ihlettel és ájtatosságtól csöpögö angyalka szerepében ahelyett hogy büszkén és öntudatosan nézzen a világ szemébe? Egy fiúnak nem szabad gyengeséget elárulni, úgy viselkedni mint ezek a tizenhatéves, szüzeskedö, átszellemült arcú zárda-madonnák teszik, glóriával a fejük felett. -Hát nem émelyitö?!
Egy fiúnak keménynek, határozottnak, néha még kegyetlennek is kell lennie minden pillában készen egy jó bunyóra, hogy megvédje saját és haverjai nevét, becsületét, iskolája hirnevét -mindazt ami a környezetével kapcsolatos.
Átszellemült szinészkedés csak nevetségesre alacsonyithatja e szilárd jellemet, elfogadva és beletörödve a sajnalatos ténybe hogy a szerencsétlen nöi nem ismerten laza morális tradiciója érthetöen sokkal szigorúbb vallásos irányitást követel.

Hát egyelöre ennyit erröl dióhéjban. Sokkal többet nem füzhetek hozzá, esetleg talán annyit még, hogy tetszik, nemtetszik el kell fogadjam, bele kell törödjek a megmásithatatlanba. Lesz ami lesz, elkárhozom vagy sem, mostmár úgyis mind- egy, a kocka el van vetve, férfiasan kell viseljem tettem következményeit.
Föleg ezért vagyok kirúgva és irigylem ezeket a fentemlitett piszok kacsákat.. Bezzeg nekik sohsincs effajta problémájuk, vidáman áthápogják az életüket, nem úgy mint én, aki ha képtelen leszek leállitani kelepelö nyelvemet az efféle, balga lefetyelésröl akkor mi a fenét is várhatok? Jó Ég, hát nem ideje lenne már végre megokosodnom?
Különben félö, hogy pont a gonosz nyelvem visz majd a korai sirba, nem?!

[Rosen]

  Szeretõ félelem

Minden csendes s te itt alszol mellettem.Feléd fordulok és hallgatom egyenletes lélegzetvételed, amit meg- megzavarnak az éjszaka neszei.
Nem látlak, mert a Hold nem talál utat a redõny rései között, mégsem számít, hiszen ismerem arcod minden rezdülését...
Elképzelem, hogy kinyitod szemed, mélyén ezernyi kis szikra gyúl, ahogy mosoly ragyog fel benne, amitõl apró szarkalábak jelennek meg szemed sarkában.. végül elkomolyodsz, mert én nem nevetek veled.
- Mi van?- kérdezed, és pillantásod aggódva fürkész.
Megrázom a fejemet, csak egy pillanatra belül valami fájt...
Érzed ezt, és tudom, hogy ezernyi kérdés kavarog most benned, talán átkozódsz is éppen, mert nem érted... nem érted, hogy egyik pillanatról a másikra hogy változhat meg minden.
Ó, ha el tudnám mondani, ha szavakba tudnám önteni a hirtelen felvillanó kép okozta félelmemet, hogy egyszer talán más fogja ugyanúgy ismerni tested minden zegzugát, s másvalaki szíve ver hevesebben, ha meghallja léptedet..

Az õszinteség, mely kapcsolatunk alapköve, megköveteli tõlem a választ...
Habozom, és mikor végre megvallom félelmeimet- kimondva nevetségesnek tûnnek, hiszen itt vagy s bármikor hozzád érhetek..., elbújhatok védelmezõ karod ölelésében...
Amint megteszem illatod beborít, kezed gyengéden simogatja a hátamat..

Más talán azt hinné, hogy nem vagyok boldog, pedig minden veled töltött percben olyan végtelen örömöt érzek, ami szavakban nem kifejezhetõ. Szívem táncot jár, s vele minden egyes dobbanással melegség árad szét bennem... ez a forróság pillangóvá lesz- s lényem legmélyéig hatol.

Hát ilyen téged szeretni..
Félelem és öröm furcsa kavalkádja ez.., amely hol nevetés, hol félelem könnyeit csalja elõ belõlem.

Vajon túlzás- e?.
Túlzás- e, mikor azt állítom, hogy nem jelentett még senki ennyit, vagy hogy észrevétlenül az életem része lettél, és hogy nélküled már semmi sem lenne ugyanolyan?
Sokszor felteszem magamnak a kérdést:
- Felnagyítom - e az érzéseimet s nem válik- e ömlengõssé és giccsessé az érzelmek árjától a kapcsolat?
Megalapozott- e a félelmem vagy csak szalmaláng, s késõbb nem ez okozza- e majd a végemet?

Nem tudom, ma még nem, ahogy a Holnap is túl korai még... Az idõ megadja majd a választ, de lehet akkor már késõ lesz..
Türelmetlen vagyok, belül valami sürget - most akarom megkapni a feleletet, hogy jól csináljam...
Nem akarok hibázni- miattad nem.
Miattunk nem...
Birtokába akarok jutni annak a tudásnak, amely most nem lehet az enyém, mert- ó, hiába- az idõvel nem lehet versenyt futni...

Vajon te miért nem töprengsz és rágódsz azon, hogy jól csinálod- e amit csinálsz, s hogy eléggé szeretlek- e téged?
Miért nem forgolódsz álmatlanul éjjelente..
Én nem szeretlek eléggé, vagy te nem szeretsz engem? Ez csak bizalom kérdése vagy a józan észé.., mert tudod, néha úgy érzem, elment a józan eszem, ami talán volt.

Miért vagyunk ennyire különbözõek?

Talán pont azért, hogy kiegészítsük egymást, hogy ott, ahol én kételkedem- te higgyél kettõnk helyett is, s ahol te feladod- ott én reméljek...
Te csendes vagy, én néha túl harsány, amikor engedsz én makacskodok.. Féltve õrzöd kincseidet, én pedig mindent a lábaid elé szórok...

Így van jól?

Minden csendes. A hajnal elsõ sugarai már belopóztak a réseken.
Csak nézlek, nézem, ahogy alszol - nem ébresztelek fel..
Szeretném, ha örökké így lenne, ha azok a fények csak értem gyúlnának szemedben, ha karod engem ölelne egyedül..
Megvalósul vajon a megálmodott álom?
- A választás a miénk.

Közelebb húzódom hozzád, vonz a belõled áradó meleg, a nyugodtság..
Lassan lecsukódik a szemem, pedig küzdöm ellene, mert még annyi mindenre nem tudom a választ.
Az idõ nem a javamra múlik - makacsul õrzi titkait. Szeretnék a jövõbe látni, s mégis félek, mert lehet, hogy fájna a pergõ képek sokasága...
Azt hiszem jobb, ha bizonyos dolgokat nem tud az ember...
Lehet, nevetsz magadban és nem érted az én szívem miért szorul össze a gondolatra, hogy elveszíthetlek...
De egyben biztos lehetsz - amíg félem a nélküled eltöltött jövõ gondolatát - addig szeretlek igazán!

[Rosen]

Apáti Kovács Béla: Bodri kutya


Nagyapámnak volt egy kutyája. Bodrinak hívták. Szófogadó, öreg kutya volt. Szerette is nagyapám. Bodri nélkül nem ment egy tapodtat sem. Évek alatt a kutyus a legjobb barátja lett.

De nem volt ez így mindig. Volt idõ, amikor nagyapám sokat bosszankodott Bodri miatt.

Bodri még kiskutya volt, amikor nagyapám megtalálta egy árokparton fázva, vacogva a hidegtõl. Megesett rajta a szíve. Nagyanyám zsörtölõdött is miatta sokat.

-Miért kellett ezt a kóbor ebet idehozni? Mit csináljunk vele télvíz idején? Talán csak nem velünk lakik majd a szobában?

De bizony ott lakott, mert a fészerben egy pillanatig sem maradt meg. Keserves vonyításba kezdett, ha magára hagyták. Állandóan igényelte, hogy foglalkozzanak vele. Éjjelre be kellett vinni a szobába.

Nagyapám ágya végénél készített számára helyet, egy kartondobozban.

-Na, te vén bolond, kellett neked hazahozni ezt a kutyát. Most aztán dajkálhatod egész éjjel – mondta félig bosszúsan, félig gúnyolódva nagyanyám.

Bodri eleinte szépen aludt a dobozban. Hamar megkedvelte az új otthonát. Nagyapám azt gondolta nem lesz semmi baj a kutyussal, fal felé fordult, és elaludt.

A falu toronyórája alig ütötte el az éjfélt, amikor nagyapám furcsa zajra lett figyelmes. Olyan volt, mintha valaki ide-oda csoszogott volna a szobában.

Felébredve mindjárt az jutott az eszébe, hogy betörõ a lakásban. Gyorsan felkapcsolta a villanyt. Olyat látott, amit még csak álmában, sem mert volna elképzelni.

A Bodri kutya kicsi, éles fogaival tépte – marcangolta nagyapám papucsát. Az egyik papucs talpát annyira szétrágta, hogy suszter legyen, aki meg tudná javítani.

Nagyanyám diadalittasan ugrott fel az ágyból:

-Látod, ezért kellett idehozni ezt a dögöt. Majd mindenünket szétrág. Nem lesz egy ép holmi a házban. Azt ajánlom, reggel azonnal vidd el innen a kutyát, mert én magam adom a sintér kezébe.

Nagyapám reggelig terelgette Bodrit, aki annyira megbarátkozott új otthonával, hogy már elzavarni sem lehetett volna. Olyan virgonc kutya volt, hogy a házban semmi sem volt biztonságban tõle.

Eljött a reggel, és kint cudar hideg idõ volt. Egész éjjel esett a hó, és mindent vastagon betakart. Az utakon szinte alig lehetett járni. Odakint a fagyos, északi szél hordta a havat. Amikor nagyanyám kérdõre vonta nagyapámat, hogy mikor viszi már el a kutyát a háztól, nagyapám a bajsza alatt csak ennyit mondott:

-Asszony, lenne szíved kitenni ezt a kicsi állatot ebben a cudar idõben. Megszakadna a szívem, ha megtenném.

Napokig eltartott a kemény tél, és olyan hideg napok voltak, hogy még a madarak is megfagytak röptükben.

Amire némileg engedett a tél szigora nagyanyám is kissé megbékélt Bodrival. Délben még meleg levest is adott neki.

-Egyél te éhenkórász! – mondogatta neki – Biz’ Isten, mihelyt kitavaszodik útilaput, kötök a lábadra.

Eljött a szép kikelet. Nagyanyámnak már nem volt alkalma útilaput kötni Bodri lábára, mert szegényke meghalt, elvitte a tüdõgyulladás.

Nagyapám egyedül maradt a kiskutyával, aki továbbra is nagyon csintalan állat volt. Nap, mint nap bosszantotta valamivel az embert. Leginkább a cipõket szerette elcsenni, és valamelyik bokor mélyén órákig tudott játszani velük. Amikor sokára nagyapám megtalálta az elveszett cipõt, az mindenre hasonlított, csak cipõre nem.

Nagyapám nem haragudott érte, sõt nagyokat nevetett meglátva Bodri munkáját. Megtanulta, hogy semmit sem szabad elõhagyni, mindent jól el kell dugni.

Idõvel Bodri is megkomolyodott. A cipõk már nem izgatták annyira, inkább a lány kutyák fele kezdett el kacsintgatni. Volt, amikor napokra eltûnt. Senki nem tudta hol van. De könnyû volt kitalálni, hogy merrefele járhatott, mert ilyenkor mindig fáradtan, csapzottan tért haza.

-Megint udvaroltál? – vonta kérdõre nagyapám.

Ilyenkor Bodri lesütötte a szemét, és szégyenkezve elvonult a házába.

Különben jó kutya volt. Jól végezte a dolgát, hiszen mindig jelzett, ha idegen ólálkodott a környéken. Egyszer még egy betörõt is sikerült elfognia.

Történt, hogy a szomszédban senki nem tartózkodott otthon. Talán ezt szimatolta ki a betörõ, és az éj leple alatt, be akart surranni a házba, hogy összeszedje az értékes holmikat.

Bodri fifikás kutya volt. A betörõt minden gond nélkül beengedte. Úgy tett, mintha ott sem lett volna. Hagyta, hogy a hívatlan látogató bemásszon a véletlenül nyitva hagyott fürdõszoba ablakon. Amíg a betörõ bent garázdálkodott Bodri meg sem mukkant, leült az ablak alá, és várt. Amikor a betörõ megjelent az ablakban a vállán egy hatalmas zsákkal, ami telis – teli volt lopott holmikkal, Bodri vicsorogni és hangosan ugatni kezdett.

A betörõ megpróbált elmenekülni, hátrahagyva a lopott tárgyakat a zsákban, de Bodri kutya támadóan lépett fel, amikor csak megmozdult.

A hangos ugatásra a környék lakói elõjöttek, és fülön csípték a porul járt betörõt.

-Sok ilyen okos, és ügyes kutyára lenne szükség a környéken, akkor talán a betörõknek is elmenne a kedve a betöréstõl - mondta a helyszínre érkezõ rendõr.

Ettõl a naptól kezdve a szomszédok tisztelettel néztek fel Bodri kutyára. Volt, aki hálából hatalmas csontot hozott neki ajándékba, és elhalmozták minden jóval.

Nagyapám sokszor akár kutyaeledel boltot is nyithatott volna, annyiféle ennivaló gyûlt össze.

Teltek – múltak a hetek, hónapok, sõt évek, és egy nap a kis fiatal kutyából öreg eb lett, aki egésznap a nagy diófa alatt feküdt, mert már lábai nem bírták el a megvénült testét. Farka csóválásával jelezte örömét, ha nagyapám hozzálépett, és megsimogatta a fejét. Enni már alig evett valamit, mert fogai hiányoztak. Szegény Bodri igazi kripli lett belõle.

De egyik reggelre eljött a legszomorúbb pillanat is Bodri életében. Bodrit nagyapám kimúlva találta a ház elõtt. Olyan volt, mintha csak aludna, mancsai egy nagy velõs csonton nyugodtak, amit elõzõnap kapott valakitõl.

Szegény nagyapám nem akarta elhinni, hogy mi történt. Hosszú perceken át szólongatta kutyáját:

-Bodri, kicsi kutyám! Bodrikám, mi történt? Miért nem vakkantasz egyet nekem, mint mindig.

Bodri nem felelhetett. Mindörökre lehunyta szemét, és bizonyára már valahol egy égi országban rágogatta a finom velõs csontot.

A nagy diófa alá lett eltemetve, ahol mindig is szeretett hûsölni a forró, nyári napokon.

[Rosen]

.
Okos Kata
Egyszer volt, hol nem volt, a bértömeg-gazdálkodáson túl, de a személyi fizetéseken innen, volt egy szakszervezeti bizalmi. Úgy hívták, hogy Okos Kata. Volt annál a vállalatnál több szakszervezeti bizalmi is, neve is volt mindnek, de csak ezt az egyetlenegyet hívták Okos Katának. Hogy miért, azt rövidesen megtudjátok.
Történt, hogy pecsétes, stencilezett papírokkal összehívták az üzemi ebédlõbe a szakszervezeti értekezletet. A bizalmiak gyûltek, ültek, iszogatták a kólát, rágicsálták a ropit, hallgatták az üzemi négyszöget, amely, mint valami wimbledoni páros, elõadta, hogy a vállalati bérezés nem eléggé korszerû. Haladóbbnak kellene lennie, ösztönzõbbnek, élenjáróbbnak, szocialistábbnak, komplexebbnek, humanistábbnak, demokratikusabbnak, differenciáltabbnak, valósabbnak, nehogy a cég a termékszerkezet-váltás sürgetõ igényének kellõs közepén egy ámokfutó menetrend pályájára kerüljön.
A szakszervezeti bizalmi éppolyan ember, mint a többi. Elérzékenyült hát mind, és kissé meg is ijedt. Hogyan is ne ijedt volna meg: ennyi varázsige egy egész kongresszus elbûvöléséhez is elég lett volna. Osztályharcosan lehurrogták Okos Katát, amikor az parlagi módon firtatni próbálta, hogy mármost ezután több lesz-e az egységnyi munkára esõ bér, avagy kevesebb. Volt ám fölzúdulás, amikor Kata a szavazásnál nemet mondott a javaslatra! Majd akkora, mint fizetéskor, a loppadt borítékok láttán.
– Magatokra vessetek – mondta Okos Kata.
– Miért? Mi mást csinálhattunk volna? Te hõbörögtél, és mire mentél vele?

[Rosen]

Dr. Sebõk Anita: Jó reggelt Vietnam!



Hát jó reggelt mindenkinek. Látom már pirkadnak az agyaitok,
kedves hallgatóim. Azt is látom magam elõtt, hogy nyitogattok
ki mindent mit nem igazán kéne, például az ablakot.
Tisztességes budapesti, már abban a pillanatban fulladásos
halált hal, amint megfogja az ablakkilincset...
Túlélted? Csuda teljesítmény, kedves hallgatóm, én is
megpróbáltam ma reggel...
Na! Viszed onnét a mancsodat! Kedves hallgató, hát az a
TV kapcsológombja! Már megint agyat akarsz mosatni abban
a szennyesmosogató gépben. Ne tedd könyörgöm ! Hisz oly szép ez a világ -
újságírók nélkül.Tégy be egy újságírót
az atombomba közepébe, tuti hogy UFOK- ról fog tudósítani.
Na ja, persze csak akkor, ha az oly szigorú pokolrendészeti szervek elõbb jól
agyon nem verik.
Hát jóóóóóó reggelt Vietnám!!!! Még akkor is, ha az a
drága háromperhármas májashurka Csurka ÚRELVTÁRS ennek
ellentmond, a maga kis ellentmondást nemtûrõ sztálini hangján.
Biztos már földrajzórán is aludt, nemcsak a parlamentben.
Hát hogy lennénk mi Palesztina,
drága Hurka Úrka?! Ohhh. Némi nyelvtani döbbenet ülte meg ahogy hallom a
hallgatóságot. íNo de Sebaj! -mondaná Duna az én drága egyetlen titkos
versmértékügyi tanácsosom.
Szóval drága Hurka-Úr!(tyû micsoda csaták folyhatnak ott
az ágyban, lényeg, hogy az ifjú cicák megtalálják a kolbászt. Gülükémnek nem
föltétlenül szükséges, mármint megtalálni. De csitt
Úgy szeretném megtudni Öntõl , hogy
most Ön -e Nagyszakáll új önjelölt, néphülyítõ prófétája
avagy csak egy frissen felszabadult Lipi Lipótról, ahol még
mindig gyászolják A VÉÉR Andrást
/Jajj, az a fránya hullaszag, de büdös!!!!/
Hát drága kémhurka úr, honnan tudja maga, hogy ki a zsidó
s ki nem? Tudom, tudom a röntgenszemek meg a lehallgatókészülékek...Ajjaj
ismerem én a sztorit, nagyon is jól.
Nem akar róla beszélni...? Ugye adóvevõt szereltetett
sötét hallgatósága agyába, hogy azzal öntse beléjük gondolatait. És milyen
sikeresen. Ömlünk a rádióból mi magyarok , a történelem meg hülye nem igaz?
Csak
mi vagyunk az okosak! Tyûha! Ez mán igen.
Sebaj mondaná Duna, kedvenc vermértékügyi tanácsosom.
Rossz hír, kedves hallgatóim.
A történelem nem hülye.
A Bush irodában nincs lehallgatója, kedves sült Úr?
Pedig nem ártana. Ha drága ifjabb Bush papánkon múlik,
nem lesz itt se Vietnám se Palesztina, csak egy jó nagy lyuk. Mert ugye ha itt
ólálkodik az a fránya OSZAMA a karjaival egyetemben, akkor mi is kapunk egy
három-négy
magyarországnyi kis rövidhatótávolságu kizárólag bunkerek áttörésére szánt
atomtöltetet.
Sebaj mondá tisztelt titkos versjogi tanácsadóm(nyelvészt a
stúdióba! sürgõs!)
--Hála több száz magyar tudós megfeszített munkájának
úgy negyven(matektanár is kell!) évvel ezelõtt. Egy csak egy legény volt elég tökös ahhoz.
(nem tökös rétes finom, de nem az) hogy
azt mondja, hogy Nem.
Az amerikai parlamentnek, az elnöknek meg a
titkosszolgálatnak. Az a fránya zsidó Szilárd Leó.
Nem volt idõ kinyírni, mert már lepottyant az a két kis vacak. Hát egy ilyen
tökös magyart szívesen kipróbálnék az ágyban.
(Jó tudom drága hallgatóim, nektek
is ezen jár az eszetek, csak nem mondjátok. De csitt)
Amik haza, új fasiszta Bush a Misha.Meg a mese, amit beadnak nekünk .
Ez lesz az új szlogenünk, kedveseim.
De vigyázat, kedves hamburgerzabálóim, még nem éltük meg 9.-ét, az volt Nagasaki.
Sebaj, komor szemekkel mondá ezúttal nyelvészeti tanácsadóm.
Hát énekeljünk kedves hallgatók! Hátha ez lesz utolsó alkalmunk, hogy urunkhoz
szólhassunk, lehet lehet! Énekeljünk együtt!
Szóval volt egy csoda, aki sírvafakadt amikor benézett a hûtõbe és látott egy-
két tojást. És volt egy
kedves kis hangszere - ami ugyan egy mindig magunkkal
hordanddó férfipuskára emlékeztet engem - de megsúgom
az egy trombita volt. Egy trombita szólt úgy mint 26 angyal egyszerre, atyám!
Hát senkinek sem tûnik fel kirõl beszélek, ott a telcsi, gyerünk. Ne tegyetek
úgy drága hallgatóim mint
annak idején Leó: Nem tudta felhívni a japánokat hisz nem volt mobilja...
Hát a Satcsmo és a Mindszentek zenekar. Hátha amerikának volna esze Satchmo
képét rakná ki mindenhova nem azt a
nyelvnyujtogatós zászlót. Én a temetõkbe az összes sírra
kitenném és éjjel nappal szólna az az angyalszáju trombita.
Hát nem csodaszép odakint az a sok piros rózsa,
Duna úr?
-mi lenne ha lemenne és az elsõ szembejövõ hölgynek adna egyet egy puszival
együtt és azt suttogná a fülibe, hogy SZERETLEK. Na és? Mi van akkor ha az egy
mami? Naná,
hogy biztonságos! Naná, hogy semmi.
Csak szép lesz a világ. Ez parancs Duna! Takarodjon.
Aztán majd jöhet vissza....
Antonius! Antonius mûvész úr! Nem magának mondtam! Antonius mûvész úr lett volna
mai elsõ s utolsó vendégem de egy félreértés következtében elszaladt. Kérem, csak
egy kérdés?! Hát, hogy tudja Shakespeare - Antoniusát rutinba
eljátszani, hát hogy van hozzá képe?(még így is zseni)
Hé.....
A fene vigye el de jó segge van. Huh, nyelvészem haldoklik és csuklik. Ez a hang
amit halottak arról szólt, hogy jól
szájbacsaptam magam.
Duna segítség itt valami ég! Biztonságos?
Biztonságos?! Naná, naná, hogy biztonságos naná...
Akkor meg minek szikrázik?..
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Ne aggódjanak, ne aggódjatok hallgatók, ez csak Duna tanácsos volt, kicsit
kiöntött....Ezáltal zárvizet pardon zárlatot okozva
De asszem amíg a vizet eltakarítjuk, adásszünet..
Sebaj mondaná...Ohhh, bocsánat
Hát akkor
JÓÓÓÓ REGGELT VIETNÁM!!!!
------------------------------------